2 éves a blog! | Szentimentalizmus és nyereményjáték

Hey, sweethearts! Tudjátok milyen vagyok, igazán nem akarok érzelegni, de egyszerűen úgy érzem, most muszáj… elvégre történelmi dátumhoz érkeztünk! Megint. Nagy klisé, de beszarás, hogy mennyire rohan az idő – emlékszem még az izgalomra, amit tavaly ilyenkor éreztem, a blog első szülinapján, és azt kell mondjam, idén ez az érzés is megkétszereződött, nem csak a gyertyák száma a Never Let Me Go képzeletbeli tortáján.

Nem áll szándékomban ismét visszamászni a gyökerekig, nem fogok regélni az előző agyhalott blogjaimról, sem ennek a születéséről, hiszen mindezekkel elég volt egyszer untatni mindenkit, nem igaz? Helyette egyszerűen csak szeretném megköszönni nektek ezt a csodálatos évet is, s a szokáshoz híven röviden összefoglalni az elmúlt időszak ennél azért kevésbé jelentős, de azért mégiscsak pirosbetűs pillanatait, hozni egy kis statisztikát – mert a matek ilyen jó buli :P –, majd pedig rátérni az annyira-nem-is-titkos meglepetésemre számotokra – közben pedig elmorzsolni a boldogság és meghatottság néhány kéretlen könnycseppét. Úgyhogy, nézzük először is, hogy minek az éve volt 2017… meg 2016 vége… szóval na, értitek, hogy mire gondolok :D

Októberben kipattant egy kósza kis terv a fejemből, hogy talán jó lenne témába vágó posztokkal készülni a halloweenra – aztán gondoltam, hogy talán nem is annyira buli ezt egyedül csinálni, így legelőször ekkor trombitáltam össze egy csapatnyi bloggertársamat, s megszületett a Projekthét. Ja, nagybetűvel. Az ötlet legnagyobb örömömre nem csak nekem jött be, de a többiek is megszerették, így ahogy az ünnepek és egyéb alkalmak követték egymást a Halloween Projekt után sorra jött a Karácsonyi, Valentin napi majd a Nyári – és a „hagyomány” tovább él, ha minden igaz, és pár héten belül összegyűlünk egy újabb hét közös posztolásra.

Néhány hónappal az első projekt után felkerestem pár kiadót, és elkezdtem a recenziózást – biztos nem így hívják ezt hivatalosan, de én mezei kis bloggerpacsirta vagyok, nem tudok ennél jobbat :S Lényeg a lényeg, ez beindította kicsit a kapcsolatépítést köztem és a kiadók, több esetben írók között, amiért nagyon hálás vagyok – többek között így nyílt lehetőségem a poszt végi kis meglepimre is. ^^

Azóta pedig csak úgy folytak a dolgok a maguk útján... voltak sikeres posztok, ahogy kevésbé sikeresek is, előfordult, hogy sorra hoztam egy rakat bejegyzést, de azt is tudjátok már, milyen, amikor mindennel beúszok. Olvastam turbóüzemmódban, majd volt, hogy hagytam magam kiteríteni életem eddigi első igazán kegyetlen olvasási válsága által - kerültek a kezembe jó könyvek, kerültek iszonyúak, volt, ami úgy éreztem, megváltoztatta az életem, és volt, ami tényleg megtette, míg néhánynak csak a mazochizmus hajtott az utolsó oldaláig. Sokszínű, változatos és olykor eléggé hullámvasút-szerű évet tudhatok - tudhatunk - magunk mögött, de egy dolgot egész biztosan mondhatok: soha, egyetlen percet sem bántam, amit itt töltöttem. Most pedig, mielőtt megkísérelném még ennél is szentimentálisabbra venni a figurát jöjjön az a fincsi kis statisztika :D

Összes oldalmegjelenítés a blogon: 68 000

Összes feliratkozó: 171

Összes megjegyzés: 608

Összes közzétett poszt: 204

Ebből könyvértékelés: 86

FB lájkok száma: 189

Legnépszerűbb posztok:

– Szent Johanna Kisegítő Gimnázium | Leiner Laura – Kezdet

– Kockák, country, szerelem | Jennifer Salvato Doktorski – Lángra lobbant nyár

– 1. Blogszülinap | Nyereményjáték

– Amikor megkísért a szerelem | Gombos Tünde – Szerelemtánc

– Pofánverés | Anna Todd - Miután

Kedvenc értékeléseim:

– E. Lockhart – Frankie Landau-Banks dicstelen tetteinek krónikája

– Elizabeth Gilbert – Big Magic | Kreatív élet, félelem nélkül

– Mert te felelsz a saját boldogságodért! | Baráth Viktória – Első tánc

– Néha a szerelem dönt helyetted | Tabitha Suzuma – Kimondhatatlan

– Julianne Donaldson - Blackmoore

Fogalmam sincs, hogy ezek a számok kinek mit, mennyit jelentenek, nyilván van, akinek sok, van, akinek messze kevés, én azonban elégedett vagyok mindennel, amit elértem idén, s úgy egyáltalán a kezdetek óta ezen az oldalon. Végig igyekeztem, és a tőlem telhető legtöbb energiát fektettem a munkába, de az igazság az, hogy nélkületek nem tarthatnék most itt, s nem lennék ilyen felhőtlenül boldog sem. Köszönöm a szeretetet, támogatást minden drága olvasómnak, köszönöm a szép szavakat, kommenteket, minden alkalmat, mikor méltónak és érdemesnek találtatok arra, hogy valamivel kapcsolatban kikérjétek az én véleményemet vagy tanácsomat. Köszönöm a bloggerpajtiknak, hogy annyiszor mellettem álltak, köszönöm a közös projekteket, a barátságukat. Köszönöm mindenkinek, aki most itt van, hogy a jelenlétével hozzájárult egy szerető blogközösség létrejöttéhez, ahhoz, hogy szebbek legyenek tőle a napjaim, jobban, vidámabban, hasznosan, tevékenyen töltsem az időm, s ne tudjak úgy ránézni egy könyvre, hogy ne azon filózzak máris, mit írok majd róla az értékelésemben. :D Mindent köszönök Nektek – és bár nincs, amivel kellően meg tudnám mindezt hálálni, azért gondoltam, tehetnék vele egy harmatgyenge próbálkozást, úgyhogy lássuk is, mi lenne az ;)

Még hónap elején olvashattátok a blogon Meghan March – Vágy és hatalom c. könyvéről írt értékelésemet – nekem tetszett, eléggé pikáns, ugyanakkor szórakoztató romantikus/erotikus történet, most pedig hála az Álomgyár Kiadó támogatásának, Nektek is lehetőségetek nyílik szert tenni belőle egy példányra. 

Ha szeretnél bekerülni a kalapba, s résztvenni a nyereményjátékon, csupán az alábbi pár feltételt kell teljesítened:

1. Légy a blog feliratkozója, s az FB oldal kedvelője – hogy ezeket milyen néven tetted, kérlek írd meg kommentben!

2. Ugyanebben a kommentben írd meg, melyik volt a kedvenc posztod ebben az évben!

3. Kérek egy e-mail címet, amin majd értesíthetlek arról, ha esetleg te lettél a szerencsés nyertes!

+1 Ha szeretnél duplán kerülni be a kalapba, azaz több esélyt arra, hogy nyerj, bekövethetsz Instán is, de ez egyáltalán nem kötelező :)

A játék időtartama két hét, így 2017. augusztus 27-től szeptember 10-ig tart, a sorsolásra pedig az azt követő héten kerül sor – mivel rettenetesen oldschool vagyok mezei random számgenerátor segítségével mert sok mindent tanítanak infó fakton, de a Rafflecopter használata nem tartozik azok közé. A nyertest kihirdetem egy posztban itt, és a blog FB oldalán is, továbbá felveszem vele a kapcsolatot a kommentben megadott email címén. Ettől számítva 48 órája van visszajelezni nekem a postázási adataival, hogy küldhessem a könyvét. Postázást csak hazai címre tudok vállalni, mindenki ennek tudatában játsszon – de aki határon túlról jelentkezne se keseredjen el, ha vannak Magyarországon ismerősei, meg lehet oldani, hogy oda postázzam a nyereményt, tehát nincs minden veszve ;) Mindenkinek sok szerencsét és jó szórakozást – ezer puszi meg ölelés, és legfőképp még sok-sok ilyen szép, közös év! <3

Instant idegenvezetés | Jenna Evans Welch - Firenzei nyár

„Azt szoktam mondani, hogy egy balul sikerült randi Firenzében még mindig jobb, mint egy sikeres bárhol másutt.”

Eredeti cím: Love & Gelato

Oldalszám: 320

Megjelenés: 2017

Kiadó: Maxim (Dream Válogatás)

Ár: 2999 –

Lina ​az idei nyarat Toszkánában tölti, jóllehet, eleinte semmilyen érdeklődést nem mutat az ország napsütötte, varázslatos tájai iránt. Csupán édesanyja utolsó kívánságának eleget téve érkezett addig nem látott apjához. De milyen apa az olyan, aki tizenhat évig a gyereke felé sem néz? Lina ezért nem is vágyik másra, mint hazatérni, amilyen gyorsan csak lehet. Aztán a kezébe kerül egy napló, amit édesanyja az itáliai tartózkodása idején vezetett. A lány előtt hirtelen feltárul egy csodás világ, amely titkos románccal, műalkotásokkal és eldugott pékségekkel van teli. Mindez arra ösztönzi Linát, hogy újdonsült barátjával, Rennel, anyja nyomdokain haladva felfedjen egy titkot, melyről már rég tudomást kellett volna szereznie. A titok pedig azonnal más megvilágításba helyezi az anyjáról, az apjáról, sőt még az önmagáról alkotott képet is. Valaki egyszer azt mondta neki, hogy az emberek a szerelem és a fagylalt miatt mennek Olaszországba – néha azonban ennél sokkal többet találnak.

Mindig nagy bajban vagyok ezekkel a tipikus nyári történetekkel; ha engem kérdeztek, már maga az évszak is egy rohadt nagy klisé – mit klisé, klisétenger… –, így talán jogosan állok kissé szkeptikusan a könyvekhez, amelyeknek szándékában áll ezt boncolgatni tovább. A legtöbben legalább egyszer belefutottunk már egy ilyenbe, s lássuk csak a repertoárt… tábor, fesztivál, nyaralás, ne adj’ Isten szexi új szomszédok… és mindegyik ugyanoda vezet: egy limonádé kategóriás egynyári szerelemnek csúfolt akármihez. Elsőre aranyos, ha kifogunk egy édes pasit akkor még másodjára is, harmadjára és azután viszont elárulom, halál unalmas. Mégis, ennek ellenére ellenállhatatlanul vonzott valami ebben a könyvben, amitől még a címben szereplő aprócska szó, „nyár” sem tántoríthatott el, ahogy a kissé… hm, kissé közhelyesnek ható fülszöveg sem. Fogalmam sincs miért, egyszerűen csak elkapott a gondolat, hogy nekem ezt márpedig el KELL olvasnom. Az Univerzum szólt, és cselekedtem, pici lábam elvitt a könyvesboltba, én pedig lecsaptam, ahogy a parancs szólt odafentről.

És sokáig nem is értettem, hogy mire fel hihettem azt, hogy ez most más lesz, mint az eddigi nyári könyves próbálkozások… bizony, mert a kapcsoltunk a Firenzei nyárral nem indult egész felhőtlenül. Először fejbevágott az első pár oldal émelygős depihangulata – ami őszintén, nekem marhára nem hiányzott –, aztán a főszereplő lány hisztije, ami fölött nem tudtam napirendre térni… talán mert nem úgy viselkedett, mint egy velem egykorú, hanem mint egy 10 éves, én pedig köztudottan nem értek a gyerekekhez. Eleinte a kellemetlen huzavona az olaszországi úttal, a költözéssel, a temetővel nekem mind olyan értelmetlen és felesleges volt… elvégre ugyan már, kinek jutna eszébe problémázni azon, hogy egy temetőben kell éljen? Könyörgöm. Ez eddig messze a legjobb lakhely, amiről valaha olvastam!

Mindegy, lényeg a lényeg… vártam egy darabig, és próbáltam nem utálni az első lapokat, de a próbálkozás gyakran nem elég, kellett egy konkrét fordulópont, ahonnan kezdve igazán el tudtam veszni a sorok között, ahonnan kezdve a kezdeti bizonytalanságom elillant, és átvette helyét a leplezhetetlen kíváncsiság. Ez pedig rettenet klisés módon a férfi főszereplő felbukkanása volt – nem, nem azért, mert ő maga olyan mély benyomást tett rám, sokkal inkább azért, mert Ren a nyitottságával, barátságos, aranyos természetével új útra indította Linát is. Az addigi egyhelyben toporgás helyett elkezdtük végre nagy léptékkel járni be Firenzét, nagy léptékkel folyni bele az olasz társasági életbe, nagy léptékkel vágni neki a tényleges cselekménynek – ami már igazán elvarázsolt.

És mikor végre kedvvel ültem neki olvasni, és hagytam magam sodródni az oldalakkal, végre megleltem a történetnek azt a szeletét, amitől a Firenzei nyár végül több lett a szokásos nyári csöpögős limonádéknál, azt a pluszt, ami miatt megérte olvasni, aminek hála még a középszerű, gyermekbarát kis szerelmi háromszögünk miatt sem rendeztem vérontást. És most térünk vissza gondolatban oda, ahol panaszkodtam az első fejezetek depis atmoszférájára, mert lényegében azok a történések, Lina anyukájának halála – s élete – az, ami lehetőséget adott behozni a képbe egy kiegészítő szálat némi izgalommal és kellő titokzatossággal. Lina egy naplót örökölt tőle, s ahogy azt olvasva lassan szeme elé tárul az anyja életének minden olyan részlete, mely eddig ismeretlen volt számára, a történetben elindul egy éles párhuzam az olvasottak és a valóság között. A lány szépen lassan rájön, mennyi mindent nem tudott még édesanyjáról, s belekapaszkodva a napló nyújtotta minden támpontba nekiáll fényt deríteni a múlt titkaira és még fel nem tett kérdésetekre válaszolva igen, tudom, hogy ritka költői vagyok ma.

A naplóból kiemelt részletek, bemásolt lapok segítenek még inkább részesévé válni a történetnek és a „nyomozásnak”, ennek hála láthatjuk tisztán a hasonlóságot a lány anyjának anno Firenzében töltött pár hónapja, és Lina kalandjai között, ahogy a leírtak alapján végigjárja mindazokat a helyeket, amelyeken édesanyja is megfordult, ahová élete meghatározó eseményei fűzték. Így hamisítatlan nyaralós, turistás hangulatot sikerült kerekíteni a könyvnek, elvégre Lina idegenként járja be a várost meg a környéket, s Ren, valamint apja khm, Howard idegenvezetésével ismerkedik meg a helyi különlegességekkel, mítoszokkal, művészeti alkotásokkal meg persze az olasz gelatóval. Mondom én, hogy a hangulat valami fenomenális. ;)

De igazából maga az izgalom még nem itt kezdődik – vagyis… nem tudom, lehet valakit már maga Olaszország gondolata is felizgat, de az nem én vagyok –, ugyanis Lina költözésének körülményei, homályos családi háttere, a naplóban felbukkanó titokzatos X mind olyan figyelmet kapnak az elejtett kis megjegyzések, fel-felbukkanó nyomok és Lina gyermeki kíváncsiságának megnyilvánulásán keresztül, ami mellett nem lehet elmenni anélkül, hogy az ember agyában ne kezdenének ezerrel forogni a kerekek. Őszintén, ez volt a kedvenc részem, mégis azt hiszem nem kéne róla többet mondjak, hogy elkerüljem a nagyobb spoilereket… mindenesetre meglehetősen izgalmasra fordultak a fejlemények egy idő után, és bár kissé elszomorított, ami kiderült a történet végére, a végeredmény még így is igazán édes maradt – s talán sok újat nem árulok el azzal, hogy happy end ;)

Mégis, nem lett volna elég ennyi olyan karakterek nélkül, akikért, és akikkel megéri izgulni. Mint már mondtam, eleinte nem lopta be magát a szívembe főhősnőnk, Lina, ám ahogy teltek a lapok, és már nem a dolgok közepébe vágva kellett róla véleményt formálnom, hanem alkalmam nyílt rendesen, a tettei, szavai, gondolatai által megismernem, máris más megvilágításba került. A szememben továbbra is kislány maradt, de már sokkal szerethetőbb fajta, némileg talán még hozzám hasonló is… bár ezt igazán nem a szerethető részből akartam kihozni, azt döntse el mindenki maga xD

„És miért kellett csendesnek neveznie? Gyűlöltem, ha ezt állították rólam. Az emberek ezt mindig úgy mondták, mintha valamiféle hiányosságom volna: csak mert nem mutattam ki rögtön az érzelmeimet, a gondolataimat, barátságtalannak, arrogánsnak hittek. Anya viszont megértett. Lehet, hogy lassan engedsz fel, de ha egyszer megtörténik, sugárzol, és melegség árad belőled.”

Mindenesetre jót tett a karaktere megítélésének, mikor már akadt egyéb dolga a síráson, szomorkodáson, és a dühöngésen kívül – elvégre egyértelmű, hogy mindenki utálna egy ilyen menő országba költözni, anyagi biztonságban élni, teljesíteni az anyja utolsó kívánságát… –, és ekkor kiderült számomra is, hogy igazából kedves, jófej, élettel teli és igen talpraesett lány. Így máris könnyebb volt szeretni, s izgulni érte a továbbiakban – úgy tűnik, csak kellett neki egy kis figyelemelterelés, aminek jó volt az ominózus napló, a futás, meg persze a hely egyik legszebb mosolyú lovagja.

Lorenzo – aka Ren – bája valahogy egészen megfoghatatlan… mert maga a karakter sem mondható túl összetettnek, vagy háromdimenziósnak, igazából elég egyszerű, a tettei, szavai alapján mégis könnyű az első percektől kezdve kedvelni. Elég nyitott személyiség, figyelmes, segítőkész és… lényegében tipikusan az a pasi, akit az ember egy ilyen nyári románchoz elképzel. Ízig-vérig szerethető volt, és látva ezt, meg persze érezve az állandó – kicsit sem baráti – kémiát, izzást és kellemes feszültséget közte és Lina között, önkéntelenül is bekapcsolt az agyamban a shippelő funkció, mert olyan nyilván nincs, hogy ezek ketten ne jöjjenek össze. Nem nagy meglepi, igazam lett, de éppen ezért bepöccintett az a harmatgyenge, haldokló kis szerelmi háromszög, amit az írónő még belecsempészett a sztoriba – mindenki számára egyértelmű, hogy a másik srác esélytelen, Lina is maximum a két szép szeméért szereti, de azért tölti a lapokat, elfoglalja a helyet Ren elől, és teremt némi konfliktust… ami nekem, hogy az igazat megvalljam, egyáltalán nem hiányzott.

Ezt tudnám közel az egyetlen nagy hibaként kiemelni a történetben, nyomában azért a kissé gyermeteg szókinccsel / fordítással, ami bár nem teszi tönkre az olvasásélményt, azért csak szemet szúr – nekem legalábbis mindenképp. Apropó, fordítás… azért akad egy apró tanács, ami talán nem árt senkinek olvasatás közben, ha nem akarja úgy érezni, olykor mintha kihagynák valamiből, s kívülálló maradna… készítsetek be szótárat, fordítóprogramot, amit gondoltok! Persze nem kell most máris nagy nyelvi vészhelyzeteket vizualizálni, nem lesznek idegen nyelven teleírt fél lapok, de fel kell készülni olykor elejtett olasz mondatokra, szófordulatokra, amikhez nincsen bizony lábjegyzet. Én hálát adtam az égnek, amiért legalább olyan alap olasztudás ragadt rám az órákon, amiknek hála követni tudtam ezeket a részeket is, de gondoltam, nem árt tudatni veletek is ;)

Mindent összevetve ajánlom a könyvet a 14-18 év körüli célközönségnek, s az örök fiatal lelkű öregeknek idősebbeknek – mivel nagyon tinis, nagyon édes történetről beszélünk, azt hiszem elsősorban ők tudnák élvezni. Ajánlom azoknak, akik tökéletes, lazítós olvasmányt keresnek a nyárra egy kis jeges tea és fagyi mellé, de télen sem árt előkapni azoknak, akik visszasírják a napsütést és szünetet. Ajánlom azoknak, akik egy nagy utazásra vágynak, de hozzám hasonlóan túl lusták kikelni az ágyból és nekivágni; Olaszország szerelmeseinek, a kultúra és mvészettörténet kedvelőinek, azoknak, akik nem akarnak mást, csak pár órára elmerülni ebben a felhőtlen és igazán nyári hangulatban. Jó szórakozást! ;)

Kedvenc karakterek:

Általában inkább azzal van problémám, hogy túl sok karakter nő a szívemhez, most viszont inkább az ellenkezője… mindenkit kedveltem, de egyiküket sem éreztem kedvencnek. Aranyosak voltak és szerethetőek – főleg Howard… oké, őt egyenesen imádtam! –, de úgy éreztem, hiányzik belőlük valami olyan plusz, ami közelebb hozná őket hozzám. Talán csak az éreztem így érvényesülni, hogy a Firenzei nyár erősebben cselekményközpontú történet, valahogy kevesebb figyelem jutott a szereplőkre. Mondom, ha már választanom kéne, akkor Howardot tudnám kiemelni, aki… akiről semmit sem tudok mondani úgy, hogy ne spoilerezzek. :S Mindenesetre nagyon aranyos, olyan kis szerencsétlen, de kizárólag a szó pozitív, bájos értelmében, egyszerűen kedvem lenne miatta belépni a lapok közé egy nagy ölelésre ^^

Kedvenc részek:

Legjobban azt szerettem, mikor már bepörögtek az események a titokzatos napló körül, s Lina meg Ren együtt próbálták megfejteni a lány anyjának életében lévő vakfoltokat – így különösen élveztem olvasni a naplórészleteket, s azokat az alkalmakat is, mikor meglátogattak valami abban említett helyet, s bejárták a várost. Kemény, hogy mennyire könnyen sikerült megteremteni azt a tipikus olasz hangulatot, ilyenkor szinte én is ott éreztem magam.

Kedvenc idézetek:

„Az újonnan érkezőket először is vigyük át a temetőn. Így betekintést nyerhetnek a helyi kultúrába.”

***

„Ha valami túl szépnek tűnik, hogy igaz legyen, valószínűleg nem is igaz.”

***

„– Tudod, hogy lehet rábírni egy olaszt, hogy elhallgasson?

– Hogyan?

– Kötözd le a karjait.”

***

„Az élet szerelem nélkül olyan, mint az esztendő nyár nélkül.” gondtalan?

Borító: 5/4

Nem mondom, bőven el tudnék képzelni kifejezőbb borítókat, szinte látom is magam előtt megelevenedni Firenze utcáit, valami fontos nevezetesség képét egy találó betűtípussal párosítva… de visszazökkenve a valóságba, és vetve egy pillantást erre a két rajzolt fagyira úgy érzem, nincs okom panaszra. Szépnek szép, végül is… köze is van a könyvhöz, ami újabb jó pont. Tény, hogy lehetne jobb, mesélhetne többet a történetről, de a maga egyszerű, de nagyszerű, letisztult módján igenis tetszetős.

Pontozás: 5/4

Talán valakinek, aki még oly keveset látott a világból, éppen egy ilyen könyv lehet az álma. Ugyan volt már szerencsém szétnézni Olaszország utcáin, valahogy életem első éve kissé kiesik… így kész ajándékként éltem meg a könyv nyújtotta néhány órát, melyet a hangos, hevesen gesztikuláló olaszok, a hatalmas művészettörténeti alkotások, a Colosseum, az igazi, jó kis kávé és spagetti – meg persze a gelato – hazájában tölthettem. A Firenzei nyár ott volt a toppon a hangulatkeltésben, a kissé titokzatosabb szál, a „nyomozás” okot adott barangolni a városban, felfedezni és megismerni a történetét, miközben az olasz forgataggal együtt sodródott a szereplők élete is egye újabb, ismeretlenebb vizekre. A megfejtésre váró rejtélyek, a barátságos, szerethető karakterek kibontakozó vonzalma és az instant firenzei idegenvezetés olyan harmonikus elegyet képeztek, amelyek egy percre sem hagyják nyugodni az olvasót, mindezt pedig üde, fiatalos, és nagyon édes megvalósításban, épp ahogy az egy nyári történettől elvárható – csak még jobban! ;)

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

Üdv az apokalipszisben! | Ann Aguirre - Menedék

„Többféleképpen lehet valaki erős, most már tudom. Az erő nem mindig a késből vagy harci vágyból származik. Néha a kitartásból, amelynek kútja mély és néma. Néha a könyörületből és megbocsátásból fakad.”

Eredeti cím: Enclave

Sorozat: Razorland-trilógia 1.

Oldalszám: 274

Megjelenés: 2012

Kiadó: Fumax

Ár: 2995 –

A ​második világégéskor születtem. Legendák szóltak egy olyan korról, amikor az emberek hosszú ideig éltek. Én dajkamesének tartottam. Az én világomban senki sem érte meg a negyven évet. Egy enklávéban éltem, ahol a legidősebb közülünk huszonöt éves volt. Némelyek azt suttogták, megváltás lenne számára a halál, de igazából csak nem akarták a saját maguk jövendőjét látni.

Pikk amióta csak az eszét tudja, vadásznő szeretett volna lenni. A vadászok feladata élelmet szerezni a közösségnek a föld alatti menedéket körülölelő, életveszélyes alagútrendszerből, amelyben örök sötétség honol, miközben igyekeznek elkerülni a Korcsokat, ezeket a zombiszerű, vérszomjas szörnyetegeket. Amikor az örök kívülálló, Fakó nevű vadászt osztják be mellé társul, aki titokzatos körülmények között került az enklávéba, a lányt tiltott érzelmek kerítik hatalmukba.

Fakóval hamarosan rádöbbennek, hogy a Korcsok egyre szervezettebben lépnek fel ellenük, ám az idősek nem hallgatnak figyelmeztetésükre. Megszokott kis világuk szertefoszlik, így rákényszerülnek, hogy szembenézzenek az ismeretlennel.

Köszöntünk az apokalipszisben!

Azt hiszem az a sok idő, amit a könyv halogatásával vesztegettem, végül mégsem volt egészen hiábavaló… elvégre ez a göcsörtös út vezetett el ehhez a fenomenális élményhez amit átélhettem olvasás közben. A Menedék megjárta az elmúlt hónapokban a polc–éjjeliszekrény–kéz–polc távot nem is egyszer, a gond csupán annyi, hogy megannyi próbálkozásom alkalmával olvasatlanul, többnyire az első húsz oldal után bennehagyott könyvjelzővel csücsült vissza a helyére. A legjobban persze – mivel ugyebár ember lennék – az fájt, hogy hiába kerestem kifogásokat, bűnbakot, magamban kénytelen voltam beismerni, hogy a probléma kizárólag a hangulatomban és aktuális lelkiállapotomban keresendő. Nem tudom ki hogy éli ezt meg, de számomra a disztópia akármennyire szeressem is, mindig a rettentő nehéz műfajok egyike lesz, amihez meg kell találni a tökéletes időpontot, máskülönben nem működik úgy, ahogy kellene.

És ezért vagyok én hálás a rengeteg elfecsérelt időmért, hangozzon ez akármilyen nevetségesen. Talán ott lappang bennem valahol mélyen a gondolat, hogy „a rohadt életbe, miért is nem olvastam ezt még korábban”, de ennek ellenére tudom, hogy most volt itt az a nagybetűs IDŐ. Amikor igazán bele tudtam mélyedni a sztoriba, amikor igazán tudtam értékelni, méghozzá minden részét. Most jött el az idő, amikor újabb kedvenc disztópiát kell avassak, és amikor megkezdődik a végtelennek érződő tojástáncom addig, míg a kezembe kerül a folytatás, és nem tudni mikor török ki és kapok agyérgörcsöt, miután oly természetes módon nincs kellően lezárva az a befejezés. De tudjátok mit? Valahogy így kell kezdődnie számomra egy jó trilógiának. És hogy miben is áll ez a nagy tökéletessége…? Az egyszerűség kedvéért – és mert éppen ilyen kedvem van :P – pontokba szedtem alább az összes felhozható pro és kontra érvemet, amiért érdemes kézbevenni a Menedéket. Feltett célom kovácsolni egy kisebb rajongótábort a poszt végére, mert túl ezen a rövid kis köteten érzem, hogy ez valami olyan jónak a kezdete volt, amit igenis elkezdhetnénk egy lapon emlegetni az Éhezők Viadalával, Beavatottal és a többi bestseller disztópiával, mert olyan rejtett gyöngyszem, ami megérdemelné, hogy valaki kirángassa a sötétségből. Tudom, önmagam nem váltom meg a világot… de próbálkozni még nem bűn, úgyhogy túl a felesleges körítésen, jöjjön végre az a kis lista, avagy minden amit szerettem, vagy akár kevésbé értékeltem ebben a történetben:

ü Nyilván az elsőszámú és legfontosabb említenivaló egy disztópia írásakor, amin gyakran a könyv sikere áll vagy bukik, az a történet alapját képző egész új világ megteremtése, hiszen a későbbiekben ez határozza meg a karakterek jellemét, viselkedésmódját is, erre épülnek a konfliktusok. Kapásból 1-0 Ann Aguirre-nek, mert nem hagyott lehetőséget, hogy e téren bármibe is belekössek. Tény, hogy még nincs kibontva minden apró részlet, a fennálló helyzet előzményei, de úgy érzem az írónő épp csak annyi vakfoltot hagyott, amennyi nélkül képesek vagyunk megérteni a világát, ugyanakkor fenntartja az érdeklődésünket a továbbiakban. A kép nem egészen tiszta, ám annyi bizonyos, hogy a második világégés egészen átalakította a Föld állapotát és lakhatóságát, így a fennmaradó emberiség zömmel felszín alatti kolóniákban él történetünkben – főszereplőink név szerint az Enklávéban. Az elzártság, az idegen külvilág állandó veszélyforrást jelentenek, s az ismeretlentől való félelem így már egészen az első fejezetektől kezdve állandó kísérője a szereplőink életének, ám ahogy kell, a katonásan szigorú vezetés is előlép előbb-utóbb, kellemetlen feszültséget keltő tényezővé. Végig érezni a súlyát minden szónak, legyen akár kimondott, vagy csak egy kósza gondolat, mert ilyen apróságok dönthettek élet és halál, biztonság és száműzetés között. A névadó ünnepsége után pedig főszereplőnk, Pikk is egyre jobban belelát abba a rendszerbe, amelyben él, s amelyben egészen addig feltétel nélkül hitt is – noha valójában semmi sem az, aminek látszik. Bár a lelkem mélyén azért örültem, mikor elszabadultam erről a helyről, azért bántott, hogy most minden bizonnyal sok időre – talán örökre – válasz nélkül maradok, már ami az Enklávét illeti. Maradtak még vele kapcsolatban elvarratlan szálak – nem is kevés –, a múltja, kialakulása, a vezetők titkolózása, szemellenzős viselkedése szintén nem magyarázott, így csak remélni tudom, hogy a további kötetekben ez nem marad így, mert megöl a kíváncsiság.

ü A fent említett Enkáve-beli titkolózás, érthetetlenül fásult gondolkodás, a rengeteg hazudozás és a gondolkodó felnőtté váló egykori vakarcsok vezetőkkel szembeni konfliktusa kiélezi a kolónia belső ellentéteit, s valóban egyre több kérdést vet fel, ami szül némi rejtélyes, nyomozós hangulatot – de az izgalom, mondhatni, félelem gyökere ennél mélyebben leledzik, mégpedig egy kiegészítő fantasy-szálban. Egyelőre a Korcsok – zombi-féle lények – jelenléte és időnkénti kisebb-nagyobb támadása úgy tűnik, valóban csak a cselekmény pörgését, a figyelem és izgalom fenntartását szolgálja, ám a karakterek észrevételei azt sugallják, a következő kötetekben belőlük is többet kapunk majd – lehetőleg több érdemi információval. Annyi már bizonyos, hogy újabb problémát, és újabb rejtélyt jelentenek – mindeközben pedig állandó fenyegetést és halált. Izgi, mi?

ü Az így tehát állandó készenléti állapotot és feszült izgalmat azonban rendszerint megszakította még valami meglepetés, valami (többnyire) apró, ugyanakkor jelentőségteljes fordulat. Lehet szó egy váratlan halálról, némi segítőkézről, akkor, mikor senki nem számít rá, pálfordulásokról vagy akár arról, hogy a világ a feje tetejére fordul… talán ez úttal nem volna jó többet mondanom, hogy elkerüljem a spoilereket, de talán elég ennyi is, hogy értsétek a lényeget: mindig érik az embert meglepetések.

ü Mindez eddig leginkább csak fantázia kérdése, aminek az írónő nincs is híján, de mint tudjuk, ennyi nem elég egy jó könyvhöz – az ötlet önmagában kevés, a megvalósítás pedig kemény meló. Ami pedig azt jelenti, újabb pont oda, mert Ann bebizonyította, hogy nem csak kreativitásban bővelkedik, de tehetségben is. Az összes izgalmat és kalandot pontosan és aprólékosan, rendkívül érzékletes leírásokkal tárta az olvasók elé, tényleg egyszerre hatva minden szervre. A szereplőkkel együtt egy konténerben húzva meg magam láttam magam előtt a falak mocskos szürkeségét, éreztem a klausztrofóbiát, majd az „ürítőfülkék” bűzét, ugyanígy az apró, egyágyas szobák kellemetlenül szűk, mégis egyszerre meghitt hangulatát, fakó fényét. De ugyanolyan finom benyomásokat kaptam mozdulatokról, gondolatokról, érzésekről… az írónő ért ahhoz, hogy egyenesen, lényegretörően fogalmazzon, mégis mindent elmondjon, amit el kell ahhoz, hogy az olvasó is a történet közvetlen részesének érezhesse magát.

ü Van még egy egészen pici apróság, ami engem személy szerint megragadott – talán semmiség, talán alapvető kéne legyen, de sajnos sok könyvben nem az, és ezét kiéleződött rá egy hetedik érzékem… ez pedig a részletekre való odafigyelés. Mint például, hogy az évekig föld alatt élő Pikket a napfény igenis szörnyen égette, ahogy a fényt sem bírta a szeme… ilyen kicsiségek.

ü Túl a történetünk és a megvalósítás elemezgetésén elérkeztünk egy újabb kritikus pontra, mégpedig a karakterekhez – hogy pontos legyek, először is az erős, badass hősnőnkhöz. Pikk meglehet, hogy kissé idétlen módon egy kártyalapról kapta még idétlenebb nevét, ő maga azonban maga a megtestesülése kábé mindennek, amit női főszereplőben valaha kerestem. Erős, önálló, racionális és higgyetek nekem, nagyon badass ahogy a kezeiben egyszerre három fegyverrel kaszabolja a dög Korcsokat vagy ellenséges bandákat, ami természetesen vadásznői hivatalának velejárója, s úgy egyáltalán, határtalanul segíti a felszín alatti, viszontagságos életben is. Ugyanakkor a lelke legmélyén megmaradt az embersége, ugyanúgy érez, szeret, fél, félt, védelmez… akárcsak egy nemző. Bár gyávaságnak tudható be, ahogy egy darabig minden rossz megérzése ellenére is kitartott az egész élete alatt fejébe vert enklávéi szólamok mellett, én értékeltem, hogy sok más főhősnővel szemben nem kezdett túl korán pattogni valami olyan ügyben, amiről nem tudott még koránt sem eleget. Vegyük tehát úgy, ahogy hangzik: én még a gyengeségét sem tartottam igazán gyengeségnek, talán inkább nevezném a túlélési ösztön tudatalatti megnyilvánulásának, amit igazán értékelek.

„Ha hangot adtál egyéni gondolataidnak, itt, az enklávéban nem várt rád fényes jövő.”

Ám az örökkévalóságig nyilván nem mehetett volna ez így – a nyugalom átcsapott volna behódolásba, a hit elvakultságba, de Fakónak hála ez nem történt meg. Ő aztán egészen más fejezet… másik főszereplőnk, meggyötört, harcos fiú, aki túl sokat látott a világ veszedelmeiből ahhoz, hogy ne kérdőjelezzen meg minden eszmét, s aki túl sokáig élt túl önmagában ahhoz, hogy félvállról vehesse a harcot. Eleinte idegenkedtem a karakterétől, olyan furcsa volt, különc és idegen minden lélegzetvétele, de Pikk vadásztársaként szerencsére sikerült egyre jobban megismerni őt, a múltját, indítékait, belső motivációját, s magát a gondolkodásmódját, ami sokat segített megérteni – s szeretni. Legnagyobb bánatomra a történet egyik nagy fordulópontjától egyre kevesebbet kaptam belőle úgy totálban, ahogy nőtt a fontosabb szereplők száma, ahogy bejött a képbe a Farkasok bandájának egykori nemzője, Tegan, majd a volt Farkas, Kósza, úgy Fakó egyre inkább kénytelen volt megosztozni a rivaldafényen. Nem mintha bántam volna, hogy a fentiek is színreléptek – ellenkezőleg, mindkettejüket sikerült megkedvelnem, mert bár minden lényeges dologban különböztek, a lelkük mélyén hihetetlen erő volt mindkettejüknek. Valahogy könnyű szeretni és tisztelni az ilyen erős és kitartó karaktereket.

û Túl valószínűleg minden pozitívum részletes kifejtésén elérkezett a várva-várt na jó, nem is gonosz-blogger pillanatom, mikor beleköthetek valamibe! Sajnos a szokásos öröm elmarad… ugyanis tényleg tökéletesnek éreztem a történetet, és nem akartam, hogy valami apróság belerondíthasson a képbe… valami apróság, mint például egy keresetlen szerelmi háromszög. Talán azzal még nem árulok el túl sokat – legalábbis nem árulok el olyat, amit már nem írtam le úgyis –, hogy Pikk és Fakó finom kis vonzalma nagyon megnyert magának, és szerettem, ahogy a maga visszafogott és csendes módján képes volt szeretetteljes légkört teremteni még a koszos-büdös föld alatt is. Long story short: imádtam őket együtt! A bibi ott kezdődött, mikor újabb alfahím került a csapatba… és mikor – a rohadt életbe is – őt is elkezdtem kedvelni. Nos, gyermekeim, íme a szerelmi háromszögek legsunyibb és alattomosabb fajtája. Nem tudom, örüljek-e neki vagy utáljam, mindenesetre böki a csőrömet rendesen, mert egyszerűen nem hagy a kérdés nyugodni, és minden bizonnyal tartogat még ezer meglepetést ez a szál, míg eljutunk addig, hogy dönt Pikk. Drága, Pikk, fogadd együttérzésemet! Látom én, hova vezet az út, amin elindultál, és tudom, hogy a továbbiakban fejezetek kérdése, hogy két férfiba legyél halálosan szerelmes egyszerre okay, remélem azért a halálosan szerelmesig nem jutunk, de én megértelek. Szóval… eljött hát megint az a rémisztő pillanat, amikor nem olyan egyszerű csapatokra oszolni, én legalábbis nem tudom magam besorolni egyikbe sem. Team Nemtudokdönteni. Ilyenkor egyedül az adhatna erőt, ha mindkét fél megpusztulna, Pikk pedig boldogan élne míg meg nem halna – forever alone. Könyörgök… olyan szép volt a romantikus szál, annyira… miért kell megnehezíteni?!

û Az ember könnyedén fut bele meglehetősen érdekes, vagy akár mondjuk úgy, megdöbbentő dolgokba, ha disztópikus vagy fantasy könyveket böngész – velem is megesett nem egyszer, hogy tágra nyílt szemekkel, konkrét wtf tekintettel bámultam egy-egy lapot magam előtt, de az mind semmi ahhoz képest, ahogy a Menedékben használatos nevekre reagáltam először. Talán megbocsátjátok, de én ezt nem tudom hová tenni, ahogy komolyan venni sem… egyszerre keveredik tőle a fejemben a kés, villa, olló… és a kő, papír, olló, sőt még a gyík és Spock is. Bár nincs különösebb bajom a vérrel, engem őszintén az ilyen jellegű beavatási ceremóniák taszítanak kissé – alapból nem vágom miért jó az, hogy mindenki összevissza csepegteti a kitudja milyen AIDS-es vérét, de azzal már pláne nem tudok mit kezdeni, hogy amilyen tárgyra folyik, arról kapják nevüket a szereplők. Kártyalap, mosóporcímke, anyagdarab, barkácseszközök…láttam én már cifraságokat, de ehhez aztán kellett idő, hogy hozzászokjak.

Összességében ilyen tapasztalatokat oszthatok meg veletek az én olvasmányélményem alapján – így pedig ajánlom a Menedéket először is mindenkinek, aki a leírtak alapján úgy gondolná, hogy képes lenne élvezni, szeretni, adni neki esélyt – mert annyit biztosíthatok, hogy megérdemli. Ajánlom a műfaj kedvelőinek, azoknak, akik már régi rókák ha disztópiáról van szó, azoknak, akik még csak ismerkedőfélben vannak ezekkel a könyvekkel, és azoknak is, akik úgy döntöttek, szélesítenék még az ismereteiket. Ajánlom azoknak, akik nyitottak a nyomasztó hangulatra, de öngyilkossági hajlam nem hajtja őket – mert feszültség van ám, de épp csak annyi, ami nem rabolja az ember életkedvét. Ajánlom azoknak is, akik erősebben hajlanak a romantikus történetek felé, s azoknak is, akiknek már herótjuk van a vattacukorfelhős émelyítő nyáladzásból – kellemes és szeretnivaló szerelmi szál szövi át alliteráció a köbön az amúgy végig pörgő, véres csatákkal tűzdelt cselekményt, és megpuhít egy időre minden szívet – ismétlem, mindet. Ajánlom kicsiknek-nagyoknak, gyerekeknek és felnőtteknek… na jó, ez talán túlzás, úgyhogy óvva mindenki kicsiny lelkivilágát ajánlom a Menedéket a 14 év fölötti olvasóközönségnek, lányoknak, fiúknak… mindenkinek, aki érez magában kedvet és hajlandóságot. A linket szokás szerint odalent megtaláljátok ;)

Kedvenc karakterek:

Pikk azt hiszem már az első oldalaktól kezdve belopta magát a szívembe, s felkerült a top női főszereplők listámra – az egész történet alatt egyszerre maradt rendkívül erős, s mégis emberi, érző lélek, kiben így egyszerre veszett el egy harcos vadásznő, és egy anyukás nemző. Szeretnivalónak tartottam ezt a kettősséget – és ahogy benne, úgy (sok egyéb mellett…) ez fogott meg a társában, Fakóban is. Nem mondom, kedveltem a többi fontosabb karaktert, Tegant és Kószát is, de az ő jellemük még nem lett kellően kibontva ahhoz, hogy olyan kedvenceimmé válhassanak, mint Fakó és Pikk… de erősen úgy érzem, hogy még annak is eljön az ideje ;)

Kedvenc részek:

Az a helyzet, hogy a könyvben, mint disztópiában, természetesen egyáltalán nem a romantikát kerestem, mégis, mikor az írónő lassan, apró cseppenként elkezdte beadagolni ezt a szálat is, kicsiny lelkem csak úgy repesett az örömtől. Fakó és Pikk remek páros, úgyhogy mindig szívesen olvastam a közös jeleneteiket, kezdve azoktól, mikor még csak a vadászatban és őrségben voltak társak egészen a meghittebb pillanataikig. Ezek mellett kiemelném a könyv második felét, mely már a felszínen játszódik – ez mélyebb benyomást tett rám, jobban pörgött, több veszélyt és izgalmat tartogatott. Nagyon bírtam, egészen addig a fura kis szerelmi háromszögünkig… de azt talán már hagyjuk is! xD

Kedvenc idézetek:

„Nem nézett félre. Két keze felemelkedett, és közrefogta az arcomat, melegséget árasztott. Tudtam, hogy mit fog tenni, mielőtt előrehajtotta volna a fejét: az enyémhez érinti az ajkát. Ó, és én mennyire akartam ezt! Lehetőséget hagyott, hogy visszakozzak, kiszabaduljak a fogságából. Nem mozdultam, levegőt is alig mertem venni. A régi szólamokat, mint a tilos és a nem szabad, elnyomták az új szavak, mint az igen én a még.”

***

„Az enklávéban én nem kérdőjeleztem meg, miért élt és halt meg egyik-másik vakarcs. Úgy tűnt, nincs rá különösebb magyarázat. Előfordult, hogy olyanok, akiket én aprónak és törékenynek hittem, mint Sodrony, végül erősebbek lettek. Olykor pedig egy izmos, keménykötésű halt meg álmában. A világban nem volt semmi ésszerűség.”

***

„Az emberek értékét a cselekedeteik határozzák meg.”

***

„Talán a tudás csak teher az ember számára.”

***

„ – Sosem állítottam, hogy hülye volnál.

– Viszont ezt gondolod.

(…) – Dehogy – mondta szelíden. – Csak nem tanítottak meg helyesen gondolkodni”

Borító: 5/5

Ha engem kérdeztek, egyszerűen lehetetlen belekötni – egyszerű de nagyszerű, a történethez passzol, a kissé sötét, föld alatti hangulatot remekül visszaadja… mi más kellhetne még?  Bizony szerencsésnek mondhatjuk magunkat ezzel a megoldással, s az eredeti terv megtartásával - ugyanis mint a mellékelt ábra mutatja, néhány ország Menedék-rajongói már kevésbé jártak jól. Vagy csak az én szememnek fáj a többi borító? Német, román, orosz, mifene... még esetleg a portugált tartanám megfelelőnek (utolsó kép), hiszen látványilag tartja magát a történethez, de a hangulata számomra valahogy egyáltalán nem passzol. Mondom. Szerintem egyhangúan kijelenthetem a magyar olvasók nevében: hálásak vagyunk! 

Pontozás: 5/4.5

Amikor az ember azt hiszi, hogy az Éhezők viadala, Beavatott, Útvesztő és Párválasztó alatt látott már mindent, amit disztópia adni képes, bizony nem kis meglepetést okoz ez a 300 oldal. Tény, hogy nehéz feladat ebben a műfajban alkotni, de a Menedék egyszerűen az összes létező aspektusában kiemelkedően szerepelt, s emiatt úgy érzem, megérdemelné a nagyobb figyelmet, hogy ott ülhessen minden könyvmoly polcán. Egyszerűen mégis nagyszerűen ötvözte a tökéletes disztópia receptjének összetevőit, és íme a siker titka: még a mértékeket is eltalálta, de még hogy! Az írónő tökéletes egyveleget képezett egy új, sötétebb világ veszélyeiből, véres csatáiból, kissé nyomasztó, posztapokaliptikus hangulatából s egy sor karakteres, logikus szereplő ehhez alkalmazkodott, ám legbelül mégis emberi jellemábrázolásából és érzéseiből – beszéljünk akár igazságérzetről, bajtársiasságról, vagy épp csak egy csipetnyi szerelemről. Mindenkinek jó szívvel ajánlom, aki még nem tudja, milyen is egy jó disztópia – és annak is, aki úgy véli, tudja. Itt az ideje új fejezetet nyitni ;)

Nagyon szépen köszönöm a recenziós példányt – és a türelmet xD – a Fumax Kiadónak! *-*

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

A nagy leleplezés | Bookshelf Tour "Tag"

Hey sweeties! Aki követ instán, már láthatta storyban, hogy a napokban pakolásztam „kicsit” a könyvespolcomon, a számok pedig nem hazudnak, a bizonyítékul szolgáló előtte-utána fotók között eltelt két és fél óra koránt sem poén… mert ja, szeretek elveszni olykor a rendezgetésben. Ennek pedig már nagyon itt volt az ideje, ugyanis pár hete a friss beszerzéseimet jobb híján csak az éjjeliszekrényemre vagy asztalomra stócolva tudtam tárolni, ami… hát valljuk be, nem egészen esztétikus. Így nem maradt más hátra, mint nagy nehézségek árán felszabadítani a polcom tetejét is, kipakolni az én összes drágaságomat, majd addig kalkulálni, amíg mind elfértek valahogy – mit valahogy… szépen és rendezetten, úgy, hogy most kész élmény rájuk nézni.

Ennek apropóján vágott fejbe a Bookshelf Tag gondolata, amit már… hát, talán nem túlzok ha azt mondom, lassan egy éve halogathatok, s amire még Viki, a Three Points Of View bloggerinája hívott ki, hogy megleshesse a gyűjteményemet ;) Jelenleg pedig úgy érzem, van is mit mutatnom, de bőven, úgyhogy lássuk is azokat a kérdéseket, s rántsuk le a képzeletbeli leplet a polcomról. Amúgy hülye is lennék takargatni… oly szép lett, hogy kishíján elájulok ha ránézek xD

Rendezési szokások

Elsősorban mindig kiadók szerint csoportosítom a gyönyörűségeimet, azon belül viszont már változatosabb – és mikor mindet használni akarom, problémásabb – módszereket alkalmazok. Először is mindig egymás mellé kerülnek az ugyanazon írótól származó művek, aztán persze szépen sorrendben a sorozatok… de akárhányszor csak tehetem, próbálok a fennmaradó könyvek esetében szín szerinti harmóniát is teremteni, amitől az egész összkép rendezettebb. Talán nevetséges, de nekem ez fontos. Ettől lesz földöntúli érzés minden alkalommal elhaladni a könyvespolcom előtt – sőt, még gyakrabban megállni pár percre, és csak úgy gyönyörködni bennük, végigsimítani a gerincüket. Kész orgazmus a szemnek.

Leghosszabb könyv a polcomon

Mint mindig, ha az oldalak számolgatásáról van szó, most is győz a Trónok harca – a közel 1000 oldalával ez nem is csoda, de azt hiszem a féltéglányi Alkonyat könyveim sem maradnak le sokkal.

Legrövidebb könyv a polcomon

Ha minden igaz, Vivien Holloway sorozatának első része, a Mesterkulcs a legrövidebb a maga kemény 77 oldalával – beszarás, de még a falatnyi árnyvadász novellákat is lenyomta, amit azért nem hittem volna. Ezeken kívül nem igazán vannak hasonló hosszúságú könyveim – sajnálatos módon a könyvpiacon egyre inkább idegen fogalom az ár-érték arány, nekem pedig bánatomra véges diákpénztárcából kell finanszíroznom a hobbimat. Persze megkönnyíti a dolgom, hogy egy ideje már hozzájuthatok könyvekhez recenziózás útján ingyen is, ám tény, hogy még így is sokszor vásárolok saját zsebből, és ilyenkor egyáltalán nem mindegy, hogy mennyit adok ki – és mennyit kapok cserébe. Lényeg a lényeg, nálam a nagyon rövid könyvek többnyire felejtősek, ha tehetem, inkább könyvtárból olvasom őket.

Egy könyv, amit a szülinapomra kaptam

Még ha csak egy lenne! Jó könyvmolyként az évek múlásával megtanítottam a családomnak, hogy mivel lehet boldoggá tenni – már persze az után, hogy introvertáltként először is le akartam őket beszélni az ajándékozás felettébb ostoba, mi több zavaró szokásáról sikertelenül –, így szülinapok alkalmával rendszerint bővül kissé a magánkönyvtáram. Fotóztam is egyet az idei „termésről”, amit alább láthattok – a Minden, mindent barátnőmnek, a tizedik évfordulós új Twilight könyvet nővéremnek, a másik hármat pedig anyukámnak köszönhetem. ♥

Legdrágább könyv a polcomon

Ha nem a beszerzési árát, hanem az eredetit vesszük figyelembe, akkor a Twilight Reimagened – Life and Death a maga 17 fontjával nem éppen számít alacsony árkategóriás darabnak, hogy finoman fogalmazzak… de az eBay hála az égnek csodákra képes, így mindössze egy ezresbe fájt – és az sem nekem. Okay, ezt elnézve talán itt is a Trónok harca a nyertes.

A legutolsó könyv, amit olvastam a polcomról

Legutoljára R. S. Grey – Testcsel c. regényét olvastam, amit Heninél, a Books of Dreamer blog játékán nyertem. Ha a borítóra pillantok, nem mondanám hogy a polcom ékessége, de minden más szempontból kedvenc lett, úgyhogy várható a jövőben egy kiadós, lelkendezős értékelés némi fangirlködéssel egyetemben csak mert Liam Wilder ♥.

Teljes sorozatok

Bevallom, nem vagyok egy jó sorozatgyűjtő, hiányzik belőlem a könyvmoly szellemnek ezen része, így igazából csak a legnagyobb kedvenceim – vagy az SzJG esetében egykori kedvenceim, melyek mára már sötét múltamat képezik – vannak hiánytalanul a polcomon, mint például az Alkonyat, Végzet ereklyéi, Pokoli szerkezetek, Történetek az Árnyvadász Akadémiáról. Oops, és persze az Éhezők Viadala, amit nem egészen értem, miért van meg egyáltalán, de akkor talán nem ártana végre végig is olvasnom.

Egy könyv, ami a kedvenc színemben pompázik

A nagy helyzet az, hogy első számú kedvenc színem a fekete, így sorolhatom kapásból akár az összes Alkonyat borítót is… de hogy ne legyen a dolog ilyen egyszerű, összetereltem egy csoportképre a kék könyveimet is, elvégre ez meg a második kedvencem bár nem minden árnyalata, igazából csak a Superman-kék, de hát ez már részletkérdés.

Legújabb könyv a polcomon

Sarah Dessentől az Altatódal – ami valamilyen szinten ironikus, hiszen ez az első könyvek között volt, amelyek anno felkerültek a kívánságlistámra, mégis csak most jutott el hozzám, történetesen apukám közbenjárásával. Mindenesetre nagyon régóta érdekel a történet, a fülszövege teljesen megvett és egyik-másik kedvenc bloggeremtől is sok szépet hallottam az írónőről, így nem hiszem, hogy az Altatódal sokáig olvasatlan marad ;)

A legrégebbi könyv, ami a polcomon van

Régen kezdődött már ez a nagy szerelmem a könyvekkel, so nem mernék rá megesküdni, de szerintem Don Piper és Cecil Murphey bestsellere, a 90 perc a mennyországban volt az egyik első saját polclakóm. Ha jól emlékszem 12 éves lehettem, mikor először olvastam, és elég mély benyomást tett rám – ideje is lenne időt szakítanom lassan egy újrázásra, hiszen nem mindennapi történetről van szó, amit minden megrázó, elborzasztó, ugyanakkor reményt adó részletével együtt megéri többször is végignyálazni.

A legrosszabb állapotban lévő könyv

Egyszer volt, hol nem volt, egy szerencsétlen nyári napon Virág nem csavarta rá eléggé a kupakot a vizesüvegére… átkozom magam, amiért nem vigyáztam jobban, és máig pontosan vissza tudom idézni a rádöbbenés pillanatát. Éppen akkor léptem ki az írószer boltból, a táskám tele volt új, gyönyörű füzetekkel, és persze egy adag könyvvel, amit előtte az antikváriumban szereztem… és akkor elkezdtem érezni, hogy valami a lábamra fröcsköl. A halálos nyári szárazságban egy kis víz nem könnyen kerüli el az ember figyelmét. Körülnéztem, kémleltem a csatornákat, az emeleti ablakokat, nekiestem nővéremnek, hogy mi a jó eget spriccel rám… és aztán kinyitottam a táskámat, amiben egytől egyig hullámosra áztak a könyveim, név szerint a Vámpírnaplók sorozat 2. és 5. része, és az Alkonyat befejező kötete, a Hajnalhasadás. Rögtön szaladtam haza szépen kiteríteni és megszárítani őket… de mondanom sem kell, hogy festenek. A lapok sárgák, hullámosak, olykor félig áttetszők, a könyvgerinc minden esetben össze vissza hajlott… szóval értitek a lényeget. Ne menjetek vízzel könyvet vásárolni.

Kölcsönkönyvek / Könyvtár

Kölcsön jelenleg egy sincs nálam, bár amúgy sem vagyok nagy kölcsönkérő szerintem egy kezemen meg tudom számolni az ilyen alkalmakat –, sokkal inkább számítok könyvtáras típusnak, na nem mintha nem lenne amúgy itthon is épp elég olvasnivalóm… Csak valahogy mikor a kezem önkéntelenül is a könyvtár honlapjára visz, és meglátom, hogy új könyvek érkeztek, sosem bírok ellenállni a csábításnak, hogy én legyek az első kölcsönzőjük. Szerintem ez teljesen érthető és természetes emberi reakció… és ennek köszönhetem, hogy jelenleg is nálam van Jessica Sorensentől az Ella és Micha jövője, Melina Marchettától a Jellicoe Road, Leiner Laurától az Egyszer, Anna Todd tetralógiájának befejező része, a Miután boldogok leszünk, és két LOL könyv, az Sz, mint szűz Kelly Oramtól, és a Kamuzások, kavarások Cookie O’Gorman tollából. Már csak haladni kéne.

Olvasatlan könyveim

Ó jaj… be merjem én ezt vallani egyáltalán? Csak mert az már elárul valamit, hogy szerintem egy közös fotóra sem férnének fel. Ez a szomorú igazság. A dolgok jelenlegi állása szerint 147 könyv csücsül a polcomon (plusz néhány a szoba más részein), és ebből ha jól számoltam 64 az olvasatlan… bár nem tudom, nekem ez fura, többre emlékeztem. Nem mintha ez nem lenne bőven elég xD Shame on me, le kéne állnom a könyvtárral meg a könyvesbolttal, és belehúzni végre a magánkönyvtár olvasottságának növelésébe. Az az 57 % rohadtul szúrja ám a szemem.

Az első, amit olvastam a polcról

Huh, good question. Andrew Clements Ami láthatatlan c. könyvére tippelnék, azt tényleg elég fiatalon olvastam és ja, természetesen mára már csak annyira emlékszem belőle, hogy a srác mikor láthatatlan, folyton meztelenül császkál…, még bőven a 90 perc a mennyországban és az SzJG előtt. Istenkém, de vénnek is érzem most magam…

Dedikált példányok

Nincs kimondottan sok, lévén továbbra is csóró kisvárosi nem igazán jutok el könyvbemutatókra és dedikálásokra, de szerencsére még így is büszke tulajdonosa lehetek pár aláírt kötetnek. Az Oculus volt az első dedikált példányom, melyet ajándékba küldött a szerző, A. M. Aranth; ezt követte a Levendulaméz Velencei Ritától, amit nyereményjátékon nyertem, majd a Többek által Julie Lewis Thomson írónőtől, amelyet értékelésre küldött nekem. A múlt hónapban pedig további két Álomgyáros szignált darabbal gyarapítottam a gyűjteményemet, mégpedig J. K. Smith – Szerelem hirdetésre, és Anne L. Green – A remény hajnala c. művével.

Jelenleg olvasom

Mindig eszembe jut az ilyen kérdéseknél, hogy mennyire szép is lenne, ha egyértelmű választ adhatnék egyetlen darab könyvvel, mint más normális ember… de nálam sajnos ez továbbra is úgy működik, hogy nekikezdek valaminek, aztán még egynek és még egynek… Szóval jelenleg is olvasás alatt áll a Címlapsztori Eileen Cooktól, A Főnök Baráth Vikitől, a Hó mint hamu Sarah Raaschtól és ma este akarok belevágni a Soha de soha első részébe Colleen Hoover és Tarryn Fisher írónők tollából. Képzelhetitek a dilemmámat, mikor végre leülnék olvasni…

Reményeim szerint most már sikerült eléggé „lerántanom a leplet”, s így kellően megismerhettétek e szent polcot, amin életem büszkeségeit tartom – talán jobban is, mint akartátok, de ezt fogjuk csak a határtalanul jó szívemre xD. Mindenesetre a kérdések megválaszolása közben tartott folytonos seregszemléim megmozgatták az én fantáziámat is, és bizony vannak bloggerek nem kevesen, akiknek kíváncsi is lennék a gyűjteményére, így kihívnám néhányukat, név szerint – először természetesen <3 – drága Barbimat, a Kitablar szerzőjét, Gothicot a Goodbye Agony blogról, Solt, a Könyvvadászok bloggerét, s végül Ashleyt az Ashley értékel bloggerináját, de természetesen rajtuk kívül is viheti a taget bárki, aki kedvet érez kitölteni – jó szórakozást hozzá, s ne feledjétek, a forrásmegjelölés nem bűn :D

Csóközön minden bogyócskámnak, aki ma itt volt – hamarosan könyvértékeléssel jövök, mégpedig egy rendkívüli disztópiáról! ;) Get ready!