Liz Moore: Az erdő istene

 

„Az erdő veszélyes, de tud nagylelkű is lenni.”

Eredeti cím: The God of the Woods
Oldalszám: 512
Megjelenés: 2025
Kiadó: XXI. Század (KULT Könyvek)

1975. augusztus: egyik hajnalban a táborfelügyelő látja, hogy egy fekhely üres. Eltűnt Barbara Van Laar, az egyik táborlakó. Barbara egy átlagos tizenhárom éves: a nyári tábor a családja tulajdonában van, és ez a család a környék legnagyobb munkaadója. Nem először fordul elő, hogy valamelyik gyerek eltűnik a családból. Barbara bátyjának hasonló körülmények között veszett nyoma tizennégy évvel korábban, és azóta se került elő. A tábor személyzete pánikban keresi a lányt, és közben a Van Laar család titkainak újabb és újabb rétegei tárulnak fel, amelyekben a család alkalmazottai is érintettek.

Liz Moore Massachusetts államban nőtt fel, és a manhattani Barnard College-ra, majd a Hunter College-ra járt. 2015-ben Rome Irodalmi Díjat kapott. Jelenleg Philadelphiában, a Temple Universityn tanít kreatív írást. Előző regényét, a Hosszú, fényes folyót beválogatták a Good Morning, America könyvklubba, illetve megjelenésének évében Barack Obama kedvenc könyveinek listáján is szerepelt.

Hadd szögezzek le mindenekelőtt annyit, hogy Az erdő istene szerintem egy igazán jó könyv. Jó… jó egynek, de a lényeg ez: stabilan oké. Ezt csak azért hangsúlyozom ilyen kínos mértékben, mert amiket állítani fogok róla a következő oldalakon, nem feltétlen ezt tükrözik majd… de az álláspontom változatlan. Ez egy jól sikerült regény, aminek a legnagyobb hibája a körülötte kialakult hype – és az, hogy képtelen felérni hozzá. A sok elvárás és nyomás a legjobbaknak is a kárára válhat, és szerintem ez a jelenség okozza Az erdő istenét övező mehh jelenséget.

Kezdjük a legalapvetőbb eltájolással: ez a könyv nem thriller, és aki annak címkézte fel, az már kezdetektől kudarcra kárhoztatta. A thriller alapvetően vibe-vezérelt műfaj, tehát a fogyasztónál elérni kívánt érzelmek definiálják: a félelem, borzongás, feszültség, szorongás, negatív anticipációk, és így tovább. A bemutatott események így kevésbé műfaj-formálóak, hiszen kellemetlen történésekről, mondjuk gyilkosságról, eltűnt személyekről, gyanúsan ropogó padlódeszkákról eltérő módon lehet mesélni. Itt a bibi. A regény cselekménye két különböző idősíkon bekövetkező eltűnést, illetve azokat megelőző- és követő eseményeket ölel fel, de az elbeszélés módja engem nyomokban sem emlékeztetett a beharangozott zsáner jellegzetességeire: az izgalom vagy veszélyérzet nem volt valami domináns, sokkal inkább a családi- és társadalmi drámát éreztem kidomborodni az oldalakon. A szegény-gazdag ellentétet, a ’60-as és ’70-es évek közhangulatát, a vidéki izolációt, a toxikus családi örökségeket, a veszteséget, gyászt, addikciót, meg nem értettséget, kiszolgáltatottságot. Lélektani fikcióként vagy családregényként nagyot szól mindez, de thrillernek – vagy akár kriminek – nevezni nem csak félrevezető, de csalódást keltő is. 

Áttérve a stílus kérdésére: Liz Moore – és a fordítója is – korrekten fogalmaz, a nyelvet szépen, igényesen használja, mondhatni szemet gyönyörködtető módon… de azért messze nem olyan szépirodalmian, ahogy azt egyesek állítják. Úgy érzem, az írásmód részletezettségét félhomályban könnyű összetéveszteni a minőséggel, és itt is ez a probléma állhat fenn. Az írónő körülményes aprólékossággal dolgozik: képkockáról képkockára halad, megfesti a tájat, irányba állítja a térképet, és behatóan ismerteti egy-egy másodrangú mellékszereplő teljes CV-je mellett még a megfoszlott kabátszélének  mikrobiológiai összetételét és tisztítási utasításait is. Ebből pedig két dolog adódik: egyrészt eszméletlen felkészültség, tudás, képzelőerő és kutatómunka elevenedett meg a lapokon, másrészt viszont az olvasó beleszenderedett néhány fejezetbe, és az arcára ejtette az 500 oldalas keményfedelest. Egy szó, mint száz, tapasztalati szakértőként mondom, de ez bizony túlírt, ami bizonyos szintig dicséri a szerző befektetett munkáját, ugyanakkor elvesz a regény élvezhetőségéből hosszútávon.

A történetvezetést is hasonló kettősség övezi bennem. Egyrészről érezhetően nagyon átgondolt és megkomponált a bonyodalom mind a jelent, mind a múltat, mind a kettő összefonódását tekintve – bár a felvezetés ellenére van egy elég masszív „bolhából elefántot” jellege, mégis úgy tűnt számomra, hogy Moore végig tudja mit akar… csak kicsit kacifántosan halad a célja felé. A számos különböző idősík és a váltakozó nézőpontok kiválóan alkalmasak voltak a titkok fokozatos, lépésről-lépésre történő leleplezéséhez és a csattanó késleltetéséhez; ezeket alapvetően hasznos eszközöknek tartom, de a számuk – hat időpont, legalább ugyanennyi elbeszélő – túllépett egy lélektani határt. Mindez addig a bizonyos pontig maradt izgalmas – a „kimerítő” jelző ellenében –, amíg releváns információk hangoztak el, utána összezavaróvá és fárasztóvá válik, ahogy az állandó „és akkor ott volt”, és „abban a pillanatban meghallotta” meg „amíg észre nem vette a szeme sarkából” is. Ugyanazt éreztem, mint anno a Viperák esetében: hogy mire elérkeztünk a csattanóhoz, kifulladtam, elhasználtam minden figyelmem, mentális kapacitásom, egyszerűen annyit kapkodtam a fejem, hogy elfáradtam, és tökre nem izgatott, ki él és ki hal.

Szintén itt kell megemlítsem, hogy több szál feleslegesen vetődött fel, legalábbis a fő storyline tekintetében – a szereplők bemutatását elmélyíthették volna ezek a kitérők, de minden más szempontból olyan kétdimenziós volt a legtöbb karakter, és annyira nem rajtuk volt a fókusz, hogy hasztalan volt őket még több tragédiával súlytani – szerintem. Amúgy a legtöbben nem annyira saját jogukon voltak érdekesek, inkább a korszellemet vagy egyes sztereotípiákat tükröztek és személyesítettek meg. Egyedül Alice-t – a két eltűnt gyermek édesanyját – emelném ki jobban a többiek közül, mert úgy érzem méltatlan mértékű ellenszenv kiváltója, miközben inkább csak mélységesen szánnivaló áldozata a kornak, amiben él: a szép arcáért elvett, kihasznált és elhajított, leszedált és őrületbe taszított nő prototípusa, ami amúgy elég szembeötlő társadalomtudományi lecke, ha az ember odafigyel.

Az értékelés végéhez közeledve két napirendi pont maradt: 1) vállon veregetni magam, amiért spoilermentes maradtam, és 2) visszakanyarodni oda, mikor Az erdő istenét jó könyvnek tituláltam – és feltenni a kérdést, hogy miért? Mindamellett amiket jogosan hibaként tartok számon, a regény kompakt, ízléses, és veszettül atmoszférikus. Az eseményeknek helyt adó hegység, a rezervátum, a teljes két hónapos nyári tábor, a vidéki kúria sajátos alaphangulatot adnak a cselekménynek, megjelenítenek valami ősit, misztikusat, valami eredendő tisztasággal és bűnnel telit, ami lehet a barátunk vagy ellenségünk, ami menedéket nyújthat vagy csapdába ejthet. Az erdő nem csupán egy lokáció – egy szimbolikus eszköze a történetmesélésnek. Ebben a környezetben órákat is szívesen lehúztam együltő helyemben, annyira magával ragadónak éreztem – és szintén ezt segítette elő az írásmód, ami bár – mint említettem – túlírt kissé, egyszerre igényes és abszolút olvastatja magát. A korrajz, a nők helyzetének és a gazdasági egyenlőtlenségeknek a bemutatása nálam mindig pluszpont, ahogy az ennek kidomborítására használt családregény-jelleg úgyszintén – mindezeket nagyra értékeltem, és nyíltan jelezném, hogy érzelmileg is ezek tüzeltek fel leginkább. 

Összességében jó szívvel tudom ajánlani ezt a kompakt, de emberi módon tökéletlen regényt – úgy érzem ez tipikusan az a „valakinek túl sok, valakinek túl kevés, másnak meg pont jó” kategória, úgyhogy bíztatnálak Titeket tenni vele egy próbát. Láblógatós, erdei függőágyban heverészős tavaszi-nyári olvasmánynak ajánlanám; lelassulásra, áthangolódásra, abszolút kikapcsolódásra alkalmas darab a családi és lélektani dráma kedvelőinek, akik szívesen merülnek el egy lassabb történetszövés és a puzzle-ként ezer darabból kirajzolódó sztori komplexitásában.

Idézetek

„Csak tudod… az utóbbi időkben sokat töprengtem rajta, vajon az, hogy a születésünktől fogva soha semmi anyagi gondunk sem volt, pozitív hatással volt-e az életünkre. Mert szerintem épp ennek a következménye, hogy megalkuvó és életcél nélküli felnőttekké formálódtunk. Hiányzik belőlünk a lázas kutatás, a megismerés vágya. Ha az ember szülei vagy a nagyszülei már mindent felfedeztek és mindent megszereztek, mi az ördögöt tehetnének még a rákövetkező generációk?”

***

„– Van Laarék egy nagyon furcsa család – válaszolja a férfi. – Nemzedékek hosszú sorából következő gőg, plusz az az irdatlan vagyon. Az ilyesmi megzavarja az ember tisztánlátását. Megfigyelte már, hogy a gazdag emberek gyerekei sohasem olyan eszesek, mint a szüleik? És a többségük nem is olyan ambiciózus vagy sikeres? Az életben kell egy cél, amiért az ember megküzdhet.”

***

Jutalomkérdés gyanánt még ezt kérdezte tőlük: tudja valaki, hogy honnan ered ez a szó?

– Melyik szó? – kérdezte valaki.

– A pánik – felelte T. J. Senki sem emelte magasba a kezét.

Elmagyarázta. A görög Pán szóból származik, ami az erdő istenének neve. Az volt a gonosz tulajdonsága, hogy szerette összezavarni és elbizonytalanítani a vándorokat, amíg teljesen irányt nem tévesztettek és végül bele nem őrültek.

– Ha pánikba estek – magyarázta T. J. –, akkor ellenségként tekintetek az erdőre. Aki megőrzi a nyugalmát, azt az erdő is a barátjaként kezeli.”

***

„A gazdagokat, gondolta Judy – akkor régen, ott a klubban is ugyanez jutott az eszébe – az szokta a legjobban feldühíteni, ha megérzik, hogy rövidesen felelősségre vonják őket a gaztetteikért.”

Borító: 5/5*

Abszolút szerelem első látásra kategória, amihez viszonyítási pontként érdemes tudni, mennyire nagyon nem az én műfajom a thriller, ránézve erre a fedélre mégis azonnal tudtam, hogy részesévé kell válnom az élménynek: látnom kell élőben, tapintanom kell, olvasnom kell. Nagyon egyszerű borító ez, mégis komplex élményt nyújt: sejtelmes, teremt egy történethez passzoló atmoszférát, még egy kis hintet is ad, de alapvetően a képzeletünkre bízza a munkát. 

Értékelés: 5/3.5

Nem könnyű feladat ítéletet hozni Az erdő istene felett. Igazi elátkozott projekt, ha engem kérdeztek: masszív, ígéretes alapanyagokkal dolgozik, bárki észreveheti, hogy alapvetően minőségi munka, mégis annyi mostoha elvárás szegeződik rá, amelyeknek nem tud megfelelni, hogy a kudarcok kikoptatják a természetes fényét. Az olvasókat megvezeti a téves műfaji címkézés és a hatalmas hype, az írónő pedig látszólag meg volt szállva a gondolattal, hogy megírja az évszázad történetét… és csak írta, és írta, és írta részletekbe menően, hogy a falusi kukásember kulcstartóját melyik fa ágából faragták az ősei, akik kilencen voltak testvérek, de hárman meghaltak gyerekkorukban. Egy szó, mint száz, csatlakoznék az előttem szólókhoz: parádésan túlírt történet ez, amiben elvész a lényeg.

Érdekes kis izolált, ugyanakkor a korabeli társadalmi viszonyokat is tükröző világot ismerhetünk meg ezen az 500 oldalon, amit a közel 15 éven átívelő családi drámák, titkok, veszteségek tettek dinamikussá és érdekessé. Szívesen olvastam volna ezt, úgy… 350-400 oldalon maximum. A felesleges körök, felvetett majd el nem varrt szálak, parttalan leírások és stratégikus félrevezetések nélkül… mert ezekkel együtt összességében akármilyen atmoszférikus, igényesen megírt és akkurátusan megalkotott történetről legyen is szó, az utolsó 50 oldalra minden érdeklődésem elhasználtam. Ami… nem a legpozitívabb indikátor, na.

Egynek jó kategória – szemet gyönyörködtető, igazi „polc éke” típus (bár ez könyvtári, but still), amit semmiképp sem bánok, hogy sorra kerítettem… de lehet pár hónap múlva el is felejtem, hogy olvastam.

Ha érdekel a könyv, rendeld meg a kiadótól ITT!