Pofánverés | Anna Todd - Miután

„Abban viszont teljesen biztos vagyok, hogy semmi sem lesz olyan, mint régen, mielőtt Hardin berobbant az életembe és a szívembe. Mert most „utána” vagyok.”

Eredeti cím: After

Sorozat: After 1.

Oldalszám: 498

Megjelenés: 2015

Kiadó: GABO

Ár: 3490 –

EGY ​SZENVEDÉLYES SZERELEM TÖRTÉNETE, AMELY MILLIÓKAT HÓDÍTOTT MEG VILÁGSZERTE.

Volt egy időszak Tessa életében, amikor még nem ismerte Hardint, de miután találkoztak, az élet megváltozott.

Tessa igazi jó kislány. Egy rendes fiúval jár már évek óta, vannak tervei, ambíciói, és az anyja ügyel rá, hogy az élete a megfelelő irányban haladjon tovább.

Aztán elsőévesként beköltözik az egyetem kollégiumába, és találkozik Hardinnal. Azonnal feltűnik neki a tetovált, piercinges fiú, aki angol akcentussal beszél, és mindenben különbözik attól, amit Tessa az addigi életében megszokott.

Hardin rendkívül mogorva, sőt kifejezetten ellenséges vele, és a viselkedése miatt Tessának gyűlölnie kéne őt. Gyűlöli is, amíg egy este egyedül nem maradnak a fiú szobájában. Tessát megragadja a fiú sötét személyisége, és amikor megcsókolják egymást, olyan szenvedély támad fel benne, amilyet még sohasem tapasztalt.

Hardin hol gyönyörűnek nevezi, hol egy szó nélkül eltűnik, mintha egyáltalán nem érdekelné. A nemtörődöm viselkedése és a gorombasága ellenére Tessa úgy érzi, ha sikerül mélyre ásnia, megtalálja az igazi Hardint a hazugságok felszíne alatt. Hardin újra és újra eltaszítja, de csak azért, hogy aztán még közelebb vonja magához.

Tessának megvan a tökéletes barátja. Miért igyekszik ennyire legyőzni a saját sértett büszkeségét, és Hardin előítéletét a rendes lányok iránt?

Talán azért, mert ez szerelem?

Hát… mindezek után csak egy kérdésem maradt: miért? Mint például „Ó, én nyomorult idióta, miért is kezdtem neki egyáltalán?” vagy „Miért nem tettem le, miért küzdöttem magam át rajta?” sőt „Miért, ó, miért kellett ezt egyáltalán megírni?”. Nos, utóbbi kérdésre fenntartom, a válasz annyi, azért, hogy én megírhassam róla ezt a csodás értékelést. Ami a többit illeti, mindennek megvolt az oka… de ha csupán ennyi kérdést vetett volna fel bennem az After, akkor ahelyett, hogy most megpróbálnám róla összeszedni a gondolataim, egyszerűen visszakézből behajítanám a könyvek szemeteskonténerébe, végignézném, ahogy megsemmisül, aztán önként bevonulnék egy hónapra valami szanatóriumba. Ellenben, hogy folytassam a sort: „Miért jut eszébe valakinek két ilyen óvodás értelmi és érzelmi szinten maradott főhőst teremteni?”, „Miért nem bír ez a kettő nyugton maradni egy percig sem?”, „Miért imádják egymást annyira, mégis mit esznek a másikon?”, „Miért jó nekik egy ilyen önpusztító kapcsolat?”, miért, miért, miért….

Igen, ha jobban belegondolok, ez a könyv egy nagy HIBA, hiba az írónő részéről, hogy megírta, hiba az én részemről, hogy elolvastam, mert ha belemélyedek az elemzésébe, aligha tudnék róla bármi pozitívat is mondani… így mielőtt ezt megtenném, és cafatjaira cincálnám szét a regényt, hadd ejtsek még meg pár keresetlen szót: jól szórakoztam. Nem, jól látod. Nem félreírtam, nem a monitorod megyen tönkre. Nyilván, miután szépen és burkoltan kijelentettem, hogy „drágáim, ez egy szar volt”, most eléggé különös látványt nyújt, amint itt, ugyanebben a posztban azzal jövök, hogy tetszett… de igazából egy ilyen beteg kettősség jellemzi a könyvet. Utáltam, mégis tetszett… egy kicsit. A szereplők idegesítőek, a párbeszédek primitívek, a cselekmény lineáris és ismétli önmagát, a megvalósítása nem egy nagy szám – ellenben viszont ott áll az, hogy míg olvastam, egyszerűen repült az idő, és nem is bírtam letenni. Erre varrjatok gombot.

Összességében azért látjátok, hogy koránt sem vagyok elégedett – pedig még viszonylag jól is indult a történet. Oké, a „jó” talán erős túlzás, inkább középszerűt kéne mondjak, de mindenképpen teljesen rendben volt az… az első néhány oldal. Aztán ért az első pofon, mikor főszereplőnk, Tessa és anyja – akire sok jelzőt tudnék használni, de mindnyájunknak jobb, ha nem teszem – először betették lábukat a lány leendő kollégiumába. Tekinthettem volna rá úgy, mint intő jelre, hogy szálljak ki, amíg még nem késő, de  visszakézből lecsaptam a bal vállamon ugrándozó ördögöt, aki erre buzdított. Egyrészt, mert persze azért hajtott a kíváncsiság, mi sül ki a dologból, másrészt, mert igenis régóta készültem már nekikezdeni a könyvnek, miután a jobb vállamon ülő Barbi nevű angyalka jóideje rágta már érte a fülem.

De az a felszínesség, ami kapásból feltört a főszereplőből, eléggé… hát, letaglózott. Jó, tudom, én prédikálok mindig arról, mennyire fontosak az élethű szereplők, akik nem tökéletesek, de erre most mit mondjak? Tessának már a bemutatkozása is pocsék lett, és őszintén szólva azon túl, hogy „okos” – persze, elvégre minden anyagot profin bemagol, és ettől nevezünk valakit okosnak, nemde? *sarcasm* –, a későbbiekben sem tudott felmutatni semmi pozitívat. Azt ugyan elég hamar bebizonyította, hogy a már említett felszínessége nem rosszindulatból fakad, hanem egész egyszerűen egy buta és naiv, befolyásolható lány ösztönös reakciója a külvilágra, miután az anyja révén egy freakin’ rózsaszín buborékban tudott csak gondolkodni… de ez azt hiszem, nem enyhítő körülmény. Mert leírtam: Tessa végtelenül buta volt, és naiv, meggondolatlan és döntésképtelen, figyelmetlen és teljesen a hormonjai által irányított – már ha éppen nem másra bízta magát, mert annyi fix, hogy a saját lábán egyedül megállni képtelen.

„Naiv voltam, és bizonyos szempontból most is az vagyok.”

Az élete többszörösen is kész katasztrófa, mindig azért, mert hagyja az életét más által irányítani… bár, ahogy egy kötet alatt bemutatkozott, kétlem, hogy ő maga jobb munkát lenne képes végezni. Először az anyja és Noah, később Hardin… és valahogy mindig attól függően, éppen ki irányítja, hiába próbálja adni nulla-huszonnégyben, hogy mennyire szent és kedves lány, csendben elkezd ítélkezni azok fölött, akik mások, mint ők. Amíg az anyja irányította minden napját és percét, ő ültetett el gondolatokat az agyában – ami ezek szerint van neki, akármennyire is meglepő –, addig Tessa az a fajta volt, aki meglátta a jövőbeli lakótársát, annak emós barátait, és elszörnyedt, hogy milyen undorító tetovált, piercinges alakok léteznek… bizonyára szörnyű rossz emberek, ha egyszer így néznek ki. Te jó ég! Ő inkább valahogy a „piros alma” életmód elvet követte – szépen viselkedni, jó benyomást tenni, eladni a jó kislány, míg belül rothadt az egész. De még ha nem is jó ember, legalább vannak jó jegyei, nulla igazi magánélete, és párkapcsolata egy sráccal, aki olyan, mint egy nagyapa, ráadásul kitárgyalja őt az anyjával. Varázslatos. Nyilván ez mindenki életcélja. Aztán… aztán *csettint* Oda nézz! Haha, csak vicceltem, de amíg nem néztél ide, elvarázsoltam a szent Theresa Youngot! És figyelj… itt egy új! Tudom, kicseszett boszorkány vagyok. Na, most komolyan… adott volt a főszereplő egy idegesítően ártatlan és… á, egyszerűen csak halál idegesítő alakja, aztán hiába kapkodjuk a fejünket, meg sem látjuk mikor történt mindez, de hirtelen emésztő vágyat érez Hardin – az egyik korábban már mélységesen elítélt pasi – iránt, akit amúgy nem is győz hangsúlyozni, mennyire gyűlöl. Eltévedtél drágám, az ovi balra van. Fordulj vissza, az a néni majd odakísér! És ezentúl megy ugyanaz a nóta, csak fordítva… egy merész, kissé veszélyes beütésű srác, sok tetkóval, néhány elrebegett „szeretlek” – inkább nem számolom meg, hogy mennyi volt dühből –, és az új szlogen szerint aki már, az bizony unalmas. Csak tudnám, Tessából mikor lett érdekes ember. Lemaradtam.

Szóval megérkezett a tetovált herceg alkoholmámor szárnyán, és ezzel, ha Tessát még nem utáltam volna eléggé, megkaptam másodszámú főhősünket „hős”… hehe., hogy legyek kicsit boldogabb.

Őszintén… amíg a könyv után meg nem hallgattam néhány számuk, kimondottan utáltam a One Directiont, de annyit mindig be mertem ismerni legalább magamnak, hogy Harry Styles egy szimpatikus figura. Olyan kis rendesnek meg aranyosnak tűnt, a cikkek által, amiket róla olvastam, sikerült pozitív képet kapnom a személyéről, így összehozva fejben, hogy a Miután egy 1D fanficnek indult, Hardin pedig Harry megtestesítője, azt hiszem jogosan számítottam rá, hogy majd az előbbi is hasonló lesz ihletőjéhez. Nem. Nem. Nem. Miért nem?

Igen, ott volt, megvolt a lehetőség, hogy Anna Todd kihozzon ebből a történetből valami jót, erre két kézzel elszórta a nagyvilágba, és mi maradt…? Egy srác, aki nem jobb az összes többinél, szemét, erőszakos, és a drámázásaitól meg hisztijeitől állandóan gondolkodóba kellett esnem, nem egy kislányról van-e szó véletlenül. Ezen a ponton már egyiküket sem vagyok képes megérteni, mégis mit szerethettek meg a másikon, vagy egyáltalán, hogy miért ragaszkodtam annyira ehhez a romboló és ártó kapcsolathoz… És most csak hogy úgy tegyek egy percre, mint aki nem kukkantott bele előre a folytatásokba, sejtelmesen megjegyzem, hogy amúgy a pénz midig jól jön. Gondolom akkor is, ha van egy király állásod, az apád pedig kőgazdag.

Apropó, apa… ha valamit kedveltem ebben a regényben azon kívül, hogy rendkívül gyorsan lehetette vele haladni, az a családi mellékszál. Tény, elég egyértelműen meg lett adva Hardin apjának sötét múltja, hozzám valahogy mégis közel került mind ő mind új felesége, mert persze a „mostohatesó” Landon is… ők valahogy vittek egy egészséges kis színt Tessa és Hardin beteges kapcsolatába és állandó „szeret-nem szeret” játékába, a megállás nélkül folyó veszekedésekbe, féltékenykedésekbe, kibékülésekbe, és ezek állandó körforgásába.

Összességében tudom ajánlani a könyvet… hát, maximum akkor, ha elég erősek az idegeid. De rendben, álljunk hozzá pozitívan: attól, hogy én így mellényúltam ezzel, másnak még simán bejöhet, és nyilván vannak is jó sokat, akik tökéletesen boldogok lesznek azzal a 400 oldallal, ami alatt én végig csak a fejemet fogtam. Na, hiszen Barbinak is tetszett, akinek bízok is az ízlésében… de mint látjátok, előfordul, hogy a dolog nem jön be. Ez van :D Komolyra véve… ajánlom a Miutánt, ha valami igazán laza és könnyed romantikus történetet keresel, de nem feltételed, hogy csöpögjön a boldogságtól; ha nem zavar a drámázás, vagy egész egyszerűen, ha szereted a One Directiont… már ez is kiinduló pont lehet. Próbáld meg… ne én vegyem el a kedved :D

Kedvenc karakterek:

Nem gyakran mondhatok ilyet… de mindenkit utáltam. Ez van. Esetleg Hardin új családja… rájuk nem tudtam szokásos ellenszenvvel tekinteni – nem, még Kenre se, pedig lenne rá okom… de ő olyan kis ártatlannak tűnik a többi karakterrel szemben, kiknek sötétségét úgy érzem, törvény kéne tiltsa –, így ők, Ken, Karen és Landon… azok a szereplők, akiket nem utálok. Mondjuk ez még nem jelenti, hogy a kedvenceim… de értitek. Ez is több, mint a semmi.

Kedvenc részek:

Mondanám poénból, hogy a vége… de most totál komolyan is a vége. Azt gyanítottam, hogy párosunk nem fogja örökké húzni együtt, de miután már csak kábé tíz oldal volt hátra a történetről, nem számítottam ilyen fordulatra… az komolyan meglepett. Tény, hogy még akkor is rémesen hülyén viselkedett mindenki, és nem haladták meg egyetemista létükre egy általános alsós értelmi és érzelmi intelligenciáját, de ott legalább volt egy kis pörgés, egy kis izgalom – egy kis függővég. Csak mert miért is ne.

Kedvenc idézetek:

„– Ugye tudod, hogy buliba megyünk, és nem templomba, Theresa? – mondja, és a visszapillantó tükörben meglátom a gunyoros mosolyát.”

***

„– Én is szeretlek – mondom neki, mire elkomorodik.

– Ne mondd azt, hogy is – böki ki végül.

– Mit? Miért? – Gyanakodni kezdek. Megint elutasítás? A szívem mélyén reménykedek, hogy rémeket látok.

– Nem tudom. Mert ez olyan, mintha csak egyet akarnál érteni velem.”

Borító: 5/3

Most nem tudom, mit mondjak… nem ronda, nem szép… csak úgy van, mert kell valami a könyv elejére. Legalábbis az én szemszögemből. Alapból olyan kis semmi ez a háttérszín+nagy nyomtatott szöveg kombó, de nekem ez ennél a résznél kimondottan nem jön be a lila miatt… a későbbi részek között lesz jobb, de alapból nem egy nagy dolog az egész. Pedig attól, hogy letisztult, még igazán lehetne szebb is. Mint mondjuk a külföldi kiadások…

Pontozás: 5/2,5

Mit mondjak egy könyvről, ami egyszerre volt olyan pocsék, hogy ha nem lett volna könyvtári, akkor laponként dobtam volna tűzbe, mégis annyira hát… mondjuk úgy, enyhe túlzással élve, magával ragadó, hogy le sem tudtam tenni? Bár… ez esetben talán nem is a könyv kétoldalúságát kéne tárgyalni, hanem az én érdekes agyműködésem, ugyanis a kettő fent felsorolt látszólag totál kizárja egymást. De összességében a lényeg ennyi: bele tudtam úgy veszni a cselekménybe, hogy nem vettem észre, amint értékes órák repültek ki a kezem közül, amelyeket mind leginkább egy rosszabb brazil szappanoperára hajazó, idegesítő és primitív regényre vesztegettem, melynek karakterei számomra leginkább kisiskolás szinten mozogtak, párbeszédeik és cselekedeteik pedig egész egyszerűen a nevetséges kategóriával ismerkednek. Ezeket leírva pedig már csak egy dolog van hátra… IDE NEKEM A KÖVETKEZŐ RÉSZT! Mert tudjátok, nem is én lennék, ha ezek után nem folytatnám a sorozatot. Vicces hetek állnak előttem Hardinnal és Tessával a hátsó ülésen ha tovább drámáznak a drágáim, ebből csúnya karambol lesz :S, s csak reménykedhetek a sértetlen túlélésben… de hogy ez sikerült-e, majd kiderül, MIUTÁN átrágtam magam rajtuk. ;)

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

Mert te felelsz a saját boldogságodért! | Baráth Viktória - Első tánc

„Sarkon fordulok, és kilépek az ajtón, ki az életéből, hogy elkezdhessem a saját életemet, ahol én kovácsolom a jövőmet, senki más. Mert én vagyok az egyetlen, akin a boldogságom múlik.”

Eredeti cím: Első tánc

Oldalszám: 432

Megjelenés: 2016

Kiadó: Álomgyár Kiadó

Ár: 3499 –

Meddig ​érdemes küzdeni egy férfi szerelméért? És az álmaidért?

Zoey álma, hogy musicalszínésznő lehessen, ennek az álomnak azonban határt szabnak a gátlásai. Hogy bebizonyítsa rátermettségét, a 21. születésnapján Párizsba utazik egyedül, ahol szenvedélyes szerelemre lobban a skót származású Owennel, aki a fiatal lány számára a tökéletes férfi – egy apró szépséghibával: a 35 éves Owennek ugyanis van egy titka.

Később felbukkan a színen egy másik férfi is, aki pont azt a biztonságot tudná nyújtani Zoey-nak, amit Owentől sosem kaphat meg.

Zoey válaszút elé kerül: vajon a szenvedélyes szerelmet választja, vagy a biztonságos és kiszámítható életet, netán saját lábára áll, és elindul az álmai megvalósításának útján?

Hová vezethet egy titkokkal és hazugságokkal kezdődő kapcsolat? A nagy korkülönbség ellenére kialakulhat-e életre szóló szerelem két ember között? Te mit tennél meg az álmaidért?

Baráth Viktória első regénye az álmok valóra váltásáról, a leküzdendő akadályokról, és a saját határaink átlépéséről szól.

Egy történet szívvel-lélekkel.

Nem hiszem el… A fejemben ide-oda cikáznak a gondolatok, igazából pattanásig kitöltik a koponyám minden köbmilliméterét, de a kuszaságban úgy érzem, egy értelmes mondatot sem vagyok képes leírni – ám inkább csak attól tartok, szavakkal nem is bírom tökéletesen kifejezni, amit az Első tánc adott nekem. De azért megpróbálom.

A történet – mármint az enyém – úgy indult, mint általában: ki akartam kapcsolódni pár órára. Lazítani valami könnyed olvasmánnyal, és miért is ne szerettem volna ehhez én is lecsapni az Első táncra? Hazudnék, ha azt mondanám, nem vettek meg a pozitív értékelések, amiket olvastam, igazából alig győztem kivárni, míg hozzám is megérkezett ez a szépség, aztán pedig azt, hogy nekiálljak – utólag pedig már igazán nem értem, miért is vártam idáig, de közben bánom, hogy máris túl vagyok rajta. Mármint, hogy máris befejeztem, elolvastam… mert ó, túl igazán nem vagyok még rajta, most, és úgy érzem, még jó darabig ennek a történetnek az érzelemgazdagságában fogok dagonyázni.

Mindig onnan tudom, hogy egy igazán különleges könyvvel van dolgom, hogy azt olvasva megszűnik a külvilág, megszűnik a „könyv-olvasó”, „személy-tárgy” kapcsolat, mert sikerül teljesen eggyé válnom a történettel – és onnan, hogy képes hatni az érzéseimre. Már elmondtam több előző értékelésemben, hogy ez nálam mennyire fontos: engem nem képesek meghatni tények – például nem vagyok képes sok más nőhöz hasonlóan elsírni magam, ha meglátok egy kisbabát, vagy ha felidézek egy szomorú filmet –, belőlem a közvetlen érzelmek és az emberekre gyakorolt hatásaik, a reakciók váltanak ki valamit. Ez a történet pedig az első oldalától az utolsóig egy rendkívül intenzív érzelmi hullámvasút volt – ahonnan egy percre sincs leszállás.

Számomra az ilyen élmény a legnagyobb csoda, legnagyobb ajándék, amit csak író adhat nekem. Már éreztem ilyet, de megint letaglózott az az erő, amivel képes hatni rám egy írásmód, ahogy visszaad mindent, ami a karakterekkel történik. Az, hogy a szenvedélyes részek, a felhőtlen boldogság, de sokkal inkább a konfliktusok, a nagy veszekedések mennyire magukkal képesek ragadni, az, hogy annyira beleélem magam ilyenkor egy szereplő helyébe, hogy azon kapom magam, a szövegét tátogom, átvettem a gesztusait, az arckifejezését, és már a könnyeim is potyognak. Hogy a rohadt életbe, az én szívem törik össze először, másodszor, harmadszor, negyedszer, sokadszor, mikor Zoey-é – mindezt úgy, hogy semmi közös nincs bennünk, és nem is igazán tudok azonosulni a személyiségével. Attól még éreztem mindent, ami történt vele, és ez ijesztő. De persze ennek is megvan az oka, leginkább az, hogy maximálisan olyan olvasó vagyok – és amúgy olyan ember is, úgy általában –, aki megállás nélkül a sorok mögött keres valamit, nem marad meg a történet felszínén, hanem beleássa magát a dologba szívvel-lélekkel. Aki túlgondol. De azt hiszem, az Első tánc éppen egyike volt azon könyveknek, amiken nem is szabad csak úgy átrohanni fejvesztve. Meg kell ízlelni, át kell gondolni – és nem elolvasni kell… hanem olvasni benne. Már ha értitek a különbséget.

Persze nem mondom, ez így is úgy is egy remek történet, mindenképpen kellemes kikapcsolódást és szórakozást nyújt, de… nincs de. Most csak azért, mert én komolyan mindent túlgondolok, nem fogok nekiállni magyarázkodni… ez mindenképpen jó könyv, és pont. xD

Az okait holnapig is sorolhatnám… de engem a már említett szenvedélyes érzelmek és konfliktusban gazdag cselekmény mellett leginkább a karakterek fogtak meg. Na nem úgy. Talán van valami meglepő abban, hogy éppen őket emelném ki… több helyen olvastam ugyanis, hogy míg a szereplőket roppant könnyen megszerette mindenki, általában volt egy pont, ahol épp ilyen gyorsan ellenszenvessé is váltak. Belegondolva érthető, miért érez így valaki, és még a könyv elolvasása előtt olvasgatva értékeléseket nekem is meggyőződésem volt, hogy hasonlóan fogok járni. A könyvnek végül mégis sikerült fenntartások és előítéletek nélkül állnom neki, nem befolyásolva az előzetes ismereteim által félreértés ne essék, kivételesen nem spoilereztem be magam jobban, minthogy meglestem az utolsó oldal, és így a karakterekről alkotott véleményem is csak a saját ítélőképességem függvényében alakult. Én pedig arra jutottam, hogy az írónő ezzel a könyvvel bemutatott a világnak. Két kézzel és mosolyogva. És imádom érte.

Ugyanis a YA, és még inkább a jelenleg is tárgyalt NA műfaj uralkodó jellemzője a végletekig menő idealizmus – a szereplők szépek, okosak, a jellemük megnyerő, és még a „rosszfiúk” is jók legbelül. Minden tökéletes. Hát itt koránt sem. Az Első tánc csapata elrugaszkodott ezektől a téveszméktől, legalábbis részben – éppen annyira, hogy most legyen okom áradozni.

Újfent el kell áruljam, hogy a lapok fogytával, ahogy egyre több minden derült ki Owenről, majd ahogy később Seanról is, az én szívem is együtt tört össze Zoey-éval, mégis rám amúgy nem jellemző módon sikerült meglátnom ebben a pozitívumot. Sean, Owen, még Zoey is… mind követtek el hibákat, méghozzá jó nagyokat, és nem is éppen keveset, de én ahelyett, hogy a könnyebb úton haladva azonnal ítélkezni kezdtem volna – talán megint csak azért, mert sokat gondolkodtam a könyvön – megtanultam ezt mind értékelni. Mert a kulcs éppen a rengeteg hiba és botlás, mert ezek tették a szereplőket élőkké, hús-vér emberekhez hasonlatosakká. A pasik igazán nem voltak gáncs nélküli lovagok, és bizony, főhősnőnk is elég idióta tudott lenni – de őszintén, tegye fel a kezét, aki nem szokott hülyén viselkedni. Összességében azt hiszem, mindannyiójukat a tökéletlenségük tette tökéletessé a szememben. Nem kell hozzá jó emberek legyenek… mert nem azok. Nem akarok spoilerezni, de annyit elárulhatok talán, hogy mindkét férfi követett el olyan dolgokat, amelyeket nehéz megbocsátani, vagy egész egyszerűen nem is kell… én a való életben nem tudnám megtenni. De az élők is tesznek ilyeneket, ez az élet rendje. És annak a kulcsa, amiért számomra két kitalált figurában mégis elfogadhatóak. Nem akarom tovább önmagamat ismételni… de ez a lényeg. A realitás. Még ha fáj is. Ettől lesz a könyv igazán különleges.

Rengeteg minden történt ez alatt a 400 oldal alatt, a fordulatok gyors egymásutánja dobálta ide-oda főszereplőinket boldogságtól csalódásig és a könnyektől a megnyugvásig, nekem pedig minden periódushoz lenne még jópár szavam, ám megfogadtam, hogy ezúttal nem spoilerezek… szeretném, hogy aki ezt az értékelést olvassa, és később úgy dönt, a könyvnek is nekiáll, ugyanabban az élményben részesülhessen, mint én, hogy meglepődjön, dühös legyen, vagy éppen szárnyaljon a szerelmesek vidámságával. Mert az Első tánc tényleg egy kész érzelmi hullámvasút. Ajánlom a romantikus, erotikus műfaj kedvelőinek,  azoknak, akik hozzám hasonlóan kissé fenntartásokkal néznek a hazai írók műveire – erre ugyanis garanciát mernék vállalni, hogy áttörés lesz. Ajánlom azoknak, akik valami pörgősre, ritmusosra vágynak, valami izgalmasra – még úgy is, hogy nem rohangálnak úton-félen véres szájú vámpírok. Továbbá azoknak, akik valami különlegességet keresnek a sok tucat NA között, azoknak, akik akár már úgy érzik, kezdenek kiábrándulni a műfajból, mert ez – bár nem mondom, hogy 100 %-ban mentes minden klisétől – igenis képes újat mutatni, és bátran kezelni témákat. Mindenkinek boldogan nyomnám a kezébe, akit a szíve akár egy icipicit is húz az ilyesfajta regények felé – ne csak olvassátok, lássátok magatok előtt, éljétek meg, és kívánom, hogy szeressétek annyira, mint én, mert az Első tánc nem is érdemel annál kevesebbet.

Egy történet zenéről, táncról, színházról, szerelemről és csalódásról, a leendő társunk és legfőképp önmagunk megtalálásáról Párizzsal, ágybahozott reggelivel, édes lopott pillanatokkal, és drámai lelepleződésekkel fűszerezve – nem kispályásan kivitelezve. Ha engem kérdeztek – és ha itt vagytok, és ezt az értékelést olvassátok, valószínűleg tényleg engem kérdeztek –, ennek mindenképpen szerepelnie kell a 2017-es terveitekben. Minél hamarabb, annál jobb! ;)

Alkotóértékelés: 5/5*

Mindig elszégyellem magam az előítéleteim miatt, amiért eléggé fenntartásokkal nézek a kortárs magyar szerzőkre – és talán ezt továbbra is így folytatnám, ha nem jött volna Baráth Viktória, hogy észhez térítsen. Már első könyves íróként is hatalmasat alkotott, áttörést ért el nálam – és fogadni mernék, még sok másnál is. Egyszerű, de szép és kellemes írásmód, szenvedélyes érzelmek, izgalom, béke és konfliktus, a szív és az ész hangja… Mindet nagyszerűen ötvözte és adagolta, egy egyszerre robbanós és harmonikus elegyet képezve. Nem lehet nem imádni! ♥

Kedvenc karakterek:

Mondhat bárki bármit… én akkor is szerettem mind Owent, mind Seant. Nem voltak tökéletesek, gyakran nem cselekedtek helyesen, megvoltak a maguk hibái… de ahelyett, hogy ezek miatt ítélkeznék fölöttük, én annyit mondhatok, ezek tették őket emberivé. Nem idealizált, elvont lények, hanem szinte élő, lélegző figurák – és szerintem igenis a hibáiktól lettek azok.

Kedvenc részek:

Fogós kérdés… kitalálhatjátok, miért. „Mert szerettem minden oldalt, sort, betűt…” Igen, mert a helyzet újfent az, amit már oly sokszor leírtam. Olyan könyvet fogtam a kezemben, aminek minden mozzanata aranyat ért számomra, és végig rendkívül élveztem, de mint leírtam, én elég erősen bele is éltem magam, így az izgalmasabb, konfliktusokkal telibb jelenetek közelebb kerültek hozzám – hiszen magam is elég drámai tudok lenni. Mesélhetnék.

Kedvenc idézetek:

„Nem bírok nélküle élni , de ha vele vagyok , akkor meg fájdalmat okoz .

– Ilyen a szerelem , ha vállalod a kockázatot , viseld a következményeit.”

***

„- Zoey Nichols – mutatkozom be.

- Á, Zoey. Nagyon hirtelen rohantál el reggel – mosolyog rám. Vajon tudja? Owen elmondta neki, és azért néz így rám?

- Igen, késésben voltam, rohannom kellett.

- És mit kell rólad tudni?

Lefeküdtem a férjeddel. Többször. Ma reggel is.”

***

„Szerettél már valakit annyira, hogy nem érdekelt, ki mit mond, csak vele akartál lenni? Hogy bármit megtettél volna azért, hogy érezd, viszontszeret, akár csak pár percre is?”

***

„Te pontosan ez vagy. Egy kedves, belevaló lány, aki szívesen barátkozik és nyitott új dolgokra, csak bebeszéled magadnak, hogy nem vagy az, mert félsz szembenézni a valósággal, és könnyebb azt mondani, hogy nem merem, mint megtenni. Lehet ez durván hangzik, de így van. Igaz, nem ismerlek még igazán, de látom, mennyi szenvedély, mennyi érzelem van benned, amit nem engedsz ki. Merj önmagad lenni! Ha megteszed, mások is észre fogják venni, hogy milyen értékes vagy valójában. Én látom. Csodálatos ember vagy.”

Borító: 5/5

Őszintén nem hittem volna, hogy a rózsaszín a zölddel ilyen üdén mutat, és azt sem, hogy ezt a színkavalkádot ennyire meg fogja szeretni még az én éjsötét lelkem is, ami pedig szívesebben gyönyörködik egy varjúban, mint egy kolibriben. Erre egyszerűen jó ránézni – ha lenne még hely a polcomon, ezt egész biztosan kifordítanám, hogy minden alkalommal megcsodálhassam, mikor elmegyek előtte.

Pontozás: 5/5***

Én nem is tudom, mit mondhatnék… a kegyetlenségnek, és a gyönyörűségnek is egy egészen új szintjére emelkedett ez a történet, olyan élményt adott, amit bár minden könyvnél átélhetnék. A ritmusa, a szereplők viselkedése, érzései folytak az ereimben, belemásztak a fejembe, testembe, átvették felettem az uralmat. Nagyokat nevettem, és közben éreztem a pokoli fájdalmat is, mintha csak az én szívem tört volna össze – de kit ámítok, nem is mintha. Ez a könyv sokszorosan szaggatta apró fecnikre a szívem, és mikor már éppen jobban lettem volna, akkor kezdte elölről. Ez egy igényes és rendkívül érzelemgazdag sztori, romantikával, erotikával, ahogy azt kell, rengeteg valós, emberi problémával, tanulsággal, amit minden nőnek meg kéne látnia az életben, az utolsó oldal után pedig hatalmas űrrel, amit nem nagyon tölthet be az ember máshogy, minthogy lapoz egy nagyot, és újrakezdi az egészet az elejéről, mikor még a boldogságot olvasta ki a sorok közül. Bár hogy a folyamatnak mikor lesz vége, arra nincs válasz… ugyanis olvasás közben letenni éppen annyira lehetetlen, mint csak úgy továbblépni a végén. Azt hiszem, mindenféle túlzás nélkül kijelenthetem, hogy éppen ennyi idő kellett, hogy megtaláljam 2017 első kedvenc könyvét.

Nem is bírom szavakba önteni, mennyire, de mennyire hálás vagyok ezért a könyvélményért Baráth Viktóriának, a recenziós példányomért pedig az Álomgyár Kiadónak! <3

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

Valentin Projekthét 2017 | Happy Valentine's Day & Mit is gondolok erről az egészről?

Úgy hiszem már maga a szokásos fogalmazási stílusom garantálja úgy általában, hogy többet beszéljek írjak a kelleténél – fent azonban elég egyértelműen egy kérdés hangzott el, amire tehát joggal feltételezhetitek, hogy csupán egy négykötetes könyvet fogok építeni… de nem, most komolyan. Gondoltam, így, hogy a Valentin Projekthét utolsó óráit tapossuk, talán pont most van itt az ideje, hogy kicsit – komolyan, röviden, amennyire csak tőlem telik – kifejtsem a véleményem a témáról, amiben az elmúlt héten lubickoltam 19 projektor-társammal együtt.

Mert konkrétan, mikor ma meghallottam huszadjára is, hogy „basszus, Valentin nap van, és egyedül a szövegkiemelőmmel van komoly kapcsolatom”, „Muszáj elmennem a büfébe egy csokiért, mert nincs pasim, aki venne nekem”, stb… csak egyféle reakciót ismertem rá: „Who the f*uck cares?”

Bizonyára nem kissé ironikus a helyzet, ha ez a mondat elhagyja a számat, miközben itt pörögtem kicseszett egy egész héten át a Valentin Projekt szervezőjeként, de ha eddig bájos fogalmazásmódommal még nem tettem volna egyértelművé, akkor most megsúgom, csak most, csak nektek, hogy mindennek nem feltétele, hogy szeressem az „ünnepet” – vagy akár tartsam. Mert igazából rám egyik sem volna igaz – most, hogy úgyis vége, már kimondom: ez egy szar, gyerekek. Ilyen egyszerűen. Vagy még az sem.

Én lennék a legmeglepettebb, ha akár közületek is ne fordulna meg jópár ember fejében a gondolat: „Hm, ennek a Virágnak biztos nincs senkije, ha egyszer így vélekedik a szerelem ünnepéről…”. És tudjátok mit? Hahó, figyeljetek… te is, ott, látom, hogy nem koncentrálsz eléggé, te pedig csak felületesen görgetsz… állj meg, szegezd tekinteted a monitorra. Most jön a nagy bejelentés, csak hogy tisztázzuk a helyzet minden létező oldalát, ahelyett, hogy feltételezésekbe bonyolódnánk: A) nem, valóban nem vagyok kapcsolatban hahó, Will Herondale, remélem látod, még szabad vagyok! A tévképzetekkel ellentétben pedig, amelyek körüllengik az ostoba emberiséget, nekem ezzel nincs problémám, egyrészt, mert nem hinném, hogy el vagyok késve, másrészt, mert ha valaki önmagában tökéletes, nem is értem, miért lenne szüksége valaki tökéletlenre maga mellé. Ha már Will Herondale nem létezik, és könnyek közt bevallom, 100+-os tagszámú háremem is nagyrészt képzeletbeli. Mármint... ez most rém beképzelten hangzott... de... de igaz. Én önmagam egy egész ember vagyok. Egészen nem mindennapi példány, ráadásul. Nem fogok magamon osztozkodni senkivel. De valamiért a társadalom belésulykolja az emberekbe – ó, a nőkbe meg aztán különösen, amit mindannyiunk nevében kikérnék magamnak –, hogy nem lehetnek teljes értékű tagjai a világnak, amíg egyedül vannak, elvárásokat támaszt, miszerint egy idő után igenis el kell kezdj kapcsolatban élni, meg kell házasodj, gyerekeket kell szülj. Ha nem teszed, a nagy átlag valószínűleg kinéz majd maga közül – mintha közük lenne hozzá, hirtelen a szájukra vesznek, ahelyett, hogy magukkal törődnének, mert mindenképpen tudni akarják az okát, amiért nincsen „párod”. A legkézenfekvőbb persze az, hogy nem kellesz senkinek. Most pedig, miután közösen erre a megállapításra jutottak, mind nagyon elégedettek magukkal, hiszen okosabbak nálad.

Here we are – újabb ok, amiért utálom az embereket. És igen, az a társadalom, aki így, gondolatban meg szóban már eltemetett az egyszemélyes kis koporsódba, tiltja, hogy cserébe acélbetétes bakanccsal gyomorszájon rúgd őket. De azért csak ítélkeznek, mert megtehetik, és mindig jó érzés azt fúrni, aki nem fog visszaütni, hát nem? xD

Ez lényegében így van az év 365 napján… de a Valentin nap maga az „érzelmek” kirakodóvására, ahol a téma akkor is felüti fejét, ha netán azon szerencsés egyed vagy, aki folyton megússza a szingliségén való élcelődést. És akkor most ugorjunk – noha még korántsem mondtam végig azt sem, amit az előző gondolatmenetből akartam kihozni – a következő pontra: B) „szerelem ünnepe”. Most fogja be mindenki. Mert örülnék, ha újfent ide tudnátok figyelni, felfognátok, memorizálnátok, és emlékeznétek is rá; örülnék, ha az is látná, aki nem, és aki nincs is itt: jobb helyeken, értsd, ahol ennek az ünnepnek kultusza van, és nem csak menőségből találták ki, ott ezt úgy nevezik, a „szeretet ünnepe”. A különbséget remélem nem kell sokat magyaráznom. Már az is sántít, hogy mi magyarok kezdünk teljesen elamerikanizálódni, átvesszük a szokásaikat, ünnepeiket néhány év, és nálunk is jön a hálaadás…, de ha még ezt nem is tudjuk megállni… legalább csinálnánk jól. Hiszen az „ünnep” még ünnepnek indult, méghozzá barátságosnak és kedvesnek, amikor ajándékot adhattál anyukádnak, a tesódnak, az osztálytársaidnak meg a legjobb barátaidnak is, mert ez még „csak” a szeretetről, s a szeretett emberekről szólt. És mi lett belőle? Valami olyan, amire ha azt akarom mondani, ünnep, már-már akaratlanul is kiteszem az idézőjelet. Elvettük a lényegét: azzal, hogy a szeretet helyett a szerelmet kezdtük emlegetni február 14-én, talán észrevétlenül, de válaszvonalat húztunk két embercsoport, a szinglik és kapcsolatban élők közé, ezzel pedig máris rossz hangulatot és ellenségeskedést szítottunk – ennyit a szeretetről. Sőt, az egészről ennyit, hiszen ha igazán szeretsz valakit – most már mondjuk azt „szerelmes vagy belé”, hiszen a jónép csak ebből ért –, akkor nem arra fogsz utazni, hogy az év ezen egy napján elhalmozd csokival, virággal, plüssel, minden vacakkal, és kiposztold Facebookra, Instára, Twitterre, minden rohadt felületre, ahová csak tudod, mintegy bizonygatva, neked mennyire jó… nem. Ha szeretsz valakit, akkor minden nap szereted, nem csak akkor, mikor társadalmilag elvárják tőled. Hogy drága Solt idézzem: „Édes gyermekem, nem ihatsz vizet, csak március 22-én, szigorúan október 1-én hallgathatsz zenét, és nyugodtan szennyezd csak a bolygódat április 22-ig! Majd a közmunkások feltakarítják!” Megmondta a tutit, ehhez én már többet nem is bírok hozzáfűzni. Ennyi – csak az emberek képtelenek felfogni, mert egész egyszerűen hülyék. Kinek nem inge…

Szóval… miért is szövegelek még mindig? Mert meglehet, engem nem érdekel minimálisan sem február 14-e, és magamtól annyi figyelmet sem szentelnék neki, hogy tudatosítsam magamban, milyen napot írunk csak egy komplett projektet indítanék xD, a nap végére mindig sikerül az embereknek kiakasztani annyira, hogy feltorlódjanak a gondolataim, aztán… hát, idén úgy adódott, hogy van alkalmam és felületem ezt kiadni magamból mire való a blog, és a szerencsétlen áldozatok ti vagytok. Hogy a lényeg mi lenne? Csupán annyi, hogy higgadjatok le. Hagyjunk fel a sztereotip viselkedéssel, mert idegesítő. Hagyjunk fel a panaszkodással, mert rohadt idegesítő. Hagyjunk fel ezzel a felesleges Valentin napi pörgéssel, mert k*rvára idegesítő… Ha kapcsolatban élsz – jól van, örüljél magadnak, kezeld finoman, magánügyként, mint az év többi napján de kit akarok átverni… a többség már akkor sem bír diszkrét maradni, egyszerűen mindenkit hajt a közlési kényszer, és hogy mutogathassa az irigy népségnek, mennyire boldog, ennyi az egész. Nem teljesíthetetlen. Ha meg egyedül vagy… két opciót látok: örülj vagy fogd be. Válassz kedvedre. Mert egy, a siralmaidra senki nem kíváncsi, kettő, attól senki sem fog beléd szeretni, hogy a panaszkodásod hallgatja, és három, az egész napon át sápítozó hangod eredménye pedig talán egy ilyen poszt lesz. Kecsegtető, hát nem? * sarcasm* De ha meggondolnád magad… és esetleg rendbontani mernél azzal, hogy örülsz… akkor közlöm, nem vagy egészen reménytelenül idióta akkor élvezd áldásos hozzájárulásom.

Kérlek titeket… legyen eszetek.

E roppant pozitív kicsengésű véleménynyilvánítást szántam projektünk utolsó napjára… melyek után már végképp értelmét veszthette szemetekben az egész kezdeményezésem… de nyugi, nem hibáztatlak titeket. Amit most végigdaráltam, az már több mögöttem álló év eredménye, gondolata, ezek után pedig gondoltam, itt lenne az ideje kihozni valami jót ebből az egészből… és úgy érzem, sikerült. 19 bloggertársammal egész héten szorgoskodtunk, hogy minél több témába vágó posztot publikálhassunk, valamennyien sokat dolgoztunk rajta, de mindezt jókedvűen – én legalábbis remélem, hogy nem csak én éreztem így. Az üzenetváltások, a készülődés, majd a posztolás során számtalanszor megnevettettek a többiek, a hozzám hasonlóan „antivalentinista” igen, ezt a szót most találtam ki kollégák beköszönői úgy szintén. Csak remélni tudom, hogy ezzel nem voltam egyedül. Drágáim! Köszönöm nektek ezt a csodás hetet, a közreműködést, támogatást! Azt, hogy kiálltok mellettem, sokan már a legelső ilyen kezdeményezésem óta, és hogy a csapat folyamatosan gyarapodik… köszönöm, hogy szeretitek a projekteket mert ugye szeretitek? xD, és úgy egyáltalán, mindent köszönök! Köszönöm, köszönöm, köszönöm! Imádlak titeket, és remélem még sok-sok projekthét alkalmával gyűlünk majd még össze. ^^

Most, túl egy kirohanáson, egy észosztáson és egy ömlengésen is… egye fene, „boldog Valentin napot” nektek – de elsősorban persze boldog névnapot nagyra becsült top „főgonoszomnak”, Valentine Morgensternnek, aki egyszer még akkor is visszatér a halálból, hogy leigázza a világot!

   

   

Kalandok Óperencián innen és túl | Norbert Winney - Sárkányok, farkasok és almák

„Legyenek bármilyenek is a körülmények, érje bármekkora csapás, fel kell állnia, és küzdenie kell. Egyszer még nagy ember lesz, majd meglátja a világ!”

Eredeti cím: Sárkányok, farkasok és almák

Sorozat: (ismeretlen)

Oldalszám: 324

Megjelenés: 2016

Kiadó: Athenaeum Kiadó

Ár: 2990

Közhírré tétetik!

Aki megmenti a királylányt a sárkánytól, elnyeri a kezét és vele a fele királyságot!

Vízfüttyő Loson a nincstelen tizenhárom évesek magabiztosságával vág neki a kihívásnak, hogy egyik kalandból a másikba csöppenve egy életre elköteleződjön az izgalmak mellett. Mesés környezetben játszódó fordulatos kalandjai során sárkányokat tüzel fel, boszorkányokat cselez ki, farkasemberekkel néz farkasszemet, királyokkal alkudozik, lovagokkal és törpékkel akasztja össze a bajuszt, sőt magával a Nagy Kaszással, a Halállal is meg kell küzdenie.

Humorban bővelkedő történetei különleges, ám ismerős világának különböző szegleteibe kalauzolják el az olvasót, Óperencián innen és túl…

A sorozat első kötetében Vízfüttyő Loson három kalandját izgulhatjuk végig.

Határozottan éreztem, ahogy ez a könyv kirángatott a komfortzónámból – mit kirángatott, páros lábbal rúgott seggbe, úgy, hogy az Üveghegyig meg sem álltam. Röviden: hűha.

Hadd legyek őszinte: mikor nekikezdtem, koránt sem voltam biztos benne, hogy kitartok a végéig. Ez a vékonyka könyv egyszeriben túl terjedelmesnek tűnt annak fényében, hogy az első pár oldal elég volt hozzá, hogy az arcom egyre idétlenebb grimaszba torzuljon, a szám rángatózzon, miközben csak annyit kérdtem: mi ez? Meg egyáltalán: miért? Élt a fejemben egy kép, hogy milyen lesz a történet, de nem sikerült ráhibáznom – a tévedésem pedig kisebb sokként ért.

A mai napig is – és én mondom, ha bármi, hát ez ötökké tart – imádom a meséket, szinte bármikor vevő vagyok egy ütős retellingre vagy egy Disney-maratonra, de ha klasszikusok közül is kell választani, én erősen Grimm és Andersen párti vagyok. Sosem szerettem a népmeséket, a nyersségüket, a nyelvezetüket, a szokásos fordulataikat, meg az ijesztő boszorkányokat, akiktől nem bírtam este elaludni. Az a gyerek voltam, aki mindig elkapcsolt a Minimaxról, ha a Magyar Népmesék következett. Így már érthető, miért vágott fejbe a Sárkányok, farkasok és almák.

Mert bizony az én finnyás ízlésemnek ez nagyon durván népmesei hangot ütött meg, ami először riasztóan is hatott rám – végül mégis azt tettem, mint közel mindig: adtam egy esélyt, és cseppet sem bántam meg.

A kötet három történetét meséli el főszereplőnknek, Vízfüttyű Losonnak – akinek a tisztánlátás kedvéért nem csak a neve rendkívül szerencsétlen, de ő maga is folyton ilyen helyzetekbe keveredik.

Sárkányfészek

Az első történet, a Sárkányfészek az én szememben inkább afféle bevezetése volt a továbbiaknak, melyben megismerkedtünk az akkor még csupán 13 éves, nincstelen Losonnal, és barátaival, az Óperencián túli Füzesújmajor újszerű mesebeli világával, és ízelítőt kaptunk az írói stílusból és humorból – amelyből ez alatt a háromszáz oldal alatt közlöm, sosem volt hiány. Egy bevezetéstől talán nem is várna sokkal többet az ember, azonban dicséretes módon már kész cselekményt is kaptunk, természetesen igazi mesebeli formulákkal, mint a szegények szerencsepróbálása, egy királylány kezének elnyerése és a gonosz, hétfejű sárkány legyőzése. Erre most logikusan rá lehetne tromfolni azzal, hogy erről kár volt új könyvet írni, mert már így is bőven elég népmese szól éppen ugyanerről, de itt jön képbe Vakulya Norbet stílusa és fantáziája, amelyekkel a kliséelemekből is képes volt kihozni a legtöbbet, mi több, valami egészen egyedit. Hiszen jól kifordította a témát, például azáltal, hogy a királylány kezének elnyerését végül nem is tette olyan kívánatossá, ezzel kifigurázva kissé a hagyományos mesék ezen elemét; vagy a sárkányok megfestésének módjával, ami szintén nem volt mindennapi, végül pedig Loson bátorságának jutalmával, ami azért szerintem sokkal menőbb volt, mint megkapni a fél királyságot, vagy egy rusnya királylány. Ő lett ugyanis a felelős a kérők „vizsgáztatásáért”, pontosabban ő rejtette el veszélyesebbnél veszélyesebb helyekre azokat a nagyértékű tárgyakat világszerte, amelyeket bátorságukat és rátermettségüket bizonyítvány a királylányok és hercegnők kezéért versengő fiatalembereknek kellett megtalálni.

Farkasátok

Éppen egy ilyen szituációból indul ki a második novella-féle, a Farkasátok is – nagy megkönnyebbülésemre pedig már jópár évvel a Sárkányfészek ideje után, így szereplőink is idősebbek lettek, így… hát, nem kertelek, könnyebben viseltem őket. Általában nem rajongok az olyan könyvekért, melyben túl fiatal, egyenesen kisgyerek a főszereplő, így a 13 éves Losont kissé nehezen is viseltem, pláne a nagy szerelemi problémáit… de erről talán inkább később. Lényeg a lényeg, a kalandok folytatódnak, és továbbra sem a megszokott, vagy akár elvárt séma szerint. Ha meghalljuk a vérfarkas szót, szerintem a legtöbben azonnal asszociálunk valamire… filmre, könyvre, sorozatra – én személy szerint Tyler Lightwoodra hoppsz, spoiler –, ki régebbire, ki újabbra, ugyanis elég sok történet alapul a teliholdkor vérszomjas farkassá átváltozó emberek legendájára, mégis, akárcsak az előbbiekben a sárkány-témánál, az író az alakváltáshoz is egészen új háttértörténetet szőtt. De ezt talán már felesleges is többször ismételnem el… igazából az egész könyvet ez tette ki: hogy az író valami régiből újat alkotott,valami elcsépeltből izgalmasat. Mint már mondtam, először a „hétfejű sárkány és elrabolt királylány” témakörből, majd a vérfarkasok átkából, végül pedig, a Kristálylakókban a klasszikus Hófehérke és a hét törpe mesét gondolta újra, méghozzá szerintem nem is kispályás szinten, rengeteg finom humorral átszőve.

Kristálylakók

A karakterek többnyire visszatértek a három novella alatt – nyilván nem véletlenül, hiszen ez a főszereplők felé támasztott alapelvárás… – de én fenntartom, hogy a boszorkányon, Rozálon, és Losonon kívül – aki bár engem nem nyert meg száz százalékosan, attól még elismerem, igenis pozitív karakter a maga talpraesettségével és éles eszével, az egyetlen nagy gondom, hogy túlságosan emlékeztet Ábelre az Ábel a rengetegben c. kötelezőből… –  a többieket nem bántam volna, ha egyszerűen felszívódnak. Egyrészt nem volt fontosabb szerepük, tehát a hiányuk sem érződött volna túlságosan, ha engem kérdeztek, másrészt túlontúl szimpatikusnak sem találtam őket… Gyíkor nem igazán tűnt jó barátnak, Musztafa pedig… hát, hadd ne kerteljek, egyszerűen csak egy felesleges tömegnövelő volt a szememben, aki olykor feltűnt, olykor megszólalt, de nem hagyott maga után valami mély nyomot. Ellenben Csilláncs… valahogy a neve miatt folyton a kullancsra asszociáltam tőle, de boldog lennék, ha ez lehetne vele az egyetlen problémám. A könyv folyamán ugyanis ő képviselte az úgynevezett „szerelemi szálat” – én viszont már önmagában azt sem értem, miért volt rá szükség egyáltalán. Talán mert társadalmunkban igazából semmit sem lehet eladni romantika vagy könyörtelen öldöklés nélkül – és mivel a Sárkányok, farkasok és almák lényegében egy csokornyi mese, a második alapból kiesik, így marad a szerelem szövögetése. Ehhez egyetlen, nem különösebben terjedelmes hozzáfűznivalóm lenne csupán: ne.

Van, ahol van helye romantikának, van, ahol nincs, és ide szerintem nem hiányzott volna… vagy talán egyszerűen csak azzal van bajom, hogy Csilláncsot tényleg, minimálisan sem sikerült megkedvelnem.

De ez már olyannyira mindegy…hiszen összességében egy pozitív élményt nyújtott mindhárom történet – na jó, inkább az utolsó kettő. Nekem az egész kissé idege volt, mert mint már elmondtam, a népies hang nagyon nem az én asztalom, de ha a személyes érzelmeimtől mentesen akarom megítélni a könyvet, akkor nem tudok hol belekötni. Vicces, szórakoztató, fordulatos, fantáziadús, egyedi írói stílussal – a végeredménye pedig könyvélmény szempontjából is valami utánozhatatlan. Szerintem mindenkinek megéri tenni vele egy próbát, aki kedveli a meséket, és valami olyannal akarja múlatni az idejét, ami kiszakítja a tömeggyártmány történetek rengetegéből, és mutat neki valami újat.

Kedvenc karakterek:

Miután gyermekkoromban majd összepisiltem magam a boszorkányoktól, ezúttal igenis Rozál lett a kedvencem – miután Loson mindig valami bajba keveredett, és elszúrta, amit csak el tudott, addig  a boszi folyton kéznél volt, hogy segítsen, és minden előzetes félelmem ellenére a lehető legpozitívabb karakterként mutatkozott be, mi több, mindvégig az is maradt.

Kedvenc rész:

Vacillálok: a Farkasátkok volt számomra a legizgalmasabb a három történet közül, és rendkívül élveztem, de azt hiszem, a Kristálylakókban ért tetőpontra a humor, ami komoly erénye az egész könyvnek. Én egy döntetlennel kiegyeznék ;)

Kedvenc idézetek:

„- Én nem akartam semmi rosszat! A királyhoz jöttem!

- Pontosan oda megyünk – jelentette ki a várparancsnok, aztán vetett egy csodálkozó pillantást a fiú lábszárára. – Ugye nincs különösebb bajod a patkányokkal?

Loson nem értette a kérdést.

- Attól függ… A királynál sok van?

- Nem. Épp csak kapaszkodik egy felfelé a nadrágodon.”

***

„- Ha ő nem lenne velem…

- Mi lenne akkor?

- Akkor… üressé és értelmetlenné válna az életem.

- Tévedsz! A legtöbben így gondolkodnak, és összetévesztik a szeretetet a ragaszkodással. Nélküle is teljes lehet az életed. Hiba azt feltételezni, hogy a boldogságod egy másik személytől függ. Csakis tőled függ, fiam! Csakis tőled. Márpedig épp most teszed magad boldogtalanná ezekkel a haragos gondolatokkal, melyek a félelmedből és az önbizalomhiányodból táplálkoznak. Szabadulj meg tőlük!”

***

„A szemüveges törpe sietős mozdulattal eltakarta az üvegfelületen megjelenő fejet, és idegesen körülnézett, vajon hányan látták. Épp elég feltűnést keltettek korábban, amikor azt kellett kimagyaráznia, miért esett két darabra a társa, aztán pedig ő, és gyanította, nem mindenki hitte el, hogy rendjének papjai a nőtlenségi fogadalom miatt osztódással kénytelenek szaporodni, és éltes törpékre hullanak szét.”

Borító: 5/5*

Nagyon törtem a fejem, hogy mi fogott meg elsőre a könyvben, mi sarkallt rá megállás nélkül, hogy szerezzem meg és olvassam el, de rájöttem: a borító. Mert… ugyan, nézzetek csak rá. Minimalista, mégis tartalmas, minden történet szempontjából fontos elemet kreatívan ötvöz, és úgy egyáltalán: gyönyörű szép. Tipikusan az a könyv, amit az ember szívesen fordít ki a könyvespolcán, hogy ne csak a gerince látszódjék, hanem teljes pompáját mutassa, és minden alkalommal, mikor elmegyünk mellette, meg tudjuk csodálni.

Pontozás: 5/3,5

Nem is tudom… ha a tökéletes szót keresném, valószínűleg a „különleges” állna legközelebb a valósághoz – számomra legalábbis egészen biztosan. Nagyon nem a szívem csücske ez a népmesés stílus, és valószínűleg ha előre tudom, hogy erre számíthatok, inkább hanyagoltam volna a könyv kézbevételét, végül mégis örülök, hogy nem így történt. Az elején akadtak nehézségeim, de amint haladt előre a történet, úgy rázódtam én is bele a világába, írásmódjába, jellegzetes humorába, egészen addig, míg már élveztem, és le sem akartam tenni. Számomra ez is bizonyította, hogy csodás – hm, igazából szó szerint csodás – kötetet tartok a kezemben

Köszönöm a recenziós példányt az Athenaeum Kiadónak, magát a kedves, magával tagadó történetet pedig Vakulya Norbertnek!

Érdekel a könyv? Rendeld meg ITT!