Tara Sivec - Csábítások és csemegék

"Találkoztam egy fiúval egy fõiskolai bulin, megvertem sörpongban, aztán hagytam, hogy elvegye a szüzességemet, és cserébe kaptam tõle egy gyereket. Nem volt valami jó üzlet, de a világ minden kincséért sem csinálnám vissza."

Eredeti cím: Seduction and Snacks

Sorozat: Csokoládéimádók 1. (Chocolate Lovers 1.)

Oldalszám: 376

Megjelenés: 2014

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó (Rubin Pöttyös sorozat)

Ár: 3299 -

Claire, ​​a húszas éveiben járó, egyedülálló anyuka szeretne annyi pénzt összeszedni, hogy elindíthassa a saját vállalkozását, hogy a mocskos szájú, de (amikor alszik) imádnivaló kisfiának jobb életet biztosíthasson. Ezért kelletlenül beáll a legjobb barátnőjéhez, hogy segítsen szexuális játékszereket eladni.

Egyszer csak felbukkan a városban Carter, Claire hajdani egyéjszakás kalandja, aki örökre megváltoztatta az életét. És bár egyedülálló csokoládéillatán kívül semmire nem emlékeszik Claire-ből, a lány gondoskodik róla, hogy ezúttal mély nyomot hagyjon a fiúban.

Carter leplezetlen döbbenettel veszi tudomásul, hogy van egy négyéves kisfia, Claire pedig attól pánikol, hogy álmai férfija rögtön menekülőre fogja majd, látva a terhességről árulkodó jeleket a bőrén és a nullához közelítő hálószobai tapasztalatát. Ám semmi ilyen nem történik. Ketten együtt mindent megtesznek, hogy eljöjjön számukra az „örökkön örökké”.

Az élet olyan, amilyenné teszed. Ha a tiéd vodkából, csokiból és vibrátorokból áll… hát legyen!

Jézus Atya Úristen, és minden angyal a mennyekben… Ez valami elképesztő volt! Fogalmam sincs, mikor nevettem könyvön ennyit utoljára, vagy egyáltalán, nevettem-e már valaha ennyit, de itt már az első oldalon kitört belőlem a röhögés, és esküszöm, nem igazán volt olyan perc, amikor abbamaradt volna, maximum mikor vége lett, mert attól bizony hipphopp elszomorodtam. Jó, ennek a humornak a jellegébe belegondolva máris kész szentségtörés volt az Urat emlegetni pár sorral feljebb, ugyanis… á, aki olvasta, az érti mire gondolok. Ez az a könyv, amit tök mindegy, hol ütsz fel, bármelyik random oldalon találsz pár káromkodást és szexuális jellegű utalást, mert a főszereplő huszonéves anyukánkat nem érdekli, hogy a négyéves kisfia olyan szavakat tanul tőle – meg amúgy a barátaitól is, akik feltételezem, már-már klinikai esetnek számítanak –, mint a „szar” meg „picsa” édesanyák gyöngye, és úgy összességében, a szereplők döntő százaléka szeret beszélgetést kezdeményezni a saját nemi szervével, vagy nagy asztaltársaságban beszélni máséról. Erre mondom többek között, hogy a könyv tele van abszurd helyzetekkel, amik könyvön keresztül nézve kimondottan szórakoztatóak, azért viszont hálát adhatunk az égnek, hogy a való életben, kulturált társaságban nem történnek meg. Legalábbis remélem.

Engem őszintén szólva már az első mondat megfogott – gondolatban kezetfogtam főszereplőnkkel –, és onnan fogva gondoltam, hogy nem lesz itt baj.

„Hello,az én nevem Claire Morgan, és soha nem akartam gyereket.”

Hát nem bájos? És mondta ezt egy négyéves kidfiú anyukája… így már kevésbé tűnik kedvesnek igaz? Hát… pedig aki olvasta, az egyet kell velem értsen abban, hogy ez még a legjóindulatúbb dolog, amit egy Gavin-féle kölyök anyja mondhat. Én magam legalábbis többször átfuttattam a fejemben a gondolatot, hogy Gavin igazából nem is egy kisgyerek, hanem egy miniatürizált kis szörnyeteg. Bár hálát kell neki adnom – mint a történet legfőbb konfliktusforrása, lényegében az a helyzet, hogy nélküle nem lenne ez a könyv, vagyis… nem ilyen lenne. Miután az anyja szokásától eltérően a barátnője tanácsára átmulatott egy éjszakát egy házibuliban, a szüzességét jól ottfelejtette a hálószobában, a pasi „Bruce Willis”-jei aki olvasta érti… pedig elvégezték a dolgukat, az élete, a szépen megtervezett és nyugalmas élete kiegészül egy „maszatos képű, taknyos orrú, ragacsos kezű, üvöltő, fingó, szaró, soha nem alvó, nyávogó, veszekedő, síró kis emberkével” – nevezzük nevén a lényt: Gavinnel. Hát… a fentiek nem hangoznak kimondottan jól, igaz? Hát, pedig Gavin még ennél is rosszabb. Persze megvoltak a maga édes pillanatai, bár valójában tényleg leginkább akkor, mikor aludt… de azért olykor előfordult, hogy jól felvette egy bájos, szerető kisgyermek álcáját – a többi végtelenített számú jelenetben viszont bizonyára Claire agyára ment. Én pedig egyszerűen csak beleképzeltem magam a helyzetébe, és készen álltam elsírni magam. Gavin az a gyerek, akivel nem mehetsz nyilvános helyre anélkül, hogy ne kerülnél minimum egy, de amúgy garantáltan minél több kínos helyzetbe, aki csak a rosszat tanulja el mindenkitől, aki élvezetből rosszalkodik, és majdnem olyan rondán beszél, mint az anyja. Kész istencsapás.

És hogy milyen anya Claire…? Helyénvaló kérdés. Ilyen:

„ – Te szent szar… - motyogtam elhűlve. 

Gavin, miközben mászott fel a faházba, meghallotta, mit mondtam és megállt, majd felém fordult. 

- Anyu, nem mondhatod azt, hogy szar! – szólt rám, mire hisztérikusan felnevettem. 

- Dehogyisnem mondhatom! Nagyon is mondhatom, hogy szar! Felnőtt vagyok, az isten szerelmére! Te nem mondhatod azt, hogy szar! A szaros mindenit!”

A mesterfokú érvelés…

„- A büdös francba – morogta Gavin. 

– Mit mondtál?! – kérdeztem vissza keményen. 

– Szeretlek, anyu! – mondta széles mosollyal az arcán, majd megölelt és megszorított.
Az isten verje meg. Ennek mindig bedőlők."

Gyereknevelés Nagykönyve, 3. fejezet, 254. cikkely: Légy határozott, tarts ki az elveid mellett!

„- Áh nem vagyok valami jó a fegyelmezésben. Amíg a gyerek nevet, és nem vérzik semmije, addig minden rendben. Ez az én hitvallásom.”

Nos… igen, lehet, hogy ő sem éppen mintaszülő. Bár én alapvetően – mint írtam fentebb, az első mondattól kezdve – kedveltem a személyiségét, értékeltem, mint szereplőt, és sokszor osztottam a gondolatait, attól sajna az a helyzet, hogy anyának csapnivaló – hogy pontosabb legyek, inkább azt mondanám, ha a gyereknevelés tantárgy lenne, Claire bizonyára notórius évismétlő volna, de ez szerintem nem is szorul különösebb magyarázatra, a fenti idézetek magukért beszélnek.

„Gavin kimerülten felsóhajtott. Szegény gyerek. Megverte az isten az ostoba anyjával.”

Ennek ellenére mégis mutatta és kellően átadta, hogy annak ellenére, hogy a fia sokszor az agyára megy, attól még nagyon szereti. Ez biztos olyan anyukás dolog, hogy a kölyök akármilyen idegesítő, hülye vagy ronda, akkor is az enyém, úgyhogy szeretem. Claire is imádta a maga kis ördögfajzat Gavinjét, nem mintha nem rakta volna ki simán a kuka mellé a szemeteseknek… de ott van alapvetően a tény, hogy bár már a hasában is folyton fenyegette, mégis megtartotta a kicsit. Most nem szándékozok belemenni állásfoglalásba az abortusz, örökbeadás és felnevelés mellett, egyrészt mert nem ez a poszt célja, másrészt, mert a legkülönbözőbb szituációk miatt nem is bírnék egyöntetűen kitartani az egyik lehetőség mellett. Bár azt furcsának találom, hogy az eddigi olyan könyvekben amiket olvastam, és a főszereplőnek az akaratán kívül gyereke született, végül mindig megtartotta… ami természetesen kétségtelen, hogy a legemberibb dolog, amit tenni lehet, bár minden esetben megnehezíti az életét. Szóval… Claire is belenyugodott a dologba többé-kevésbé, bár az egyéjszakás kalandjának és egyben Gavin apjának keresésével egy percre sem állt le.

Még jó, hogy a második szemszögnek ott volt Carter, így nem kellett sokat törnünk a fejünket azon, ki is lehet az a titokzatos srác, akivel Claire egy éjszakán annyira egy hullámhosszon volt… Jó, most igazán nem kekeckedni akarok, főleg, mivel imádtam néha Carter beteg gondolatai között is kószálni kicsit Claire vaginaközpontú agya után, de most már komolyan el tudnék viselni több izgalmas az NA regényekben. Miért van az, hogy mindig kapásból adott a két főszereplő, akiket a sors egymásnak szánt? Az elejétől fogva, nem, a fülszöveg után is tudni lehet, mi lesz… És hogy megmondjam az őszintét, ebbe a könyvben sok más sorsfordító esemény nem is történt azon kívül, hogy Carter újra felbukkant Claire és Gavin életében. Mondom… nem pattognék, elvégre nagyon tetszett a könyv, csak egyszerűen mostanra kezdi már szúrni a szemem ez a fene nagy kiszámíthatóság.

Ennek ellenére tényleg majd kibújtam a bőrömből, mikor végre feltűnt Carter – istenem, de hálás voltam, amiért megment attól, hogy tovább kelljen elviselnem Lizt nagyobb szerepben! Jó, nem volt nagy szerepben, de úgy emlékszem, többet szerepelt még a történet elején… és tőle a falat kapartam. Biztos én vagyok itt a rosszul programozott, de ha ilyen barátnőm lenne, letagadnám. Most szólok mindenkinek, aki a barátnőm akar lenni Hahó, valaki! Senki?, hogy ne próbálja nekem a szexshopokba látni bele a legjobb bizniszt, és lehetőleg ne beszélgessen a többi vendéggel élénken a nemi életemről vacsora közben! Ja, és ne vigyen házibuliba azzal a céllal, hogy veszítsem már el a szüzességem. Mert igen, simán Liz a hibás azért, hogy gyönyörű és fiatal barátnője kapott egy koloncot a nyakába, amitől már nem is szabadulhat vagy tizennyolc évig. EZ szívás. Éljenek a legjobb barátnők, meg minden.

De mint mondtam, szerencsére idővel megérkezett a megváltás: egy magas, izmos, helyes pasi – pocsolyarészegen. Nos, ez utóbbi alapján egyértelműen nem úgy képzelem a barna fürtös herceg eljövetelét, hogy lezúg a bárszékről, miután a feles poharával folytatott diskurzust. Igen, iszonyatosan utálom az alkoholizálást, nem folytatom, megvetem és sokszor eléggé ki is ábrándítanak az olyan emberek, akik folyton ezt teszik… őszintén rámtör a hányinger, mikor néhány osztálytársam öntudatlanul részeg péntek estéinek történetét hallgatom. És közben sajnálom a májukat helyettük is, mert ők ezek szerint magasról leszarják. Á mindegy… szóval így lép be a történetbe, pontosabban Claire életébe Carter – egy cseppet sem józanabbul, mint első alkalommal. Megmondom őszintén, elég kiábrándító… lenne, ha nem róla volna szó. Egyrészt kiborít, hogy mekkora szerepet kapott a könyvben az ivászat, és hogy bár Carter mint felelősségteljes apa többnyire megtartóztatja magát a későbbiekben, Claire gátlástalanul piál a debil barátnőivel mikor csak kedve tartja. Igen, utálom ezt rendesen. A könyvet meg imádom. Ez így elég ellentmondásos, igaz? Ráadásul csak csapongok egyik mondattól és gondolattól a másikig – talán elég mentség az, hogy este van már nekem.

Carternél tartottam eredetileg, és talán így sokadik nekifutásra sikerül végre mondanom is róla valamit azon kívül, hogy bár két belépőt is kapott, mindkétszer túl részeg volt ahhoz, hogy pontosan emlékezzen rá. Így van az, hogy míg Claire egy arcot keresett évekig, úgy ő végigjárta az összes kozmetikai meg egyéb boltot a legjobb haverjával, és megszagolta az összes csokiillatú sampont, tusfürdőt, testápolót, amit talált. Mintha attól hirtelen megtalálná azt a csajt, akinek négy évvel korábban elvette a szüzességét, és akivel mellesleg annyira jól kijött. Annak ellenére, hogy végtére is feleslegesen törte magát, mégis azt hiszem, nagyon aranyos volt tőle. Kicsit ironikus helyzet: tudjátok, ha valakinek egyéjszakás kalandja van, akkor az a lényeg, hogy „egyszer együtt, aztán felejtsük el egymást”. Ezek meg minden erejükkel meg akarták egymást találni, és mégsem sikerült. Ami mondjuk elég valószínűtlen… bár megszoktuk, hogy ebben a történetben is folyton bénáznak valamit. De íme az egyik dolog, amiért a Csábítások és Csemegék mégsem ölte az agyamat, hanem megszerettette magát velem: minden szerencsétlenkedés aranyos volt. Nem abból származott, hogy a szereplőink életképtelenek lennének, vagy idegesítőek, egyszerűen csak úgy hozta a sors, hogy kellemetlen helyzetek halmazába keveredtek, és aztán változatos módon próbáltak belőle szabadulni, amitől persze az egész még szórakoztatóbb lett. Claire esetében azt mondom rá, haláli, Carter viszont észveszejtően édes. Imádtam, ahogy pedálozott, hogy megismerje Gavint, hogy jó apja legyen ezentúl, és azt is, mennyit filózott rajta, hogyan legyen jó szülő, hagyja, hogy a gyerek szétkenje a fogkrémet a szőnyegen, vagy szóljon az anyjának…? :D De viccet félretéve: melyik gyerek nem imádna egy olyan apucit, aki egyszer csak feltűnik a semmiből, de akkor hoz egy szobányi játékot? És mégis melyik anya nem olvadna el tőle? Na ugye. Carter egyszerűen imádnivaló. És azok az Ellis kontra Morgan meccsek, amiket Claire apjával játszott… úgy beszart az öregtől, hogy dőltem a röhögéstől. 

„Ha rosszul írod be George Morgan nevét a Google-ba, akkor nem azt dobja ki, hogy „Nem szeretne inkább George Morganre keresni?” hanem azt, hogy „Menekülj, amíg nem késő!”

Mert amúgy ki ne hagyjam George Morgant – egyik kedvencem volt azzal együtt, ahogy állandóan megfélemlítette Cartert, a négyéves unokájával pedig képes volt Harcosok klubját nézni.

Végül el kellett gondolkodnom: Voltak ebben a könyvben komplett szereplők?

A válaszom nem. Itt mindenki fokozottan zakkant. Mondhatni őrült. Őrült vicces.

Kedvenc karakter:

Most komolyan… van, aki Cartert nem szereti? Hát annyira édes egy ember, hogy meg kell zabálni. Jó, tény, hogy akárcsak a könyv valamennyi szereplője, ő sem egészen komplett, sőt, ő az az idióta, aki elnevezi a hímivarsejtjeit és beszélteti őket, de azt mondom, ezzel nem lóg ki a többi karakter közül. Imádtam, ahogy Gavinhez viszonyult, hogy a kezdeti ijedtsége nem volt tartós, és rögtön belevetette magát a kissrác megismerésébe, Claire segítésébe, hogy valahogy bepótolja azt a négy elveszett évet. Imádtam! *-*

Kedvenc részek:

Konkrétan az a helyzet, hogy nálam a könyvnek van eleje, vége, a többi meg összefolyik a maradék kétmillió meg egy cikis helyzet masszájává, így elég nehezen tagolom részekre a történetet… azt tudom, hogy Carter nagyon cuki apuka volt, úgyhogy talán azok a jelenetek a kedvenceim, mikor Carter és Gavin együtt vannak.

Kedvenc idézetek:

Előre is sűrűn kérek elnézést, ugyanis elég nehezen fogtam magam vissza, a könyv konkrétan már pár oldal után tele volt cetlizve, mert van olyan, hogy egyszerűen minden második mondat megérdemli, hogy megjegyezzük… mint feljebb láttátok, az értékelésbe is jutott néhány, és bár igyekeztem szelektálni… ide meg még több. Enjoy!

„Az élet azonban nem dob magas labdákat. Az élet egy három kiló hatvanöt dekás kisbabát vág a képedbe, amikor éppen nem figyelsz. Az élet egy bosszúszomjas ribanc.”

***

„És mondá az Úr, „Legyen világosság”, és George Morgan felkapcsolta a villanyt.”

***

„- És Claire, mi akarsz lenni, ha nagy leszel?

- Soha nem akarok gyereket.

- Claire, tudod már, hol tanulsz tovább?

- Soha nem akarok gyereket.

- Kér mellé hasábburgonyát is?

- Soha nem akarok gyereket.”

***

„Jó oka van annak, hogy az állatok egy része megeszi az utódait.”

***

„- Van tetoválásod, fiam?

Carter segélykérően nézett rám, én pedig tanácstalanul vontam meg a vállam. Sosem lehetett tudni, milyen szavak hagyják el apám száját.

- Hát, ööö… nem, nincs uram. Nincs tetoválásom – felelte Carter.

- Na, és van kétkerekűd?

- Hát, van egy nagyon szép mountain bike-om, ami még mindig a raktárban porosodik, mert nem volt időm elővenni, és elvinni egy…

- Motorod, Cathy – vágott közbe az apám, idegesen sóhajtva. – Van motorod?

Carter megrázta a fejét.

- Nem, és a nevem Cart…

- Letartóztattak valaha, vagy belekeveredtél kocsmai verekedésbe? – vágott közbe újra apám.

- Nem. Soha nem tartóztattak le, és nem kerültem semmilyen verekedésbe, Mr. Morgan – felelte Carter magabiztos mosollyal.

Apám odahajolt hozzám.

- Claire, biztos vagy benne, hogy ez a fickó nem homokos? – kérdezte suttogva.”

***

„A „Családtervezés” sorban álltam a boltban, és azt próbáltam kitalálni, hogy melyik óvszermárka lehet a leghatékonyabb. Családtervezés, ugyan már! Mégis, hány olyan ember fordult már meg ezen a soron, aki éppen családot tervezett? Pont azért jönnek ide az emberek, hogy NE legyen családjuk!”

***

„A pénz nem boldogít, de a pénzen vehetsz csokit, és az már közel áll a boldogsághoz.”

***

— Anyu, vehetek még egy sütit? — kérdezte Gavin, belerohanva a lábamba.

— Nem! Nem vehetsz több sütit! Már ettél csokis kekszet. De ez neked nyilván nem volt elég, és most ki akarsz próbálni valami mást, igaz? Tuti, hogy mogyoróvajas sütit szeretnél, ami épp az ellentéte a csokis keksznek. A mogyoróvajas keksz teljesen másik csapatban játszik, mint a csokis keksz. Gondolom, a csokis keksz többé már nem elégít ki téged, mi? Egy nap arra ébredtél, hogy egy egészen másfajta kekszet akarsz enni, mint amit azóta eszel, hogy megszülettél? Ám a te korodban nem váltogathatod kényed—kedved szerint a kekszeket, barátocskám! Ez nem így működik! Választasz egy fajtát, és ahhoz ragaszkodsz!”

Borító: 5/5*

Nyamm! A legelső dolog, ami ebben a könyvben megfogott, még sokkal korábban, mint olvastam volna. Kábé mikor először megláttam. Egyszerűen ránézek és csorog a nyálam. Ami nem épp kellemes, tekintve, hogy nem akarom, hogy a könyvek baja essen, de a lényeg remélem mindenkinek átjött: egyszerűen imádom!

Pontozás: 5/4.5*

Hát… annyit már biztosan mondhatok, hogy régen nevettem ennyit egy könyvön – konkrétan, éppen csak elkezdtem az első oldalt, és onnantól kezdve már nem is lehetett azt a hülye vigyort letörölni a képemről. Tény, hogy a „vagina” szó indokolatlanul mértéktelen használata kiborító – többek között ezért az a levont fél pont –, és hogy több káromkodást olvastam e megközelítőleg 300 oldal alatt, mint amennyit életemben hallottam, de ha egyszer az írónő ilyen haláli humorral tudta megoldani… elnézem neki az előbbieket. A szereplők nem csak szerethetőek, de igazából imádnivalóak, a helyzetek, amikbe keverednek természetesen olyan gázak, hogy már az olvasó érzi magát kínosan tőle, a végén garantált a happy end, a nevetés és szórakozás pedig egész végig feszegeti a határokat, de ez így lett jó, így lett egyedi, annak ellenére, hogy az alapötlet akár klisésnek is hívható. Nem azt kell várni tőle, hogy megváltsa a világot, mert nem arra hivatott, egyszerűen csak arra, hogy leülj egy reggel, és ne kelj fel addig, amíg nem végeztél vele. És addig engedd el magad. Ja, és… és még véletlenül se utánozd a szereplőket. Semmiben. Totál komolyan mondom. Nem normálisak