Summer Forever Projekt | 5 könyv nyárra

Ezer ölelés drágáim, és egyben üdv a pokolban a Summer Forever Projekt nyitónapján! A sikeres halloweeni, karácsonyi, és valentin napi projekhetekről már ismert bloggercsapattal plusz-mínusz pár fő úgy döntöttünk, ideje újra belevágni a közös munkába – és ilyenkor, a júliusi hőségben, tűző nappal, 140 fokkal és patakokban folyó izzadsággal mi lehetne jobb téma, mint a nyár? Tudjátok… szeretem megadni a lehetőséget, hogy mindenki olyan nyilvánosan és olyan jó társaságban szidja és kívánja melegebb tájakra pontosan a nyarat, amennyire csak lehetséges… elvégre ki szeret a saját izzadtságában fürdőzni?

Ami engem illet, sosem voltam az az igazán nagy nyár-őrült – gyerekkoromban még kijöttem vele valahogy, azóta viszont elfogyott hozzá a türelmem. Ízléstelen picsasortok, sivatagi hőmérsékletek, szandálzokni xD, szúnyogok ezerrel – pláne a vízparton, hogy még ha ki is merészkednék a folyó közelébe havonta párszor, akkor se ússzam meg ép bőrrel –, nem is szólva a többi repülő bestiáról, amelyek az ablakból sosem tűnnek fel, és csak akkor lendülnek támadásba, de azonnal, mikor kiteszem a lábam egy percre a kertbe. A székhez hozzáragadt combok. Az érzés, mikor már nincs nagyon mit levenni, de még úgy is megsülök. Szar nyári slágerek minden kávézóban. Temérdek szabadidő, ami csak úgy folyik ki az ember kezei közül. Mikor mindenki a nyárra formába hozott lapos hasát meg izmos lábát mutogatja hát az jó édes nénikéteket, drágáim ♥. Értitek… ez az egész egy gyilkos összeesküvés. Három hónap az évből, mikor a szobámból ki sem mozdulva fagyin és gyümölcsökön élek szinte, mert más nem esik jól, és ha véletlenül találkozok veled, akkor érezd magad szerencsésnek, mert nem akárki kedvéért vagyok hajlandó elhagyni a hűvös lakást és a pizsimet. Arról nem is szólva, hogy ilyen időben az is megtiszteltetés, ha valaki miatt hajatmosok egy hétnél hamarabb. Just sayin’. Itthon a legjobb, ahol olyan ronda lehetek, amilyen akarok. A családom így is szeret. Ez a kötelességük.

Persze nem mondom, hogy nincs meg a dolog jó oldala is… természetesen a szünet feldob – noha a júniusomat elcsesztem egy pályázattal, júliusban meg dolgozom –, ahogy az is, hogy kicsiny városunkban ilyenkor indul be a színházas szezon, továbbá ne feledkezzek meg az illúzióról, hogy most talán lesz több időm a könyvkezdeményemen dolgozni, meg a bloggal bütykölni nem véletlenül írtam azt, illúzió… és persze olvasni. Ez utóbbi meg amúgy a többi sem még nem annyira sikerült idén nyáron, de ez azért nem vette el a kedvem teljesen annyira, úgyhogy mára, a projekt nyitóposztjaként egy rövid válogatást hoztam nektek olyan könyvekből, amelyeket ajánlok idén nyáron elolvasni, ha…

… már most hiányzik a suli

Ez esetben közlöm, drágám, a napszúrás nem gyerekjáték. Viszont ha a tények ellent mondanak a lehetőségnek, hogy esetleg napszúrást kaptál… akkor egyszerűen kénytelen vagyok elfogadni, hogy becsúszott nálad valami gyári hiba, de ne aggódj, a legjobbakkal is megesik. Pozitívumként fogva fel, így talán előbb kerül kezedbe egy csodás könyv – pontosabban így egyszerűbben tudom a kezedbe nyomni, mert lényegében ezt teszem, ahol és amikor csak tudom, promotálom egyik új kedvenc regényemet, a Frankie Landau-Banks dicstelen tetteinek krónikáját. Nem vicc, mikor azt mondom, E. Lockhart valami zseniálisat alkotott ebben a regényben – és ezt most olvassátok abban a komoly tudatban, hogy a zsenialitás szóval nem szokás csak úgy dobálózni. Lényeg a lényeg, a középiskolás közeg némileg visszahoz valamit az év további 10 hónapjában uralkodó hangulatból, de lévén a karaktereken, és nem a cselekményen a hangsúly, így nem annyit, hogy sírva falhozvágd. Nem fülledt, nem is túl romantikus, sokkal inkább uralkodik benne a rejtély, egy kicsit összeesküvéses szál, mindezt pedig különleges írói stílussal, ízlésesen kivitelezve, jó humorral, intelligenciával, és a rengeteg kutatómunka kézzelfogható nyomaival. És ki ne hagyjam: csodás, és ördögien agyafúrt főszereplővel. Mint ahogy azt már mondtam, egy szóval ilyen a zsenialitás. | Értékelésem

… idén otthon töltöd a nyarat

A legtöbbek számára ez talán eléggé… lelombozó, vagy valami ilyesmi gőzöm sincs, én örök otthonülő vagyok, és élvezem minden percét, de szerintem egy jó könyvvel ez a probléma is orvosolható. Vagy segíthet fokozni a fájdalmat is, de ez már részletkérdés. Számtalan regény épül egy-egy utazás köré, már tavaly is bemutattam egy ilyet, mégpedig Jennifer Salvato Doktorski Lángra lobbant nyár c. alkotását, most azonban újabb ilyen témájú könyv akadt a kezembe a Könyvheti megjelenések közül, mégpedig a Firenzei nyár Jenna Evans Welchtől. Mint a cím elárulja, az úti cél ezúttal Olaszország, azon belül is Firenze, egy lágy kis romantikus sétával egybekötve szép lassan megismerhetjük a várost, és azokat az emlékeket, amelyek valamiképp oda fűzik főszereplőnket és családját. Még nem igazán közeledek a végéhez, de eddig egészen pozitív benyomásaim vannak – annyi biztos, hogy meghozza az embernek azt az igazi nyári, tengerpartos hangulatot. Még nekem is. Na jó, az mégiscsak több lenne a soknál.

… már végképp a pokolba kívánod a meleget

Ezen a ponton kénytelen vagyok csalni egy pöppet, ugyanis az ajánlott könyv még éppen végtelen várólistám, s az asztalomon tornyosuló kupac csúcsán várja hogy rá kerüljön a sor, de némi előzetes ismeret, és drága Barbim beszámolója alapján bátorkodtam bevenni ebbe a felsorolásba már most… ez pedig Szurovecz Kitti Hópelyhek a válladon c. regénye. Facebookon maga az írónő is ajánlotta a könyvet a nyári napokra, és kitartok mellette abban, hogy mikor már végképp elege van az embernek abból, hogy az utolsó fecni ruhák is leolvadnak róla a hőségben, akkor ideje lélekben kicsit visszautazni hat hónapot és párszáz oldalon át elveszni a téli hangulatban. Én is éppen ezt tervezem ;)

… még nem unod a forróságot, és igazi izzásra vágysz

Tudjátok milyen érzés télen odabújni valaki mellé éjszaka, aki felmelegít, hogy ne fagyj halálra? És azt, hogy milyen megtenni ugyanezt nyáron? Nos… én nem tudom, de ez részletkérdés. Nekem mindenesetre a vastag, téli paplan az örök legjobb barátom. Valahogy úgy tudom maximum elképzelni, mint Sarah Andersen – „csak lélekben bújj hozzám” – „örömmel”. Ellenben ha valaki valami forróbbra vágyik egy telepatikus ölelésnél, akkor szerintem a nyár kifejezetten – és végletesen – a laza kis romantikusok és a fülledten erotikus könyvek szezonja. Ez utóbbi kategória ha engem kérdeztek, rendszerint elég problémás, és nem is hinném, hogy létezik a műfajban olyan, hogy tökéletes, de ha ajánlanom kéne valamit – és nem lőhetném el szokás szerint a kedvencemet, a Sötét hazugságokat –, akkor Borsa Brown trilógiájának nyitókötete, a Maffia ágyában jutna eszembe először. Tényleg távol áll tőle a tökéletesség, és kisebb dührohamok övezték igencsak rázós kapcsolatom a könyvvel, mégis úgy érzem, megfelel egy pár órás, nyári, kikapcsoló olvasmány kritériumainak: pörgős, izgalmas, olasz és forró. Mindenképp megér egy próbát – a bekészített második résszel, mert a függővég akkora jobbegyenessel pusztítja az arcizmokat, hogy… eh. | Értékelésem

… csak várod a fesztiválhangulatot, de valamiért nem jön

Nem gondoltátok komolyan, hogy a nyári olvasmányok közül ez kimarad? Sokszor hívom ki magam ellen a sorsot azzal a rengeteg hülyeséggel, amit itt leírok, és LL kapcsán kiderült már, hogy nem félek megkockáztatni, hogy seregnyi fandomok cincáljanak szét… de egy nyári könyvajánlóból éppen Leiner Laura Bábelét kihagyni valóban szinte vétek lett volna. Tény, én nem estem tőle hasra, de tagadhatatlan, hogy ha van könyv, amely egy az egyben visszaadja a fesztiválok hangulatát, akkor az ez. Meg… amúgy elég annyit mondanom, hogy RHCP, ami már önmagában megfellebbezhetetlen pluszpont. Aki ismeri őket, annak jót tesz feleleveníteni a számokat, aki nem, annak pedig épp itt az ideje behozni a lemaradását, mert elárulom léányaim és fiaim, hogy míveletlennek lenni nem király. Egy szó, mint száz: olvassátok. (ITT találtok lejátszási listát az én kedvenc Red Hot Chili Peppers számaimról is, ha esetleg kéne egy kezdőlökés.) | Értékelés

Én ezzel az öt könyvvel készültem tehát mára, és csak hogy legyünk ünnepélyesek meg rohadtul komolyak egy percre, ezennel elvágtam a képzeletbeli szalagot, megnyitva ezzel a 2017-es Summer Forever Projektet aminek a neve mellesleg nálam kész berögződés Megan Nicole száma óta, kezdve évekkel ezelőtt, és nem tudok tőle szabadulni, szóval sorry. Hivatalosan tegnaptól, az én szokásos összeszedettségem és pontosságom miatt khm nálam viszont mától egészen kilencedikéig pörög ezerrel immár a negyedik projekt. Természetesen ezer köszönet érte minden drága résztvevőnek, aki velem van már a kezdetektől, vagy akár most kapcsolódott be, hiszen nélkületek ez mind nem jöhetne létre – IMÁDLAK TITEKET ♥ –, és még egy külön, hatalmas köszönet Solnak, ugyanis a lenti, linkes kép, s az által a résztvevő blogok közti kapcsolat meg az extranyári hangulat xD az ő keze munkája. ^^ A különböző játékokra irányítva a kurzort, megláthatjátok a blogok neveit, rájuk kattintva pedig tovább nézhetitek a többiek oldalát és posztjait. Szóval… túl ezeken a lényeges infókon már csak kellemes szórakozást kívánnék a további egy hétre, s persze eredményes túlélést az egész nyárra! ;) Ezer puszi és ölelés ♥

Colleen Hoover - Reményvesztett

„Ahhoz ugyanis, hogy valaki hiányozzon neked, először részesülnöd kellett abban a kegyben, hogy az életed része legyen”

Eredeti cím: Losing Hope

Sorozat: Reménytelen 2. (Hopeless 2.)

Oldalszám: 380

Megjelenés: 2015

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó (Rubin Pöttyös)

Ár: 2999 –

Colleen ​Hoover, New York Times sikerlistás szerző valósággal megbabonázta olvasóit a Hopeless-szel. A történet egy hányatott sorsú lányról, Skyról szól, aki összetalálkozik rég elvesztett gyermekkori barátjával, Dean Holderrel. A fiú segít a sokkoló családi múlt feltárásában, így Sky végre elcsitíthatja magában a mély sebet hagyó emlékeket és érzéseket.

A Hopeless Sky szemszögéből mutatta be az eseményeket, a Losing Hope pedig bepillantást enged Dean Holder történetébe, akit régóta kísért a kislány elvesztése. Úgy érzi, kudarcot vallott, amiért nem tudta őt megmenteni. Holder életét beárnyékolja a megbánás és a bűntudat. Sohasem hagyott fel Sky keresésével, mert úgy érzi: ha megtalálná, tovább tudna lépni végre. Arra viszont nem számított, hogy a találkozás pillanata még kínzóbb fájdalmat hoz.

Holder a Losing Hope-ban meséli el, hogy a tizenhárom évvel korábbi események miként hatottak az ő és családja életére, s hogyan lett magányos küldetés számára a lány megmentése. A végleges gyógyulást azonban csak a Sky iránt érzett szerelem hozhatja el…

Holder és Sky szívszorító története, mint első Colleen Hoover regényem, még tavaly nyáron jutott el hozzám, s mint arra a világért sem számítottam volna a rengeteg pozitív értékelés miatt lázadónak születtem, nekem is belopta magát a szívembe. Azóta eltelt közel egy év, a Reménytelen borítóján fekvő szomorú csajszi pedig unos-untalan elkapta a pillantásomat minden alkalommal, mikor elhaladtam a polcom mellett na jó… megálltam előtte gyönyörködni benne, és szinte könyörgött, hogy olvassam újra. Halkan megjegyzem, ez továbbra is így van most, a Reményvesztett után is, és semmi köze egy elvonási tüneteket produkáló CoHo-függő hallucinációihoz. Abszolút xD. Lényeg a lényeg: végül az újraolvasás helyett előtt úgy döntöttem, ideje megismernem az érem másik oldalát is, elvégre adott a Reménytelen tükörregénye, a Reményvesztett, amely a férfi főszereplő nézőpontjából közelíti meg az eseményeket.

Azonban elég hamar rájöttem, hogy nem csupán ennyiről van szó, és épp ezért, ha eddig bárki attól tartott volna, hogy mint bőrlehúzás, most végignarrálja még egyszer Holder is ugyanazt a sztorit az első oldaltól az utolsóig, mint Sky, annak elárulom, hogy ennél tényleg többről van szó. Holder nem csak újramesél. Hanem kerekké teszi a történetet. Fényt derít a homályos részletekre, megválaszolja az előzőekben felmerült kérdéseket, sőt, olykor azokat is, amelyek még talán meg sem születtek az ember fejében a Reménytelen olvasása közben, mégis helytállóak és fontosak. Szerintem elég ennyi, hogy megmutassam, igazán megéri  kézbevenni azoknak, akiket úgy magával ragadott Sky története, mint anno engem.

Holder szemével nézve a cselekmény tizenhárom hónappal korábban indul – így érzem teljesen korrektnek a megközelítést, elvégre az ő személyi tragédiájának egyik legfontosabb alapköve a könyvet nyitó konfliktus, az ikertestvére, Less elvesztése. A problémák persze messze hamarabb kezdődnek ennél, még valahol ötéves korukban, de érthető, hogy ez mindkét könyvben egészen hátracsúszott az első fejezetek helyett, hiszen nem lenne fordulópont és nem lenne meglepetés, ha a karakterek gyerekkoráról bármi konkrét vagy kézzelfogható képet kapnánk már a kezdetekkor. Így hát ugorva pár évet Holder életének újabb megrázkódtatásával veszi kezdetét a cselekmény, pontosabban ezzel kezdődik a főhős lelki fejlődésének bemutatása.

Míg Less a Reménytelenben még csupán említés szintjén szerepelt, s életének is csak a vázát kaptuk meg, itt – ha csak rövid időre is – de feltűnik mint élő, lélegző személy, s persze Holder szemszöge révén mint testvért is jobban megismerhettük. Ez a szál mindenképpen nagyobb hangsúlyt kapott ebben a részben, hiszen a lány sorsa közvetlenül érintette a főszereplőt. Eleinte úgy éreztem, Less öngyilkossága némileg elkapkodott, hogy túl hamar folyt le és túl gyorsan, ám hamar elért a megvilágosodás, ugyanis a lényeg persze továbbra sem ezen az eseményen van – ennek a szerepe… nem is tudom, hogy fogalmazzam meg helyesen. Koránt sem mellékes a szál… de hangsúlyt sem kap. Talán a legigazabb, amit mondhatok róla, hogy rendkívül nagy a jelentősége, de csupán a sorok mögött dolgozik, a háttérből formálja a cselekmény többi részét, és onnan alakítja Dean Holder életét és személyiségét. A történet végén pedig, ahogy minden szál valahol összefut, megkapunk végre minden választ mind Less életével, mind halálával kapcsolatban. Ha bármi hiányzott nekem Sky sztorijából, akkor az ez volt – de  nem tudok erre rossz szájízzel tekinteni vissza, elvégre már ismerem a teljes történetet, és végtére is, éppen erre a célra született ez a tükörregény: hogy megmutasson minden olyan dolgot is, ami fontos, de Sky nem tudhatott róla – ilyenek természetesen Holder érzései, indítékai, nagy lelki vívódásai, a gyásza, a bűntudata, a démonai. Ezek feltérképezésében segített egyrészt az is, hogy nagyobb intervallumon mozog az ő meséje, és az, hogy „más világban ragadva” mint Sky, az ő életének Less is részese lehetett – egy darabig. Utána a fiú kissé bizarr, de annál jelentőségteljesebb levelezése által mutatkozik be egyre jobban a karaktere, hiszen a halott nővéréhez írt sorokban lehetett a legőszintébb, ott tárta fel érzéseit minden őt nyomasztó problémával, vagy éppen boldogsággal kapcsolatban. Persze arról sem feledkeznék meg, hogy végül ez a levelezés vezette el Less búcsújához is, ami szintén nem várt részleteket fedett fel a történet hátteréből, a család múltbéli tragédiáiból.

Ezt akarom valahogy megfogalmazni – még ha nem is megy ma kimondottan jól :P – mikor azt mondom, Colleen Hoover nem szimplán újramesélt egy sztorit; valamiképp újra is írta, kiszínezte, adott neki egy újabb dimenziót, és megmutatott mindent, hogy egész kép alakuljon ki végül – az pedig kétségkívül mestermunka lett.

A nagy csattanókat már megismertük a Reménytelenben, és ilyen szempontból mindenképpen fontosnak tartom elárulni, hogy tanácsos azzal a résszel kezdeni a sorozatot, mert a nagy megvilágosodásig, a végső drámáig vezető utat sokkal aprólékosabban, sokkal hatásosabban építi fel – talán éppen ez az, amiért az a szívemhez kicsit közelebb áll. De félreértés ne essék, ez a Reménytelent értékeli fel, és nem ezt le, bár kétségkívül nem volt tökéletes, valaminek aktívan éreztem közben a hiányát, csak arra nem tudtam rájönni eddig, hogy minek. Mert mikor a történet fenomenálisan jól felépített, a részletek a végletekig kidolgozottak, hangulatépítésből ötös és a karakterek is… ó, azok a karakterek.

Nem győzöm önmagam ismételni minden egyes Colleen Hoover regénynél, ha egyszer a szereplőkre terelődik a szó, de az írónőnek tényleg valami emberfeletti érzéke van hozzá, hogy minden karakterét pozitív kisugárzással lássa el, mindezt úgy, hogy nem lesznek közben egysíkúak, egyformák. Mind kész egyéniség, eltérőek, furák, tökéletlenek és… imádnivalóak a maguk módján. Kezdve a mellékszereplőkkel, Breckinnel – akiből sajnos most túlontúl keveset kaptunk a Hopelesshez képest – és Daniellel, a következő részben jobban lefestett Sixszel, vagy akár Karennel, egészen Holderig és Sky-ig, a főszereplőkig. Mindannyiójukról szívesen olvastam, szívesen imádkoztam, izgultam, reménykedtem… mert megérdemlik. Ők pedig cserébe elkápráztattak újra meg újra, megríkattak – na jó, bekönnyeztem, de egészen picit csak, szóval ez nem számít sírásnak ;P –, lesokkoltak, elszomorítottak, felvidítottak, megnevettetek… Daniel jelenetei különösen nagy idióta vigyort varázsoltak a fejemre, de tegye fel a kezét őszintén, aki nem röhögi halálra magát rajta, hiszen olyan hihetetlen egy figura! :D

„- Bakker – húzza el a pólót, hogy szemügyre vegye a vérnyomot. – Miért keverem magamat folyton olyan szarságba, amivel szétbaszatom a gyönyörű arcom?Elvigyorodik, és még egyszer letörli a vért a szájáról.- Én nem aggódnék miatta… - nevetem ki, amiért mindig a külsejével van elfoglalva. – Még mindig jobban nézel ki nálam.- Kösz, bébi – élcelődik.”

                            

Sokmindent mondhatnék még, elvégre van nekünk egy csodálatos cselekményszálunk, ami mellett nyilván nem mehetek el szó nélkül, most mégis úgy érzem, hogy nem tudok mit mondani. Elsőre is letaglózott, megtette másodjára is, úgy, hogy szavakat alig találok rá, és nem is véletlenül, mert a leírtaknak valami elképesztő ereje van. Olvassátok és megtudjátok – én mindenesetre nem vállalkoznék arra, hogy megpróbáljak összemakogni róla szerencsétlenül pár mondatot, ugyanis… nem, egyszerűen nem megy. Csak tudnám legutóbb hogy csináltam. Persze ezzel a húzással most a blog spoiler-szennyezettségét is jelentősen csökkentettem, úgy érzem, és így még talán titeket fura, spoiler-kerülő természetfeletti lényeket is ösztönözlek rá, hogy kézbevegyétek a könyvet, és kiderítsétek mi történt a lapokon, mitől lett a Hopeless és a Losing Hope több egyszerű NA regényeknél. Meghagyom nektek a lehetőséget, hogy úgy leessen az állatok, mint nekem, hogy átéljétek olvasás közben ugyanazokat az érzéseket.

Mert összességében azt kell mondjam, ez a történet egy csoda. Minden részletével együtt, minden tragédiájával, minden boldog pillanatával, az összes oldallal, sorral, betűvel. Érzelmesen, de sosem nyálasan; meghatóan, de nem bőgősen; viccesen, de mindig intelligensen – tökéletesen kivitelezve. Úgy, hogy élményt nyújtson, hogy megérje elolvasni éppen annyira, amennyire megérte az írónőnek megírni.

Ajánlom a könyvet a mindazoknak, akik alapvetően kedvelik a romantikus történeteket, de még egy ilyen regényben is többet várnak a szerelmi szálnál – szeretik az izgalmakat, titkokat, fordulatokat, s képesek elviselni akár az ezekkel járó fájdalmat is. Ezt a nagy komolyságot ellensúlyozván ajánlom figyelmébe mindenkinek, aki vevő némi kellemes, könnyed humorra, CoHo ugyanis képes megnevettetni az embert, bármilyen helyzet is álljon elő a cselekmény során. Ajánlom a könyvet az NA kedvelőinek, s egyaránt azoknak, akik még csak most ismerkednek a műfajjal: tény, hogy mint mindenből, úgy new adult regényből is vannak jók meg rosszak, de azt hiszem kezdésnek nincs is jobb egy Colleen Hoovernél, ez ugyanis garantáltam megnyitja az utat a többihez. Végezetül pedig nem meglepő módon ajánlom a Reményvesztettet minden CoHo rajongónak, akinek ez esetleg kimaradt eddig az életéből – hogy szégyelljék el maguk de rögtön –, és egyúttal azoknak is, akiknek nem… mert újraolvasni buli, és ha az ő könyveiről van szó, rohadtul meg is éri ;)

Kedvenc karakterek:

Azt hiszem már nem most mondom el először, ha Colleen Hoover munkásságáról beszélek, hogy az írónőnek rendkívüli érzéke van a szerethető, mégis tökéletlen karakterekhez is. Nem mintha nem mondanám, hogy Holder a tökéletes álompasi… mert amúgy az, de… értetek, ugye? A lényeg mindenesetre ugyanaz, mint amiről már áradoztam egy sort a Maybe Someday értékelésemben: CoHo a főszereplőkkel kezdve a mellékszereplőkön át mindenkit képes felruházni olyan tulajdonságokkal, amelyektől egyértelműen szerethetők lesznek az olvasók számára – lásd Daniel földöntúli hülyesége, Breckin aranyos védelmező magatartása, Sky erős jelleme, Holder ragaszkodása és szeretete –, mégsem tűnnek mesterkélten tökéletesnek. Mind emberiek, emberien idióták olykor, hibáznak, mert mindenki szokott, és koránt sem tökéletesek, de így élnek, így válnak olyanná, mint a hús-vér emberek, akiket az ember megkedvel normális esetben. Szóval a kérdésre válaszolva egyszerűen annyit mondhatok, passz. A legtöbb karaktert eddig is szerettem, most pedig folytattam e jó szokást.

Kedvenc részek:

Túl a standard „jó könyvet olvastam” válaszomon, miszerint az egészet imádom, úgy ahogy van, a könyv kb. középső szakaszát mondanám kimondottan a kedvencemnek. Azt a nyugisabb időszakot, mikor Holder és Sky még csak próbálgatják a szárnyaikat ebben az új kapcsolatban, s amíg a fiú nem jön rá valamire egészen biztosan. A béke… annyira jól tud esni a lelkemnek. Ennek ellenére én lennék az, aki pattogatott kukoricával élvez minden könyv és filmbeli apró, vagy monumentális konfliktust. De akkor is. Holder és Sky annyira jó emberek, annyira megérdemlik a boldogságot egymás mellett, hogy természetes, hogy én is csak a legjobbakat kívánhattam nekik, és teljes szívvel élveztem az örömüket. 

Emellett azonban nem feledkezhetek meg Daniel bravúros szerepléseiről sem… hát, mellette sem lehet elmenni szó nélkül :D

Kedvenc idézetek:

„Tippem sincs, miért villantottál álmosolyt, és sírtál valódi könnyeket. Amikor egy fiú szeret egy lányt, főleg a nővérét, elvileg tudnia kell, mi fakasztja őt mosolyra, s mi ríkatja meg.”

***

„Aki képes figyelmen kívül hagyni a róla szóló pletykákat, nem az a fajta, aki terjeszti a másokról szólókat. Akkor mégis mi az ördögért hiszi el őket?”

***

„- Szóval az egész ház a tiéd, erre sütögetéssel töltöd a péntek estét. Tipikus tinédzser – élcelődöm. Beleharapok a kekszbe… atyaúristen! Tud sütni. Ettől most még jobban megkedveltem.

- Mit is mondhatnék? – von vállat. – Lázadónak születtem.”

***

„– Hé, bajuszkeksz! – üdvözöl a sorban elém vágó Daniel.

– Bajuszkeksz? – rázom meg sóhaj kíséretében a fejemet. Esküszöm, elképzelésem sincs, honnan veszi ezeket a szarságokat.

– Hát ha nem tetszik, akár Reménytelennek is szólíthatlak. Vagy puncimóklusnak. Vagy pöcshuszárnak. Vagy…

– Egyszerűen csak Holdernek.

– Mindenki más Holdernek szólít, én meg mindenki mást rühellek. Úgyhogy nem. Nem lehet – kap fel két üres tálcát, és az egyiket átadja nekem. Aztán Sky asztala felé biccent. – Remélem, megérte hanyagolnod engem szombat este a sajtcsöcsű kedvéért.

– Skynak hívják – helyesbítek.

– Na, hát én nem hívhatom Skynak. Mindenki más így hívja, én meg mindenki mást rühellek, úgyhogy…

– Akkor Valerie-t miért szólítod a nevén? – nevetek.

– Ki az a Valerie? – kapja felém a fejét, és úgy néz rám, mintha megkattantam volna.

– Val? Az exbarátnőd? Vagy a mostani? Vagy kicsodád is?

– Dehogyis, ember! – kacag Daniel. – Nem Valerie a neve, hanem Tessa.

Mi a franc?

– Azért hívom Valnak, mert az a Valium nyugtató rövidítése, és mindig mondom neki, hogy vödörszám lenne rá szüksége. Nem hazudtam, amikor azt mondtam, hogy kibaszott zakkant a csaj.

– Van egyáltalán olyan ember, akit a rendes nevén szólítasz?

Egy pillanatra eltöpreng ezen, aztán értetlenül rám mered.

– Miért tennék ilyet?

Feladom.”

Borító: 5/4

Kicsit kevésbé jön be, mint a Reménytelené, nekem ugyanis ez a pasi, akármennyi ideig is bámultam a borítót a könyv befejezte utáni transzban, egyszerűen nagyon nem jön be. Annyira kék a szeme, de annyira… brr. De még ettől függetlenül is be kell valljam, hogy rendkívüli darabja lett ez – is – az NA piacnak: szép, harmonikus, igényes, minimalista, éppen olyan, amilyet ehhez a történethez én magam is képzelnék – csak más borítómodellel :P sorry

Pontozás: 5/4

Aki azt mondja, a csodák nem ismétlik magukat, az téved. Bár a gondolataimat enyhén szólva más kötötte le olvasás közben – hm, mondjuk a csodálatos cselekmény –, azért mikor akadt időm közben, akkor igenis ezen járattam az agyam: azon a csodán, hogy egy történet, amelyet másodjára mesélnek el, ugyanakkorát képes ütni, mint először. Nem hinném, hogy sok író képes lenne erre, úgyhogy csak ismételhetem magam: Colleen Hoover nagy varázsló. Már eddig is tudtam, s most megmutatta megint. Fordulatos és érzelmes eseményeket fűzött egésszé – még ha másodjára is ugyanazt, ez nem von le az értékéből –, érdekes, egyedi és roppant mód szerethető karakterek kezébe adta a megalkotott sorsokat, s mindezt annyi élettel, annyi érzelemmel tette, hogy percről percre összemosta agyban a valóságot a kitalációval. Akárcsak Sky története, úgy Holderé is minden pillanatában magával ragadó, s ezzel lesz csak igazán kerek egész az eddig ismert sztori. Mindenkinek jószívvel ajánlom. ♥

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

I'M BACK, BITCHES! | A-Z Book Tag

Hey my little, really-loved sweethearts! Tééényleg, nagyon-nagyon szeretlek titeket, és egészen magával ragad az afelett érzett boldogság, hogy itt vagytok. Mert ugye itt vagytok? Vagy már mindenki eltűnt? :O

Újfent úgy érzem magam, mint aki végtelenített módban csak szabadkozásból áll – de azt hiszem, mostanában igazán meg is van rá az okom. Az április és május mondhatni a blog életének legrosszabb mélypontja volt, a posztok félelmetes ritkasággal és akkor is csak inkább olyan „mindjárt meghalok” szinten kerültek ki, minderre pedig rátett még egy lapáttal, hogy engem is elért az az ominózus, elkerülhetetlen olvasási válság, karöltve persze az írási válsággal, ugyanis az még oké, hogy új olvasmányok híján nincs miről kritikát írni, de még az értékelésre várókkal sem haladtam semmit. Egyszerűen leültem minden nap, hogy „most elkezdem, befejezem, és fel is rakom”, és sosem futotta többre egy-egy odahányt mondatnál. Persze ez valószínűleg nekem fájt legjobban – de nekem tényleg nagyon. Amellett, hogy ez a két hónapnyi, szinte már szünet – mert a kevés blogolás nem is blogolás /by Virág/ – engem megviselt, úgy érzem kissé, hogy titeket is cserbenhagytalak – pláne, hogy közben azért még fogadkoztam, hogy „most már igazán belehúzok, és jövök”. Mióta is ígérgettem a vasárnapi Maybe Someday értékelést? Úgy… azóta, hogy olvastam? Április vége. Na szép. Szóval értitek…

Na mindegy… nyilván nem azért tértem vissza, hogy feleslegesen szövegeljek megint – bár abban igazoltan jó vagyok. Miután múltkor „kis késés után” kikerült az Egy nap talán értékelése, mára egy taggel készültem, amire Ella Fisher, a My Moonlight Library bloggerinája hívott ki, kinek ezúton mégegyszer nagyon köszönöm a jelölést – kicsit később, mint terveztem, és kicsit korábban, mint arra tőlem számítani lehet általában, meg is hoztam a válaszaimat minden kérdésre, A-tól Z-ig. Enjoy! Nooo, nem. Az R valahol elveszett. 

Egyértelműen Cassandra Clare – már ha rendesen külön-külön számoljuk a novelláit is, így ugyanis ott a 10 részes Bane Krónikák, a Pokoli szerkezetek trilógia, a Végzet ereklyéi első négy része, plusz kettő vagy három Árnyvadász Akadémiás novella is… szóval nem kevés, de terveim szerint ez a lista még bőven gyarapodni fog – lehetőleg minden árnyvadász könyvvel, ami megjelent vagy meg fog jelenni valamikor a jövőben. Talán már említettem párszor a blogon, hogy CC a kedvenc írónőm… ugye? ;P

Megint csak nem lepek meg senkit azzal, ha azt mondom, a legjobb folytatás, amit valaha olvastam, az A hercegnő, Cassandra Clare Pokoli szerkezetek trilógiájának befejező kötete. Apropó még most szeretném előre is elnézéseteket kérni, mert úgy érzem, ez a poszt enyhén szólva túlteng majd Cassanra Clare-től – de azt hiszem felesleges is szabadkoznom, hiszen ismertek… nincs poszt Pokoli szerkezetek nélkül.

Mármint miket? Az olvasási válság hozománya az, hogy per pill egyszerre vagy… khm, minimum négy-öt könyvbe bele vagyok kezdve azta Virág, szép, magyaros mondat, és egyikkel sem igazán haladok. Van itt egy Első antológia február óta… jó, ég, egy ásd el magad felszerelés lesz, köszönöm, a Megkötve, a Tüskék és rózsák udvara, a Hó mint hamu és legújabban még a Miután elbuktunk is – én ez utóbbitól várom a kiutat a válságomból. Rossz mint a bűn, halálra idegesít, falhoz akarom csapni, de akárcsak az előző két rész, ennek is van egy olyan lendülete, ami sodor magával, így gyorsan lehet vele haladni. Köszönöm szépen, tudom, hogy nem vagyok normális.

Azt hiszem ez teljesen évszakfüggő, nálam legalábbis. Ősszel-télen szívesen teázgattam olvasás közben, olykor belefért egy forrócsoki is, vagy – míg nem szereztem tudomást az automatás kávéban úszkáló kukacokról – egy kávé, ha éppen suliban ülve vettem elő a könyvem. Most azonban, tavasszal-nyáron ez már kevésbé jellemző, most simán csak a napi kellő vízbevitelemet próbálom figyelni, plusz kicsit rákattantam a bodzaszörpre, úgyhogy alkalmanként az is előkerül.

Tudom, nagyon oldschool, mégis, szerintem a legtöbb könyvmoly egyetértene velem abban, hogy mindenképpen a papír alapú könyv a jobb. Szeretem a feelinget, amit áraszt, szeretem a lapok sercegését – sorry, az illatukat nem –, az egész könyv igazi, fizikai valóját… ellenben az e-book számomra nemcsak személytelen és kényelmetlen megoldás, de a szemem is kifolyik tőle.

Na, ezt a kérdést vizsgáljuk meg jobban… mert az éremnek két oldala van. Ha az az igazi kérdés, hogy én magam kihez mentem volna/mennék oda, és nyilvánítanám ki felé, hogy szívesen randiznék vele, akkor sajnálom, de a válaszom egyértelműen az, hogy nincs ilyen, se könyvszereplő, sem élő-lélegző hímegyed, ugyanis van ami nem változik: én sosem voltam, sosem leszek, és most sem vagyok egy kezdeményező típus. Szomorú, de ez van. Ellenben ha inkább arra kell válaszoljak, kinek mondanék igent… szigorúan csak könyvszereplők közül of course ;), akkor… hát, van egy izmos kis listám. Még úgy is, hogy valószínűleg kiejtenék minden sportolót meg szexi rosszfiút… mert bár imádom őket a könyvekben, az tény, hogy hozzám inkább valaki igazán rendes illik. Mint mondjuk Justin Milano (Jessica Park – Celeste bolondulásig), Clay Jensen (Jay Asher – Tizenhárom okom volt) vagy Alex (Cecelia Ahern – Ahol a szivárvány véget ér). Jó, lehet ennyire azért mégsem... 

Én úgy általában elmondhatom, hogy jól végződik, mikor egy könyv erejéig félreteszem az előítéleteimet, sok kedvencemet ismertem meg így – legyen szó akár az Alkonyat szériáról, mivel szemben a körülötte lévő hype miatt voltak fenntartásaim; akár a Big Magicről, amitől a gyönyörűséges borító ellenére is a műfaja miatt ódzkodtam sokáig; és hiszitek-e vagy sem, ilyen volt nálam az Angyal is. Igen, az Angyal, és maga az egész Pokoli szerkezetek trilógia, ami mára a legnagyobb kedvencem. Még akkor sem nagyon fűlött hozzá a fogam, mikor már beleszerettem az árnyvadász világba, egyszerűen nem láttam a lehetőséget bármi jóra a viktoriánus kor és a fantasy találkozásában. És mekkorát tévedtem. Egy szó, mint száz, én már rájöttem, hogy igenis megéri adni egy esélyt minden könyvnek.

Ez egyértelműen egy idei, tavaszi olvasmányom, a Frankie Landau-Banks dicstelen tetteinek krónikája E. Lockharttól. Azt hiszem, az olvasóközönség csúnyán lebecsüli ezt a regényt, vagy ha nem is, talán találóbb azt mondjam, mellőzi, vagy nem értékeli kellően. Pedig ez a könyv 400 oldalnyi tömény zsenialitás, én mondom nektek – de a többit már inkább olvassátok el az értékelésemben (azaz ITT), ott lelkendezek eleget :D

Talán azt érdemes megemlítenem, mikor először a kezembe került Kelly Oram Szívzűrterápia strébereknek c. könyve. Emlékszem, könyvtárból szereztem, és mivel rohantam, éppen csak úgy lekaptam a polcról, meg sem néztem nagyon, hogy miről szól. Aztán mikor visszavittem, az utam a könyvtárból pont a könyvesboltba vezetett, hogy szerezzek egy saját példányt, és újraolvassam. És ez az a történet, amit eddig akárhányszor olvastam újra – és ez nem kevés –, mindig ugyanolyan sokat tudott adni, mert meglehet, nem egy nagy sztori, engem egy olyan lelkiállapotban, amiben sokáig voltam, meg tudott érinteni. Ma már talán nem lenne így, nem tudom, de annyi biztos, hogy nem felejtem az érzést, mikor először olvastam, és csak kicsordultak tőle a könnyeim. 

Legutóbb Jasinda Wilder Zuhanunk egymásba c. könyvét tudtam befejezni, és amint összekapom magam végre-valahára, értékelés is lesz róla – annyi biztos, hogy mondanivalóm van bőven… nem tudom, ti olvastátok-e, de az biztos, hogy nem hagyja az embert anélkül, hogy különösen megszeretné, megutálná, vagy akár mindkettő egyszerre. Az én esetemben legalábbis ez utóbbi erősen érvényesült.

Bár alapvetően érdekelnének a krimik meg thrillerek, pszichológia thrillerek, annyira nem szoktam olvasni a műfajokban, valahogy kevésbé tudnak megfogni, hiába kezdek neki időről-időre egynek. Nem adom fel a próbálkozást, de eddig annyira nem ragadott magával a dolog – noha filmben kimondottan szeretem az ilyeneket.

Passz… annyira az oldalszámokat nem szoktam számontartani, ami hirtelen eszembe jut, az maximum a Twilight Saga 4. része, a Hajnalhasadás, a maga közel 700 oldalával.

Egy könyv minőségének mércéje nálam rendre az – is –, hogy mégis mennyire vág fejbe, mennyire üt ki a megszokott mindennapjaimból, mennyire szövi át a gondolataim – mennyire, és meddig. Minél inkább, minél jobban, annál inkább felértékelődik a szememben egy mű. Nem mondom, már nem egyszer volt részem ilyen élményben, de ami egy ideje mindig elsőként jut eszembe, az a Tabitha Suzuma – Kimondhatatlanja után érzett „másnaposságom”. Nemhogy napokra kiütött a regény, de még most is egészen máshogy érzem magam, ha csak rágondolok. Sőt, kishíján bekönnyezek már attól is, ha meglátom a polcomon.

Könyvmoly létemre meglehetősen fájdalmas a beismerés, de csak egy polcom van – még. Nem mondom, hogy nem érik lassan a következő, tekintve, milyen szűkösen férnek csak el az én drágáim.

Van néhány bevett kedvencem, amit bármikor képes vagyok újrázni, mint pl. a Szívzűrterápia strébereknek, vagy az Alkonyat, de amit legtöbbször kaptam le a polcról – méghozzá december óta – az a Felnőni kiábrándító c. Sarah’s Scribbles gyűjtemény. Annyi igazság van azokban a képsorokban, és olyan jó stílusban, ironikusan, hogy bármikor jólesik újrapörgetni a lapokat, és nevetni azon, mennyire béna vagyok :P :D

Ha az ember jól akarja magát érezni, nincs erre jobb hely, mint az ágya, nem igaz? Ez az én hitvallásom. Fene a mocskos fantáziátokat.

Inspiráló… szívesen benyögném ide kedvenc HP idézetemet, miszerint „Ne hagyd, hogy a muglik kikészítsenek”, de attól tartok illő adnom valami komoly válasz, még ha ezzel meg is nehezítem a dolgom. Ahány könyv, annyi olyan idézet – na jó… ez durva így, mert sokkal több az idézet… de mindegy, értetek –, én pedig nehezen tudok most szelektálni, mert elég sok van, amely többet jelent számomra mint a továbbiak. De most elsőre – mármint az előző muglis bemelegítés után elsőre – az ugrott be a Trónok harcából, amit Tyrion mondott Havasnak:

„– Fogadj el tőlem egy tanácsot, fattyú – folytatta Lannister. – Soha ne feledd el, ki is vagy, mert a világ biztosan nem fogja! Tedd ezt az erősségeddé, s akkor sohasem lehet a gyengeséged. Viseld páncélként és sohasem használják majd arra, hogy ártsanak vele!”

Az number one mindenképpen a Végzet ereklyéi, karöltve a Történetek az Árnyvadász Akadémiáról novellasorozattal, ugyanis előbbiből még hátravan két rész, utóbbiból pedig… hát, a legtöbb. De ördögi körbe keveredtem: átkozottul érdekelnek, kíváncsi vagyok, hogy folytatódik a sztori, de mégsem merem kézbevenni a folytatást, nemes egyszerűséggel azért, mert akkor elfogynak a lapok. És mihez kezdek én majd árnyvadászok nélkül?!

Tételezzük fel, hogy itt most kizárólag standalone regényekről beszélünk… talán nem így van, de az én helyzetemet végtelenül megkönnyítené. Ez esetben még mindig befutó Alessandra Torre – Sötét hazugságok című könyve, az Arctalan szerelem Amy Harmontól… meg talán a Big Magic, Liz Gillies-től… vagy a Blackmoore Julianne Donaldson tollából? Most really hármat kéne válasszak? Már értem, miért szokás azt mondani, hogy az élet igazságtalan… -.-

Hm, valami olyan, ami akárhányszor szóba kerül, átlényegülök tőle valami természetfelettien idegesítő, visító hangon, többnyire csak értelmetlen hangokkal kommunikáló olvadékony masszává? Azt hiszem már senkit sem lepek meg vele, ha azt mondom, Pokoli szerkezetek.

Jó kérdés… attól függ, hogy mennyire új az a megjelenés. Mert van néhány év végére ígért KMK-s szépség, amikért szó szerint elepedek, mint pl. Jenny Han A fiúknak, akiket valaha szerettem c. könyvének folytatása, vagy az új CoHo könyv, de ha konkrétan mostanit – mondjuk Könyvhetit – kéne mondjak, akkor a Jellicoe Road-ot tuti beszerzem majd, ahogy a Baklövést is muszáj lesz valamilyen úton-módon elolvassam, miután Az Üzlet is totál szórakoztató volt.

Szerintem ez normális és egészséges, mások szerint azonban azzal hibádzik valami, hogy általánosságban az utolsó oldallal kezdem a könyveket, és mindent lespoilerezek magamnak. De kérdem én, hol itt a gond? :D

A polcom jelenlegi elrendezésében – ami biztos tart vagy két hétig, mire megint rámjön a rendezkedhetnék xD – a bal fentről 27. könyv Leylah Attartól a Papírhattyú. A Kimondhatatan hatása alatt állva éreztem feltétlen szükségét újabb Rázós Könyv beszerzésének, de az elolvasására azóta sem került sor, sajnos… na de majd nyáron. Really.

Legújabb polclakóm a Címlapsztori Eileen Cooktól, ami egy recenziós példány, de ha a kérdés arra vonatkozik, mi az, amit én magam legutóbb vettem, akkor ez az Egy nap talán és a Bocsáss meg, Leonard Peacock! – ezekre még Könyvfeszt idején adtam le a rendelésem a KMK-nál.

Ó, nicsak, valakit még érdekel virágkorom! Virág-korom, hehe… worst szóvicc ever. Igen… egykor, nagyon-nagyon régen, de legalábbis múlt nyáron ez még ment, s mikor fénykoromat éltem, nem voltak nálam olyan meglepőek a könyvekkel töltött, átvirrasztott éjszakák. És igen, ez még azelőtt volt, hogy akaratomon kívül a body átkapcsolt nyugger-üzemmódba, mert azóta szerintem az este kilenc a rekordom, azon túl nem nagyon bírom, mert bealszok. A legutóbbi későig olvasós alkalom, amire emlékszem, még előző július-augusztus körül volt, mégpedig a Reménytelen miatt.

Ez lett volna a mára, dicsőséges visszatérésem alkalmára szánt book tag – remélem az újabb halál hosszú kérdéssor kitöltésébe fektetett időm és energiám megtérült, és szerettétek a posztot. Ha így volt, akkor vigyétek bátran, Isten hírével, terjesszétek az igét az egész bloggeruniverzumban, és szórjatok el egy forrásmegjelölést is, mert jófejnek lenni király ;) Az én kihívottam Csenge, a Varázstinta bloggerinája – jó szórakozást a kérdésekhez, meg persze időt és kellő kitartást! :D Cupp <3