Colleen Hoover - Reményvesztett

„Ahhoz ugyanis, hogy valaki hiányozzon neked, először részesülnöd kellett abban a kegyben, hogy az életed része legyen”

Eredeti cím: Losing Hope

Sorozat: Reménytelen 2. (Hopeless 2.)

Oldalszám: 380

Megjelenés: 2015

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó (Rubin Pöttyös)

Ár: 2999 –

Colleen ​Hoover, New York Times sikerlistás szerző valósággal megbabonázta olvasóit a Hopeless-szel. A történet egy hányatott sorsú lányról, Skyról szól, aki összetalálkozik rég elvesztett gyermekkori barátjával, Dean Holderrel. A fiú segít a sokkoló családi múlt feltárásában, így Sky végre elcsitíthatja magában a mély sebet hagyó emlékeket és érzéseket.

A Hopeless Sky szemszögéből mutatta be az eseményeket, a Losing Hope pedig bepillantást enged Dean Holder történetébe, akit régóta kísért a kislány elvesztése. Úgy érzi, kudarcot vallott, amiért nem tudta őt megmenteni. Holder életét beárnyékolja a megbánás és a bűntudat. Sohasem hagyott fel Sky keresésével, mert úgy érzi: ha megtalálná, tovább tudna lépni végre. Arra viszont nem számított, hogy a találkozás pillanata még kínzóbb fájdalmat hoz.

Holder a Losing Hope-ban meséli el, hogy a tizenhárom évvel korábbi események miként hatottak az ő és családja életére, s hogyan lett magányos küldetés számára a lány megmentése. A végleges gyógyulást azonban csak a Sky iránt érzett szerelem hozhatja el…

Holder és Sky szívszorító története, mint első Colleen Hoover regényem, még tavaly nyáron jutott el hozzám, s mint arra a világért sem számítottam volna a rengeteg pozitív értékelés miatt lázadónak születtem, nekem is belopta magát a szívembe. Azóta eltelt közel egy év, a Reménytelen borítóján fekvő szomorú csajszi pedig unos-untalan elkapta a pillantásomat minden alkalommal, mikor elhaladtam a polcom mellett na jó… megálltam előtte gyönyörködni benne, és szinte könyörgött, hogy olvassam újra. Halkan megjegyzem, ez továbbra is így van most, a Reményvesztett után is, és semmi köze egy elvonási tüneteket produkáló CoHo-függő hallucinációihoz. Abszolút xD. Lényeg a lényeg: végül az újraolvasás helyett előtt úgy döntöttem, ideje megismernem az érem másik oldalát is, elvégre adott a Reménytelen tükörregénye, a Reményvesztett, amely a férfi főszereplő nézőpontjából közelíti meg az eseményeket.

Azonban elég hamar rájöttem, hogy nem csupán ennyiről van szó, és épp ezért, ha eddig bárki attól tartott volna, hogy mint bőrlehúzás, most végignarrálja még egyszer Holder is ugyanazt a sztorit az első oldaltól az utolsóig, mint Sky, annak elárulom, hogy ennél tényleg többről van szó. Holder nem csak újramesél. Hanem kerekké teszi a történetet. Fényt derít a homályos részletekre, megválaszolja az előzőekben felmerült kérdéseket, sőt, olykor azokat is, amelyek még talán meg sem születtek az ember fejében a Reménytelen olvasása közben, mégis helytállóak és fontosak. Szerintem elég ennyi, hogy megmutassam, igazán megéri  kézbevenni azoknak, akiket úgy magával ragadott Sky története, mint anno engem.

Holder szemével nézve a cselekmény tizenhárom hónappal korábban indul – így érzem teljesen korrektnek a megközelítést, elvégre az ő személyi tragédiájának egyik legfontosabb alapköve a könyvet nyitó konfliktus, az ikertestvére, Less elvesztése. A problémák persze messze hamarabb kezdődnek ennél, még valahol ötéves korukban, de érthető, hogy ez mindkét könyvben egészen hátracsúszott az első fejezetek helyett, hiszen nem lenne fordulópont és nem lenne meglepetés, ha a karakterek gyerekkoráról bármi konkrét vagy kézzelfogható képet kapnánk már a kezdetekkor. Így hát ugorva pár évet Holder életének újabb megrázkódtatásával veszi kezdetét a cselekmény, pontosabban ezzel kezdődik a főhős lelki fejlődésének bemutatása.

Míg Less a Reménytelenben még csupán említés szintjén szerepelt, s életének is csak a vázát kaptuk meg, itt – ha csak rövid időre is – de feltűnik mint élő, lélegző személy, s persze Holder szemszöge révén mint testvért is jobban megismerhettük. Ez a szál mindenképpen nagyobb hangsúlyt kapott ebben a részben, hiszen a lány sorsa közvetlenül érintette a főszereplőt. Eleinte úgy éreztem, Less öngyilkossága némileg elkapkodott, hogy túl hamar folyt le és túl gyorsan, ám hamar elért a megvilágosodás, ugyanis a lényeg persze továbbra sem ezen az eseményen van – ennek a szerepe… nem is tudom, hogy fogalmazzam meg helyesen. Koránt sem mellékes a szál… de hangsúlyt sem kap. Talán a legigazabb, amit mondhatok róla, hogy rendkívül nagy a jelentősége, de csupán a sorok mögött dolgozik, a háttérből formálja a cselekmény többi részét, és onnan alakítja Dean Holder életét és személyiségét. A történet végén pedig, ahogy minden szál valahol összefut, megkapunk végre minden választ mind Less életével, mind halálával kapcsolatban. Ha bármi hiányzott nekem Sky sztorijából, akkor az ez volt – de  nem tudok erre rossz szájízzel tekinteni vissza, elvégre már ismerem a teljes történetet, és végtére is, éppen erre a célra született ez a tükörregény: hogy megmutasson minden olyan dolgot is, ami fontos, de Sky nem tudhatott róla – ilyenek természetesen Holder érzései, indítékai, nagy lelki vívódásai, a gyásza, a bűntudata, a démonai. Ezek feltérképezésében segített egyrészt az is, hogy nagyobb intervallumon mozog az ő meséje, és az, hogy „más világban ragadva” mint Sky, az ő életének Less is részese lehetett – egy darabig. Utána a fiú kissé bizarr, de annál jelentőségteljesebb levelezése által mutatkozik be egyre jobban a karaktere, hiszen a halott nővéréhez írt sorokban lehetett a legőszintébb, ott tárta fel érzéseit minden őt nyomasztó problémával, vagy éppen boldogsággal kapcsolatban. Persze arról sem feledkeznék meg, hogy végül ez a levelezés vezette el Less búcsújához is, ami szintén nem várt részleteket fedett fel a történet hátteréből, a család múltbéli tragédiáiból.

Ezt akarom valahogy megfogalmazni – még ha nem is megy ma kimondottan jól :P – mikor azt mondom, Colleen Hoover nem szimplán újramesélt egy sztorit; valamiképp újra is írta, kiszínezte, adott neki egy újabb dimenziót, és megmutatott mindent, hogy egész kép alakuljon ki végül – az pedig kétségkívül mestermunka lett.

A nagy csattanókat már megismertük a Reménytelenben, és ilyen szempontból mindenképpen fontosnak tartom elárulni, hogy tanácsos azzal a résszel kezdeni a sorozatot, mert a nagy megvilágosodásig, a végső drámáig vezető utat sokkal aprólékosabban, sokkal hatásosabban építi fel – talán éppen ez az, amiért az a szívemhez kicsit közelebb áll. De félreértés ne essék, ez a Reménytelent értékeli fel, és nem ezt le, bár kétségkívül nem volt tökéletes, valaminek aktívan éreztem közben a hiányát, csak arra nem tudtam rájönni eddig, hogy minek. Mert mikor a történet fenomenálisan jól felépített, a részletek a végletekig kidolgozottak, hangulatépítésből ötös és a karakterek is… ó, azok a karakterek.

Nem győzöm önmagam ismételni minden egyes Colleen Hoover regénynél, ha egyszer a szereplőkre terelődik a szó, de az írónőnek tényleg valami emberfeletti érzéke van hozzá, hogy minden karakterét pozitív kisugárzással lássa el, mindezt úgy, hogy nem lesznek közben egysíkúak, egyformák. Mind kész egyéniség, eltérőek, furák, tökéletlenek és… imádnivalóak a maguk módján. Kezdve a mellékszereplőkkel, Breckinnel – akiből sajnos most túlontúl keveset kaptunk a Hopelesshez képest – és Daniellel, a következő részben jobban lefestett Sixszel, vagy akár Karennel, egészen Holderig és Sky-ig, a főszereplőkig. Mindannyiójukról szívesen olvastam, szívesen imádkoztam, izgultam, reménykedtem… mert megérdemlik. Ők pedig cserébe elkápráztattak újra meg újra, megríkattak – na jó, bekönnyeztem, de egészen picit csak, szóval ez nem számít sírásnak ;P –, lesokkoltak, elszomorítottak, felvidítottak, megnevettetek… Daniel jelenetei különösen nagy idióta vigyort varázsoltak a fejemre, de tegye fel a kezét őszintén, aki nem röhögi halálra magát rajta, hiszen olyan hihetetlen egy figura! :D

„- Bakker – húzza el a pólót, hogy szemügyre vegye a vérnyomot. – Miért keverem magamat folyton olyan szarságba, amivel szétbaszatom a gyönyörű arcom?Elvigyorodik, és még egyszer letörli a vért a szájáról.- Én nem aggódnék miatta… - nevetem ki, amiért mindig a külsejével van elfoglalva. – Még mindig jobban nézel ki nálam.- Kösz, bébi – élcelődik.”

                            

Sokmindent mondhatnék még, elvégre van nekünk egy csodálatos cselekményszálunk, ami mellett nyilván nem mehetek el szó nélkül, most mégis úgy érzem, hogy nem tudok mit mondani. Elsőre is letaglózott, megtette másodjára is, úgy, hogy szavakat alig találok rá, és nem is véletlenül, mert a leírtaknak valami elképesztő ereje van. Olvassátok és megtudjátok – én mindenesetre nem vállalkoznék arra, hogy megpróbáljak összemakogni róla szerencsétlenül pár mondatot, ugyanis… nem, egyszerűen nem megy. Csak tudnám legutóbb hogy csináltam. Persze ezzel a húzással most a blog spoiler-szennyezettségét is jelentősen csökkentettem, úgy érzem, és így még talán titeket fura, spoiler-kerülő természetfeletti lényeket is ösztönözlek rá, hogy kézbevegyétek a könyvet, és kiderítsétek mi történt a lapokon, mitől lett a Hopeless és a Losing Hope több egyszerű NA regényeknél. Meghagyom nektek a lehetőséget, hogy úgy leessen az állatok, mint nekem, hogy átéljétek olvasás közben ugyanazokat az érzéseket.

Mert összességében azt kell mondjam, ez a történet egy csoda. Minden részletével együtt, minden tragédiájával, minden boldog pillanatával, az összes oldallal, sorral, betűvel. Érzelmesen, de sosem nyálasan; meghatóan, de nem bőgősen; viccesen, de mindig intelligensen – tökéletesen kivitelezve. Úgy, hogy élményt nyújtson, hogy megérje elolvasni éppen annyira, amennyire megérte az írónőnek megírni.

Ajánlom a könyvet a mindazoknak, akik alapvetően kedvelik a romantikus történeteket, de még egy ilyen regényben is többet várnak a szerelmi szálnál – szeretik az izgalmakat, titkokat, fordulatokat, s képesek elviselni akár az ezekkel járó fájdalmat is. Ezt a nagy komolyságot ellensúlyozván ajánlom figyelmébe mindenkinek, aki vevő némi kellemes, könnyed humorra, CoHo ugyanis képes megnevettetni az embert, bármilyen helyzet is álljon elő a cselekmény során. Ajánlom a könyvet az NA kedvelőinek, s egyaránt azoknak, akik még csak most ismerkednek a műfajjal: tény, hogy mint mindenből, úgy new adult regényből is vannak jók meg rosszak, de azt hiszem kezdésnek nincs is jobb egy Colleen Hoovernél, ez ugyanis garantáltam megnyitja az utat a többihez. Végezetül pedig nem meglepő módon ajánlom a Reményvesztettet minden CoHo rajongónak, akinek ez esetleg kimaradt eddig az életéből – hogy szégyelljék el maguk de rögtön –, és egyúttal azoknak is, akiknek nem… mert újraolvasni buli, és ha az ő könyveiről van szó, rohadtul meg is éri ;)

Kedvenc karakterek:

Azt hiszem már nem most mondom el először, ha Colleen Hoover munkásságáról beszélek, hogy az írónőnek rendkívüli érzéke van a szerethető, mégis tökéletlen karakterekhez is. Nem mintha nem mondanám, hogy Holder a tökéletes álompasi… mert amúgy az, de… értetek, ugye? A lényeg mindenesetre ugyanaz, mint amiről már áradoztam egy sort a Maybe Someday értékelésemben: CoHo a főszereplőkkel kezdve a mellékszereplőkön át mindenkit képes felruházni olyan tulajdonságokkal, amelyektől egyértelműen szerethetők lesznek az olvasók számára – lásd Daniel földöntúli hülyesége, Breckin aranyos védelmező magatartása, Sky erős jelleme, Holder ragaszkodása és szeretete –, mégsem tűnnek mesterkélten tökéletesnek. Mind emberiek, emberien idióták olykor, hibáznak, mert mindenki szokott, és koránt sem tökéletesek, de így élnek, így válnak olyanná, mint a hús-vér emberek, akiket az ember megkedvel normális esetben. Szóval a kérdésre válaszolva egyszerűen annyit mondhatok, passz. A legtöbb karaktert eddig is szerettem, most pedig folytattam e jó szokást.

Kedvenc részek:

Túl a standard „jó könyvet olvastam” válaszomon, miszerint az egészet imádom, úgy ahogy van, a könyv kb. középső szakaszát mondanám kimondottan a kedvencemnek. Azt a nyugisabb időszakot, mikor Holder és Sky még csak próbálgatják a szárnyaikat ebben az új kapcsolatban, s amíg a fiú nem jön rá valamire egészen biztosan. A béke… annyira jól tud esni a lelkemnek. Ennek ellenére én lennék az, aki pattogatott kukoricával élvez minden könyv és filmbeli apró, vagy monumentális konfliktust. De akkor is. Holder és Sky annyira jó emberek, annyira megérdemlik a boldogságot egymás mellett, hogy természetes, hogy én is csak a legjobbakat kívánhattam nekik, és teljes szívvel élveztem az örömüket. 

Emellett azonban nem feledkezhetek meg Daniel bravúros szerepléseiről sem… hát, mellette sem lehet elmenni szó nélkül :D

Kedvenc idézetek:

„Tippem sincs, miért villantottál álmosolyt, és sírtál valódi könnyeket. Amikor egy fiú szeret egy lányt, főleg a nővérét, elvileg tudnia kell, mi fakasztja őt mosolyra, s mi ríkatja meg.”

***

„Aki képes figyelmen kívül hagyni a róla szóló pletykákat, nem az a fajta, aki terjeszti a másokról szólókat. Akkor mégis mi az ördögért hiszi el őket?”

***

„- Szóval az egész ház a tiéd, erre sütögetéssel töltöd a péntek estét. Tipikus tinédzser – élcelődöm. Beleharapok a kekszbe… atyaúristen! Tud sütni. Ettől most még jobban megkedveltem.

- Mit is mondhatnék? – von vállat. – Lázadónak születtem.”

***

„– Hé, bajuszkeksz! – üdvözöl a sorban elém vágó Daniel.

– Bajuszkeksz? – rázom meg sóhaj kíséretében a fejemet. Esküszöm, elképzelésem sincs, honnan veszi ezeket a szarságokat.

– Hát ha nem tetszik, akár Reménytelennek is szólíthatlak. Vagy puncimóklusnak. Vagy pöcshuszárnak. Vagy…

– Egyszerűen csak Holdernek.

– Mindenki más Holdernek szólít, én meg mindenki mást rühellek. Úgyhogy nem. Nem lehet – kap fel két üres tálcát, és az egyiket átadja nekem. Aztán Sky asztala felé biccent. – Remélem, megérte hanyagolnod engem szombat este a sajtcsöcsű kedvéért.

– Skynak hívják – helyesbítek.

– Na, hát én nem hívhatom Skynak. Mindenki más így hívja, én meg mindenki mást rühellek, úgyhogy…

– Akkor Valerie-t miért szólítod a nevén? – nevetek.

– Ki az a Valerie? – kapja felém a fejét, és úgy néz rám, mintha megkattantam volna.

– Val? Az exbarátnőd? Vagy a mostani? Vagy kicsodád is?

– Dehogyis, ember! – kacag Daniel. – Nem Valerie a neve, hanem Tessa.

Mi a franc?

– Azért hívom Valnak, mert az a Valium nyugtató rövidítése, és mindig mondom neki, hogy vödörszám lenne rá szüksége. Nem hazudtam, amikor azt mondtam, hogy kibaszott zakkant a csaj.

– Van egyáltalán olyan ember, akit a rendes nevén szólítasz?

Egy pillanatra eltöpreng ezen, aztán értetlenül rám mered.

– Miért tennék ilyet?

Feladom.”

Borító: 5/4

Kicsit kevésbé jön be, mint a Reménytelené, nekem ugyanis ez a pasi, akármennyi ideig is bámultam a borítót a könyv befejezte utáni transzban, egyszerűen nagyon nem jön be. Annyira kék a szeme, de annyira… brr. De még ettől függetlenül is be kell valljam, hogy rendkívüli darabja lett ez – is – az NA piacnak: szép, harmonikus, igényes, minimalista, éppen olyan, amilyet ehhez a történethez én magam is képzelnék – csak más borítómodellel :P sorry

Pontozás: 5/4

Aki azt mondja, a csodák nem ismétlik magukat, az téved. Bár a gondolataimat enyhén szólva más kötötte le olvasás közben – hm, mondjuk a csodálatos cselekmény –, azért mikor akadt időm közben, akkor igenis ezen járattam az agyam: azon a csodán, hogy egy történet, amelyet másodjára mesélnek el, ugyanakkorát képes ütni, mint először. Nem hinném, hogy sok író képes lenne erre, úgyhogy csak ismételhetem magam: Colleen Hoover nagy varázsló. Már eddig is tudtam, s most megmutatta megint. Fordulatos és érzelmes eseményeket fűzött egésszé – még ha másodjára is ugyanazt, ez nem von le az értékéből –, érdekes, egyedi és roppant mód szerethető karakterek kezébe adta a megalkotott sorsokat, s mindezt annyi élettel, annyi érzelemmel tette, hogy percről percre összemosta agyban a valóságot a kitalációval. Akárcsak Sky története, úgy Holderé is minden pillanatában magával ragadó, s ezzel lesz csak igazán kerek egész az eddig ismert sztori. Mindenkinek jószívvel ajánlom. ♥

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!