I'M BACK, BITCHES! | A-Z Book Tag

Hey my little, really-loved sweethearts! Tééényleg, nagyon-nagyon szeretlek titeket, és egészen magával ragad az afelett érzett boldogság, hogy itt vagytok. Mert ugye itt vagytok? Vagy már mindenki eltűnt? :O

Újfent úgy érzem magam, mint aki végtelenített módban csak szabadkozásból áll – de azt hiszem, mostanában igazán meg is van rá az okom. Az április és május mondhatni a blog életének legrosszabb mélypontja volt, a posztok félelmetes ritkasággal és akkor is csak inkább olyan „mindjárt meghalok” szinten kerültek ki, minderre pedig rátett még egy lapáttal, hogy engem is elért az az ominózus, elkerülhetetlen olvasási válság, karöltve persze az írási válsággal, ugyanis az még oké, hogy új olvasmányok híján nincs miről kritikát írni, de még az értékelésre várókkal sem haladtam semmit. Egyszerűen leültem minden nap, hogy „most elkezdem, befejezem, és fel is rakom”, és sosem futotta többre egy-egy odahányt mondatnál. Persze ez valószínűleg nekem fájt legjobban – de nekem tényleg nagyon. Amellett, hogy ez a két hónapnyi, szinte már szünet – mert a kevés blogolás nem is blogolás /by Virág/ – engem megviselt, úgy érzem kissé, hogy titeket is cserbenhagytalak – pláne, hogy közben azért még fogadkoztam, hogy „most már igazán belehúzok, és jövök”. Mióta is ígérgettem a vasárnapi Maybe Someday értékelést? Úgy… azóta, hogy olvastam? Április vége. Na szép. Szóval értitek…

Na mindegy… nyilván nem azért tértem vissza, hogy feleslegesen szövegeljek megint – bár abban igazoltan jó vagyok. Miután múltkor „kis késés után” kikerült az Egy nap talán értékelése, mára egy taggel készültem, amire Ella Fisher, a My Moonlight Library bloggerinája hívott ki, kinek ezúton mégegyszer nagyon köszönöm a jelölést – kicsit később, mint terveztem, és kicsit korábban, mint arra tőlem számítani lehet általában, meg is hoztam a válaszaimat minden kérdésre, A-tól Z-ig. Enjoy! Nooo, nem. Az R valahol elveszett. 

Egyértelműen Cassandra Clare – már ha rendesen külön-külön számoljuk a novelláit is, így ugyanis ott a 10 részes Bane Krónikák, a Pokoli szerkezetek trilógia, a Végzet ereklyéi első négy része, plusz kettő vagy három Árnyvadász Akadémiás novella is… szóval nem kevés, de terveim szerint ez a lista még bőven gyarapodni fog – lehetőleg minden árnyvadász könyvvel, ami megjelent vagy meg fog jelenni valamikor a jövőben. Talán már említettem párszor a blogon, hogy CC a kedvenc írónőm… ugye? ;P

Megint csak nem lepek meg senkit azzal, ha azt mondom, a legjobb folytatás, amit valaha olvastam, az A hercegnő, Cassandra Clare Pokoli szerkezetek trilógiájának befejező kötete. Apropó még most szeretném előre is elnézéseteket kérni, mert úgy érzem, ez a poszt enyhén szólva túlteng majd Cassanra Clare-től – de azt hiszem felesleges is szabadkoznom, hiszen ismertek… nincs poszt Pokoli szerkezetek nélkül.

Mármint miket? Az olvasási válság hozománya az, hogy per pill egyszerre vagy… khm, minimum négy-öt könyvbe bele vagyok kezdve azta Virág, szép, magyaros mondat, és egyikkel sem igazán haladok. Van itt egy Első antológia február óta… jó, ég, egy ásd el magad felszerelés lesz, köszönöm, a Megkötve, a Tüskék és rózsák udvara, a Hó mint hamu és legújabban még a Miután elbuktunk is – én ez utóbbitól várom a kiutat a válságomból. Rossz mint a bűn, halálra idegesít, falhoz akarom csapni, de akárcsak az előző két rész, ennek is van egy olyan lendülete, ami sodor magával, így gyorsan lehet vele haladni. Köszönöm szépen, tudom, hogy nem vagyok normális.

Azt hiszem ez teljesen évszakfüggő, nálam legalábbis. Ősszel-télen szívesen teázgattam olvasás közben, olykor belefért egy forrócsoki is, vagy – míg nem szereztem tudomást az automatás kávéban úszkáló kukacokról – egy kávé, ha éppen suliban ülve vettem elő a könyvem. Most azonban, tavasszal-nyáron ez már kevésbé jellemző, most simán csak a napi kellő vízbevitelemet próbálom figyelni, plusz kicsit rákattantam a bodzaszörpre, úgyhogy alkalmanként az is előkerül.

Tudom, nagyon oldschool, mégis, szerintem a legtöbb könyvmoly egyetértene velem abban, hogy mindenképpen a papír alapú könyv a jobb. Szeretem a feelinget, amit áraszt, szeretem a lapok sercegését – sorry, az illatukat nem –, az egész könyv igazi, fizikai valóját… ellenben az e-book számomra nemcsak személytelen és kényelmetlen megoldás, de a szemem is kifolyik tőle.

Na, ezt a kérdést vizsgáljuk meg jobban… mert az éremnek két oldala van. Ha az az igazi kérdés, hogy én magam kihez mentem volna/mennék oda, és nyilvánítanám ki felé, hogy szívesen randiznék vele, akkor sajnálom, de a válaszom egyértelműen az, hogy nincs ilyen, se könyvszereplő, sem élő-lélegző hímegyed, ugyanis van ami nem változik: én sosem voltam, sosem leszek, és most sem vagyok egy kezdeményező típus. Szomorú, de ez van. Ellenben ha inkább arra kell válaszoljak, kinek mondanék igent… szigorúan csak könyvszereplők közül of course ;), akkor… hát, van egy izmos kis listám. Még úgy is, hogy valószínűleg kiejtenék minden sportolót meg szexi rosszfiút… mert bár imádom őket a könyvekben, az tény, hogy hozzám inkább valaki igazán rendes illik. Mint mondjuk Justin Milano (Jessica Park – Celeste bolondulásig), Clay Jensen (Jay Asher – Tizenhárom okom volt) vagy Alex (Cecelia Ahern – Ahol a szivárvány véget ér). Jó, lehet ennyire azért mégsem... 

Én úgy általában elmondhatom, hogy jól végződik, mikor egy könyv erejéig félreteszem az előítéleteimet, sok kedvencemet ismertem meg így – legyen szó akár az Alkonyat szériáról, mivel szemben a körülötte lévő hype miatt voltak fenntartásaim; akár a Big Magicről, amitől a gyönyörűséges borító ellenére is a műfaja miatt ódzkodtam sokáig; és hiszitek-e vagy sem, ilyen volt nálam az Angyal is. Igen, az Angyal, és maga az egész Pokoli szerkezetek trilógia, ami mára a legnagyobb kedvencem. Még akkor sem nagyon fűlött hozzá a fogam, mikor már beleszerettem az árnyvadász világba, egyszerűen nem láttam a lehetőséget bármi jóra a viktoriánus kor és a fantasy találkozásában. És mekkorát tévedtem. Egy szó, mint száz, én már rájöttem, hogy igenis megéri adni egy esélyt minden könyvnek.

Ez egyértelműen egy idei, tavaszi olvasmányom, a Frankie Landau-Banks dicstelen tetteinek krónikája E. Lockharttól. Azt hiszem, az olvasóközönség csúnyán lebecsüli ezt a regényt, vagy ha nem is, talán találóbb azt mondjam, mellőzi, vagy nem értékeli kellően. Pedig ez a könyv 400 oldalnyi tömény zsenialitás, én mondom nektek – de a többit már inkább olvassátok el az értékelésemben (azaz ITT), ott lelkendezek eleget :D

Talán azt érdemes megemlítenem, mikor először a kezembe került Kelly Oram Szívzűrterápia strébereknek c. könyve. Emlékszem, könyvtárból szereztem, és mivel rohantam, éppen csak úgy lekaptam a polcról, meg sem néztem nagyon, hogy miről szól. Aztán mikor visszavittem, az utam a könyvtárból pont a könyvesboltba vezetett, hogy szerezzek egy saját példányt, és újraolvassam. És ez az a történet, amit eddig akárhányszor olvastam újra – és ez nem kevés –, mindig ugyanolyan sokat tudott adni, mert meglehet, nem egy nagy sztori, engem egy olyan lelkiállapotban, amiben sokáig voltam, meg tudott érinteni. Ma már talán nem lenne így, nem tudom, de annyi biztos, hogy nem felejtem az érzést, mikor először olvastam, és csak kicsordultak tőle a könnyeim. 

Legutóbb Jasinda Wilder Zuhanunk egymásba c. könyvét tudtam befejezni, és amint összekapom magam végre-valahára, értékelés is lesz róla – annyi biztos, hogy mondanivalóm van bőven… nem tudom, ti olvastátok-e, de az biztos, hogy nem hagyja az embert anélkül, hogy különösen megszeretné, megutálná, vagy akár mindkettő egyszerre. Az én esetemben legalábbis ez utóbbi erősen érvényesült.

Bár alapvetően érdekelnének a krimik meg thrillerek, pszichológia thrillerek, annyira nem szoktam olvasni a műfajokban, valahogy kevésbé tudnak megfogni, hiába kezdek neki időről-időre egynek. Nem adom fel a próbálkozást, de eddig annyira nem ragadott magával a dolog – noha filmben kimondottan szeretem az ilyeneket.

Passz… annyira az oldalszámokat nem szoktam számontartani, ami hirtelen eszembe jut, az maximum a Twilight Saga 4. része, a Hajnalhasadás, a maga közel 700 oldalával.

Egy könyv minőségének mércéje nálam rendre az – is –, hogy mégis mennyire vág fejbe, mennyire üt ki a megszokott mindennapjaimból, mennyire szövi át a gondolataim – mennyire, és meddig. Minél inkább, minél jobban, annál inkább felértékelődik a szememben egy mű. Nem mondom, már nem egyszer volt részem ilyen élményben, de ami egy ideje mindig elsőként jut eszembe, az a Tabitha Suzuma – Kimondhatatlanja után érzett „másnaposságom”. Nemhogy napokra kiütött a regény, de még most is egészen máshogy érzem magam, ha csak rágondolok. Sőt, kishíján bekönnyezek már attól is, ha meglátom a polcomon.

Könyvmoly létemre meglehetősen fájdalmas a beismerés, de csak egy polcom van – még. Nem mondom, hogy nem érik lassan a következő, tekintve, milyen szűkösen férnek csak el az én drágáim.

Van néhány bevett kedvencem, amit bármikor képes vagyok újrázni, mint pl. a Szívzűrterápia strébereknek, vagy az Alkonyat, de amit legtöbbször kaptam le a polcról – méghozzá december óta – az a Felnőni kiábrándító c. Sarah’s Scribbles gyűjtemény. Annyi igazság van azokban a képsorokban, és olyan jó stílusban, ironikusan, hogy bármikor jólesik újrapörgetni a lapokat, és nevetni azon, mennyire béna vagyok :P :D

Ha az ember jól akarja magát érezni, nincs erre jobb hely, mint az ágya, nem igaz? Ez az én hitvallásom. Fene a mocskos fantáziátokat.

Inspiráló… szívesen benyögném ide kedvenc HP idézetemet, miszerint „Ne hagyd, hogy a muglik kikészítsenek”, de attól tartok illő adnom valami komoly válasz, még ha ezzel meg is nehezítem a dolgom. Ahány könyv, annyi olyan idézet – na jó… ez durva így, mert sokkal több az idézet… de mindegy, értetek –, én pedig nehezen tudok most szelektálni, mert elég sok van, amely többet jelent számomra mint a továbbiak. De most elsőre – mármint az előző muglis bemelegítés után elsőre – az ugrott be a Trónok harcából, amit Tyrion mondott Havasnak:

„– Fogadj el tőlem egy tanácsot, fattyú – folytatta Lannister. – Soha ne feledd el, ki is vagy, mert a világ biztosan nem fogja! Tedd ezt az erősségeddé, s akkor sohasem lehet a gyengeséged. Viseld páncélként és sohasem használják majd arra, hogy ártsanak vele!”

Az number one mindenképpen a Végzet ereklyéi, karöltve a Történetek az Árnyvadász Akadémiáról novellasorozattal, ugyanis előbbiből még hátravan két rész, utóbbiból pedig… hát, a legtöbb. De ördögi körbe keveredtem: átkozottul érdekelnek, kíváncsi vagyok, hogy folytatódik a sztori, de mégsem merem kézbevenni a folytatást, nemes egyszerűséggel azért, mert akkor elfogynak a lapok. És mihez kezdek én majd árnyvadászok nélkül?!

Tételezzük fel, hogy itt most kizárólag standalone regényekről beszélünk… talán nem így van, de az én helyzetemet végtelenül megkönnyítené. Ez esetben még mindig befutó Alessandra Torre – Sötét hazugságok című könyve, az Arctalan szerelem Amy Harmontól… meg talán a Big Magic, Liz Gillies-től… vagy a Blackmoore Julianne Donaldson tollából? Most really hármat kéne válasszak? Már értem, miért szokás azt mondani, hogy az élet igazságtalan… -.-

Hm, valami olyan, ami akárhányszor szóba kerül, átlényegülök tőle valami természetfelettien idegesítő, visító hangon, többnyire csak értelmetlen hangokkal kommunikáló olvadékony masszává? Azt hiszem már senkit sem lepek meg vele, ha azt mondom, Pokoli szerkezetek.

Jó kérdés… attól függ, hogy mennyire új az a megjelenés. Mert van néhány év végére ígért KMK-s szépség, amikért szó szerint elepedek, mint pl. Jenny Han A fiúknak, akiket valaha szerettem c. könyvének folytatása, vagy az új CoHo könyv, de ha konkrétan mostanit – mondjuk Könyvhetit – kéne mondjak, akkor a Jellicoe Road-ot tuti beszerzem majd, ahogy a Baklövést is muszáj lesz valamilyen úton-módon elolvassam, miután Az Üzlet is totál szórakoztató volt.

Szerintem ez normális és egészséges, mások szerint azonban azzal hibádzik valami, hogy általánosságban az utolsó oldallal kezdem a könyveket, és mindent lespoilerezek magamnak. De kérdem én, hol itt a gond? :D

A polcom jelenlegi elrendezésében – ami biztos tart vagy két hétig, mire megint rámjön a rendezkedhetnék xD – a bal fentről 27. könyv Leylah Attartól a Papírhattyú. A Kimondhatatan hatása alatt állva éreztem feltétlen szükségét újabb Rázós Könyv beszerzésének, de az elolvasására azóta sem került sor, sajnos… na de majd nyáron. Really.

Legújabb polclakóm a Címlapsztori Eileen Cooktól, ami egy recenziós példány, de ha a kérdés arra vonatkozik, mi az, amit én magam legutóbb vettem, akkor ez az Egy nap talán és a Bocsáss meg, Leonard Peacock! – ezekre még Könyvfeszt idején adtam le a rendelésem a KMK-nál.

Ó, nicsak, valakit még érdekel virágkorom! Virág-korom, hehe… worst szóvicc ever. Igen… egykor, nagyon-nagyon régen, de legalábbis múlt nyáron ez még ment, s mikor fénykoromat éltem, nem voltak nálam olyan meglepőek a könyvekkel töltött, átvirrasztott éjszakák. És igen, ez még azelőtt volt, hogy akaratomon kívül a body átkapcsolt nyugger-üzemmódba, mert azóta szerintem az este kilenc a rekordom, azon túl nem nagyon bírom, mert bealszok. A legutóbbi későig olvasós alkalom, amire emlékszem, még előző július-augusztus körül volt, mégpedig a Reménytelen miatt.

Ez lett volna a mára, dicsőséges visszatérésem alkalmára szánt book tag – remélem az újabb halál hosszú kérdéssor kitöltésébe fektetett időm és energiám megtérült, és szerettétek a posztot. Ha így volt, akkor vigyétek bátran, Isten hírével, terjesszétek az igét az egész bloggeruniverzumban, és szórjatok el egy forrásmegjelölést is, mert jófejnek lenni király ;) Az én kihívottam Csenge, a Varázstinta bloggerinája – jó szórakozást a kérdésekhez, meg persze időt és kellő kitartást! :D Cupp <3