Holly Bourne: Barátnők voltunk

„Abban a helyzetben ez volt az egyetlen egészséges döntés: fogni egy szikét, körberajzolni vele a barátságunkat, és kiemelni a szívem szövetéből. A harag könnyei, a megbánás, a gyász és a hiányérzet már akkor kísértettek engem, amikor még el sem végeztem a műtétet. És mégis, ahogy ott álltunk a backstage-ben, az újrakezdés küszöbén, nem tudtam nem izgatottan reagálni a meghívására.”

Eredeti cím: Girl Friends / When We Were Friends
Oldalszám:472
Megjelenés: 2024
Kiadó: Libertine
Trigger warning: mentális betegség, öngyilkosság, nők elleni erőszak, addikció

Attól a naptól kezdve, hogy először találkoztak, Jessica és Fern a legjobb barátok. Különbözőségeik ellenére is mindig ott vannak egymásnak, bármilyen akadállyal is szembesüljenek. Miközben igyekeznek átevickélni a felnőtté válás nehézségein, Jessica átlép egy határt, amit Fern képtelen megbocsájtani neki.

Most, több mint tíz évvel később Jessica váratlanul felbukkan Fern életében. Sok minden változott a tíz év alatt, de vajon a kapcsolatuk is lehet más azzal, hogy idősebbek lettek? Vajon képesek-e felülkerekedni a régi szerepeiken? Vagy a közös múlt megismétli önmagát?

A Barátnők voltunk egy hihetetlenül vicces és egyben megrázó történet, amely egyszerre ünnepli a női barátságok csodáját, miközben tűéles betekintést enged a sérelmeinkbe, melyeket épp azoktól szenvedhetünk el, vagy azoknak okozhatunk, akiket a legjobban szeretünk.

Not to be overdramatic… de kész öröm, hogy még nem járok terápiába, mert ezzel az 500 oldallal valószínűleg évek kemény pszichológiai munkája ment volna a kukába. Teljes reset, összeomlás, minden tinédzserkori szorongás felelevenítése, szakmai identitásom megkérdőjelezésének aktuális heti epizódja… Egy szó, mint száz, a Barátnők voltunk egy 10 órás buszúttal és tőlem szokatlan mértékű zsebkendő igénybevétellel kísért érzelmi hullámvasút: az érzelmi élmény -1/10, az olvasmányélmény 10/10, úgyhogy ha netán keresnétek a könnycsatornáitok megnyitásának módját… akkor maradjatok, és menten elmondom, miért ez lesz rá a tökéletes választás.

Főszereplőink, Fern és Jessica, ezerszer látott, jól ismert, mégis teljesen valószerű típuskarakterek – olyanok, akiket vagy ismertél, vagy hallottál róluk, vagy te voltál valamelyikük; annyi biztos, hogy mindenki életében feltűnik belőlük legalább egy. Fern, mint egyszemélyes narrátor, a szürke egér sztereotípiára teszi a tétjét: kedves, barátságos, ugyanakkor az élő díszletbe olvadó fiatal lány, megpakolva egy 14 éves számára méltatlanul nehéz mentális batyuval. Csendes, de a belső monológja megállíthatatlan és kegyetlen, tele önmarcangolással, szorongással, értéktelenség érzéssel. Jessica váratlanul, szélvész módjára jelenik meg, és homlokegyenest ellentétes habitusával ezer színnel tölti fel Fern szürke világát: vibráló, élénk, és mágneses erővel vonzza a figyelmet – a pasikét kimondottan. Gyönyörű és vad, titokzatos és vakmerő, az a fajta, akit a lányok hamar megutálnak, a fiúk pedig bálványoznak. Helytálló kérdés, hogy két ennyire különböző karakter mégis mit keres egymás mellett, ám látszólagos ellentéteik dacára Fern és Jessica osztoznak egy s másban: magányosak, bizonytalanok, szeretetre éhesek, és őszintén, kétségbeesetten vágynak arra, ami a másiké.

Történetük és barátságuk két szál váltakozásában bontakozik ki: a múltbéli fejezetek megismerkedésüket és tinédzserkori barátságukat, míg a jelen idősík a tíz évnyi no-contact utáni újraegyesülésük folyamatát és a múlt újjáéledését követi végig. A dráma, az elszakadás, a feloldatlan konfliktus már egész korán belengi feszültségével az oldalakat, azonban rengeteg aktuális vívódás, régi minták elleni küzdelem, valamint négy-öt évnyi közös múlt felgöngyölítése vezet Fern döntésének megértéséig.

Egyik fejezetet a másik után pörgetve lassan körvonalazódott bennem egy gondolat nem csak egy, de értitek: szerencsére egyre több szó esik napjainkban a mérgező párkapcsolatokról és házasságokról, ugyanakkor a toxikus barátságok témája még mindig ágy alá szorult fél pár zokniként várja, hogy valaki észrevegye. Pedig az alapgondolat hasonló: a szeretet önmagában nem garantál jó kapcsolatot, és még az igazi borsó-meg-a-héja barátságokban is megeshet, hogy egyik-másik fél kifejezetten negatív hatással van a másik életére, még ha nem is feltétlen szándékosan. Bár próbál a regény komplex szemlélettel közelíteni ehhez a viharos kötődéshez, és teret adni Fern mellett Jessica belső világának is, a tanulság szerintem ezáltal mit sem változik. Ha egyetlen life lessont adhatok át nektek, akkor az ez: a magyarázat nem kifogás. Sok terhet levesz az emberről, ha megérti, attól, hogy átlátja a másik hátterét, mozgatórugóit, nehézségeit, traumáit, és képes ezekkel empatizálni, még nem kell elfogadja azoknak az őrá gyakorolt negatív következményeit természetesnek. Lehet azt mondani, hogy köszi, ebből nem kérek. A megértés nem kötelez megbocsátásra. Akármennyire nem rossz ember valaki, ha szignifikánsan negatív hatást gyakorol az életedre, mindennapjaidra, énképedre, mentális egészségedre… akkor tisztelheted magad annyira, hogy tégy egy lépést hátra, és kivond az életed egyenletéből. Nem felelősséged feláldoznod a lelki épséged.

Nagyon random life lesson vége… amivel amúgy csak arra akartam kilyukadni, hogy bár Jessica megkapja a maga képernyőidejét kifejezni bonyolult és teljesen valid belső tartalmait, a felmentésére tett kitartó erőfeszítések úgy érzem túllőttek a célon. Egyáltalán nem egysíkú karakter, a küzdelmei fontos rendszerszintű problémákra hívják fel a figyelmet, és összességében nagyon könnyű őt is megsajnálni, de mindeközben nem szabadna elvesszen a felelőssége a tetteiért. Jessica meggyötört, kihasznált, tárgyiasított és empátiára érdemes – de nem egy szent.

Sejthetitek, hogy a nyelvem hegyén van, hogy kardoskodjak ennek a miértjei és hogyanjai mellett… de kikerülve az ízléstelenül leleplezős spoilerek elétek hintését, inkább csak néhány témát említenék, amelyekbe a regény belenyúl Jessica és Fern története által. A női barátságok természete, valamint az ezekbe oly gyakran vegyülő női versengés egyértelműen fontos pontja a cselekménynek – a külső megjelenés, népszerűség, a fiúk figyelme pedig nyilvánvaló alapot képez a rivalizáláshoz ebben a korban, ami számos kapcsolódó problémát felvet. Ilyen egyik oldalról a „csúnyalány-szindróma”, másik oldalról a pick-me jelenség, de az egész mélyére nézve kiüti a szemünket a teljes női létélményt átható erőszak-kultúra. Belemutat a regény abba, milyen korán szembesülnek az iskolás lányok a szexizmus és objektifikáció változatos formáival, hogy hogyan távolodnak- és szakadnak el a saját szexualitásuktól, mielőtt még igazán felfedezhetnék, és hogy ezzel egyidőben hogyan sajátítja azt ki a társadalom és az ellenkező nem. A Barátnők voltunk szívszorítóan hozza le egyéni szintre a rendszerszintű abúzust, de nem áll meg itt – helyet szorít emellett a mentális betegség, addikció, selfharm, öngyilkosság, majd a terápia és pszchológus psziché témáinak is. És a slusszpoén: intenzív és érzelmileg telített minden lap, mégsem érződik egy percig sem túlzsúfoltnak. Bourne megvalósította a majdhogynem lehetetlent: úgy tette terítékre ezt a rengeteg komoly kérdést, hogy a végeredmény természetes maradt, és nem hozta azt az ominózus „checklist-effektust”, mintha csak pipálgatni akarná a tartalmi elemeket. Respect.

Összességében azt mondanám, hogy a Barátnők voltunk messze nem tökéletes történet – de egyedül a világ, a társadalom, és az emberek tökéletlensége teszi ilyenné. Rossz emberek megbocsáthatatlan tettei, hús-vér alakok emberi hibái, berögzült, toxikus mintázatok és kogníciók, kommunikációs vakvágányok és egyenetlenül szabályozott érzelmek kavarognak és keverednek ezen a közel 500 oldalon, miközben az írónő mély érzékenységgel nyújt betekintést a lányok és nők személyes és rendszerszintű küzdelmeibe. Ajánlom a könyvet azoknak, akik szeretnének lelassulni egy elgondolkodtató, érzelemdús olvasmánnyal, és rendelkeznek az ehhez szükséges nyitottsággal és empátiával; ajánlom fiatal és érettebb nőtársaimnak, remélve, hogy őket is eléri az együttérzés fájdalmából és megértettség érzéséből fakadó katarzis; és végül ajánlom az érdeklődő férfi olvasók figyelmébe is, akik keresik a módját, hogy megértsék a női léthez kapcsolódó élményt, a küzdelem hangját, amit sokan még mindig próbálnak elhallgattatni.

Idézetek

„Mármint érted, milyen fura, hogy már léteznek valahol azok az emberek, akik most még idegenek, de egyszer talán nagyon fontosak lesznek számomra.”

***

„Most először vettem komolyan fontolóra a lehetőséget, hogy a szex iránti közömbösségem talán mégsem a diagnosztizált depresszió hozadéka, hanem csupán logikus válasz a csalódást keltő felhozatalra.”

***

„Őszinte megnyugvást okozott a felismerés, hogy Liam veszített a genetikai lottón. Fikarcnyi bűntudatot sem éreztem miatta. Elvégre ami nekünk, nőknek maradt: viccek a kopaszodásról és parányi péniszekről. Ők megszégyeníthettek bennünket, bánthattak és tönkretehettek, nevezhettek felváltva kurvának és prűdnek, picsának és zakkantnak, tapadósnak és kétségbeesettnek, mondhatták, hogy lóg a mellünk, esetleg hogy túl kicsi vagy túl nagy a mellbimbónk, túl kövérek vagy éppen túl soványak vagyunk. A férfiaknak milliónyi módjuk volt, hogy megalázzanak és eltiporjanak bennünket, nekünk meg be kellett érnünk annyival, hogy esetleg odavetettük, hogy kicsi a farkuk vagy hogy nincs hajuk.”

***

„Szóval én a legjobb barátnőm kezét fogom, és elképzelem, mik is lehetnénk mindezek nélkül. Hogy mennyi időt és idegeskedést vesztegettem el a férfiak figyelmére, miközben a kapcsolatom velük sosem lesz tökéletes, mert sosem lesznek képesek megérteni ezt az egészet.”

***

„A leggyakoribb tévhit a traumával kapcsolatban az, hogy csak a legszélsőségesebb, legintenzívebb élményeket nevezhetjük így.”

Borító: 5/4

Vibráló, látványos, csak úgy vonzza az ember figyelmét – de ha kicsit tovább nézem, többet is találok ott, ahonnan ez a fiatalos élénkség érkezett. Vagy csak általánosságban el vagyok ragadtatva, és ezért túl sokat belemagyarázok, ezt döntsétek el ti. A hinta, mint szimbólum jól megragadja Jessica és Fern barátságának dinamikáját, a magasság és mélység, a repülés és zuhanás közti váltakozást, a borítón szereplő két alak pedig a felhőtlennek tűnő szárnyalásban megbúvó menekülést és a bizalmatlanság miatti megrekedtséget is. Talán szándékos volt, talán nem… de bejött, és ez a lényeg.

Értékelés: 5/5

Első benyomás így, tingli-tangli fülszöveg úgy… a Barátnők voltunk egyáltalán nem azt adja, amit ígér, és ennél kellemesebb meglepetést aligha kívánhatna az olvasó. Holly Bourne regényét könnyed, nyaralós kikapcsolódás gyanánt vettem kézbe klisés konfliktussal és némi kamaszos drámával számolva, így valódi arculcsapásként ért, mennyi mélység, mennyi lélektani réteg, mennyi releváns pszichológiai és társadalmi tartalom tölti meg a lapokat. Fern és Jessica barátsága, szakítása, majd újraegyesülése túlmutat a tinédzseres cicaharcon: értéktelenség érzés, nyughatatlanul hajszolt szeretetigény, mentális betegség, megfelelési vágy, szociális elvárásokkal való azonosulás és küzdelem közti őrlődés, féltékenység és éveken át hordozott kimondatlan feszültségek bonyolult szőttese köti őket egymáshoz. Űzött, megtört, sajnálatra méltó karakterek, akik a kamaszéveknek- valamint a 2000-es évek szexista atmoszférájának viharos tengerén kapálózva rendre másokat is a mélybe rántanak a saját túlélésükért küzdve. Az írónő példátlanul magával ragadó módon kapja el a női psziché és női kapcsolódás komplexitását, miközben az egyénen túlmutató szociális kontextus irányába is magabiztosan terjeszkedik. Rég nem érte már el más, hogy egy doboz zsepi mellett olvassak, but here we are.

Ha érdekel a könyv, rendeld meg a kiadótól ITT!

Jasinda Wilder - Zuhanunk egymásba

„A fájdalom elől nem lehet elrejtőzni. A fájdalmat nem lehet csak úgy figyelmen kívül hagyni. Fájdalom, gyász, düh, szenvedés… ezek nem szívódnak fel csak úgy… Egyre nagyobbak lesznek, amíg végül összeadódnak, és elemésztik az embert. Meg kell tanulni együtt élni velük, és elfogadni őket. Meg kell adni a fájdalomnak, ami jár neki.”

Eredeti cím: Falling Into Us

Sorozat: Beléd zuhantam 2. (Falling 2.)

Oldalszám: 480

Megjelenés: 2016

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó (Rubin Pöttyös)

Ár: 3499 –

Azt hitted, ismered a teljes történetet…

Kyle Calloway halálával Nellben is meghalt valami. De nem egyedül ő az, akinek küzdenie kell. Kyle halála ugyanis hatalmas űrt hagyott maga után szülei és bátyja, Colton lelkében és szívében is. A lányt pedig, akit szeretett, teljesen összetörte.

És amit soha nem sejtettél volna:

Becca de Rosa Nell legjobb barátnője. Miközben minden erejével barátnőjének próbál segíteni, Becca élete is gyökeres fordulatot vesz, és hamarosan már semmi sem az, aminek egykor hitte.

Jase Dorsey a tizenhatodik születésnapja utáni héten randevúra hívja Nellt, de végül az egész dugába dől. Ám nem tudhatja, milyen tragédiák és csodák történnek majd egy véletlen nyomán.

Most és mindörökké? Válaszd a csodát!

Tipikusan az a könyv, amit becsukva kell egy kis idő, hogy magamhoz térjek, de mikor megkérdezik mi ütött ki, nem tudok mit válaszolni. Túl jó volt, és túl rossz, továbbá egyik sem és mindkettő egyszerre. Összeszedettségem nem ismer határokat, de nézzétek el nekem. Ezen a történeten tényleg érdemes a teljes zavarodottságig elgondolkodni – még akkor is, ha már nagyon felejteni akarom. Á, nem is várom, hogy értsétek meg. Én sem tudom.

A jelenleg tárgyalt könyvvel lényegében a véletlen hozott össze: a sorozat előző részét szándékomban állt egyszer, valamikor, a nagyon távoli jövőben elolvasni, ezen azonban addig nem is gondolkodtam, egyszerűen csak úgy hozta a sors, hogy mikor éreztem magamon eluralkodni a Rubin Pöttyös megvonás tüneteit, ez éppen újonnan bekerült a könyvtárba. Nem különösebbem hatott meg hogy egy sorozat későbbi része, ahogy az sem, hogy igazából nem érdekel a sztorija – kiéheztem, szükségem volt rá. Aztán persze a kezdeti lelkesedésemet úgy öt oldal elolvasása után teljes apátia követte, karöltve a gondolattal, hogy úgy ahogy van, olvasatlanul visszaviszem.

És ezzel igazából elmondtam mindent, amit olvasás közben éreztem. Egyszer fent, egyszer lent. Az „úristen, nem tudom letenni”-től egyenesen vezetett az út „inkább feladom”-ig, aztán újra előröl, egy végtelen érzelmi hullámvasutat generálva. De olyan igazit, adrenalinnal és hányingerrel egyszerre.

Áh, még mindig nehezemre esne megmondani, hogy tetszett-e vagy sem. Mert ez igazából éppen úgy változott, mint a hangulatom szokott – rohadt gyorsan és hirtelen, aki pedig ismer, tudja, hogy az milyen is… Az ilyen periódusaim pedig tényleg tökéletesen ráilleszthetők erre az olvasmányélményre. Marhára nem érdekelt, majd hirtelen megfogott benne valami, és akkor tiszta lelkesen végiggaloppoztam az első felén, ezután persze megérkezett Holtpont nevű drága barátom, aki ahol tud, segít, így pár fejezeten át csupán vánszorogtam és az élet értelmét kerestem elhivatottan. Ezt meg mi követte volna, ha nem a klasszikus „egyik fejezetben tetszik, a másikban nem” felállás? Mintha csak magamat látnám ahogy az emberekhez viszonyulok. És beteg, de ha erre gondolok, tudom, hogy ezúttal velem van gond… én mégis előszeretettel hibáztatom a könyvet is. Főleg a könyvet. Mert nem vagyok hülye, tudom, hogy ezzel valami hibádzott. Nem csak én vagyok túl szeszélyes, meg kritikus. Igaz? Ugye??!

Kezdjük példának okáért azzal, hogy íme újabb New Adult regény, amely a klisék végtelen tárházából épített várat. Talán kicsit mélyebben leásott a szarkupac aljára, amihez már érthető módon nem sokaknak van gusztusa, de ez a lényegen nem változtat sokat, maximum örömmel konstatálhattam, hogy legalább a nemi erőszak, a „szexi srác a szomszédban” a „halott szülőket mindenkinek!” és hasonló bravúros alakítások ezúttal kimaradtak a repertoárból. De sebaj, azért egy menő, szexisten élsportoló meg egy csendes és visszafogott, tapasztalatlan leányka megmaradtak a standardból, csak hogy ne ébredjen fel senkiben a hiányérzet Reni és Cortez kór pls. Kaptunk egy csipetnyit a családi erőszak szálból – éppen annyit, hogy a történet első felére is jusson egy konfliktus –, némi tiltott szerelmet, megtapasztalhattuk, mi sül ki a „ha nincs ló, jó a szamár is” szindrómából, újraelemezhettük mi a helyzet a fiú-lány barátságokkal még mindig baromság, úgy ahogy van, végezetül pedig megkaptuk összegyúrva egy robbanásveszélyes masszává az összes elképzelhető tragédiát és nagystílű problémát mert a tömegöngyilkossági inger menő.

Könyörgöm.

Ezeket mind összevetve nem is egészen világos, mi okból született meg a történet, ahogy az sem, milyen erők feszítették szét belülről íz írónőt, amelyek mindenképp ennek a megírására ösztönözték. Komolyan, teljes homály fedi számomra e mű keletkezésének körülményeit, ahogy nem tudom hova tenni a molyos 85+-os százalékot és a maximum pontos értékeléseket sem. Vonatkoztassunk el egy percre az én érzéseimről, és vessünk egy pillantást egy bekezdéssel fentebbre. Ezek a tények. És minden sorból csak úgy árad a középszerűség.

A kérdés pedig ennek ismeretében csupán annyi, hogy akkor mégis mi az, amiért nem fejezem be ezen a ponton az értékelést, nemes egyszerűen letudva annyival, hogy „gyermekeim, amennyiben nagyra tartjátok becses és mindig oly kevés szabadidőtöket, akkor sürgősen felejtsétek el e mestermű létezését”? Hogy mégis miért? Mert mindig volt egy reménysugár. Hol halványabb, hol erősebb, de Jasinda Wilder mindig adott néhány kapaszkodót, amelyek segítségével már csak az ember személyes akaratától függött, szeretné-e megszeretni a sztorit, a szereplőket, az érzéseket, amelyeket közvetítenek a leírtak. Én pedig túl a felismerésen, hogy lényegében az egész nem nagy szám, igyekeztem élni minden lehetőséggel, hogy találjak Jason és Becca történetében valami szerethetőt, pontosabban az övékben és a többiekében is – noha sokszor éreztem, hogy ott csúszott valami végleg félre, mikor az írónő úgy döntött, megpróbál egyszerre több pár életébe engedni betekintést. Nem kellett volna.

Döntő többségben a történet Jason és Becca sztoriját, az ő megismerkedésüket, kapcsolatukat, közös éveiket kíséri végig, azonban csak a regény első fele szentel nekik kizárólagos figyelmet. Valószínűleg azért, mert ez még tényleg csak a szerelmük kezdetét, érzelmeik kialakulását mutatja be, mely nyilván bővebb kifejtést igényel, mint egy összeszokott, sokéves páré. Őszintén nekem ez volt a kedvenc időszakom, s olvasmányélmény szempontjából a leginkább sikeres is: nem tökéletes, ahogy az egész történet sem az, de itt legalább sikerült kapásból megkedvelnem a karaktereket, és így evidens, hogy szívesen csöppentem bele bizonytalan kis világukba párszáz oldal erejéig. Jason szerintem lehetetlen, hogy ne lopja be magát minden lány szívébe legalább egy kicsit – nálam leginkább ez utóbbi szó érvényesül, valahogy minden pozitív tulajdonsága ellenére sem került közel a szívemhez, de ez egy percig sem jelenti, hogy nem tartottam abszolút nyerő főszereplőnek. Tény, nem igazán kap a karaktere dimenziókat, a maga kis egyszerű és klisés módján megfelel a könyves álompasi elvárásoknak, magyarán kívül-belül tökéletes és szeretnivaló. Számomra talán túlságosan is, ugyanis enyhén azt hiszem bukok a tökéletlenségekre, amelyek igazán élővé, különlegessé teszik a karaktereket – és a való életben is az embereket –, de a lényegen ez nem változtat, attól még muszáj kedvelni Jase-t is.

Beccával már kevésbé tudtam egyértelmű döntésre jutni most joggal kérdezhetitek, hogy miért, az előbb talán egyértelmű voltam-e, válaszom pedig az, hogy ne keressétek a logikát, mert nincs. Nem tudom ti hogy vagytok ezzel, de legyenek a klisék már úgy átlagosan is eléggé bosszantók, egy női karakterben sokkal bántóbban szemet szúrnak, így egy apró szájhúzással, de amúgy lazán elsétáltam Jason tökéletessége mellett, de nem tudtam ugyanezt megtenni Beccánál is. Kezdetben hozta a szememben a tipikus szürke kisegér figurát, amivel már a nemlétező tököm is televan: a csendes, visszafogott, szerencsétlen, önértékelési problémás, prűd és tapasztalatlan lánykát, tipikus prototípusát az olyan féléknek, amelyek az életben nem valók az ostoba, kigyúrt élsportolóknak bár én kérek elnézést, mert Jason sportolóhoz képest meglepően értelmes. Így első benyomásra csak forgattam a szemem, de Beccának mondhatni sikerült magát tisztára mosni a gyanúmtól, hogy kioszthatom neki az év legunalmasabb főszereplője díjat. Bár némileg gyenge jellemre utal, amekkora változáson keresztülment Jason mellett, nem emberi, hanem az én szórakozásom szempontjából ennek csak örültem. Innentől már nem tartott soká megkedvelni a meglehet továbbra is visszafogott, kedves, de ugyanakkor humoros, vakmerő, szexi Beccát.

Hamar világossá vált számomra, hogy akármilyen beteges körülmény hatására találtak is egymásra ők ketten, rendkívül édes páros, ezért volt különösen nagy öröm olvasni róluk – de azt hiszem itt az idő szót ejteni azokról is, akiknek benne volt a keze az ő bimbódzó kis kapcsolatukban.

Például Nellről… istenem, senkinek még egy ilyen barátnőt nem kívánok. Tény, nekem már az elején sem sikerült annak a bájos, kedves lánynak látni, amilyennek leírták. Nem cáfolt rá különösebben, hogy az lenne, nemes egyszerűséggel nem volt számomra szimpatikus, és ez nem is változott a történet folyamán. Talán én ítéltem meg rosszul, talán túl keményen állok hozzá s nem vagyok kellően tekintettel a körülményekre, de sorra minden epizódszerepénél csak az önzését láttam megcsillanni, az önzését, mártíromságát, önsajnálatát, makacsságát és azt, hogy ellök magától mindenkit… arról nem is beszélve, ugyebár az ő révén jött be jobban a Kyle-szál ebbe a részbe is, én pedig nagyrészt ezt okolom azért, hogy egy bazinagy rohanás és kidolgozatlan felfordulás lett a könyv második fele. Ha jól tudom, kettejük kapcsolatát, Kyle balesetét és Nell ez utáni felépülését taglalja a sorozat előző része, és bár tudatában vagyok, hogy ezek az események valahogyan kihatnak a többi karakterre is, nem egészen világos, miért kellett ezt az eseménysort is ilyen erősen behúzni ebbe a sztoriba is. Hiszen a főszereplő párosnak is bőven megvannak a maguk problémái és drámái, mégpedig éppen egy klisés romantikus történetre elég. Nem hiszem, hogy ez fokozásra szorult volna.

Mint írtam, szerény véleményem szerint itt siklott teljesen félre a könyv második fele, itt változott egy kidolgozatlan, ugribugri eseménymasszává: Minden fajta tragédiából elcsepegtetett egy picikét az írónő, de a nagy kapkodásban és az események sűrűjében koránt sem eleget, hogy bármit is igazán át lehessen érezni, és hatni tudjon az olvasóra. És tudjátok mit? Hiába a történet akármennyi a pozitívuma – az erős központi páros, a bájos romantikus szál, az üde színfoltokként szolgáló szabad versek, a sok kikapcsoló és édes kocsikázás… –, és eltörpül az összes negatívum is, ha a kötet második felére gondolok. Ez felülír mindent, mert egyszerűen túlságosan összecsapott hozzá, hogy könnyen túltegyem magam rajta. A Zuhanunk egymásba előtte is távol állt a tökéletestől, de azt hiszem, ezt a nagy hibát kellett volna csupán mellőzni ahhoz, hogy még a tökéletlenségei ellenére is élvezhető maradjon a könyv.

Összességében ajánlom azoknak, akik képesek voltak követni az értékelés hullámzását, s nem vesztették el a fonalat az „egyszer jó, egyszer rossz” típusú ugrálásom közben – nekik már a könyv sem okoz majd nagy megpróbáltatást ilyen szempontból. ;) Ajánlom a romantika, és az NA műfaj kedvelőinek, azon belül is talán inkább azoknak, akiknek kevés, s talán nem is olyan színvonalas darab akadt eddig a kezébe, ugyanis ha egyszer valami túl magasra teszi a mércét, akkor már nehéz tolerálni a középszerűséget. Ajánlom azoknak, akik csak ki akarják kapcsolni az agyukat pár órára – akik kíváncsiak egy bájos szerelmi történetre, de nem rettennek el a fájdalomtól sem, ami itt-ott mindig felüti a fejét a cselekmény során, s mindig tesz róla, hogy kicsit összetörje a szíveket, ha valaki fogékony a karakterek bánatára.

Kedvenc karakterek:

Nehéz a döntés, ugyanis akárcsak a könyvvel, úgy a legtöbb szereplővel is hullámvasút szerűen alakult a viszonyom… kivéve Jasont – ami ha engem kérdeztek, felettébb különös. Nem avattam a személyében új könyves álompasit, nem estem bele, nem éreztem késztetést ódákat zengeni a tökéletességéről, mégis, összességében tudom, hogy egy ilyen srác az, akiről a szíve mélyén minden lány álmodik. Rendes, megértő, vicces, harmonikus elegye a bájos jófiúknak és a keményöklű rosszaknak is. Azonban velem nem ezen tulajdonságai által szerettette meg magát, sokkal inkább a cselekedetei hoztál közel hozzám, az, ahogy Beccával bánt, majd ahogy később a gyermekükkel is. Meg kell zabálni.

Kedvenc részek:

Elsősorban a könyv eleje… á, nem is egészen a könyv eleje, inkább a tényleges cselekmény kezdete áll hozzám legközelebb, középpontban Jase és Becca szerelmének kibontakozásával. A körülményeket és kiváltó tényezőket nevetségesnek, magát a kapcsolatot ellenben kimondottan aranyosnak találtam, és öröm volt végig követni, ám mikor elkezdett az írónő nagyobbakat ugrani az időben, úgy éreztem, hirtelen átcsaptunk szappanoperába… de még így is, a történet legvégén még jelentett egy aprócska fénysugárt számomra főszereplőink szülővé válása. Ne is kérdezzétek, én sem értem, elvégre utálom a gyerekeket… de itt olyan bájosan és idillien sikerült megjeleníteni a témát amilyen a valóságban sosem lehet :P.

Kedvenc idézetek:

„Ha azok bántottak leginkább, akiknek a legjobban kellett volna szeretniük, ha a fizikai fájdalmon keresztül keresed a kiutat a lelki gyötrelemből, ha elutasítottak, mert nem vagy tökéletes, akkor neked szól ez a könyv. Téged is szeret valaki; nem vagy egyedül; gyönyörű vagy.” (ajánlás)

***

„Ízlés és stílus kell ahhoz, hogy az ember kívánatos legyen, de nem ribancos.”

***

„… a problémáknak szokásuk utánamenni az embernek, lévén a lelkében vannak.”

Borító: 5/2

Nálam ez most egyszerűen nem talált be – még ha a borítóképre a szájamat húzva rá is bólintanék, a betűtípus és a cím furán odapotyogtatott szavai akkor is teljesen elrontják a látványt, arról nem is beszélve, hogy az én ízlésemnek ez már undorítóan rózsaszín. Nem olyan „kiég a retinám, ha ránézek” módon, inkább olyan vattacukros, émelyítően nyálas benyomást kelt bennem, amit sötét lelkem nem tolerál.

Pontozás: 5/3

Jó és rossz, vidám és fájdalmas, szelíd és szenvedélyes, bájos és nyálas, élvezetes és szenvedős, pörgős és egyhelyben toporgós, szívszorítóan szép és kiidegelő, klisés és egyedi, mindezt egyszerre. A Zuhanunk egymásba egy végeláthatatlan kötéltánc – az ember hol jobbra billen, hol balra, de minden percben keményen küzdenie kell, hogy egyensúlyban tudjon maradni. Voltak a könyvben fejezetek, amelyekre kész sikerszériaként emlékszem vissza, és olyan mélypontok, ahol nem is akartam folytatni. Percek, mikor teljesen odavoltam, és olyanok is, mikor durván le akartam pontozni. Most pedig, értékelés előtt állva csak ezt a kuszaságot látom, ezt a megállás nélküli hullámvasutat – amiről ha megkérdeznék, milyen magas, ugyebár szintén nem szolgálhatnék egyértelmű magyarázattal. Hol ilyen, hol olyan, összességében meg közepes – ahogy az adott regény is az lett. Talán kevesebb szappanoperás dráma rövid részekre egybesűrítve, vagy egy fokkal nagyobb terjedelem, hogy legyen hely igazán kibontani a konfliktusokat; talán néhány mellékes karakter kiírása, vagy az olyan részletek elhanyagolása, amelyek csak klisét szültek… talán ezekkel még lett volna lehetőség feljebb tornászni a pontot, de hogy pozitívabb oldalról is megközelítsem a témát, ez megoldható lenne egy kicsit több Jase-Becca jelenettel, esetleg különös tekintettel a jövőjükre, ugyanis az ő párosukat abszolút kellemes részének tekintem a történetnek.

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!