Ismerj meg jobban! | 25 érdektelen tény rólam

’Estét, virágszálak! Bár továbbra is azon dolgozok ezerrel, hogy utolérjem magam az elmaradt értékelésekkel, az ebbéli igyekezetem nyomán úgy érzem kissé egyhangúvá vált az elmúlt időszak archívuma… kell egy kis vérfrissítés, kell egy bejegyzés könyvek és áradozás-per-szidalmazás nélkül. Úgyhogy elhatároztam, hogy havonta-kéthavonta beiktatnék egy-egy ismerkedős posztot, valami személyesebbet, ami által többet megtudhattok a hülye fejemről ami állandóan itt van kórosan közel a monitorhoz… Elöljáróban pedig azt is elárulnám, hogy ez egy speciális kis rovat keretei között fog történni a továbbiakban, mielőtt azonban eljönnének azok  a szép idők, melegítsünk be 25 totál érdektelen és elég random ténnyel rólam, aztán nézzük, hányan maradunk, ha elkezdek magamról beszélni! Négyre tippelek, ha magamat is beleszámolom. Enjoy!

1.

Kiskoromban állandóan beszorultam valahova. A lábam a kanapé alá, a fejem a „póklábú asztal” lábai közé, a kezem az ajtónyílásba… Én amúgy nem hinném, hogy veszélyes gyerek voltam, de ha belegondolok az ilyen dolgaimba, akkor bizony lesokkolhattam párszor anyukámat – és még nem is említettem, mikor kórházba kellett velem rohanni az éjszaka közepén, összevarrni, vér itt, vér ott… nagy buli lehetett engem felnevelni.

2.

Első beszélgetéskor már meg tudom állapítani, hogy egy emberrel jóban leszek-e vagy sem. Általában már ilyenkor érzem, hogy kellően egy hullámhosszon vagyunk-e.

3.

Furcsa, de legtöbbször jobban teljesítek matekból, ha nem tanulok rá. Kivéve, ha bebukom a dogát, mint a szart. Mondjuk mint ma.

4.

Ha ideges vagy zaklatott vagyok, akkor egyáltalán nem bírom magam kifejezni – ezzel pedig egyaránt az idegeire megyek másoknak és önmagamnak. Üdvözöljétek a befejezetlen mondatok királynőjét! „és… és… és…” - és sosem fejeződött be a mondat…

5.

Nem sokan tudják rólam, de régebben elég sokáig művészetin akartam továbbtanulni, a formatervezés volt az egyik nagy álmom. Ami persze nagy poén… de akkor legalább még voltak ambícióim.

6.

Szeretem azt játszani, hogy szavakat alkotok autók rendszámának betűiből, mikor az utcán sétálok, vagy utazom valahová. A kedvencem a LOL és KCG, azaz köcsög.

7.

A nővérem szerint úgy járok, mint egy trappoló kakadu. Szemléltetésként itt egy videó: KATT

8.

Nyomás alatt hatékonyabban tudok dolgozni – meg persze jóval többet is káromkodok. Szemléltetésképp, egy tavalyi verseny tizenvalahány oldalas pályamunkáját az utolsó két napomon írtam meg, hajnalban is dolgoztam és közben olyan cifrán szidtam a versenytársamat – aki egyben a párom volt –, magamat, a forrásokat, a pályázat kiíróit, a személyt, akiről írtam… meg egyáltalán, úgy káromkodtam a vakvilágba, hogy anyukám és nővérem nem győzött mondani, hogy nyugodjak meg. Ugyanakkor, már nem nagyzolásból, de kész kis csodát rittyentettem össze az utolsó percben. Nesztek példa, azt hiszem, kissé hosszúra fogtam.

9.

Ha csak úgy fosom a szót, az azt jelenti, bírlak.

10.

Gyűlölöm az „idegen betolakodókat” a szobámban. A szobám a szentélyem, és roppant kellemetlenül érint, ha be kell engednem oda bárkit, aki nem a közvetlen családom. Olyan érzés ez számomra, mintha kihúznák a biztos talajt a lábam alól – elég fél perc, és én fogom magam idegenül érezni a saját területemen.

11.

Pontosan emlékszem rá, mi volt rajtam 2013. május 10-én, arra is, hogy mit ettem aznap, hol és kivel, de arra nem, hogy mit mondott valaki két perccel ezelőtt.

12.

Talán senki nem hoz ki úgy a sodromból, mint az ítélkező emberek. Erről szerintem már sokat beszéltem, írtam nektek mostanában, mikor komolyabb témákkal, pszichés gondokkal foglalkozó könyveket értékeltem, úgyhogy nem mennék bele megint, mert annak se vége, se hossza… de ezt azért elég fontos tudni rólam.

13.

Évek óta egyáltalán nem nézek tévét.

14.

Rendmániás vagyok, mégis, ahhoz hogy kivigyem a konyhába mind az 5-6 bent felejtett kávés- meg teásbögrémet, kell egy-két nap.

15.

Általánosban elültettek a legjobb barátom mellől – jól viseltem, másnap hajnalban áttoltam a padokat úgy, hogy megint mellette ülhessek. Az osztályfőnök, mondanom sem kell, nem értékelte az ötletem, de hát én ilyen kis ragaszkodó virágszál voltam. Amúgy is nevetnem kell magamon, ha visszagondolok, milyen görcsösen kapaszkodtam abba a barátságba hosszú évekkel azután is, hogy vége szakadt.

16.

Károsan szeszélyes és elveszetten nosztalgikus jellem vagyok. Előbbivel mások életét, utóbbival a sajátomat nehezítem nap mint nap. Bár ha belegondolok, a szeszélyeim és durva hangulatingadozásaim önmagamnak is épp elég kárt okoznak… so, kill me please.

17.

Még sosem puskáztam – egyszerűen nem tudom, hogy kell.

18.

Utálom a születésnapokat.

19.

Kifejezetten szeretek olyan dolgokat egyedül csinálni, amit mások páros, vagy társasági elfoglaltságnak tartanak, mint például egyedül ülni be egy kávéra, vagy egyedül menni moziba. Úgy érzem, az ilyen alkalmakkor közelebb kerülök saját magamhoz – olyan, mintha ilyenkor végre a barátja lennék önmagamnak, és nem az ellensége. Felüdítő.

20.

Sokakkal ellentétben én nem utálom a hétfőt – épp ellenkezőleg, én ilyenkor vagyok az energiám csúcsán, akkor vagyok többnyire a legkisimultabb és akkor érzem magam legjobban a bőrömben. Vagy egész nap csak próbálom nem sírni el magam – sikertelenül –, mint tegnap.

21.

Az első plüssállatom egy édes kis kacsa volt.

22.

Régebben csellóztam és furulyáztam – előbbit aztán azt hiszem három év elteltével hagytam abba, mikor is betelt a pohár azzal, hogy mindig picire kellett vágnom miatta a körmeim… nos, pontosabban, mikor betelt a pohár azzal, hogy egyszerűen nem voltam képes összehangoltan két különböző mozdulatsort végrehajtani. Magyarán ez az „egyik kezemmel akkordokat fogok le, a másikkal pedig a vonót nem ejtem el” dolog meghaladta a képességeimet. Bár a gitár és a zongora örök nagy álmom, a csellóval átélt sikertelenségem letörte a bátorságom, hogy ilyesmivel próbálkozzak.

23.

Felvidít, ha instán gügyögő és nevető kisbabákról nézek videót. De ja, én amúgy nem szeretem a gyerekeket.

24.

Nem éneklek zuhanyzás közben – ellenben hajszárítás alatt végig tolom, ez a szokásom egészen ovis korom óta maradt meg.

25.

Ha a józan eszemre hagyatkozok, boldogtalan vagyok, ha az érzéseimre, akkor pedig úgy érzem, butaságot csinálok – így lehetséges, hogy végeredményben bármilyen döntést hozok, a végén nem leszek elégedett magammal és a dolgok kimenetelével.

Matt Haig - Miért érdemes életben maradni?

„Kell egy ok, amiért érdemes életben maradni. Valami erős ok, ami itt tart.”

Eredeti cím: Reasons to Stay Alive

Oldalszám: 248

Megjelenés: 2016

Kiadó: Park

Ár: 2950 –

A huszonnégy éves Matt Haig világa egyik pillanatról a másikra összeomlott. Egyszerűen nem látta, hogyan tudna tovább élni. Ez a könyv annak a története, hogyan jutott túl a krízisen, hogyan lett úrrá a betegségen, ami majdnem tönkretette, és hogyan tanult meg újra élni.

A Miért érdemes életben maradni? nem csupán egy memoár, hanem megható, vicces és örömteli vizsgálata annak, hogyan éljünk jobban, és hogyan hozzuk ki a legtöbbet az életből és önmagunkból.

Matt Haig regénye a tökéletes időben toppant be az életembe – nem mellesleg a nővérem csodás megérzésének hála –, nevezetesen akkor, mikor egy másik depresszióval foglalkozó történet, a Prozac-ország éppen teljes letargiába sodort. És tudjátok, alapvetőnek tűnt, hogy a depis könyv okozta levertséget egy újabb „depis” könyv által gyógyítsam meg. A téma, épp ahogy a legtöbb pszichés valamint mentális betegség egy ideje az érdeklődésem egyik fő összetevőjévé vált, így kézhez kapva a kötetet rögtön megvolt bennem a pozitív kezdéshez elengedhetetlen kíváncsiság. A szerzőben pedig a pozitív kezdéshez elengedhetetlen pozitivitás. Tudni illik, én magam nem vagyok az optimizmus mintapéldánya… de Haig öniróniával vegyített életigenlése még engem is meggyőzött. Azonnal. Tudtam, hogy mi ketten egész jól össze fogunk barátkozni.

Így kezdődött minden – azt persze ekkor még nem is sejthettem, hogy a szerző legpozitívabb tulajdonsága lesz az is, amely számomra levon a mű valós értékéből.

Matt Haig… nos, úgy éreztem pengeélen táncolva jutott el ennek a könyvnek a végéig. És miközben éppen próbálom összeszedni a gondolataim erről, úgy érzem, még csak jogom sincs megítélni ezt a produktumot – amúgy helyesen érzem, ugyanis valóban semmi jogom erre –, elvégre miről is beszélünk? Egy ember depressziójáról, pánikjáról, betegségéről, csupa komoly témáról, amelyek, még laikusként is tudjuk, hogy drasztikus mértékben átalakítják egy egészen addig átlagos ember mindennapjait – ha úgy tetszik, megkeserítik minden percét. Szóval mit ítélhetnék meg én, vagy bárki más? A sebességet, amivel „főhősünk”, egyben szerzőnk belecsöppent a depresszió mocsarába? A folyamat érthetetlenségét? A rossz döntéseit? Netán azt, hogy visszanézve élete talán legnehezebb szakaszára, fogta magát és megírta a történetét – humorral, csapongva, a visszatekintés áldott pozitivitásával? Hadd segítsek, ha kiszaladt volna egy-egy rossz válasz valaki száján: egyik miatt sem ítélhetjük őt meg. Ez tény. Elvégre mindenki úgy éli meg a depressziót, ahogy, és úgy lábal ki belőle – már ha kilábal – ahogy csak tud. Elfogadom a folyamatot, elfogadom Matt Haig történetét, és becsülöm, amiért kiállt a világ elég a problémájával, nem szégyellte – ahogy a társadalam szerint pedig kellene DE JÉZUSOM, NE HAGYJÁTOK, HOGY EBBE MEGINT BELEMENJEK, MERT AGYÉRGÖRCSÖT KAPOK MAGAMTÓL, KOMOLYAN –, és ezzel netalán még segített is a hasonló problémákkal küzdőknek.

Itt viszont térjünk vissza arra a bizonyos pengeélen táncolásra. Mert Matt Haig történetében ott van egy szörnyű betegséget átélt ember őszintesége és egy önsegítő könyv minden jószándéka is; sugározta a pozitivitást és életigenlést, de eközben csak úgy átrohant egy igen jelentős téma felett – ez pedig engem komoly gondolkodóba ejtett: erre van szükség? Így adunk képet a kevésbé tájékozott olvasóknak a depresszióról? Ha egyvalamit kritizálnék a Miért érdemes életben maradni? kapcsán, az ez: a gyorsasága és felületessége. Kicsit olyan ez, mint rohanni egy kört Londonban, megnézni a Big  Bent meg a London Eye-t, aztán továbbállni anélkül, hogy elbóklásznánk akár kicsit is az utcáin, átadva magunkat az érzésnek.

Én magam sem tudom jól előadni magam jelenleg a teljesen ambivalens érzéseimmel. Mert egyrészt nagyra értékelem a szerző optimizmusát – megkap és magával ragad az életigenlése, a hihetetlen humora, és persze az, hogy jó üzenetet közvetít: azt, hogy a legnagyobb sötétségből is van lehetőség visszatalálni az életbe. Ugyanakkor Haig derűlátó hangvétele a hitelesség éles képét némileg homályossá is tette. Én személy szerint a „ne mondd, inkább mutasd” elvét vallom, szerzőnk viszont nem szűnt meg a depresszió nyomorúságairól beszélni, miközben talán észre sem vette, hogy az igazi szenvedés, az ő igazi szenvedése elveszett a sorok között, és nem jutott el az olvasó lelkéig. Nem kételkedek abban, hogy igenis rettenetesen érezte magát, mert nyilván így volt, de az elbeszélése által nem éreztem át kellően a fájdalmát, nem kerített hatalmába a letargia, nem söpörtek el a depresszió szörnyűségei… Mégpedig a Prozac-ország után tudom, hogy egy betegség hű ábrázolása ezt teszi.

Szerencsére azonban nem az elégedetlen szájhúzás az egyetlen reakció amit kiváltott belőlem Matt Haig története… amennyiben így lenne, most szépen fel is függeszthetném az értékelésírást, nyomhatnék egy publikálást és hátradőlhetnék, mint aki jól végezte dolgát. DE! A Miért érdemes életben maradni? sokkal több minden rejt magában, mint amit eddig fel tudtam vázolni – lehetőségeket, és valami erőt, ami miatt a 250. oldalra nem értek semmit a nagy kritikus megállapításaim, ugyanis sikerült beszippantani engem is. Észrevétlenül, oldalról oldalra, hiába jegyeztem meg ezt, jegyeztem meg azt, Matt Haig stílusának bűbája alól nem tudtam kivonni magam: ízessé, élvezhetővé, egyedivé tette az írását. Noha a kifejezésmódja megcsillogtatásához nem jó témát választott, ez nem von le a tehetségének értékéből. Feltöltődtem. Mosolyogtam. Kuncogtam, mint valami ostoba. És persze nevettem. Úgy igazán.

Így történt, hogy Matt Haig depressziójának könyvét láthattam a kezeim között átlényegülni valami mássá: talán inkább a gyógyulás utáni önmaga kiteljesedéseként, egy gyógyult ember segítségnyújtásaként. Ha úgy tetszik, egyfajta önsegítő könyvként funkcionált. És mikor megtanultam nagy nehezen inkább erre az aspektusra, meg persze a szerző humorára összpontosítani, azon kaptam magam, hogy a pozitivitás meg effélék engem is átjártak – legalább egy kicsit. Szerettem a tippjeit, a listáit, amelyekkel inkább komikusan, mintsem halál komolysággal szemléltette a depresszió működését, visszaidézve saját tapasztalatait. Nem ezt vártam ha depresszióról van szó? Tény. Élveztem? Úgy bizony. Lehet akartam valami világmegrengetőt, olyasmit, mint a Prozac-ország volt számomra –szóljatok rám, hogy ne hasonlítgassak, mert ez nem fair –, de arra sem panaszkodhatok, amit Matt Haig adott (talán éppen Wurtzel depresszió-történetének ellensúlyozásaként): néhány órányi kikapcsolódást, nevetést, valami fénnyel teli, szívmelengető kivitelezésben.

Kedvenc részek:

Elnézést Matt Haig, elnézést világ… de jobban betaláltak azok a fejezetek, amelyek nem szorosan a szerzővel foglalkoztak, és inkább általánosságban szóltak a depresszióról, a beteg környezetéről, a gyógyulás felé vezető útról. Nem mintha nem kedvelném drága Mattünket... mert amúgy kifejezetten jófej férfinak ismertem meg ez alatt a 250 oldal alatt, de az ő kissé hézagos történeténél többet tudott mondani két rövid oldal a tapasztalt, és többnyire általános depressziós tünetekről, vagy egy kis lélekerősítős-önsegítős rész. Vagy akár az, mikor Matt a depressziójával beszélgetett. Nem tudom, illett-e, de rég nevettem olyan jót…

Kedvenc idézetek:

„Meg akartam halni. Nem, ez így nem egészen pontos. Nem akartam meghalni, csak nem akartam élni. A halál megrémített. És csak az halhat meg, aki él. Megszámlálhatatlanul több az olyan ember, aki soha nem is élt. Én is olyan akartam lenni. A klasszikus kívánság: bárcsak soha meg sem születtem volna. Bárcsak a háromszázmillió sperma között lettem volna, amelyiknek nem sikerült.”

***

„Most nem arról beszélek, hogy „ami nem öl meg, az megerősít”. Nem ám, mert ez egyszerűen nem igaz. Ami nem öl meg, az nagyon gyakran legyengít. Ami nem öl meg, az egy életre megsebez. Ami nem öl meg, attól félsz kilépni a házból vagy a szobából, és remegsz vagy összefüggéstelenül motyogsz, vagy az ablaknak döntött fejjel sóvárogsz az után az idő után, amikor az a micsoda még nem ólálkodott körülötted.”

***

„Az emberek nagy értéket tulajdonítanak a gondolatnak, pedig az érzések ugyanolyan létfontosságúak. Olyan könyveket akarok olvasni, amelyek megnevettetnek és megríkatnak, és félelemmel vagy reménnyel töltenek el, amelyektől diadalmasan a levegőbe bokszolok. Azt akarom, hogy a könyv megöleljen vagy tarkón ragadjon. Azt se bánom, ha gyomorszájon vág. Mert ezért vagyunk itt: hogy érezzünk:”

***

„Hajnali háromkor sose elmélkedj az élet nagy kérdésein.”

Borító: 5/5

Matt Haig könyvének fedele, ha szabad így mondanom, kifejezetten az esetem: annyira letisztult, amennyire csak lehetséges, és mégis van benne már első ránézésre is valami megkapó, talán a betűkön átfutó enyhe színátmenet… nem tudom. Mindenesetre imádom a minimalizmusát, az egyszerű formáit és színeit – és ha már itt tartunk, akkor elmondom: a címet is.

Pontozás: 5/4

Erre most úgy érzem, szükségem volt. Valamire, ami figyelmeztet, hogy hajnali háromkor ne elmélkedjek az élet nagy dolgain… valamire, ami megmutatja hogy van lent, van fent, a kettő között pedig ha picit botladozós is, de azért járható az út. Tény, témájához, a depresszióhoz mérten nagyon is felületesnek éreztem Matt Haig beszámolóját a küzdelméről, de úgy vélem kellenek az ilyen történetek is, kell látni, hogy létezik fény, még ha éppen be is lep mindent a sötétség. És igenis kell, hogy ilyen helyzetben az ember képes legyen némi humorral tekinteni a helyzetére – még ha csak utólag is. A Miért érdemes életben maradni? ad egy aprócska darabot abból, amit depressziónak hívunk, de én úgy éreztem, hogy igazából nem a betegség könyve volt – sokkal inkább a gyógyulásé. Matt Haig pedig laza elbeszélést és egy kisebb önsegítő tréninget gyúrt össze, hogy hozzá hasonlóan másra is ragadjon némi pozitivitás. Haig memoárja gyors olvasmány – nekem speciel megvolt kb. három óra alatt –, de annál szívet melengetőbb; olyan, ami garantáltan elgondolkodtat, de közben fényt is csempész a napunkba.

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

Tracy Brogan - A legjobb orvosság | Blogturné + Nyereményjáték

„Nincs olyan, hogy tökéletes férj. Vagy tökéletes feleség. Vagy tökéletes házasság. Néha a szerelem felülírja a logikát, és az a legjobb, ha egyszerűen csak követed a szíved.”

Eredeti cím: The Best Medicine

Sorozat: Bell Harbor 2.

Oldalszám:

Megjelenés: 2018

Kiadó: Könyvmolyképző (Arany Pöttyös)

Ár:

Bell ​Harbor összes lakója férjet akar szerezni a karrierista plasztikai sebésznek, Evelyn Rhoadesnak. Mindenki, kivéve Evelynt… talán. Még ha férjhez is akarna menni (amit, ugye, nem akar… legtöbbször), a leendő férje személyét soha nem bízná olyan bizonytalan tényezőre, mint a sors. Nem, ha már arra adja a fejét, hogy talál valakit, akivel összeköti az életét, azt bizony tudományosan fogja tenni: alaposan átgondolt követelménylistával és egy internetes randi oldalon.

Ám amikor az ittas, törvényszegő Tyler Connelly egy lopott jet-skinek köszönhetően berobban az életébe, rakoncátlan érzelmek csendesítik el a józan ész hangját. Nem kétséges, hogy a férfi szexi, sármos, és eltökélte, hogy felhívja magára Evelyn figyelmét, de minden bizonyíték azt erősíti, hogy a lehető legrosszabb jelölt. Túl fiatal a nőhöz. Túlságosan is ellenállhatatlan. Iskolázottságban viszont alulmarad. És, ó, igen, ráadásul Evelyn páciense.

De Tyler első kézből tudja, hogy a legjobban kidolgozott tervek is összeomolhatnak a végzet súlya alatt. Most már csak annyi a dolga, hogy megtanítsa Evelynnek, szívügyekben a szerelem győz a logika felett.

Történt, aminek történnie kell, ha az ember kézbe vesz egy romantikus, chiclitként felcímkézett történetet: halálra rémül már előre is, a várható női fecsegés mennyiségétől, majd (jelen esetben kb. két mondat után) megdöbbenve jön rá – ismét –, hogy egy limonádé műfajban is vannak olyan kiemelkedő darabok, amiért bőven megéri bizalmat szavazni. Tracy Brogan pedig minden alkalommal megmutatta számomra, hogy megéri neki esélyt adnom – először, másodszor, harmadszor is, és mostantól akárhányszor, ha meglátom majd egy-egy könyvét, ugyanis A legjobb orvossággal nálam kimaxolta a pozitív bemutatkozás fogalmát.

Mikor elkezdtem a történetet, egy ideje már nem nyúltam romantikus könyvhöz – drámai visszatérésemhez pedig úgy érzem, éppen ez volt a tökéletes olvasmány. Semmi tinis szenvedés és dráma, mínusz idealizálás: erre volt szükségem, és meg is kaptam egy harmincöt éves plasztikai sebész, Evelyn, és egy kétes életű, de roppant szerehető srác, Tyler története által. Persze szinte műfaji követelmény egy happy end meg a felhőtlen boldogság, de úgy érzem, az írónőnek egy, a szokásosnál messze életszerűbb és természetesebb folyású úton sikerült elvezetni az olvasót odáig, nem szivárvánnyal és unikornisokkal. Szembesített a fennálló problémákkal. A nevükön nevezte őket. Ha meg kellett, akkor köpött rájuk… de csak ha a karakterek rábólintottak. Így lehetett kerek a világ.

Főszereplőnk, Doktor Evelyn Rhodes úgy éreztem kapásból egy biztos, felnőtt alapot kölcsönzött a könyvnek: szakmája bebetonozta az életcélját, lehetőséget nyújtott rá, hogy a tipik chiclitekbe illő „csak egy pasival lehetne teljes az életem” típusú picsogó madárka helyett egy sikeres és magabiztos, határozott nőt alakítson, akinek van életcélja, vannak elképzelései, és képes önállóan megállni a lábán. Ezt pedig sikerült természetes hatást keltve adagolni be, és nem esni át a ló másik oldalára – mert elárulom, hogy az életképtelen szereplők mellett engem még az erőltetetten „én erős, független nő vagyok és senkire sincs szükségem!” szlogent toló pukkancsokkal lehet kibillenteni a nyugalmamból. Elégszer panaszoltam már ezt el egy-egy értékelés során, tudjátok. 

Mindenesetre Evelyn az erős és önálló szavakat a legpozitívabb értelmükben alkalmazta, a munkájában pofesszionális volt és hivatalos, a „civil” életében pedig laza és marha szarkasztikus, ami nálam akkora pluszpont, mint a ház. Ezekkel egyensúlyban pedig tökéletesen hozta az aggódó lányt, aggódó barátnőt, a méhének szintén aggódó gazdáját… és egy egyszerű harmincötéves nőt, egy ilyen megszokott gondjaival. Leszámítva persze azt, hogy az állítólagos gondok nagy részét ő maga nem tartotta problémának – kisvárosának lakói viszont annál inkább szívükön viselték az ügyet. Elvégre harmincöt, ketyeg a biológiai óra és se pasi, se gyerek… csak túlórák és extra műszakok vannak, közbeiktatva egy-egy háznézéssel. Bár Evelynnek meggyőződése, hogy ez vágyai netovábbja, és nem igazán vonzza a pasi-projekt, akad két elvetemült barátnő, egy szerelemtől eszét vesztett anya plusz egy teljes település, aki jobban tudja nála, hogy mire van szüksége. Ez… ez annyira alap.

„Ez volt a hátránya, ha az ember egy ilyen apró, összetartó közösségbe költözött: a magánélet teljes hiánya. A város legújabb orvosaként legalább annyira izgattam Bell Harbor jó lakóinak a fantáziáját, akár egy meteorit, ami leveri a keresztet a Szeplőtelen Fogantatás Szent Alajos Templomának tetejéről. Úgy tűnt, a városban mindenki tisztában van azzal, hogy egyedül élek egy apró lakásban, házat akarok venni a tóparton, és tartósan szingli vagyok. A legutóbbi tény mindenkit nagyon nyomasztott.”

Így tehát némi hadakozás után enged is a nyomásnak – de kizárólag azért, hogy mindenki lenyugodjon a fenébe és békén hagyja a „miért nem jársz senkivel?”, „mikor lesz az esküvő?” és „hol a gyerek?” kérdésekkel. Meg persze azért, mert a szíve mélyén egy picit talán mégis akarja azt a férjet, a kölyköket meg aztán pláne… de minek így kockáztatni?

Ráadásul mire megszüli az elhatározást, hogy regisztrál egy online társkeresőre, s teljes követelménylistát állít össze leendő jövendőbelije kvalitásairól, azon kapja magát, hogy egy, ezeknek az elvárásoknak nyomokban sem megfelelő pasiról fantáziál, alsóbb testtájai pedig bőszen támogatják ebben, elnyomva olykor a józan esze hangját. De ilyenek ezek a megvaduló hormonok.

És apropó hormonok, ugyanis a jet-ski fiaskójának köszönhetően összevarrásra ítélt arcú Tyler és a feladatot ellátó Evelyn kialakuló kapcsolata az a tipikus első látásra dolog, a legtöbb romantikus regénnyel ellentétben azonban végre nevén nevezi a dolgot: az erős fizikai vonzódást. Nem a szerelmet. De nem ám. A hormonok gonosz összjátékát. A szexuális vonzalmat. Azt, hogy még színjózan főhősnőnk is elveszíti az eszét, ha a teste megszólal és kiabálni meg követelőzni kezd, hogy mit akar – azt a szimmetrikus arcot meg a kockákat a hasán. Olyan ez az egész, mint egy bazinagy csokoládés muffin a cukrászda pultján: csokidarabokkal, extra öntettel és totál ingyen. Az ember fejében a diabétesz szó zakatol és máris tervezi, hogy miféle salátás diétával fog vezekelni ezért a bűnözésért, de tudja, hogy nem hagyhat ki egy ilyen ajánlatot. Elemi erővel vonzza a pult. Már el is indult a nyálelválasztása. Aztán hopp, már eszi is a sütijét, miközben egy másik becsomagolva várja hogy hazavigye. Másnap az ember még a receptért is lefizeti a kiszolgálót.

Egy szó mint száz, legyen Tyler akármilyen zűrös, büntetett, ráadásul nyolc évvel fiatalabb nála, Evelyn szervei egyszerűen dalra fakadnak tőle, akár tetszik neki ez az egészen új érzés, akár nem. Mindenesetre szabadulván ettől az őrülettől nekivág a randizásnak, szigorúan a pontokba szedett lista alapján… de az hamar világossá válik számára, és az olvasó számára is, hogy egy magas szintű végzettség, azonos gazdasági háttér, hasonló célok, hobbik még nem jelentenek garanciát egy príma estéhez. Számomra talán ezek a randevúk jelentették a könyv egyetlen mélypontját – nem is azért, mert a cselekményt rontották volna, egyszerűen csak felbosszantottak azok a férfiak. Az egyiknek ez volt a problémája, a másik idióta volt, a harmadik – talán ő süllyedt a legmélyebbre – konkrétan leszűzkurvázta főhősünket, csak mert úgy döntött, nem ül végig egy pocsék randit egy seggfejjel. Újságom van uraim, akármi történjen is, ilyet semmilyen körülmények között nem mondunk egy nőnek – és mondjak még jobbat? Nem is gondolunk. Nőkkel szemben mindig igyekszünk megütni egy szintet tisztelet tekintetében, mert ha holnaptól nőként kéne tovább élnetek ebben a világban, valószínűleg önkezűleg vetnétek véget az életeteknek. Másrészt, nagyrabecsült Phil nyilván a férfiak alapvető szándékával vágott neki a romantikus vacsorának, s reményeinek meghiúsulása talán némileg földhözvágta, de én még nem hallottam olyan nőről, akinél az ezután következő hiszti célba ért volna. A manipuláció ronda dolog, de értelmes emberek tudják, hogy ha akarnak valamit, hát csak csínján. Attól, hogy kicsapod a hisztit, mint egy kisfiú aki nem kapott matchboxot, még egy nőt sem győzöl meg. Mondanom sem kell, ha ilyen szavakkal illeted, azzal sem. Tudod ez nő ezután mit tesz? Ha van a keze ügyében egy pohár ital a képedbe löttyenti, ha nincs, akkor azt kívánja, bár lenne, és a képedbe löttyinthetné, aztán a világon többé nem vesz rólad tudomást.

Kiakadás level999, de szerintem sikerült kellően kiadnom a lényeget ahhoz, hogy egy fokkal nyugodtabban haladhassunk tovább… a rémes randik keresztjét hordozván ugyanis feltűnik főszereplőnk életében egy Tyler itt, egy Tyler ott, mígnem azon kapja magát, hogy belefáradt a követelményeknek megfelelő, de azon túl borzalmas emberek társaságába. A hormonokkal folytatott dacos küzdelem végén Evelyn megadja magát – átmenetileg legalábbis. Minden szép, a szerelem győz, az ész nem számít… de nem áll meg az élet a sweet egymásratalálásnál. Problémák sora következik, mind megmutatja, hogy nem ez a tökéletes út… végeredményben viszont a legboldogabb. Aztán egyszer csak Köszönetnyilvánítás. Bár megjegyzem, szívesen megnéztem volna egy Rhodes-Conally babát… jó, őszinte leszek, inkább csak Tyler apai képességeire vetettem volna egy pillantást, de pssszt. Enyhe apakomplexus, semmi vész. Meg… Tyler imádat – de a történet fényében én úgy érzem, ez normális. Bár minden jel arra akart utalni, hogy igazi bajkeverővel állunk szemben – amelyik típusból úgy érzem, már kinőttem –, Tyler lépten nyomon bebizonyította, hogy nem csak szín tisztességes és jószándékú ember, egyszerűen minden megvan benne, ami valóban fontos. Figyelmes, udvarias, jó humorú, ambiciózus, családcentrikus, valljuk be, igenis jóképű is, és tetőtől talpig férfi. Rajta, lehet ájuldozni.

Összességében maximálisan jó szívvel ajánlom a könyvet bárkinek, aki érez magában nyitottságot a műfaj felé, esetleg a Bridges Jones-on szocializálódott, és szívesen olvasna egy harmincöt éves nő próbálkozásairól a szerelemben, mégpedig minden nyálas és erőltetett sallangtól mentesen, rettentő humoros – nálam olykor hangosan nevetős, és bizony kapkodva idézeteket kijegyzetelős – tálalásban.

Kedvenc karakterek:

Meglehet, hogy a maga eszement módján ebben a regényben mindenki szerethető, Tyler pedig sok nő szíve mellett az enyémet is elrabolta, a helyzet az, hogy egy Evelyn-féle belevaló, intelligens  és kiváló humorú nő nélkül ez az egész mit sem ért volna. Az első oldalaktól kezdve megnyert a stílusával, a beszólásaival, szarkazmusával… a teljes lényével, és azzal, ahogy szemlélte az életet.

Kedvenc részek:

Én úgy általánosságban azért rajongtam, mikor Evelyn szarkasztikus kis belső monológjait olvashattam, elvégre eszméletlen stílusa van a nőnek, konkrét jelenetek közül viszont azt emelném ki, mikor influenzás lett, Tyler pedig annak rendje s módja szerint, mintabarátként viselkedve ápolta. Jézusom, még tampont is vitt neki! Azóta sem bírom eldönteni, hogy ez most rettenetes, vagy rettenetesen aranyos.

Kedvenc idézetek:

„A születésnapi bulik sokban hasonlítanak a nőgyógyászati vizsgálatokra: kicsit kevésbé kényelmetlenek és kínosak, valamivel kevésbé személyesek, de elkerülhetetlenül évente ismétlődő kellemetlenségek.”

***

„De nekem úgy tűnik, hogy ha állandóan így ugratták egymást, akkor igazán soha nem engedték el a kapcsolatukat. A szerelem akkor ér véget, ha már nem gondolsz a másikra, nem pedig, amikor még mindig fel akarod bosszantani.”

***

„A férfiak egy része virággal próbálta volna meg elcsavarni a fejemet. Tyler koleszterinben dúskáló darált marhahúst küldött. Mintha a mennyekben lennék, csak ez tízszer jobb volt.”

***

„ – Hallod valaha a viccet arról, hogyan lehet megnevettetni Istent? – kérdezte Tyler pár perccel később. Sokkal inkább tűnt elgondolkodónak, mint vicces kedvűnek.

– Nem. Hogyan?

– Terveket kell szőni.”

Borító: 5/4

Elárulom, hogy az én fejemben nem ilyen kép élt a borítóról, mégis, mikor megláttam a könyv kész fedelét, hirtelen biztos lettem abban, hogy ez volt a jó döntés. Oké, hiányolok valamit, bármit, ami jelezné az orvosi szálat, és felemelném a hangom a csávó lila ingére, amit Tyler ezer százalék, hogy nem hordana… de még ezekkel az apró – számomra – szépséghibákkal együtt is totál hangulatos, könnyed, chiclites hatású ez a borító – épp olyan, amilyen kell egy efféle olvasmányhoz. 

Pontozás: 5/5

Páran azt mondják többet él, aki spontaneitásban tobzódva sodródik az árral, mások a teendőlistákra és a maximális körültekintésre, rendszerezésre és a józanész szavára esküsznek. És nem mondom, talán könnyebb is az élet, ha magad előtt látod a hétvégi időbeosztásod, előre megtervezted a következő öt éved és Evelyn Rhodeshoz hasonlóan pontosan definiálod a tökéletes férj- és apajelölt tulajdonságait, ahelyett hogy felesleges köröket futnál. Látszólag minden ilyen egyszerű… de bizony van olyan, hogy a hormonjaid közbeszólnak: azt mondják csináld ezt, csináld azt, sírj, kiabálj, vagy gerjedj rá egy nálad nyolc évvel fiatalabb srácra, és csinálj vele egy rakat gyereket, míg tudsz. A legjobb orvosság talán éppen ennek a kontrollvesztésnek a regénye; annak a bizonyítéka, hogy szerelem ritkán létezik legalább egy kis őrület nélkül – és mindemellett nem feltétlenül található meg egy algoritmussal: egyszerűen érezni kell. Tracy Brogan egy első oldaltól utolsóig szerethető és lehengerlő humorú történetet alkotott kissé bolondos, de különleges és szimpatikus karakterekkel, stílusosan, megfelelő arányban elegyítve a chiclithez illő csajos lazaságot és az igényes irományhoz szükséges kifinomultságot. Olyan szerzővel állunk szemben, akire úgy érzem, nem árt a továbbiakban jobban odafigyelni ;)

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

Blogturné és nyereményjáték

A Könyvmolyképző Kiadó jóvoltából három év után újabb kötettel bővülhet a Bell Harbor sorozat magyar rajongóinak könyvespolca. Tracy Brogan – A legjobb orvosság c. könyve garantáltan kedvence lesz a chiclit műfaj kedvelőinek nagyszerű humorával, erős jellemű karaktereivel és romantikus oldalával. Tartsatok velünk a Blogturné Klub öt állomásán, s a kérdésekre válaszolva nyerjétek meg a kiadó által felajánlott három példány egyikét!

A legjobb orvosság főszereplője, Evelyn plasztikai sebész, úgyhogy turnénk öt állomásán híres orvosos sorozatok szereplőiről találhattok majd képeket: a feladatotok annyi, hogy nevezzétek meg a karaktert és a sorozatot, amelyben megjelent, és ha szerencsések vagytok, hármótok is gazdagabb lehet a könyv egy-egy példányával!

Figyelem! A kiadó kizárólag magyarországi címre postáz. A nyerteseknek 72 óra áll rendelkezésére válaszolni az értesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk.

Állomáslista:

11.09. Deszy Könyvajánlója

11.11. Betonka szerint a világ

11.13. Never Let Me Go

11.15. Dreamworld

11.17. CBooks

a Rafflecopter giveaway

Mitchell Moffit & Greg Brown - Instant tudomány (miniértékelés)

Gyakori kínzó kérdések, közismert mendemondák és különös jelenségek megfejtése

Eredeti cím: AsapSCIENCE

Oldalszám: 256

Megjelenés: 2016

Kiadó: Európa

Ár: 3990 –

Ki ne szeretne gyorsan, fájdalommentesen választ kapni a kérdéseire? Ebből a könyvből megtudhatja, rosszat tesz-e, ha ropogtatjuk az ízületünket. Mi fáj jobban, a szülés vagy a tökön rúgás? Tudunk-e akkorát tüsszenteni, hogy kiessen a szemünk? Mi a másnaposság tudományos gyógymódja, és mit kell tudni a hajnali merevedésről?

Mitchell Moffit és Greg Brown, a YouTube sztárjai, a sokakat foglalkoztató kérdések megválaszolói most könyvbe gyűjtötték a világ nagy rejtélyeire a legszórakoztatóbb magyarázatokat.

Tudom. Pontosan tudom, hogy meglátva a címet, s a címben felbukkanó tőlem–, és úgy egyáltalán, a blogtól oly távol álló szót milyen döbbent arckifejezés boríthatta el a fejeteket. Nagy vicc is az egész, hiszen én magam olyan kapcsolatban állok a természettudományokkal, hogy a felvetésemet, miszerint be kéne járjak biosz faktra, a barátnőm diszkrét és csillapodni nem akaró röhögőgörccsel kommentálta. Nem vett komolyan, de nem is hibáztatom.

Így hát jogos a kérdés, honnan ez a nagy érdeklődésem, meg amúgy is, mi a frászt kereshet nálam egy könyv, aminek már a borítóján is mikrobák mosolyognak. Nos, először is megvett a fülszöveg… vagy, hogy pontosabb legyek, marha kíváncsivá tett a benne felvetett kérdés, hogy a szülés vagy a tökön rúgás a fájdalmasabb. Bevallom, ezen még nem gondolkodtam, de azért érdeklődve vártam a tudományos választ és magyarázatot rá. Elvégre… ki ne akarná ezt tudni? Akárhogy is, emellett persze ott van az az el nem hanyagolható tény, hogy ezt a kis kötetet az Asap Science YouTube csatorna menőarc srácai jegyzik, Greg Brown és Mitchell Moffit, akiknek a Periodic Tabe songjuk kemény három percre képes elfeledtetni mindenkivel, hogy utálja a kémiát, a Science War videójuk pedig szerintem több, mint epic. Igen… úgy tűnt, ez elég ok, még olyan világ rendjét megbolygató eseményhez is, minthogy kezembe vegyek egy tudományos könyvet. Integettem a gyermeki kíváncsiságnak, és integettem közben a biosznak, meg kémiának és fizikának is – gyertek csak.

Bár alapvetően örömtánc közeli állapotba hozott a nap, mikor életem utolsó fizika vagy kémiaóráján kellett ülnöm – a biosszal még nyúzzuk egymást sajnos, de közel a –, a tartalomjegyzékben feltüntetett témák döntő százaléka kíváncsivá tett annyira, hogy örömmel csöppenjek vissza az amúgy koránt sem örömteli tudományokba. Mi több! Nem adtam fel az első alkalommal – de sokadikkal sem – mikor olyan szavakkal találtoztam, mint a synovia vagy miosztatin… szóval könyveljük el a 250 oldalt sikerként.

DE! Ezt a sikert ne tulajdonítsuk egyedül ennek, tegyük csak félre a biosztudásom hiányát… noha szerintem a kötetnek éppen én, és velem együtt megannyi természettudományokban kevésbé jártas bajtársam vagyunk a célközönsége. Egy emeltesnek valószínűleg nem mond sok újat a könyv – bár le merném fogadni, hogy még ők sem tudják, hogy a tyúk volt-e előbb, vagy a tojás –, arra viszont szerintem tökéletesen alkalmas, hogy néhány cikk erejéig a „laikusok” figyelmét is felkeltse. Greg Brown és Mitchell Moffit érdekes, és többnyire valóban gyakran felmerülő – de máskor válasz nélkül maradó – kérdéseket gyűjtött össze, a magyarázatokat pedig sikerült érthetően, és kimondottan közvetlen, jófej stílusban átadniuk. Nyilván akadtak részek, ahol felületesebben olvastam és már lapoztam is, máskor viszont kifejezetten kíváncsian vártam egy-egy jelenség levezetését; ugyanígy voltak logikusabban felépített kis cikk-félék, és olyanok is, amelyek inkább csak felületén súrolták a felmerült mendemondát. Ez a kettősség úgy érzem, elkerülhetetlen volt, mégis, megérte kézbevenni a kötetet – s talán megéri még a jövőben is ki-kinyitni egy-egy megjelölt oldalon, például ha újabb fejmosást akarnék hallani arról, miért fejezzem be az ujjropogtatást vagy csak meg akarok nyugodni, hogy a halogatás normális emberi dolog.

Ajánlom a könyvet azoknak, akik kevésbé jártasak bioszban meg fizikában, esetleg nem is mutatnak különösebb érdeklődést a tudományok iránt… nekik ugyanis sok újdonság rejlik a lapok között, ráadásul az asapScience-es srácok barátságos stílusa, valamint a széles körben sok kérdést felvető témák még élvezhetővé is teszik számukra az olvasást.

Kedvenc részek:

Kedvenc rész alatt értsük úgy, hogy a számomra legérdekesebb fejezeteket értem… ilyenből pedig volt néhány! Például k*rvára értékeltem, hogy megtudhattam, miért esik jól káromkodni egy nagyot, ha beb@szom a lábam szekrény sarkába, de a halogatás fejtegetésével is könnyen tudtam azonosulni nem halogattam ezt az értékelést, ugyan már!. Aztán ott van a klasszikus, avagy miért szólnak ránk állandóan, hogy ne ropogtassuk az ízületeinket (szerintem színtisztán azért, hogy idegesítsenek, de Greg meg Mitchell szerint nem…); a szerelem tudománya, vagy éppen az, mitől mutat szebb képet a tükör, mint egy szelfi.

Kedvenc idézetek:

„A szeretetet a szívhez szoktuk társítani, pedig az igazi csoda az agyban játszódik le. Talán nem is olyan meglepő, de az derült ki, hogy a szerelmes agya döbbenetesen emlékeztet a kokainmámorban úszó emberére.”

Borító & illusztráció: 5/4

Mit ne mondjak, néhol elég creepy-re sikerültek a cikkeket kísérő rajzok, de még így sem igazán lehet ellenük kifogásom: egyediek és stílusosak, valamint marha kifejezőek és olykor kifejezetten aranyosak is. Lényegében nyomtatott formában képviselik azt, amit az asapScience-es srácokról is gondolok, és tekintve, hogy ez a könyv karrierjük újabb lépcsőfoka, ez csak jó lehet.

Pontozás: 5/4

Kit ne foglalkoztatna, hogy a szülés fáj vajon jobban, vagy a tökön rúgás? Nos… talán akadnak ilyen balgák, engem mindenesetre érdekelt, ahogyan az is, tönkreteszem-e magam az oly kedvelt ízületropogtatásommal – a válasz igen –, vagy veszélyben van-e a szemem, ha heccből azzal kísérletezek, nyitva tudom-e tartani tüsszentés közben. Ami… persze koránt sem infantilis dolog. Igazából úgy érzem, az egész kötet egy kicsit gyermekibb oldalamat szólította meg, azt, aki csak ismerkedik a világgal – a bioszos meg fizikás dumától néha olyan zavarba jöttem, mint aki sosem hallotta még e tudományok nevét sem, de ezt az én bölcsész énemnek tudtam be, és nem Mitchell és Greg érthetetlenségének. A srácok láthatóan odatették magukat: változatos és valóban érdekes felvetéseket magyaráztak, igazoltak vagy cáfoltak, közvetlen hangon, kellő humorral szóltak az olvasókhoz… és megnyugtattak afelől, hogy jótékony hatású bazinagyokat káromkodni, mikor a kislábujjunk megtalálja az asztal sarkát a sötétben.

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

Fiatalon és depressziósan | Elizabeth Wurtzel - Prozac-ország

„A dolgokat nem olyannak látjuk amilyenek. Olyannak látjuk, amilyenek mi vagyunk.”

Eredeti cím: Prozac-nation

Oldalszám: 484

Megjelenés: 2001

Kiadó: Európa

Ár: 3290 –

Elizabeth ​Wurtzel alig múlt húszéves, amikor megírta ezt a könyvet a depressziójának történetéről, s ma már Sylvia Plathszal és Willam Styronnal együtt a „depresszió-irodalom” legfontosabb szerzői között emlegetik. Wurtzel szerint Plath és Styron könyve túlságosan udvarias, bocsánatkérő volt; ő egy „rock-and-roll könyvet” akart írni: vadul, teljesen kitárulkozva mesél a szüleihez fűződő és a depresszióját úgy-ahogy magyarázó kapcsolatáról, szenvedéseiről, őrült szerelmi és szexuális kalandjairól, pszichológusairól és pszichiátereiről, öngyilkossági kísérletéről, segítőkész egyetemi barátairól, akiknek végül az agyára ment állandó, megmagyarázhatatlan kínlódásával. A „regény” végén, utószóként közölt esszéjében Wurtzel a Prozac-jelenségről ír – a kilencvenes évek elején megjelent csodaszerrel őt is „meggyógyították”, de Wurtzel szerint nem felhőtlenül jó hír az, hogy Amerikában jóformán mindenkinek, aki szomorúságra panaszkodik, három perc alatt felírják a Prozacot (vagy valamilyen hasonló, depresszió elleni szupergyógyszert). Az igazi depresszióval ugyanis nem olyan könnyű elbánni, s miközben mindenütt mesterségesen boldoggá tett emberek szaladgálnak, az „igazi” depressziósok bajára ma sem tudja senki a megoldást – mert hiszen a világ bajait sem lehet holmi neurotranszmitterekre ható molekulákkal megoldani. Wurtzel élete mindenesetre valamennyire egyenesbe jött: sikeres rockzenekritikus és írónő – két könyvet publikált a Prozac-ország óta.

Bárcsak azt mondhatnám, hogy a könyvet jóval megelőzte a híre az én esetemben… igazából viszont egyetlen infóm volt róla, mikor a kezembe vettem, mégpedig az, hogy egy mindenen picsogó, fárasztó lányról szól, akinek még a hajmosás is dilemma, s emellett szüntelen világfájdalom gyötri, csak úgy. Ez viszont elég volt, hogy felderüljek. Remek! – mondtam. Mert abban a percben éreztem, hogy ezt el kell olvasnom – és abban a percben tudtam azt is, hogy tetszeni fog.

Sok mindent lehet rólam mondani – gondolom szoktak is –, az emberek megfelelő módon kezelése pedig egyelőre nem erősségem íme a belépőm pszichológia szakra, de azt senki sem állíthatja, hogy alapvetően ne lennék toleráns mások problémája iránt. Talán azért, mert összességében az én életem sem csupa szivárvány és unikornis… talán nem, mindenesetre épp amekkora dög tudok lenni ok nélkül, éppen annyira mélyen képes érinteni az emberek fájdalma; éppen akkora együttérzést tud belőlem kiváltani. És ismétlem: egyszerűen tudtam, hogy Elizabeth Wurtzel depressziójának története egy percig sem fog hidegen hagyni.

Igazán nem akarok kérkedni vele, de igazam is lett. A Prozac-ország által különleges könyvélményben volt részem, olyanban, amely maximális befogadóképességében lekötötte az agyam, megfertőzte a gondolataim, egyszerre vonzott és taszított, de mindig csak a jobbik értelemben. Mégis… nagyon nehezen szántam rá magam erre az értékelésre, mert épp amennyire vártam olvasás közben, hogy végre mesélhessek nektek ennek a történetnek a fontosságáról, iszonyatos, elsöprő nagy erejéről, épp annyira nehezen is jöttek hozzá a szavak – meg a bátorság, hogy nyíltan beszéljek egy ennyire kényes témáról. Pedig megtettem már párszor. A tabu címke alatt nem egy értékelést találhattok tőlem, melyekben nem mindennapi beszédtéma tárgyát képező kérdések vetődnek fel: pszichés zavarok, vérfertőzés, rasszizmus, prostitúció… nem mindig foglalok állást, de azért nem szokásom visszariadni, ha beszélni kell. A Prozac-ország mégis valahogy más. Ijesztően az. Úgy érzem ugyanis, hogy Elizabeth Wurtzel élete jobban magába rántott, mint az normális esetben indokolt lenne.

Nem árt az elején tisztázni, hogy memoárról beszélünk, egyféle önreflexióról – az írónő egész fiatalkorától kezdve vezeti végig az olvasót életének legnehezebb, és egyben igencsak hosszú szakaszán, depressziója kezdetétől… nos, csak szeretnénk azt mondani, hogy a végéig, bár nem olyan betegségről van szó, amelynél pontosan behatárolható gyógyulást emlegethetnénk. Olyan van, hogy tűrhető, meg olyan, hogy stabil állapot – stabil egy éve, öt éve, harminc éve –, de a depresszió nem olyan dolog, amit az ember végérvényesen kiirthat magából. Elizabeth Wurtzel esetében az életmentő javulást a Prozac hozta el… de úgy érzem, ennél sokkal figyelemreméltóbb az út, ami odáig vezetett.

Sokféle jelzőt láttam már használni a könyvre, mikor nemrégiben értékeléseket olvasgattam róla… a leggyakoribb vád az, hogy unalmas, „áldepis”, hisztis, túl elnyújtott… stb, de a legjobb, amit eddig hallottam, az az, hogy „szerintem nem is ilyen a depresszió”. Várom, hogy az illető meséljen akkor, mégis milyennek képzeli a depressziót. Bárányfelhők, meg rózsaszín egyszarvúak? Szögezzük le, hogy a depresszió személyenként máshogy jelenhet meg… de ha valaki szerint ez nem depresszió, akkor nem tudom, mi az.

Elizabeth Wurtzel minden szava fájdalmasan őszinte, fájdalmasan igazi, egyaránt kétségbeesett és belenyugvó – de így is, úgy is tehetetlenül boldogtalan. Ezt pedig nem tudta volna bárki kellő hitelességgel visszaadni, nem lett volna ugyanaz egy fiktív regény egy másik kiváló szerző tollából… de nem ám. Mert a depresszió marha magányos betegség, és senki sem képes megérteni – de talán az, aki átéli, egész közel kerül ehhez, még ha nem is találja meg az összes választ, amit keres. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy aki nem éli át, az sosem fogja ezer százalékosan megérteni a betegség természetét, s mindazt, amit az írónő ezzel a kitárulkozással megmutatott nekünk: igen, kívülről annyi fog látszani, hogy az egész marha unalmas, csupa hiszti, megjátszás, önzés és dráma. Legalábbis ez lesz annak, aki meg sem próbálja megérteni és elfogadni ezt a komoly, mégis szégyenként rejtegetett problémát, ami sokkal több ember életét teszi csupán pislákoló létezéssé, vagy akár rémálommá.

Bocsássatok meg, tudom, hogy már nem először mászok bele a pszichés problémák tárgykörébe… de annyira nehéz megállnom, hogy újra meg újra felszólaljak, ha egyszer ennyire dühít, amit látok. Dühítenek az emberek, dühít az egész társadalom, leginkább pedig az, ahogy a mentálisan valamint pszichésen beteg embereket kezelik. Ítélkezés, bagatellizálás, lenézés, megbélyegzés… ebből áll a becses repertoár, ez pedig tökéletes táptalajul szolgál az egyre nagyobb százalékban szorongó generációk felnövekvéséhez.

Az általános hozzáállást pedig mi sem szemléltetné jobban, mint a Prozac-ország – meg persze a könyvet övező különböző vélemények. Éppen, ahogy a regényt olvasók nagy százaléka sem tud mit kezdeni ezzel az érthetetlen betegséggel, s inkább elítéli, ahelyett, hogy erőfeszítéseket tenne a probléma megértése érdekében, úgy a történet során fel-feltűnő „mellékszereplők” is pontosan hozzák ezt a megszokott formulát. Elizabeth élete telis-tele van különféle emberekkel: szülők, távolabbi rokonok, új barátok, régi barátok, pasik… különös módon azonban egy sem akadt köztük, aki a kellő komolysággal és odafigyeléssel kezelte volna a helyzetét. Mi több, úgy tekintettek a depresszióra, mint valami múló hóbortra, mint valami kínos-kellemetlen divatra, ami remélték, majd csak elmúlik az idővel. A lány részéről önzésnek tartották – a maguk részéről állandó tehernek. Mindenki életében mintegy kellemetlen akadályozó tényező volt Elizabeth viselkedése, arra viszont láthatóan senki sem gondolt, hogy ez neki több szenvedést okoz, mint bármelyikőjüknek. Ismétlem: a depresszió kurvára magányos betegség.

„Nem kell, hogy lássák rajtad, milyen dilis vagy, szokta mondogatni. Senki nem kíváncsi egy olyan csajra, aki annyira le van lombozva, mint te.”

Elizabeth tehát egyedül volt a betegségével – egyedül volt, mikor a szülei inkább egymást ölték, minthogy a lányukkal törődjenek, s egyedül volt attól kezdve mindig, hiába hajtogatta éppen bárki, hogy mellette áll. Igazából mindenki a „nem-depressziós” Liz visszatérését várta; várták, hogy ez a probléma elévüljön, méginkább azt, hogy szedje össze magát a lány, és hagyjon fel ezzel az ostobasággal. Mert mégis hogy gondolja valaki, hogy depressziós lesz… nem igaz??

„Teljesen kimerítettek azok a napok, amikor megpróbáltam újra úgy viselkedni, mintha az a kislány lennék, akinek látni szeretnének. Este, amikor hazamentem, órákon keresztül csak sírtam, mert rettenetes nyomással nehezedett rám az emberek elvárása, hogy rám akarják kényszeríteni, hogy olyan legyek, amilyennek ők akarnak látni.”

Efféle környezet és hozzáállás mellett nem csoda, hogy Elizabeth állapota nemhogy javulást nem mutatott, de inkább egyre mélyebbre vezetett… depresszióját észvesztett alkoholizálás, drogmámor, számtalan – többnyire hasztalan – pszichiátriai kezelés, és nem egy öngyilkossági kísérlet kísérte, s számomra érdekes volt megfigyelni, hogy a felejtés érdekében tett erőfeszítések hogy mondtak kudarcot, míg mindig a legváratlanabb pillanatokban villant fel némi reménysugár. Például akkor, mikor Liz anyja végre elismerte a lánya betegségét, és így már tényleges támogató félként mellette állhatott, de akkor is, mikor Elizabeth megkapta a pontos diagnózisát. Én amúgy megjegyzem, jó darabig gyanakodtam arra, hogy inkább bipoláris, mint unipoláris depressziós… de azért hiszek neki, nyilván xd. Ez utóbbi esemény jól láthatóan segített neki kicsit, és ez érthető is: az atípusú depresszió, mint olyan, már konkrét, szinte kézzelfogható dolog – utána olvashat, be tudja nagyjából határolni, s ennek köszönhetően máris megteremti annak az érzését, hogy nincs egyedül a problémájával.

E két momentum fontos szerepet játszott abban, hogy Elizabeth ne csússzon tovább a lejtőn – azonban vitathatatlan, hogy állapota súlyossága miatt végül is a gyógyszer mentette meg. És ez lenne az, amire a cím után mind vártunk… a Prozac. Az írónőnek még az antidepresszáns-őrület kezdete előtt írták fel a gyógyszert, a kötet végére beszúrt esszéje, a Prozac-ország azonban már az ezutáni korszakot vizsgálja, s így szerintem érdekes lezárása a könyvnek. Egyaránt beszél a Prozac hatásairól, az antidepresszáns természetéről, s arról, hogyan terjedt el pár év alatt annyira, hogy hatására ellepték az országot a mesterségesen boldoggá tett emberek.

Igazából… ennyi lenne. Olvasás közben amennyire zsongtak a gondolataim, reméltem, hogy sokkal összeszedettebb és rendezettebb poszt fog belőlük születni – aztán rájöttem, hogy már az is nehézséget okoz, hogy egységében tekintsek a könyvre, azt nézve, hogy gyakran 50 oldalakra tagolva olvastam. Nagyjából ilyen időközönként tettem le egy picit, mikor magába szippantott az elmélkedés… az életről, a létezésünk miértjeiről… ilyesmi. Az ötszáz oldal végeztével, valamint az értékelés előrehaladtával pedig rájöttem, hogy ez nem is igazán az a könyv, amit szabad lenne értékelni. Egyrészt bevallottan nehéz… és esküszöm, megszenvedtem azzal, hogy elragadtatásomban értelmes szavakat meg mondatokat formáljak – amennyiben ez nem sikerült, elnézéseteket kérem –, másrészt nehéz egy memoárra úgy tekinteni, mint elemezendő műre. Elvégre ki lennék én, hogy valaki életét, valaki szenvedéstörténetét értékeljem? Csak annyit mondhatok, hogy Elizabeth Wurtzel stílusa gördülékeny, sugározza az intelligenciát, humort, mélyérzűséget, és minden papírra vetett szavából árad az őszinteség – olyannyira, hogy már az első száz oldal alatt keményen kerülgetett a sírás. Eleinte még letudhattam az „Elizabeth Wurtzel jelenséget” annyival, hogy szegény csaj élete egy csőd… de haladtam, haladtam tovább, és belém martak a leírások, úgy, hogy szóról szóra érezni tudtam némelyiket. Úrrá lett rajtam a teljes letargia – és ez úgy érzem az írónő érzékletes írásmódját dicséri; azt, hogy teljes valójában adta vissza a depresszió állapotát, annak minden fájdalmával, érthetetlenségével együtt.

Nem állok neki ajánlgatni. Mert úgy hiszem, ez tipikusan az a könyv, ami bár kiváló, mégis jobb ha nem olvassák, mintha rossz kezekben kötne ki. Mert végtelen türelem kell hozzá. Tolerancia. Megértés. Nyitottság. És így tovább… de ha úgy érzitek, készen álltok erre, meg az 500 oldal terjedelmű lehangoltságra, akkor vágjatok bele! Én ugyanis egy fél rossz szót sem tudnék szólni a Prozac-országról.

„Valami furcsa módon beleszerettem a depresszióba. […] Azt képzeltem, hogy a depresszióm a jellemem legfigyelemreméltóbb része. Olyan rossz véleménnyel voltam magamról, úgy éreztem, olyan kevés az, amit nyújtani tudok a világnak, hogy egyedül a szenvedésemnek köszönhetem a létjogosultságomat.”

Kedvenc karakterek:

Bár Elizabeth valójában elég negatív hős, nem túlzok azzal, hogy már az előhang első mondataival megnyert magának: áradt belőle az őszinteség, pontosabban az őszinte kétségbeesés, a története pedig éppen amilyen felkavaróan hatott rám, annyira le is nyűgözött. Tudom, a főszereplőt sokan bosszantónak találják… én viszont elég empatikus embernek tartom magam ahhoz, hogy felfogjam és megfelelően értékeljem azt a nehéz helyzetet, amibe Liz került, így bár a nő sorai a végletekig lehúztak lelkileg, sosem éreztem magam idegesnek tőle.

Kedvenc részek:

Nem könnyű kiemelni egyet, tekintve, hogy tényszerűen elmondható, hogy a Prozac-ország igazából ötszáz oldalnyi belső monológ és aktív szenvedés – de talán éppen ez a kedvencem benne. Szóval… úgy az egész. Ez volt az első gondolatom, mikor elkezdtem megírnia poszt ezen részét… aztán ahogy tovább írtam és írtam, igazából eszembe jutott egy konkrét jelenet, aminek úgy éreztem, hatalmas pozitív ereje van: ez pedig az a pár oldal a regény vége felé, mikor Elizabeth anyja végre nyíltan elismeri és megérti a lánya betegségét. Sugárzott az írásból, Liz gondolataiból ezekben a percekben, hogy erre volt igazán szüksége ahhoz, hogy érezzen valami remény-félét. Sokan hiszik azt, hogy egy probléma csak azzal válik valóssá, hogy elismerik a létezését… pedig amúgy is van, egyébként is fájdalmat okoz, azzal pedig, hogy tudatosítjuk, nem teret engedünk neki, hanem lehetőséget nyitunk annak, hogy végre megoldhassuk. Elvégre a depresszió nem attól múlik el, hogy úgy teszünk, mintha nem lenne.

Kedvenc idézetek:

„A boldogtalanság olyan volt, mint a fűrészpor: mindenhol megtelepedett, mindennel baja volt, állandóan elsírta magát - az iskola miatt, a házi feladata miatt, a fiúja miatt, a jövő meg a jövő hiánya meg a jövő bizonytalansága meg a jövőtől való félelem meg általában a félelem miatt - de azt nehéz lett volna pontosan megmondani, hogy tulajdonképpen mi is a baj.”

***

„A honvágy számomra megszokott lelkiállapot. Mindig hiányérzetem van, mindig vágyom valaki vagy valami után, mindig szeretnék visszatérni valami képzeletbeli helyre. Az életem egy nagy vágyakozás.”

***

„Sírok. Siratom a szerelem megfoghatatlanságát, siratom azt, hogy soha nem birtokolhatunk senkit olyan teljes mértékben, hogy betöltse azt az űrt, azt a tátongó űrt, amely számomra most telve van depresszióval.”

***

„Hazamenni nem akartam, mert féltem az egyedülléttől, a moziban azért sem akartam ott maradni, mert féltem a sötétben, és az anyámmal sem akartam együtt lenni, mert féltem tőle. Így aztán elmentem a régi barátnőmhöz, de amint odaértem, rájöttem, hogy nem bírom ki emberek között és tulajdonképpen egyedül akarok lenni. De amint kimentem az utcára, rájöttem, hogy egyáltalán nem akarok egyedül lenni. Rájöttem, hogy lenni, azt nem akarok, sehogyan sem.”

Borító: 5/5

Nekem az újabb, 2014-es kiadáshoz volt szerencsém, s bár elsőre volt valami abszurd a könyvben, egy rakat piros kapszulával a fedelén (ami amúgy nem tudom hogy is jött, hiszen a Prozac zöld), arról nem is beszélve, hogy az egyik osztálytársam megállapította, hogy az áltsulis rajztanárunk feje jut róluk eszébe… nos, ezeket félretéve elárulom, hogy nekem kifejezetten tetszik ez a megoldás. Kreatív, de nem túlkomplikált, tele van és mégis letisztult hatást kelt, s nem mellesleg a feldolgozott témával összehangolva üt egyet, mikor az ember meglátja.

Pontozás. 5/5

Közvélemény. Társadalmi nyomás. Ítélkezés. „Én mindent jobban tudok, még kívülállóként is” komplexus. Lenézés. Elbagatellizálás. Intolerancia. Íme, csomó dolog, amit ki kell vágni a szemétbe, mielőtt valaki úgy dönt, fejest ugrik Elizabeth Wurtzel koránt sem lélekemelő történetébe. A Prozac-ország a szerző depresszióját kialakulásától kezdve egészen stabil állapotáig nyomon követi, az idáig vezető úton pedig betekintést enged minden elképzelhetetlen és igazából sokszor megmagyarázhatatlan fájdalomra és szenvedésre, ami egy efféle beteget ér. Aki messziről elhatárolódik egy efféle komoly ügytől, valószínűleg egy unalmas, túlontúl hosszú és hisztis könyvet tart ezzel a kezében – azonban aki kellően nyitott, vagy akár érintett, az valószínűleg a pszichés betegségek irodalmának egyik legkiemelkedőbb és leghitelesebb példányát. Wurtzel átszövi a lapokat mindennel, ami kell, csempész bele olykor némi fanyar humort, kellő korrajzot és rock n’ rollt – a legnagyobb nyomot viszont kétségtelenül érzékletes leírásaival hagyja az olvasóban, melyek szinte élővé tesznek fájdalmat, elidegenedést, ürességet, céltalanságot, és végtelen bánatot. Nem túlzok azzal, hogy eddigi életem leglehangolóbb olvasmánya volt a Prozac-ország: lehúzott, kiürített, letargiába sodort… mégis úgy érzem, nem most került a kezembe utoljára. Ennek a „szenvedésnek” minden percét értékeltem és szerettem, amennyire csak lehetett – és mindenkit csak bátorítani tudok rá, hogy nyissa ki az elméjét, szívja fel magát toleranciával és türelemmel, aztán tegyen egy próbát.

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!