Üdv az apokalipszisben! | Ann Aguirre - Menedék

„Többféleképpen lehet valaki erős, most már tudom. Az erő nem mindig a késből vagy harci vágyból származik. Néha a kitartásból, amelynek kútja mély és néma. Néha a könyörületből és megbocsátásból fakad.”

Eredeti cím: Enclave

Sorozat: Razorland-trilógia 1.

Oldalszám: 274

Megjelenés: 2012

Kiadó: Fumax

Ár: 2995 –

A ​második világégéskor születtem. Legendák szóltak egy olyan korról, amikor az emberek hosszú ideig éltek. Én dajkamesének tartottam. Az én világomban senki sem érte meg a negyven évet. Egy enklávéban éltem, ahol a legidősebb közülünk huszonöt éves volt. Némelyek azt suttogták, megváltás lenne számára a halál, de igazából csak nem akarták a saját maguk jövendőjét látni.

Pikk amióta csak az eszét tudja, vadásznő szeretett volna lenni. A vadászok feladata élelmet szerezni a közösségnek a föld alatti menedéket körülölelő, életveszélyes alagútrendszerből, amelyben örök sötétség honol, miközben igyekeznek elkerülni a Korcsokat, ezeket a zombiszerű, vérszomjas szörnyetegeket. Amikor az örök kívülálló, Fakó nevű vadászt osztják be mellé társul, aki titokzatos körülmények között került az enklávéba, a lányt tiltott érzelmek kerítik hatalmukba.

Fakóval hamarosan rádöbbennek, hogy a Korcsok egyre szervezettebben lépnek fel ellenük, ám az idősek nem hallgatnak figyelmeztetésükre. Megszokott kis világuk szertefoszlik, így rákényszerülnek, hogy szembenézzenek az ismeretlennel.

Köszöntünk az apokalipszisben!

Azt hiszem az a sok idő, amit a könyv halogatásával vesztegettem, végül mégsem volt egészen hiábavaló… elvégre ez a göcsörtös út vezetett el ehhez a fenomenális élményhez amit átélhettem olvasás közben. A Menedék megjárta az elmúlt hónapokban a polc–éjjeliszekrény–kéz–polc távot nem is egyszer, a gond csupán annyi, hogy megannyi próbálkozásom alkalmával olvasatlanul, többnyire az első húsz oldal után bennehagyott könyvjelzővel csücsült vissza a helyére. A legjobban persze – mivel ugyebár ember lennék – az fájt, hogy hiába kerestem kifogásokat, bűnbakot, magamban kénytelen voltam beismerni, hogy a probléma kizárólag a hangulatomban és aktuális lelkiállapotomban keresendő. Nem tudom ki hogy éli ezt meg, de számomra a disztópia akármennyire szeressem is, mindig a rettentő nehéz műfajok egyike lesz, amihez meg kell találni a tökéletes időpontot, máskülönben nem működik úgy, ahogy kellene.

És ezért vagyok én hálás a rengeteg elfecsérelt időmért, hangozzon ez akármilyen nevetségesen. Talán ott lappang bennem valahol mélyen a gondolat, hogy „a rohadt életbe, miért is nem olvastam ezt még korábban”, de ennek ellenére tudom, hogy most volt itt az a nagybetűs IDŐ. Amikor igazán bele tudtam mélyedni a sztoriba, amikor igazán tudtam értékelni, méghozzá minden részét. Most jött el az idő, amikor újabb kedvenc disztópiát kell avassak, és amikor megkezdődik a végtelennek érződő tojástáncom addig, míg a kezembe kerül a folytatás, és nem tudni mikor török ki és kapok agyérgörcsöt, miután oly természetes módon nincs kellően lezárva az a befejezés. De tudjátok mit? Valahogy így kell kezdődnie számomra egy jó trilógiának. És hogy miben is áll ez a nagy tökéletessége…? Az egyszerűség kedvéért – és mert éppen ilyen kedvem van :P – pontokba szedtem alább az összes felhozható pro és kontra érvemet, amiért érdemes kézbevenni a Menedéket. Feltett célom kovácsolni egy kisebb rajongótábort a poszt végére, mert túl ezen a rövid kis köteten érzem, hogy ez valami olyan jónak a kezdete volt, amit igenis elkezdhetnénk egy lapon emlegetni az Éhezők Viadalával, Beavatottal és a többi bestseller disztópiával, mert olyan rejtett gyöngyszem, ami megérdemelné, hogy valaki kirángassa a sötétségből. Tudom, önmagam nem váltom meg a világot… de próbálkozni még nem bűn, úgyhogy túl a felesleges körítésen, jöjjön végre az a kis lista, avagy minden amit szerettem, vagy akár kevésbé értékeltem ebben a történetben:

ü Nyilván az elsőszámú és legfontosabb említenivaló egy disztópia írásakor, amin gyakran a könyv sikere áll vagy bukik, az a történet alapját képző egész új világ megteremtése, hiszen a későbbiekben ez határozza meg a karakterek jellemét, viselkedésmódját is, erre épülnek a konfliktusok. Kapásból 1-0 Ann Aguirre-nek, mert nem hagyott lehetőséget, hogy e téren bármibe is belekössek. Tény, hogy még nincs kibontva minden apró részlet, a fennálló helyzet előzményei, de úgy érzem az írónő épp csak annyi vakfoltot hagyott, amennyi nélkül képesek vagyunk megérteni a világát, ugyanakkor fenntartja az érdeklődésünket a továbbiakban. A kép nem egészen tiszta, ám annyi bizonyos, hogy a második világégés egészen átalakította a Föld állapotát és lakhatóságát, így a fennmaradó emberiség zömmel felszín alatti kolóniákban él történetünkben – főszereplőink név szerint az Enklávéban. Az elzártság, az idegen külvilág állandó veszélyforrást jelentenek, s az ismeretlentől való félelem így már egészen az első fejezetektől kezdve állandó kísérője a szereplőink életének, ám ahogy kell, a katonásan szigorú vezetés is előlép előbb-utóbb, kellemetlen feszültséget keltő tényezővé. Végig érezni a súlyát minden szónak, legyen akár kimondott, vagy csak egy kósza gondolat, mert ilyen apróságok dönthettek élet és halál, biztonság és száműzetés között. A névadó ünnepsége után pedig főszereplőnk, Pikk is egyre jobban belelát abba a rendszerbe, amelyben él, s amelyben egészen addig feltétel nélkül hitt is – noha valójában semmi sem az, aminek látszik. Bár a lelkem mélyén azért örültem, mikor elszabadultam erről a helyről, azért bántott, hogy most minden bizonnyal sok időre – talán örökre – válasz nélkül maradok, már ami az Enklávét illeti. Maradtak még vele kapcsolatban elvarratlan szálak – nem is kevés –, a múltja, kialakulása, a vezetők titkolózása, szemellenzős viselkedése szintén nem magyarázott, így csak remélni tudom, hogy a további kötetekben ez nem marad így, mert megöl a kíváncsiság.

ü A fent említett Enkáve-beli titkolózás, érthetetlenül fásult gondolkodás, a rengeteg hazudozás és a gondolkodó felnőtté váló egykori vakarcsok vezetőkkel szembeni konfliktusa kiélezi a kolónia belső ellentéteit, s valóban egyre több kérdést vet fel, ami szül némi rejtélyes, nyomozós hangulatot – de az izgalom, mondhatni, félelem gyökere ennél mélyebben leledzik, mégpedig egy kiegészítő fantasy-szálban. Egyelőre a Korcsok – zombi-féle lények – jelenléte és időnkénti kisebb-nagyobb támadása úgy tűnik, valóban csak a cselekmény pörgését, a figyelem és izgalom fenntartását szolgálja, ám a karakterek észrevételei azt sugallják, a következő kötetekben belőlük is többet kapunk majd – lehetőleg több érdemi információval. Annyi már bizonyos, hogy újabb problémát, és újabb rejtélyt jelentenek – mindeközben pedig állandó fenyegetést és halált. Izgi, mi?

ü Az így tehát állandó készenléti állapotot és feszült izgalmat azonban rendszerint megszakította még valami meglepetés, valami (többnyire) apró, ugyanakkor jelentőségteljes fordulat. Lehet szó egy váratlan halálról, némi segítőkézről, akkor, mikor senki nem számít rá, pálfordulásokról vagy akár arról, hogy a világ a feje tetejére fordul… talán ez úttal nem volna jó többet mondanom, hogy elkerüljem a spoilereket, de talán elég ennyi is, hogy értsétek a lényeget: mindig érik az embert meglepetések.

ü Mindez eddig leginkább csak fantázia kérdése, aminek az írónő nincs is híján, de mint tudjuk, ennyi nem elég egy jó könyvhöz – az ötlet önmagában kevés, a megvalósítás pedig kemény meló. Ami pedig azt jelenti, újabb pont oda, mert Ann bebizonyította, hogy nem csak kreativitásban bővelkedik, de tehetségben is. Az összes izgalmat és kalandot pontosan és aprólékosan, rendkívül érzékletes leírásokkal tárta az olvasók elé, tényleg egyszerre hatva minden szervre. A szereplőkkel együtt egy konténerben húzva meg magam láttam magam előtt a falak mocskos szürkeségét, éreztem a klausztrofóbiát, majd az „ürítőfülkék” bűzét, ugyanígy az apró, egyágyas szobák kellemetlenül szűk, mégis egyszerre meghitt hangulatát, fakó fényét. De ugyanolyan finom benyomásokat kaptam mozdulatokról, gondolatokról, érzésekről… az írónő ért ahhoz, hogy egyenesen, lényegretörően fogalmazzon, mégis mindent elmondjon, amit el kell ahhoz, hogy az olvasó is a történet közvetlen részesének érezhesse magát.

ü Van még egy egészen pici apróság, ami engem személy szerint megragadott – talán semmiség, talán alapvető kéne legyen, de sajnos sok könyvben nem az, és ezét kiéleződött rá egy hetedik érzékem… ez pedig a részletekre való odafigyelés. Mint például, hogy az évekig föld alatt élő Pikket a napfény igenis szörnyen égette, ahogy a fényt sem bírta a szeme… ilyen kicsiségek.

ü Túl a történetünk és a megvalósítás elemezgetésén elérkeztünk egy újabb kritikus pontra, mégpedig a karakterekhez – hogy pontos legyek, először is az erős, badass hősnőnkhöz. Pikk meglehet, hogy kissé idétlen módon egy kártyalapról kapta még idétlenebb nevét, ő maga azonban maga a megtestesülése kábé mindennek, amit női főszereplőben valaha kerestem. Erős, önálló, racionális és higgyetek nekem, nagyon badass ahogy a kezeiben egyszerre három fegyverrel kaszabolja a dög Korcsokat vagy ellenséges bandákat, ami természetesen vadásznői hivatalának velejárója, s úgy egyáltalán, határtalanul segíti a felszín alatti, viszontagságos életben is. Ugyanakkor a lelke legmélyén megmaradt az embersége, ugyanúgy érez, szeret, fél, félt, védelmez… akárcsak egy nemző. Bár gyávaságnak tudható be, ahogy egy darabig minden rossz megérzése ellenére is kitartott az egész élete alatt fejébe vert enklávéi szólamok mellett, én értékeltem, hogy sok más főhősnővel szemben nem kezdett túl korán pattogni valami olyan ügyben, amiről nem tudott még koránt sem eleget. Vegyük tehát úgy, ahogy hangzik: én még a gyengeségét sem tartottam igazán gyengeségnek, talán inkább nevezném a túlélési ösztön tudatalatti megnyilvánulásának, amit igazán értékelek.

„Ha hangot adtál egyéni gondolataidnak, itt, az enklávéban nem várt rád fényes jövő.”

Ám az örökkévalóságig nyilván nem mehetett volna ez így – a nyugalom átcsapott volna behódolásba, a hit elvakultságba, de Fakónak hála ez nem történt meg. Ő aztán egészen más fejezet… másik főszereplőnk, meggyötört, harcos fiú, aki túl sokat látott a világ veszedelmeiből ahhoz, hogy ne kérdőjelezzen meg minden eszmét, s aki túl sokáig élt túl önmagában ahhoz, hogy félvállról vehesse a harcot. Eleinte idegenkedtem a karakterétől, olyan furcsa volt, különc és idegen minden lélegzetvétele, de Pikk vadásztársaként szerencsére sikerült egyre jobban megismerni őt, a múltját, indítékait, belső motivációját, s magát a gondolkodásmódját, ami sokat segített megérteni – s szeretni. Legnagyobb bánatomra a történet egyik nagy fordulópontjától egyre kevesebbet kaptam belőle úgy totálban, ahogy nőtt a fontosabb szereplők száma, ahogy bejött a képbe a Farkasok bandájának egykori nemzője, Tegan, majd a volt Farkas, Kósza, úgy Fakó egyre inkább kénytelen volt megosztozni a rivaldafényen. Nem mintha bántam volna, hogy a fentiek is színreléptek – ellenkezőleg, mindkettejüket sikerült megkedvelnem, mert bár minden lényeges dologban különböztek, a lelkük mélyén hihetetlen erő volt mindkettejüknek. Valahogy könnyű szeretni és tisztelni az ilyen erős és kitartó karaktereket.

û Túl valószínűleg minden pozitívum részletes kifejtésén elérkezett a várva-várt na jó, nem is gonosz-blogger pillanatom, mikor beleköthetek valamibe! Sajnos a szokásos öröm elmarad… ugyanis tényleg tökéletesnek éreztem a történetet, és nem akartam, hogy valami apróság belerondíthasson a képbe… valami apróság, mint például egy keresetlen szerelmi háromszög. Talán azzal még nem árulok el túl sokat – legalábbis nem árulok el olyat, amit már nem írtam le úgyis –, hogy Pikk és Fakó finom kis vonzalma nagyon megnyert magának, és szerettem, ahogy a maga visszafogott és csendes módján képes volt szeretetteljes légkört teremteni még a koszos-büdös föld alatt is. Long story short: imádtam őket együtt! A bibi ott kezdődött, mikor újabb alfahím került a csapatba… és mikor – a rohadt életbe is – őt is elkezdtem kedvelni. Nos, gyermekeim, íme a szerelmi háromszögek legsunyibb és alattomosabb fajtája. Nem tudom, örüljek-e neki vagy utáljam, mindenesetre böki a csőrömet rendesen, mert egyszerűen nem hagy a kérdés nyugodni, és minden bizonnyal tartogat még ezer meglepetést ez a szál, míg eljutunk addig, hogy dönt Pikk. Drága, Pikk, fogadd együttérzésemet! Látom én, hova vezet az út, amin elindultál, és tudom, hogy a továbbiakban fejezetek kérdése, hogy két férfiba legyél halálosan szerelmes egyszerre okay, remélem azért a halálosan szerelmesig nem jutunk, de én megértelek. Szóval… eljött hát megint az a rémisztő pillanat, amikor nem olyan egyszerű csapatokra oszolni, én legalábbis nem tudom magam besorolni egyikbe sem. Team Nemtudokdönteni. Ilyenkor egyedül az adhatna erőt, ha mindkét fél megpusztulna, Pikk pedig boldogan élne míg meg nem halna – forever alone. Könyörgök… olyan szép volt a romantikus szál, annyira… miért kell megnehezíteni?!

û Az ember könnyedén fut bele meglehetősen érdekes, vagy akár mondjuk úgy, megdöbbentő dolgokba, ha disztópikus vagy fantasy könyveket böngész – velem is megesett nem egyszer, hogy tágra nyílt szemekkel, konkrét wtf tekintettel bámultam egy-egy lapot magam előtt, de az mind semmi ahhoz képest, ahogy a Menedékben használatos nevekre reagáltam először. Talán megbocsátjátok, de én ezt nem tudom hová tenni, ahogy komolyan venni sem… egyszerre keveredik tőle a fejemben a kés, villa, olló… és a kő, papír, olló, sőt még a gyík és Spock is. Bár nincs különösebb bajom a vérrel, engem őszintén az ilyen jellegű beavatási ceremóniák taszítanak kissé – alapból nem vágom miért jó az, hogy mindenki összevissza csepegteti a kitudja milyen AIDS-es vérét, de azzal már pláne nem tudok mit kezdeni, hogy amilyen tárgyra folyik, arról kapják nevüket a szereplők. Kártyalap, mosóporcímke, anyagdarab, barkácseszközök…láttam én már cifraságokat, de ehhez aztán kellett idő, hogy hozzászokjak.

Összességében ilyen tapasztalatokat oszthatok meg veletek az én olvasmányélményem alapján – így pedig ajánlom a Menedéket először is mindenkinek, aki a leírtak alapján úgy gondolná, hogy képes lenne élvezni, szeretni, adni neki esélyt – mert annyit biztosíthatok, hogy megérdemli. Ajánlom a műfaj kedvelőinek, azoknak, akik már régi rókák ha disztópiáról van szó, azoknak, akik még csak ismerkedőfélben vannak ezekkel a könyvekkel, és azoknak is, akik úgy döntöttek, szélesítenék még az ismereteiket. Ajánlom azoknak, akik nyitottak a nyomasztó hangulatra, de öngyilkossági hajlam nem hajtja őket – mert feszültség van ám, de épp csak annyi, ami nem rabolja az ember életkedvét. Ajánlom azoknak is, akik erősebben hajlanak a romantikus történetek felé, s azoknak is, akiknek már herótjuk van a vattacukorfelhős émelyítő nyáladzásból – kellemes és szeretnivaló szerelmi szál szövi át alliteráció a köbön az amúgy végig pörgő, véres csatákkal tűzdelt cselekményt, és megpuhít egy időre minden szívet – ismétlem, mindet. Ajánlom kicsiknek-nagyoknak, gyerekeknek és felnőtteknek… na jó, ez talán túlzás, úgyhogy óvva mindenki kicsiny lelkivilágát ajánlom a Menedéket a 14 év fölötti olvasóközönségnek, lányoknak, fiúknak… mindenkinek, aki érez magában kedvet és hajlandóságot. A linket szokás szerint odalent megtaláljátok ;)

Kedvenc karakterek:

Pikk azt hiszem már az első oldalaktól kezdve belopta magát a szívembe, s felkerült a top női főszereplők listámra – az egész történet alatt egyszerre maradt rendkívül erős, s mégis emberi, érző lélek, kiben így egyszerre veszett el egy harcos vadásznő, és egy anyukás nemző. Szeretnivalónak tartottam ezt a kettősséget – és ahogy benne, úgy (sok egyéb mellett…) ez fogott meg a társában, Fakóban is. Nem mondom, kedveltem a többi fontosabb karaktert, Tegant és Kószát is, de az ő jellemük még nem lett kellően kibontva ahhoz, hogy olyan kedvenceimmé válhassanak, mint Fakó és Pikk… de erősen úgy érzem, hogy még annak is eljön az ideje ;)

Kedvenc részek:

Az a helyzet, hogy a könyvben, mint disztópiában, természetesen egyáltalán nem a romantikát kerestem, mégis, mikor az írónő lassan, apró cseppenként elkezdte beadagolni ezt a szálat is, kicsiny lelkem csak úgy repesett az örömtől. Fakó és Pikk remek páros, úgyhogy mindig szívesen olvastam a közös jeleneteiket, kezdve azoktól, mikor még csak a vadászatban és őrségben voltak társak egészen a meghittebb pillanataikig. Ezek mellett kiemelném a könyv második felét, mely már a felszínen játszódik – ez mélyebb benyomást tett rám, jobban pörgött, több veszélyt és izgalmat tartogatott. Nagyon bírtam, egészen addig a fura kis szerelmi háromszögünkig… de azt talán már hagyjuk is! xD

Kedvenc idézetek:

„Nem nézett félre. Két keze felemelkedett, és közrefogta az arcomat, melegséget árasztott. Tudtam, hogy mit fog tenni, mielőtt előrehajtotta volna a fejét: az enyémhez érinti az ajkát. Ó, és én mennyire akartam ezt! Lehetőséget hagyott, hogy visszakozzak, kiszabaduljak a fogságából. Nem mozdultam, levegőt is alig mertem venni. A régi szólamokat, mint a tilos és a nem szabad, elnyomták az új szavak, mint az igen én a még.”

***

„Az enklávéban én nem kérdőjeleztem meg, miért élt és halt meg egyik-másik vakarcs. Úgy tűnt, nincs rá különösebb magyarázat. Előfordult, hogy olyanok, akiket én aprónak és törékenynek hittem, mint Sodrony, végül erősebbek lettek. Olykor pedig egy izmos, keménykötésű halt meg álmában. A világban nem volt semmi ésszerűség.”

***

„Az emberek értékét a cselekedeteik határozzák meg.”

***

„Talán a tudás csak teher az ember számára.”

***

„ – Sosem állítottam, hogy hülye volnál.

– Viszont ezt gondolod.

(…) – Dehogy – mondta szelíden. – Csak nem tanítottak meg helyesen gondolkodni”

Borító: 5/5

Ha engem kérdeztek, egyszerűen lehetetlen belekötni – egyszerű de nagyszerű, a történethez passzol, a kissé sötét, föld alatti hangulatot remekül visszaadja… mi más kellhetne még?  Bizony szerencsésnek mondhatjuk magunkat ezzel a megoldással, s az eredeti terv megtartásával - ugyanis mint a mellékelt ábra mutatja, néhány ország Menedék-rajongói már kevésbé jártak jól. Vagy csak az én szememnek fáj a többi borító? Német, román, orosz, mifene... még esetleg a portugált tartanám megfelelőnek (utolsó kép), hiszen látványilag tartja magát a történethez, de a hangulata számomra valahogy egyáltalán nem passzol. Mondom. Szerintem egyhangúan kijelenthetem a magyar olvasók nevében: hálásak vagyunk! 

Pontozás: 5/4.5

Amikor az ember azt hiszi, hogy az Éhezők viadala, Beavatott, Útvesztő és Párválasztó alatt látott már mindent, amit disztópia adni képes, bizony nem kis meglepetést okoz ez a 300 oldal. Tény, hogy nehéz feladat ebben a műfajban alkotni, de a Menedék egyszerűen az összes létező aspektusában kiemelkedően szerepelt, s emiatt úgy érzem, megérdemelné a nagyobb figyelmet, hogy ott ülhessen minden könyvmoly polcán. Egyszerűen mégis nagyszerűen ötvözte a tökéletes disztópia receptjének összetevőit, és íme a siker titka: még a mértékeket is eltalálta, de még hogy! Az írónő tökéletes egyveleget képezett egy új, sötétebb világ veszélyeiből, véres csatáiból, kissé nyomasztó, posztapokaliptikus hangulatából s egy sor karakteres, logikus szereplő ehhez alkalmazkodott, ám legbelül mégis emberi jellemábrázolásából és érzéseiből – beszéljünk akár igazságérzetről, bajtársiasságról, vagy épp csak egy csipetnyi szerelemről. Mindenkinek jó szívvel ajánlom, aki még nem tudja, milyen is egy jó disztópia – és annak is, aki úgy véli, tudja. Itt az ideje új fejezetet nyitni ;)

Nagyon szépen köszönöm a recenziós példányt – és a türelmet xD – a Fumax Kiadónak! *-*

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

A nagy leleplezés | Bookshelf Tour "Tag"

Hey sweeties! Aki követ instán, már láthatta storyban, hogy a napokban pakolásztam „kicsit” a könyvespolcomon, a számok pedig nem hazudnak, a bizonyítékul szolgáló előtte-utána fotók között eltelt két és fél óra koránt sem poén… mert ja, szeretek elveszni olykor a rendezgetésben. Ennek pedig már nagyon itt volt az ideje, ugyanis pár hete a friss beszerzéseimet jobb híján csak az éjjeliszekrényemre vagy asztalomra stócolva tudtam tárolni, ami… hát valljuk be, nem egészen esztétikus. Így nem maradt más hátra, mint nagy nehézségek árán felszabadítani a polcom tetejét is, kipakolni az én összes drágaságomat, majd addig kalkulálni, amíg mind elfértek valahogy – mit valahogy… szépen és rendezetten, úgy, hogy most kész élmény rájuk nézni.

Ennek apropóján vágott fejbe a Bookshelf Tag gondolata, amit már… hát, talán nem túlzok ha azt mondom, lassan egy éve halogathatok, s amire még Viki, a Three Points Of View bloggerinája hívott ki, hogy megleshesse a gyűjteményemet ;) Jelenleg pedig úgy érzem, van is mit mutatnom, de bőven, úgyhogy lássuk is azokat a kérdéseket, s rántsuk le a képzeletbeli leplet a polcomról. Amúgy hülye is lennék takargatni… oly szép lett, hogy kishíján elájulok ha ránézek xD

Rendezési szokások

Elsősorban mindig kiadók szerint csoportosítom a gyönyörűségeimet, azon belül viszont már változatosabb – és mikor mindet használni akarom, problémásabb – módszereket alkalmazok. Először is mindig egymás mellé kerülnek az ugyanazon írótól származó művek, aztán persze szépen sorrendben a sorozatok… de akárhányszor csak tehetem, próbálok a fennmaradó könyvek esetében szín szerinti harmóniát is teremteni, amitől az egész összkép rendezettebb. Talán nevetséges, de nekem ez fontos. Ettől lesz földöntúli érzés minden alkalommal elhaladni a könyvespolcom előtt – sőt, még gyakrabban megállni pár percre, és csak úgy gyönyörködni bennük, végigsimítani a gerincüket. Kész orgazmus a szemnek.

Leghosszabb könyv a polcomon

Mint mindig, ha az oldalak számolgatásáról van szó, most is győz a Trónok harca – a közel 1000 oldalával ez nem is csoda, de azt hiszem a féltéglányi Alkonyat könyveim sem maradnak le sokkal.

Legrövidebb könyv a polcomon

Ha minden igaz, Vivien Holloway sorozatának első része, a Mesterkulcs a legrövidebb a maga kemény 77 oldalával – beszarás, de még a falatnyi árnyvadász novellákat is lenyomta, amit azért nem hittem volna. Ezeken kívül nem igazán vannak hasonló hosszúságú könyveim – sajnálatos módon a könyvpiacon egyre inkább idegen fogalom az ár-érték arány, nekem pedig bánatomra véges diákpénztárcából kell finanszíroznom a hobbimat. Persze megkönnyíti a dolgom, hogy egy ideje már hozzájuthatok könyvekhez recenziózás útján ingyen is, ám tény, hogy még így is sokszor vásárolok saját zsebből, és ilyenkor egyáltalán nem mindegy, hogy mennyit adok ki – és mennyit kapok cserébe. Lényeg a lényeg, nálam a nagyon rövid könyvek többnyire felejtősek, ha tehetem, inkább könyvtárból olvasom őket.

Egy könyv, amit a szülinapomra kaptam

Még ha csak egy lenne! Jó könyvmolyként az évek múlásával megtanítottam a családomnak, hogy mivel lehet boldoggá tenni – már persze az után, hogy introvertáltként először is le akartam őket beszélni az ajándékozás felettébb ostoba, mi több zavaró szokásáról sikertelenül –, így szülinapok alkalmával rendszerint bővül kissé a magánkönyvtáram. Fotóztam is egyet az idei „termésről”, amit alább láthattok – a Minden, mindent barátnőmnek, a tizedik évfordulós új Twilight könyvet nővéremnek, a másik hármat pedig anyukámnak köszönhetem. ♥

Legdrágább könyv a polcomon

Ha nem a beszerzési árát, hanem az eredetit vesszük figyelembe, akkor a Twilight Reimagened – Life and Death a maga 17 fontjával nem éppen számít alacsony árkategóriás darabnak, hogy finoman fogalmazzak… de az eBay hála az égnek csodákra képes, így mindössze egy ezresbe fájt – és az sem nekem. Okay, ezt elnézve talán itt is a Trónok harca a nyertes.

A legutolsó könyv, amit olvastam a polcomról

Legutoljára R. S. Grey – Testcsel c. regényét olvastam, amit Heninél, a Books of Dreamer blog játékán nyertem. Ha a borítóra pillantok, nem mondanám hogy a polcom ékessége, de minden más szempontból kedvenc lett, úgyhogy várható a jövőben egy kiadós, lelkendezős értékelés némi fangirlködéssel egyetemben csak mert Liam Wilder ♥.

Teljes sorozatok

Bevallom, nem vagyok egy jó sorozatgyűjtő, hiányzik belőlem a könyvmoly szellemnek ezen része, így igazából csak a legnagyobb kedvenceim – vagy az SzJG esetében egykori kedvenceim, melyek mára már sötét múltamat képezik – vannak hiánytalanul a polcomon, mint például az Alkonyat, Végzet ereklyéi, Pokoli szerkezetek, Történetek az Árnyvadász Akadémiáról. Oops, és persze az Éhezők Viadala, amit nem egészen értem, miért van meg egyáltalán, de akkor talán nem ártana végre végig is olvasnom.

Egy könyv, ami a kedvenc színemben pompázik

A nagy helyzet az, hogy első számú kedvenc színem a fekete, így sorolhatom kapásból akár az összes Alkonyat borítót is… de hogy ne legyen a dolog ilyen egyszerű, összetereltem egy csoportképre a kék könyveimet is, elvégre ez meg a második kedvencem bár nem minden árnyalata, igazából csak a Superman-kék, de hát ez már részletkérdés.

Legújabb könyv a polcomon

Sarah Dessentől az Altatódal – ami valamilyen szinten ironikus, hiszen ez az első könyvek között volt, amelyek anno felkerültek a kívánságlistámra, mégis csak most jutott el hozzám, történetesen apukám közbenjárásával. Mindenesetre nagyon régóta érdekel a történet, a fülszövege teljesen megvett és egyik-másik kedvenc bloggeremtől is sok szépet hallottam az írónőről, így nem hiszem, hogy az Altatódal sokáig olvasatlan marad ;)

A legrégebbi könyv, ami a polcomon van

Régen kezdődött már ez a nagy szerelmem a könyvekkel, so nem mernék rá megesküdni, de szerintem Don Piper és Cecil Murphey bestsellere, a 90 perc a mennyországban volt az egyik első saját polclakóm. Ha jól emlékszem 12 éves lehettem, mikor először olvastam, és elég mély benyomást tett rám – ideje is lenne időt szakítanom lassan egy újrázásra, hiszen nem mindennapi történetről van szó, amit minden megrázó, elborzasztó, ugyanakkor reményt adó részletével együtt megéri többször is végignyálazni.

A legrosszabb állapotban lévő könyv

Egyszer volt, hol nem volt, egy szerencsétlen nyári napon Virág nem csavarta rá eléggé a kupakot a vizesüvegére… átkozom magam, amiért nem vigyáztam jobban, és máig pontosan vissza tudom idézni a rádöbbenés pillanatát. Éppen akkor léptem ki az írószer boltból, a táskám tele volt új, gyönyörű füzetekkel, és persze egy adag könyvvel, amit előtte az antikváriumban szereztem… és akkor elkezdtem érezni, hogy valami a lábamra fröcsköl. A halálos nyári szárazságban egy kis víz nem könnyen kerüli el az ember figyelmét. Körülnéztem, kémleltem a csatornákat, az emeleti ablakokat, nekiestem nővéremnek, hogy mi a jó eget spriccel rám… és aztán kinyitottam a táskámat, amiben egytől egyig hullámosra áztak a könyveim, név szerint a Vámpírnaplók sorozat 2. és 5. része, és az Alkonyat befejező kötete, a Hajnalhasadás. Rögtön szaladtam haza szépen kiteríteni és megszárítani őket… de mondanom sem kell, hogy festenek. A lapok sárgák, hullámosak, olykor félig áttetszők, a könyvgerinc minden esetben össze vissza hajlott… szóval értitek a lényeget. Ne menjetek vízzel könyvet vásárolni.

Kölcsönkönyvek / Könyvtár

Kölcsön jelenleg egy sincs nálam, bár amúgy sem vagyok nagy kölcsönkérő szerintem egy kezemen meg tudom számolni az ilyen alkalmakat –, sokkal inkább számítok könyvtáras típusnak, na nem mintha nem lenne amúgy itthon is épp elég olvasnivalóm… Csak valahogy mikor a kezem önkéntelenül is a könyvtár honlapjára visz, és meglátom, hogy új könyvek érkeztek, sosem bírok ellenállni a csábításnak, hogy én legyek az első kölcsönzőjük. Szerintem ez teljesen érthető és természetes emberi reakció… és ennek köszönhetem, hogy jelenleg is nálam van Jessica Sorensentől az Ella és Micha jövője, Melina Marchettától a Jellicoe Road, Leiner Laurától az Egyszer, Anna Todd tetralógiájának befejező része, a Miután boldogok leszünk, és két LOL könyv, az Sz, mint szűz Kelly Oramtól, és a Kamuzások, kavarások Cookie O’Gorman tollából. Már csak haladni kéne.

Olvasatlan könyveim

Ó jaj… be merjem én ezt vallani egyáltalán? Csak mert az már elárul valamit, hogy szerintem egy közös fotóra sem férnének fel. Ez a szomorú igazság. A dolgok jelenlegi állása szerint 147 könyv csücsül a polcomon (plusz néhány a szoba más részein), és ebből ha jól számoltam 64 az olvasatlan… bár nem tudom, nekem ez fura, többre emlékeztem. Nem mintha ez nem lenne bőven elég xD Shame on me, le kéne állnom a könyvtárral meg a könyvesbolttal, és belehúzni végre a magánkönyvtár olvasottságának növelésébe. Az az 57 % rohadtul szúrja ám a szemem.

Az első, amit olvastam a polcról

Huh, good question. Andrew Clements Ami láthatatlan c. könyvére tippelnék, azt tényleg elég fiatalon olvastam és ja, természetesen mára már csak annyira emlékszem belőle, hogy a srác mikor láthatatlan, folyton meztelenül császkál…, még bőven a 90 perc a mennyországban és az SzJG előtt. Istenkém, de vénnek is érzem most magam…

Dedikált példányok

Nincs kimondottan sok, lévén továbbra is csóró kisvárosi nem igazán jutok el könyvbemutatókra és dedikálásokra, de szerencsére még így is büszke tulajdonosa lehetek pár aláírt kötetnek. Az Oculus volt az első dedikált példányom, melyet ajándékba küldött a szerző, A. M. Aranth; ezt követte a Levendulaméz Velencei Ritától, amit nyereményjátékon nyertem, majd a Többek által Julie Lewis Thomson írónőtől, amelyet értékelésre küldött nekem. A múlt hónapban pedig további két Álomgyáros szignált darabbal gyarapítottam a gyűjteményemet, mégpedig J. K. Smith – Szerelem hirdetésre, és Anne L. Green – A remény hajnala c. művével.

Jelenleg olvasom

Mindig eszembe jut az ilyen kérdéseknél, hogy mennyire szép is lenne, ha egyértelmű választ adhatnék egyetlen darab könyvvel, mint más normális ember… de nálam sajnos ez továbbra is úgy működik, hogy nekikezdek valaminek, aztán még egynek és még egynek… Szóval jelenleg is olvasás alatt áll a Címlapsztori Eileen Cooktól, A Főnök Baráth Vikitől, a Hó mint hamu Sarah Raaschtól és ma este akarok belevágni a Soha de soha első részébe Colleen Hoover és Tarryn Fisher írónők tollából. Képzelhetitek a dilemmámat, mikor végre leülnék olvasni…

Reményeim szerint most már sikerült eléggé „lerántanom a leplet”, s így kellően megismerhettétek e szent polcot, amin életem büszkeségeit tartom – talán jobban is, mint akartátok, de ezt fogjuk csak a határtalanul jó szívemre xD. Mindenesetre a kérdések megválaszolása közben tartott folytonos seregszemléim megmozgatták az én fantáziámat is, és bizony vannak bloggerek nem kevesen, akiknek kíváncsi is lennék a gyűjteményére, így kihívnám néhányukat, név szerint – először természetesen <3 – drága Barbimat, a Kitablar szerzőjét, Gothicot a Goodbye Agony blogról, Solt, a Könyvvadászok bloggerét, s végül Ashleyt az Ashley értékel bloggerináját, de természetesen rajtuk kívül is viheti a taget bárki, aki kedvet érez kitölteni – jó szórakozást hozzá, s ne feledjétek, a forrásmegjelölés nem bűn :D

Csóközön minden bogyócskámnak, aki ma itt volt – hamarosan könyvértékeléssel jövök, mégpedig egy rendkívüli disztópiáról! ;) Get ready!

Meghan March - Vágy és hatalom

„Gondolhatnak rólam, amit akarnak, amiért belementem ebbe az egészbe, de ha az ember a siker reményében ki akar törni abból a világból, amiben élt, nem kérdez, csak aláírja a szerződés megfelelő részét.”

Eredeti cím: Dirty Billionaire

Sorozat: Vágy trilógia 1. (The Dirty Billionaire Trilogy 1.)

Oldalszám: 238

Megjelenés: 2017.

Kiadó: Álomgyár

Ár: 3499 - 

Tömött a pénztárcám és jó nagy a férfiasságom. Ennyit az önéletrajzomról. Azt hiszem, nem is kell többet mondanom, a nők 99 százalékának ennyi elég, hogy megkapjam őket.

Hogy seggfej vagyok? Hát igen. És tudod mit? Jól is érzem így magam. Vagyis jól éreztem… Amíg nem találkoztam Vele.

A könyvekben szikrákról meg kémiáról szoktak írni. Faszság. Kettőnk közt inkább tűzijáték volt, sőt, tűzhányó. Vagy atombomba.

Csakhogy van egy kis baj. Nem tudom a nevét, nem adta meg a telefonszámát, csak úgy lelépett a szállodából életem legforróbb kibaszott éjszakája után. Mit tehet ilyenkor egy ilyen seggfej, mint én? Utcára vittem a problémát. Olyan nincs, hogy nem kapom meg. És hogy mi lesz, ha megtalálom? Megtartom!

Ritkán esik meg, de most ismét szembetaláltam magam egyik tipikus könyvmoly problémámmal, melyet rendszerint az efféle erotikus könyvek idéznek elő… legyünk pontosak, ezek képezik magukat a problémát. Az még csak egy szelete a nehézségek összességének, hogy az ember hogyan és milyen mérce szerint tudná helyén kezelni és értékelni ezen olvasmányokat, de ami szerintem nagyobb százalékban okoz fejfájást, az maga a regény kiválasztása ebben az adott műfajban. Senki sem szeret selejtet olvasni, az erotikus könyvek piaca pedig bizony tele van olcsó ponyvával és értéktelen vacakkal, azt pedig, hogy az ember egy ilyet fog ki, vagy egy igazán jól megírt, szórakoztató, szenvedélyes, édes és sikamlós sztorit, amilyenre vágyott, csakis a véletlenen, vegyük úgy, a sorson múlik.

Nem véletlenül tartottam tehát kézbe venni a Vágy és hatalmat – őszintén, már a borító és a fülszöveg gondolkodóba ejtett, hiszen mindkettőben van valami felháborító és szexi, ami felkelti az ember figyelmét, ugyanakkor valami, ami megbotránkozást vált ki, s valami, ami kliséket sugall ezerrel. Ó, igen. Az erotikus regények szentháromsága. Valami mégis rávett, hogy adjak neki egy esélyt – és milyen jól tettem!

Olvastam már igényesebben megírt könyvet? Hát ja. Fogok még? Merem remélni. És ezt meg is próbálom szem előtt tartani, ugyanis történetünk messze áll a tökéletestől, de ezúttal, pár percre egy átlagember, és nem egy gonosz, szőröző kis blogger szemüvegén keresztül tekintve az esetre, kénytelen vagyok konstatálni az egyértelműt. Ez egy freakin’ erotikus regény. Megköveteli, hogy a saját műfajának a keretei szerint tekintsek rá, annak alapján olvassam, szeressem, és értékeljem. Nem hasonlíthatom Suzanne Collinst Dosztojevszkijhez, így Meghan March írományára sem szabad mondjuk Cassandra Clare munkásságának fényében tekinteni, egész egyszerűen, mert a különbség ég és föld, hiszen más műfajt képviselnek… És – végre rátérve a nap igazi témájára – hogy mi is akkor a véleményem a Vágy és hatalomról? A fenti kis agyalásom eredményeképp így fogalmazhatom meg leginkább lényegretörően: szépet alkotott a maga műfajában.

Egy trilógia első része lévén a történet még rengeteg aspektusában nem volt úgy kibontva, ahogy az ki lehetett volna, de én talán már boldog vagyok attól is, hogy a tömény erotika vonalát szépen átszőtte lényegesebb cselekmény is. Szerintem ennek a hiánya a legtipikusabb szarvashiba, amit az ilyen korhatáros művek szerzői megejthetnek, én pedig sosem megyek el mellette szó nélkül, mert meglehet bírom az erotikusabb regényeket, a „dugjunk a vakvilágba csak úgy” történeteket nem igazán tolerálom. Mindig kell legyen egy biztos alap, egy cselekmény, amit a szex később kiegészíthet, karakterek, akikről tudunk egyet s mást azon kívül, hogy milyen természetfeletti méretekkel áldotta meg őket a sors, és így tovább. Tényleg tisztában vagyok vele, hogy az ilyen regényektől nem szabad sokat várni, én viszont ennél a pár felsorolt elemnél nem vagyok hajlandó alább adni – nagy szerencsémre pedig nem is kellett.

Ezúttal a már oly emlegetett biztos alapot igazából a női főszereplőn keresztül fektette le az írónő én igazán igyekszem nem fogalmazni félreérthetően, ti, mocskos fantáziájú népség, pontosabban Holly karrierje által. Ez a „bonyodalom” kirobbantója, és lényegében ez áll a legtöbb döntéshozatal mögött a történet által felölelt időintervallumban. Ez egy ilyen érdekes kettő az egyben megoldás – minden, amit Holly tesz, előremozdítja a cselekményt, ugyanakkor visszavezethető a nő egy korábbi rossz döntésére, s igazából a teljes előéletére, így róla egész komplett képet kapunk, sikerül jobban megismernünk. Persze ez nem jelenti, hogy mindig értettem is, mit miért tesz… de ez már más kérdés. Úgy éreztem, valami nagyon félrecsúszhatott, mikor Holly, egy stabil jellemű karakter, egy harcos, túlélő, egy logikus elme, egy nő, aki képes volt felállni a porból, és a semmiből teremteni valamit egyszeriben csak… úgy elolvad egy rá vetett mocskos pillantástól, hogy egy fél szó sem jön ki a torkán, legfeljebb gyenge nyöszörgés. Az ilyen pillanatokat nem igazán tudtam hová tenni, és legszívesebben meg is feledkeztem volna róluk, ugyanis kissé bántott, ahogy a kedvenc karakterem Mr. Nagyfarkú Alfahím minden szavára elveszti a józan eszét. Talán megint én akarok túl sokat, de van egy olyan irreális elvárásom a karakterekkel szemben, amit úgy hívnak jellemszilárdság, és nem szívesen mondok le róla. Persze az embernek sosem jó az, ami van, tisztában vagyok azzal, hogy ha alapból egy nyüszítő, gyenge és ártatlan kis virágszálat festett volna le az írónő, akkor azért dühöngenék, de hát… istenem! Ha már elhúzta előttem a mézesmadzagot, és bemutatott egy igazán vagány, lélekben erős, meggyengíthetetlennek tűnő szereplőt, velem ne szórakozzon azzal, hogy pár oldallal arrébb a földbe döngöli tiporja a méltóságát… könyörgöm.

Kedves Meghan March, marhára nem akartad megkönnyíteni a dolgom, mi? Rendben. Mission completed. Most pedig repüljél haza dolgozni azon az átiraton, hogy boldog legyek. Hálás köszönetem.

Tehát Hollyval már csak ilyen hullámzó volt a kapcsolatom – a gyenge pillanataiban utáltam, hogy rá sem ismertem, azonban ha megemelte a seggét és kikecmergett az ágyból na meg Creighton alól, akkor valahogy visszalényegül azzá a tökös csajjá, akit előtte megkedveltem. A nehéz fiatalkora, a porfészek amiben felnőtt, na meg a média kész túlélőt faragott belőle, olyan embert, aki addig küzd és törtet, amíg eléri amit akar, aki élő példája a mondásnak, hogy „a cél szentesíti az eszközt”. Tetszett a hozzáállása. Talán tündérmesének tűnik, hogy egy csóró kisvárosban élő lány az amerikai sztárélet központjában köt ki, és megvalósítja a rég dédelgetett álmait, de az út, ami odáig vezetett elég sötét és szenvedős volt ahhoz, hogy gondoskodjon némi realitásról. Azt már ne kérdezzétek, hogy annak mégis mi valóságalapja van, hogy egy ilyen szorult helyzetben egyszer csak a semmiből feltűnik egy milliárdos pasi, aki olyan milliódolláros pezsgőt meg gyémántgyűrűt neem, Edward, sipirc vissza az árnyékba dobál az ember után, hogy annak varázscsettintésre megszűnnek a gondjai. Elvégre… ki beszél hitelességről egy erotikus regény közben? Na ugye.

De ha már vagon pénz meg gyémántgyűrű… akkor ideje lenne szót ejteni másik tudathasadásos jómadarunkról, Creighton Karasról is.

„Tömött a pénztárcám és jó nagy a férfiasságom. Ennyit az önéletrajzomról.”

Bár… kell ez? Elvégre a fenti két mondat lefedi Mr. Karas jellemének majdhogynem egészét… azonban maradnak még olyan apró részletek, amelyek többé teszik őt egy kétlábonjáró, gazdag faroknál. Vagyis… annyiban biztos vagyok, hogy kéne legyenek… Összességében hozta az elvárt és átlagos erotikus regénybeli domináns faszfejt, amiért néha meg is álltam a lap fölött pár percre wtf nézéssel, s mivel végeredményként mindig megállapítottam, hogy tőle nem várhattam mást, hát elővettem Hollyt, elvégre milyen már, hogy hagyja magát… na de mindegy, nem is ez a lényeg, különben is békén kéne már hagyjam Hollyt, tekintve, hogy még kedveltem is a karakterét. Az legyen a legnagyobb hibája, hogy lefeküdt egy nagyon gazdag – és nagyon idegen – pasival a feljebbjutás és biztos karrier érdekében, és miután ezzel sikeres és túlélő típusnak bizonyult, szégyent-gyalázatot hozott az egész női nemre. Hát pfuj. Nagyon is pfuj.

Visszatérve mélyen tisztelt Mr. Karasunkra… nem kevés várakozás eredményeképpen, de azért számot adott arról is, hogy nem annyira kétdimenziós mint a számítógépmonitor. Épp, ahogy Hollyt sem voltam képes egyértelműen, csak feketén vagy csak fehéren látni, úgy Creightont is egyszerre utáltam és szerettem ??? a történet során… bár ez utóbbi persze erős túlzás. Bizonyára sok nő szívét megdobogtatta, de ez velem most nem jött össze – ennek ellenére nem hagyhattam figyelmen kívül a jó pillanatait, még ha megérteni őket nem is voltam képes. És már frankón másodjára mondom az értékelésben, hogy mennyire nem értek valamit, de amúgy eskü nem vagyok idióta. Kétségtelen, hogy minden önös érdeke mellett igazán törődött Hollyval és az érzéseivel, még azzal is megpróbálkozott, hogy ügyeljen a karrierére és támogassa… bár nem tagadom, az azért túl nagy falat egy egoista pasinak. Persze, hogy erre mi oka volt, miután éppen egy szexnyi ideje ismerte a nőt, az már kérdéses, de hát tudjátok, az ilyen könyveket nem a jó logikájuk miatt olvassuk. Mindenesetre akármilyen megközelíthetetlen látszatot is festett elsőre férfi főszereplőnk, a lapok előrehaladtával feltárta egy kissé – mondom kissé – emberibb arcát is, ami kész felüdülésnek számított, és olykor egészen úgy éreztem, némi romantikát, finomságot csempész a történetünkbe, ami addig inkább a média és Holly zenei kiadójának ármánykodásáról, s vad szexről szólt.

„Mit tesz velem ez a nő? Birtokolni akarom. Meg akarom tartani, és azt akarom, hogy tényleg csak az enyém legyen. Arra nem számítottam, hogy érzéseim… Hogy ez lesz. Szerintem ő is meglepődne, ha tudná.”

Jó, nem áltatok senkit – az egész könyvet főleg ez a két szál uralta, mindkettő alapszinten és egyszerűen, ugyanakkor élvezhetően, és izgalmasan ötvözve a realitást a tündérmesékkel. Egyszerre jól és egyszerre rosszul, egyszerre váltva ki szimpátiát és ítéletet… de hát az már csak valami jót kell jelentsen, ha egy könyv ennyire megmozgatja az ember agyát, ez pedig feladja a leckét, de rendesen. Most, leírva döbbentem rá elég sok mindenre, így ötlött a szemembe néhány hiba, amit olvasás közben úgy figyelmen kívül hagytam, ahogy volt… de áruljon el ez annyit, hogy minden hiányossága ellenére csak úgy röpít magával ez a felháborítóan kevés oldal, repül az idő, fogy a sztori, amitől az ember önkéntelenül is várni kezd valamire, még ha nem is tudja mire… mindezt azért, hogy még a függővég is adjon egy gyomrost. Áh, köszöntem szépen ;P

Összességében ajánlom a könyvet… nos, a 18+-os olvasóknak, de minimum a 16 év felettieknek, azon belül is azoknak, akik nem riadnak vissza egy könyvben a nyers erotikától és obszcén megnyilvánulásoktól, trágár beszédtől, mert az a nagy harci helyzet hogy a Vágy és hatalom 90 %-ban ezekből építkezik – bár nincs hiány humorból és éles párbeszédekből sem. Ezek egyvelege teszi a fenti célközönség számára tökéletlenül tökéletes és rendkívül szórakoztató, pihentető olvasmánnyá – tehát ajánlom azoknak, akik tényleg csak ki akarják kapcsolni a világot maguk körül pár órára, akik valami magával ragadó és gördülékeny történetet keresnek. S végül, de nem utolsó sorban meleg szívvel ajánlom azoknak… akinek van elég türelme kivárni a következő részt, mert nekem nincs xD

Kedvenc karakterek:

Sokat töprengtem, nagyrészt azért, mert lehetetlenségnek tartottam, hogy ne jusson eszembe senki más a főszereplőkön kívül, de aztán rájöttem, hogy bizony rajtuk kívül nem sokak kaptak akár röpke egy jelenetnyi időt is… aki meg mégis, az sem nyűgözött le, vagy akár csak hatott meg annyira, hogy legalább a nevét megjegyezzem. A történet lényegében tényleg Creighton és Holly körül forgott – én utóbbihoz kerültem közelebb, őt sikerült jobban megkedvelnem. Talán mert az ő múltjáról már most lehullt a lepel, és ez nagyban segített megismerni a motivációit, megfejteni a cselekedeteit, érzéseit, és találni valami hátsó tartalmat olyan szavai mögött is, ahol talán nem is kéne keresni. Összességében az ő karaktere egyelőre sokkal kidolgozottabb, ami könnyebbé teszi, hogy megszeressem még ha érteni nem is mindig értettem – de felesleges a körítés, egész egyszerűen az összes botlása ellenére szimpatikusabbnak találtam minden más szereplőnél a könyvből, ennyi.

Kedvenc részek:

Egyértelműen Holly és Creighton első közös jelenete a bárban – az első pár fejezet holtpontja után ez volt az első alkalom, mikor igazán elkezdtem értékelni a könyv fura humorát. Arról nem is beszélve, hogy egyben ez volt a lehető leghatásosabb belépő a férfi főszereplőnknek – Hollyval ők ketten olyan jelenetet hazudtak össze, amit egyszerűen élmény volt olvasni, és még mindig ez él a legemlékezetesebben az emlékezetemben. Persze ami utána jött, attól már nem voltam lenyűgözve, ugyanis Creighton dominanciája, mint azt már említettem, nekem már a túl soknál is több, és nem is tolerálom valami jól. De a báros epizód ettől függetlenül igenis kedvenc lett, továbbá szerettem főszereplőink azon jeleneteit, mikor Cray nem volt akkora seggarc mint általában.

Kedvenc idézetek:

„Nyerek, mert a veszteség számomra nem opció”

***

„[…] mindet kinyírom. Az isten háta mögül jöttem. Tudom, hogyan rejtsem el a holttesteket.”

***

„Hölgyeim! A férfiak nem bonyolult lények. Ön szenvedélyes, vonzó csaj? Ha igen, jó esélye van rá, hogy a férfiak kefélni akarnak önnel. Ilyen az emberi természet.”

***

Nem hagyom, hogy egy nő egyedül igyon. Azt meg végképp nem, hogy ő fizesse a számlát.

***

Van egy csodás dolog az sms-ben: addig nem kell rá válaszolni, míg az embernek nincs kedve hozzá.

***

„A könyvekben szikrákról meg kémiáról szoktak írni. Faszság. Kettőnk közt inkább tűzijáték volt, sőt, tűzhányó. Vagy atombomba.”

Borító: 5/4

Alapjáraton nem vagyok a tipikus erotikus regények borítóinak szerelmese – megjegyzem, ez azért nem változott most sem –, nehéz a műfajban megmaradni az igényesség határán, s valami egyedit, nívósat, sejtelmesen szexit alkotni, mindezt a jóízlés keretein belül, de azt hiszem ez… valahogy egész jó úton jár efelé. Nem mondom, az egyediségtől elég távol áll a minden második ponyva-pornón megjelenő motívumával –  lásd, öltönyös, szexi borostás fazon meg a ledér, vörös rúzsos nője – de az összhatásban van valami, ami engem meggyőzött, mert… egyszerűen jól fest az egész. A kép, ahogy egybeolvad a fekete háttérrel, a szöveg elosztása, a betűtípusok egyszerűsége, a színek… Meglehet, hogy nem hibátlan, de teljesítette a feladatát, magára vonzotta a tekintetemet, felkeltette az érdeklődést, hogy elolvassam, és végül is… ez volna a lényeg.

Pontozás: 5/4

A Vágy és hatalom tökéletes példát statuál az esetre, mikor egyre csak tanácstalanul bámulom a monitort, és nem jutok dűlőre a pontokat illetően: az észérvek olykor azt súgják, kevesebbet érdemel, szívem szerint azonban inkább többet, így végül megmaradtam az arany középúton, mert a helyzet parasztos egyszerűséggel ennyi: nem volt tökéletes. Voltak hibái, lehet, nem is kevés – kezdve például az indokolatlan rohanással, ami gyakran kidolgozatlansághoz vezetett, vagy a főszereplők olykor követhetetlen és érthetetlen viselkedésével, a meglehetősen furcsa hasonlatokkal –, de azt hiszem többet kell nyomjon a latban, hogy a sztori még ezen hibák ellenére is élvezhető, pörgős, humoros és persze kellően pikáns maradt – eléggé ahhoz, hogy pár órára azért belőlem is kiirtsa a kritikust a szórakoztató soraival. Ez már elég, hogy tűkön ülve várjam a következő részt – már ha a szép kis függővég nem intézné el ezt amúgy is :D.

Köszönöm a recenziós példányt az Álomgyár Kiadónak! *-* 

Ha érdekel a könyv, rendeld meg a kiadótól ITT!

Káosz és észvesztés | TBR Book Tag

Üdvözöllek titeket ezen a gyönyörű, gatyarohasztó napon, puszi, telepatikus ölelés és sikeres túlélés mindenkinek! Mazochizmusom és harci kedvem az egekben, így eleget téve drága Sol kihívásának – ezúton is köszi ^^ – ma egy book taggel tartom magam edzésben ha az még nem lenne elég, hogy az izomláztól napok óta alig állok a lábamon, és ma még rá is dolgoztam. A kérdések ezúttal a várólistám köré épültek, ami már önmagában elég húzósnak bizonyul, hiszen… nos, nem éppen nevezném magam rendezettnek e téren, a várólistám egy őskáosz, amit jó ha párhavonta frissítek, amúgy meg csak random pakolászok fel rá olykor fűt-fát, ami csak eszembe jut… Na de így a jó, legalább lesz valami kihívás ebben a tagben is xD Enjoy! De ironikus ezt írni… élvezzétek… élvezzétek, ahogy szenvedek, persze. Jó emberek vagytok xD

1. Hogyan követed nyomon, hogy mi van a várólistádon?

Hát… mit ne mondjak, mikor már a molyos várólistám kuszaságát nincs türelmem rendbe tenni, akkor még mindig támaszkodhatok a páratlan memóriámra, nemde? Okay… ez még viccnek is borzasztó volt, de lényegében ez a valóság, többnyire tényleg csak fejben rendszerezem a tőlem telhető legjobban, hogy miket szeretnék elolvasni a következő hetekben… annál előrébb meg már úgysem éri meg tervezni, hiszen nem arról vagyok híres, hogy tudnám magam tartani az ilyen kötöttségekhez. Igazából mindig árulkodik az íróasztalomon álló könyvtáros kupac, és a könyvespolcom is, ami körülbelül így fest…

2. Hogyan döntöd el, hogy mit olvasol el a várólistádról legközelebb?

Gondolok egyet, és lekapok egy random könyvet a polcról, amihez úgy érzem, van kedvem… más nem igazán működik nálam, bár nem tagadom, ez sem mindig tökéletes. Van, hogy amihez azt hittem előtte, hogy lesz kedvem, azt öt oldal után letettem, és előfordult már, hogy erőszakkal rávettem magam olyan könyv olvasására, amihez semmi hangulatom nem volt, és végül mégis csak úgy faltam a sorokat. Összességében, nem olyan könnyű ám kitalálni, hogy az ember mit vegyen kézbe legközelebb… azt csak tanácsolni tudom, hogy ha éreztek némi enyémhez hasonló mentalitást, akkor ne erőltessétek feleslegesen a moly „random könyv a várólistádról” funkcióját. Nem működik.

3. Melyik könyv van a legrégebb óta a várólistádon?

A molyos várólistám alapján Anna Sheehan Hosszú álom c. könyve vár rám a legrégebb óta, de ez nagyrészt annak köszönhető szerintem, hogy mikor felfedeztem és alkalmazni kezdtem a funkciót, akkor egyszerre pakolásztam fel mindent, ami a polcomon pihent. Én ellenben pontosan emlékszem – látjátok, látjátok… az én nagyszerű memóriám, pontosan erről beszéltem –, hogy a Papírvárosok kéne a legrégebb óta listázva legyen, azt ugyanis még a nyolcadikos ballagásom után, a díjammal járó utalványból vettem. Bár fogós kérdés, hogy mégis mennyire kellett érdekeljen, ha így elfecséreltem rá a könyvutalványom, és azóta mégis csak porosodik…

4. Egy könyv, amit nem rég adtál hozzá a várólistádhoz

Még nagyon az elején járunk a dolgoknak, én pedig máris unom feltenni a kérdést, hogy a molyos várólistámat vegyem alapul, vagy a fejemben élő alternatívat…? Az előbbire legutóbb Jenna Evans Welch jövő tavaszra várható regénye, a Love & Luck került fel, míg fejben a Testcselre gondoltam, ugyanis ezt választottam drága Heni nyereményjátékán, ahol én voltam a szerencsés ♥ Kívánságlistára pedig emlékezetem szerint Nicola Yoon sikerkönyvét, a Minden, mindent tettem utoljára, de ez nálam egyet jelent kicsit a várólistázással is… mert értitek, kívánom szeretném, és várok is rá xD.

5. Egy könyv, amit csak a borítója miatt raktál a várólistádra

Sajnos rosszabbik könyvmoly szokásom túl hamar a borító alapján dönteni egy könyv sorsáról, de a várólista terén ez oly kevéssé érvényesül, sokkal inkább jellemző ez a viselkedésem, ha a kívánságlista – ne adj Isten a magánykönyvtár – gyarapításáról van szó. Az örök favorit, ha felmerül a téma az a Hosszú álom Anna Sheehantól, amit maximálisan, kizárólag a borítója miatt, ráadásul felháborítóan spontán vettem meg, miután már a tököm tele volt a hülye gólyatáborral tavaly…előtt jóég, gyermekeim, megöregedtem… és meg akartam magam jutalmazni, amiért túléltem a napot xD. Másik két tipikus példám Beth Revistől a Túl a végtelenen és a Lehullott csillagok Amie Kaufman és Meagan Spooner tollából, hiszen mindkettő fedele csodaszép – őszintén, mutassatok már olyan valamiképpen galaktikus borítót, amitől nem áll el az ember lélegzete –, de ennek ellenére engem éppen annyira hidegen hagy az űr, meg az egész sci-fi műfaj, mint az atomfizika vagy a rózsabogarak táplálkozása. Le-sza-rom.

6. Egy könyv a várólistádon, amit nem tervezel elolvasni

Hát, őszintén ilyenből van pár, ami nagyszerűen prezentálja, mennyire frissítésre szorul már az a várólista. Még a 2016-os Merítés Ifjúsági Irodalmi Díjas zsűrizéshez felpakoltam egy csomó mindent, és aztán a nyakamon maradt nem egy, amit nem olvastam, és biztos vagyok benne, hogy most már nem is fogok. Sorry.

7. Egy, még kiadásra váró könyv a várólistádról, ami miatt izgatott vagy

Szintén olyan kérdés, ahol inkább a kívánságlistám a mérvadó… ott viszont van bőven miből válogatni! :D Most viszont a leginkább várós darab az Nicola Yoontól A nap is csillag, amit ha minden igaz, nyár végére hoz el nekünk a GABO Kiadó, úgyhogy megerősítvén azt a "ha minden igaz” részt, legyetek szívesek imádkozzunk együtt néma csendben, a következő fél percben.

8. Egy könyv a várólistádról, amit mindenki olvasott, kivéve te.

Mi mást mondhatnék, mint a Harry Pottert? Tudom, szégyen-gyalázat vagyok a könyvmoly társadalomra, sőt az egész emberiségre nézve, de csupán tizenhat éves koromra jutottam el odáig, hogy ismerkedni kezdjek egyáltalán a sorozattal, és még így is csak az első két részt tudhatom az olvasmánylistámon. De még ne öljetek meg… igenis szándékomban áll csatlakozni a nagy HP fandomhoz azzal, hogy tisztességesen végignyálazom az összes részt minden kiegészítő izékével együtt, csak hát… tudjátok, van valami közhely arról, hogy sok a jó könyv, és túl kevés az idő… úgyhogy talán megbocsátjátok ezt a hiányosságomat. :P

9. Egy könyv a várólistádról, amit mindenki ajánl

Unalmas lenne az élet, ha megint a Harry Potter könyveket hoznám fel, úgyhogy mondok valami újat: mindenki a Leányrablás Budapestennel rágja a fülemet. Akármerre fordulok molyon, mindenhol Ambrózy báró sorozatának valamelyik része szúrja ki a szemem, nem is beszélve az ötcsillagos értékelésekről, és arról, hogy ha annyi pénzem lenne, ahányszor megpróbálták már rámtukmálni, akkor akár megvehetném az ország megannyi könyvesboltjában fellelhető összes példányt belőle. Ennek jelentenie kéne valamit… mégis úgy érzem, még egy darabig marad ott a drága, ahol van.

10. Egy könyv a várólistádról, amit nagyon el szeretnél olvasni

Súgok egy titkot… csak most, csak nektek… akármi is hangzott el fentebb, azért a tény csak az, hogy ha valamit várólistára teszek, az döntő többségben azért történik, mert érdekel… de komolyan, pssszt, ne mondjátok el senkinek! Na de, let’s get serious for a moment… legyen mondjuk a választottam Anne L. Greentől A remény hajnala, ugyanis azt tervezem, hogy ha átrágom magam mindenen, amibe éppen bele vagyok kezdve kívánjatok sok sikert, akkor ez következik, elvégre nem járja, hogy Barbim állandóan az írónő könyveiről áradozik nekem, én meg még nem olvastam tőle semmit xD.

11. Könyvek száma a molyos várólistádon

Haha. Haha. Nos… talán ez az utolsó kérdés ösztönözhetett volna rá, hogy vegyek egy bazinagy lélegzetet, és rászánjam egy értékes órámat arra, hogy tökéletesen rendberakjam a várólistám, de mint tudjátok, rettentő lusta ember vagyok. Valljátok be, ti magatok is meglepődtetek volna, ha ezt megteszem. Úgyhogy nyilván értitek, nagy volt a nyomás, nehogy csalódást okozzak… így inkább nyugton megültem a seggemen, és nem nyúltam semmihez :D Beavatkozás nélkül pedig 153 tételes várólistáról és röpke 196-os kívánságlistáról adhatok számot. Mondanám, hogy csökkentés alatt áll, de… igazából csak nő. A végtelenségig.

Ez lett volna tehát a terv mára – mission completed, legjobb tudásom szerint választ adtam a fenti tizenegy pontra, és bizony, mindezt úgy, hogy nem dőltem ki a gép elől, még ha meg is izzasztott a feladat xD Ha velem együtt ti is a sikeres túlélők táborába tartoztok, hadd gratuláljak – elhivatott olvasók vagytok és hűséges katonák! Én köszönöm még egyszer a kihívást Solnak, a Könyvvadászok bloggerének, és csak hogy meg ne szakítsam a kört, meginvitálnám Dorkát Csak Simán Dorkát és Gothic-ot is, mert szenvedni csak úgy menő, ha az ember nem egyedül teszi!

A hónapban már nem dolgozok, így egész sok szabadidőm felszabadult, amit békés regenerálódásra és persze olvasásra-blogolásra szentelhetek végre, így várhatóan felszaporodnak a jövőben a könyvértékelések, recenziók, ráadásul vészesen közeleg a blog második születésnapja is, úgyhogy addigra még valami meglepetést is kieszelek, csak vigyázzatok! ;) Ezer puszi ♥