Jasinda Wilder - Zuhanunk egymásba

„A fájdalom elől nem lehet elrejtőzni. A fájdalmat nem lehet csak úgy figyelmen kívül hagyni. Fájdalom, gyász, düh, szenvedés… ezek nem szívódnak fel csak úgy… Egyre nagyobbak lesznek, amíg végül összeadódnak, és elemésztik az embert. Meg kell tanulni együtt élni velük, és elfogadni őket. Meg kell adni a fájdalomnak, ami jár neki.”

Eredeti cím: Falling Into Us

Sorozat: Beléd zuhantam 2. (Falling 2.)

Oldalszám: 480

Megjelenés: 2016

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó (Rubin Pöttyös)

Ár: 3499 –

Azt hitted, ismered a teljes történetet…

Kyle Calloway halálával Nellben is meghalt valami. De nem egyedül ő az, akinek küzdenie kell. Kyle halála ugyanis hatalmas űrt hagyott maga után szülei és bátyja, Colton lelkében és szívében is. A lányt pedig, akit szeretett, teljesen összetörte.

És amit soha nem sejtettél volna:

Becca de Rosa Nell legjobb barátnője. Miközben minden erejével barátnőjének próbál segíteni, Becca élete is gyökeres fordulatot vesz, és hamarosan már semmi sem az, aminek egykor hitte.

Jase Dorsey a tizenhatodik születésnapja utáni héten randevúra hívja Nellt, de végül az egész dugába dől. Ám nem tudhatja, milyen tragédiák és csodák történnek majd egy véletlen nyomán.

Most és mindörökké? Válaszd a csodát!

Tipikusan az a könyv, amit becsukva kell egy kis idő, hogy magamhoz térjek, de mikor megkérdezik mi ütött ki, nem tudok mit válaszolni. Túl jó volt, és túl rossz, továbbá egyik sem és mindkettő egyszerre. Összeszedettségem nem ismer határokat, de nézzétek el nekem. Ezen a történeten tényleg érdemes a teljes zavarodottságig elgondolkodni – még akkor is, ha már nagyon felejteni akarom. Á, nem is várom, hogy értsétek meg. Én sem tudom.

A jelenleg tárgyalt könyvvel lényegében a véletlen hozott össze: a sorozat előző részét szándékomban állt egyszer, valamikor, a nagyon távoli jövőben elolvasni, ezen azonban addig nem is gondolkodtam, egyszerűen csak úgy hozta a sors, hogy mikor éreztem magamon eluralkodni a Rubin Pöttyös megvonás tüneteit, ez éppen újonnan bekerült a könyvtárba. Nem különösebbem hatott meg hogy egy sorozat későbbi része, ahogy az sem, hogy igazából nem érdekel a sztorija – kiéheztem, szükségem volt rá. Aztán persze a kezdeti lelkesedésemet úgy öt oldal elolvasása után teljes apátia követte, karöltve a gondolattal, hogy úgy ahogy van, olvasatlanul visszaviszem.

És ezzel igazából elmondtam mindent, amit olvasás közben éreztem. Egyszer fent, egyszer lent. Az „úristen, nem tudom letenni”-től egyenesen vezetett az út „inkább feladom”-ig, aztán újra előröl, egy végtelen érzelmi hullámvasutat generálva. De olyan igazit, adrenalinnal és hányingerrel egyszerre.

Áh, még mindig nehezemre esne megmondani, hogy tetszett-e vagy sem. Mert ez igazából éppen úgy változott, mint a hangulatom szokott – rohadt gyorsan és hirtelen, aki pedig ismer, tudja, hogy az milyen is… Az ilyen periódusaim pedig tényleg tökéletesen ráilleszthetők erre az olvasmányélményre. Marhára nem érdekelt, majd hirtelen megfogott benne valami, és akkor tiszta lelkesen végiggaloppoztam az első felén, ezután persze megérkezett Holtpont nevű drága barátom, aki ahol tud, segít, így pár fejezeten át csupán vánszorogtam és az élet értelmét kerestem elhivatottan. Ezt meg mi követte volna, ha nem a klasszikus „egyik fejezetben tetszik, a másikban nem” felállás? Mintha csak magamat látnám ahogy az emberekhez viszonyulok. És beteg, de ha erre gondolok, tudom, hogy ezúttal velem van gond… én mégis előszeretettel hibáztatom a könyvet is. Főleg a könyvet. Mert nem vagyok hülye, tudom, hogy ezzel valami hibádzott. Nem csak én vagyok túl szeszélyes, meg kritikus. Igaz? Ugye??!

Kezdjük példának okáért azzal, hogy íme újabb New Adult regény, amely a klisék végtelen tárházából épített várat. Talán kicsit mélyebben leásott a szarkupac aljára, amihez már érthető módon nem sokaknak van gusztusa, de ez a lényegen nem változtat sokat, maximum örömmel konstatálhattam, hogy legalább a nemi erőszak, a „szexi srác a szomszédban” a „halott szülőket mindenkinek!” és hasonló bravúros alakítások ezúttal kimaradtak a repertoárból. De sebaj, azért egy menő, szexisten élsportoló meg egy csendes és visszafogott, tapasztalatlan leányka megmaradtak a standardból, csak hogy ne ébredjen fel senkiben a hiányérzet Reni és Cortez kór pls. Kaptunk egy csipetnyit a családi erőszak szálból – éppen annyit, hogy a történet első felére is jusson egy konfliktus –, némi tiltott szerelmet, megtapasztalhattuk, mi sül ki a „ha nincs ló, jó a szamár is” szindrómából, újraelemezhettük mi a helyzet a fiú-lány barátságokkal még mindig baromság, úgy ahogy van, végezetül pedig megkaptuk összegyúrva egy robbanásveszélyes masszává az összes elképzelhető tragédiát és nagystílű problémát mert a tömegöngyilkossági inger menő.

Könyörgöm.

Ezeket mind összevetve nem is egészen világos, mi okból született meg a történet, ahogy az sem, milyen erők feszítették szét belülről íz írónőt, amelyek mindenképp ennek a megírására ösztönözték. Komolyan, teljes homály fedi számomra e mű keletkezésének körülményeit, ahogy nem tudom hova tenni a molyos 85+-os százalékot és a maximum pontos értékeléseket sem. Vonatkoztassunk el egy percre az én érzéseimről, és vessünk egy pillantást egy bekezdéssel fentebbre. Ezek a tények. És minden sorból csak úgy árad a középszerűség.

A kérdés pedig ennek ismeretében csupán annyi, hogy akkor mégis mi az, amiért nem fejezem be ezen a ponton az értékelést, nemes egyszerűen letudva annyival, hogy „gyermekeim, amennyiben nagyra tartjátok becses és mindig oly kevés szabadidőtöket, akkor sürgősen felejtsétek el e mestermű létezését”? Hogy mégis miért? Mert mindig volt egy reménysugár. Hol halványabb, hol erősebb, de Jasinda Wilder mindig adott néhány kapaszkodót, amelyek segítségével már csak az ember személyes akaratától függött, szeretné-e megszeretni a sztorit, a szereplőket, az érzéseket, amelyeket közvetítenek a leírtak. Én pedig túl a felismerésen, hogy lényegében az egész nem nagy szám, igyekeztem élni minden lehetőséggel, hogy találjak Jason és Becca történetében valami szerethetőt, pontosabban az övékben és a többiekében is – noha sokszor éreztem, hogy ott csúszott valami végleg félre, mikor az írónő úgy döntött, megpróbál egyszerre több pár életébe engedni betekintést. Nem kellett volna.

Döntő többségben a történet Jason és Becca sztoriját, az ő megismerkedésüket, kapcsolatukat, közös éveiket kíséri végig, azonban csak a regény első fele szentel nekik kizárólagos figyelmet. Valószínűleg azért, mert ez még tényleg csak a szerelmük kezdetét, érzelmeik kialakulását mutatja be, mely nyilván bővebb kifejtést igényel, mint egy összeszokott, sokéves páré. Őszintén nekem ez volt a kedvenc időszakom, s olvasmányélmény szempontjából a leginkább sikeres is: nem tökéletes, ahogy az egész történet sem az, de itt legalább sikerült kapásból megkedvelnem a karaktereket, és így evidens, hogy szívesen csöppentem bele bizonytalan kis világukba párszáz oldal erejéig. Jason szerintem lehetetlen, hogy ne lopja be magát minden lány szívébe legalább egy kicsit – nálam leginkább ez utóbbi szó érvényesül, valahogy minden pozitív tulajdonsága ellenére sem került közel a szívemhez, de ez egy percig sem jelenti, hogy nem tartottam abszolút nyerő főszereplőnek. Tény, nem igazán kap a karaktere dimenziókat, a maga kis egyszerű és klisés módján megfelel a könyves álompasi elvárásoknak, magyarán kívül-belül tökéletes és szeretnivaló. Számomra talán túlságosan is, ugyanis enyhén azt hiszem bukok a tökéletlenségekre, amelyek igazán élővé, különlegessé teszik a karaktereket – és a való életben is az embereket –, de a lényegen ez nem változtat, attól még muszáj kedvelni Jase-t is.

Beccával már kevésbé tudtam egyértelmű döntésre jutni most joggal kérdezhetitek, hogy miért, az előbb talán egyértelmű voltam-e, válaszom pedig az, hogy ne keressétek a logikát, mert nincs. Nem tudom ti hogy vagytok ezzel, de legyenek a klisék már úgy átlagosan is eléggé bosszantók, egy női karakterben sokkal bántóbban szemet szúrnak, így egy apró szájhúzással, de amúgy lazán elsétáltam Jason tökéletessége mellett, de nem tudtam ugyanezt megtenni Beccánál is. Kezdetben hozta a szememben a tipikus szürke kisegér figurát, amivel már a nemlétező tököm is televan: a csendes, visszafogott, szerencsétlen, önértékelési problémás, prűd és tapasztalatlan lánykát, tipikus prototípusát az olyan féléknek, amelyek az életben nem valók az ostoba, kigyúrt élsportolóknak bár én kérek elnézést, mert Jason sportolóhoz képest meglepően értelmes. Így első benyomásra csak forgattam a szemem, de Beccának mondhatni sikerült magát tisztára mosni a gyanúmtól, hogy kioszthatom neki az év legunalmasabb főszereplője díjat. Bár némileg gyenge jellemre utal, amekkora változáson keresztülment Jason mellett, nem emberi, hanem az én szórakozásom szempontjából ennek csak örültem. Innentől már nem tartott soká megkedvelni a meglehet továbbra is visszafogott, kedves, de ugyanakkor humoros, vakmerő, szexi Beccát.

Hamar világossá vált számomra, hogy akármilyen beteges körülmény hatására találtak is egymásra ők ketten, rendkívül édes páros, ezért volt különösen nagy öröm olvasni róluk – de azt hiszem itt az idő szót ejteni azokról is, akiknek benne volt a keze az ő bimbódzó kis kapcsolatukban.

Például Nellről… istenem, senkinek még egy ilyen barátnőt nem kívánok. Tény, nekem már az elején sem sikerült annak a bájos, kedves lánynak látni, amilyennek leírták. Nem cáfolt rá különösebben, hogy az lenne, nemes egyszerűséggel nem volt számomra szimpatikus, és ez nem is változott a történet folyamán. Talán én ítéltem meg rosszul, talán túl keményen állok hozzá s nem vagyok kellően tekintettel a körülményekre, de sorra minden epizódszerepénél csak az önzését láttam megcsillanni, az önzését, mártíromságát, önsajnálatát, makacsságát és azt, hogy ellök magától mindenkit… arról nem is beszélve, ugyebár az ő révén jött be jobban a Kyle-szál ebbe a részbe is, én pedig nagyrészt ezt okolom azért, hogy egy bazinagy rohanás és kidolgozatlan felfordulás lett a könyv második fele. Ha jól tudom, kettejük kapcsolatát, Kyle balesetét és Nell ez utáni felépülését taglalja a sorozat előző része, és bár tudatában vagyok, hogy ezek az események valahogyan kihatnak a többi karakterre is, nem egészen világos, miért kellett ezt az eseménysort is ilyen erősen behúzni ebbe a sztoriba is. Hiszen a főszereplő párosnak is bőven megvannak a maguk problémái és drámái, mégpedig éppen egy klisés romantikus történetre elég. Nem hiszem, hogy ez fokozásra szorult volna.

Mint írtam, szerény véleményem szerint itt siklott teljesen félre a könyv második fele, itt változott egy kidolgozatlan, ugribugri eseménymasszává: Minden fajta tragédiából elcsepegtetett egy picikét az írónő, de a nagy kapkodásban és az események sűrűjében koránt sem eleget, hogy bármit is igazán át lehessen érezni, és hatni tudjon az olvasóra. És tudjátok mit? Hiába a történet akármennyi a pozitívuma – az erős központi páros, a bájos romantikus szál, az üde színfoltokként szolgáló szabad versek, a sok kikapcsoló és édes kocsikázás… –, és eltörpül az összes negatívum is, ha a kötet második felére gondolok. Ez felülír mindent, mert egyszerűen túlságosan összecsapott hozzá, hogy könnyen túltegyem magam rajta. A Zuhanunk egymásba előtte is távol állt a tökéletestől, de azt hiszem, ezt a nagy hibát kellett volna csupán mellőzni ahhoz, hogy még a tökéletlenségei ellenére is élvezhető maradjon a könyv.

Összességében ajánlom azoknak, akik képesek voltak követni az értékelés hullámzását, s nem vesztették el a fonalat az „egyszer jó, egyszer rossz” típusú ugrálásom közben – nekik már a könyv sem okoz majd nagy megpróbáltatást ilyen szempontból. ;) Ajánlom a romantika, és az NA műfaj kedvelőinek, azon belül is talán inkább azoknak, akiknek kevés, s talán nem is olyan színvonalas darab akadt eddig a kezébe, ugyanis ha egyszer valami túl magasra teszi a mércét, akkor már nehéz tolerálni a középszerűséget. Ajánlom azoknak, akik csak ki akarják kapcsolni az agyukat pár órára – akik kíváncsiak egy bájos szerelmi történetre, de nem rettennek el a fájdalomtól sem, ami itt-ott mindig felüti a fejét a cselekmény során, s mindig tesz róla, hogy kicsit összetörje a szíveket, ha valaki fogékony a karakterek bánatára.

Kedvenc karakterek:

Nehéz a döntés, ugyanis akárcsak a könyvvel, úgy a legtöbb szereplővel is hullámvasút szerűen alakult a viszonyom… kivéve Jasont – ami ha engem kérdeztek, felettébb különös. Nem avattam a személyében új könyves álompasit, nem estem bele, nem éreztem késztetést ódákat zengeni a tökéletességéről, mégis, összességében tudom, hogy egy ilyen srác az, akiről a szíve mélyén minden lány álmodik. Rendes, megértő, vicces, harmonikus elegye a bájos jófiúknak és a keményöklű rosszaknak is. Azonban velem nem ezen tulajdonságai által szerettette meg magát, sokkal inkább a cselekedetei hoztál közel hozzám, az, ahogy Beccával bánt, majd ahogy később a gyermekükkel is. Meg kell zabálni.

Kedvenc részek:

Elsősorban a könyv eleje… á, nem is egészen a könyv eleje, inkább a tényleges cselekmény kezdete áll hozzám legközelebb, középpontban Jase és Becca szerelmének kibontakozásával. A körülményeket és kiváltó tényezőket nevetségesnek, magát a kapcsolatot ellenben kimondottan aranyosnak találtam, és öröm volt végig követni, ám mikor elkezdett az írónő nagyobbakat ugrani az időben, úgy éreztem, hirtelen átcsaptunk szappanoperába… de még így is, a történet legvégén még jelentett egy aprócska fénysugárt számomra főszereplőink szülővé válása. Ne is kérdezzétek, én sem értem, elvégre utálom a gyerekeket… de itt olyan bájosan és idillien sikerült megjeleníteni a témát amilyen a valóságban sosem lehet :P.

Kedvenc idézetek:

„Ha azok bántottak leginkább, akiknek a legjobban kellett volna szeretniük, ha a fizikai fájdalmon keresztül keresed a kiutat a lelki gyötrelemből, ha elutasítottak, mert nem vagy tökéletes, akkor neked szól ez a könyv. Téged is szeret valaki; nem vagy egyedül; gyönyörű vagy.” (ajánlás)

***

„Ízlés és stílus kell ahhoz, hogy az ember kívánatos legyen, de nem ribancos.”

***

„… a problémáknak szokásuk utánamenni az embernek, lévén a lelkében vannak.”

Borító: 5/2

Nálam ez most egyszerűen nem talált be – még ha a borítóképre a szájamat húzva rá is bólintanék, a betűtípus és a cím furán odapotyogtatott szavai akkor is teljesen elrontják a látványt, arról nem is beszélve, hogy az én ízlésemnek ez már undorítóan rózsaszín. Nem olyan „kiég a retinám, ha ránézek” módon, inkább olyan vattacukros, émelyítően nyálas benyomást kelt bennem, amit sötét lelkem nem tolerál.

Pontozás: 5/3

Jó és rossz, vidám és fájdalmas, szelíd és szenvedélyes, bájos és nyálas, élvezetes és szenvedős, pörgős és egyhelyben toporgós, szívszorítóan szép és kiidegelő, klisés és egyedi, mindezt egyszerre. A Zuhanunk egymásba egy végeláthatatlan kötéltánc – az ember hol jobbra billen, hol balra, de minden percben keményen küzdenie kell, hogy egyensúlyban tudjon maradni. Voltak a könyvben fejezetek, amelyekre kész sikerszériaként emlékszem vissza, és olyan mélypontok, ahol nem is akartam folytatni. Percek, mikor teljesen odavoltam, és olyanok is, mikor durván le akartam pontozni. Most pedig, értékelés előtt állva csak ezt a kuszaságot látom, ezt a megállás nélküli hullámvasutat – amiről ha megkérdeznék, milyen magas, ugyebár szintén nem szolgálhatnék egyértelmű magyarázattal. Hol ilyen, hol olyan, összességében meg közepes – ahogy az adott regény is az lett. Talán kevesebb szappanoperás dráma rövid részekre egybesűrítve, vagy egy fokkal nagyobb terjedelem, hogy legyen hely igazán kibontani a konfliktusokat; talán néhány mellékes karakter kiírása, vagy az olyan részletek elhanyagolása, amelyek csak klisét szültek… talán ezekkel még lett volna lehetőség feljebb tornászni a pontot, de hogy pozitívabb oldalról is megközelítsem a témát, ez megoldható lenne egy kicsit több Jase-Becca jelenettel, esetleg különös tekintettel a jövőjükre, ugyanis az ő párosukat abszolút kellemes részének tekintem a történetnek.

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!