Holly Bourne: Barátnők voltunk

„Abban a helyzetben ez volt az egyetlen egészséges döntés: fogni egy szikét, körberajzolni vele a barátságunkat, és kiemelni a szívem szövetéből. A harag könnyei, a megbánás, a gyász és a hiányérzet már akkor kísértettek engem, amikor még el sem végeztem a műtétet. És mégis, ahogy ott álltunk a backstage-ben, az újrakezdés küszöbén, nem tudtam nem izgatottan reagálni a meghívására.”

Eredeti cím: Girl Friends / When We Were Friends
Oldalszám:472
Megjelenés: 2024
Kiadó: Libertine
Trigger warning: mentális betegség, öngyilkosság, nők elleni erőszak, addikció

Attól a naptól kezdve, hogy először találkoztak, Jessica és Fern a legjobb barátok. Különbözőségeik ellenére is mindig ott vannak egymásnak, bármilyen akadállyal is szembesüljenek. Miközben igyekeznek átevickélni a felnőtté válás nehézségein, Jessica átlép egy határt, amit Fern képtelen megbocsájtani neki.

Most, több mint tíz évvel később Jessica váratlanul felbukkan Fern életében. Sok minden változott a tíz év alatt, de vajon a kapcsolatuk is lehet más azzal, hogy idősebbek lettek? Vajon képesek-e felülkerekedni a régi szerepeiken? Vagy a közös múlt megismétli önmagát?

A Barátnők voltunk egy hihetetlenül vicces és egyben megrázó történet, amely egyszerre ünnepli a női barátságok csodáját, miközben tűéles betekintést enged a sérelmeinkbe, melyeket épp azoktól szenvedhetünk el, vagy azoknak okozhatunk, akiket a legjobban szeretünk.

Not to be overdramatic… de kész öröm, hogy még nem járok terápiába, mert ezzel az 500 oldallal valószínűleg évek kemény pszichológiai munkája ment volna a kukába. Teljes reset, összeomlás, minden tinédzserkori szorongás felelevenítése, szakmai identitásom megkérdőjelezésének aktuális heti epizódja… Egy szó, mint száz, a Barátnők voltunk egy 10 órás buszúttal és tőlem szokatlan mértékű zsebkendő igénybevétellel kísért érzelmi hullámvasút: az érzelmi élmény -1/10, az olvasmányélmény 10/10, úgyhogy ha netán keresnétek a könnycsatornáitok megnyitásának módját… akkor maradjatok, és menten elmondom, miért ez lesz rá a tökéletes választás.

Főszereplőink, Fern és Jessica, ezerszer látott, jól ismert, mégis teljesen valószerű típuskarakterek – olyanok, akiket vagy ismertél, vagy hallottál róluk, vagy te voltál valamelyikük; annyi biztos, hogy mindenki életében feltűnik belőlük legalább egy. Fern, mint egyszemélyes narrátor, a szürke egér sztereotípiára teszi a tétjét: kedves, barátságos, ugyanakkor az élő díszletbe olvadó fiatal lány, megpakolva egy 14 éves számára méltatlanul nehéz mentális batyuval. Csendes, de a belső monológja megállíthatatlan és kegyetlen, tele önmarcangolással, szorongással, értéktelenség érzéssel. Jessica váratlanul, szélvész módjára jelenik meg, és homlokegyenest ellentétes habitusával ezer színnel tölti fel Fern szürke világát: vibráló, élénk, és mágneses erővel vonzza a figyelmet – a pasikét kimondottan. Gyönyörű és vad, titokzatos és vakmerő, az a fajta, akit a lányok hamar megutálnak, a fiúk pedig bálványoznak. Helytálló kérdés, hogy két ennyire különböző karakter mégis mit keres egymás mellett, ám látszólagos ellentéteik dacára Fern és Jessica osztoznak egy s másban: magányosak, bizonytalanok, szeretetre éhesek, és őszintén, kétségbeesetten vágynak arra, ami a másiké.

Történetük és barátságuk két szál váltakozásában bontakozik ki: a múltbéli fejezetek megismerkedésüket és tinédzserkori barátságukat, míg a jelen idősík a tíz évnyi no-contact utáni újraegyesülésük folyamatát és a múlt újjáéledését követi végig. A dráma, az elszakadás, a feloldatlan konfliktus már egész korán belengi feszültségével az oldalakat, azonban rengeteg aktuális vívódás, régi minták elleni küzdelem, valamint négy-öt évnyi közös múlt felgöngyölítése vezet Fern döntésének megértéséig.

Egyik fejezetet a másik után pörgetve lassan körvonalazódott bennem egy gondolat nem csak egy, de értitek: szerencsére egyre több szó esik napjainkban a mérgező párkapcsolatokról és házasságokról, ugyanakkor a toxikus barátságok témája még mindig ágy alá szorult fél pár zokniként várja, hogy valaki észrevegye. Pedig az alapgondolat hasonló: a szeretet önmagában nem garantál jó kapcsolatot, és még az igazi borsó-meg-a-héja barátságokban is megeshet, hogy egyik-másik fél kifejezetten negatív hatással van a másik életére, még ha nem is feltétlen szándékosan. Bár próbál a regény komplex szemlélettel közelíteni ehhez a viharos kötődéshez, és teret adni Fern mellett Jessica belső világának is, a tanulság szerintem ezáltal mit sem változik. Ha egyetlen life lessont adhatok át nektek, akkor az ez: a magyarázat nem kifogás. Sok terhet levesz az emberről, ha megérti, attól, hogy átlátja a másik hátterét, mozgatórugóit, nehézségeit, traumáit, és képes ezekkel empatizálni, még nem kell elfogadja azoknak az őrá gyakorolt negatív következményeit természetesnek. Lehet azt mondani, hogy köszi, ebből nem kérek. A megértés nem kötelez megbocsátásra. Akármennyire nem rossz ember valaki, ha szignifikánsan negatív hatást gyakorol az életedre, mindennapjaidra, énképedre, mentális egészségedre… akkor tisztelheted magad annyira, hogy tégy egy lépést hátra, és kivond az életed egyenletéből. Nem felelősséged feláldoznod a lelki épséged.

Nagyon random life lesson vége… amivel amúgy csak arra akartam kilyukadni, hogy bár Jessica megkapja a maga képernyőidejét kifejezni bonyolult és teljesen valid belső tartalmait, a felmentésére tett kitartó erőfeszítések úgy érzem túllőttek a célon. Egyáltalán nem egysíkú karakter, a küzdelmei fontos rendszerszintű problémákra hívják fel a figyelmet, és összességében nagyon könnyű őt is megsajnálni, de mindeközben nem szabadna elvesszen a felelőssége a tetteiért. Jessica meggyötört, kihasznált, tárgyiasított és empátiára érdemes – de nem egy szent.

Sejthetitek, hogy a nyelvem hegyén van, hogy kardoskodjak ennek a miértjei és hogyanjai mellett… de kikerülve az ízléstelenül leleplezős spoilerek elétek hintését, inkább csak néhány témát említenék, amelyekbe a regény belenyúl Jessica és Fern története által. A női barátságok természete, valamint az ezekbe oly gyakran vegyülő női versengés egyértelműen fontos pontja a cselekménynek – a külső megjelenés, népszerűség, a fiúk figyelme pedig nyilvánvaló alapot képez a rivalizáláshoz ebben a korban, ami számos kapcsolódó problémát felvet. Ilyen egyik oldalról a „csúnyalány-szindróma”, másik oldalról a pick-me jelenség, de az egész mélyére nézve kiüti a szemünket a teljes női létélményt átható erőszak-kultúra. Belemutat a regény abba, milyen korán szembesülnek az iskolás lányok a szexizmus és objektifikáció változatos formáival, hogy hogyan távolodnak- és szakadnak el a saját szexualitásuktól, mielőtt még igazán felfedezhetnék, és hogy ezzel egyidőben hogyan sajátítja azt ki a társadalom és az ellenkező nem. A Barátnők voltunk szívszorítóan hozza le egyéni szintre a rendszerszintű abúzust, de nem áll meg itt – helyet szorít emellett a mentális betegség, addikció, selfharm, öngyilkosság, majd a terápia és pszchológus psziché témáinak is. És a slusszpoén: intenzív és érzelmileg telített minden lap, mégsem érződik egy percig sem túlzsúfoltnak. Bourne megvalósította a majdhogynem lehetetlent: úgy tette terítékre ezt a rengeteg komoly kérdést, hogy a végeredmény természetes maradt, és nem hozta azt az ominózus „checklist-effektust”, mintha csak pipálgatni akarná a tartalmi elemeket. Respect.

Összességében azt mondanám, hogy a Barátnők voltunk messze nem tökéletes történet – de egyedül a világ, a társadalom, és az emberek tökéletlensége teszi ilyenné. Rossz emberek megbocsáthatatlan tettei, hús-vér alakok emberi hibái, berögzült, toxikus mintázatok és kogníciók, kommunikációs vakvágányok és egyenetlenül szabályozott érzelmek kavarognak és keverednek ezen a közel 500 oldalon, miközben az írónő mély érzékenységgel nyújt betekintést a lányok és nők személyes és rendszerszintű küzdelmeibe. Ajánlom a könyvet azoknak, akik szeretnének lelassulni egy elgondolkodtató, érzelemdús olvasmánnyal, és rendelkeznek az ehhez szükséges nyitottsággal és empátiával; ajánlom fiatal és érettebb nőtársaimnak, remélve, hogy őket is eléri az együttérzés fájdalmából és megértettség érzéséből fakadó katarzis; és végül ajánlom az érdeklődő férfi olvasók figyelmébe is, akik keresik a módját, hogy megértsék a női léthez kapcsolódó élményt, a küzdelem hangját, amit sokan még mindig próbálnak elhallgattatni.

Idézetek

„Mármint érted, milyen fura, hogy már léteznek valahol azok az emberek, akik most még idegenek, de egyszer talán nagyon fontosak lesznek számomra.”

***

„Most először vettem komolyan fontolóra a lehetőséget, hogy a szex iránti közömbösségem talán mégsem a diagnosztizált depresszió hozadéka, hanem csupán logikus válasz a csalódást keltő felhozatalra.”

***

„Őszinte megnyugvást okozott a felismerés, hogy Liam veszített a genetikai lottón. Fikarcnyi bűntudatot sem éreztem miatta. Elvégre ami nekünk, nőknek maradt: viccek a kopaszodásról és parányi péniszekről. Ők megszégyeníthettek bennünket, bánthattak és tönkretehettek, nevezhettek felváltva kurvának és prűdnek, picsának és zakkantnak, tapadósnak és kétségbeesettnek, mondhatták, hogy lóg a mellünk, esetleg hogy túl kicsi vagy túl nagy a mellbimbónk, túl kövérek vagy éppen túl soványak vagyunk. A férfiaknak milliónyi módjuk volt, hogy megalázzanak és eltiporjanak bennünket, nekünk meg be kellett érnünk annyival, hogy esetleg odavetettük, hogy kicsi a farkuk vagy hogy nincs hajuk.”

***

„Szóval én a legjobb barátnőm kezét fogom, és elképzelem, mik is lehetnénk mindezek nélkül. Hogy mennyi időt és idegeskedést vesztegettem el a férfiak figyelmére, miközben a kapcsolatom velük sosem lesz tökéletes, mert sosem lesznek képesek megérteni ezt az egészet.”

***

„A leggyakoribb tévhit a traumával kapcsolatban az, hogy csak a legszélsőségesebb, legintenzívebb élményeket nevezhetjük így.”

Borító: 5/4

Vibráló, látványos, csak úgy vonzza az ember figyelmét – de ha kicsit tovább nézem, többet is találok ott, ahonnan ez a fiatalos élénkség érkezett. Vagy csak általánosságban el vagyok ragadtatva, és ezért túl sokat belemagyarázok, ezt döntsétek el ti. A hinta, mint szimbólum jól megragadja Jessica és Fern barátságának dinamikáját, a magasság és mélység, a repülés és zuhanás közti váltakozást, a borítón szereplő két alak pedig a felhőtlennek tűnő szárnyalásban megbúvó menekülést és a bizalmatlanság miatti megrekedtséget is. Talán szándékos volt, talán nem… de bejött, és ez a lényeg.

Értékelés: 5/5

Első benyomás így, tingli-tangli fülszöveg úgy… a Barátnők voltunk egyáltalán nem azt adja, amit ígér, és ennél kellemesebb meglepetést aligha kívánhatna az olvasó. Holly Bourne regényét könnyed, nyaralós kikapcsolódás gyanánt vettem kézbe klisés konfliktussal és némi kamaszos drámával számolva, így valódi arculcsapásként ért, mennyi mélység, mennyi lélektani réteg, mennyi releváns pszichológiai és társadalmi tartalom tölti meg a lapokat. Fern és Jessica barátsága, szakítása, majd újraegyesülése túlmutat a tinédzseres cicaharcon: értéktelenség érzés, nyughatatlanul hajszolt szeretetigény, mentális betegség, megfelelési vágy, szociális elvárásokkal való azonosulás és küzdelem közti őrlődés, féltékenység és éveken át hordozott kimondatlan feszültségek bonyolult szőttese köti őket egymáshoz. Űzött, megtört, sajnálatra méltó karakterek, akik a kamaszéveknek- valamint a 2000-es évek szexista atmoszférájának viharos tengerén kapálózva rendre másokat is a mélybe rántanak a saját túlélésükért küzdve. Az írónő példátlanul magával ragadó módon kapja el a női psziché és női kapcsolódás komplexitását, miközben az egyénen túlmutató szociális kontextus irányába is magabiztosan terjeszkedik. Rég nem érte már el más, hogy egy doboz zsepi mellett olvassak, but here we are.

Ha érdekel a könyv, rendeld meg a kiadótól ITT!

Linn Strømsborg: Baszki, baszki, baszki

„Espen folyton azt kérdezi tőlem, hogy dühös vagyok-e. Ettől csak még dühösebb leszek. Dühös vagy? Igen, dühös vagyok. Mindig dühös vagy. Igen, mindig. Aztán ennyiben hagyja. Soha nem kérdezte meg, hogy miért.”

Eredeti cím: Faen, faen, faen
Oldalszám: 240
Megjelenés: 2024
Kiadó: Libertine

Britt egész életében azt tette, amit kellett. Felelősségteljesen viselkedett, elpakolt maga és mások után. Most pedig beolvasott az egész családjának és a barátaiknak. Egyetlen dolgot bán csupán: hogy nem tette meg ezt már sokkal-sokkal korábban.

A Baszki, baszki, baszki a düh és a dac regénye. Egy regény arról, milyen vágyni egy másik életre – egy másik világra. És arról is, hogy olykor önmagunknak is meglepetést okozunk, hogy összeomlunk, majd összeszedjük magunkat, és arról, hogy mi minden történhet, ha merünk a szívünkre hallgatni.

Linn Strømsborg egyike a kortárs norvég irodalom legeredetibb hangjainak. A hazánkban 2023-ban megjelent Soha, soha, soha után a Baszki, baszki, baszki című kötete a második, magyarul is olvasható regénye.

Lehet hogy van némi problémám a haraggal. Lehet, hogy emiatt az illendőnél hamarabb meggyőzött ez a feszültségtől terhes borító és fülszöveg – és meglehet az is, hogy már a megjelenés óta tűkön ülve vártam, mikor kerül nekem is a kezembe ez az őszinte, lélek mélyéig hatoló írás, melyet az egyszerűség kedvéért hadd illessek a Baszki 3x névvel ezentúl. Long story short: vártam. Nagyon. Persze ezt a várakozást idő közben árnyalta, hogy kezembe került az írónő Soha, soha, soha c. kötete is, elég ellentmondásos élményt hagyva maga után, de a harci kedvem mit sem csökkent. Készen álltam a Baszki 3x robbanására – bár bevallom, magam sem számítottam rá, mennyi megdolgozatlan érzés, mennyi düh, és mennyi ezáltal keltett önreflektív késztetés ömlik majd rám közben. Viharos egy hullámvasútra szálltam.

Egyrészt azt érzem, hogy a tartalom annak minden szituációs és pszichológiai-emocionális járulékával telitalálat az én könyves ízlésem bingóján. Inzertáljátok ide a szokásos könyvdicsérő jelzőimet: „nagyon emberi”, „kellően földhözragadt”, „valóságos és átérezhető”. Minden nappal egyre unalmasabbá és kiszámíthatóbbá válok, nemde?

Főszereplőnk – mondhatni antihősünk – Britt, negyvenes anyuka, feleség, nő, ember. De legfőképp dühös – nem csak most, mindig. Évekig halmozott neheztelés nyomja a mellkasát minden áldott átkozott nap, melyben ott sűrűsödik megannyi el nem simított nézeteltérés a férjével, gyermekkora veszteségei és traumái, meg a világ minden borzalmas aktualitása. Az írónő tökéletesen megragadja a dühöt tovább duzzasztó folyamatokat: az éveken át természetesnek vett női gondoskodás és jószándék teljes kiapasztását, a gyújtózsinórt robbanásig égető csendes tűrést, de a környezet mindezt övező teljes értetlenségét is.

Britt története rengeteg nő története: arról szól, hogyan szorul háttérbe a nő és az ember az anya és feleség mindent megoldó, mindent elviselő, minden fölött szemet hunyó, mindig megértő, mindig tettrekész, mindig önfeláldozó, és ezek által garantáltan önmegsemmisítő szerepszemélyisége mögött – csak hogy mindezek végén szembesülhessen a kérdéssel: „hova tűnt belőled a nő? hova tűnt belőled az ember?”. Mint a poszt elején kiemelt idézet mutatja, a szemrehányás adott: „mindig dühös vagy” – de sosem jön a kérdés, hogy miért. A környezetben és társadalomban a női élményvilág önmagában nem képvisel értéket és mondanivalót, egyedül csak a reakció, amit szül, és amelyet természetesen túl provokatív lenne a kiváltó tényezők kontextusával együtt szemlélni. Ami marad, az a kiábrándultság, a „rossz rádnézni”, „túl negatív vagy”, „rossz energiákat hozol”, „téged semmi sem tesz boldoggá” és társai.

Érzelmileg és intellektuálisan is megterhelő olvasmány ez: széleskörű jelenséget mutat be, mégpedig kendőzetlenül és elfogulatlanul. Ott van benne Britt minden sérelme – megjegyzem, elég jogos sérelmek –, de a környezete érthető reakciói is, mert akármennyire fáj is az igazság, a harag – legyen az jogos vagy sem – tényleg megöli a szikrát, megöli a csillogást az ember szemében. Patthelyzet. Erről olvasni bevallom, elég… nos, támadó érzés volt, de örülök, hogy beleálltam teljes lélekkel, mert vissza nem térő lehetőséget adott magamba nézni. 

Viszont – mert mindig van egy viszont – társul az imént felsorolt egekig dicsért tartalmi elemekhez egy olyan tálalási mód, ami engem a világból is kikerget. Mintha a kedvenc fogásomat tálalták volna, de gourmet-szakácsokat megszégyenítő, kisujjkörömnyi adagban, telenyomva leárazott coopos majonézzel fuj. Strømsborg stílusával egyszerűen nem jutok dűlőre: az ő egyszerűsége több, vagy talán épp kevesebb a jellegzetes skandináv minimalizmusnál, és az én szememben már inkább a nemtörődömség és igénytelenség felé hajlik. Az oldalakon keresztül tartó, soha véget nem érő mondatok, a széttöredezett és gyakran elég gyéren kapcsolódó gondolatok, a félig üres lapok… mintha csak rupi kaur space-ekre felhúzott mondatai avanzsáltak volna futtában fecnikre firkantott, átgondolatlan naplóbejegyzésekké. Mindez olyan üres, klisés fordulatokkal megtűzdelve, minthogy  „néha arról álmodok hogy megszökök” vagy „minden átlagos nap addig átlagos amíg nem átlagos többé”. Wow. So deep.  

Persze legyetek velem őszinték, mondjátok meg, ha egyedül az én vagyok túl maradi ehhez a stílusbeli  kvantumugráshoz, de tagadhatatlanul az a fajta ember vagyok, aki egy csorba vécécsészébe sem látja bele a művészi értéket, csak azért mert kiállítják egy múzeumban… úgyhogy biztosan fel kéne zárkóznom. Vagy talán tök egyszerűen csak annyiról van szó, hogy Strømsborg szeretne nagyon mély és elvont lenni, amihez az érzelmi intelligenciája ugyan megvan, de az írói vénája kevésbé. Nem tudom. Ezt döntsétek el ti.

A Baszki 3x összességében fontos és hiánypótló kötet; nyers és valódi érzelmekkel, valamint számtalan mindennapi de nehéz témával teli. A női élmény szűkebb interperszonális, de globális társadalmi kihívásait is összegzi, belenyúl a házassági nehézségek, konfliktuskezelés(i hiányosságok), megcsalás, férfi-női barátságok, nemi szerepek és egyenlőtlenségek, gyerekkori traumák, életet veszélyeztető betegség, magány és szorongás témáiba is, de abszolút természetes módon. Elsősorban nyitott és érzelmileg kellően érett nőknek ajánlom, de végsősoron kezébe adnám mindenkinek, aki képesnek érzi magát megértésre és empátiára, ezekkel felvértezve ugyanis rengeteg tanulságot rejt ez a 240 oldal. Szellős szedéséből adódóan egy-két nap alatt kipörgethető, de érzelmi és gondolati tartalma garantáltan sokkal tovább az olvasóval marad.

Idézetek

 „A legtöbben láttunk már ilyen feliratot: rakj rendet magad után, anyád nem itt dolgozik.

A feliratot látva mindig felháborodom. Elfog a méreg minden olyan anya miatt, aki rendet rakott. Elfog a méreg, hogy én is ilyen anya lettem, olyan, aki folyton rendet rak mások után, a férjem és a lányom után, és hogy már nincs is kedvem szólni, egyszerűen megcsinálom, mert tudom, hogy ha én nem teszem meg, akkor senki sem fogja.

Rakj rendet magad után, anyád otthon sem dolgozik, mert a munka olyasmi, amiért fizetnek, ő meg szart sem kap azért a munkáért, amit elvégez.

Rakj rendet magad után, anyádnak rohadtul elege van az ingerültségből, és belefáradt, hogy bögréket pakoljon a pultról a mosogatógépbe, csak pár másodperc az egész, de tulajdonképpen ettől csak még idegesítőbb, mert hát a faszért nem tudtad megcsinálni magad, ha ilyen rövid időbe telik?”

***

„Ha a harag erősség, akkor a szomorúság gyengeség. Legalábbis én mindig így gondoltam. És persze erős akarok lenni, erő akarok lenni, olyasvalaki, aki megállja a helyét, aki soha nem adja fel, aki mindent megold. Azt akarom, hogy olyannak lássanak, aki képes dolgokra, akinek se vigasztalásra, se segítségre nincs szüksége, pedig az elmúlt években talán szükségem lett volna segítségre, csak nem tudtam kérni.

Nico igenis kér. A legkisebb dolgokat is. Megkér másokat, hogy segítsenek vacsorát főzni, megteríteni az asztalt, letörölni a mosogatót, rendet rakni, becipelni az élelmiszereket, befonni a haját, bekenni a hátát. Mindent kér, amire szüksége van, és talán nem láttam gyengének, de nem kedveltem. Idegesített, hogy mindenhez segítséget kér, de talán leginkább azért nem kedveltem, mert meg tudja tenni, amit én nem,

Megfogalmazni, hogy mire van szüksége.”

***

„Nico kitölti a maga terét a világban, de úgy, mintha az már az övé lenne. Mintha nem is kellene küzdenie érte, hogy megkapja, mintha joga lenne látszani, kitölteni a teret, itt lenni.

Lehet, hogy neki van igaza, de nekem nehéz kitölteni a teret. Az egész életem azzal ment el, hogy a lehető legkevesebb teret töltsem ki, ne legyek útban, és mi lett az eredménye? Egy szűk élet, amelyben már nem férek el.”

***

„Nico az a típus, aki szeret dolgokat. Úgy szórja maga körül ezt a szót, mintha semmiség lenne. Könnyed és vidám, és mindent és mindenkit szeret. Szerintem még soha nem hallottam tőle semmi negatívot semmiről, mindig minden elrendeződik, vagy újra rendbe jön, vagy nem úgy gondolták. Lehet, hogy könnyű derűsen szemlélni az életet, ha az ember soha nem szembesült nehézségekkel. Ha tényleg soha nem gondolták úgy. Ha tényleg minden rendbe jött. Ha tényleg elrendeződött minden.”

Borító: 5/4

Nem az a polc éke típus, de tagadhatatlan, milyen tökéletesen kifejezi mindazt, ami a történet maga. Nagyon beszédes a háttérben húzódó, színeiben és érzelmeiben is elég sötét dimenziókat idéző női alak, de az is, ahogy a beletörődés szürkén feszülő vásznát gyakorlatilag színes bombaként szakítja fel a cím, mint a fülszövegben belengetett orbitális beolvasás. Nem kifejezetten szép látvány – de hát egy dühöngő ember sem az. És épp ezért annyira kifejező a borító.

Értékelés: 5/3.5

Nem vagyok túl nagy Freud rajongó, de a személyiség hidraulikus elvű dinamikájában eltántoríthatatlanul hiszek: eszerint a meg nem élt, ki nem fejezett ösztönök vagy érzések egyre fokozódó nyomást gyakorolnak, mígnem valamilyen módon kitörnek. A _Baszki 3x_ ((én akkor is így fogom hívni, na)) éppen ezt a folyamatot próbálja megértetni az olvasóval, mégpedig Britt roppant átlagos és átérezhető példáján keresztül, az ő története ugyanis nem csak a sajátja, hanem egy kollektív női hang, egy hatalmas közös tapasztalat.

Mert főszereplőnk állandóan dühös, és bár az okai validak, érthetők és ismerősek, külső szemlélőként be kell vallanunk, hogy a végeredményen ez nem változtat: a haragosság nem előnyös jellemvonás, az évekig halmozott neheztelés pedig úgy öl és torzít mint a radioaktív sugárzás. De nem az érzelem elfojtása és elhallgattatása fogja megoldani ezt a problémát – hiszen éppen az szüli; minél több düh marad kimondatlanul, annál jobban fortyog a fedő alatt. Persze nehéz ezzel a tudással jutni bármire, miközben továbbra is él az elvárás a nők felé, hogy _nézzék el, bocsássák meg, ne tegyék szóvá, ne csináljanak nagy ügyet, ne dramatizálják túl, oldják meg, cipeljék egyedül_ – hagyják a dühöt a férfiakra. A női düh, mint olyan, továbbra is elhallgattatott érzelem, aminek a kifejezése tabu, az oka meg ugye kit érdekel fuhhh, úgyhogy Strømsborg egyenesen belenyúlt a dolgok közepébe ezzel az írásával, én pedig rettentő hálás vagyok, amiért megtette és bevállalta ezt, ismét nagyon fontos kérdésekre hívva fel a figyelmet.

Összességében történetnek kevésbé nevezhető egy olvasmány ez, inkább terápiás- vagy önismereti naplót idéz tartalmában és szerkezetében egyaránt – előbbivel telibe találta a könyves ízlésem lottó ötösét, míg utóbbitól kishíján kisimult az EKG-m. Röviden maradjunk annyiban, hogy Stromsborg témaválasztásait és jellemrajzait mostanra a szívembe zártam, de ha úgy döntene, hogy mostantól valaki mással íratja meg a zseniális ötleteit, mondjuk koherens, kevésbé felszínes gondolatokkal és embernekvaló tördeléssel meg szerkesztéssel… akkor nem ellenkeznék.

Ha érdekel a könyv, rendeld meg a kiadótól ITT!