Holly Bourne: Barátnők voltunk

„Abban a helyzetben ez volt az egyetlen egészséges döntés: fogni egy szikét, körberajzolni vele a barátságunkat, és kiemelni a szívem szövetéből. A harag könnyei, a megbánás, a gyász és a hiányérzet már akkor kísértettek engem, amikor még el sem végeztem a műtétet. És mégis, ahogy ott álltunk a backstage-ben, az újrakezdés küszöbén, nem tudtam nem izgatottan reagálni a meghívására.”

Eredeti cím: Girl Friends / When We Were Friends
Oldalszám:472
Megjelenés: 2024
Kiadó: Libertine
Trigger warning: mentális betegség, öngyilkosság, nők elleni erőszak, addikció

Attól a naptól kezdve, hogy először találkoztak, Jessica és Fern a legjobb barátok. Különbözőségeik ellenére is mindig ott vannak egymásnak, bármilyen akadállyal is szembesüljenek. Miközben igyekeznek átevickélni a felnőtté válás nehézségein, Jessica átlép egy határt, amit Fern képtelen megbocsájtani neki.

Most, több mint tíz évvel később Jessica váratlanul felbukkan Fern életében. Sok minden változott a tíz év alatt, de vajon a kapcsolatuk is lehet más azzal, hogy idősebbek lettek? Vajon képesek-e felülkerekedni a régi szerepeiken? Vagy a közös múlt megismétli önmagát?

A Barátnők voltunk egy hihetetlenül vicces és egyben megrázó történet, amely egyszerre ünnepli a női barátságok csodáját, miközben tűéles betekintést enged a sérelmeinkbe, melyeket épp azoktól szenvedhetünk el, vagy azoknak okozhatunk, akiket a legjobban szeretünk.

Not to be overdramatic… de kész öröm, hogy még nem járok terápiába, mert ezzel az 500 oldallal valószínűleg évek kemény pszichológiai munkája ment volna a kukába. Teljes reset, összeomlás, minden tinédzserkori szorongás felelevenítése, szakmai identitásom megkérdőjelezésének aktuális heti epizódja… Egy szó, mint száz, a Barátnők voltunk egy 10 órás buszúttal és tőlem szokatlan mértékű zsebkendő igénybevétellel kísért érzelmi hullámvasút: az érzelmi élmény -1/10, az olvasmányélmény 10/10, úgyhogy ha netán keresnétek a könnycsatornáitok megnyitásának módját… akkor maradjatok, és menten elmondom, miért ez lesz rá a tökéletes választás.

Főszereplőink, Fern és Jessica, ezerszer látott, jól ismert, mégis teljesen valószerű típuskarakterek – olyanok, akiket vagy ismertél, vagy hallottál róluk, vagy te voltál valamelyikük; annyi biztos, hogy mindenki életében feltűnik belőlük legalább egy. Fern, mint egyszemélyes narrátor, a szürke egér sztereotípiára teszi a tétjét: kedves, barátságos, ugyanakkor az élő díszletbe olvadó fiatal lány, megpakolva egy 14 éves számára méltatlanul nehéz mentális batyuval. Csendes, de a belső monológja megállíthatatlan és kegyetlen, tele önmarcangolással, szorongással, értéktelenség érzéssel. Jessica váratlanul, szélvész módjára jelenik meg, és homlokegyenest ellentétes habitusával ezer színnel tölti fel Fern szürke világát: vibráló, élénk, és mágneses erővel vonzza a figyelmet – a pasikét kimondottan. Gyönyörű és vad, titokzatos és vakmerő, az a fajta, akit a lányok hamar megutálnak, a fiúk pedig bálványoznak. Helytálló kérdés, hogy két ennyire különböző karakter mégis mit keres egymás mellett, ám látszólagos ellentéteik dacára Fern és Jessica osztoznak egy s másban: magányosak, bizonytalanok, szeretetre éhesek, és őszintén, kétségbeesetten vágynak arra, ami a másiké.

Történetük és barátságuk két szál váltakozásában bontakozik ki: a múltbéli fejezetek megismerkedésüket és tinédzserkori barátságukat, míg a jelen idősík a tíz évnyi no-contact utáni újraegyesülésük folyamatát és a múlt újjáéledését követi végig. A dráma, az elszakadás, a feloldatlan konfliktus már egész korán belengi feszültségével az oldalakat, azonban rengeteg aktuális vívódás, régi minták elleni küzdelem, valamint négy-öt évnyi közös múlt felgöngyölítése vezet Fern döntésének megértéséig.

Egyik fejezetet a másik után pörgetve lassan körvonalazódott bennem egy gondolat nem csak egy, de értitek: szerencsére egyre több szó esik napjainkban a mérgező párkapcsolatokról és házasságokról, ugyanakkor a toxikus barátságok témája még mindig ágy alá szorult fél pár zokniként várja, hogy valaki észrevegye. Pedig az alapgondolat hasonló: a szeretet önmagában nem garantál jó kapcsolatot, és még az igazi borsó-meg-a-héja barátságokban is megeshet, hogy egyik-másik fél kifejezetten negatív hatással van a másik életére, még ha nem is feltétlen szándékosan. Bár próbál a regény komplex szemlélettel közelíteni ehhez a viharos kötődéshez, és teret adni Fern mellett Jessica belső világának is, a tanulság szerintem ezáltal mit sem változik. Ha egyetlen life lessont adhatok át nektek, akkor az ez: a magyarázat nem kifogás. Sok terhet levesz az emberről, ha megérti, attól, hogy átlátja a másik hátterét, mozgatórugóit, nehézségeit, traumáit, és képes ezekkel empatizálni, még nem kell elfogadja azoknak az őrá gyakorolt negatív következményeit természetesnek. Lehet azt mondani, hogy köszi, ebből nem kérek. A megértés nem kötelez megbocsátásra. Akármennyire nem rossz ember valaki, ha szignifikánsan negatív hatást gyakorol az életedre, mindennapjaidra, énképedre, mentális egészségedre… akkor tisztelheted magad annyira, hogy tégy egy lépést hátra, és kivond az életed egyenletéből. Nem felelősséged feláldoznod a lelki épséged.

Nagyon random life lesson vége… amivel amúgy csak arra akartam kilyukadni, hogy bár Jessica megkapja a maga képernyőidejét kifejezni bonyolult és teljesen valid belső tartalmait, a felmentésére tett kitartó erőfeszítések úgy érzem túllőttek a célon. Egyáltalán nem egysíkú karakter, a küzdelmei fontos rendszerszintű problémákra hívják fel a figyelmet, és összességében nagyon könnyű őt is megsajnálni, de mindeközben nem szabadna elvesszen a felelőssége a tetteiért. Jessica meggyötört, kihasznált, tárgyiasított és empátiára érdemes – de nem egy szent.

Sejthetitek, hogy a nyelvem hegyén van, hogy kardoskodjak ennek a miértjei és hogyanjai mellett… de kikerülve az ízléstelenül leleplezős spoilerek elétek hintését, inkább csak néhány témát említenék, amelyekbe a regény belenyúl Jessica és Fern története által. A női barátságok természete, valamint az ezekbe oly gyakran vegyülő női versengés egyértelműen fontos pontja a cselekménynek – a külső megjelenés, népszerűség, a fiúk figyelme pedig nyilvánvaló alapot képez a rivalizáláshoz ebben a korban, ami számos kapcsolódó problémát felvet. Ilyen egyik oldalról a „csúnyalány-szindróma”, másik oldalról a pick-me jelenség, de az egész mélyére nézve kiüti a szemünket a teljes női létélményt átható erőszak-kultúra. Belemutat a regény abba, milyen korán szembesülnek az iskolás lányok a szexizmus és objektifikáció változatos formáival, hogy hogyan távolodnak- és szakadnak el a saját szexualitásuktól, mielőtt még igazán felfedezhetnék, és hogy ezzel egyidőben hogyan sajátítja azt ki a társadalom és az ellenkező nem. A Barátnők voltunk szívszorítóan hozza le egyéni szintre a rendszerszintű abúzust, de nem áll meg itt – helyet szorít emellett a mentális betegség, addikció, selfharm, öngyilkosság, majd a terápia és pszchológus psziché témáinak is. És a slusszpoén: intenzív és érzelmileg telített minden lap, mégsem érződik egy percig sem túlzsúfoltnak. Bourne megvalósította a majdhogynem lehetetlent: úgy tette terítékre ezt a rengeteg komoly kérdést, hogy a végeredmény természetes maradt, és nem hozta azt az ominózus „checklist-effektust”, mintha csak pipálgatni akarná a tartalmi elemeket. Respect.

Összességében azt mondanám, hogy a Barátnők voltunk messze nem tökéletes történet – de egyedül a világ, a társadalom, és az emberek tökéletlensége teszi ilyenné. Rossz emberek megbocsáthatatlan tettei, hús-vér alakok emberi hibái, berögzült, toxikus mintázatok és kogníciók, kommunikációs vakvágányok és egyenetlenül szabályozott érzelmek kavarognak és keverednek ezen a közel 500 oldalon, miközben az írónő mély érzékenységgel nyújt betekintést a lányok és nők személyes és rendszerszintű küzdelmeibe. Ajánlom a könyvet azoknak, akik szeretnének lelassulni egy elgondolkodtató, érzelemdús olvasmánnyal, és rendelkeznek az ehhez szükséges nyitottsággal és empátiával; ajánlom fiatal és érettebb nőtársaimnak, remélve, hogy őket is eléri az együttérzés fájdalmából és megértettség érzéséből fakadó katarzis; és végül ajánlom az érdeklődő férfi olvasók figyelmébe is, akik keresik a módját, hogy megértsék a női léthez kapcsolódó élményt, a küzdelem hangját, amit sokan még mindig próbálnak elhallgattatni.

Idézetek

„Mármint érted, milyen fura, hogy már léteznek valahol azok az emberek, akik most még idegenek, de egyszer talán nagyon fontosak lesznek számomra.”

***

„Most először vettem komolyan fontolóra a lehetőséget, hogy a szex iránti közömbösségem talán mégsem a diagnosztizált depresszió hozadéka, hanem csupán logikus válasz a csalódást keltő felhozatalra.”

***

„Őszinte megnyugvást okozott a felismerés, hogy Liam veszített a genetikai lottón. Fikarcnyi bűntudatot sem éreztem miatta. Elvégre ami nekünk, nőknek maradt: viccek a kopaszodásról és parányi péniszekről. Ők megszégyeníthettek bennünket, bánthattak és tönkretehettek, nevezhettek felváltva kurvának és prűdnek, picsának és zakkantnak, tapadósnak és kétségbeesettnek, mondhatták, hogy lóg a mellünk, esetleg hogy túl kicsi vagy túl nagy a mellbimbónk, túl kövérek vagy éppen túl soványak vagyunk. A férfiaknak milliónyi módjuk volt, hogy megalázzanak és eltiporjanak bennünket, nekünk meg be kellett érnünk annyival, hogy esetleg odavetettük, hogy kicsi a farkuk vagy hogy nincs hajuk.”

***

„Szóval én a legjobb barátnőm kezét fogom, és elképzelem, mik is lehetnénk mindezek nélkül. Hogy mennyi időt és idegeskedést vesztegettem el a férfiak figyelmére, miközben a kapcsolatom velük sosem lesz tökéletes, mert sosem lesznek képesek megérteni ezt az egészet.”

***

„A leggyakoribb tévhit a traumával kapcsolatban az, hogy csak a legszélsőségesebb, legintenzívebb élményeket nevezhetjük így.”

Borító: 5/4

Vibráló, látványos, csak úgy vonzza az ember figyelmét – de ha kicsit tovább nézem, többet is találok ott, ahonnan ez a fiatalos élénkség érkezett. Vagy csak általánosságban el vagyok ragadtatva, és ezért túl sokat belemagyarázok, ezt döntsétek el ti. A hinta, mint szimbólum jól megragadja Jessica és Fern barátságának dinamikáját, a magasság és mélység, a repülés és zuhanás közti váltakozást, a borítón szereplő két alak pedig a felhőtlennek tűnő szárnyalásban megbúvó menekülést és a bizalmatlanság miatti megrekedtséget is. Talán szándékos volt, talán nem… de bejött, és ez a lényeg.

Értékelés: 5/5

Első benyomás így, tingli-tangli fülszöveg úgy… a Barátnők voltunk egyáltalán nem azt adja, amit ígér, és ennél kellemesebb meglepetést aligha kívánhatna az olvasó. Holly Bourne regényét könnyed, nyaralós kikapcsolódás gyanánt vettem kézbe klisés konfliktussal és némi kamaszos drámával számolva, így valódi arculcsapásként ért, mennyi mélység, mennyi lélektani réteg, mennyi releváns pszichológiai és társadalmi tartalom tölti meg a lapokat. Fern és Jessica barátsága, szakítása, majd újraegyesülése túlmutat a tinédzseres cicaharcon: értéktelenség érzés, nyughatatlanul hajszolt szeretetigény, mentális betegség, megfelelési vágy, szociális elvárásokkal való azonosulás és küzdelem közti őrlődés, féltékenység és éveken át hordozott kimondatlan feszültségek bonyolult szőttese köti őket egymáshoz. Űzött, megtört, sajnálatra méltó karakterek, akik a kamaszéveknek- valamint a 2000-es évek szexista atmoszférájának viharos tengerén kapálózva rendre másokat is a mélybe rántanak a saját túlélésükért küzdve. Az írónő példátlanul magával ragadó módon kapja el a női psziché és női kapcsolódás komplexitását, miközben az egyénen túlmutató szociális kontextus irányába is magabiztosan terjeszkedik. Rég nem érte már el más, hogy egy doboz zsepi mellett olvassak, but here we are.

Ha érdekel a könyv, rendeld meg a kiadótól ITT!

Molly Roden Winter: Még

„– Azt hittem a szabadság szórakoztató.

– Semmi sem lehet egyfolytában szórakoztató […].”

Eredeti cím: More
Oldalszám: 414
Megjelenés: 2024
Kiadó: Open Books

A kisgyerekes Mollynak gyakran kell egyedül altatnia a gyerekeit, mert férje, Stewart nem ér haza időben a munkából. Egy nap, amikor szokás szerint elkésik, Molly úgy érzi, nem bírja tovább, és kiviharzik a házból, hogy kiszellőztesse a fejét. A közeli bárban megismerkedik egy fiatalabb férfival, aki flörtölni kezd vele, és randira hívja. Amikor Molly minderről beszámol a férjének, az legnagyobb meglepetésére biztatni kezdi: mondjon igent.

És ezzel kezdetét veszi a Molly egész életét megváltoztató, önfelfedező utazás: a nyitott házasság. Társkereső oldalakra regisztrál, és szenvedélyes futó kalandokba bocsátkozik. Számára is rejtély, miért van szüksége minderre. Terápiás üléseken viaskodik önmagával, és igyekszik rájönni, hogyan lehetne egyszerre jó anya és teljes életet élő ember.

Bár a házaspár igyekszik közösen megalkotott szabályok szerint játszani, ezeket mindketten megszegik. Küzdenek a féltékenységgel, saját bizonytalanságukkal és kétségeikkel, miközben mindvégig ott motoszkál bennük a kérdés: szerethetnek-e másokat is, ha közben hűek akarnak maradni az egymás iránti szerelmükhöz? Egy nő őszinte és bátor portréja a poliamoriáról.

A történet „marketing-témája” – ha szabad így neveznem – a nyitott házasság kérdésköre és gyakorlati megvalósulása, ami valljuk be, elég vékony jégen táncol napjainkban, mikor minden hagyománytól való eltérést a tradicionális értékek elleni lázításnak tartanak bizonyos körökben. Megjegyzem viszont, hogy szégyenletesen leegyszerűsítő lenne ennyire redukálni a tartalmát. A Még a polimoria könyve – de szól még az anyaságról, a társadalom nőkre gyakorolt szerepelvárásairól, gyógyulásról, identitáskeresésről, önmagunk határainak megismeréséről, megújulásról, családi mintákról és örökségekről… mindenről, ami a velejéig emberi és valós.

A regény varázsa épp ebben a rétegzettségben rejlik, amelyből adódóan hiába a rétegtéma, mégis széleskörűen befogadható és átérezhető lesz a történet. Kinyitni egy házasságot, vagy mondjuk posztmodern színielőadásokon szopni a f@szt már bocsánat minden kétséget kizáróan nem univerzális tapasztalatok, ettől eltekintve azonban Molly esete igenis sok tekintetben megtestesít egy általános női élményvilágot, különösen azt, ahogy hajlamosak vagyunk a kimondott vagy épp kimondatlan elvárásoknak eleget téve félresöpörni önmagunkat, hátrahagyni és feláldozni az identitásunkat, saját preferenciáinkat és teljesen jogos érzéseinket. Molly házasságának története egy dolog – Molly története meg egy egészen másik. A poliamor kalandozása csak egy apró részlete annak, ahogy keresi az utat a saját eltemetett igényeihez: ahogy próbálja megtalálni, hol vannak a határai, meddig feszítheti őket, és legfőképp kinek a kedvéért tenné mindezt. Nőként számomra katartikus olvasmányélmény volt végigkövetni a szerző küzdelmét, hogy megtalálja saját magát az őt satuba szorító élete bonyolult egyenletében. Külön említésre érdemes, ahogy a popkultúrában elterjedt pszichológus-karikatúrák rég várt ellenpólusaként sikerült életszerű és gyógyító képet festenie a terápiás folyamatairól; olyat, melyben érvényesül az a fajta támogató közeg, ahol a kliens segítő kérdések és feltétlen elfogadás mentén saját maga fedezheti fel az addig rejtett részeit. Amellett, hogy emberileg is megérintettek ezek a részek (is), szakmailag is gyógyítóan hatott, ha mondhatom így. Na ez, ez reprezentáció, köszönjük. 

Én személy szerint csak egy valamit hiányoltam végig a képletből, ez pedig Molly Stewarttal – a férjével – való kapcsolata. Ami elvileg van, elvileg erősebb, mint valaha, hiszen dolgoznak rajta, igyekeznek, ápolgatják, öntözgetik mint egy sérülékeny kis palántát… de ott, ahol a kapcsolatépítés meg minőségi idő lenne, csak tátongó ürességet éreztem. Belémhasít tőle a feminine urge, hogy a stabil 6 éves párkapcsolatomban azon nyomban szervezkedni kezdjek – kirándulást, randit, meglepetés-sütit, beszélgetős-teázós estét, bármit és mindent –, mert ha ez nincs, akkor tényleg mi van? Teregetés amíg a másik elpakol a mosogatógépbe? Nyitott ajtónál pisilés, miközben a másik fogkefével teli szájjal magyarázza mikorra ér haza a munkából? Rendkívül elterjedt probléma, mi több, beletörődéssel fogadott kapcsolati fázis az, mikor a párok közös élete elkezd a háztartásra, főzésre, munkára, közös tiktok-pörgetésre meg opcionális gyerek/kisállat témára korlátozódni, és ez szíven ütött Molly történetében is, főleg mert témává teszi ennek a problémának a kezelését, mégsem mutat bele a megvalósításába vagy eredményébe. Hihetném, hogy azért hagyta ki, mert a házassága mégiscsak intimebb téma, mint egy-egy futó kaland… de most komolyan, az egész könyv sokkal intimebb, mint amit bárki más szívesen megosztana magáról, úgyhogy ez kevésbé tűnik kifogásnak. Csak furcsállom.

Ezen felül nem tudtam elengedni a gyanút, Mollynak mennyire nem jó üzlet ez az egész. Úgy éreztem, mulatja az időt egyik-másik férfival, talán meg is szereti őket, de nem azért, mert így akar élni, hanem mert 1) nem akarja, hogy felboruljon az egyensúly a házasságában, 2), így egy időre kiverheti a fejéből, hogy a férje mit csinál éppen más nőkkel. És ez ki is bukott minden alkalommal, mikor Molly egy-egy sidequestje a végéhez ért. Ugyanakkor meglátszott a mély önismereti munka és a tapasztalatok szerepe azon, ahogy egyik kapcsolatból a másikba lépett: bár a szakítások hozták a várható visszaeséseket (de ezek egy monogám embernek is hozzák), mégis egyre többet tudott meg arról, milyen mechanizmusok mozgatták egy-egy férfi kapcsán, mire van szüksége, és hogyan tudja újonnan felfedezett szabadsága során a határait is hitelesen érvényesíteni. 

Tudom, sokaknál már a téma maga is kiveri a biztosítékot, mert csakugyan, a legtöbben nem erre vagyunk kalibrálva: mikor az „és boldogan éltek…”-re gondolunk, a másik felünket képzeljük magunk mellé, és nem a maradék négyötödünket. A történet szépsége mégis az, hogy teljesen el tudom fogadni és meg tudom érteni mindazt, amiről Molly ír, még úgy is, hogy tudom, én sosem lennék képes így élni. Túl féltékeny és bizonytalan vagyok hozzá. De amit ez a nő a szeretetről ír, hogy a szeretet még több szeretet szül, az őszintén szólva megragadott. Gyönyörű gondolatok. Nem vagyok benne biztos, hogy ezeket közel tudom magamhoz monogám emberként engedni, de ettől függetlenül becsülöm az elképzelést magát.

„Mivelhogy a szeretet hatalmas. Bőséges. Sőt igazából végtelen. És ez a titok: a szeretet szeretetet szül. Minél többeket szeretsz, annál több szeretetet adhatsz.”

Összességében elmondhatom, hogy többnek érzem magam ettől a 400 oldaltól. Kifejezetten építően hatott a lelkivilágomra, hogy ilyen mély, ilyen intim gondolatokba, és az enyémtől oly nagyon különböző élményvilágba nyertem betekintést; sokat adott az írónő nyíltsága és sebezhetősége, a küzdelme és önismereti útja, mert kinyitotta a szemem és a szívem is egy olyan téma irányába, amit lehet máskülönben élből elutasítanék. És itt kezdődik az igazi empátia: hogy azt is meg tudjuk érteni, azt is el tudjuk fogadni, afelé is tudunk együttérezni, ami nem mi vagyunk. Remélem sokan tudják még így venni kézbe Molly Roden Winter őszinte feltárulkozását.

A könyvet mindenekelőtt azoknak ajánlanám, akik szívesen merülnek el igazán emberi, lélekkel és érzelemmel teli történetekben, és rendelkeznek az ezek értékeléséhez szükséges érzékenységgel. Ha valaki érdeklődik a nem-monogám kapcsolatok iránt, akkor is ez lesz az elsőszámú alapolvasmány amit a figyelmébe ajánlok: könyörgök nektek, inkább nyúljatok ehhez az önismeretileg és pszichológiailag megtámogatott önéletrajzi beszámolóhoz, mint egy Francia négyes kaliberű ponyvához.

Idézetek

„A telefonomra sandítok, hogy ellenőrizzem, nem hívtak-e a fiaim iskolájából. Nem érkezett hangpostaüzenetem, ami azt jelenti, hogy a szitter időben elhozta őket a napköziből. Átfut a fejemen, vajon Stew valaha is ránéz-e a telefonjára, miközben épp mással randizik; hogy megáll-e azon gondolkodni, vajon abban a pillanatban épp hol vannak a fiúk; hogy érzi-e a kötelezettség húzóerejét, amint kirántja a hedonizmus pillanatából. De már tudom a választ. Őt nem kell nyomasszák a kötelezettségek, mert én úgyis megoldom. Mindig is megoldottam.” – Ez a pár mondat amúgy kurvára fájdalmas szerintem, de rátok hagyom, hogy ízlelgessétek.

***

„Az érzések nem tények, így aztán jobb, ha nem próbáljuk meg kétségbe vonni őket.”

***

„Jó ideje megállapodtunk abban, hogy a „Soha ne feküdjetek le haraggal!” ostoba szabály – csak azt eredményezte, hogy másnap kimerülten ébredtünk. És olyan is van, amikor sokkal inkább hagynám az érzéseimet leülepedni, mielőtt hangot adnék nekik.”

***

Borító: 5/5

Egy négyzetmilliméter sincs, amit ne szeretnék ebben a borítóban. Végletekig minimalista és harmonikus – kész esztétikai élmény, ha engem kérdeztek, és még ez a basic, dőlt stílusú betűtípus sem tette tönkre, pedig én mondom, könnyen tehette volna. És ha az, hogy jó ránézni, önmagában nem lenne elég, akkor azt is csak méltatni tudom, hogy átvették az eredeti fedél virágos-méhecskés tematikáját: olyan egyszerű kis szimbólum, mégis tökéletesen fejezi ki a történet egy lényegi elemét. Én ezt becsülöm.

Értékelés: 5/5*

Bár viszonylag ritkán forgatott műfajom, mégis azt mondanám, a memoárok kitüntetett helyet foglalnak el a szívemben: villámgyorsan, első látásra bluetooth-szal kapcsolódok rá az ezekben átadott őszinteségre és esendőségre. Természetesen ez alól a Még sem jelentett kivételt, elvégre a szerző életének és házasságának egy emocinálisan igencsak terhelt, kihívásokkal teli és megosztó időszakát tárja a nyilvánosság elé.

A történet „marketing-témája” vagy gerince, ha úgy tetszik, a nyitott házasság kérdésköre és annak gyakorlati megvalósulása, ami valljuk be, elég niche élethelyzet, és társadalmunkban továbbra is széleskörben elítélt normaszegésnek minősül. Ugyanakkor ez nem egy szerelmes történet, nem egy romantikus ponyva, a poliamoria pedig nem izgalmas topping a tejszínhabon: a szerző a lehető legsebezhetőbb módon és mértékben nyílik meg a házassága kinyitásának élményeiről, miközben végig megértésre, gondolkodásra, empátiára sarkall. Nem propagál semmit: nem szépíti azt, ami fáj, vért, verítéket és könnyet hagy a papíron, de nem fukarkodik a tapasztalatokkal, mérföldkövekkel, az önismereti útjának rögös, de jutalmazó lépcsőfokaival sem.

Az írónő mindeközben a központi téma-, na meg önmagában az élet komplexitásából adódóan sokkal több problémát és krízist felvet, mint elsőre hihetnénk. A teljesség igénye nélkül terítékre kerülnek az anyaság és női szerepelvárások nehézségei, a transzgenerációs mintákkal való küzdelem, az identitáskeresés, a határképzés, a terápiás munka – számos olyan életterület és belső küzdelem, mely szélesebb körben is átérezhető, s melyekhez a könyv megértést ad, társként szolgál, láttatni enged minket is – teljesen függetlenül attól kit, vagy kiket szeretünk.

Nyitott elmével és lélekkel kell olvasni – máshogy nem talál célba a varázsa –, de ha így tesszük, garantáltan visszakapjuk, amit befektettünk.

Zeneajánló

Ebből sem lesz rendszer, de néhány nappal az olvasást követően hirtelen támadt kíváncsiságtól vezérelve meghallgattam az új Lily Allen albumot, és aligha passzolhatna zene jobban a könyv témájához… úgyhogy miközben pötyögtök nekem egy ajándék-kommentet a poszt alatt, hallgassátok meg mondjuk a Tennist, Madeline-t vagy a Nonmonogamummy-t.

Ha érdekel a könyv, rendeld meg a kiadótól ITT!