22. Egy novelláskötet | Kiera Cass - Párválasztó történetek 1.

Azt követően, hogy a Koronahercegnő kicsit lelombozott, a Párválasztó történetek volt a megmentőm: ott volt a polcon – az előzővel ellentétben nem darabjaira esve… -, és várta, hogy visszarepíthessen egy sokkal jobb korszakba, mikor a kedvenceim még nem voltak nyuggerek, és nem egy hisztis pukkancs akarta irányítani az országot. És a célt elértük, ez most tényleg teljesen levett a lábamról.

Eredeti cím: The Selection Stories: The Prince and the Guard

Oldalszám: 255

Megjelenés:2014

Kiadó: GABO

Ár: 2490 –

Mielőtt America Singert beválasztották a Párválasztóba… Szerelmesek voltak egymásba Aspen Legerrel, a Hatossal… Maxon hercegnek pedig egy másik lány volt a választottja… Ismerd meg a Párválasztó-trilógia előzmény történeteit és a főszereplők családfáját, valamint olvasd el a szerzővel készült interjút, és még sok minden mást!

A Párválasztó történetek a trilógia sorozat kiegészítő kötete: az első novellában a Párválasztó elé, és annak a kezdetére ugrunk magával a herceggel, a másodikban pedig az Elit egy részét követhetjük végig, ezúttal Aspen szemével. Ezen kívül hasznos kis könyv ez azoknak, akik jobban meg kívánják ismerni főszereplőinket, Illéát, vagy az írónőt, erre ugyanis bőven nyílik lehetőség, közel negyven oldalon keresztül.

The Prince – A Herceg 

Mint mondtam, ez Maxon szemével mutatja be a Párválasztójára való készülődést, első találkozását a lányokkal, és a velük kapcsolatos első benyomásait, érzéseit. A két novella közül ez talán árnyalatnyival kevésbé kötött le, főleg az előzmények, de mikor végre megérkeztek a kiválasztottak, érdekesebb lett a történet számomra is. Eddig csak America által és persze saját véleményemre hagyatkozva ítéltem meg őket, Maxon ellenben sokszor egész máshogy gondolkodott – elvégre férfiből van -. De sajnos nagyon leragadtunk itt az elején; túl sok volt a felesleges időhúzás, aztán mire ténylegesen elindult valami cselekmény is, az egészet elvágták. Mivel én imádom a herceget, többet vártam volna ettől a résztől… Nekem ez így kevés volt kicsit, elvégre attól eltekintve, hogy 100 oldal erejéig belemászhattunk Maxon fejébe, nem kaptunk túl sokat, olyat, amit eddig ne tudtunk volna. A fülszövegen hirdetett „másik kiválasztott” sem volt igazán „másik kiválasztott”, szerintem a könyv hátuljára is valamiféle figyelemfelkeltő céllal került fel…

Ettől függetlenül tetszett, eszem ágában sincs azt mondani, hogy nem, csupán az elvárásokat nem ugrotta meg, de ettől függetlenül élvezhető. Én mondjuk írtam volna tovább… annyi, de annyi jelenet van, ami ezeknél még szívesebben olvastam volna Maxon szemszögéből, például az első csókjuk Americával, vagy... bármelyik kedvenc részem. (:

Pontozás: 5/4

Kedvenc szereplők: Maxon, America mintha ez nem lenne nyilvánvaló, miután a trilógia minden értékelőjében őket írtam be elsősorban…

Kedvenc részek: America és Maxon találkozásai

Kedvenc idézetek:

„– Van-e bármi esély arra, hogy bármiféle… bármiféle érzelmet tápláljon irántam? (…)
– Felség, ön nagyon kedves. – Igen. – És vonzó. – Igen! – És tapintatos. – IGEN!”

The Guard - A palotaőr

Megőrülök. Megőrültem.

Én, aki világ életében utáltam Aspent, a bűnnél is jobban… nos, igen, szerettem ezt a novellát. Lassacskán megérjük, hogy ő még pozitív figurává nője ki magát. Mármint nálam – másoknál talán már eddig is az volt, én ellenben viszolyogtam tőle egészen az első résztől kezdve.

És értelmet nyert a mondás, amit a volt magyartanárom mondogatott sokat: „Ne ítélj meg senkit, amíg nem jártál a cipőjében”. Vagy nem jártál a fejében – teszem hozzá. A kis kiruccanás Aspen fejébe jót tett kettőnk kapcsolatának, végre megértettem őt is, és nem csak azt néztem, hogy mit miért csinál rosszul. Az indítékait és valódi, ki nem mondott gondolatait látva átértékelődik, ki is ő. 

Hogy végre a konkrét tárgyról szóljak: igen, ez a történet egyértelműen többet adott az első novellánál: izgalmasabb is volt, és sokkal több, eddig ismeretlen dolgot olvashattunk, például a palotában szolgálók életéből. Élveztem a többi palotaőr társaságát – és hogy most máshogy láttam a lázadók támadását is -, és a komornákét is. SPOILER Én már most éreztem valamit abból, ami kiderül az Igazi végén… bár egyértelmű, hogy Aspen még szerelmes Americába, azért több, mint jól kijön a komornákkal, Lucy-val pedig különösen egy hullámhosszon vannak. Aminek csak örülök. Ott tartok, hogy már Aspennek is a legjobbakat kívánom, ami nyilvánvalóan nem az örökké tartó America utáni epekedés, hanem az, ha beleszeret szépen másba, akivel van jövőjük. Lucy pedig mindvégig olyan kedves és aranyos volt, és tudom, hogy az is marad, szóval… éljenek boldogan sose fogom már tudni úgy kimondani ezt a mondatot, hogy ne a Dancsó-féle Lázadó kritika jusson eszembe…! SPOILER VÉGE

Pontozás: 5/5 – összességében jó volt, érdekes volt, már ha eltekintek azoktól az oldalaktól, ahol felszínre tört Aspen Maxon utálata, mert azt még mindig nem tűröm meg.

Kedvenc szereplők: Avery (btw  ez nem egy női név…? Vagy én vagyok félreinformálva?), Lucy, és igen. *sóhaj* Igen, Aspen is.

Kedvenc részek: Meglepő, de annyira tetszett, hogy nehéz lenne bármit is kiemelni… de talán azt szerettem legjobban, mikor Aspen a komornákkal volt, különösen a vége felé, mikor a lázadótámadás következett.

„Takarítunk, szolgálunk, kézitusában jeleskedünk”

Aspen és Lucy

Kedvenc idézetek:

„- Felség, az Elit két tagja, Lady Newsome és Lady Singer összekülönbözött.- (…) Már megint vernyákolnak, akár a macskák? – sóhajtott nagyot a király”

Utáljam akármennyire is a királyt… ezt muszáj volt betennem. Mégis ki mond olyat egy könyvben, hogy „vernyákol”? :D

„Az emberek megkínzása külön művészet. Úgy tűnt azonban, a palotában ezt sikeresen elsajátították.”

„Nők. De mennyi nő!
Részben persze biztatónak találtam a hírt. A palotába látogató hölgyek fizikailag nem voltak túl fenyegetőek. Szavaikkal azonban képesek voltak akár egy háborút is kirobbantani, attól függően, hogy milyen hangsúllyal mondták ki őket.” 

 Haha, de milyen igaz is. :)

„– Olyan hülyének érzem magam.
– Nem vagy hülye – tiltakoztam.
– Dehogynem.
Muszáj volt felderítenem.
– Mer, szerinted én okos vagyok?
– Hát persze – vágta rá könnyeden.
– Ez így is van. Túl okos vagyok ahhoz, hogy valami butuska lányba szeressek bele. Úgyhogy hagyd is abba ezt az egészet.” 

És engem mióta nem idegesít, ha valaki egoista…? Mindegy, nem zavar.

Kasztok

Extrák

Szerintem hasznos és méltó kiegészítő ez a sorozathoz – többek között tartalmazza az összes kiválasztott névsorát és kasztját, ha már itt tartunk, akkor ad egy kis felvilágosítást magáról a kasztrendszerről is, családfákkal illusztrálva beszámol Maxon, Aspen és America családi helyzetéről, és lejátszási listát is fűz az első két részhez. Örömmel tapasztaltam, hogy Kiera is szereti a Paramore-t és más pontokon is egyezik az ízlésünk. És akkor már az utolsó – első – bónuszt se hagyjuk ki: egy interjú-féleség az írónővel, melyben természetesen főleg a sorozattal kapcsolatos kérdésekre válaszol.

Ajánlom a Párválasztó történeteket mindannak, aki olvasta a sorozatnak minimum az első két részét – ugyanis ez azokhoz kapcsolódik elsősorban –, és szerette is a történetet. Továbbá mindenkinek – mert elég jó. (: 

Összpontozás: 5/5

Borító: 5/5 – nem mondom, hogy kicsit sem hiányoltam egy szép estélyi ruhát, de ez így is gyönyörű – azt kell hinnem, ha Párválasztóról van szó, borító dolgában nem is lehet mellélőni. Mondjuk nagyon máshogy sem… szégyenemre, akárhogy szidtam is olykor a Koronahercegnőt, megőrülök, hogy olvashassam végre a következő részét. 

Let's do this!Csak várjunk és várjunk és várjunk...
Várjunk! Mi az, hogy befejező rész...? Hát nem lesz Eadlyn története is három kötetes, mint
Americáé...? Ne botránkoztassanak már meg... Ezt nem kellett volna így este látnom... :/
Az persze mindegy, mennyire lehúztam ezt a kötetet is... én hülye még a folytatásokat hiányolom...

Időutazás: Kiera Cass - Az Elit (tavalyi olvasás)

Figyelem! Durva spoiler-veszély!

Eredeti cím: The Elite

Oldalszám: 354 (puhakötésű)

Megjelenés: 2013

Kiadó: GABO

Ár: 2990 - 

A PALOTÁBA 35 LÁNY ÉRKEZETT. CSAK HATAN MARADTAK. 

A Párválasztót 35 lány kezdte meg. Mostanra azonban már csak az Elitnek nevezett csoport maradt versenyben Maxon herceg szerelméért, s a harc ádázabb, mint valaha. Minél közelebb kerül America a koronához, annál jobban meg kell szenvednie azért, hogy végre megtudja, kihez húz valójában a szíve. Minden Maxonnal töltött pillanat olyan, akár egy tündérmese, csupa lélegzetelállító, csillogó romantikus kaland. De ha a palotában meglátja őrt állni első szerelmét, Aspent, újra hatalmába keríti a vágyakozás az élet után, amit még közösen terveztek el. Americának rettentően szüksége lenne egy kis időre. Míg azonban ő a kétféle jövő lehetősége között vergődik, az Elit tagjai pontosan tudják, hogy mit is akarnak – s egyre valószínűtlenebbnek tűnik, hogy Americának lehetősége nyílik választani… 

Mikor befejeztem a Párválasztót, nem hittem el, hogy nem tarthatom a folytatást rögtön a kezemben. De az, amit most érzek… az olyan szinten felülmúlja az összes eddigi egyszerű várakozásomat egy könyv következő részére, hogy új kifejezést kéne rá kitalálni. És egyben ez volt az első alkalom, mikor egy könyv annyira a hatása alá vont, akkora ürességet hagyott bennem, hogy képes voltam utána leülni tanulni is, hogy elvonjam róla a figyelmem. Közlöm: nem jártam sikerrel. Ha az első részt szerettem, akkor az Elitet egyenesen imádtam, és attól tartok, ha így folytatjuk az Igazira nem is lesznek szavak. *Azóta olvastam azt is, és valóban nincsenek rá szavak... de azért majd keresek párat nektek* Alig várom, hogy a kezemben tudhassam a következő részt (és a következőt, majd a következőt… ami még meg sem jelent…)… De addig is ejtenék pár (sok) szót ennek az elképesztő sorozatnak a második részéről, amit most fejeztem be, és… imádom! (Sokadjára emelem ki, mennyire nagyszerű volt, de valahogy minden mondat végéből ez kerekedik ki… tényleg lenyűgöző volt, legszívesebben leülnék, és újraolvasnám most rögtön… habár valószínűleg ez többé-kevésbé így is lesz, miközben megnézem az összes jelölést, amivel teleraktam a lapokat minden érdekes  vagy számomra érdekes résznél.)

Nos, ha éreztem valami olyat a Párválasztó közben, hogy „ez még csak a kezdet”, akkor nagyon igazam volt. Az első részt a maga fergeteges módján „csak” egy felvezetés volt, ahol megismertük a szereplőket, Illéát, magát a helyzetet és azt a világot, amelybe pottyantunk a magunk huszonegyedik századi létéből. Az Elit viszont már jóval több izgalmat és akciót rejt, kiéleződik a kedvezőtlen kül,- és belpolitikai helyzet is, a háborúk, lázadók támadásai, emellett megpillanthatjuk a királyság árnyékos oldalát, és azt a sok szörnyűséget, ami ott történik, és történt sok-sok évvel korábban is. 

A történet kezdetén kapásból America és Maxon idilli együtt töltött perceibe kukkanthatunk be; az én lelkem már sokkal boldogabb, mióta America elfogadja, hogy szereti a herceget, de ez sokkal bonyolultabb annál, mint ahogy hangzik. Konkrétan milliószor változott a véleménye vele kapcsolatban, olykor logikusan, néha szimplán női szeszélyből, vagy, mert Aspen szerintem minden erejével azon volt, hogy elbizonytalanítsa… de erről majd később.

Szóval, America érezhetően egyre közelebb került Maxonhoz: a barátság, ami eleinte összefűzte őket már egyértelmű, hogy mindkettőjük részéről szerelemmé alakult. Ezt náluk persze, persze a bizalom követi (ami szerintem hülyeség kicsit, de nem baj), ami… hát, majdnem a vesztüket okozza. De ezt is később. Hát nem vagyok képes úgy kerekíteni ki egy mondatot, hogy ne egy olyan témára lyukadjak ki, amiről csak később akarok beszélni???

Igazából valamennyire izgalmasnak, vagy inkább érdekesnek mondható a mindenszentek és halloween ünnepének felélesztése, és a családok látogatása is, de az igazi sokkot és megdöbbenést szerintem csak utána érjük el. Rögtön a halloween utáni reggelen.

„Woodwork palotaőrt vonszolták elő bilincsbe verve. Ajka vérzett, ruhája pedig olyan mocskos volt, mintha egész éjjel sárban hempergett volna. Mögötte Marlee jött, szintén megláncolva – csodás angyalkosztümjéről hiányoztak a szárnyak, és ő is csupa kosz volt. Görnyedt vállára valaki egy zakót terített, hunyorgott a fényben. Szeme végigfutott a hatalmas tömegen, a pillanat törtrészéig megállt rajtam, aztán már hurcolták is tovább. De a tekintete tovább kutatott, s tudtam, kit keres. Tőlem balra ott álltak a szülei, csak bámultak rá és görcsösen szorították egymást. Látszott rajtuk, hogy teljesen össze vannak törve, mintha az élet is eltávozott volna belőlük”

Őszintén: nekem ez durva volt. Tudom, már korábban is esett róla szó, hogy ez egy olyan társadalom, ahol az ilyen előfordul (emlékezzünk Aspen öccsére, akit megvesszőztek a téren) de kemény volt ezt olyan közeli példán látni, mint Marlee, ráadásul olyan jószándékú, kedves emberen, mint ő. Szeressem akármennyire is Maxon karakterét, és tudjam előre, hogy ő nem akarta ezt tenni sem Marlee-val, sem Carterrel, akkor America helyében én is gyűlöltem volna. Ha nem lennék tisztában a történtek hátterével, akkor a tétlenséget Maxon számlájára írnám, de America ezúttal kicsit jobban megzavart. Csak mert szerintem nem normális az, hogy látja, amit a legjobb barátnőjét, és annak szerelmét (aki ugye palotaőr) megvesszőzik, mert kiderült a kapcsolatuk, és ő ezután még nagyobb lelki nyugalommal, mint eddig, két vasat tart a tűzben. Mert egyrészt rájön persze, hogy a herceget is szereti, de Aspen még mindig képben van, és a hülye esti találkáival még mindig kettejük életét kockáztatja. Ez idegesített az előző részben, és nem változott most sem. Na jó, Aspen úgy ahogy van, alles zusammen az őrületbe kerget minden lélegzetvételével, szóval ja, őt tőlem fel is akaszthatják, az sem hat meg különösebben. 

Kedvenc mellékszereplőmre, Marlee-ra visszatérve: örülök, hogy végre minden rendben lett vele (leszámítva, hogy a kezét egy ideig szerintem nem tudja használni, és mellesleg nyolcas is lett…), hogy megházasodhatott és munkát kapott, az egész feszült hangulatú kötetből az egyik legüdítőbb pillanat volt számomra, mikor kiderült, hogy mi lett vele, és találkozhatott Americával. Ó, és határozottan élveztem azt is, mikor America végre megverte Celeste-et miatta. Itt volt az ideje.

Röviden ennyit akartam csak a Marlee-Carter ügyről, elég lehangoló, szomorú is, de egyértelműen az első akció a könyv során – de korántsem az utolsó. Amíg eddig csak tényleg ismertetőnek kaptunk lájtos kis lázadós jeleneteket, most már ez a téma is jobban kiéleződik. A lázadók egyre közelebb jutnak, sőt, betörnek a palotába, olykor az Északiak, olykor a Déliek: ilyen volt az utolsó támadás is, ami rengeteg palotaőr és személyzeti életét követelte, és így ez lett a legdurvább az e részben lévő betörések közül. Itt visszaköszönnek ugyanazok a motívumok, melyek az első Déli támadáskor: a falra írt rengeteg „JÖVÜNK”. Ha az előzőhöz hasonlóan ez itt is Északi lázadókat fog jelenteni, akkor nem lenne meglepő, ha az IGAZI csatajelenettel kezdődne… Amúgy csak nekem volt komikus America erdőbe kiszaladós jelenete? Minden rossz szándék nélkül, lehetett akármilyen komoly is a helyzet, én pokoli jól szórakoztam.

De kicsi lazítás képpen, ha már Marlee-ról ejtettünk szót, akkor gyorsan végignyargalnék a többi Elitben maradt lányon is, egyelőre kihagyva Americát, vele a végén foglalkoznék a többi fontosabb szereplővel együtt.

Milyen találó :)

Az Elit:

Natalie: talán a legjelentéktelenebb mindközül, nekem legalábbis komolyan gondolkodnom kellett a nevén, mert még az sem jutott eszembe. Amennyit szerepel, tényleg csak annyit jön le, amennyit az írónő át akar adni: szörnyen naiv és tudatlan, emellett, mint mondtam, semmi olyan érdekes nincs benne, amiért megérné egyáltalán megjegyezni. Neki kivételesen semmi rosszat nem írhatok a számlájára, mégsem mondanám, hogy megérintett, mikor elküldték.

Elise: tény, hogy teljesen máshogy képzelem magam elé, mint ahogy kellene a leírása alapján, de így is, úgy is megmarad a lényeg. Az is lehet, hogy egyszer sem szólalt meg 350 oldal alatt, de akárhányszor szóba került, a „hölgy”, „elegáns”, és „fenséges” jelzők kísérték a nevét, így őszintén szólva nem futotta többre az én fantáziámnak egy gyönyörű, ámde kissé karótnyelt, szűkszavú és unalmas hercegnőjelöltnél.

Celeste: Imádnivaló, mint mindig. *irónia* Már mondtam, de mondom még egyszer: imádtam, ahogy America leterítette. Én még megtettem volna párszor, de az egy is több a semminél.

Viszont az a jelenet a vége felé Maxonnal… huh, az nekem fájt. Előtte végig úgy gondoltam, értem miért randevúzik Maxon más lányokkal, és gyakran miért hanyagolja Americát. Az én logikus magyarázatom szerint ez azért volt, mert Mer biztos pont volt, a többieket viszont meg kellett ismernie ahhoz, hogy eldönthesse, kit küldjön el legközelebb. Tiszta sor. De Celeste valami gyomorforgató… Á. Osztoztam és még mindig osztozok America reakciójában: hát nem nyilvánvaló, hogy ha egy férfi azt mondja, meg akarja kérni a kezem, akkor elvárom tőle, hogy ne csókolózzon mással? Pláne ne Celeste-tel… Pfuj. Mindegy.

„America, ne nevezz gyereknek. És ne lökdöss.”

Kriss: na, róla aztán nem tudom, mit gondoljak. Egyelőre úgy áll a helyzet, hogy Americához még ő áll a legközelebb a versenyben maradt lányok közül. Kedvesnek, szerénynek, visszafogottnak, barátságosnak tűnik. Nyilván az is. De szinte biztos vagyok benne, hogy ha ketten maradnának csak Americával, egymás ellen, akkor bekeményítene, és már nem is lenne olyan bájos. Ez csak megérzés persze, egyelőre semmi komolyan nem mondhatok ellene, hacsak nem azt, hogy Maxon egészen kedveli. Pedig nem kellene.

Főszereplők:

Tudom, a király annyira mégsem főszereplő, elvégre alig látjuk, vagy halljuk, de a történet alakulásában elég nagy szerepe van – és elég negatív szerepe is, ami érdekes, hogy így kiderült, ugyanis már az első részben is kellemetlen érzés fogott el tőle, és a kezdetektől kezdve nem kedvelem. Most már legalább tudom, miért. A nehezebb témával kezdve, és egyben egy mondattal letudva: nem egészen értem, egy öregedő király hogyan bánik el simán egy erős, fiatal férfival (a fiával…) annak akaratán kívül, vagy ha nem ellenkezik, akkor miért? Nyilván nem tudok erről sokat, biztos lehetséges, nekem ez furcsa volt, másrészt viszont felháborító és szörnyű: újabb ok gyűlölni a királyt, és még egy szeretni Maxont. Szegénynek nem csak a gyerekkora lehetett nehéz.

Aztán… az olykor elejtett megjegyzésekből, vagy szituációkból az is világosan kiderül, hogy a király utálja Americát. Például, mikor mindenkivel beszélget, de rá „véletlenül” nem jut ideje. De az a kismonológ, amit lenyom a könyv végén… hát, az megéri, hogy idézzem. Annyira kemény, hogy már-már ez is komédiába csap át.

"- Eléggé átlagosan fest. Vörös a haja, kissé talán sápadt, s bár azt hiszem, nem rosszaz alakja, azért egy napon sem lehet emlegetni Celeste-ével. Ami pedig a vérmérsékletétilleti... - Nagy levegőt vett. - Ön modortalan, komolytalan, s amikor egyetlenegyszer mégiserőt vesz magán, akkor beletépni készül nemzetünk testébe. Teljességgel meggondolatlan.És akkor a tartását és a mozgását még nem is említettem. Kriss jóval szebb és sokkalkellemesebb társaság.Összeszorítottam az ajkamat, és arra kényszerítettem magam, hogy ne bőgjek. Emlékeztettem magam arra, hogy mindezzel már tisztában voltam korábban is.- Emellett pedig a világon semmi politikai előny nem származik abból, ha bekerül acsaládba. A kasztja nem elég alacsony ahhoz, hogy lelkesítse a népet, kapcsolatai pediggyakorlatilag nincsenek. [...] Nos, akkor meg mit is keres itt még mindig?"

Á… végig szurkoltam, mikor hal már meg a király. Még nem jött össze, de nem adtam fel. A következő résznek boldog befejezést várok, és az csak úgy teljesülhet, ha ő kinyiffan. Majd a lázadók teszik a dolguk, remélem. #Muhahaha

Aspen: mit mondhatnék, amit eddig még kihagytam… még mindig halálosan idegesített, továbbra is utálom, és kitartóan reménykedek, hogy a lázadók vele is végeznek. A mellett, hogy egész végig a saját (azért nem kár) és America (az övéért igen) életét kockáztatta az esti találkáival, és hülyén viselkedett, amikor csak jelen volt, ezúttal más is feltűnt: hogy milyen mocsok módon próbálja kihasználni America iránta való szeretetét arra, hogy manipulálja. Azzal, hogy előássa a királyság minden szennyesét, Maxon előnytelen tulajdonságairól beszél, és azt hajtogatja, Mer nem lenne megfelelő királyné… á, nem átlátszó. Minden második szavával el akarja ijeszteni vagy borzasztani a lányt attól az élettől, jövőtől, amit Aspen nélkül már kész lenne választani… Nem csoda, hogy America a végére már nem kap tőle levegőt. Kiadja az útját, de attól tartok ez nem tart majd elég sokáig… 

Maxon: 

Szeretem. De most azt hiszem kicsit sokszor kiverte a biztosítékot. Celeste. Kriss. Először még Marlee is. Ő is sokszor viselkedett hülyén. De mindennek végig volt magyarázata. Az ő esete ennyivel jobb, meg persze azért, mert már az előző rész során is az én jóindulatomat élvezte, szóval akármit tegyen is, utálni nem tudom érte. Viszont néha én is furán néztem. Mi volt az, hogy ultimátumot ad Americának? És a végén… jó, értem. Nyilván nehéz lesz újra bíznia benne, mikor akkora bajt okozott mind magának, mind neki a kasztrendszer eltörléséről szóló bemutatójával, meg a Gregory Illéa naplóval… De akkor is. Rosszul esett, hogy megrengett a kapcsolatuk. Nem szeretem a bizonytalanságot.

America: felállította a szenvedés, töprengés és vélemény változtatás rekordját, mindezt egy rész alatt, s mégis ő eddig az egyik kedvenc női főszereplőm az összes eddigi olvasmányomból. Meglehet, a magánélet terén még mindig nem profi – kifinomultabb ízléssel Aspen már lapáton lenne -, emberileg még mindig fel lehet rá nézni – csak többnyire, mert a prezentációs incidens kicsit erős megtorlás Maxon ominózus Celeste pillanataira. Nem? Bátor, és áldozatkész, és intelligens, és jó barát is egyben.

Kedvenc karakterek: Carter, Marlee, America apja, és Maxon meg America továbbra is

Kedvenc részeim: bár többnyire nem estek jól, azért tetszettek Maxon és America veszekedései, valamint meghitt és nyugodt perceik szintén nevezzük nevén a dolgot: minden Maxon-America jelenetet szerettem… amúgy ez most elég nehéz kérdés. Az egész könyvet imádtam.

Idézetek:

"Úgy festesz, mint valami hercegnő." - No comment, ezzel ki fogom plakátolni a szobámat. 

Borító: 5/5 – gyönyörű; úgy látom a borítók csak egyre szebbek és szebbek, ahogy haladunk előre, így a csillagot az Igazinak tartogatom.

Pontozás: 5/5* - nem marad el az előző mögött, az biztos. (: 

Kiera Cass - A Párválasztó

„Ha tényleg annyira zaklatott minden körülötted, mint mondod, akkor egészen biztos, hogy az a lány már itt van. Mert tapasztalataim szerint az igazi szerelem felforgatja az életedet.”

Eredeti cím: The Selection

Sorozat: Párválasztó 1.

Oldalszám: 360

Megjelenés: 2013

Kiadó: Gabo

Ár: 3490 –

Harmincöt ​lány. Egy korona. Egy lehetőség, ami az életben csak egyszer adódik. A Párválasztóban részt vevő harmincöt lány számára ez életük legnagyobb esélye. Egy lehetőség arra, hogy kiszabaduljanak abból az életből, amibe beleszülettek. Hogy belépjenek egy világba, amiben csillogó ruhákat és felbecsülhetetlen értékű ékszereket hordanak. Hogy palotában lakjanak és a csodás Maxon herceg szívéért vetekedjenek egymással. America Singer számára azonban kész rémálom Kiválasztottnak lenni. Azt jelenti ugyanis, hogy hátat kell fordítania titkos szerelmesének, Aspennek, aki egy alsóbbrendű kasztba tartozik. El kell hagynia az otthonát, hogy beszálljon az ádáz küzdelembe egy koronáért, amire nem is vágyik. Egy palotában kell élnie, amit a lázadók erőszakos támadásai fenyegetnek állandóan. Aztán America megismeri Maxon herceget. Lassan megkérdőjelezi addigi terveit, és rádöbben arra, hogy az élet, amiről mindig is álmodott, talán köszönő viszonyban sincs a jövővel, amit korábban még csak el sem képzelt volna.

Szisztok, ma megint egy könyvelemzéssel jönnék, ígérem, hamarosan beindul a film,- és zene szekció is, de valahányszor nagyszerű, páratlan könyvet olvasok, egyszerűen szentségtörésnek tűnik nem írni róla. 

Én már elég régóta szemeztem Kiera Cass sorozatával, de valahányszor betértem egy könyvesboltba és megakadt rajta a szemem, megkérdeztem magamtól: valóban érdekel ez engem? Megéri megvennem? Így a Párválasztó-időszámításom egyre csak halogatódott, bár valahányszor más könyv mellett döntöttem, felötlött bennem, hogy talán inkább ezt kellett volna választani. Hát, most már tudom, hogy valóban ezt kellett volna választani!

Elolvasni a fülszöveget – talán legtöbbször ez vette el a kedvem. Még az az előtti percekben is, hogy elkezdtem volna magát a regényt. Adott egy tévés párkereső műsor s egyben királynőválasztás, mindez több részen keresztül. Az első gondolatom igencsak mélyre alacsonyította a könyvet most kövessük végig a TV2 legújabb szenzációját, az Alekosz feleséget keres show-t!  valamiért mégis neki vágtam. Nem tudom miért, de jól tettem.

Igazából már az első lapoknál biztosra mentem abban, hogy rosszul ítéltem meg a Párválasztót és sokkal többet fogok kapni annál, amit vártam. Hogy honnan tudtam? Faltam a sorokat, egyik oldal a másik után (és bár egy nap is lehetett volna, ha nem alszok…), így két nap alatt be is fejeztem.

Újabb szerelmi háromszög szereplőit ismerhetjük meg, igen, ők fognak minden bizonnyal köteteket szenvedni végig. Hány, de hány ilyet láttunk már? És vajon úgy van-e bármi izgalmas ebben, ha mind tudjuk – anélkül is, hogy olvasnánk a könyvet -, America a végén úgyis Maxon felesége lesz?  De hiába, ez még így is fenntartotta az érdeklődésemet. Valljuk be, azért szerelmi háromszög és szerelmi háromszög között is hatalmas különbségek vannak... nézzük a mieinket. 

America Singer

A főszereplőnknek először koránt sem hétköznapi nevére térnék ki, és bár eddig szinte csak a negatívumokat hallottam ezzel kapcsolatban, én egészen más véleményen vagyok. A Singer meglehet a túlzás határait súrolja, és a keresztnév nemes egyszerűséggel egy országé, szerintem passzol, úgy ahogy van. A vezetéknév szerintem lehet amolyan történelmi visszautalás is, régen ugyanis az emberek nagy részének neve a szakmájából származott, és mivel a regény a királysággal és sok minden mással is visszahozta az elmúlt időket, ez a fajta névválasztás is teljesen helytálló. Az America névre pedig találunk a könyvben magyarázatot (no spoiler) ami szerintem lenyugtathatná kicsit az elégedetlenkedőket, bár nekem alapból tetszett ez a különleges név.

Egy gyönyörű montázs a regényhez

Amúgy America karaktere nekem igazán szimpatikus lett: hogy kiállt az elvei mellett, nem akart megváltozni, az egész hercegnősdi ellenére is önmaga maradt, és egyben erős, határozott jellem… bár meg kell vallani, néha talán ezt is túlzásba vitte. De minden esetre, bármi is történt vele, akárhány hét telt is el, lélekben ugyanaz az Ötös lány maradt, aki eljött hazulról. Csak egy valami szúrta nagyon de nagyon a szemem… de ezt később.

Maxon Schreave

Hát, a herceg az, akin egészen meglepődtem. Talán bennem is volt némi előítélet, mint Americában, talán én is egy sznob, nyársatnyelt, öntelt és túlontúl tökéletesre finomított alakot vártam, egy olyan szerencsétlen karaktert, amit a Disney mesék palotáiból ismerek… nem, nem vagyok egy herceg-párti, ha mondhatom így. Szkeptikusan álltam hozzá, már a könyv kinyitása előtt lemondtam róla. Aztán az első alkalommal mikor megjelent… hát, olyat kellett tennem, amit nagyon nem szeretek, mégpedig beismerni, hogy orbitálisat tévedtem. Olyakor ugyan totál pasisan viselkedett, nem volt képes a sorok mögül olvasni és például nem vette észre Celeste ármánykodását csak a szép pofikáját… na, akkor kicsit kiakasztott, pláne, hogy emiatt hogy bánt Americával. De ettől eltekintve… hát, nem is találok szavakat. Elérte, hogy beleszeressek egy hercegbe. Ezzel most mindent elmondtam.

És hát jöjjön, aminek jönnie kell. Talán kegyetlen leszek, de nem baj. Aspen Leger csak azt kapja, amit megérdemel.

Csak neked, Aspen!

Az a karakter volt, akit az elején szerettem. Komolyan. Aztán elvesztette minden pozitív hozzáállásomat… úgy a hatvanadik oldalon. Előtört belőlem a feminista. Aspen az ellenség táborát képviselte. Azt a férfit, akit a való életben, ha netalán én lennék America valószínűleg felképelnék. Mert az ilyen felhúzza minden idegszálam. Miért természetes, hogy a férfinek kell a nőt eltartania? Milyen szexista felfogás ez? Az egész lezajló párbeszéd elborzasztott, attól kezdve Aspen eláshatta magát.

Aztán azt kérdezem: ki veszi be ezt „a szerelem minden legyőz” maszlagot? Mert egészen egyértelmű, hogy Aspen és America szerelme – azon kívül, hogy legyen egy szerelmi háromszög, ami az olvasókat Team Aspen-re és Team Maxon-ra osztja – csak ennek a téveszmének a mutogatása. A szerelem talán mégsem győz le mindent. Talán a Team Aspen csalódottan, magába roskadva tenné le a könyvet, ha a sztoriban bemutatnák a tubicák esküvő utáni életét. A pénz – akarom mondani, annak hiánya - igenis szétzúzhatja a boldogságot. America előbb-utóbb megkérdőjelezné józan ítélőképességét, hogy rangon alul házasodott. Hogy még attól a nehéz, de tűrhető megélhetéstől is elesett, ami alapból adott lett volna neki. Hogy szerelmes, forrófejű tinédzserként feladta a normális életét, és önként vállalta a szegénységet, ami aztán nem csak a saját életét vágja majd tönkre, de a gyermekeiét is. Rá kéne, jöjjön, hogy a későbbiekben Aspen sem javíthatna szorult helyzeteken, elégre semmilyen akadály leküzdésére nem képes, megriad és csapongó, döntésképtelen lesz tőlük.

America okosabb ennél.

De térjünk vissza a gazemberre. Miután America gyakorlatilag elmenekült előle a Párválasztóra, és gyakorlatilag bevállalta azt, amire a legkevésbé sem vágyott, csak hogy ne is lássa Aspen önsajnálattal teli fejét, szerencsére nem hallunk róla. Én szívesen maradtam volna ebben a kellemes állapotban. Aztán Leger őrnagyot beállították (maga a herceg, az isten szerelmére!) őrizni Lady America szobáját. Szóval a palota szolgálatába állt. Kérdem én, honnan vette a bátorságot belopódzni America szobájába éjszaka, és mennyire szeretheti őt, ha ezzel kockára tette nem csak a saját nyomorúságos életét, de a szeretett nőét is??? Akkor lényegében magasról tesz Americára, eladja az életét néhány lopott csókért, és közben az uralkodói házat is teljesen hülyének nézi. De azért ott van America is, aki zokszó nélkül visszafogadja. Jobb lett volna, ha mondjuk képen törli, de mindegy. 

Hát ja, valamiért úgy érzem, megint nem sikerült pártatlannak maradni.

Mivel szeretném ezt a kritikát – ha nem is elfogulatlanra – de amennyire tudom spoiler mentesre írni, a cselekményére nem térek ki részletesen, annyit mondhatok, hogy megéri elolvasni. A hercegnősditől oly távol álló lányoknak is lehet kellemes olvasmány, sőt, még kedvenc is, ezt tanúsítom!

Összefoglalva nagyszerű könyv volt, bár nyomokban talán felfedezhettük benne más trilógiák nyomait: Éhezők viadalára hajazott maga a verseny (Kiválasztottak, akik közül csak egy nyerhet), de a politikai berendezkedés némileg a Beavatottat juttatta eszembe a kasztokkal. Mindez viszont szerintem nem érződött olyan erősen, hogy gondot okozzon, hogy rásüthessem a könyvre, hogy az egész koppintás, vagy hasonló.

Egy sorozat első részeként én inkább amolyan előzmény-kötetnek tekinteném, megismertük a szereplőket, a helyszínt, azt a disztópikus világot, ahová csöppentünk, Illéa királyságának politikai berendezkedését, a jelenleg uralkodó helyzeteket (például lázadók támadásai), a kasztok működését. És emellett igyekszik szép eszméket adni át, hogy a kaszt nem számít, hogy maradjunk azok, akik vagyunk, hogyan tanuljunk meg szeretetben és barátságban élni egymást mellett, még akkor is, ha riválisok vagyunk, milyen a fiú-lány barátság (ami itt is bebizonyosodott, hogy nincs), milyen fontos a család… stb. És nem mellesleg a Párválasztónak köszönhetően új könyves álompasit avathattam.

Kedvenc karakterek: America, Maxon. Kétségtelen újabb könyves álompasit avattam. <3

Kedvenc jelenetek: Az összes America-Maxon jelenetet imádom, kedvencem talán az mikor America az éhezésről és a palotán kívül az alacsonyabb kasztokhoz tartozóak életéről mesél Maxonnak.

Borító: 5/4.5 Megadtam volna a maximális pontszámot, ha nem láttam volna még a további kötetek fedelét: Kétségtelenül ez is gyönyörű, de nálam az Igazi, és A Koronahercegnő borítója viszi a pálmát. Nagyon tetszik a sorozatot végigkísérő sablon, amire a borítók épülnek: ugyebár minden kép Americát ábrázolja valamilyen eszméletlenül szép ruhában, tükrökkel körülvéve – szóval nagyszerűen illik a könyvek témájához. Összességében nézve csak megérdemli az 5/5-öt. 

Pontozás: 5/5 - Új kedvencet avattam.

Hatalmas ölelés: Virág