Figyelem! Durva spoiler-veszély!
Oldalszám: 354 (puhakötésű)
Megjelenés: 2013
Kiadó: GABO
Ár: 2990 -
A PALOTÁBA 35 LÁNY ÉRKEZETT. CSAK HATAN MARADTAK.
A Párválasztót 35 lány kezdte meg. Mostanra azonban már csak az Elitnek nevezett csoport maradt versenyben Maxon herceg szerelméért, s a harc ádázabb, mint valaha. Minél közelebb kerül America a koronához, annál jobban meg kell szenvednie azért, hogy végre megtudja, kihez húz valójában a szíve. Minden Maxonnal töltött pillanat olyan, akár egy tündérmese, csupa lélegzetelállító, csillogó romantikus kaland. De ha a palotában meglátja őrt állni első szerelmét, Aspent, újra hatalmába keríti a vágyakozás az élet után, amit még közösen terveztek el. Americának rettentően szüksége lenne egy kis időre. Míg azonban ő a kétféle jövő lehetősége között vergődik, az Elit tagjai pontosan tudják, hogy mit is akarnak – s egyre valószínűtlenebbnek tűnik, hogy Americának lehetősége nyílik választani…
Mikor befejeztem a Párválasztót, nem hittem el, hogy
nem tarthatom a folytatást rögtön a kezemben. De az, amit most érzek… az olyan
szinten felülmúlja az összes eddigi egyszerű várakozásomat egy könyv következő
részére, hogy új kifejezést kéne rá kitalálni. És egyben ez volt az első
alkalom, mikor egy könyv annyira a hatása alá vont, akkora ürességet hagyott bennem,
hogy képes voltam utána leülni tanulni is, hogy elvonjam róla a figyelmem.
Közlöm: nem jártam sikerrel. Ha az első részt szerettem, akkor az Elitet
egyenesen imádtam, és attól tartok, ha így folytatjuk az Igazira nem is lesznek
szavak. *Azóta olvastam azt is, és valóban nincsenek rá szavak... de azért majd keresek párat nektek* Alig várom, hogy a kezemben tudhassam a következő részt (és a
következőt, majd a következőt… ami még meg sem jelent…)… De addig is ejtenék
pár (sok) szót ennek az elképesztő sorozatnak a második részéről, amit most
fejeztem be, és… imádom! (Sokadjára emelem ki, mennyire nagyszerű volt, de
valahogy minden mondat végéből ez kerekedik ki… tényleg lenyűgöző volt,
legszívesebben leülnék, és újraolvasnám most rögtön… habár valószínűleg ez
többé-kevésbé így is lesz, miközben megnézem az összes jelölést, amivel
teleraktam a lapokat minden érdekes vagy
számomra érdekes résznél.)
Nos, ha éreztem valami olyat a Párválasztó közben,
hogy „ez még csak a kezdet”, akkor nagyon igazam volt. Az első részt a maga
fergeteges módján „csak” egy felvezetés volt, ahol megismertük a szereplőket,
Illéát, magát a helyzetet és azt a világot, amelybe pottyantunk a magunk
huszonegyedik századi létéből. Az Elit viszont már jóval több izgalmat és
akciót rejt, kiéleződik a kedvezőtlen kül,- és belpolitikai helyzet is, a
háborúk, lázadók támadásai, emellett megpillanthatjuk a királyság árnyékos
oldalát, és azt a sok szörnyűséget, ami ott történik, és történt sok-sok évvel
korábban is.
A történet kezdetén kapásból America és Maxon idilli
együtt töltött perceibe kukkanthatunk be; az én lelkem már sokkal boldogabb,
mióta America elfogadja, hogy szereti a herceget, de ez sokkal bonyolultabb
annál, mint ahogy hangzik. Konkrétan milliószor változott a véleménye vele
kapcsolatban, olykor logikusan, néha szimplán női szeszélyből, vagy, mert Aspen
szerintem minden erejével azon volt, hogy elbizonytalanítsa… de erről majd
később.
Szóval, America érezhetően egyre közelebb került
Maxonhoz: a barátság, ami eleinte összefűzte őket már egyértelmű, hogy
mindkettőjük részéről szerelemmé alakult. Ezt náluk persze, persze a bizalom követi (ami
szerintem hülyeség kicsit, de nem baj), ami… hát, majdnem a vesztüket okozza.
De ezt is később. Hát nem vagyok képes úgy kerekíteni ki egy mondatot, hogy
ne egy olyan témára lyukadjak ki, amiről csak később akarok beszélni???
Igazából valamennyire izgalmasnak, vagy inkább
érdekesnek mondható a mindenszentek és halloween ünnepének felélesztése, és a
családok látogatása is, de az igazi sokkot és megdöbbenést szerintem csak utána
érjük el. Rögtön a halloween utáni reggelen.
„Woodwork palotaőrt vonszolták elő bilincsbe verve. Ajka vérzett, ruhája pedig olyan mocskos volt, mintha egész éjjel sárban hempergett volna. Mögötte Marlee jött, szintén megláncolva – csodás angyalkosztümjéről hiányoztak a szárnyak, és ő is csupa kosz volt. Görnyedt vállára valaki egy zakót terített, hunyorgott a fényben. Szeme végigfutott a hatalmas tömegen, a pillanat törtrészéig megállt rajtam, aztán már hurcolták is tovább. De a tekintete tovább kutatott, s tudtam, kit keres. Tőlem balra ott álltak a szülei, csak bámultak rá és görcsösen szorították egymást. Látszott rajtuk, hogy teljesen össze vannak törve, mintha az élet is eltávozott volna belőlük”
Őszintén: nekem ez durva volt. Tudom, már korábban
is esett róla szó, hogy ez egy olyan társadalom, ahol az ilyen előfordul
(emlékezzünk Aspen öccsére, akit megvesszőztek a téren) de kemény volt ezt
olyan közeli példán látni, mint Marlee, ráadásul olyan jószándékú, kedves
emberen, mint ő. Szeressem akármennyire is Maxon karakterét, és tudjam előre,
hogy ő nem akarta ezt tenni sem Marlee-val, sem Carterrel, akkor America
helyében én is gyűlöltem volna. Ha nem lennék tisztában a történtek hátterével,
akkor a tétlenséget Maxon számlájára írnám, de America ezúttal kicsit jobban
megzavart. Csak mert szerintem nem normális az, hogy látja, amit a legjobb
barátnőjét, és annak szerelmét (aki ugye palotaőr) megvesszőzik, mert kiderült
a kapcsolatuk, és ő ezután még nagyobb lelki nyugalommal, mint eddig, két vasat
tart a tűzben. Mert egyrészt rájön persze, hogy a herceget is szereti, de Aspen
még mindig képben van, és a hülye esti találkáival még mindig kettejük életét
kockáztatja. Ez idegesített az előző részben, és nem változott most sem. Na jó,
Aspen úgy ahogy van, alles zusammen az őrületbe kerget minden
lélegzetvételével, szóval ja, őt tőlem fel is akaszthatják, az sem hat meg különösebben.
Kedvenc mellékszereplőmre, Marlee-ra visszatérve:
örülök, hogy végre minden rendben lett vele (leszámítva, hogy a kezét egy ideig
szerintem nem tudja használni, és mellesleg nyolcas is lett…), hogy
megházasodhatott és munkát kapott, az egész feszült hangulatú kötetből az egyik
legüdítőbb pillanat volt számomra, mikor kiderült, hogy mi lett vele, és
találkozhatott Americával. Ó, és határozottan élveztem azt is, mikor America
végre megverte Celeste-et miatta. Itt volt az ideje.
Röviden ennyit akartam csak a Marlee-Carter ügyről,
elég lehangoló, szomorú is, de egyértelműen az első akció a könyv során – de
korántsem az utolsó. Amíg eddig csak tényleg ismertetőnek kaptunk lájtos kis
lázadós jeleneteket, most már ez a téma is jobban kiéleződik. A lázadók egyre
közelebb jutnak, sőt, betörnek a palotába, olykor az Északiak, olykor a Déliek:
ilyen volt az utolsó támadás is, ami rengeteg palotaőr és személyzeti életét
követelte, és így ez lett a legdurvább az e részben lévő betörések közül. Itt
visszaköszönnek ugyanazok a motívumok, melyek az első Déli támadáskor: a falra
írt rengeteg „JÖVÜNK”. Ha az előzőhöz hasonlóan ez itt is Északi lázadókat fog
jelenteni, akkor nem lenne meglepő, ha az IGAZI csatajelenettel kezdődne… Amúgy
csak nekem volt komikus America erdőbe kiszaladós jelenete? Minden rossz
szándék nélkül, lehetett akármilyen komoly is a helyzet, én pokoli jól
szórakoztam.
De kicsi lazítás képpen, ha már Marlee-ról ejtettünk
szót, akkor gyorsan végignyargalnék a többi Elitben maradt lányon is, egyelőre
kihagyva Americát, vele a végén foglalkoznék a többi fontosabb szereplővel
együtt.
 |
| Milyen találó :) |
Az Elit:
Natalie: talán a legjelentéktelenebb mindközül,
nekem legalábbis komolyan gondolkodnom kellett a nevén, mert még az sem jutott
eszembe. Amennyit szerepel, tényleg csak annyit jön le, amennyit az írónő át
akar adni: szörnyen naiv és tudatlan, emellett, mint mondtam, semmi olyan
érdekes nincs benne, amiért megérné egyáltalán megjegyezni. Neki kivételesen
semmi rosszat nem írhatok a számlájára, mégsem mondanám, hogy megérintett,
mikor elküldték.
Elise: tény, hogy teljesen máshogy képzelem magam
elé, mint ahogy kellene a leírása alapján, de így is, úgy is megmarad a lényeg.
Az is lehet, hogy egyszer sem szólalt meg 350 oldal alatt, de akárhányszor
szóba került, a „hölgy”, „elegáns”, és „fenséges” jelzők kísérték a nevét, így
őszintén szólva nem futotta többre az én fantáziámnak egy gyönyörű, ámde kissé
karótnyelt, szűkszavú és unalmas hercegnőjelöltnél.
Celeste: Imádnivaló, mint mindig. *irónia* Már
mondtam, de mondom még egyszer: imádtam, ahogy America leterítette. Én még
megtettem volna párszor, de az egy is több a semminél.
Viszont az a jelenet a vége felé Maxonnal… huh, az
nekem fájt. Előtte végig úgy gondoltam, értem miért randevúzik Maxon más
lányokkal, és gyakran miért hanyagolja Americát. Az én logikus magyarázatom
szerint ez azért volt, mert Mer biztos pont volt, a többieket viszont meg
kellett ismernie ahhoz, hogy eldönthesse, kit küldjön el legközelebb. Tiszta
sor. De Celeste valami gyomorforgató… Á. Osztoztam és még mindig osztozok
America reakciójában: hát nem nyilvánvaló, hogy ha egy férfi azt mondja, meg
akarja kérni a kezem, akkor elvárom tőle, hogy ne csókolózzon mással? Pláne ne
Celeste-tel… Pfuj. Mindegy.
„America, ne nevezz gyereknek. És ne lökdöss.”
Kriss: na, róla aztán nem tudom, mit gondoljak.
Egyelőre úgy áll a helyzet, hogy Americához még ő áll a legközelebb a
versenyben maradt lányok közül. Kedvesnek, szerénynek, visszafogottnak,
barátságosnak tűnik. Nyilván az is. De szinte biztos vagyok benne, hogy ha
ketten maradnának csak Americával, egymás ellen, akkor bekeményítene, és már
nem is lenne olyan bájos. Ez csak megérzés persze, egyelőre semmi komolyan nem
mondhatok ellene, hacsak nem azt, hogy Maxon egészen kedveli. Pedig nem
kellene.
Főszereplők:
Tudom, a király annyira mégsem főszereplő, elvégre
alig látjuk, vagy halljuk, de a történet alakulásában elég nagy szerepe van –
és elég negatív szerepe is, ami érdekes, hogy így kiderült, ugyanis már az első
részben is kellemetlen érzés fogott el tőle, és a kezdetektől kezdve nem
kedvelem. Most már legalább tudom, miért. A nehezebb témával kezdve, és egyben
egy mondattal letudva: nem egészen értem, egy öregedő király hogyan bánik el
simán egy erős, fiatal férfival (a fiával…) annak akaratán kívül, vagy ha nem
ellenkezik, akkor miért? Nyilván nem tudok erről sokat, biztos lehetséges,
nekem ez furcsa volt, másrészt viszont felháborító és szörnyű: újabb ok
gyűlölni a királyt, és még egy szeretni Maxont. Szegénynek nem csak a gyerekkora
lehetett nehéz.
Aztán… az olykor elejtett megjegyzésekből, vagy
szituációkból az is világosan kiderül, hogy a király utálja Americát. Például,
mikor mindenkivel beszélget, de rá „véletlenül” nem jut ideje. De az a
kismonológ, amit lenyom a könyv végén… hát, az megéri, hogy idézzem. Annyira
kemény, hogy már-már ez is komédiába csap át.
"- Eléggé átlagosan fest. Vörös a haja, kissé talán sápadt, s bár azt hiszem, nem rosszaz alakja, azért egy napon sem lehet emlegetni Celeste-ével. Ami pedig a vérmérsékletétilleti... - Nagy levegőt vett. - Ön modortalan, komolytalan, s amikor egyetlenegyszer mégiserőt vesz magán, akkor beletépni készül nemzetünk testébe. Teljességgel meggondolatlan.És akkor a tartását és a mozgását még nem is említettem. Kriss jóval szebb és sokkalkellemesebb társaság.Összeszorítottam az ajkamat, és arra kényszerítettem magam, hogy ne bőgjek. Emlékeztettem magam arra, hogy mindezzel már tisztában voltam korábban is.- Emellett pedig a világon semmi politikai előny nem származik abból, ha bekerül acsaládba. A kasztja nem elég alacsony ahhoz, hogy lelkesítse a népet, kapcsolatai pediggyakorlatilag nincsenek. [...] Nos, akkor meg mit is keres itt még mindig?"
Á… végig szurkoltam, mikor hal már meg a király. Még
nem jött össze, de nem adtam fel. A következő résznek boldog befejezést várok,
és az csak úgy teljesülhet, ha ő kinyiffan. Majd a lázadók teszik a dolguk,
remélem. #Muhahaha
Aspen: mit mondhatnék, amit eddig még kihagytam… még
mindig halálosan idegesített, továbbra is utálom, és kitartóan reménykedek,
hogy a lázadók vele is végeznek. A mellett, hogy egész végig a saját (azért nem
kár) és America (az övéért igen) életét kockáztatta az esti találkáival, és
hülyén viselkedett, amikor csak jelen volt, ezúttal más is feltűnt: hogy milyen
mocsok módon próbálja kihasználni America iránta való szeretetét arra, hogy
manipulálja. Azzal, hogy előássa a királyság minden szennyesét, Maxon
előnytelen tulajdonságairól beszél, és azt hajtogatja, Mer nem lenne megfelelő
királyné… á, nem átlátszó. Minden második szavával el akarja ijeszteni vagy
borzasztani a lányt attól az élettől, jövőtől, amit Aspen nélkül már kész lenne
választani… Nem csoda, hogy America a végére már nem kap tőle levegőt. Kiadja
az útját, de attól tartok ez nem tart majd elég sokáig…
Maxon:
Szeretem. De most azt hiszem kicsit sokszor
kiverte a biztosítékot. Celeste. Kriss. Először még Marlee is. Ő is sokszor
viselkedett hülyén. De mindennek végig volt magyarázata. Az ő esete ennyivel
jobb, meg persze azért, mert már az előző rész során is az én jóindulatomat
élvezte, szóval akármit tegyen is, utálni nem tudom érte. Viszont néha én is
furán néztem. Mi volt az, hogy ultimátumot ad Americának? És a végén… jó,
értem. Nyilván nehéz lesz újra bíznia benne, mikor akkora bajt okozott mind
magának, mind neki a kasztrendszer eltörléséről szóló bemutatójával, meg a
Gregory Illéa naplóval… De akkor is. Rosszul esett, hogy megrengett a
kapcsolatuk. Nem szeretem a bizonytalanságot.
America: felállította a szenvedés, töprengés és
vélemény változtatás rekordját, mindezt egy rész alatt, s mégis ő eddig az
egyik kedvenc női főszereplőm az összes eddigi olvasmányomból. Meglehet, a
magánélet terén még mindig nem profi – kifinomultabb ízléssel Aspen már lapáton
lenne -, emberileg még mindig fel lehet rá nézni – csak többnyire, mert a
prezentációs incidens kicsit erős megtorlás Maxon ominózus Celeste
pillanataira. Nem? Bátor, és áldozatkész, és intelligens, és jó barát is egyben.
Kedvenc karakterek: Carter, Marlee, America apja, és
Maxon meg America továbbra is
Kedvenc részeim: bár többnyire nem estek jól, azért
tetszettek Maxon és America veszekedései, valamint meghitt és nyugodt perceik
szintén nevezzük nevén a dolgot: minden Maxon-America jelenetet szerettem…
amúgy ez most elég nehéz kérdés. Az egész könyvet imádtam.
Idézetek:
"Úgy festesz, mint valami hercegnő." - No comment, ezzel ki fogom plakátolni a szobámat.
Borító: 5/5 – gyönyörű; úgy látom a borítók csak
egyre szebbek és szebbek, ahogy haladunk előre, így a csillagot az Igazinak
tartogatom.
Pontozás: 5/5* - nem marad el az előző mögött, az
biztos. (:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése