Könyves legek 2025-ből

A Cozy Cafe Ambience Jazz Collection hangja, februárig szolgálatban lévő karácsonyfa fénye, és irdatlan évértékelő-dömping szaga tölti meg a nappalit, miközben kicsapom az étkezőasztalra a laptopom és előrelátó kis évközbeni jegyzeteim, hogy aztán elégedett sóhajjal megírjam az ötvennyolcadik könyves évösszegzőt, amit már a kutya se olvas el. Isteni szerencse, hogy beteg elme lévén puszta élvezetből is mindent toplistákba rendezek, és emellett hajlandó vagyok a produktivitás illúziójával is beérni. Úgyhogy kezdődjön, folytatódjon, vagy nemes egyszerűséggel következzen az elkerülhetetlen: vessünk egy pillantást 2025 olvasmányaira!

Mindenekelőtt, nagy év volt ez nekem könyvmolyként, ugyanis többévnyi olvasási válság után ’24 legvégén kezdtem visszarázódni a könyves világba, a kifejlett formámat – túllépve a próbaidő lárva-állapotán – pedig 2025-ben értem el. Nem teljesítménykényszerből, hanem a lelassulás, kikapcsolódás, elmélyülés vágyával törekedtem rá, hogy lehetőleg minden nap időt szakítsak pár oldalra – ugyanakkor végre visszanyertem azt az elveszettnek vélt képességemet is, hogy akár 100 oldalakig is jó érzéssel tudjak koncentrálni. Számomra ezek a tapasztalatok aranyat értek, és tényleg sokat tettek az életminőségemért.

Ami a felhozatalt illeti, összesen 44 kötetet olvastam el tavaly, amit teljesen realisztikus és élettel összeegyeztethető számnak érzek. Az arányok kedvezően alakultak: az olvasottak mindössze 9%-ára mondható, hogy abszolút baklövés volt, további 11%-kal nem voltam maradéktalanul elégedett, ezen felül viszont ha szophatom kicsit a saját farkam úgy érzem, kibaszott jó érzékkel válogattam össze az igazán nekem való regényeket! A vezető műfajom természetesen maradt az, amit Spotify Wrappedes fogalmazással élve csak „életszagú drámai fájdalomkálváriának” nevezek, de a humor oltáránál is nagy hitbuzgalommal áldoztam, amikor csak tudtam. Ha már Wrapped… hát nem elkéne már egy ilyen funkció a molyra is? Csak képzeljétek el… „Idén 36 könyvet olvastál, aminek mentálisan beteg a főszereplője. Mondd, jól vagy?” vagy „Idén minden könyvet 5*-ra értékeltél – vagy különösen jó éved volt, vagy olyan alacsonyan tartod a lécet, mint a pasizásban. Szedd össze magad!”. Odabaszna. Na de basszunk oda mi is, ha már itt vagyunk, nézzük azokat a '25-ös legeket!

2025 legnagyobb könyves csalódásai

Természetesen stílusosan a legrosszabbakkal kezdek… mert azt tanultam, a jó híreket kell utoljára hagyni. Meg azért is, hogy fokozzam az izgalmat. Amúgy az a végtelen szerencse ért titeket, hogy a legnagyobb könyves fájdalmaimról jól dokumentált szöveges idegösszeroppanásaimon keresztül mind olvashattatok, így az értékeléseket természetesen linkelem – ha kimaradtak volna, adjatok nekik egy esélyt inkább, mint az említett könyveknek.

Lily Gold – Francia négyes (5/1): Túl frissen én még bennem ez a trauma, hogy beszéljek róla… de röviden szólva: sosem olvastam még semmit, ami ilyen mértékben nélkülözött volna bármiféle írói készséget és szókincset, ennyire életszerűtlen lett volna minden egyes jelenetben és párbeszédben, ennyire fájdalomtól nyüszítősen cringe szex-jelenetekkel lett volna teletűzdelve, ilyen felszínesen és félvállról akart volna a komoly témák tollaival ékeskedni, és végül, de nem utolsósorban, nem vert még a sors ellenszenvesebb főszereplővel – akit közben „relatable”-nek és sajnálatra méltónak próbált eladni az írónő. Ez így kompletten az irodalmon elkövetett brutális erőszak.

Emma Noyes – Ne mondj le róla (5/2.5): Nagy akartam szeretni ezt a regényt – hosszasan akartam méltatni az írónőt, amiért a mentális betegséggel kapcsolatos személyes tapasztalatait az irodalmi reprezentáció szolgálatába állította, ráirányítotva a figyelmet egy súlyos és nagyon gyakori zavarra. Hiszek a terápiás írások erejében, a láthatóság megértettséget fokozó hatásában. Mindezt a részét csakugyan nagyra értékelem a regénynek, de ami ezen túl marad… az olvasói szempontból nem valami kielégítő, köszönhetően a teljesen életszerűtlen, zs-kategóriás filmből szalajtott párbeszédeknek és a még ezeknél is élettelenebb karaktereknek, akik jobbára egy-egy tulajdonságra lettek felhúzva. A főszereplőre pedig inkább nem is vesztegetek szót, mert… fhu.

Colleen Hoover – Layla (5/2): Nem tudom mikben voltam 2025 elején, hogy jó ötletnek tűnt CoHo-t olvasni, de keményen pofánvágott a sors válaszul és elrettentésül. Az elvesztegetett időmön túl leginkább viszont az fájt, hogy volt a történetben potenciál: beteges, elborult, gondosan redflag-csokorba bugyolált, de alapvetően kiváló sztori lehetett volna… ha közbe nem szólt volna a váltakozva túl- vagy alulírós szerzői stílus, a romantikának címkézett hűtlenség és bántalmazás, a mélyen szexista karakterábrázolás, a mentális betegségek stigmatizálásának erősítése, a csontig hatoló lélektani toxicitás… ilyen apróságok. Ne dőljetek be ennek, könyörgöm.  

Rob Sheffield – Heartbreak is the National Anthem (5/2): Míg az előzőek inkább szimpla negatív tapasztalatok voltak, a legnagyobb csalódást egyértelműen ez a bizalmasnak és informatívnak szánt, afféle rajongói-Bibliaként beharangozott Taylor Swift portré jelentette. Felszínes és szenzációhajhász, nyomokban sem tartalmazta azt az énekesnő személyét és zenéjét illető elemzői mélységet, amelyet a fülszöveg ígért. Új információ aligha akadt benne, annál több félreértelmezés, belemagyarázás, spekuláció, klisé-halmok, Taylor karakterének teljes kiszikkasztása és flitterekre redukálása, konkrét tárgyi tévedések… értitek a lényeget. Lesújtott ez az amatőr munka.

2025 legszebb borítói

Szigorú szemmel kiválogattam a tényleges szépségeket, igazi drágaszágokat az idei olvasmányaim közül, amit a kép elég egyértelműen szemléltet is. Gyönyörködjetek. (És btw: Viperák értékelés ITT) Emellett viszont megemlítenék még két dolgot. Először is, kell egy antigyőztes is, egy negatív hős, egy kontrasztot képző ellenpélda… úgyhogy engedjétek meg, de a Valójában remekül egészen parádés könnyedséggel viszi a legocsmányabb idei fedél díját. Másodszor, a szépség egy dolog, a jó borító pedig egy másik. Ez fontos. Így megvédeném az előbb sárga földig tiport Valójában remekült – ami bár büntetés a szemnek, a könyvhöz mégis passzol. Emellett 5/5-ös borítódizájnt kapott a Remélem, jól vagy, a Száll a kakukk fészkére 2012-es Európás kiadása, illetve a Baszki, baszki, baszki is.

Újraolvasások

2025-ben a jelek szerint elsődleges napirendi pont volt az újraolvasások számának növelése, ugyanis a 44 elemű olvasmánylistámból tavaly 8 volt ami már  másodjára került a kezembe. Volt olyan, ami mindössze egy-másfél évet bírt ki érintetlenül a polcon, de akadt, ami 8, sőt, olyan is, ami 12-13 éve futott keresztül a kezeimen. Hihetetlen második élmények voltak ezek: hibátlan minőségellenőrzések, felnőtt fejjel történő újraértelmezések, pont jókor érkező jelek az univerzumból. Összegezvén: Sally Rooney újraolvashatósági indexe naggggyon erős, az Arctalan szerelem időtálló mestermű, a Virágot Algernonnak egészen más élmény 12 és 25 évesen (+ pszichológusi diplomával és némi tapasztalattal), az Utas és holdvilág beteg és örök, a Big Magic pedig tökéletes társa egy írással újból kacérkodónak (nekem).

Legnagyobb kedvenceim 2025-ben

Ezt most egy feszengős top5-re szűkítem, mert… mert az a helyzet, hogy veszett sok 5/5-ös, maradandó élményt nyújtó olvasmányhoz volt idén szerencsém. Oh boy, nagyon nem volt könnyű dolgom, főleg azt mérlegelve, milyen szempontok essenek nagyobb súllyal a latba, mikor szelektálok. Nem kívánom nektek azt a küzdelmet, hogy a nevetésetek és könnyeitek objektív értékét kelljen egymással versenyeztetni. Egy szó, mint száz, jöjjenek 2025 abszolút győztesei!

Moa Herngren – A válás: Tudomásom van róla, hogy az Úr 2025. évében ez mennyire kommersz válasznak számít, ez esetben boldog részecske vagyok az elégedett tömegben. Nem véletlenül övezi ennyi pozitív visszajelzés a regényt, elvégre a stílusa jól emészthető, miközben a tartalma nyers, és az utolsó fájdalmas percéig emberi. Csupa lélek, merő dilemma és pszichológiai keresztrejtvény, a való élet emberi dinamikáinak tűpontos leképezése. Épp ez az én ízvilágom.

Molly Roden Winter – Még: Valószínűleg ettől sem esik le az állatok, szintén az év egyik nagy dobásáról van szó, bár A válásnál jóval megosztóbb darab, hiszen a továbbra is tabunak számító nyitott házasság és poliamoria kérdéskörét vitatja meg, méghozzá rendkívüli kendőzetlenséggel. Bár a vázolt helyzet nem az én asztalom, nagyra értékeltem az írónő kitárulkozását ebben a memoárban; azt a sebezhetőséget és nyíltságot, mellyel beleállt a kapcsolati nehézségek, személyes problémák, pszichológiai gyógyulás, és buktatókkal teli identitáskeresés témáiba.

Antoine de Saint-Exupéry – A kis herceg: Annyira későn érkeztem A kis herceg rajongótáborba, hogy a tagságim mellé más kapásból egy tetkót is rendeltek… még ilyet! Mindenesetre kis késésemet maximális odaadással, beleéléssel, a mentális stabilitásom áldozati bárányként való felajánlásával kompenzáltam, na meg a Barcsik Vali-féle zenés átdolgozás Spotify statisztikáinak egyszemélyes berobbantásával. Azok a könnyes mosolyok, az a meghatódással vegyes letargia amit ez alatt a pár oldal alatt éreztem elég volt ahhoz, hogy A kis herceggel megalapítsam az örökkévalóságig újraolvasható könyvek gyűjteményét. Elég egyedül van szegény, de legalább ő a büszke király. Vagy herceg.

Monica Heisey – Valójában remekül: Nem halhatok meg addig, míg nem érem el, hogy sokkal többen beszéljenek erről a regényről, passióm lesz a propagálása, erre készüljetek fel. Annyira szégyenletes, és mégis annyira átérezhető – talán a két állítás között ok-okozati összefüggés is van. Biztosan. Életszerű élethelyzet, emberien elcseszett reakciók, görnyedve röhögős humor, tömény kikapcsolódás.

Suzanne Collins – Az aratás hajnala: Suzanne Collins nem azért ír, mert kell. Azért ír, mert van mit mondania. Egyszerűen immunis a topsorozatok szerzőit sújtó bőrlehúzós-kényszerre: hiába visz vissza egy már megismert rendszerbe, hiába utal megfelelő mértékben az alaptrilógiára és a 0. részre, annyi mondanivalója van ezeken túl is, hogy nem szorul rá a korábbi sikerei meglovaglására – ezt pedig nagyon tisztelem. Haymitch történetén keresztül végigkövethetjük mindazon traumatikus, abszolút lesújtó események sorozatát, melyek a trilógiából ismert idősebb önmagát formálták, miközben nem marad el az éles társadalompolitikai és társadalompszichológiai kritika, az aktuálpolitikai parallel storyline-ok, és a könnyek sem. Azok az átkozott könnyek. Abból sok volt.

+1 Ali Hazelwood – Bride – A menyasszony: Ti sem hihettétek el, hogy ötnél megállok. Az összes többi mellett Hazelwood regénye talán kevésbé tűnne, nos, „kedvenc-alapanyagnak”, legalábbis műfaj és téma és funkció alapján, én mégis helyet akartam neki szorítani, ugyanis amennyire imádom az írónő STEM-köteteit, legalább akkora örömmel követtem a fantasy territóriumára való átmerészkedését is. Eszméletlen élvezhetően tette – izgalmas, újszerű világot álmodott szeretetreméltó karakterekkel, frappáns párbeszédekkel, és nem utolsó sorban olyan pezsgő romantikával és erotikával, amit tőle megszokhattunk. Alig várom, hogy folytassam a duológiát, bár szokatlan lesz hátrahagyni Lowe és Misery párosát.

Így zajlott tehát 2025 – a jelek szerint mégsem csak a képernyő előtt, hanem megfelelő mennyiségben az ágyban és kanapén kuckózva is. Összességében nagy elégedettséggel zártam az évet – szuper könyveket vettem kézbe, veszetthosszúra duzzasztottam az éves tervem, kénytelen voltam venni még egy könyvespolcot, elköltöttem Vinteden egy vagon pénzt magánkönyvtárbővítésre, és végső simításként nekiálltam a 2026-os tervezgetésnek is, ami újfent elsőrangú olvasmányélményekkel kecsegtet. Köszönöm, hogy velem tartottatok ma is, és légyszi, ne tartsátok magatokban a ti kedvenceiteket sem – hadd inspirálódjak! Puszi!