2025 | Filmek és sorozatok

Üdv és társai! Mint tudjátok, mindennek elérkezik egyszer az ideje: eljön az ideje annak, hogy leessen az első hó, besötétedjen, megverekedjünk az utolsó szelet bejgliért, és annak is, hogy kiválasszuk az óév utolsó cinematológiai mesterművét, amire elaludhatunk még pezsgőbontás előtt. Vagy ez csak én? Ja, oké. Amúgy nem fogok hazudni nektek, az öregedéssel párhuzamban kezd egyre égetőbb dilemmává válni, mire vagyok hajlandó 120+ percet szánni az életemből, ilyen tendencia mellett pedig nagy esélyt jósolok neki, hogy maga a filmválasztás folyamata fog átkísérni 2026-ba… szóval van egy ajánlatom. Ha nem akartok hasonló sorsra jutni, vártok egy égi jelre, inspirációs löketre, tapasztalat-alapú ajánlóra, vagy csak… nem is tudom, ha érdekel titeket az életem, vagy ilyesmi, akkor maradjatok és pörgessétek le velem együtt a 2025-ös évem filmes élményeit. Úgysem tudtok átverni, a számok nem hazudnak, és azok szerint egész évben a 2024-es filmes összefoglalómat olvastátok el legtöbben… szóval jelzem, ha ennyire unjátok már, hogy könyvekről írok, csak szólnotok kéne. Nem kell itt utalgatni. Na ugorjunk neki! 

12 hónap = 12 mozizás

Mint látjátok, a matek idén is kijött, ismét egy kis csalással… de a 12 akkor is 12, ha piszkos. Talán idén is visszajártam a moziba, ha valami igazán tetszett, nincs ebben semmi extra. Mi több, csak bizonyítja, hogy 2025-ben különösen jó érzékkel választottam, milyen filmek kedvéért szálljak tömegközlekedésre a délutáni-esti tömegnyomorban – spoilerezek: minden egyes alkalommal száz százalékig megérte. Íme az aranycsapat, időrendi sorrendben:

A szerelem ideje (5/4.5): Két dolog nem adja: Florence karakterének szinkronizált káromkodásai, meg a téma egy egészségszorongó embernek. Az egyik fél pontnyi kellemetlenség, a másik meg egyéni szoc probléma, így összességében ez igenis felsőpolcos romantikus dráma: egyszerre szívmelengető, fájdalmas, na meg a szépérzék gyönyörködtetése Andrew Garfield jóvoltából.

Sehol se otthon (5/5): A világon minden, minden emellett a film mellett szólt: Dylan apukám nagy kedvence volt, én magam rajongok a minőségi zenei életrajzokért, továbbá meggyőződéssel hiszek Thimotée Chalamet színészi virtuozitásában – mint látjátok, ellenérvek gyakorlatilag nem voltak.

Áradás (5/5): Ez a minimalista, szöveg és dráma nélküli rajzfilm rendesen felültet az érzelmi hullámvasútra. Kevésbé gyerekmese, inkább egy melankólikus, kétségbeesett, olykor magányos – és alkalmanként hihetetlenül édes – utazás ez, ami felnőttként is nyomja az ember lelkét. A kisállatok hangja, viselkedése páratlanul élethű, valódi érzelmeket keltő, a látványvilág pedig épp úgy ragad magával, mint az áramlat; hol gyönyörködtet, hol megrémít. Kész csoda ez a 80 perc.

Mickey 17 (5/4): Morbid alapkoncepció nagy adag fekete humorral tálalva, miközben helye van a terített asztalon mélységnek, egzisztenciális letargiának, nagyobb porció politikai szatírának (ami talán nem is mindig érződik már paródiának)… a centerpiece pedig egyértelműen Pattinson, aki tenyerébe öklendező csilivili vérszívóból igazán figyelemreméltó színésszé nőtte ki magát, olyanná, aki ugyanazt a kerekert is képes akármennyi ellentétes személyiséggel felruházni. A vizelettréning-időtartamot viszont teljesen indokolatlannak érzem

A föníciai séma (5/5): Biztos valami red flag ez, leszarom, de engem az esetek 95%-ában a végletekig hidegen hagy, hogy egy filmet ki rendezett – a maradék 5%-ból 2 arra megy, hogy elkerüljem Nolan maníros egocentrizmusát, 3 pedig arra, hogy mindig premieren nézzem a legújabb Wes Andersont. Nincs univerzum, ahol ne ő lenne a kedvenc rendezőm. A látványvilág, a bagatell, ugyanakkor mégis szövevényes sztorik, a különc karakterek, a humor, az az abszolút kaotikus hangulat, ami minden filmjét átjárja természetesen most sem maradtak el. Bevallom, ez a történet senki más szemén keresztül nem izgatott volna, de itt akkora biztonsággal ültem be a moziba – tudtam, hogy nem érhet csalódás, és nem is ért.

Jurassic World: Újjászületés (5/2.5): Sokmindenre ráveszi az embert a nosztalgia. Gyanítom, hogy a jubileumi, 67. Jurassic filmet is moziban nézném (ha megélném), noha a színvonal mostanra tényleg kritikátlan: a történet, a fordulatok, a dráma, a párbeszédek egyaránt. Aztán felszólal az ikonikus filmzene… felüvölt egy dínó… count me in.

Csupasz pisztoly (5/4): Én szeretek nevetni, isten a tanúm rá, hogy kínosan sok mindenen tudok is, de az abszolút vígjátékokat a legritkább esetben veszi be a gyomrom. Ezt a filmet is nagyrészt egy internal facepalm pajzsán keresztül szemléltem, mert csakugyan fájdalmas… mégis feltöltve léptem ki a moziból. Mert ennyi hülyeséget belesűríteni nem egészen másfél órába mégiscsak művészetnek minősül. Plusz Liam Neeson és Pamela Anderson. Na.

Többesélyes szerelem (5/3): Két centem van a témához: egy, nem a szegénység a gáz, hanem a dühös önsajnálat meg a tettrekészség hiánya, kettő, nehéz jól festeni, ha Pedro Pascal van veled versenyben. Könyörgöm. Amúgy máig sem jöttem rá, hogy ez a film kőkemény szatíra, vagy próbálja magát komolyan venni, de akárhogy is… not my cup of tea.

Rózsák háborúja (5/5*): Csak négyszer láttam idén összesen, ebből kétszer egymás utáni nap moziban… de ki számolja. A könyvet messze meghaladó élvezhetőséggel bír: pattogósabb, humorosabb, a párbeszédek elmések és minden percben roppant szórakoztatóak, a nemi leosztáson pedig ezúttal csavartak egyet, amit én szuper eszköznek éreztem az alapsztori újrameséléséhez. Ó, és persze ki tudta volna ezt szerethetőbben, utálatosabban, viccesebben és angolosabban előadni, mint ez az ikonikus Benedict Cumberbatch & Olivia Coleman páros? Élek-halok értük, de tényleg.

A hosszú menetelés (5/5): Egy jó Stephen King adaptációra sose mondanék nemet, különösen, ha a műfaj inkább dráma/disztópia, és nem kell az ijesztgetős-faktorral számolnom… de én mondom, inkább lőttek volna belém félpercenként jumpscare-ekkel, minthogy így elintézzenek mentálisan. Ne értsetek félre, teljesen megérte, de nem szerepelt a bingómon, hogy egy King alatt csorogni fog a könnyem. A sztori lassú és elég egyértelmű, ilyen Éhezők Viadalás „a végén csak egy maradhat” alapú, a lényeg sokkal inkább a monoton menetelés közben zajló beszélgetés, emlékezés, kollektív gondolkodás és az út során szövődő bajtársiasság – ezek, illetve az ügyesen hangolt társadalomkritikus felhang teszik a filmet igazán mesterivé.

2025 legjobbjai

Idén ez elég unalmas szekcióra sikeredett, ugyanis a dobogó lépcsőit már a moziban szétosztogattam: a Sehol se otthon, a Rózsák háborúja, az Áradás és a Föníciai séma lazán besöpörték a toplistám legelőkelőbb helyeit, emellett idén nem fordult nagyokat a világom kanapén tespedés közben, így csak négy plusz nevezővel szolgálhatok.

A szer (5/4.5): Hónapok kellettek, hogy kiverjem a látványt a fejemből. A nővérem inkább önvédelmi alvásba menekült az utolsó fél óra alatt, és utólag azt mondom, a fél pont levonás csakis a saját hülyeségemnek szól, amiért nem tettem ugyanezt. Traumatikus darab. Zseniális, intelligens, elgondolkodtató, felkavaró, undorító, gyomorszájon vágó élmény.

Vaskarom (5/5): Bár viszonylag ritkán keresztezzük egymás útját, Zac Efron jó úton halad afelé, hogy a kedvenceim közé merjem sorolni, már csupán tiszteletből is, amiért képes volt kilépni a gimis szépfiú kliséből, és változatosan prezentálni, mennyivel több van benne ennél. A film témájához érintőleges közöm – és minimális érdeklődésem – sincs, mégis, önmagában az ő lélekkel teli alakítása is elég volt, hogy odaszögeljen a képernyő elé.

The Eras Tour – The Final Show (5/5*): Lehet, hogy a Swiftie-k olykor már nem is bohócok, hanem egy egész cirkusz… de ezúttal bejött! Megérte a rengeteg szemcsés, sikítással és a tömeg hamis éneklésével megzavart élőfelvétel szenvedélyes követése is, na de először hallgatni végig megszakítás nélkül, jó minőségben a TTPD setet ebben a megújított koncertfilmben… na az megfizethetetlen. A nappali szőnyegen énekelve, táncolva, menetelve, elhullva azt mondom, ennél közelebb aligha lehet kerülni a girlhood átéléséhez.

Galaxis útikalauz stopposoknak (5/4): A történetet illető minden tudásom kizárólagosan a Szent Johanna Gimiből származik, és természetesen meg is fakult az idővel, de erre a vonatra űrhajóra megérte felpattanni, még így, későn érkezőként is. Az „okos ember hülyéskedik” az abszolút kedvenc műfajaim egyike, így rendkívül élveztem ezt a stílusos, teljesen elborult humorú, ikonikus kis mesét.

2025 filmes csalódásai

Nem sok lehetőséget hagytam a megbánásoknak, úgy döntöttem idén, hogy nincs kapacitásom szar filmekkel zülleszteni az agyam… de persze ilyen mentalitás mellett is belefut az ember egy-egy olyan darabba, ami nem ér fel az elvárásokhoz.

Többesélyes szerelem (5/3): A téma, a problémafelvetés teljesen valid, és napjaink egy igencsak kiélezett kérdésére világít rá, amit becsülök… de azzal őszintén nem tudok mit kezdeni, ahogy ezt teszi. Néha mintha komolyan gondolná, de a drámai túlzások karikatúra-szerűvé teszik; az igazán fontos pontokon felszínessé válik, sokatmondó akar lenni, de messze nem gondolkodik kellő komplexitásban. Számomra az „egynek jó” kategóriába esik: esztétikus, olykor vicces, plusz potyapont Pedro Pascalért, de az üzenet… az nálam nem talál jó helyre.

A boszorkány (5/2): Nem vagyok a műfaj híve, de az előzetes kilóra megvett… épp ezért fájt annyira, milyen szinten nem adott semmi élményt ez az alkotás. Furcsa volt, de nem jó furcsa, kellemetlen, ugyanakkor teljesen komolyan vehetetlen, ami a spooky-faktort teljesen elerőtleníti. A casting odabasz, de… nagyjából ennyi.

2025 sorozatai

A sorozatokat és minisorozatokat egyesítve összesen 433 epizódot néztem – vagy nagyrészt talán inkább hallgattam – idén. Kemény biztonsági játékot folytattam– másik nevén excesszív főzést és takarítást –, így viszonylag kevés újdonságot takar a lista, helyette taroltak a háttérben futó ismerős, vagy éppen jelentéktelen sorozatok, amelyeket mérték nélkül lehetett más tevékenységek közben darálni. Egészen undorító mértékben képtelen vagyok csendben ténykedni, úgyhogy a tiszta háztartás és főtt vacsik támogatója idén az Ifjú Sheldon (5/5*), a Georgie és Mandy első házassága (5/3), a Szex és New York (5/2), az És egyszer csak… (5/3), valamint a Gossip Girl (5/3) voltak.

Emellett a párom és testvéreim asszisztenciája mellett igyekeztem haladni a korral: későn érkezőként megismerkedtem a Squid Game elborult világával  (5/5*), hajat téptem a The Last of Us 2. évadán, folytattam az Élet dicséretét (5/5*), ami mindig hihetetlenül melengeti a cozy kis lelkivilágom, vártam az Andor (5/4) heti új epizódjait, megéltem, hogy a You-t (5/3.5) végre lezárják nem is akárhogy, szívemből megutáltam Noah-t a Nobody Wants This-ből (5/3), és jelenleg is hétnaponta élvezem a zene és akció édes diszkrepanciáját az új Fallout részekben (eddig 5/4).

Akkor már arra is kitérnék röviden, hogy szinte kényszerű produktív programmá vált egyes egyedül néznem sorozatot – persze időm sincs rá sok, de a figyelmi kapacitásom, ha valaki nincs mellettem, egészen botrányos. Így történt, hogy A mackó és a Big Mouth új évadjaiból egyaránt 2-2 részt láttam csak eddig – kötözzetek a kanapéra, és vegyétek el a telefonom, pls.

Na de a lényeg felé kanyarodva… igenis volt néhány kivételesen maradandó és magával ragadó sorozat-élményem, úgyhogy nézzük, mivel sikerült idén levenni a lábamról:

Good Omens – Elveszett Próféciák (5/5***): Abszolút toronymagas győztese az évemnek, az első rész első pár percétől kezdve. A hangulata, a fergetegesen elborult humora, amit nem is tudom, hogy lehet józanul nyélbe ütni, az általam mindig nagyra becsült karikírozott és kritikusan kezelt menny-pokol tematika, az intró, a zenék, na meg az év legshippeltebb párosa… akarnék még írni minderről, de képtelen vagyok szavakba önteni az egész zsenialitását.

Adolescence (5/5): Elsőre olyan drámaian elrugaszkodottnak tűnhet… de ahogy elkezdesz gondolkodni rajta, beüt, mennyire ízig-vérig realisztikusak a legrettenetesebb tettek is, ha egyszer lehull a biztonságos világba vetett hit illúziója és védőfala. Fájdalmas tükör és kritika ez azokról társadalmi hatásokról, melyek napjaink gyermekeit, fiataljait formálják, illetve gondos pszichológiai bemutatása annak, miként hat egy akár fiatalkorú bűnelkövető a családjára és az ügyében érintett szakemberekre egyaránt. Minden része a maga módján vág gyomorszájon.

Hazbin Hotel (5/5**) & Helluva Boss (5/4): Ki hitte volna, hogy egy nap ez lesz az aestheticem, de a nárcisztikus overlordok, kicsinyes bérgyilkosok, eladott lelkek és rádión sugárzott sikolyok között igenis kurvára otthonosan érzem magam. Ez most nem hangzik túl hízelgően rám nézve, de fuck it, bevallom, nekem a Hellaverse a kedvenc idei filmes világom. A Helluva Bossból még hátravan néhány rész, a HH-t viszont oda-vissza nézem a 2. évad megjelenése óta, a Soundtrackjét pedig szinte betéve tudom… de erre még a napokban visszatérek.  

The End of an Era (5/5*): Őrült egy év ez Swiftie-nek lenni! Felbecsülhetetlen értékű karácsonyi ajándékot kaptunk ezzel a hat részes dokumentumsorozattal, tényleg felülmúlt minden várakozást, pedig ismert tény, mennyire belead ez a nő mindent a munkái színvonalába. Technikailag is izgalmas belelátni, hogy születik meg, hogyan áll össze, milyen előkészületeket igényel az évszázad – feltehetően – legnagyobb turnéja, de számomra az egész érzelmi és emberi oldala adja a varázst: az, ahogy visszatért a ragyogás Taylor szemébe, az, hogy mekkora hatással volt a többi művész életére a személyisége, elfogadása, hogy megismerhettük egy-egy táncosának vagy vokalistájának történeteit, megláthattuk az embereket a produkció mögött. Aranyat érő órák ezek.

Valahogy így telt számomra a 2025 – a jelek szerint gyakran a képernyő előtt, vagy kvázi podcastként hallgatva epizódot epizód után, ami… mondjuk ki, nem a legegészségesebb működési forma, de javára kell írnom, hogy számos pozitív, elgondolkodtató, mentálisan és érzelmileg is megmozgató élmény részesévé válhattam általa. Ahogy úgy sejtem, ti is, úgyhogy csapjatok a billentyűzet közé de izibe’, mert már gyűjtöm a filmajánlásokat 2026-ra is! ;)

Ami a gigantikus évzáró-évnyitó, egész életet átgondolós, értékelős, tervezgetős bolondériát illeti, tekintsétek a mait a pilot epizódnak: ezzel kívánok most nektek reális célokat, optimális selfcare-t és sok-sok szuper élményt erre az újabb mini-időszámításra, ami következik. Mindemellett szeretetteli és csöppet sem fenyegető figyelmeztetésként közlöm, hogy a napokban visszatérek, hogy számbavegyük a számbaveendőt ezt így kell egyáltalán használni??, azaz a visszapillantóból integessünk egyet 2025 könyveinek és zenéinek, majd tekintetünket előre szegezve feltérképezzük, mi jön még ezután. Csak mert nem félek mainstream lenni. Meg mert a listázós impulzusaimnak élek. Szóval hamarosan újra tali ide illesszetek be egy viccet arról, hogy majd jövőre látjuk egymást, addig is jók legyetek, öntsetek egy kis narancslevet a pezsgőhöz, és adjatok az utolsó szelet karácsonyi bejglinek, amíg lehet – elvégre tavalyi maradékot már csak nem eszünk! Ezer puszi, BÚÉK, meg minden. xoxo