Molly Roden Winter: Még

„– Azt hittem a szabadság szórakoztató.

– Semmi sem lehet egyfolytában szórakoztató […].”

Eredeti cím: More
Oldalszám: 414
Megjelenés: 2024
Kiadó: Open Books

A kisgyerekes Mollynak gyakran kell egyedül altatnia a gyerekeit, mert férje, Stewart nem ér haza időben a munkából. Egy nap, amikor szokás szerint elkésik, Molly úgy érzi, nem bírja tovább, és kiviharzik a házból, hogy kiszellőztesse a fejét. A közeli bárban megismerkedik egy fiatalabb férfival, aki flörtölni kezd vele, és randira hívja. Amikor Molly minderről beszámol a férjének, az legnagyobb meglepetésére biztatni kezdi: mondjon igent.

És ezzel kezdetét veszi a Molly egész életét megváltoztató, önfelfedező utazás: a nyitott házasság. Társkereső oldalakra regisztrál, és szenvedélyes futó kalandokba bocsátkozik. Számára is rejtély, miért van szüksége minderre. Terápiás üléseken viaskodik önmagával, és igyekszik rájönni, hogyan lehetne egyszerre jó anya és teljes életet élő ember.

Bár a házaspár igyekszik közösen megalkotott szabályok szerint játszani, ezeket mindketten megszegik. Küzdenek a féltékenységgel, saját bizonytalanságukkal és kétségeikkel, miközben mindvégig ott motoszkál bennük a kérdés: szerethetnek-e másokat is, ha közben hűek akarnak maradni az egymás iránti szerelmükhöz? Egy nő őszinte és bátor portréja a poliamoriáról.

A történet „marketing-témája” – ha szabad így neveznem – a nyitott házasság kérdésköre és gyakorlati megvalósulása, ami valljuk be, elég vékony jégen táncol napjainkban, mikor minden hagyománytól való eltérést a tradicionális értékek elleni lázításnak tartanak bizonyos körökben. Megjegyzem viszont, hogy szégyenletesen leegyszerűsítő lenne ennyire redukálni a tartalmát. A Még a polimoria könyve – de szól még az anyaságról, a társadalom nőkre gyakorolt szerepelvárásairól, gyógyulásról, identitáskeresésről, önmagunk határainak megismeréséről, megújulásról, családi mintákról és örökségekről… mindenről, ami a velejéig emberi és valós.

A regény varázsa épp ebben a rétegzettségben rejlik, amelyből adódóan hiába a rétegtéma, mégis széleskörűen befogadható és átérezhető lesz a történet. Kinyitni egy házasságot, vagy mondjuk posztmodern színielőadásokon szopni a f@szt már bocsánat minden kétséget kizáróan nem univerzális tapasztalatok, ettől eltekintve azonban Molly esete igenis sok tekintetben megtestesít egy általános női élményvilágot, különösen azt, ahogy hajlamosak vagyunk a kimondott vagy épp kimondatlan elvárásoknak eleget téve félresöpörni önmagunkat, hátrahagyni és feláldozni az identitásunkat, saját preferenciáinkat és teljesen jogos érzéseinket. Molly házasságának története egy dolog – Molly története meg egy egészen másik. A poliamor kalandozása csak egy apró részlete annak, ahogy keresi az utat a saját eltemetett igényeihez: ahogy próbálja megtalálni, hol vannak a határai, meddig feszítheti őket, és legfőképp kinek a kedvéért tenné mindezt. Nőként számomra katartikus olvasmányélmény volt végigkövetni a szerző küzdelmét, hogy megtalálja saját magát az őt satuba szorító élete bonyolult egyenletében. Külön említésre érdemes, ahogy a popkultúrában elterjedt pszichológus-karikatúrák rég várt ellenpólusaként sikerült életszerű és gyógyító képet festenie a terápiás folyamatairól; olyat, melyben érvényesül az a fajta támogató közeg, ahol a kliens segítő kérdések és feltétlen elfogadás mentén saját maga fedezheti fel az addig rejtett részeit. Amellett, hogy emberileg is megérintettek ezek a részek (is), szakmailag is gyógyítóan hatott, ha mondhatom így. Na ez, ez reprezentáció, köszönjük. 

Én személy szerint csak egy valamit hiányoltam végig a képletből, ez pedig Molly Stewarttal – a férjével – való kapcsolata. Ami elvileg van, elvileg erősebb, mint valaha, hiszen dolgoznak rajta, igyekeznek, ápolgatják, öntözgetik mint egy sérülékeny kis palántát… de ott, ahol a kapcsolatépítés meg minőségi idő lenne, csak tátongó ürességet éreztem. Belémhasít tőle a feminine urge, hogy a stabil 6 éves párkapcsolatomban azon nyomban szervezkedni kezdjek – kirándulást, randit, meglepetés-sütit, beszélgetős-teázós estét, bármit és mindent –, mert ha ez nincs, akkor tényleg mi van? Teregetés amíg a másik elpakol a mosogatógépbe? Nyitott ajtónál pisilés, miközben a másik fogkefével teli szájjal magyarázza mikorra ér haza a munkából? Rendkívül elterjedt probléma, mi több, beletörődéssel fogadott kapcsolati fázis az, mikor a párok közös élete elkezd a háztartásra, főzésre, munkára, közös tiktok-pörgetésre meg opcionális gyerek/kisállat témára korlátozódni, és ez szíven ütött Molly történetében is, főleg mert témává teszi ennek a problémának a kezelését, mégsem mutat bele a megvalósításába vagy eredményébe. Hihetném, hogy azért hagyta ki, mert a házassága mégiscsak intimebb téma, mint egy-egy futó kaland… de most komolyan, az egész könyv sokkal intimebb, mint amit bárki más szívesen megosztana magáról, úgyhogy ez kevésbé tűnik kifogásnak. Csak furcsállom.

Ezen felül nem tudtam elengedni a gyanút, Mollynak mennyire nem jó üzlet ez az egész. Úgy éreztem, mulatja az időt egyik-másik férfival, talán meg is szereti őket, de nem azért, mert így akar élni, hanem mert 1) nem akarja, hogy felboruljon az egyensúly a házasságában, 2), így egy időre kiverheti a fejéből, hogy a férje mit csinál éppen más nőkkel. És ez ki is bukott minden alkalommal, mikor Molly egy-egy sidequestje a végéhez ért. Ugyanakkor meglátszott a mély önismereti munka és a tapasztalatok szerepe azon, ahogy egyik kapcsolatból a másikba lépett: bár a szakítások hozták a várható visszaeséseket (de ezek egy monogám embernek is hozzák), mégis egyre többet tudott meg arról, milyen mechanizmusok mozgatták egy-egy férfi kapcsán, mire van szüksége, és hogyan tudja újonnan felfedezett szabadsága során a határait is hitelesen érvényesíteni. 

Tudom, sokaknál már a téma maga is kiveri a biztosítékot, mert csakugyan, a legtöbben nem erre vagyunk kalibrálva: mikor az „és boldogan éltek…”-re gondolunk, a másik felünket képzeljük magunk mellé, és nem a maradék négyötödünket. A történet szépsége mégis az, hogy teljesen el tudom fogadni és meg tudom érteni mindazt, amiről Molly ír, még úgy is, hogy tudom, én sosem lennék képes így élni. Túl féltékeny és bizonytalan vagyok hozzá. De amit ez a nő a szeretetről ír, hogy a szeretet még több szeretet szül, az őszintén szólva megragadott. Gyönyörű gondolatok. Nem vagyok benne biztos, hogy ezeket közel tudom magamhoz monogám emberként engedni, de ettől függetlenül becsülöm az elképzelést magát.

„Mivelhogy a szeretet hatalmas. Bőséges. Sőt igazából végtelen. És ez a titok: a szeretet szeretetet szül. Minél többeket szeretsz, annál több szeretetet adhatsz.”

Összességében elmondhatom, hogy többnek érzem magam ettől a 400 oldaltól. Kifejezetten építően hatott a lelkivilágomra, hogy ilyen mély, ilyen intim gondolatokba, és az enyémtől oly nagyon különböző élményvilágba nyertem betekintést; sokat adott az írónő nyíltsága és sebezhetősége, a küzdelme és önismereti útja, mert kinyitotta a szemem és a szívem is egy olyan téma irányába, amit lehet máskülönben élből elutasítanék. És itt kezdődik az igazi empátia: hogy azt is meg tudjuk érteni, azt is el tudjuk fogadni, afelé is tudunk együttérezni, ami nem mi vagyunk. Remélem sokan tudják még így venni kézbe Molly Roden Winter őszinte feltárulkozását.

A könyvet mindenekelőtt azoknak ajánlanám, akik szívesen merülnek el igazán emberi, lélekkel és érzelemmel teli történetekben, és rendelkeznek az ezek értékeléséhez szükséges érzékenységgel. Ha valaki érdeklődik a nem-monogám kapcsolatok iránt, akkor is ez lesz az elsőszámú alapolvasmány amit a figyelmébe ajánlok: könyörgök nektek, inkább nyúljatok ehhez az önismeretileg és pszichológiailag megtámogatott önéletrajzi beszámolóhoz, mint egy Francia négyes kaliberű ponyvához.

Idézetek

„A telefonomra sandítok, hogy ellenőrizzem, nem hívtak-e a fiaim iskolájából. Nem érkezett hangpostaüzenetem, ami azt jelenti, hogy a szitter időben elhozta őket a napköziből. Átfut a fejemen, vajon Stew valaha is ránéz-e a telefonjára, miközben épp mással randizik; hogy megáll-e azon gondolkodni, vajon abban a pillanatban épp hol vannak a fiúk; hogy érzi-e a kötelezettség húzóerejét, amint kirántja a hedonizmus pillanatából. De már tudom a választ. Őt nem kell nyomasszák a kötelezettségek, mert én úgyis megoldom. Mindig is megoldottam.” – Ez a pár mondat amúgy kurvára fájdalmas szerintem, de rátok hagyom, hogy ízlelgessétek.

***

„Az érzések nem tények, így aztán jobb, ha nem próbáljuk meg kétségbe vonni őket.”

***

„Jó ideje megállapodtunk abban, hogy a „Soha ne feküdjetek le haraggal!” ostoba szabály – csak azt eredményezte, hogy másnap kimerülten ébredtünk. És olyan is van, amikor sokkal inkább hagynám az érzéseimet leülepedni, mielőtt hangot adnék nekik.”

***

Borító: 5/5

Egy négyzetmilliméter sincs, amit ne szeretnék ebben a borítóban. Végletekig minimalista és harmonikus – kész esztétikai élmény, ha engem kérdeztek, és még ez a basic, dőlt stílusú betűtípus sem tette tönkre, pedig én mondom, könnyen tehette volna. És ha az, hogy jó ránézni, önmagában nem lenne elég, akkor azt is csak méltatni tudom, hogy átvették az eredeti fedél virágos-méhecskés tematikáját: olyan egyszerű kis szimbólum, mégis tökéletesen fejezi ki a történet egy lényegi elemét. Én ezt becsülöm.

Értékelés: 5/5*

Bár viszonylag ritkán forgatott műfajom, mégis azt mondanám, a memoárok kitüntetett helyet foglalnak el a szívemben: villámgyorsan, első látásra bluetooth-szal kapcsolódok rá az ezekben átadott őszinteségre és esendőségre. Természetesen ez alól a Még sem jelentett kivételt, elvégre a szerző életének és házasságának egy emocinálisan igencsak terhelt, kihívásokkal teli és megosztó időszakát tárja a nyilvánosság elé.

A történet „marketing-témája” vagy gerince, ha úgy tetszik, a nyitott házasság kérdésköre és annak gyakorlati megvalósulása, ami valljuk be, elég niche élethelyzet, és társadalmunkban továbbra is széleskörben elítélt normaszegésnek minősül. Ugyanakkor ez nem egy szerelmes történet, nem egy romantikus ponyva, a poliamoria pedig nem izgalmas topping a tejszínhabon: a szerző a lehető legsebezhetőbb módon és mértékben nyílik meg a házassága kinyitásának élményeiről, miközben végig megértésre, gondolkodásra, empátiára sarkall. Nem propagál semmit: nem szépíti azt, ami fáj, vért, verítéket és könnyet hagy a papíron, de nem fukarkodik a tapasztalatokkal, mérföldkövekkel, az önismereti útjának rögös, de jutalmazó lépcsőfokaival sem.

Az írónő mindeközben a központi téma-, na meg önmagában az élet komplexitásából adódóan sokkal több problémát és krízist felvet, mint elsőre hihetnénk. A teljesség igénye nélkül terítékre kerülnek az anyaság és női szerepelvárások nehézségei, a transzgenerációs mintákkal való küzdelem, az identitáskeresés, a határképzés, a terápiás munka – számos olyan életterület és belső küzdelem, mely szélesebb körben is átérezhető, s melyekhez a könyv megértést ad, társként szolgál, láttatni enged minket is – teljesen függetlenül attól kit, vagy kiket szeretünk.

Nyitott elmével és lélekkel kell olvasni – máshogy nem talál célba a varázsa –, de ha így tesszük, garantáltan visszakapjuk, amit befektettünk.

Zeneajánló

Ebből sem lesz rendszer, de néhány nappal az olvasást követően hirtelen támadt kíváncsiságtól vezérelve meghallgattam az új Lily Allen albumot, és aligha passzolhatna zene jobban a könyv témájához… úgyhogy miközben pötyögtök nekem egy ajándék-kommentet a poszt alatt, hallgassátok meg mondjuk a Tennist, Madeline-t vagy a Nonmonogamummy-t.

Ha érdekel a könyv, rendeld meg a kiadótól ITT!