Colleen Hoover: Layla

„Ma estig fogalmam sem volt róla, hogy a brutális őszinteség lehet szexi.”

Eredeti cím: Layla
Oldalszám: 360
Megjelenés: 2022
Kiadó: Könyvmolyképző (Zafír Pöttyös)

A ​szerelem kísérthet, de meg is gyógyíthat.

Leeds azóta tudja, hogy Laylával fogja leélni az életét, hogy először találkoztak. De aztán jött a támadás.

Layla heteket töltött a kórházban, harcolni kellett az életéért, és bár testileg rendbe jött, az érzelmi és mentális sebek annyira megváltoztatták, hogy Leeds szinte fel sem ismeri benne a nőt, akibe beleszeretett.

A férfi helyre akarja hozni a kapcsolatukat, ezért elviszi Laylát a kis szállóba, ahol először találkoztak. Itt azonban a nő viselkedése különös, bizarr módon megváltozik. És ez csak egy a számos megmagyarázhatatlan esemény közül…

Leeds egyre távolabb sodródik Laylától, és Willow mellett talál vigaszra, aki szintén a szálló lakója, és akivel könnyen egymásra találnak. Leeds érdeklődése Willow iránt egyre nő, és azzal, hogy segíteni akar neki válaszokat találni, egyre kevésbé tartja szem előtt Layla jóllétét.

Leeds hamarosan rájön, hogy választania kell, mert mindkettőjüknek nem tud segíteni. De ha rosszul választ, az mindhármukra nézve végzetes következményekkel járhat…

Fedezd fel CoHo újabb lebilincselő és elgondolkodtató világát!

A posztkezdő idézet nyújtotta felhatalmazottság érzést meglovagolva itt az idő, hogy én is brutálisan őszinte legyek. A „lesújtó” az új szexi, meg ilyenek, szóval itt az én vallomásom: Colleen Hoover kifejezetten káros tevékenységet folytat, de ezt mesteri szinten képes elrejteni az átlag olvasóközönsége elől azzal, hogy jó szorosan a mélység és érzékenység leplébe csavarja magát, mint egy gőzölgő burrito. Az üzenetei félremennek, a karakterei megkérdőjelezhetően, ha nem egyenesen toxikusan viselkednek, és ami a legrosszabb mind közül, mindezt egy hanyag vállrándítás lazaságával felcímkézi normálisnak és romantikusnak. Thank you for coming to my TED talk. Jokes on you, még csak most kezdődik... és mivel a problémáim elég sok területet lefednek, így az átláthatóbb struktúra érdekében pontokba szedtem minden nyűgöm. Nagylevegő… és mehet!

1. „Romantika”

A legjobb lesz, ha már az elején kieresztem a gőzt: emberiség ellenes bűn Hoover könyveire odanyomni a „romantika” címkét. Engedjük el ezt a témát, ezek nem romantikus regények, ezek nőknek szóló biztonsági kézikönyvek arról, milyen férfiakat kellene messziről elkerülni. Red flag gyűjtemények… kész orosz karnevál. Sajnos erre még messze nem jöttek rá elegen, és ez az, ami igazán károssá teszi a munkásságát: sikerült köré olyan szerzői kultuszt kanyarítani, melynek hatására a történetei a mély, minden krízisen átívelő igaz szerelem garanciájává váltak az olvasói közösségekben, kiszorítva minden olyan szempontot, mint az érzékenység, vagy moralitás. A legdühítőbb az egészben mégis az, hogy a tálalás központi eleme pont ez: hogy CoHo mély érzéssel nyúl a legérzékenyebb témákhoz is, nem fél nehéz kérdésekkel foglalkozni, sajnálható és szeretnivaló karaktereket alkot akikkel az olvasó empatizálhat, megteremti azt a lelki kapcsolódást, amire mindenki vágyik az életében, blabla blabla... nos, engedjétek meg, hogy hűbazmeg. Nem. NEM.

De maradjunk a romantikánál. Mármint annak hűlt helyénél. A bombát nyilván ebben a regényben is sikerül meglehetősen hamar ledobni, így a kellemes és lágy khm in medias res kezdést követően villámsebességgel megismerhetjük főszereplőinket, Layla-t és Leedst: szikrák, és instant szerelem, és soha senki mással nem tapasztalt összekapcsolódás, meg persze világbajnok szex, egy hónap után összeköltözés… van itt minden gyerekek, mint a vásárban. Ez, ez igaz szerelem.

Mi… hogy mi ez a dübögés? Ja, semmi különös. Biztos a szomszéd felújít… mondjuk itt vagyunk Kansasban a semmi közepén, nincsenek is szomszédok… oké, figyi, mondok egy titkot, de ne mondjátok el senkinek. Nos… az igaz szerelem az. Hát igen, most ő nincs itt, mert megkötöztem és fent tartom a padláson. Meg a száját is kicsit letapasztottam szigszalaggal – de aztán barátságosan megvakarásztam a füle tövét, szóval érzi ő a törődést.

Valahogy így állnak a dolgaink. Nem vagyok már 16 éves, nem remeg a lábam a gyönyörűségtől elnézve, ahogy karaktereink öt perc alatt egymás karjaiba omlanak, hogy aztán a lehető legtoxikusabb helyzeteket zongorázzák végig addig kozmetikázva őket, míg valamilyen elcseszett módon romantikusnak tűnnek. Ez az én igazi problémám: hogy az írónő vadul lobogó vörös zászlók, ártalmas viselkedések, sőt, még konkrét bántalmazás mellé is apró törődő, szeretetteljes gesztusokat vagy szép szavakat társít. Like, a legkevésbé sem releváns semmilyen háttértörténet, ha a barátod lekötöz és szigszalagot ragaszt a szádra – sőt, ha ezt teszi, teljesen mindegy, mennyire sajnálja közben, hogy a kötél felhorzsolta a bőröd, vagy hogy milyen gyengéden simítja el egy hajtincsed az arcodból, mialatt letapasztott szájjal próbálsz segítségért nyöszörögni. Ettől nem lesz normális, és ez nem lesz szerelem – mert egy normális, szerető embernek ez meg sem fordul a fejében, mint opció. Soha. Jézusom. Komoly probléma, ha ezt külön le kell írni.

„Még mindig a kezembe sikít. Körbenézek a szobában, keresem a szigetelőszalagot, amit felhoztam tegnap a kötéllel együtt. Nem akartam ezt tenni, de nincs más választásom. […] Letépek két csíkot, és betapasztom a száját.

Gyengéden a tenyerembe fogom az arcát.

- Úgy sajnálom, Layla! – Megpuszilom a homlokát, aztán kimegyek a szobából.”

Akkora örömben részesülünk a könyv alatt, hogy Leeds szemszögén keresztül követhetjük a történetet, így a fenti példa csak egy volt a sok közül. A szerző kimondott küldetéstudattal űzte ezt az ipart: 360 oldal alatt tökönragadott minden kínálkozó alkalmat, hogy Leeds hasonló viselkedéseit átkeretezze, hogy mentegesse, hogy érzékeny szavakkal és szépfiús érzésekkel ruházza fel – miközben a tettei és gondolatai bármelyik ép lelkű és értelmű nőt menekülésre késztetnének. Példák kellenek? Akkor lesznek példák. Volt miből gyűjteni.

„Ez most érzelmi megcsalás?”

Töprengés és önsajnáltatás bájos elegyét olvashatjuk Leeds gondolatai között, mikor a válasz tömören ennyi: ha ezt kérdezni kell, akkor valószínűleg igen. Ha egy pasi szívesebben tölt időt egy szellemmel, mint a barátnőjével; ha arra vágyik, a párja bárcsak folyton aludna, hogy ne vele kelljen lennie; ha kész bealtatózni a nőt, akit elviekben „szeret”, hogy mással lehessen együtt… akkor az érzelmi megcsalás csak a startvonal – onnan megy a sprint a bántalmazásig.

„Layla pedig látszólag semmit sem vesz észre az egészből. Valószínűleg úgy gondolja, minden rendben van köztünk, bár csak azért, mert nem emlékszik a részletekre, hogy milyen csodás volt a kapcsolatunk, amíg nem lettem gyakorlatilag a beteggondozója.”

Ha már a szerzőnek nincs elég érzelmi intelligenciája ehhez a koncepcióhoz, akkor kimondom én: ha szeretsz valakit, és az a valaki a te hibádból majdnem meghal, akkor mellette állni, amíg lábadozik nem beteggondozás – azt úgy hívják, hogy szeretet, gondoskodás, jóban-rosszban, meg ilyen csekélységek. Ezt olvasva azért megelevenednek a statisztikák arról, mennyivel nagyobb eséllyel hagyják el férfiak a krónikus vagy terminális betegséggel diagnosztizált párjukat… Szóval nem az, meglepve nem voltam, de azért gyomron vágott az az entitlement, amivel a pasi önsajnált, miközben a barátnőjét miatta lőtték agyon… mindezt úgy, hogy Layla legnagyobb hibája az, hogy sokat fáj a feje és nem, ezt nem használja arra, hogy kibújjon a szex alól, ellenkezőleg, szóval shhh.

Ugyanitt, bár Leeds konstans a megcsalás és picsogás közt őrlődik, ez nem akadályozza meg abban, hogy minden adandó alkalommal – de viccen kívül, minden, egyes, alkalommal –  részletekbe menően kifejtse ahányszor csak Layla-ra néz, hogy a nő éppen mit visel és mit nem; hogy a sejtelmes anyag hol feszül és mennyit mutat, hogy a selyem susog és a csipke átlátszik, és… értitek. Nem vetem én meg az erotikát, de a világon semmi szexi nincs egy sok szexjelenetben úgy, ha ennyi egyoldalú negatív érzelem feszül közben a két fél között. Betegesnek, disszonánsnak, kellemetlennek érződik emiatt nem csak a szexjelenetek leírása, de már a legtöbb halványan erotikát sejtető leírás is – mert hogy lenne okés begerjedni egy olyan csaj kivillanó comjára, akit gondozásra szoruló tehetetlen gyereknek, koloncnak, megunt játékszernek nézel egy jelenettel később és korábban is? A körülményeket tekintve egyetlen szexjelenetre voltunk attól, hogy hozzam a filézőkésemet.

2. Mutasd, ne mondd!

Layla támadás utáni változása olyannyira központi történetelem, hogy már a fülszöveg is megemlíti, nekem viszont sehogy sem jött ki az 1x1 ezzel kapcsolatban: egész egyszerűen nem láttam, nem éreztem az átalakulását – legalábbis nem olyan módon, ahogy azt az írónő szánta. CoHo egyetlen szemléltetési eszköze a szóhasználat megváltoztatása volt, de őszintén, kevés triggerelőbb dolog létezik már persze nem ebben a könyvben, mint az a negatív, ellenséges és infantilizáló nyelvezet, amellyel az események utáni Layla-t illette. A nő neve következetesen olyan kifejezésekkel fonódott egybe, mint a „sikít”, „visít”, „hiszti”, „hisztériás roham”, kimerülés a sírástól, sikoltozástól, könyörgéstől” – mindez konkrétan azt a benyomást kelti, mintha a szerző egy hároméves gyerekről beszélne, de ami még rosszabb, próbálja Layla-t a „labilis nő” sztereotípiája mentén keretezni át. Ez már önmagában is elég freud-korabeli szexista húzás, de ami igazán elfogadhatatlanná teszi, az az, hogy mindeközben Layla reakciói és viselkedései – mármint azok, amelyeket az írónő mutat, és hála az égnek nem mond – teljesen normálisak és validak valakitől, aki akkora traumát élt át, mint ő. Későbbi csavar ide vagy oda. Az általunk látott Layla valószínűleg nyakig ül a PTSD-ben, ilyen állapotban pedig nem hinném, hogy annyira „hisztis” és „labilis” személlyé tenné őt, hogy rossz az étvágya, néha fáj a feje, kiesnek emlékei és a nyugalmat, biztonságot preferálja. 

Említésre érdemes az is, hogy a nagyobb jelentőséggel és feszültséggel átitatott szituációkban szintén egy instabil lélek drámai túlzásaiként sikerült ábrázolni a nő reakcióit – miközben azok a felvázolt helyzetekben teljesen adekvát válaszok. Ha megkötözve fogvatartanak, akkor vajon „hisztériás rohamod” van, vagy jogosan kétségbeestél? Vagy vegyük például azt, hogy a párod megvesz nektek egy házat amiről tudja, hogy 99% biztos, hogy nem akarsz ott lakni, és erről nem szól, nem egyeztet veled, sőt, eltitkolja. Sajnálom, ha bárkit nekem kell felvilágosítani, de ez nem oké – tudjátok mi az oké? Kurvára dühösnek lenni. Erre mit produkál Leeds, a mi csodás, egyetlen, érzelmileg alulfejlett Leedsünk? „Tudtam, hogy nem fog örülni, de nem hittem, hogy így kifordul magából.” Annyi kérdésem van… 1) ha tudtad, hogy nem fog örülni, akkor miért csináltad, és mégis mi a retkes faszt vártál tőle, de komolyan, 2) mióta „kifordulás magadból” az, ha valid és jogos emberi érzéseket fogalmazol meg a téged ért tiszteletlenségre és hazudozásra válaszul?  Ilyen kaliberű dolgokat semmilyen körülmények közt nem tartasz vissza a párodtól, ha pedig mégis, akkor nem várhatod el, hogy nyugiban hallgassa a süketelésedet utána – még csak azt sem várhatod el, hogy ne hagyjon el abban a szent pillanatban. Nem, Layla nem volt elég mérges.

3. Gyilkosságok és mentális betegségek

Colleen Hoover, a szociális- és pszichológiai érzékenység királynője szerint mentális betegségek felsorakoztatását használni arra, hogy alátámasszuk, mitől lesz valaki negatív karakter vagy neadjisten gyilkos, teljesen rendben van. Így kell állást foglalni a teljes fogalmatlanság és alulinformáltság mellett; ha ez volt a célja, akkor gratulálok, sikerült.

Senki nem fog azért pisztolyt ragadni, mert étkezési zavara vagy „bipoláris személyiségzavara” van. Btw… nincs olyan, hogy bipoláris személyiségzavar. Az írónőnek mindössze egy két perces google keresés lett volna tisztázni a félreértést amiben feltehetőleg él, ugyanis a BPD betűszót gyakran bontják ki tévesen bipoláris zavarrá (rosszabb esetben egyenesen bipoláris személyiségzavarrá, ugye), mikor igazából borderline személyiségzavart jelent. Illetve a két kórképet a nevükön túl is elég sokszor keverik-kavarják, és ehhez hűen a könyvben is megfigyelhető volt a borderline vonások bipolaritásként való címkézése. Mindez nyilván a legcsekélyebb mértékben sem zavarja meg a legtöbbek olvasmányélményét, azonban tessék… ti most engem kaptatok erre a mélyelemzésre, úgyhogy tárgyi tévedések nem maradnak feltáratlanul. Továbbá álljon itt mindez emlékeztetőül, hogy a mélységesen mély témák intellektuális és érzelmi szószólójaként nyilvántartott írónő mennyi munkát fektet abba, hogy a felhozott topikokban legalább alapszinten tájékozódjon – és hogy ne terjesszen emellett káros hiedelmeket a már így is szarrá stigmatiált mentális betegekről.

4. Hoover meg az írás... ajjaj

Tegyük félre a tényt, hogy felvállalhatatlan terjedelemben rage-eltem eddig azon, hogy mit ír le a szerző tartalmilag… beszéljünk most már csak arról, mit tesz formailag. Ilyen téren szerintem CoHo legfőbb problémája az, hogy túl sokat akar, de nincs azon a szinten, hogy megvalósítsa magát. Az idő legnagyobb százalékában túlírja a mondandóját: nagy szavakat, elvont gondolatokat, mélyenszántónak szánt, de teljesen értelmetlen és üres frázisokat csattogtat a lehető legbasicebb helyzetekben is. Ezzel szemben az érzelmi klimaxot elérve minden igyekezete ellenére alulír: szemet bántóan egyszerűen csap ki az asztalra a teljes sztori jelentését megváltoztató fordulatokat, és közönyös írói hangon mesél olyan rádöbbenésekről, melyek nem csak némi nyugtalanságot, de komplex érzelmek teljes skáláját kell előidézzék a szereplőkben – és az olvasóban is. Úgy érzem, nehezen találja, hol a dráma helye.

5. Minden más…?

Meglepően kevés spoilerrel jutottam el eddig a távoli pontig – és ezt nem is akarom sutba dobni, elvégre nagy eredmény ez egy olyan könyvnél, amiről jobbára csak rébuszokban beszélhet az ember. Úgyhogy az eddigi, utolsó kanálig és sikítva fosós gyomorrontásig belétek táplált feketeleves után megemlíteném röviden azt is, amit ebben a 360 oldalban értékelhetőnek találtam: ez pedig az alapötlet. Nem vagyok a paranormális, főként nem a szellemes történetek nagy rajongója, így inkább kétkedéssel, mint izgalommal fogadtam a témát, azonban hamar elkapott a sejtelmesen bontakozó cselekmény és a hozzá passzoló ködös, kellemetlen hangulat. Létezik egy olyan alternatív univerzum, ahol a Layla alapját adó ihlet egy sokkal tehetségesebb szerzőt talált meg – abban az univerzumban pedig biztosra veszem, hogy új kedvencet avattam. Mert megvan a könyvben minden, ami felejthetetlen olvasmányélménnyé tehetné: egyedülálló sztori, jól időzített fordulatok, mértékkel adagolt teljes agyfasz, elgondolkodtató spirituális felvetések, olyan atmoszféra amitől nem győzöl a hátad mögé pillantgatni… mindezt ilyen karakterekkel, ilyen üzenetekkel, a végső megvalósításban hatalmas elpazarolt lehetőségnek érzem, de ennyi jó legyen az egészben: hogy legalább lehetőség volt benne.

Idézetek

„– Nem szeretsz vele lenni? – kérdezi.

– Régen szerettem. De most… bonyolult. – Lehalkítom a hangomat, mert valamilyen okból úgy érzem, ha halkan mondom ki, akkor nem olyan erős a vallomás. – Sok minden megváltozott köztünk az óta az este óta. A lövöldözés óta. Nem ugyanaz a pár vagyunk, mint előtte. Layla sok mindenen ment keresztül testileg, érzelmileg és mentálisan. És persze sosem mondanék le róla, de… - Nem tudom, hogyan fejezzem be a mondatot. Még soha nem ismertem be ezt hangosan.

– De mi? – kérdezi Willow.

Kifújom a levegőt.

– Néha eltűnődöm, hogy ha most találkoznék vele… most, hogy ilyen, amilyen… vajon ugyanolyan könnyen beleszeretnék-e, mint ahogy beleszerettem az elején. Nem tudom. Egy részem azt hiszi, talán ebben a változatba egyáltalán nem is tudnék beleszeretni. És amikor ilyen gondolataim támadnak… akkor nagyon szarul érzem magam. Mert én vagyok az oka, hogy olyan lett, amilyen. Én vagyok az oka, hogy ilyen boldogtalan. Mert nem tudtam megvédeni.”

***

„Talán az aggodalom az egyetlen különbség aközött, hogy szeretünk vagy csak kedvelünk valakit.”

***

„Eszembe jut az a sok idióta, akik a horrorokban nem menekülnek, amikor azt kellene tenniük, és most először megértem őket. A vágy, hogy megcáfolj valamit, amitől félsz, erősebb, mint a rettegés attól, ami esetleg megtörténhet.”

Borító: 5/5

Megadom magam ezen a ponton, mert egyértelműen ez a legszebb és legatmoszférikusabb CoHo borító, ami eddig készült, ez pedig szerintem nagyban köszönhető annak, hogy az írónő ezúttal nem csak a megszokott műfajától, de az ahhoz passzoló, rá jellegzetes borítódizájntól is távolabb merészkedett. Így majdnem tökéletesen érvényesül, hogy azt kapjuk, amit látunk: akárcsak a történet, úgy a borító is felhívja magára a figyelmet, sejtelmes, ködös, és kissé nyugtalanító – összességében kiforrottabb hatást kelt, mint CoHo new adult regényei.

Értékelés: 5/2

Öt ujjamat mutatom. Az egyiket oldalról oldalra haladva lerohasztotta a romantika trójai falovába bújtatott Szovjetuniót megszégyenítő red flag arzenál; egy másikat annyi szeletre szabdaltam, ahányszor Leeds casually részletezte a nagymonológjai közben, hogy Layla ruhája pontosan mennyit mutat a testéből; a harmadikat levágtam idegből, hogy felülírjam azt a fájdalmat, amit egy ütős sztori közepesen szar tálalása okozni képes. Maradt két ujjam… de minek? Egy azért, mert az imént említett szar tálalás mögött tényleg erős alapötlet rejtőzik: a történetív szépen építkezik, a fordulatok különlegesek és jól időzítettek, a cselekmény pedig hosszan fenntartja az érdeklődést, ami valljuk be, a 21. század mobillal a kezében pisilő emberénél fontos szempont. Mindez egy néhány klasszissal minőségibb szerző, vagy egy jó forgatókönyvíró kezében felejthetetlen könyv- vagy filmélménnyé válhatott volna. De egye fene, értékelem a próbálkozást is. Kettes, leülni. A maradék ujjam – és a második kegyelempont – a hangulatot illeti nevezetesen azt, ahogy öt nap olvasás során minden reccsenésre és nyikkanásra felkaptam a fejem. Kiválóan keveredett az atmoszférában a hétköznapiság és a kicsit spirituális, kicsit paranormális vonal, ahogy az életszerű dráma és a kísértetházas borzongás is. Elég volt ez ahhoz, hogy ne tudjam letenni a könyvet? Igen. De konkrétan csak ennyire volt elég; nem ellensúlyozta valami jól a pokol tüzének minden gyűlöletét, amit olvasás közben éreztem. Vibing, vibing, internal crying

Ha érdekel a könyv, rendeld meg a kiadótól ITT!