Katy Hays: Viperák

„A pénz meglepő hatékonysággal szigeteli el az embert a félelemtől.”

Eredeti cím: The Vipers
Oldalszám: 368
Megjelenés: 2025
Kiadó: XXI. Század

Capri szigetén, a szikrázó napsütésben bármi lehet délibáb. Egy valami azonban kétségtelen: Nincs halálosabb, mint ha egy család ráébred, hogy mindent elveszíthet.

Sarah Lingate, a drámaíró harminc éve vesztette életét. Az egész világot megrázta a hír, amikor holtan találták egy fényűző, hófehér villa közelében. A Lingate család azóta is úgy tartja, hogy tragikus baleset történt azon az éjszakán. Bizonyságul minden júliusban Caprira utaznak.

Ebben az évben Helen Lingate-nek, a családi vagyon egyetlen örökösének van egy terve. Az apja Helen minden lépését figyeli, a nő ezért a család asszisztensének, Lorna Morenónak segítségét kéri, hogy egérutat nyerjen. Kívülről egység látszatát keltik, zárt ajtók mögött azonban forrnak az indulatok a családban. Amikor megérkeznek a villához, ajándék várja őket, nem lehet tudni, ki hagyta ott: a nyakék, amit Sarah viselt a halála éjjelén.

A rendőrség újra nyomozni kezd, és a családtagok egymás ellen fordulnak. Elkerülhetetlen, hogy felszínre kerüljön a régi titok – lehet, hogy egyikük se hagyja el élve a szigetet?

Szikrázó napsütés, sikátoros olasz utcácskák, tengerparti villák, tömör aranyékszerek, kék-fehér selyemkendők, szétcsapott koponyákra száradó vér… a tökéletes nyári életkép összetevői – leszámítva persze az utolsó pontot, meg a Viperák esetében talán az összes többit is. Katy Hays friss megjelenésű krimijében Capri atmoszférikus világa hív minket fejest ugrani az ambivalencia tengerébe: az ideális nyaralás díszlete mögött ugyanis egy toxikus, titkokkal, bűnökkel és szövevényes bábjátékkal egybetartott család legsötétebb napjait követhetjük nyomon. Két legfontosabb jellemzőjük: mocskosul gazdagok, és mindig – mindig – ők írják a narratívát. Kérdés, hogy éppen melyikük…

Aki követ itt egy ideje, az már tudhatja, mennyire ritkaságszámba megy, hogy én krimit vegyek a kezembe, nem is véletlenül – ezúttal mégis hagytam magam elragadni a kiemelt marketing, a csodagyönyörű borító, meg az ígéretes fülszöveg által. Nagyon akartam szeretni ezt a könyvet, komolyan. És egy részem szereti is – megfogott az alaptörténet, a Tőrbe ejtve szintjét verdeső bonyodalom, a temérdek pénzhez tapadó lemoshatatlan gyarlóság megjelenítése, na meg a példátlan szépségű – és érzékletes leírásoknak köszönhetően tökéletesen elképzelhető – helyszín is. Mit meg nem adtam volna, ha mindezt egy tál nachossal és vizezett gépi kólával fogyaszthatom a mozi egy középső üléséről… ennek híján viszont kénytelen vagyok előhúzni kritikáim takaros kis listáját, amit olvasás közben körmöltem.

A legnagyobb ick számomra talán az, hogy a Viperák ugyan számtalan négyzetet kipipál az objektíve jó könyvek checklistjén – elvégre igényesen megírt, kerek, aprólékosan kidolgozott, bővelkedik fordulatokban, stb. – a végén mégsem ad jó élményt. Számomra egyszerűen nem élvezhető, mert hiába fest jól a sztori papíron, egy féloldalas szinopszisba sűrítve, a tálalása darabos, szétesett… egyszerűen kivet magából. Végsősoron teljesen mindegy, mennyit rejt a történet maga – a lényeg az, hogyan tudja a szerző átadni mindazt, és nem veti a legjobb fényt erre a képességére, ha az elsőnek eszembe ötlő szavak a „kusza”, „zavaros” és „lassssúúúú”.

Az idősíkok és nézőpontok közti váltogatás ideális esetben – és ideális mennyiségben… – izgalmassá tenné és megpörgetné az olvasmányélményt, itt azonban inkább fragmentálttá és célját vesztetté vált hatására a történetvezetés, egyszerűen elveszett a lényeg. De ami ennél is inkább zavart, az az állandó érzelmi-figyelmi hullámvasút, amivel az írónő operált: hiányzott a klasszikusabb, fokozatosan építkező cselekményív, az izgalom, kérdések és kíváncsiság jól időzített élénkítése. Az alapvetően lassú, vontatott jellegéhez egyáltalán nem illő kapkodás jellemezte a regényt: egy kis ooh és ahh, aztán whoaa, boom, SURPRISE MOTHERF*CKER, aztán ugyanez még nyolcszor, ezek között pedig nyögvenyelős próbálkozás a sztori életben tartására – hiába. Filmen talán még működhetett is volna ez a technika, de irodalmi téren ez nem emberi figyelemhez méltó – kitikkasztja az érdeklődést. Mire elértem az utolsó traktus grand fináléjához, már csak arra tudtam gondolni, „jézusom, ezek az utolsó oldalak… nem volt még elég?” – hiába értek meglepetések, addigra képtelen voltam már többet befogadni. Én mondom, hogy kb. 15 oldal alatt ugyanazt a történetet vagy négyszer sikerült átírni egy-egy újabb apró záradékkal. Talán én vagyok a kevésbé ingerkereső olvasó és ez a probléma, sőt, ez biztos belejátszik, de kitartanék amellett is, hogy ez a struktúra nem volt kellően átgondolt.  

Ami a karaktereket illeti, alapvetően mind megkapják a maga idejüket, mégis azt érzem, üres szavak övezik őket, kétdimenziósan, egy-két központi jellemző mentén megalkotott figurák, akik nélkülöznek bármiféle mélységet. Nem láttam őket életre kelni és kimászni a lapok közül. Egyikük sem különösebben jó ember – de ez nem is baj. A bemutatott világ nem szül jó lelkeket, a leggazdagabbak közt a leggyengébb láncszem is túl kényelmes életet él ahhoz, hogy lemondjon az opportunizmus előnyeiről. Mindenki a legnagyobb hullámot hajtja, biztonságra, gazdagságra, nyugalomra és jó névre törekednek, de mindenekelőtt a túlélésre, ami nem annyira garantált ha az ember ilyen közegbe keveredik. Szóval pozitív alakot – szerintem a főszereplőt is beleértve – nem igazán lehet itt találni. Senki sem bízik senkiben – jól teszik –, senkiben sem lehet megbízni – okkal –, mindenkinek van pár csontváz a szekrényében és titok a kulcsra zárt ajkai mögött, meg persze egy kurvanagy dollárjel a szeme helyén, mert akárhogy törekedjen is egy-egy karakter morális fölényre a többiek fölött, igazából ez az, ami valamennyiüket mozgatja: a pénz. Mindegy, emiatt én nem is panaszkodok, hiszen egy krimiben nem azt keresem, kibe vethetem a bizalmam és szimpátiám, azt viszont kitartóan felrovom, amiért a szereplők nagy része még a rosszemberkedést sem tudta igazán élő-lélegző módon véghezvinni. De legyen ez csak egy halvány strigula a kritikáim sorában. 

Összességében azt kell mondjam, nem vagyok megelégedve Katy Hays munkájával. Tudom, részben és is bűnös vagyok amiért nem a megbízható lóra tettem, elvégre sem a műfaj, sem a történet, sem úgy általában a cselekményorientáció nem az én terepem könyvek terén, mégsem tudtam ellenállni a Viperák vonzásának. Ugyanakkor vetve egy pillantást a véleményekre, megnyugtató számomra látni, mennyiteknek okoztak fennakadást a regény ugyanazon aspektusai mint nekem: az építkezés vontatottsága, a karakterek sekélyes kidolgozása, a filmszerű szárazság… szóval maradnék abban, hogy a Viperákkal kölcsönös csalódást okoztunk egymásnak.

Jó szívvel nem is tudok ajánlgatásba kezdeni, esetleg csak irányt adó tanácsot adhatok: ha te is beadod a derekad a) a hypenak, b) a borítónak, akkor úgy készülj, hogy a kötelező pisiszüneten kívül ne kelljen megszakítsd az olvasást, különben elvesztél. Hosszú repülőút, órákhosszat strandon napozás, vagy bekuckózós novemberi szombat, mikor nincs más dolgod, mint a nyarat várni… aztán csak hajrá.

Idézetek

„Fiatalabb fejjel Sarah mindig is úgy gondolta, hogy ő az a típusú nő, aki lelép, ha rosszra fordulnak a dolgok. A valóság ennél jóval bonyolultabb volt. A házasságoknak saját lendületük van, amivel átbucskáznak az akadályokon, és észvesztő sebességgel robognak el a lehajtóutak mellett, mígnem évekkel később hirtelen az összes kijárat az ember háta mögött van. Az egész élete – a szeretett dolgai, a személyiségét meghatározó hivatása – már csak a visszapillantó tükörből látszik.”

***

„Az évek során megtanultam, hogy meglepően könnyen fel lehet dolgozni a mindennapos borzalmakat. Főképp, ha már fiatal korban elkezdődnek.”

***

„Ez a lényeg a gazdagok lopásában, náluk ez csupán bájos csíny. Legrosszabb esetben kényszer. Nem pedig bűntény. Csak akkor bűntény, ha én csinálom. A gazdagoknak több millió, sőt milliárd dollárt kell lopniuk ahhoz, hogy bűnténynek minősüljön a tettük. És még olyankor is mindenki elintézi a dolgot egy vállrándítással […]”

Borító: 5/5

Egyszerűen megveteti magát – mondom ezt úgy, mintha nem ajándékba kaptam volna, de értitek. A XXI. Század híres az igényes kiadványairól, de ezúttal még magukon is túltettek. A borító főszereplője egyértelműen a címadó vipera, ami rögtön magára is vonzza a figyelmet, de nem érdemelnek kevesebb figyelmet a mögötte megbúvó részletek sem, mint az indák szövevényes kanyargásának hangulatkeltő jellege, vagy a színekkel való játék. A fehér-kék kombináció tökéletesen hozza a helyszínhez illő tengerparti, mediterrán atmoszférát, a vörös, véres részletek pedig a szikrázó szépséghez tapadó romlottságot és sötétséget… így ha elég ideig nézem ezt az alkotást, az elsőre letaglózó szépségébe ágyazottan megjelenik a regény igazi arca is – ettől olyan tökéletes.

Értékelés: 5/2,5

Mit mondhatnék, Katy Hays rendkívüli elszántsággal próbált lépre csalni: a világ legízletesebb málnás-fehércsokis tortájának morzsáiként szórt az utamba ezer meg egy fordulatot és aha-pillanatot, mígnem a cukrászda pultjához érve rájöttem, már nem is kívánom az édeset. Ráuntam, telítődtem, hiába a tökéletes recept – és épp így rágtam magam keresztül a Viperák 360 oldalán is. 

Minden, amit tisztes távolból nézve mondhatok rá, pozitív: az alapötlet kiváló, a fordulatok nagyrészt mesteriek és váratlanok, a mediterrán atmoszféra páratlanul jól működik ezzel a mocskos, gazdagok által uralt világgal ötvözve… mindez lebilincselően működhetett volna. A mozivásznon. Egy standard 1 óra 45 perces filmként. Nem 360 oldalon. És az említett tisztes távolból közelebb lépve itt jön a problémacunami…

A karakterek egysíkúak; sokkal inkább a történet szereplői, mintsem konkrét figurák, akikkel történnek a dolgok. Az idősíkok és nézőpontok állandó váltogatása amilyen jó eszköz lehetne a titokzatosság függönyének finom lebegtetésére, annyira követhetetlenné és kuszává teszi egy ponton túl a mesélést. A struktúra hektikus, nincsen semmi íve: a történetvezetés lassú, akadozó, aztán rendszerint a sztori sűrűségében eszközölt hirtelen ugrással akar bepótolni 100 oldalnyi eseményt 20 oldal alatt. A cselekmény toporog, és közben mégis annyi apró meglepetés, pluszinformáció, felszínre kerülő hátsó szál és felfedett indíték záporozik, hogy mire elértem a tetőpontig, elhasználta minden figyelmem és érdeklődésem: ott álltam a drámai kiteljesedés kapujában, az utolsó kb. 40-50 oldal küszöbén… és annyit éreztem, hogy őszintén hidegen hagy. Kitikkadtam.

Nagyon akartam szeretni ezt a könyvet: a történet sokat ígért, az írásmódon látszik a rengeteg belefektetett munka, precizitás, a bemutatott szociális és földrajzi környezet egyaránt megkapóan és érzékletesen lett lefestve… mégsem éreztem az elégtételt. Ilyen a Viperák: túl sok és túl kevés egyszerre.

Ha érdekel a könyv, rendeld meg a kiadótól ITT!