Moa Herngren: A válás

„– Nem volt ijesztő belevágni? – kérdezi.

– Dehogynem. De a gondolat, hogy ne tegyek semmit, sokkal ijesztőbb volt.”

Eredeti cím: Skilsmässan
Oldalszám: 404
Megjelenés: 2024
Kiadó: Helikon
Trigger warning: öngyilkosság, halálos betegség 

Niklas és Bea több mint harminc éve élnek idillinek tűnő házasságban egy jómódú stockholmi negyedben kamasz ikerlányaikkal. Éppen ezért éri Beát villámcsapásként, mikor egy családi nyaralás küszöbén, egy jelentéktelennek tűnő vita közben Niklas csapot-papot otthagyva elviharzik. Távollétének órái napokra dagadnak, felesége üzeneteire nem válaszol, magyarázattal pedig meg sem próbálkozik – mikor pedig előkerül, minden megoldási kísérlettől elzárkózva válni akar, ráadásul hamarosan az is kiderül, hogy nő is van a dologban…

Filmszerűen pörgős, mégis mélyen empatikus családi drámájában Moa Herngren mindkét főszereplő elméjébe betekintést enged, hogy megmutassa: a felszínen banálisnak látszó események mögött összetett, évtizedes, kibeszéletlen-megoldatlan kapcsolati problémák rejlenek.

Az elmúlt évek olvasási válsága óta nem volt rá példa, hogy egy-két nap leforgása alatt ilyen töretlen lendülettel végigpörgessek 400 oldalt, de sikerrel beválasztottam A válást egy időjárási Armageddon és MÁV-összeomlás előtti vonatos kiruccanásom kijelölt olvasmányává – és ennél jobb döntést nem is hozhattam volna, ugyanis túlzást mellőzve belebotlottam 2025 nagybetűs Év Olvasmányába. Minden volt itt egy rakáson, ami lebilincsel és lehoz az életről, minden, amit cseppet sem kellemes olvasni, miközben lehetetlen letenni… Tudjátok, ami olyan, mint belefolyni idegen emberek drámájába: tudod, hogy nem kéne élvezni, és piszkosul fájna, ha érintett lennél, de kívülről érdekes, meg így okosnak lenni is könnyű. Főleg, mert szakmai szempontból olyan kiválóan intelligens és szétcincálható regényről van szó, hogy utána kellett nézzek, Moa Herngren hol végezte a pszichológia szakot – amúgy az élet iskolájában, de ha azt mondaná, hogy a Harvardon, lehet elhinném.

A válás igazából rendkívül szűk tartományú történet, melynek középpontjában egy középkorú, látszategyensúlyban élő házaspár „utolsó csepp” jellegű konfliktusából kibontakozó válása áll. Ilyen cselekményért akár átcsengethetünk a szomszédba is: figyelmetlenség, cseszegetés, összeveszés, elviharzás, könyörgés, vagyonmegosztás… klasszikus. De azért mégiscsak itt van ez a 400 oldal és a 92%-os molyos értékelés… szóval gyaníthatjuk, hogy ehhez a minimalista recepthez prémium fűszerezés társul.

Az általam bálványozott regények sorához hasonlatosan A válás is inkább karakter-, mintsem cselekmény-fókuszú regény, így a főszereplők (Bea és Niklas) központi krízishez kapcsolódó egyéni élményein és érzésein van nagyobb hangsúly – ennek kibontakoztatásához pedig tökéletes választás az írónő részéről a nézőpontok jól időzített váltogatása. Az első harmad egy az egyben a feleségé, a második harmad a férjé, míg a „végjáték” kettejük szemszögének dinamikus váltogatásával operál. És ami igazán zseniális: bár mindkettejük sztorija teljesen hétköznapi, unalomig ismert elemekből épül fel, mégis magával ránt, érzelmi örvényként von be hol az egyik, hol a másik oldal. Te pedig olvasóként bólogatsz jobbra, bólogatsz balra, és próbálsz közben jogerős és igazságos ítéletet hozni két olyan ember közt, akik mindketten elhibázottak, tökéletlenek és a legrosszabbat hozzák ki egymásból és környezetükből, miközben alapvetően nem rossz emberek. De nem is jók. Talán csak… emberek. 

Bea első fejezetei alatt bevallom, női dühtől forrt a vérem, mert gyomorszorítóan átérezhető és valóságos képet festett a háztartással, gyerekekkel, szervezéssel, mental loaddal magára hagyott nők helyzetéről és érzelemvilágáról. Az aránytalan tehermegosztás, feloldatlan konfliktusok és évtizedes neheztelés következményeként szüntelen fortyogó harag, ingerlékenység és legkisebb szelepeken is folyton szivárgó mérgező feszültség ennyire még nem ütött nagyot papíron át. Egy férj aki az egyetlen rábízott feladatot is elfelejti és minden mást a családja elé helyez?? Mekkora f…! Olyan könnyű volt mindezt feltétel nélkül elhinni, aztán átlépve Niklas szekciójába hirtelen változott a szélállás, én pedig egy jól irányzott AHHAAAA kíséretében belemerültem a felelősségek és érzelmi elnémítás csapdájában őrlődő, minden szikráját elveszített férfi lelki posványába, megintcsak ezer százalékos beleéléssel. A minden teherrel magára hagyott feleség és szó nélkül lelépő, rideg férj mellett fokozatosan kibontakozott egy labilis, felszínes, érzéketlen nő és egy érzelmileg elhanyagolt, kiégés és depresszió határán billegő, önmegtagadásban élő férfi képe is. A „jogosan feldúlt” és a „drámaian konfliktuskereső”; a „kegyetlen” és az „empátiásan kiégett”; a „szánalmasan megbocsátó” és a „passzív agresszív”; az „egzisztenciális függőségben élő” és a „kiszipolyozó”; az „anyagilag kizsákmányolt” és a „magára hagyó” – mind összeolvadnak egy-egy karakterré, megmutatva a válás múltja, jelene és jövője során született problémás döntések és kapcsolati dinamikák minden oldalát.  

Hogy ez sablonos-e? Igen, sablonos. De sosem rónám fel A válás hibájaként azt, hogy ezt a sztorit már hallottam egyszer, kétszer, százszor: mint írtam, hasonlóért átmehetünk a szomszédba, felkereshetünk egy barátot, nagynénit, kollégát, kasszánál sorba álló random idegent, mert az ilyen történeteket egyszerűen az élet írja. Fúj, de klisésen hangzik ez, de igaz. Az élet marhára sablonos. Körülnézünk, és azt kell lássuk, hogy emberek milliói ugyanazokban a lelki ingoványokban tengődnek, elhibázott életeik olykor egymás tökéletes másaiként tetszenek. Kiszámítható hibákat vétenek, toxikus szerepekbe bújnak, megállíthatatlan lejtőn zúgnak lefelé, ezek pedig olyan visszatérő mintákká formálódnak, amik sok-sok kapcsolatban és családban okoznak egymáshoz megszólalásig hasonló kríziseket. De ezekben általában felveszünk egy meghatározott szerepet: mi vagyunk a nő, a férfi, a gyerek, a szülő, a szomszéd, a kívülálló szem… de fixen nem mind egyszerre, akármilyen bazi empatáknak is tartjuk magunkat. Hát ezért volt érdemes az írónőnek elmondani újra ezt az unalomig ismételt történetet. Így lépünk át síkból 3D-be.

A sokoldalú nézőpont mellett a regény hatalmas erősségének tartom azt is, hogy a válást nem izolált problémaként szemléli, bemutatja ennek a döntésnek nem csak a jelenét, hanem a múltját és jövőjét is, részletes kontextust teremtve a kísérő problémák széles tárházából. Niklas oldaláról nézve nagy hangsúlyt kap például a munkahelyi- és az empátiás kiégés jelensége, a szociális szorongás, a kései identitáskrízis és az érzelmi megcsalás. Utóbbit, tekintve hogy a testi megcsalást klasszikusan a férfiakhoz, az érzelmit a nőkhöz társítják, kifejezetten sztereotípia-bontó szerzői döntésnek tekintem, ami mellesleg tökéletesen illik pszichológiai szempontból a sztori realitásához. Beán keresztül terítékre kerülnek az anyasebek, a feltételhez kötött szeretet, és a toxikus családi koalíció-kötések (pl. szövetkezés az anyóssal a férje ellen, barátok bevonása a házastársi konfliktusba, gyerekek apjuk ellen hangolása), továbbá nem elhanyagolható módon közös pont közte és Niklas közt a patológiás gyász és a köznyelviesen csak trauma-bondingnak nevezett reakció. 

Mint látjátok, ahogy a két főszereplő, úgy a kettejük kapcsolata is erősen terhelt, ebből adódóan pedig nem beszélhetünk kimondottan… nos, nemhogy szerethető, de még csak kedvelhető karakterekről sem. Mindketten a maguk módján tragikusak, és én mondom, ez nem is változik sokat ez alatt a 400 oldal alatt, szóval szeretném határozottan elutasítani a „túl gyors karakterfejlődésről” szóló pletykákat, mert őszintén, mi a fasz. Nem tudom, mennyi jóhiszeműséget khm, naivitást igényel, hogy valaki tényleges változásnak vélje pl. Bea belső narrációjának pillanatnyi szélállásait, de én inkább az instabil kognitív működését láttam benne tükröződni, semmint kijózanodós talpraállást, így a lezárást teljesen konzisztensnek éreztem a karakterével. Hasonló szkepticizmussal fogadtam Niklas szárnypróbálgatásait is: akármennyire is szaladt érzelmi szárazságtól a másodvirágzása felé, nem tudtam rá gyógyult emberként tekinteni – bár megmutatta, hogy igenis változhat ez-az, ha valaki legalább öntözi a földet. Az ő hirtelen állapotjavulása szerintem nem objektív realitás: csupán annyit mutat be, hogy mennyit változtat a magadhoz való viszonyodon és alapvető életkedveden, ha valaki emberként viszonyul hozzád, és hagy emberként érezni, emberként viselkedni. Emellett pedig természetesen rengeteg munka és energia árán építheti újra az évtizedek alatt feloldódott identitását a valódi önmagává – amihez szerintem meglesz benne a kellő önreflektív potenciál. De az új kapcsolatba eső, nappalit átfestő, tetováltató Niklas még a közelében sincs ennek a stációnak – csak rálépett az útra, amin feldolgozhatja, helyére teheti az elvesztegetett idejét.

Összességében a végsőkig elmegyek, hogy A válást megvédjem és legnagyobb meggyőződésemmel ajánljam, gyakorlatilag bárkinek, aki kellő érzelmi intelligenciával érzi magát felvértezve. A tökéletes olvasmányélményhez elsődlegesen nyugalmat és az előítéletek fiók mélyére süllyesztését javaslom, valamint egy csillogóra suvickolt kézitükröt, mert általános, hétköznapi realitásából fakadóan a regény sokakat fájó önreflexióra sarkallhat beleértve engem is.

Idézetek

„Általában elszomorodik, ha Bea szomorú, elkeseredik, ha Bea dühös, és rosszkedvű lesz, ha Bea boldogtalan. Most miért nem áll meg és kér bocsánatot, ahogy szokta? Miért nem magyarázkodik? Azt kellene mondania, hogy igen, ezt elszúrta, ez teljes mértékben az ő hibája. Vállalnia kellene a felelősséget, és megpróbálnia megoldani a helyzetet. Csakhogy ezúttal minden porcikája tiltakozik ellene. Üresnek érzi magát, akár egy korsó, amiből az utolsó csepp víz is elpárolgott. Nem maradt benne semmi, amit adhatna.”

***

„Niklas érzi, amint a boldogság utolsó kis cseppje is elpárolog belőle. Erőtlenné és üressé válik. Minden el van tervezve, és ő a sofőr. Nem szólhat bele, hogy mi történik. Sem ma este, sem holnap, sem holnapután. Elfogadni és alkalmazkodni.”

***

„- Nem kell nagy ügyet csinálni belőle. Egyszerűen légy önmagad.

Csakhogy épp ez a probléma. Hogy önmaga legyen. Tudja, hogy kell viselkednie, amíg van egy adott szerepe - az, hogy orvos, férj vagy apa. Ezeknek a szerepeknek változó intenzitással tud eleget tenni, de legalább világos és egyértelmű elvárásokkal szembesül. És ez biztonságot ad. Más kontextusban azonban bizonytalannak és elveszettnek érzi magát. Niklas egész egyszerűen félénk. És tekintve, hogy az ötvenes évei elején jár, magas beosztású orvos és kétgyerekes apa, ez a félénkség annyira kínos, hogy még magának is szégyelli bevallani.”

***

„Van valami Bea viselkedésében, ami rettentően irritálja. Eleinte nem tudja megfogalmazni, mi az, de miután a gondolatai egy ideig szabadon kalandoztak, egyszer csak rájön: Bea viselkedése Lillisre emlékezteti. Ahogy lekezelő vállveregetéssel kioktatja arról, hogy a döntései helytelenek. Hogy mindent rosszul csinál, és úgy viselkedik, mint akinek elment az esze, holott ő csak próbál hű maradni önmagához. Az üzenet az, hogy az ő érzéseire nem érdemes szót vesztegetni, nem számítanak, ahogy a döntései és preferenciái sem.”

Borító: 5/5

A Helikon egyike annak a néhány kivételes kiadónak, akik sosem okoznak csalódást borító-fronton (sem), ehhez hűen pedig már jóval azelőtt elhivatott jövőbeli olvasójává tettek A válásnak, mielőtt tudtam volna egyáltalán miről szól. A fedél kellemes tapintású (konkrétan a kedvenc borító-textúrám), minimalista, de rendkívül esztétikus, az egymásba mosódó piros-kék színtéma pedig finoman prezentálja a regény alatt domináns női-férfi nézőpontok ellentétét és történeti összefonódását is. Mellesleg nem korlátozódnék egyedül ennek a kötetnek a borítójára, a sorozat minden darabja egy egyre fokozódó esztétikai élmény, ha engem kérdeztek.

Értékelés: 5/5*

Hiszek a minimalista történetek erejében és rafinált módszertanában: abban, ahogy meztelenül rántják be az olvasót a nagyítós tükör elé, leplezetlenül és őszintén mutatva be az ember egyszerűségét, komplexitását, és eredendő gyarlóságát is – nem többet, és nem kevesebbet, mint ami az átlagban rejtőzik. Valahol e gondolat mentén vált számomra A válás – már így megelőlegezetten is – a 2025-ös Év Olvasmányává.

A történet kiindulópontja szörnyen egyszerű: az elfojtott érzelmekben és évtizedek toxikus dinamikájában fulladozó középkorú házaspár a válás fordulópontjához ér – ami persze „teljesen a semmiből jött”. Vagy mégsem. És bár a teljes 400 oldal ennek az elég gyakori krízisnek a múltját, jelenét és jövőjét taglalja, ennek során igazi pszichológiai kincsesbányára nyit ajtót, melyben a központi témán túl megjelenik többek között a munkahelyi és empátiás kiégés jelensége, szociális szorongás, patológiás gyász, trauma-bonding és a családon belüli koalícióképzés is.

Mindez felsorolás alapján túl soknak tűnhet, de egyáltalán nem lesz tőle érzelmileg túlzsúfolt a regény – inkább csak segít leképezni azt a képzeletbeli, egyre súlyosabb és súlyosabb poggyászt, melyet egész életünkön keresztül pakolunk és cipelünk magunkkal, tele kritikus jelentőségű élményekkel és azokból merített tapasztalatainkkal, meggyőződéseinkkel, világlátásunkkal.

Rég olvastam ennyire elkeserítően és bicskanyitogatóan életszerű történetet, ráadásul ilyen pszichológiai érzékenységgel és pontossággal megírva.

Ha érdekel a könyv, rendeld meg a kiadótól ITT!