Búcsúzni vagy szabadulni? | Minek az éve volt 2018?

2018-nak hivatalosan is vége – nálam legalábbis biztosan. Egy hónapja meglepő módon még szorult belém annyi naivitás, hogy a decembertől várjam az évem hatalmas, mindent elsöprő plot twistjét, de most, miután – lévén ez a való világ, és nem valami vígjáték – nem következett be, bölcsebb vagyok, minthogy a maradék pár órámtól várjak bármiféle fordulatot. Ez az év… embert próbáló volt. Fájdalmas. És itt az ideje, hogy búcsút vegyünk végre tőle. Éjfél ide vagy oda.

Még nem érzem azt a tipikus szilveszteri-újévi merengést, mint az emberek – köztük én is – általában, nem összegeztem még magamban úgy igazán, velősen a mögöttem álló tizenkét hónapot, s nem rohamoztak meg az emlékek sem – az ideiek legalábbis. Az év bármely más időszakában többet gondolkodtam, mint mostanában, s bevallom, ebben a percben csupán két kérdés foglalkoztat: hogyan repülhetett el így az idő, mikor még pontosan emlékszem a tavalyi 31-émre, s hogyan vánszoroghatott ennnnyire undorítóan lassan? Mintha nem egy év lett volna, hanem minimum három. Mégis, néha csak egy percnek tűnik. Virágos ellentmondás, szilveszteri kiadás. Remélem már mindenkinek hiányzott.

De nézzük, honnan indultunk. 2017 végén görcsösen magam mögött akartam hagyni az óév minden problémáját – ezért tettem is, a tervem viszont dugába dőlt, így annyit mindenképpen tanultam az esetből, hogy minél erőszakosabban szabadulni akarunk a gondjainktól, azok annál elszántabban követnek majd minket, s garantáltan velünk is ragadnak jóban-rosszban. Az idei évet alapjaiban határozta meg – a legklisésebb kifejezéssel élve – némi szerelmi szenvedés… sokat reméltem, nagyot csalódtam, haragudtam úgy, mint még soha, szárnyaltam pár napig, majd voltam egészen magam alatt, és még most is csak megvalósítandó cél, hogy egészen túllépjek a dolgon. A stresszfaktorom tovább emelkedett némi más, komolyabb természetű problémának köszönhetően, amikbe nem folynék bele, mindezt pedig kiválóan megkoronázta a végzős évem, ami egyszerre keltette életre minden még szunnyadó aggályomat, félelmemet, és rövid időn belül egy konyhaszéken összekuporodva zokogó kislánnyá varázsolt. Állandó idegben tartott a jövőtlenségem, a továbbtanulás, jobban utáltam magam, mint valaha, három hónapon keresztül a szalagavató ölte a lelkem szépen csendben, a feszültség pedig csak nőtt, nőtt, és nőtt, én pedig kitartóan nem osztottam meg az érzéseimet másokkal, mert hát mégiscsak, felrobbanni sokkal jobb. De a francnak hiányzik, hogy mások agyára menjen a panaszkodásával. Veletek ez annyira más. Hiába ismerlek sokatokat, mielőtt ezek az arcok kiválnának, kiélesednének, először csak az arctalan tömeget látom. Mellesleg senki sem kényszerít senkit, hogy itt legyen és olvasson… úgyhogy ez lenne itt a megfelelő hely és idő egy olyan igazi, együtt sírós-együtt nevetős őszinetség rohamhoz. De nyugi, nem lesz.

Mindenesetre ezeknek köszönhetően maximálisan a múltamban éltem ahelyett, hogy a jelenre koncentráltam volna. Lényegében az egész évemet ez az örökös „jelen nem levés” jellemezte: a mát megélni képtelen voltam, s ha meg is tettem, csak egyre mélyebb letargiába zuhantam tőle, a jövőmre gondolni féltem, mert úgy éreztem nincs előttem perspektíva, a múlt pedig fájt… de talán még ott éreztem magam a legkomfortosabban. Sokmindent tanított az elmúlt időszak, de a legfontosabb tanács, amit átadhatnék mindannyiótoknak ez: éljetek! Éljetek most, és éljetek teljesen. Nem mintha én tudnám, az milyen… az ellenkezőjéről viszont van tapasztalatom, bőven túl sok is, és állíthatom, hogy nem vezet semmire, boldogságra meg pláne nem. Többek között ezért vált a mindfullness tanulmányozása és alkalmazása az egyik nagyobb célommá 2019-re – de erre majd rátérünk később.

Lényeg ami lényeg – vagyis igazából nem számít, de ha már így benne vagyok, befejezem –, időközben a fizikai állapotom úgy döntött meglátogatja a lelkivilágom ott A Béka Segge Alatt Falván. Állandóan betegeskedtem, mindenem megmagyarázhatatlanul fájt, nem is beszélve az idén felerősödő paranoiámról, kényszerességeimről és pánikjaimtól. Néha úgy érzem, embernek még nem okozott akkora stresszt belépni az ebédlőbe, mint nekem – persze ez nyilván nem így van, de próbálná bárki ezt mondani egy menzásnak, aki rosszul van a tömött ebédlő gondolatától is.

Összességében, bár így is több volt az untatás, mint kellett volna, de még a részleteket mellőzve is, ha egy képpel kéne jellemeznem 2018-at, akkor az bizonyára egy rohadtnagy feltartott középsőujjat ábrázolna. Megjegyzem, drága 2018, üzenem viszont, ugyanezt neked is! Ez az év lecseszte a bábumat a tábláról, és játékosból tehetetlen nézővé tett… én mindezt nem azért mesélem el, mert sajnálatot várok, vagy mert egy picsogó liba vagyok. Egyrészt… nos, mert megtehetem. Másrészt mert hiszem azt, hogy semmi sem könnyít úgy az ember lelkén, mintha leteszi pár percre a terheit. Az elmúlt, itthon töltött ünnepi időszak úgy érzem némileg kisimított, de még nem tudom, mennyire tesz majd depresszióssá az élet, ha visszakényszerülök a mindennapokba… mindenesetre remélem, hogy minden rossz elfogadása úgy, ahogy esett, és az, ha mindezt most leteszem ide és itthagyom, segít majd, hogy a magam láncaival ugyan, de picit felszabadultabban kezdjek bele a következő évbe.

S eljutva eddig a pozitív maszlagig – amit szokatlan, de most még kicsit magaménak is érzek –, ideje lenne figyelmet szentelni annak is, mit köszönhetek 2018-nak. Az arányok, meg persze a feneszar agyműködésem miatt elsősorban nem ezek ragadtak meg, de tény és való, hogy nem csak rosszat hoztak a mögöttem lévő hónapok, úgyhogy nézzük, hogy állunk:

… megjelent a tavaly benyújtott tízoldalas iskola/várostörténeti (legalábbis efféle) pályamunkám egy evangélikus folyóiratban

… ha már itt tartunk, nem nagy szám, de az egyik – talán a legjobb – versem megjelent az iskola évkönyvében szemét, SZEMÉT

… apropó versek: idén egész sokat írtam. Persze mai szemmel már mind a szemétbe való… de azért kellettek azok. Főleg mert ismét országos helyezést hoztak egy versíró versenyen

… ösztöndíjat nyertem, úgyhogy hamarosan új gépről fogom pötyögni a posztokat

… előrehozott érettségit tettem infóból és angolból – ráadásul kifejezetten jól

… azt hiszem nagy nehezen eldöntöttem, mivel akarok foglalkozni a jövőben

… Blogturné Klub tag lettem augusztusban

… felfedeztem Tisza Kata munkásságát. Talán ez a legnagyobb pozitívum idén. 

Összeszedve – és realizálva, hogy ennyi volt a jóból – mindez siralmasan kevésnek tűnik… mit annak tűnik, az is. De becsüljük csak meg. Most ez jutott. És blablabla, tekintsünk előre a jövőbe, pozitívan és reményekkel, tervekkel telve… meg minden efféle hányinger klisé ami a számon kifér, de mielőtt megtennénk, villámgyorsan tekintsük át azt is, mit jelentett ez a 12 hónap a blog szempontjából. Igazából ezért lennénk itt.

Ami a Never Let Me Go háza táját illeti, igencsak hullámzó munkakedv mozgatta a szálakat a háttérben, így az átlagos teljesítményű évkezdés májusra átcsapott kész tragédiába – elvégre mi az, ha a blogger nem akar többet olvasni, ha nem a vég –, majd nyáron kikecmeregtem a gödörből, onnantól pedig úgy érzem, jó irányba íveltünk tovább. Tudjátok, felültük a hullámvasútra ami csak felfelé megy. Remélem. Mindenesetre úgy érzem a holtpont egyféle külső-belső teljes megújulást hozott a blognak, mintha csak a hamvaiból támadt volna föl: először is kapott egy szebb dizájnt – ami ugyan nagyon minimál, de végre olyan, amilyenről álmodtam –, majd elkezdett tartalmilag is felnőni, velem együtt. Az idei évben a könyvbéli ízlésem erőteljes változásnak indult, kissé kinyílt előttem a világ, így kilépve a komfortzónámból idén sokkal vegyesebb felhozatalt tudtam produkálni értékelések terén is: a romantikus irodalom mellett feltűnt a thriller, a horror, a szépirodalom, a költészet, a pszichológia, életmód, mélyebb lélektaniság… minden mi szem-szájnak ingere. És annyira, de annyira elmondhatatlanul élveztem… és élvezem még mindig. Magamra találtam a könyvek zűrzavarában. És ha már itt tartunk… a magamra találás egyik legfontosabb segítőjéről is ejtenék pár szót. Nem sokat. Nem litániáznék, hiszen egész évben az tettem. Szerintem nincs köztetek, aki ne lett volna szemtanúja legalább egyszer – de inkább többször – egy lelkesedés-kitörésemnek Tisza Katáról. Márciusban fedeztem őt föl, mint szerzőt, Akik nem sírnak rendesen c. kötete pedig azonnal megvett magának – hogy miért, azt ITT elolvashatjátok –, amiből könnyűszerrel lett három újraolvasás, akárcsak A legjobb hely a városban te vagy esetében, amit szintén nem egyszer vettem kézbe az elmúlt hónapok során. Tisza Kata minden sora sebzett és gyógyított, és rengeteget segített – és segít továbbra is.

Végül pedig, érdemelne pár szót a blogot ért idei legnagyobb siker is: augusztusban kaptam ugyanis egy olyan emailt, amitől körberohantam a lakást mint akit rakétából lőttek ki. Blogturnés lettem én is – ezzel pedig nem csupán egy nagy blogger-álmom vált valóra, de egy irtó jófej társaságnak is része lettem. És persze megtanultam milyen határidőre posztot írni. Én és a rendszeresség. Ismerkedünk egymással. Ezt kapjátok ki.

Összegezve: bár magánemberként ronccsá vert az év, a bloggal végeredményében kegyesen bánt – imádom, ahol most tartunk, és ezen a vonalon szándékozok továbbra is haladni. Úgyhogy ugorjunk fejest a statisztikák szépségeibe, és nézzük, miért is vagyok hálás nektek, azt tanácsolom! ;)

Összes közzétett bejegyzés: 291

Összes közzétett komment: 770

Feliratkozók száma: 219 (tessék, eggyel lecsúsztunk a célról xd)

Oldalmegtekintések száma: 153 000

Facebook kedvelések száma: 442

Instagram követők száma: 640

Legnépszerűbb posztok idén:

10 idézet, amivel Tisza Kata kiütött

Jay Asher – Micsoda fény! | értékelés

Leiner Laura – Ég veled | értékelés

Positive vibes | 100 dolog, amit szeretek

Szurovecz Kitti – A kisemmizett angyal | értékelés

Tisza Kata – A legjobb hely a városban te vagy | értékelés

Nem elég röviden és nem elég tömören ennek az éve volt 2018. Nem mondom, láttam már ennél jobbat, remélem fogok is, de vége van, hála a jó istennek, úgyhogy levonom a tanulságokat, kitűzöm az újabb – megvalósíthatatlan – célokat, konzerválom a szépségeit és megpróbálom feledni a fájdalmait, hogy új erővel és tiszta – de legalábbis kevésbé agyonhasznált, összegyűrt, leevett és megsárgult – lappal kezdhessek neki 2019-nek! Az újévi optimizmusból sosem elég, úgyhogy a napokra még várhattok két posztot is a témában, ugyanis lógok még az idei kedvenceimmel, nem is beszélve az átadandó bölcsességeimről és a jövőbeli céljaimról… viszont addig is szeretnék mindannyiótoknak boldogságban, sikerekben, jó könyvekben és szeretetben gazdag újévet kívánni! Koccintsunk egy nagyot. Ne ázzunk el. Érezzük jól magunkat. Aztán találkozzunk jövőre ugyanitt.