Fredrik Backman - Életed üzlete

„Az egyetlen, ami ezen a világon értékkel bír, az az idő. Egy másodperc mindig egy másodperc, ez sosem lehet alku tárgya.”

Eredeti cím: Ditt livs affär

Oldalszám: 88

Megjelenés: 2018

Kiadó: Animus

Ár: 2690 –

„Azon az éjszakán amikor ezt írtam, arra gondoltam, mi történik velünk, mikor családot alapítunk, és megszűnünk a legfontosabb személynek lenni a saját életünkben. Azon merengtem, mi lenne igazán önzetlen cselekedet. Mérlegeltem, kiért lennék kész meghalni, és kiért adnám oda az egész életemet. És hogy valójában mi is a kettő között a különbség.”

Sajnos egyelőre még elég távol állok a Backman-összestől, de annyit már most tudok, hogy mindig nagy öröm belebotlani a szerző egy-egy munkájába: van valami egészen egyedülálló a stílusában, valami tagadhatatlanul nem amerikai, ami miatt a tömegből máris kivilágít a maga módján. Az elbeszélésmódja, a szereplői, a történetei mind-mind különlegesek, s egyaránt ötvöznek jó humort valamint mély mondanivalót: végül pedig egyszerre hagynak mosolyt és könnyeket az ember arcán, nem is beszélve a könyvek által generált gondolatokról, amelyek garantáltan napokig nem hagyják még el az olvasó fejét.

Az Életed üzlete jogosan kelthette volna azt az első benyomást, hogy talán az eddigieknél kevesebb rejtőzik benne, elvégre szerintem jó párakban felmerült a kérdés ránézve, hogy mégis mi minden férhet bele 90 oldalba? Mint mondtam… így lehetett volna. Ha nem lett volna szerencsém már korábban is egy rövidebb elbeszéléséhez, A hazavezető út minden reggel egyre hosszabbhoz – e kötetnek köszönhetően ugyanis már megtanultam, hogy néhány lelki jobbegyenes és egy igazán ütős történet nem oldalszám függvénye. Csakis tehetségé. Ennek pedig Backman nincs híján.

Az író ezúttal ismét élet és halál kérdéskörében maradva fejezte ki elmélkedéseit, ennek megfelelő stílusban: ráérősen, a gondolatok szárnyalásának finom csapongásával, mindeközben lassan de biztosan haladva a megoldások felé. És éppen ezt szeretem annyira Backman művészetében. Látszik rajta, hogy nem az évszázad bestsellerét akarja megírni, süt róla, hogy nem azért alkot, mert ez a menő, vagy mert így remél magának hírnevet vagy pénzt, így nem is abba fektet be, hogy történetei csavarosak, kiszámíthatatlanok legyenek, meg persze az olvasók kedvencei. Azért ír, mert tombolnak a gondolatai. Árad belőle, hogy tele van a feje mély eszmefuttatásokkal, elmélkedik, keresi a globális méretű válaszokat, s amikor úgy érzi, jó nyomon jár, megpróbálja tovább adni a tapasztalatait.

Az Életed üzlete nem egy dramaturgiai műalkotás. De  legalább őszinte, elgondolkodtató, elér az ember lelkéig és a finom külső mögött félelmetes mélységekbe kalauzol el, ezek összessége pedig úgy érzem többet ér, mint bármely regény tökéletes és csavaros felépítése és kidolgozottsága. Sajnálatos módon kissé formabontónak számít így közelíteni manapság az írás tevékenységére. Mindenki az új Leiner Laura, az új Rowling, az új Stephen King akar lenni… ami, félreértés ne essék, amúgy nagyszerű dolog. De elengedhetetlenül fontos, hogy az ember épp amennyire kapni szeretne valamit az írástól, legalább annyira – ha nem jobban – törekedjen arra, hogy adni tudjon valamit a soraival a világnak. Backman „szösszenetében” nincs egy felesleges szó sem. Mind mond valamit. És ettől lesz annyira önzetlen.

Off topic, de amúgy az illusztrációk is marha aranyosak <3

Az Életed üzlete egy középkorú apa utolsó vallomása fia felé – utolsó szavai, mielőtt megtette volna élete első önös érdektől mentes lépését. A leírtak mozgatórugója az élet és halál közti döntés, valamint életünk minősége, a fő szál mögött azonban karaktereink sok fontos dologra rámutatnak, legyen szó akár a megbocsátásról, a felelősségről, a szeretet helyes közvetítéséről vagy egyáltalán arról, ki számít jó szülőnek, s mire van szüksége egy felnövő gyereknek. S ahogy a válaszok, még ha kissé homályosan is, de lassan kirajzolódnak mindannyiunk előtt, megfogalmazódik a kérdés: vajon hogyan tehetjük jóvá a múltbéli hibákat? Olvasás közben eszembe jutott egy idézet Backman egyik korábbi művéből: „Azért kényeztetjük el az unokáinkat, mert általuk bocsánatot kérhetünk a gyerekeinktől.” És úgy érzem, ez az elv érvényesült itt is – még ha nem is unokáról volt szó.

A 45 éves férfi tisztában van a hibáival, tisztában van mindennel, amit elmulasztott, mikor a hírnevet, a karriert, az örökös utazást választotta ahelyett, hogy fia mellett maradt volna annak meghatározó eseményeikor, vagy akár mindennapjaiban. És én azt mondom, ez olyan vétek, amit nem lehet utólag korrigálni: nem tudsz leülni a huszonéves gyermekeddel barátságban csevegni, ha nem beszéltél vele mikor félt, mikor örült, mikor sírt, mikor korábban sosem volt időd rá, mikor nem törődtél vele, nem hallgattad meg, nem kérdezted és nem támogattad. Ha hagytad, hogy a fiad-lányod a szülői biztonságod nélkül nőjön fel… akkor szerintem jobban teszed, ha nem próbálsz meg évekkel, évtizedekkel később a szemébe nézni, mert akkor már nem fog számítani semmi erőfeszítés. Legalábbis… ez az én személyes véleményem. Történetünkben némi feszültség terhe mellett főszereplőnk fia megbocsátott apjának, úgy tűnik, megérkezett a várt feloldozás… de kiderül, hogy az efféle mulasztás, és a helyrehozhatatlansága a férfiban is nyomot hagyott. Ezért határozott úgy, hogy ha fiáért már nem is tehet semmit, ha módjában áll, mással megpróbál jobb ember lenni… ami, valljuk be,a semminél mégiscsak jobb.

Kifejezetten megnyert magának, ahogy a szerző ismét ugrált kicsit térben-időben, összekavarta a szálakat, hogy aztán kiegyenesítse az egészet. Korábban még megzavart volna a technikája, de már megszoktam, megszerettem, akárcsak mindent, amit csinál. A gondosságát, a kapcsolatokat, amiket ábrázol, meg persze a szürke ruhás nő bevonását a történetbe, ami kissé mitikus-kissé hidegrázós és egyszerre olyan… megnyugtató? Talán nem ez rá a megfelelő szó, de épp amennyire félelmetes közelsége hozta Backman ezzel a húzásával a halált, éppen annyira emberivé is tette. Kifejezetten értékeltem az ötletet, a végkifejletet pedig… nos, nem spoilerezek én semmit, de a lényeg, hogy ott is elszorult a szívem. Tökéletes volt. Kegyetlen és tökéletes.

Mit mondhatnék még? Szösszenet. Apróság. Képek nélkül szinte nem is könyv. Elsőre talán ezek a legszembetűnőbbek az Életed üzletére pillantva, mégis, annyival többet mond ez a maga pár oldalával, mint akár három tucat 400 oldalas nagyregény… A plüssnyuszi, a szívmelengető külső és a rövid terjedelem ugyan megtévesztő, de a lapok között Backman ismét csodákat művelt: élet és halál kérdéskörében kalauzolta az olvasót, a bájos egyszerűségével megmosolyogtatott olykor, miközben végig ott tartotta azt a bizonyos gombócot a torkunkban. Ugyanis nem megszokott karácsonyi történetről beszélünk, nincs karácsonyfa, nincsenek díszek, világító rénszarvasok, sem kürtős kalács egy vásári forgatagban. Csak kórházi folyosók vannak, piros kisszék, kréták, megbánások, bűntudat, gépcsipogás, szürke pulcsiszösz… és – mint az egyetlen igazi karácsonyi tényező a felsorolásban –, egy ajándék, de az hatalmasabb bármi másnál: az élet.

Kedvenc idézetek:

„Ez a történet arról szól, hogy mire lennél kész azért, hogy megments egy életet. Arról, hogy mi lenne, ha nem csak a jövődet kéne feláldoznod érte, hanem a múltadat is. Nemcsak a helyeket, ahol még nem jártál, hanem a lábnyomokat is, amelyeket magad mögött hagytál.”

***

„Arra [gondoltam], hogy minden nap újra és újra eldöntjük, hogy melyik úton haladjunk tovább. Utazunk, maradunk, játszunk, elrejtőzünk, szerelembe esünk, szakítunk, vagy épp szorosan egymáshoz bújva egymás lélegzetében alszunk el.”

***

„A szemedbe néztem és azt mondtam: „Az élet nem igazságos.”

Az ajkadba haraptál. Lesütötted a szemedet, és úgy válaszoltad: „Ez a te nagy szerencséd”.”

Borító: 5/5

Eddig sem sokat panaszkodtam Backman könyveinek borítóira, bár tény, hogy nem igazán vágnak össze az én ízlésemmel a harsányságuk miatt, de az Életed üzletére már egyetlen rossz szavam sem lehet! Egyszerű, de kifejező, kellemes színekkel, ízléses topográfiával… és még Szi is helyet kapott a padlón, amit külön értékelek. Mindezek összessége kifejezetten szívmelengető hatással bír… még ha maga a történet inkább a „szívszorító” szóval írható le.

Pontozás: 5/5

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

Blogturné és nyereményjáték

Az Életed üzlete apró terjedelme ellenére igen komoly és fontos üzeneteket rejt, így mostani nyereményjátékunk feladatát is ehhez igazítottuk. A turné minden állomása rejt egy szót, melynek fontos szerepe van a történetben – a Ti feladatotok az lenne, hogy találjátok meg a kiemelt betűket, majd azt a szót melyet az összeolvasásukkor kaptok, írjátok be a Rafflecopter doboz megfelelő részébe! A helyes megoldásokat beküldők között a kötet egy példánya kerül kisorsolásra.

Ne feledjétek, a beírt válaszokon már nem áll módunkban javítani. A kiadó csak Magyarország területére postáz. A nyertest e-mailben értesítjük. Amennyiben 72 órán belül nem jelentkezik a szerencsés, újabb nyertest sorsolunk.

Állomáslista:

12.19. Never Let Me Go

12.20. Könyv és Más

12.21. Szembetűnő

12.22. Nem félünk a könyvektől!

a Rafflecopter giveaway

10 idézet, amivel Tisza Kata kiütött

Szerintem már régen nem titok, mi több, az elmúlt hónapok alatt előttetek is egyértelművé vált, hogy enyhe megszállottság fűz Tisza Kata alkotói munkásságához. Olvashattátok az értékeléseimet, szembesülhettetek párszor azzal, hogy szóhoz sem jutottam egy-egy sorától, és bizony a blog Facebook oldalát is bőséggel elárasztottam idézetekkel, hogy demonstráljam: ez a nő elképesztő. Márciusban, az első könyvemet – az Akik nem sírnak rendesent – olvasva tőle valami olyan erőt láttam meg dolgozni a szavai mögött, amely azóta sem ereszt; olyan erőt, ami miatt újra és újra kezembe veszem a köteteit; de ami talán a legfontosabb, valami olyan erőt, ami felszínen tart, mikor úgy érzem, máskülönben elsüllyednék egymagam. 2018 ott ütött-vágott és rúgott, ahol csak ért, és teszi ezt továbbra is, annyira, hogy úgy érzem a mögöttem álló 11 hónapban talán Kata munkája volt számomra az egyetlen fény: az ő sorai tartottak életben. Talán mindez nevetségesen hat, de nem érdekel: Tisza Kata könyvei és Facebook posztjai olyan társaimmá váltak, mint ember sosem tudott – bár én csak csendben ültem és olvastam, mégis minden alkalom olyan volt, és olyan most is, mintha kiönthetném a szívem valakinek, a lapokon keresztül pedig végre azt érzem, értenek. Olyan, mintha a lelkem amúgy állandóan görcsben állna, Kata írásait olvasva pedig végre elernyedhetne egy időre, és ez… ez azt mondom, megfizethetetlen érzés, és sosem lehetek érte elég hálás. A köszönetem, tiszteletem, valamint a Tisza Kata munkái iránti szeretetem jegyében pedig úgy döntöttem, így év végéhez közeledve összeszedem néhány kedvenc versemet, prózámat, akár egy-egy sornyi idézetemet tőle, melyek különleges jelentéssel bírnak számomra, s úgy érzem, örök helyük van most már a szívemben.

„Ne haragudj, ha bevallom, hogy nem rossz vagyok, hanem félek.”

***

„Az a helyzet, hogy sokan vagyunk, akik megrekedünk ott, hogy érdemtelenek vagyunk, és addig adunk, míg el nem fogyunk. És vagyunk, akik eljutunk, oda, hogy ki is mondjuk. És még kevesebben vagyunk, akik változtatunk. A legtöbben pedig nem sírunk rendesen, és belehalunk.”

***

„Régen minden találkozónkra úgy jöttem, mintha az első volna. Most meg úgy, mintha az utolsó.”

***

„szeretem a nyugalmad

ahogy elringunk

az években

mik előttünk állnak

hogy nincs benned sürgetés

hogy nem kell valamilyennek lennem

hogy elfogadtál így

félig viharverten

hogy bennem adsz időt magadnak

hogy megszokhasd

a szerelmet

mit tőlem kaphatsz”

***

„Minden szeretet,

amit adsz, kiegészíti

a hiányát annak, amit

nem kaptál.”

***

„A nő egy szoborral élt. A szobor nem beszélt. Ette a fényt. Egy napon útra kelt. A nőnek hiányzott a remény. Nem a hallgatag szobor. Hanem amilyen lehetett volna, ha él.”

***

„A gyerekkorom érdekelte. Kereste, hol, mikor és ki hagyott el engem. Hogy onnan fogadhasson örökbe.”

***

„nincs dolgom a félelmeddel

az a te örökséged

te szülted meg

te nevelgetted

el nem vehetem

örökbe se fogadhatom

cserét se ajánlhatok

elfogadhatlak

szerethetlek

foghatom a kezed

hogy ne ess el”

***

„Berendezett egy szobát az agyában. Dívánnyal, ha szüksége volt terápiára. Ő lett a saját terapeutája. Önmagát meghallgatta. Aztán az együttérzést gyakorolta. Értette a fájdalmat. Mondta magának, hogy nem baj. Aztán örömöt kerestek maguknak. Ő meg a terapeuta."

***

„minden sírásnak helye lesz

sírás még nem ment kárba

öt sírás egy állójegy a mennyország kapujába

hat sírás már ablaknál

hétnél pótszék járna

tíz sírás után otthonra lelsz

a kurva nagyvilágban”

Szándékosan a legnagyobb kedvencemmel zártam… de ilyen gondolatok után nehéz már bármit is mondanom. Csupán két dolog maradt: először is, hogy köszönöm. Zenghetnék további litániákat, de ennyi a lényeg: elképzelhetetlen hálát érzek azért, amiket Kata leír. És éppen ezért titeket is bátorítanálak, hogy ha eddig netán nem ismertétek a munkásságát, üssétek fel egy kötetét. Különösen ajánlom a kettő legújabbat. Szinte garantálom, hogy a lelketek egy olyan darabkája fog otthonra és társa lelni a lapok között, amiről nem is tudtátok, hogy igazából veszettül magányos. Olvassátok, és szeressétek. ♥

Értékeléseim

  

Dr. Seuss - A Grincs

„A Grincs utálta a karácsonyt! Az egész karácsony idejét!

Miért? Ne is kérdezzétek. Senki se tudja, hogy miért.”

Eredeti cím: How the Grinch Stole Christmas!

Hogyan lopta el a Görcs a karácsonyt címen is megjelent

Oldalszám: 64

Megjelenés: 2018

Kiadó: Kolibri (Libri)

Ár: 2699 –

Végre újra olvasható Dr. Seuss legnagyobb klasszikusa!

Grincs Kikfalva közelében lakik, és teljes szívéből utálja a karácsonyt. Már ha egyáltalán van szíve… Gyűlöl mindent, ami az ünneppel kapcsolatos. Ezért úgy dönt, ellopja a karácsonyt. Véghez is viszi gonosz tervét, ám földbe gyökerezik a lába, amikor meglátja, hogy Kikfala lakói ajándékok nélkül is boldogan ünnepelnek.

A Kolibri Klasszikusok sorában hatodik Dr. Seuss-könyv most Tandori Dezső klasszikussá vált, mégis megújult fordításában jelenik meg.

A Grincs és én alkotta „mi” két korszakot ölel fel: korai éveimet, mikor féltem ET-től, a Hófehérke boszorkányától, Ziratól az Oroszlánkirály 2-ben… és a véget nem érő felsorolás dísze volt ez a zöld, karácsonyrontó szörnyeteg is. Aztán történt valami, talán csak az, nagy és bölcs nagy és bölcs kb. kilencéves… lettem, de a szokásos karácsony környéki tévéújság szemlémen bőszen kezdtem keresni, mikor és hol adják a Grincset, s ha megtaláltam, természetesen megjelöltem a neonrózsaszín szövegkiemelőmmel. Nem hiszitek el, de ettől most teljes nosztalgiába estem. Az igazat megvallva évek óta nem nézek tévét, és mivel ezzel a legtöbben így vagyunk itthon, már tévéújságot sem veszünk karácsonyra. Ez pedig nem is probléma, elvégre az ünnepek nem arról szólnak, hogy tátott szájjal bámuljuk a képernyőt… de azért jó érzés visszagondolni a fiatalságomra igen, a fiatalságomra, mikor épp olyan izgalmas programnak számított átbogarászni a tévéműsort, és kiemelni a legjobb filmeket, mint segíteni anyukámnak süteményt sütni, és csórni egy falatot a nyers tésztából. Meg persze mint megnézni a Grincs filmadaptációját.

Sajnos ez a jó hagyomány pár éve már rendszerint kimarad számomra az ünnepből, épp ezért kapva kaptam az alkalmon, mikor megláttam, hogy a Kolibri Kiadónál új köntösben- és fordításban ismét megjelenik a mesekönyv, amivel az egész Grincs-őrület kezdődött anno.

Az első meglepetés akkor ért, mikor kinyitottam a csomagot: én valami kicsi és puha könyvre számítottam, de a borítékból az átlag könyvnél nagyobb alakú, és kemény-kopogós* fedelű szépség került elő, méghozzá gyönyörű külsővel, és igényes belsővel. Ez utóbbi már annyira nem lepett meg, hiszen nem is számítottam rosszabbra… de élőben a kezemben fogni, s így látni a kötetet minden várakozásomat felülmúló élmény volt – amit még az áradó újkönyv szag sem tehetett tönkre.

*baki: mikor komolyan magamra kell szóljak, hogy le ne írjak egy mesekönyv értékelésében olyat, hogy „nagy volt és kemény”. Pls.

A következő meglepetés már a tartalomba merülve csapott le rám. Tudni kell rólam, hogy bár milliószor láttam már az Oroszlánkirályt, a Rudolf számomra maga a karácsony, s a Disney az egyik legjobb dolog az életemben, a mesekönyvekkel, bármilyen mesekönyvvel kapcsolatban már nem táplálok ilyen kitörően pozitív érzelmeket. Egyszerűen nem érzek minimális affinitást sem ilyeneket olvasni, s ha meg is próbálom, általában nem kötnek le. Így a Grincs kizárólag maga kemény hatvan oldalával, és persze a nosztalgia iránti vágyam kielégítésével tudott ezen változtatni, s nem is vártam mást, mint ezt: egy kis hangulatteremtést. Aztán… ráébredtem olvasás közben, hogy kimondottan élvezem a történetet. Hihetitek, úgy meglepődtem, hogy kapásból elolvastam a mesét mégegyszer, csak hogy kihasználjam az érzést. Az értékelés írása előtt lenyomtam harmadszor is… a hatása állandó. Imádom.

Rendkívül egyszerű a történet, de annál aranyosabb és szerethetőbb, s bár én nagy karácsony-imádó hírében állok, úgy vélem, főszereplőnkkel, a Grinccsel még így is könnyű együtt érezni. Épp a napokban láttam egy mémet, ami azt mondja, a Grincs nem is a karácsonyt utálja, hanem az embereket… és ez teljesen érthető. Én is valahogy így képzelem, mellesleg – pláne, mert a kik elég bosszantó kis energiabomba lényeknek tűnnek, akik könnyen eltáncolhatják egy antiszociális lény utolsó idegszálait is. De még így, a fura fejű kikkel együtt is imádnivalónak találtam a történetet, kedves volt, vicces, és persze a végére megérett a kiérdemelt happy end és tanulság is, amitől különösen hasznos lehet a történetet gyerekeinknek, kistesónknak, bármilyen asztallapig érő kispofinak felolvasni, a picit nagyobbaknak pedig a kezébe adni az ünnepek közeledtével.

Én különösen kedveltem az illusztrációkat, éééés a verses formát, ettől az egész mese tiszta dallamos és pattogós, kifejezetten kellemesen felolvasható lett. Bár néhol sántítottak nekem a rímek, olykor kicsit erőltetettre sikerültek, összességében elégedett voltam. Emellett tetszett, hogy maga  a történet egy igen fontos dologra világít rá, amit bizony hajlamosak vagyunk elfelejteni az ünnepek előtti felfordulás lázában égve: a karácsonyt nem a díszek, az ajándékok meg a fa teszik igazán ünnepivé. Bár azok sem rosszak… de a karácsonyi hangulat, a szeretettel teljes légkör, a béke nem vehető meg pénzen, így el sem lopható, hiába a Grincs jól kitervelt hadművelete a kik karácsonya ellen.

Ajánlom felnőtteknek és gyerekeknek, ajánlom bármikor, amikor egy kis lélekmelengetésre és hangolódásra van szükségetek, és persze ajánlom a fa alá… mert tényleg, eszméletlenül aranyos!

Kedvenc idézet:

„A Grincs utálta a karácsonyt! Az egész karácsony idejét!

Miért? Ne is kérdezzétek. Senki se tudja, hogy miért.

Lehet, persze, hogy valami csípte a feje csücskét.

Vagy az, hogy a cipője szorította a bütykét.

De ha érdekel titeket, én mit gondolok, íme:

A dolog azért volt így, mert két számmal kisebb volt a szíve!”

Borító és illusztráció: 5/5

Hozzám nagyon közel került ez alatt a pár oldal alatt az illusztrátor – aki mellesleg egy és ugyanaz a szerzővel – stílusa, ennek köszönhetően pedig a kötetet épp annyira megérte kézbe vennem az aranyos rajzok, mint a szeretett történet miatt. Rettentő bájos és megmosolyogtató képek kísérték a mesét, s persze a borító sem maradhat le mögöttük, ugyanis ízig-vérig karácsonyi hangulatúra sikeredett kedvenc Grincsünkkel és a fehér-zöld-piros színvilággal.

Pontozás: 5/4

Ha eddig kerestem, mire is van szüksége a lelkemnek… akkor jelentem, megtaláltam. Erre. Valami könnyedre, kikapcsolóra, utolsó betűjéig ártatlanra – na meg persze egy cseppnyi karácsonyra, elvégre mondjon bárki bármit, november végére már bőven kijár az embernek, hogy elkezdhessen az ünnepekre hangolódni. A Grincs tökéletes e célra: rövid, kiolvasható a reggeli kávé mellett tíz perc alatt, a hatása viszont garantáltan egész nap elkísér minket. Valószínűleg sokunkban felidézi gyerekkorunk, fiatalságunk, mikor először láttuk a filmet – esetemben, mikor először rémültem halálra ettől a zöld szörnytől –, az efféle nosztalgia pedig tökéletes hozzávalója a karácsonynak, meghittséget teremt a lelkünkben, és kellemes várakozást szít.

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

Blogturné és nyereményjáték

A Kolibri Kiadó jóvoltából megújult fordítással jelenik meg Dr. Seuss legnagyobb klasszikusa, A Grincs. Ennek örömére a Blogturné Klub tíz bloggere bemutatja a Kikfalva közelében élő Grincs történetét, aki szívből gyűlöli a karácsonyt, és emiatt úgy dönt, elrabolja azt. Tartsatok velünk, ismerjétek meg a szeretet erejét, és játsszatok a kiadó által felajánlott három nyereménykönyv egyikéért.

Mostani játékunk során felingereljük a Grincset és boldog karácsonyt kívánunk. Nektek csak azt kell kitalálni, melyik blogon milyen nyelven tesszük ezt.

Figyelem! A kiadó csak magyarországi címre postáz, a nyertesnek pedig 72 óra áll rendelkezésére, hogy válaszoljon a kiküldött értesítőre, ellenkezőleg automatikusan újat sorsolunk.

Gledileg Jol!

Állomáslista:

11/22 Hagyjatok!Olvasok!

11/23 Könyv és más

11/24 Szembetűnő

11/25 Angelika blogja

11/26 Olvasónapló

11/27 Sorok Között

11/29 Never Let Me Go

11/30 KönyvParfé

12/01 Könyvvilág

12/02 Dreamworld

a Rafflecopter giveaway

5 dolog, amit máshogy csinálnék, ha ma kezdenék blogolni

Hey és ho! Nem mondok sok újat azzal, hogy már szépen túlléptük az oldal fennállásának harmadik évfordulóját, emellett pedig az év végéhez is rohamosan közeledünk, ami egyet jelent azzal hogy ráébredhetek, szart sem csináltam 12 hónap alatt, amiért megérte léteznem az emberből fel-feltörő szentimentális megnyilvánulásokkal meg megannyi hatalmas fontosságú, valamint összegző funkciójú poszttal. És akárhogyan is, ezt ti sem úszhatjátok meg – se most, se jövő hónapban. De miután még várom a december óriási plot twistjét, amiről majd ódákat írhatok a 2018-as éves beszámolómban, egyelőre az ikonikus, átfogó jelentőségű bejegyzésnek egy másik fajtáját kapjátok: azt, amiben mindent megbánok. Okés, talán nem egészen így… elvégre bevallhatom, hogy a blogra gondolva elöntenek az érzelmek, megbánást mégsem éreztem soha – viszont, mint szerintem mindenkinek, nekem is megfogalmazódott pár dolog a fejemben, amit ha visszamehetnék az időben, bizony kicsit máshogy csinálnék. Nem azért, mert most így rossz… inkább csak azért, mert úgy még jobb lenne. Úgyhogy rajta, csapassuk azt az 5 apróságot, amit valószínűleg máshogy tennék, ha ma nyitnék blogot! Enjoy!

Viszlát Never Let Me Go iránti átmeneti megszállottság, üdv józan döntések!

Valahogy így fogalmazhatnám meg röviden és tömören, hogyan viszonyulok a blogom nevéhez így három év elteltével. Az énem egyik része marha elégedett magával, elvégre a blogom címe messze kitűnik a tömegből, és ennek hála – no offense –, de nem lettem a háromszázhuszonnyolcadik Könyvkuckó, vagy Könyvbirodalom, esetleg Könyvespolc, ahogy nem lettem Virág Olvas sem. Nem mintha bajom lenne ezekkel a nevekkel, ne értsetek félre, de telítve velük a könyves blogok piaca, én meg sosem szerettem követni a tömeget. Szóval szeretem a formabontó Never Let Me Go-t, mégis… ma már nem tartom jó döntésnek, hogy egy Florence + The Machine szám meg az alatta futó Delena jelenet iránti megszállottságom hatása alatt választottam a nevet. A cím úgy vélem, nagyban meghatározza egy blog identitását, és fordíthattam volna több figyelmet és időt arra, hogy megszüljem az enyémet – valami olyat ami egyszerre különleges, és írja le azt, amit a bloggal adni tudok. Megjegyzem, ilyen máig sem jutott eszembe, de már azt hiszem mindegy is: a Never Let Me Go és én összegyógyultunk szépen az évek alatt, így marad minden a régiben, még ha van is mögötte egy csipet bosszúság részemről.

Édes inkognitó

Hát igen… úgy érzem, ez volna a legfontosabb mind közül. Emlékszem, még 2015-2016-ban kisebb hisztérikus rohamot kaptam, ha véletlenül kifecsegtem valakinek, hogy blogot írok: volt beszélgetés, aminek emiatt vetettem véget bántó hirtelenséggel, meg persze egy lájtos, Virágos hangulatváltozással, és bizony, ha be is vallottam, hogy nagy titokban ezt csinálom a szabadidőmben, a blogom nevét már a holttestemből sem lehetett volna kihúzni sehogy. A volt barátom anno ezt úgy értelmezte, hogy „megtiltottam” hogy a blogomat olvassa… ami amúgy nem igaz, mert ki vagyok én, hogy megtiltsak bármit, de ez azért elmond valamit arról, hogy őriztem az én titkos, online világomat a betolakodók elől. Egy darabig. Aztán lassan elkezdtem lazábbra venni a dolgot, elengedtem magam egy kicsit és beajánlottam az oldalt pár embernek, ha pedig olyan helyzet volt, nem riadtam vissza beszélni róla. Elvégre nem szégyellnivaló, amit csinálok, hogy rejtegessem – sőt! Nagyjából ez az egyetlen produktum az életemben, amire büszke lehetek.

De eltelt három év, és egyre jobban hiányolom az édes inkognitó idejét, mikor se rokonok, se barátok, se random leskelődő ismerősök nem olvasták a soraimat – vagy ha mégis, nem tudhatták, hogy én ülök a monitor mögött. Az a helyzet, hogy rengeteg minden kavarog bennem, amelyekről szívesen beszélnék nektek, sőt, amelyekről úgy érzem beszélnem kell, de úgy érzem, egyedül az anonimitás láthatatlanná tévő leple alatt lennék rá képes. Mert amit itt kaptok belőlem, az ezer százalékosan én vagyok – ugyanakkor nem ez minden. Sokkal többet írnék az érzéseimről, ha sosem kéne ismerősöket sejtenem az olvasóközönség soraiban. Így kijelenthetem, hogy ha ma kezdeném ezt az egész blog témát, gondosan védeném az inkognitómat, ameddig csak tudom.

Mindenek alapja: a platform

Köszönöm a Blogger csodás szolgálatait, köszönöm, mikor befagy mint a szar, és mikor indokolatlanul cseszi szét a sorok tördelését és önkényesen bánik a térközökkel… komolyan. Hálás vagyok amiért minden ostoba posztomnak platformjául szolgált az elmúlt évek alatt. Ugyanakkor szívfájdalom nélkül bevallom, hogy ha szembetalálkoznék a 2015-ös énemmel, szépen fülöncsípném, aztán addig ráznám, míg velem mondja „Wordpress, igen, csak a Wordpress tesóm”. Tudniillik, még az özönvíz előtti időkben Webnode-os voltam, és azért az a szolgáltató is tud valamit, de ha most választhatnék, akkor tuti a Wordpress kezelésébe ölném az időm inkább, na meg persze mindenekelőtt a kódolás rejtelmeibe ásnám bele magam, de remélem, ahhoz még mindig nem késő. Mellesleg a most látható dizájn személyre szabásakor már kaptam ízelítőt a html katyvaszokból, és szentségeltem egy sort, amiért a jelek szerint lókakit sem ér az érettségim, ha kódolni nem tudok.

Csak az érdekesség kedvéért: így festettünk egy évvel ezelőtt

Egy kis idő magamnak

2018-ban, kiváltképp az elmúlt pár hónapban egyre intenzívebben érzem azt, hogy kezd változni a könyvbéli ízlésem – egyrészt kinyílt előttem a világ, igyekszem többféle olvasmányt engedni be az életembe mint korábban, másrészt én meg az igényeim úgy tűnik szépen, kézenfogva elkezdtünk felnőni. Most pedig csak ülök a monitor előtt, dobolok az ujjaimmal, és várom, hogy egyszer csak a YA és NA regények aránya az értékeléseim között kissé lejjebb csússzon. Nem szégyellem, amiket eddig olvastam, ahogy az sem csoda, ha még fel-feltűnik egy-egy ilyen könyv az olvasmánylistámon, de már kevésbé érzem magaménak a műfajokat, és ezért jól esne, ha a blogon található tartalom a mostani személyiségemet tükrözné. Erre mondom én azt, hogy talán adnom kellett volna magamnak még egy kis időt; ahogy az írókat gyakran elragadja a publikálási vágy, és kiadnak valami szemetet, amit meg kellett volna tartaniuk az asztalfióknak, úgy talán nekem is érnem kellett volna még egy kicsit, mielőtt belevágtam a blogolásba. Bár még így is messze jól álltam ahhoz képest, ki voltam az első blogom nyitásakor… brr. Talán ez a pont már csak szőrözés.

Az átláthatóság művészete: szabályok

2018-as Virág elmondhatatlanul hálás lenne 2015-ös Virágnak, ha ez utóbbi már a kezdetek kezdetén kidolgozott volna valami tuti módszert, amivel áttekinthetőbben és rendszerezettebben tartható egy blog. Ilyen mondjuk valami szigorúbb címkézési rendszer, megszabott sémára épülő posztok, heti rendszer… és akkor talán nekem most nem kéne többszáz bejegyzést visszafelé haladva alakítanom át úgy, hogy olvasható formájú legyen. El tudok ugyanis képzelni ennél jobb szórakozást a szabad délutánjaimra.

Ez lett volna nagy vallomásom a blogolásról… ránézésre úgy tűnhet, túl sok hibát látok a gépezetben, de szerintem a legtöbben, akik valami hasonló alkotó tevékenységet végzünk, legyünk bloggerek, vloggerek, youtuberek, írók, stb. mind látunk a múltban olyan pontokat visszatekintve, amelyeknél a mai fejünkkel már nem ugyanúgy döntenénk. De így van ez jól. Hibáiból tanul az ember, meg egyéb közhelyhalmok. Tudjátok. Mindenesetre ha tetszett a poszt, akkor írjátok meg – ha meg nem, hallgassatok szépen bölcsen, ahogy Virág anyátok tanította nektek! Ha úgy érzitek, kimaradt valami a felsorolásból, esetleg saját tapasztalatból hozzátennétek még valamit, akkor várom a kommentjeiteket, aztán a holnapi viszontírásra! Ezerpuszi ;)

Szabados Ágnes - Van időm olvasni

„Számomra az olvasás olyan, mint másnak az evés. Létfunkció.”

Eredeti cím: Van időm olvasni

Oldalszám: 192

Megjelenés: 2018

Kiadó: Libri

Ár: 3699 –

Nincs időm olvasni! Annyiszor hallottam ezt a panaszt, hogy 2017 januárjában létrehoztam egy kihívást az online térben azért, hogy a közösség erejével visszacsempésszem a mindennapokba az olvasást.

A Nincs időm olvasni kihívásból lassan egy tízezer fős, aktív közösség alakult ki, amelynek tagjait a könyvek szeretete köti össze. Van időnk olvasni, sőt, van időnk arra is, hogy az olvasmányainkat még emlékezetesebbé tegyük – erre szolgál ez az olvasónapló, amelyben értékelheted az olvasott köteteket, lejegyezheted kedvenc idézeteidet, izgalmas könyves bakancslistákat teljesíthetsz, miközben számtalan inspiráló gondolatot is találhatsz az olvasásról.

Barátsággal,

Szabados Ágnes

Tudjátok, évről-évre megpróbálkozok valami napló-határidőnapló féle vezetésével – s bár a kitartásom sem mintaértékű, általában inkább akkor bizonytalanodok el ebben az ötletemben, mikor visszafelé áttekintve a hetet, rendre olyan célokat látok csak bevésve, mint „Befejezni: Dorthe Nors – Karateütés”, „megírni a Van időm olvasni értékelését”, „elolvasni és leértékelni a Mennyei bűnöket!!!” Így tehát kész ajándékként pottyant az ölembe ez a napló, mely végre kimondottan ezt a célt szolgálja: íme, rendszerezett élet, bűntudat nélkül! #szarszlogen Mármint… bűntudatom az sosem volt, amiért színtisztán könyves-blogos tervekkel firkáltam tele a határidőnaplóimat… másrészt viszont, lévén szó olyan naptárról, amibe inkább találkozókat meg fodrászidőpontot írtam volna meg témazárókat tízesével, kissé zavart a tény, hogy a jelek szerint a teljes létem az olvasás körül forog. Ami persze igaz is. Így hát nyugodtabb a lelkem most, hogy minden a maga helyén van… az olvasmányaim az új könyvecskémben, a nemlétező életem pedig a szintén nemlétező határidőnaplómban. Így kerek a világ. Csak viccelek… vagy mégsem?

Akárhogy is, nagy volt az öröm mikor először hallottam Szabados Ágnes olvasónaplójáról, akkor pedig értelemszerűen még nagyobb, mikor váratlanul megérkezett vele a futár. Még a csomag kinyitásakor megcsapó nyomtatás utáni orrfacsaró újkönyvszag sem tántoríthatott el attól, hogy egy lendülettel beleássam magam a kötetbe: bár nem regényről beszélünk, nagyjából akkora lelkesedéssel vetettem magam a lapok közé, mintha életem utazására készülnék. Nincs mese gyerekek, egy szépen szerkesztett kiadványnak hatalma van – egy könyvmoly felett legalábbis mindenképpen. És éppen ez a helyzet: egy különösen igényes, áttekinthető, és kellemes küllemű naplót álmodott meg Szabados Ágnes, az RTL műsorvezetője, valamint a Nincs időm olvasni kihívás kezdeményezője – egy olyan kötetet, amely segít rendszerezettebben tartani  olvasmányainkat, kreatív ötleteket ad, és aranyos plusz információkat is tartalmaz. Ennek megfelelően a kiadvány több részre tagolódik, én pedig ennek megfelelően haladnék végig az értékelésen is, egységenként mutatva be a Van időm olvasni naplót, s persze ugyanígy egységenként fejtve ki róla a véleményemet is.

Így fest kívülről a kötet

Haladjunk stílusosan kívülről befelé – elvégre ahogy minden nagy klisé, úgy az oly sokat hallott „külső megfog, belső megtart” közhely is igaz. Ági olvasónaplója küllem és kivitelezés terén is jelesre vizsgázik: könyveknél valamivel kisebb, keménykötésű darab, emellett fontos megemlíteni, hogy a lapjai is kellően vastagok, így szerencsére nem üt át az írás egyik oldalról a másikra. Az igényességet tovább növeli a régi időket idéző, és amúgy roppant hasznos szalag könyvjelző, és a személyes kedvencem… a színvilág. Kékes és barackos, semmi szélsőség, így tökéletesen használható férfiaknak s nőknek is – arról már nem is beszélve, hogy szerintem valami rohadt szép. Mit mondhatnék? Egyszerű, nagyszerű, és tökéletesen naplós. Nem is választhattam volna szebbet.

A naplóbelső

A könyvecskét kinyitva egy rövid bevezető, és Szabados Ági üzenete után rögtön bele is vághatunk a kötet legfontosabb részébe – ez lenne maga a napló. Bevallom, bár engem erőknek erejével próbál elcsábítani, mióta nálam van, határozottan eldöntöttem, hogy csak 2019-ben kezdem el vezetni benne az olvasmányaimat, elvégre mennyivel tisztább ez az „új év, új napló” szituáció… hiszen határidőnaplót sem szeptemberben szokás venni. Na mindegy. Visszakanyarodva a lényegre, a kiadvány jelentős részét egy ábécé rendes olvasónapló tölti ki: ez az olvasott könyvek alapvető adatainak ad helyet, szerzőnek, címnek, kiadónak, az olvasás intervallumának, valamint tartozik hozzá hely némi rövid értékelésnek, s kedvenc idézetnek is. Lényegében tökéletesen hozza azt, amit sokunk életében a moly és blog tölt be, mégis megvan a hangulata mindezt végre nem – kizárólag – a monitor előtt ülve csinálni, hanem nyomtatott formában is.

Az egyetlen dolog, ami felett értetlenül állok, az ez a bizonyos ábácé rend szerinti felosztás… mert akkor mi van, ha én egész 2019-ben csak olyan szerzőktől akarok olvasni, akiknek K-val kezdődik a neve? Jogos a felvetés persze, miért igazodna bárki egy napló tervezésekor az én efféle érthetetlen és bolondos elhatározásaimhoz… NA DE, akkor mi lesz, ha idén mindenki azt mondja, „az nyer, aki a legtöbb K betűs könyvet olvassa el”, és mindenki őrült módjára kezd körmölni a K szekcióba, aztán lefagy, meglátva, hogy mindössze öt oldalon keresztül áldozhat a benne dúló versenyszellemnek? Okés, viccet félretéve, számomra ez a megoldás kissé logikátlan… de ki tudja, talán ösztönözni fog, hogy a K betű már tele van, de az N még üres… talán. Ezen majd aggódok inkább akkor, azt hiszem.

Odalent ugyan nem emeltem ki, de a Szerb Antal idézet elmaradhatatlan... :)

Ezzel amúgy a kötetnek nagyjából háromnegyedén túl is vagyunk, de mielőtt továbbhaladnék, csak fél szót az idézetekről… ugyanis bizony ám, a betűnkénti szektorokat végig frappáns, olvasással és könyvekkel kapcsolatos idézetek választják el egymástól híres szerzőktől, nekem pedig ez az egyik személyes kedvencem a naplóban. Odalent a megszokott módon összeszedtem azokat, amelyek a leginkább megfogtak.

Azonban kicsi az esélye, hogy mindenki kedvenc idézete ott virítson előre a lapokon… így néhány oldal kifejezetten arra szolgál, hogy összeszedjük olvasmányaink legmaradandóbb sorait, mondatait. Én persze ezt rendszerint megteszem az értékeléseimben, de szerintem jó lesz ez, hogy még a kiemeltek közül is kiemeljek egyet-egyet, azokat, amelyek nem csak az olvasás alkalmával szórakoztattak, de a tartalmukat magammal is vinném a jövőben.

Kreatív olvasásmérő - ez sem rossz cucc, azt hiszem :D

Az idézetek sorát kifejezetten kedves kis lapok követik, változatosan informatívabbak és írósak, így aranyos illusztrációk mutatják be a könyv keletkezésének folyamatát, mindenféle helyet, ahol egy könyvmoly számára kivitelezhető az olvasás, de itt kapott helyet egy – amúgy bocsánat, de nevetségesen rövid :D – kitöltendő kívánság- és várólista is.  Vicces lesz megszülnöm, a többszáz tételből melyik húsz érdemli meg, hogy a naplóba kerüljön, de egyiküket sem akarok megbántani a hátrányos megkülönböztetéssel. Ezen kívül szólnak lapok az olvasás szeretetéről, gyűjthetünk olyan olvasmányokat, melyeket ajánlunk, és vezethetjük a könyves eseményeket, mint a Könyvfeszt, vagy író-olvasó találkozók, dedikálások, s meg ne feledkezzek a NIOK eddigi, és várható témáiról… és tudom, hogy a sorrendet némileg felrúgtam, de mindenképpen a felsorolás végére akartam hagyni a legnagyobb kedvencem… az olvasós bakancslistákat.

Olvasás + bakancslista... külön-külön is bírom őket, hát még együtt... képzelhetitek

Esküszöm nektek, gyerekek, ezekért az oldalakért megőrülök, és ezer százalék, hogy ezzel a résszel nem várok 2019-ig, mert tovább visszaszámolni már nem tudok: december elsejével máris kezdem a téli kiadást. A kiadvány ezen részében évszakonként találhatunk olyan teljesítendő pontokat, mint például „télen olvass a karácsonyi vásár forgatagában” vagy „tavasszal olvass hajnalok hajnalán, miközben kel fel a nap” – ezeket pedig minden esetben egy kis tematikus olvasós kihívás követi. Nevezetesen hely 10 könyvnek, amit el kell olvasni a szezonban – de mindegyikhez tartozik valami megkötés, például nyárra dukál egy olyan regény, ami a tengerparton játszódik, ősszel pedig taroljon valami barna borítójú. Nem azt mondom, hogy nagy was ist das, de valamiért kifejezetten vonzódok az efféle listákhoz, úgyhogy első látásra adott némi motivációt ez a rész.

Mint látjátok, a kötet a moly.hu és az egyre kiterjedtebb bloggervilág egyfajta fizikai megjelenése, szóval joggal is kérdezhetnétek, hogy így mégis mi értelme van… de akármilyen hülyén is hangozzon, szerintem ezt érezni kell. Ugyanis hagyományosan, papíron vezetni valamit, ami egy kattintásra van tőlünk a digitális világban, kifejezetten pozitív érzés, sajátos hangulattal. Én személy szerint sokszor elhatározom, hogy a délutánt az olvasásnak szentelem, teljesen netmentesen, mégis gyakran azon kapom magam, hogy ösztönösen nyúlok a mobilomért, hogy jelöljem molyon mennyit haladtam, meg felvigyek egy új idézetet. Az olvasónapló pedig éppen ezt adja meg kicsiben: telefon helyett előkaphatom ezt a könyvecskét, és emiatt nem érzem azt, hogy csorba esett volna az olvasási időmön, mint a netes megoldásnál… ugyanis azt mondanom sem kell, hogy a „csak felviszem molyra, fél perc”-ből hamar lesz „megkukkantom a Messengert” majd egy „na jó, csak még gyorsan lecsekkolom az Instát”. Ez pedig rossz – de a jelek szerint kiküszöbölhető.

Mindent összevetve hálás vagyok, amiért kezembe került Ági olvasónaplója. Kívül-belül gyönyörű kiadás, s bár van benne egy-egy logikai bukta – mint számomra az ábécé rend –, így is jól vezethető és hasznos kis kötet, legyen szó akár rólam – rólunk –, a digitális korban felnőtt molyról és bloggerről, vagy akár egy hatvan éves nagymamáról, akinek a világon semmi affinitása interneten bíbelődni effélékkel. A Van időm olvasni naplót jó szívvel ajánlom azoknak, akik inkább csak röviden akarnak megemlékezni olvasmányaikról, esetleg épp csak most készül előtörni belőlük a bennük lakó könyvmoly, de azoknak is szívesen adnám a kezébe, akiknek a moly vagy a bloguk mellett csak afféle „étrendkiegészítőként” funkcionálhat… mert a hangulat az hangulat. Ezen felül különösen ajánlom a könyvet szülőknek, gyereknek, barátnak, barátnőnek… ugyanis nagyban virágzik a karácsonyi ajándékvásárlás aktualitása, ez a kiadvány pedig szépen mutatna bármilyen könyvmoly fája alatt. ;)

Kedvenc idézetek:

„A könyvek olyanok, mint a tükör: mindenki azt látja bennük, amit a lelkében hordoz.” /Carlos Ruiz Zafón/

***

„Évekkel ezelőtt szentségtörésnek éreztem akár egyetlen vonalat is belehúzni bármilyen könyvbe. Ma már szinte nem is ülök le úgy olvasni, hogy nincs egy ceruza a kezem ügyében. az aláhúzogatásokkal személyre szabom a könyv küldetését. És később nem is volt nagyobb öröm számomra annál, mint amikor láttam, mások hogyan firkálgatják tele az én könyvemet:” /Al Ghaoui Hesna/

***

„Könyvekről szólni egy kicsit mindig annyi, mint magunkról beszélni.” /Babits Mihály/

***

„Egy könyv éppoly veszélyes lehet, mint bármely utazás. Az a személy, aki behajtja a hátsó fedelet, nem biztos, hogy ugyanaz, mint aki felütötte a kötetet.” /Mark Lawrence/

***

„Minden pillanatban át szeretnénk jutni abba a bizonyos másik dimenzióba. Emiatt iszunk, drogozunk, görbítjük el az életünket… pedig csak olvasnunk kellene.” /Vécsei H. Miklós/

Ha érdekel a napló, rendeld meg ITT!

Blogturné és nyereményjáték

Szabados Ágnes Nincs időm olvasni! facebookos csoportja és kihívása rövid idő alatt nagyon ismert és kedvelt lett a könyvmolyok között, és olyanokat is könyvmollyá tett, akik korábban egyáltalán nem vagy csak keveset olvastak. Ági most egy különleges könyvvel kedveskedik nekünk, melyben nemcsak rendszerezhetjük az olvasnivalóinkat, hanem vezetése ösztönözhet is arra, hogy még több könyvet vegyünk a kezünkbe. A turné során 10 blogger mondja el a véleményét a Van időm olvasni nevezetű olvasónaplóról, a turné végén pedig ti is nyerhettek belőle egy saját példányt.

A Nincs időm olvasni csoportban Ági minden hónapban más témát ad meg, amelyhez olvashatunk. A játék során a 2017-ben és 2018-ban meghirdetett témákhoz kapcsolódó könyvek címét kell kitalálnotok leírás alapján. Feladatotok, hogy a Rafflecopterbe írjátok be a történetek magyar nyelvű címét.

Figyelem! Felhívjuk a figyelmeteket, hogy a válasz elküldése után már nem áll módunkban manuálisan javítani rajta. A kiadó csak Magyarország területére postáz. A nyerteseket e-mailben értesítjük. Amennyiben 72 órán belül nem jelentkezik a szerencsés, újabb nyertest sorsolunk.

2018-ban, júliusban valami oroszt kellett olvasni, ha pedig orosz, akkor Dosztojevszkij. Legismertebb regényéről van szó, melyben az R. R. R. monogrammú főszereplő gyilkosságot követ el, és a lelkiismerete leplezi le végül.

Állomáslista:

11. 24. Spirit BlissSárga könyves út

11. 25. Nem félünk akönyvektől!

11. 26. A SzofisztikáltMacska

11. 27. Never Let Me Go

11. 28. Függővég

11. 29. Deszy könyvajánlója

11. 30. Szembetűnő

12. 01. Sorok között

12. 02. Olvasónapló

12. 03. Könyv és más

a Rafflecopter giveaway

Matt Haig - Miért érdemes életben maradni?

„Kell egy ok, amiért érdemes életben maradni. Valami erős ok, ami itt tart.”

Eredeti cím: Reasons to Stay Alive

Oldalszám: 248

Megjelenés: 2016

Kiadó: Park

Ár: 2950 –

A huszonnégy éves Matt Haig világa egyik pillanatról a másikra összeomlott. Egyszerűen nem látta, hogyan tudna tovább élni. Ez a könyv annak a története, hogyan jutott túl a krízisen, hogyan lett úrrá a betegségen, ami majdnem tönkretette, és hogyan tanult meg újra élni.

A Miért érdemes életben maradni? nem csupán egy memoár, hanem megható, vicces és örömteli vizsgálata annak, hogyan éljünk jobban, és hogyan hozzuk ki a legtöbbet az életből és önmagunkból.

Matt Haig regénye a tökéletes időben toppant be az életembe – nem mellesleg a nővérem csodás megérzésének hála –, nevezetesen akkor, mikor egy másik depresszióval foglalkozó történet, a Prozac-ország éppen teljes letargiába sodort. És tudjátok, alapvetőnek tűnt, hogy a depis könyv okozta levertséget egy újabb „depis” könyv által gyógyítsam meg. A téma, épp ahogy a legtöbb pszichés valamint mentális betegség egy ideje az érdeklődésem egyik fő összetevőjévé vált, így kézhez kapva a kötetet rögtön megvolt bennem a pozitív kezdéshez elengedhetetlen kíváncsiság. A szerzőben pedig a pozitív kezdéshez elengedhetetlen pozitivitás. Tudni illik, én magam nem vagyok az optimizmus mintapéldánya… de Haig öniróniával vegyített életigenlése még engem is meggyőzött. Azonnal. Tudtam, hogy mi ketten egész jól össze fogunk barátkozni.

Így kezdődött minden – azt persze ekkor még nem is sejthettem, hogy a szerző legpozitívabb tulajdonsága lesz az is, amely számomra levon a mű valós értékéből.

Matt Haig… nos, úgy éreztem pengeélen táncolva jutott el ennek a könyvnek a végéig. És miközben éppen próbálom összeszedni a gondolataim erről, úgy érzem, még csak jogom sincs megítélni ezt a produktumot – amúgy helyesen érzem, ugyanis valóban semmi jogom erre –, elvégre miről is beszélünk? Egy ember depressziójáról, pánikjáról, betegségéről, csupa komoly témáról, amelyek, még laikusként is tudjuk, hogy drasztikus mértékben átalakítják egy egészen addig átlagos ember mindennapjait – ha úgy tetszik, megkeserítik minden percét. Szóval mit ítélhetnék meg én, vagy bárki más? A sebességet, amivel „főhősünk”, egyben szerzőnk belecsöppent a depresszió mocsarába? A folyamat érthetetlenségét? A rossz döntéseit? Netán azt, hogy visszanézve élete talán legnehezebb szakaszára, fogta magát és megírta a történetét – humorral, csapongva, a visszatekintés áldott pozitivitásával? Hadd segítsek, ha kiszaladt volna egy-egy rossz válasz valaki száján: egyik miatt sem ítélhetjük őt meg. Ez tény. Elvégre mindenki úgy éli meg a depressziót, ahogy, és úgy lábal ki belőle – már ha kilábal – ahogy csak tud. Elfogadom a folyamatot, elfogadom Matt Haig történetét, és becsülöm, amiért kiállt a világ elég a problémájával, nem szégyellte – ahogy a társadalam szerint pedig kellene DE JÉZUSOM, NE HAGYJÁTOK, HOGY EBBE MEGINT BELEMENJEK, MERT AGYÉRGÖRCSÖT KAPOK MAGAMTÓL, KOMOLYAN –, és ezzel netalán még segített is a hasonló problémákkal küzdőknek.

Itt viszont térjünk vissza arra a bizonyos pengeélen táncolásra. Mert Matt Haig történetében ott van egy szörnyű betegséget átélt ember őszintesége és egy önsegítő könyv minden jószándéka is; sugározta a pozitivitást és életigenlést, de eközben csak úgy átrohant egy igen jelentős téma felett – ez pedig engem komoly gondolkodóba ejtett: erre van szükség? Így adunk képet a kevésbé tájékozott olvasóknak a depresszióról? Ha egyvalamit kritizálnék a Miért érdemes életben maradni? kapcsán, az ez: a gyorsasága és felületessége. Kicsit olyan ez, mint rohanni egy kört Londonban, megnézni a Big  Bent meg a London Eye-t, aztán továbbállni anélkül, hogy elbóklásznánk akár kicsit is az utcáin, átadva magunkat az érzésnek.

Én magam sem tudom jól előadni magam jelenleg a teljesen ambivalens érzéseimmel. Mert egyrészt nagyra értékelem a szerző optimizmusát – megkap és magával ragad az életigenlése, a hihetetlen humora, és persze az, hogy jó üzenetet közvetít: azt, hogy a legnagyobb sötétségből is van lehetőség visszatalálni az életbe. Ugyanakkor Haig derűlátó hangvétele a hitelesség éles képét némileg homályossá is tette. Én személy szerint a „ne mondd, inkább mutasd” elvét vallom, szerzőnk viszont nem szűnt meg a depresszió nyomorúságairól beszélni, miközben talán észre sem vette, hogy az igazi szenvedés, az ő igazi szenvedése elveszett a sorok között, és nem jutott el az olvasó lelkéig. Nem kételkedek abban, hogy igenis rettenetesen érezte magát, mert nyilván így volt, de az elbeszélése által nem éreztem át kellően a fájdalmát, nem kerített hatalmába a letargia, nem söpörtek el a depresszió szörnyűségei… Mégpedig a Prozac-ország után tudom, hogy egy betegség hű ábrázolása ezt teszi.

Szerencsére azonban nem az elégedetlen szájhúzás az egyetlen reakció amit kiváltott belőlem Matt Haig története… amennyiben így lenne, most szépen fel is függeszthetném az értékelésírást, nyomhatnék egy publikálást és hátradőlhetnék, mint aki jól végezte dolgát. DE! A Miért érdemes életben maradni? sokkal több minden rejt magában, mint amit eddig fel tudtam vázolni – lehetőségeket, és valami erőt, ami miatt a 250. oldalra nem értek semmit a nagy kritikus megállapításaim, ugyanis sikerült beszippantani engem is. Észrevétlenül, oldalról oldalra, hiába jegyeztem meg ezt, jegyeztem meg azt, Matt Haig stílusának bűbája alól nem tudtam kivonni magam: ízessé, élvezhetővé, egyedivé tette az írását. Noha a kifejezésmódja megcsillogtatásához nem jó témát választott, ez nem von le a tehetségének értékéből. Feltöltődtem. Mosolyogtam. Kuncogtam, mint valami ostoba. És persze nevettem. Úgy igazán.

Így történt, hogy Matt Haig depressziójának könyvét láthattam a kezeim között átlényegülni valami mássá: talán inkább a gyógyulás utáni önmaga kiteljesedéseként, egy gyógyult ember segítségnyújtásaként. Ha úgy tetszik, egyfajta önsegítő könyvként funkcionált. És mikor megtanultam nagy nehezen inkább erre az aspektusra, meg persze a szerző humorára összpontosítani, azon kaptam magam, hogy a pozitivitás meg effélék engem is átjártak – legalább egy kicsit. Szerettem a tippjeit, a listáit, amelyekkel inkább komikusan, mintsem halál komolysággal szemléltette a depresszió működését, visszaidézve saját tapasztalatait. Nem ezt vártam ha depresszióról van szó? Tény. Élveztem? Úgy bizony. Lehet akartam valami világmegrengetőt, olyasmit, mint a Prozac-ország volt számomra –szóljatok rám, hogy ne hasonlítgassak, mert ez nem fair –, de arra sem panaszkodhatok, amit Matt Haig adott (talán éppen Wurtzel depresszió-történetének ellensúlyozásaként): néhány órányi kikapcsolódást, nevetést, valami fénnyel teli, szívmelengető kivitelezésben.

Kedvenc részek:

Elnézést Matt Haig, elnézést világ… de jobban betaláltak azok a fejezetek, amelyek nem szorosan a szerzővel foglalkoztak, és inkább általánosságban szóltak a depresszióról, a beteg környezetéről, a gyógyulás felé vezető útról. Nem mintha nem kedvelném drága Mattünket... mert amúgy kifejezetten jófej férfinak ismertem meg ez alatt a 250 oldal alatt, de az ő kissé hézagos történeténél többet tudott mondani két rövid oldal a tapasztalt, és többnyire általános depressziós tünetekről, vagy egy kis lélekerősítős-önsegítős rész. Vagy akár az, mikor Matt a depressziójával beszélgetett. Nem tudom, illett-e, de rég nevettem olyan jót…

Kedvenc idézetek:

„Meg akartam halni. Nem, ez így nem egészen pontos. Nem akartam meghalni, csak nem akartam élni. A halál megrémített. És csak az halhat meg, aki él. Megszámlálhatatlanul több az olyan ember, aki soha nem is élt. Én is olyan akartam lenni. A klasszikus kívánság: bárcsak soha meg sem születtem volna. Bárcsak a háromszázmillió sperma között lettem volna, amelyiknek nem sikerült.”

***

„Most nem arról beszélek, hogy „ami nem öl meg, az megerősít”. Nem ám, mert ez egyszerűen nem igaz. Ami nem öl meg, az nagyon gyakran legyengít. Ami nem öl meg, az egy életre megsebez. Ami nem öl meg, attól félsz kilépni a házból vagy a szobából, és remegsz vagy összefüggéstelenül motyogsz, vagy az ablaknak döntött fejjel sóvárogsz az után az idő után, amikor az a micsoda még nem ólálkodott körülötted.”

***

„Az emberek nagy értéket tulajdonítanak a gondolatnak, pedig az érzések ugyanolyan létfontosságúak. Olyan könyveket akarok olvasni, amelyek megnevettetnek és megríkatnak, és félelemmel vagy reménnyel töltenek el, amelyektől diadalmasan a levegőbe bokszolok. Azt akarom, hogy a könyv megöleljen vagy tarkón ragadjon. Azt se bánom, ha gyomorszájon vág. Mert ezért vagyunk itt: hogy érezzünk:”

***

„Hajnali háromkor sose elmélkedj az élet nagy kérdésein.”

Borító: 5/5

Matt Haig könyvének fedele, ha szabad így mondanom, kifejezetten az esetem: annyira letisztult, amennyire csak lehetséges, és mégis van benne már első ránézésre is valami megkapó, talán a betűkön átfutó enyhe színátmenet… nem tudom. Mindenesetre imádom a minimalizmusát, az egyszerű formáit és színeit – és ha már itt tartunk, akkor elmondom: a címet is.

Pontozás: 5/4

Erre most úgy érzem, szükségem volt. Valamire, ami figyelmeztet, hogy hajnali háromkor ne elmélkedjek az élet nagy dolgain… valamire, ami megmutatja hogy van lent, van fent, a kettő között pedig ha picit botladozós is, de azért járható az út. Tény, témájához, a depresszióhoz mérten nagyon is felületesnek éreztem Matt Haig beszámolóját a küzdelméről, de úgy vélem kellenek az ilyen történetek is, kell látni, hogy létezik fény, még ha éppen be is lep mindent a sötétség. És igenis kell, hogy ilyen helyzetben az ember képes legyen némi humorral tekinteni a helyzetére – még ha csak utólag is. A Miért érdemes életben maradni? ad egy aprócska darabot abból, amit depressziónak hívunk, de én úgy éreztem, hogy igazából nem a betegség könyve volt – sokkal inkább a gyógyulásé. Matt Haig pedig laza elbeszélést és egy kisebb önsegítő tréninget gyúrt össze, hogy hozzá hasonlóan másra is ragadjon némi pozitivitás. Haig memoárja gyors olvasmány – nekem speciel megvolt kb. három óra alatt –, de annál szívet melengetőbb; olyan, ami garantáltan elgondolkodtat, de közben fényt is csempész a napunkba.

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!