Búcsúzni vagy szabadulni? | Minek az éve volt 2018?

2018-nak hivatalosan is vége – nálam legalábbis biztosan. Egy hónapja meglepő módon még szorult belém annyi naivitás, hogy a decembertől várjam az évem hatalmas, mindent elsöprő plot twistjét, de most, miután – lévén ez a való világ, és nem valami vígjáték – nem következett be, bölcsebb vagyok, minthogy a maradék pár órámtól várjak bármiféle fordulatot. Ez az év… embert próbáló volt. Fájdalmas. És itt az ideje, hogy búcsút vegyünk végre tőle. Éjfél ide vagy oda.

Még nem érzem azt a tipikus szilveszteri-újévi merengést, mint az emberek – köztük én is – általában, nem összegeztem még magamban úgy igazán, velősen a mögöttem álló tizenkét hónapot, s nem rohamoztak meg az emlékek sem – az ideiek legalábbis. Az év bármely más időszakában többet gondolkodtam, mint mostanában, s bevallom, ebben a percben csupán két kérdés foglalkoztat: hogyan repülhetett el így az idő, mikor még pontosan emlékszem a tavalyi 31-émre, s hogyan vánszoroghatott ennnnyire undorítóan lassan? Mintha nem egy év lett volna, hanem minimum három. Mégis, néha csak egy percnek tűnik. Virágos ellentmondás, szilveszteri kiadás. Remélem már mindenkinek hiányzott.

De nézzük, honnan indultunk. 2017 végén görcsösen magam mögött akartam hagyni az óév minden problémáját – ezért tettem is, a tervem viszont dugába dőlt, így annyit mindenképpen tanultam az esetből, hogy minél erőszakosabban szabadulni akarunk a gondjainktól, azok annál elszántabban követnek majd minket, s garantáltan velünk is ragadnak jóban-rosszban. Az idei évet alapjaiban határozta meg – a legklisésebb kifejezéssel élve – némi szerelmi szenvedés… sokat reméltem, nagyot csalódtam, haragudtam úgy, mint még soha, szárnyaltam pár napig, majd voltam egészen magam alatt, és még most is csak megvalósítandó cél, hogy egészen túllépjek a dolgon. A stresszfaktorom tovább emelkedett némi más, komolyabb természetű problémának köszönhetően, amikbe nem folynék bele, mindezt pedig kiválóan megkoronázta a végzős évem, ami egyszerre keltette életre minden még szunnyadó aggályomat, félelmemet, és rövid időn belül egy konyhaszéken összekuporodva zokogó kislánnyá varázsolt. Állandó idegben tartott a jövőtlenségem, a továbbtanulás, jobban utáltam magam, mint valaha, három hónapon keresztül a szalagavató ölte a lelkem szépen csendben, a feszültség pedig csak nőtt, nőtt, és nőtt, én pedig kitartóan nem osztottam meg az érzéseimet másokkal, mert hát mégiscsak, felrobbanni sokkal jobb. De a francnak hiányzik, hogy mások agyára menjen a panaszkodásával. Veletek ez annyira más. Hiába ismerlek sokatokat, mielőtt ezek az arcok kiválnának, kiélesednének, először csak az arctalan tömeget látom. Mellesleg senki sem kényszerít senkit, hogy itt legyen és olvasson… úgyhogy ez lenne itt a megfelelő hely és idő egy olyan igazi, együtt sírós-együtt nevetős őszinetség rohamhoz. De nyugi, nem lesz.

Mindenesetre ezeknek köszönhetően maximálisan a múltamban éltem ahelyett, hogy a jelenre koncentráltam volna. Lényegében az egész évemet ez az örökös „jelen nem levés” jellemezte: a mát megélni képtelen voltam, s ha meg is tettem, csak egyre mélyebb letargiába zuhantam tőle, a jövőmre gondolni féltem, mert úgy éreztem nincs előttem perspektíva, a múlt pedig fájt… de talán még ott éreztem magam a legkomfortosabban. Sokmindent tanított az elmúlt időszak, de a legfontosabb tanács, amit átadhatnék mindannyiótoknak ez: éljetek! Éljetek most, és éljetek teljesen. Nem mintha én tudnám, az milyen… az ellenkezőjéről viszont van tapasztalatom, bőven túl sok is, és állíthatom, hogy nem vezet semmire, boldogságra meg pláne nem. Többek között ezért vált a mindfullness tanulmányozása és alkalmazása az egyik nagyobb célommá 2019-re – de erre majd rátérünk később.

Lényeg ami lényeg – vagyis igazából nem számít, de ha már így benne vagyok, befejezem –, időközben a fizikai állapotom úgy döntött meglátogatja a lelkivilágom ott A Béka Segge Alatt Falván. Állandóan betegeskedtem, mindenem megmagyarázhatatlanul fájt, nem is beszélve az idén felerősödő paranoiámról, kényszerességeimről és pánikjaimtól. Néha úgy érzem, embernek még nem okozott akkora stresszt belépni az ebédlőbe, mint nekem – persze ez nyilván nem így van, de próbálná bárki ezt mondani egy menzásnak, aki rosszul van a tömött ebédlő gondolatától is.

Összességében, bár így is több volt az untatás, mint kellett volna, de még a részleteket mellőzve is, ha egy képpel kéne jellemeznem 2018-at, akkor az bizonyára egy rohadtnagy feltartott középsőujjat ábrázolna. Megjegyzem, drága 2018, üzenem viszont, ugyanezt neked is! Ez az év lecseszte a bábumat a tábláról, és játékosból tehetetlen nézővé tett… én mindezt nem azért mesélem el, mert sajnálatot várok, vagy mert egy picsogó liba vagyok. Egyrészt… nos, mert megtehetem. Másrészt mert hiszem azt, hogy semmi sem könnyít úgy az ember lelkén, mintha leteszi pár percre a terheit. Az elmúlt, itthon töltött ünnepi időszak úgy érzem némileg kisimított, de még nem tudom, mennyire tesz majd depresszióssá az élet, ha visszakényszerülök a mindennapokba… mindenesetre remélem, hogy minden rossz elfogadása úgy, ahogy esett, és az, ha mindezt most leteszem ide és itthagyom, segít majd, hogy a magam láncaival ugyan, de picit felszabadultabban kezdjek bele a következő évbe.

S eljutva eddig a pozitív maszlagig – amit szokatlan, de most még kicsit magaménak is érzek –, ideje lenne figyelmet szentelni annak is, mit köszönhetek 2018-nak. Az arányok, meg persze a feneszar agyműködésem miatt elsősorban nem ezek ragadtak meg, de tény és való, hogy nem csak rosszat hoztak a mögöttem lévő hónapok, úgyhogy nézzük, hogy állunk:

… megjelent a tavaly benyújtott tízoldalas iskola/várostörténeti (legalábbis efféle) pályamunkám egy evangélikus folyóiratban

… ha már itt tartunk, nem nagy szám, de az egyik – talán a legjobb – versem megjelent az iskola évkönyvében szemét, SZEMÉT

… apropó versek: idén egész sokat írtam. Persze mai szemmel már mind a szemétbe való… de azért kellettek azok. Főleg mert ismét országos helyezést hoztak egy versíró versenyen

… ösztöndíjat nyertem, úgyhogy hamarosan új gépről fogom pötyögni a posztokat

… előrehozott érettségit tettem infóból és angolból – ráadásul kifejezetten jól

… azt hiszem nagy nehezen eldöntöttem, mivel akarok foglalkozni a jövőben

… Blogturné Klub tag lettem augusztusban

… felfedeztem Tisza Kata munkásságát. Talán ez a legnagyobb pozitívum idén. 

Összeszedve – és realizálva, hogy ennyi volt a jóból – mindez siralmasan kevésnek tűnik… mit annak tűnik, az is. De becsüljük csak meg. Most ez jutott. És blablabla, tekintsünk előre a jövőbe, pozitívan és reményekkel, tervekkel telve… meg minden efféle hányinger klisé ami a számon kifér, de mielőtt megtennénk, villámgyorsan tekintsük át azt is, mit jelentett ez a 12 hónap a blog szempontjából. Igazából ezért lennénk itt.

Ami a Never Let Me Go háza táját illeti, igencsak hullámzó munkakedv mozgatta a szálakat a háttérben, így az átlagos teljesítményű évkezdés májusra átcsapott kész tragédiába – elvégre mi az, ha a blogger nem akar többet olvasni, ha nem a vég –, majd nyáron kikecmeregtem a gödörből, onnantól pedig úgy érzem, jó irányba íveltünk tovább. Tudjátok, felültük a hullámvasútra ami csak felfelé megy. Remélem. Mindenesetre úgy érzem a holtpont egyféle külső-belső teljes megújulást hozott a blognak, mintha csak a hamvaiból támadt volna föl: először is kapott egy szebb dizájnt – ami ugyan nagyon minimál, de végre olyan, amilyenről álmodtam –, majd elkezdett tartalmilag is felnőni, velem együtt. Az idei évben a könyvbéli ízlésem erőteljes változásnak indult, kissé kinyílt előttem a világ, így kilépve a komfortzónámból idén sokkal vegyesebb felhozatalt tudtam produkálni értékelések terén is: a romantikus irodalom mellett feltűnt a thriller, a horror, a szépirodalom, a költészet, a pszichológia, életmód, mélyebb lélektaniság… minden mi szem-szájnak ingere. És annyira, de annyira elmondhatatlanul élveztem… és élvezem még mindig. Magamra találtam a könyvek zűrzavarában. És ha már itt tartunk… a magamra találás egyik legfontosabb segítőjéről is ejtenék pár szót. Nem sokat. Nem litániáznék, hiszen egész évben az tettem. Szerintem nincs köztetek, aki ne lett volna szemtanúja legalább egyszer – de inkább többször – egy lelkesedés-kitörésemnek Tisza Katáról. Márciusban fedeztem őt föl, mint szerzőt, Akik nem sírnak rendesen c. kötete pedig azonnal megvett magának – hogy miért, azt ITT elolvashatjátok –, amiből könnyűszerrel lett három újraolvasás, akárcsak A legjobb hely a városban te vagy esetében, amit szintén nem egyszer vettem kézbe az elmúlt hónapok során. Tisza Kata minden sora sebzett és gyógyított, és rengeteget segített – és segít továbbra is.

Végül pedig, érdemelne pár szót a blogot ért idei legnagyobb siker is: augusztusban kaptam ugyanis egy olyan emailt, amitől körberohantam a lakást mint akit rakétából lőttek ki. Blogturnés lettem én is – ezzel pedig nem csupán egy nagy blogger-álmom vált valóra, de egy irtó jófej társaságnak is része lettem. És persze megtanultam milyen határidőre posztot írni. Én és a rendszeresség. Ismerkedünk egymással. Ezt kapjátok ki.

Összegezve: bár magánemberként ronccsá vert az év, a bloggal végeredményében kegyesen bánt – imádom, ahol most tartunk, és ezen a vonalon szándékozok továbbra is haladni. Úgyhogy ugorjunk fejest a statisztikák szépségeibe, és nézzük, miért is vagyok hálás nektek, azt tanácsolom! ;)

Összes közzétett bejegyzés: 291

Összes közzétett komment: 770

Feliratkozók száma: 219 (tessék, eggyel lecsúsztunk a célról xd)

Oldalmegtekintések száma: 153 000

Facebook kedvelések száma: 442

Instagram követők száma: 640

Legnépszerűbb posztok idén:

10 idézet, amivel Tisza Kata kiütött

Jay Asher – Micsoda fény! | értékelés

Leiner Laura – Ég veled | értékelés

Positive vibes | 100 dolog, amit szeretek

Szurovecz Kitti – A kisemmizett angyal | értékelés

Tisza Kata – A legjobb hely a városban te vagy | értékelés

Nem elég röviden és nem elég tömören ennek az éve volt 2018. Nem mondom, láttam már ennél jobbat, remélem fogok is, de vége van, hála a jó istennek, úgyhogy levonom a tanulságokat, kitűzöm az újabb – megvalósíthatatlan – célokat, konzerválom a szépségeit és megpróbálom feledni a fájdalmait, hogy új erővel és tiszta – de legalábbis kevésbé agyonhasznált, összegyűrt, leevett és megsárgult – lappal kezdhessek neki 2019-nek! Az újévi optimizmusból sosem elég, úgyhogy a napokra még várhattok két posztot is a témában, ugyanis lógok még az idei kedvenceimmel, nem is beszélve az átadandó bölcsességeimről és a jövőbeli céljaimról… viszont addig is szeretnék mindannyiótoknak boldogságban, sikerekben, jó könyvekben és szeretetben gazdag újévet kívánni! Koccintsunk egy nagyot. Ne ázzunk el. Érezzük jól magunkat. Aztán találkozzunk jövőre ugyanitt.

Colleen Hoover - Túl késő | Blogturné + nyereményjáték

„A világ nem tartozik nekünk semmivel. Elfogadjuk, amit kapunk, és megpróbálunk kezdeni vele valamit.”

Eredeti cím: Too Late

Oldalszám: 472

Megjelenés: 2018

Kiadó: Könyvmolyképző (Rubin Pöttyös)

Ár: 3299 –

Sloan a poklok poklát is megjárná azokért, akiket szeret.

És meg is teszi, minden egyes nap. Amikor azonban rádöbben, hogy valójában börtönben él a veszélyes, erkölcstelen és züllött Asa Jackson mellett, Sloan kész bármit megtenni azért, hogy szabaduljon szorult helyzetéből. Akár a testi épségét is kockára tenné, aminek senki sem állhat az útjába. Senki, kivéve Cartert.

Asa életében Sloan a legjobb dolog. És Asa szerint Sloan életében ő a legjobb dolog. A lány nem nézi jó szemmel Asa züllött életmódját, pedig a srác szerint, ő csak azt teszi, amit tennie kell, ha mindig egy lépéssel az üzletfelei előtt akar járni. Mindent megtesz annak érdekében is, hogy egy lépéssel Sloan előtt járjon. Senki sem állhat az útjába.

Senki, kivéve Cartert.

Az év legmegrázóbb regénye arról, meddig élhetünk és hogyan szabadulhatunk egy bántalmazó kapcsolatból.

Ismerd meg Sloan példaértékű sorsát!

Mindig egyfajta különös érzéssel tölt el belekezdeni egy újabb Colleen Hoover regénybe – izgatottság, remény és hit elegyével, némi kíváncsisággal… a tudattal, hogy ez most valami fantasztikus lesz, ugyanakkor valami háttérben lappangó aggodalommal, hogy mi van, ha mégsem. Nem mintha nagy esélyt látnék erre… de tudjátok, nagy elvárások nagy bukást vonhatnak magukkal. Az írónő hazánkban megjelenő legújabb kötete kapcsán az elmúlt pár hétben mást sem hallottam, minthogy homlokegyenest ellenkezik CoHo korábbi műveivel; azt, hogy ez valami más, valami egészen új. Megjegyezném, tekintve, hogy komoly érzelmek fűznek az eddigi Hoover kötetekhez, ez nem tűnt valami biztatónak. Ám elmondhatom, így, 500 oldallal később, hogy a hírek csak félig bizonyultak igaznak – ugyanis úgy érzem, a Túl késő mindössze annyiban különbözik minden eddigi Colleen Hoover regénytől, hogy messze-messze felülmúlja őket. Na nem ám egyesével… hanem mindet összevetve. Oké, talán a Velünk véget ért leszámítva, azzal osztozik a trónon. Mennyire izgultam a Reménytelenen; hogy elszorult a szívem az Egy nap talán olvasása közben; s hányszor ejtettem könnyeket a Vallomás miatt… s bár ez mind szép és jó, most úgy érzem, mindez meg sem közelítette azt a totális hullámvasutat, amit a Túl késővel éltem át. Különös regény ez. Épp amennyire lehet szeretni, úgy lehet gyűlölni is, a szereplőket úgyszintén. Sloan, Asa és Carter története az írónő fejének nem egyazon részéből pattant ki, ahol Will, Ridge vagy Holder született; a Túl késő minden ízében a sötétségből fogant. Nem csak „meghempergett” a koromban, hogy feketévé váljon: igenis a velejéig kegyetlen. És beteg Nagyon, nagyon beteg.

A történet alapja mindenki számára elég kilátástalan szituáció – bár a „kilátástalan” valamennyi főszereplő számára más jelentéssel  bír, elvégre Asa egyre inkább elhatalmasodó őrülete, Carter a jó szíve, Sloan pedig szorult helyzete miatt őrlődik, s sodródik mondhatni tehetetlenül az életben. A különbség az, hogy van, aki felismeri ezt a helyzetet – mint Sloan vagy Carter – és van Asa, aki számára az élet még így is egy álomvilág, melyben az övé minden kincs, s legfőképp: ő is kincs mindenki más életében.

Szövevényes történetről beszélünk, nem egy, de nem is kettő fontos üzenettel, amire felfigyelhetünk, de valamennyi feldolgozott pszichológiai jelenség közül úgy érzem, Asa tartogatta a legtöbb érdekességet. Röviden felvázolva egy elnyomó és bántalmazó kapcsolat áll fent közte és Sloan között, mely a lány testi illetve lelki kihasználásáról szól. Ez elég világos ügy, és szerintem normális emberekként mind egyként kiáltanánk a viselkedése ellen. Ugyanakkor megszokhattuk már, hogy Colleen Hoover egy kényes kérdést sem átlag szemmel közelít meg, ezáltal pedig az olvasó számára is egyre nehezebbé teszi a véleményformálást. Az alapszituáció adott. És elítélendő. Azonban minél részletesebben kibontakozik a férfi jelleme, minél több alkalommal jutunk be a fejébe az általa narrált fejezetek segítségével és minél több visszaemlékezést olvasunk, annál nehezebb egyértelműen állást foglalni, s feketén-fehéren látni a dolgokat. Pláne, mert a világon tényleg ritka, hogy valami csak fekete vagy csak fehér legyen, mindig inkább a szürke zónában van… csak azt kell megtalálni, a skála mely oldalán.

Asa, Asa… ami őt illeti, bevallom, mostanra sem sikerült belőnöm a helyét. Mert az első perctől fogva gyűlöltem őt, gyűlöltem a játszmáit, azt, ahogy Sloant manipulálja, hogy bántóan visszaél a lány kiszolgáltatottságával, mi több, csak afféle díszként tartja a házában, mint valami kincset vagy trófeát amivel mindenkinek dicsekedhet, ugyanakkor senkinek sem hagyja hogy ránézzen. Ez a fajta hozzáállás szerintem a legtöbb nőt kihozná a béketűrésből. Nem vagyok én ádáz, harcos feminista, csupán az egészséges nemi egyenlőség híve, az igazságérzetemet pedig ilyen alapon roppant mód felpiszkálta Asa és Sloan kapcsolat-félesége – ami őket összeköti, az számomra sehol sem fér bele az „egészséges” fogalomkörébe. Akárki legyél is, aki ezt most olvasod, remélem neked sem.

Persze mondhatjuk, hogy egy ilyen kapcsolathoz két ember kell: egy elnyomó, és valaki, aki hagyja, hogy valaki ily módon rajta gyakorolja a hatalmát, de ilyen ügyben én nem lennék döntőbíró, jogom sincs hozzá, hogy az legyek… hiszen a könyv rámutat, hogy egy kívülről elítélendő jelenségnek is megvan a maga háttere. Megvan az ok Sloan részéről, amiért hiába erős nő, kénytelen tűrni, és bár ostobaságnak tűnik mentegetni egy ilyen vadállatot, még Asa részéről is indokolt minden botrányos marhaság, amit tett.

„– Időnként úgy vélem, jobban is bánhatnék veled.

Lenyelem a torkomban lévő gombócot.

– Akkor miért nem teszed?

A szeme résnyire szűkül, és oldalra dönti a fejét, mintha tényleg elgondolkozna a kérdésemen.

– Mert nem tudom, hogyan csináljam.”

Tehát első benyomásra gyűlöltem őt… aztán együttéreztem. És persze utáltam. Utáltam őt, meg az egész világot, amelyben szörnyű emberek élnek, és ezzel további szörnyű embereket keltenek életre. Itt megjegyezném, hogy továbbra is úgy tartom, hogy komoly, sokfordulós alkalmassági vizsgákat kéne teljesíteni mindenkinek, mielőtt engedik, hogy szülővé váljon. úgy mondom ezt, hogy én ezer százalék, hogy megbuknék. Ez nem annyi, hogy két ember beleadja a spermáját és petesejtjét egy közös projektbe, aztán a nő kipottyant egy kölyköt oszt’ cső… ez egész életen át tartó felelősség, amire sokan nem alkalmasak, én pedig nem adnám meg ezeknek az esélyt, hogy próbálkozhassanak beletanulni, mert úgysem fognak, és baromi nagy a tét. Először is egy új élet testi-lelki-mentális egészsége. Rajta keresztül pedig még annyi más emberé is. A lelki egyensúlyt gyermekkorban kell kialakítani, ebben a legsérülékenyebb korban esett csorbák pedig megmásíthatatlanul beépülnek az ember személyiségébe – lelki beteg gyerekből lelki beteg felnőttet nevelnek, a lelki beteg ember pedig újabbakat tesz instabillá. Végtelen láncolat ez. Ronda, végtelen láncolat.

„Valahol mélyen tudom, hogy a gyerekkora miatt olyan, amilyen, és egy részem nem tudja ezért hibáztatni. De pusztán azért, mert a viselkedését meg lehet magyarázni azzal, hogy szörnyű emberek között nőtt fel, nem jelenti azt, hogy köteles vagyok alávetni magam a boldogtalan életnek, csak mert szeret engem.”

Tehát volt egy egészen apró részem, aki megértette Asát, meg egy valamivel nagyobb, aki akármi legyen is, gyűlölte őt… de egy idő után egészen már érzések maradtak csak bennem, ha jelen volt a történetben: vagy izgalom – mi  a következő lépés, mi fog történni? –, vagy nemes egyszerűséggel szórakozás. Asa a maga kiszámíthatatlanságában sajnos többször megnevettetett, mint azt szép lenne bevallani: egyik percben még egy elmebeteg, agresszív vadállatot alakít, a következőben meg már a kókusztortájáért sír a szája, mint valami hatévesnek. Egy rohadt kókusztortáért. De komolyan, úgy képzeljétek el a szituációt, hogy a pasi még akkor is a tortáját követeli, mikor bilincset kattintanak a csuklójára. Értem én, jó cucc egy kis sütemény, de ez… abszurd. Mindazonáltal olvasó szemmel bevallom, hogy marha szórakoztató. Néha elgondolkodtam olvasás közben, hogy mennyire vagyok beteg magam is, ha a könyvekben fel-felbukkanó elmeháborodott karakterek elsősorban mindig mulattatnak… de be kell vallani: ezek a bomlott személyek valahogy istentelenül viccesek tudnak lenni. Mármint így tisztes távolból. Szóval most fél percet adjatok és befejezem a röhögést a kókusztorta meg a botra tűzött Jézus miatt.

Komolyabb vizekre evezve: már eddig is éreztettem, hogy nem semmi történetről beszélünk, amely telis-tele van komoly témákkal, de spoiler-nemspoiler, szeretném már őket nevesíteni is, ugyanis karaktereink egymással és önmagukkal való kapcsolata kiterítve igen színes pszichológiai térképet ad. Asa példája mutat rá a könyvben elsőízben a szülői példának a gyermek fejlődésére gyakorolt hatásaira: az öntudatlanul is személyiségbe épült vonásokra, viselkedésmódokra, gondolkodásra. Nem mehetünk el szó nélkül Sloan mellett sem, hiszen az ő gyerekkora, s összes addigi évének életminősége az ő jellemét és felfogását is formálta. Asához hasonlóan ő sem tanulta meg gyerekként, mi az a szeretet, s az így keletkezett fogalomzavar sodorhatta elsősorban egy bántalmazó kapcsolat csapdájába: elvégre ha nincs viszonyítási alapod, bármiféle törődést megélhetsz a szeretet megnyilvánulásaként: azt is, amit tapasztalva egy lelkileg egészséges ember már menekülne. Persze a lány elég okos, és sikerült megfejtenie önmagát idővel, de azon a ponton már túl késő volt kiszállni. Ha itt tartunk, megemlíthetnénk a lelki terrort, a zsarolást, a szelíd erőszakot is… egyik sem mellékes. Ugyanitt szóba kerülhet az erőszak fogalmának pontos definíciója, ugyanis a történet végéhez közeledve egyre nagyobb kérdőjellé válik, hogy mégis hol kezdődik az erőszak, s persze az örökzöld vitakérdés: ki a felelős érte. Terítékre kerülnek a mentális betegségek, a skizofrén személyiségzavar, a nárcizmus, a beteges birtoklási vágy, a paranoia…

„Fürödj ruhában, csekkold az ajtózárat sokszor, és az emberek máris azt hiszik, kezdesz begolyózni.”

Most csak próbáljátok magatokat a helyembe képzelni! Ez a könyv kész aranybánya, főnyeremény témákkal, de úgy érzem, nem tehetem meg, hogy ennél a pár mondatnál mélyebben bármelyikbe is belefolyjak, mert akkor a mondatokból hosszú-hosszú bekezdések lesznek, a bekezdésekből kisesszék, és itt maradunk holnapig. Vagyis… akkor azt hiszem csak én maradnék itt, egyedül. Lényeg a lényeg, rengeteg érdekességből áll össze a történet, azt viszont, hogy ezt mélyremenően felfedezzétek, a továbbiakban rátok bízom. ;)

A fent leírt rengeteg probléma, s a pszichés rendellenességek formálta főszereplők által épül föl a történet thriller-felé hajló vonala, ennek köszönhető, hogy a dolgok egyre inkább elfajulnak karaktereink között, mígnem állandó készültség és feszültség áll be a történetben. Persze már a kezdetektől adott egy bűnöktől terhelt, jó kis drogtanya alap, ahonnan elindulhatunk… de fontos megemlíteni, hogy a gépezet elindulásához kellett egy kezdőlökés is, amit pedig egy újabb kulcsfontosságú szereplő, Carter felbukkanása idézett elő.

Neki köszönhetően lép be ugyanis a történetbe egy finomabb romantikus szál – CoHo könyvben ez alap, s bár most a domináns vonal inkább a thriller, kiegészítésnek és persze a problémák fokozására tökéletesen illeszkedett a történetbe ez a vonulat is. Tetszett, hogy a férfi milyen módon kapcsolódik a történetbe, s a Sloannal kialakuló kapcsolatuk is megnyert magának – bár elég gyorsan alakult ki, úgy éreztem megvolt a részemről elvárt átmenet fizikai vonzalom és lelki kapocs között. Nehéz lett volna nem drukkolni nekik ezerrel, egyrészt nyilván mert Carter egy roppant szeretnivaló figura, másrészt, mert Sloan már marhára megérdemelt valamiféle támogatást, és egészséges szeretetet az életében.

Sokan támadják a lányt. Kemény szavak érik Sloant a könyvben mind Asa, mind saját maga részéről, és ahogy elnéztem néhány értékelést, az olvasók is gyakran elítélik őt – ami valamennyire érthető. Olvasás alatt végig tudatában voltam annak, milyen tényezők tehetik a lányt bárki számára ellenszenvessé, mégis, ahogy igyekeztem végig a teljes képet figyelni a különálló részletek helyett, rájöttem, hogy hiba lenne őt okolni bármiért. Kihasználja Asát? Lényegében pénzért él vele? Mondjuk, hogy igen. Micsoda olcsó kurva, mi? Hát emberek… én azt mondom, vizsgáljuk meg inkább a körülményeket. Szerintem az sok mindent átértékel – igazából homlokegyenest önzetlen önfeláldozássá változtatja mindazt, amire elsőre rávághatnánk, hogy egy másik ember kihasználása. Akárhogy is, nehéz Sloant helyesen megítélni. Talán nem is lehet. Igazából azt érzem, ebben a történetben senkit sem lehet.  

Mit mondhatnék még, amit eddig nem…? Hogy Colleen Hoover tökéletesen ábrázolta Asa paranoiáját, az egyre inkább elhatalmasodó betegségét és őrületét? Hogy akkora fordulatokat hozott be váratlanul, amelyektől baromi nagyot koppantam a földön? Hogy a számtalan random, értelmetlen mondat mindig képes volt megmosolyogtatni – noha próbálkoztam, és én ehhez nem bírom sajnos eléggé kiüríteni a fejem? Megint belekerültem a saját csapdámba, ugyanis úgy érzem, rengeteget tudnék még beszélni CoHo új regényéről, ugyanis ezzel az ötszáz oldallal végtelen megbeszélnivalót adott… ugyanakkor tudom, hogy már így is fájdalmasan hosszúra nyújtottam a mondókám.

Összegezzünk tehát. Beteg ez a könyv? Igen. Zseniális? Egyértelműen. Colleen Hoover minden lehetséges eszközzel odatette magát ebbe a regénybe, és valami eszméletlenül magával ragadót varázsolt, amit ugyan egy csak napja olvastam, mégis, azóta nem győzöm ajánlgatni.  De ahogy maga az írónő is felhívta rá a figyelmet az előszóban, csak óvatosan! Szerintem nem ártana egy 18+ a borító sarkába – akár Rázós Könyv besorolással is futhatna a könyv, úgy érzem –, és ajánlgatni is így ajánlgatom: az erős idegzet és a lelkierő alapszükséglet, mielőtt nekikezdtek, mert ez nem egy bájos-könnyezős szerelmi történet lesz, hanem egy utolsó lapokig kitartó kegyetlen játszma.

Kedvenc karakterek:

Tudom, hogy én találtam ki ezt a nyomorult értékelési rendszert magamnak, de akkor is muszáj feltennem a kérdést: ez valami vicc?! Talán nem volt még olyan nehéz dolgom itt egy Colleen Hoover könyv értékelésekor, mint most – talán mert olyan roppant összetett és sokoldalú személyiségeket ismerhettem meg ezalatt a 400 oldal leforgása alatt, akik gyors váltakozásban élvezték a haragom, gyűlöletem, sajnálatom, szeretetem, megértésem… és annyi különböző, totál ambivalens érzést. Nehéz lenne bármelyikükről is kijelenteni összességében, hogy a kedvencemmé vált.

Kedvenc részek:

A történet vége felé, de még az ötféle epilógus előtt fokozódó feszültségeket emelném ki szívesen, meg persze – csak mert néha frankón úgy éreztem, mintha Asa szavain keresztül egy kifacsart Patrick Bateman szólalna meg – a folyamatot, ahogy az írónő bemutatja, hogyan bomlik egyre inkább kiszámíthatatlan darabokká a férfi elméje.

Kedvenc idézetek:

„Olyan sokra vihetted volna. De életed minden egyes napját azzal töltötted, hogy azt vártad a világtól, hogy kárpótoljon téged a gyerekkorod zűrös éveiért. Ez nagy hiba volt. A világ nem tartozik nekünk semmivel. Elfogadjuk, amit kapunk, és megpróbálunk kezdeni vele valamit. De te elfogadtad, amit kaptál, leszartad, és még többet vártál.”

***

„Nem rukkol elő kifogásokkal. Nem hazudik, és mondja, hogy minden rendben lesz, mert mindketten tudjuk, hogy úgysem lesz. Nem tesz olyan ígéreteket, amiket nem tud betartani, mint Asa. Csak a karjában tart, pusztán azért, hogy megnyugtasson… és most először érzek nyugalmat.”

***

„Nem szereted. Talán régebben igen, de a szerelem nem maradhat életben egy dolog nélkül, és az a tisztelet.”

***

„Tudni akarom, milyen érzés, ha olyan csókol meg, aki tisztel.”

Borító: 5/5

Tökéletesen szemlélteti azt, amit maga a regény is minden lapjával képvisel: figyelemfelhívó, tüzes, megkapó… van benne valami, ami a hatalmába kerít, és ez tetszik. Nem mond semmi különöset, nem világít rá külön a történet valamely fontos részletére, mint például az Egy nap talán vagy a Velünk véget ér fedele… és mégis üt, átad valami Sloan, Asa és Carter sztorijának dinamikájából. Akármennyire is nem rajongok alapjáraton az efféle harsány megjelenésű borítókért, ebben megfogott minden az erőteljes színvilágától kezdve az egyszerű de uralkodó tipográfiáig.

Pontozás: 5/5

Néha leül az ember, haladni akar a dolgaival, összeszedni magát – mondjuk behozni a lemaradását egy értékeléssel, vagy folytatni egy regényt –, de talán ti is éreztétek már azt, hogy ilyenkor mindent csináltok, csak azt nem, amit kéne. Takarítotok, képeket nézegettek, esetleg megnyittok egy üres Word dokumentumot, és céltalanul elkezdetek pötyögni valami újat, valami elterelőt, valami kikapcsolót… valamit, amit az agyatok éppen produkálni tud. Nem tudom, nektek ismerős-e ez. De Colleen Hoovernek bizonyára, ugyanis ironikus módon éppen így, egy regényírás mellé beiktatott kis „játék” eredményeképp született meg írói karrierjének talán legkiemelkedőbb darabja. A legütősebb. Legkegyetlenebb. Legsötétebb. Legbetegebb könyve. És amúgy félelmetes belegondolni, hogy valaki agya „kikapcsolt” állapotban képes összehozni egy olyan dinamikus, összetett és aprólékosan életre keltett történetet, amilyet sokan teljes erőbedobással se tudnánk. A Túl késő cirka 500 oldala alatt minden rendben volt: a karakterek kidolgozottsága, háttere, viselkedésük pszichológiája, a cselekmény íve, az akció és romantika elegye, a fordulatok, a szépség és kegyetlenség váltakozása, a felmerülő erkölcsi kérdések, a humor… egyszerűen minden. Azt hiszem kib@szott kókusztortástul és mindenestül új kedvenc Hoover könyvet avattam, szóval idegeket készíteni erre a kemény menetre: és olvassátok!

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

Blogturné és nyereményjáték

A Könyvmolyképző Kiadó jóvoltából a rajongók újabb Colleen Hoover kötettel gazdagodhatnak így év végére, a szerző pedig ezúttal egészen új oldaláról mutatkozik be a magyar olvasóknak Too Late – Túl késő c. könyvében. Ha titeket is érdekel az írónő izgalmas, romantikus thrillere, tartsatok a Blogturné Klub csapatával, s a turné végén hármótok akár gazdagabb is lehet a Túl késő egy-egy példányával!

A new adult könyvpiacon talán nincs is nagyobb név, mint Colleen Hooveré – erre való tekintettel pedig sorozatosan jelennek meg hazánkban is újabb és újabb regényei. A feladatotok nem lesz nehéz: a turné minden állomásán egy-egy idézetet találhattok az írónő korábbi könyveiből, a Rafflecopter dobozba pedig be kell írnotok annak a szereplőnek a keresztnevét, aki az adott idézetet mondta. A helyesen válaszolók közül három szerencsés gazdagodik majd a Túl késő egy-egy példányával.

Ne feledjétek, a beírt válaszokon már nem áll módunkban javítani. A kiadó csak Magyarország területére postáz. A nyerteseket e-mailben értesítjük. Amennyiben 72 órán belül nem jelentkezik a szerencsés, újabb nyertest sorsolunk.

„– A jövőben… ha valami csoda folytán megint abban a helyzetben találod magad, hogy képes leszel beleszeretni valakibe… akkor légy szíves, belém legyél szerelmes!”

Állomáslista:

12.15. Könyvvilág Blog

12.16. Never Let Me Go (extra)

12.17. Dreamworld (extra)

12.18. CBooks

12.20. Never Let Me Go

12.21. Deszy Könyvajánlója

12.22.Sorok Között

Fredrik Backman - Életed üzlete

„Az egyetlen, ami ezen a világon értékkel bír, az az idő. Egy másodperc mindig egy másodperc, ez sosem lehet alku tárgya.”

Eredeti cím: Ditt livs affär

Oldalszám: 88

Megjelenés: 2018

Kiadó: Animus

Ár: 2690 –

„Azon az éjszakán amikor ezt írtam, arra gondoltam, mi történik velünk, mikor családot alapítunk, és megszűnünk a legfontosabb személynek lenni a saját életünkben. Azon merengtem, mi lenne igazán önzetlen cselekedet. Mérlegeltem, kiért lennék kész meghalni, és kiért adnám oda az egész életemet. És hogy valójában mi is a kettő között a különbség.”

Sajnos egyelőre még elég távol állok a Backman-összestől, de annyit már most tudok, hogy mindig nagy öröm belebotlani a szerző egy-egy munkájába: van valami egészen egyedülálló a stílusában, valami tagadhatatlanul nem amerikai, ami miatt a tömegből máris kivilágít a maga módján. Az elbeszélésmódja, a szereplői, a történetei mind-mind különlegesek, s egyaránt ötvöznek jó humort valamint mély mondanivalót: végül pedig egyszerre hagynak mosolyt és könnyeket az ember arcán, nem is beszélve a könyvek által generált gondolatokról, amelyek garantáltan napokig nem hagyják még el az olvasó fejét.

Az Életed üzlete jogosan kelthette volna azt az első benyomást, hogy talán az eddigieknél kevesebb rejtőzik benne, elvégre szerintem jó párakban felmerült a kérdés ránézve, hogy mégis mi minden férhet bele 90 oldalba? Mint mondtam… így lehetett volna. Ha nem lett volna szerencsém már korábban is egy rövidebb elbeszéléséhez, A hazavezető út minden reggel egyre hosszabbhoz – e kötetnek köszönhetően ugyanis már megtanultam, hogy néhány lelki jobbegyenes és egy igazán ütős történet nem oldalszám függvénye. Csakis tehetségé. Ennek pedig Backman nincs híján.

Az író ezúttal ismét élet és halál kérdéskörében maradva fejezte ki elmélkedéseit, ennek megfelelő stílusban: ráérősen, a gondolatok szárnyalásának finom csapongásával, mindeközben lassan de biztosan haladva a megoldások felé. És éppen ezt szeretem annyira Backman művészetében. Látszik rajta, hogy nem az évszázad bestsellerét akarja megírni, süt róla, hogy nem azért alkot, mert ez a menő, vagy mert így remél magának hírnevet vagy pénzt, így nem is abba fektet be, hogy történetei csavarosak, kiszámíthatatlanok legyenek, meg persze az olvasók kedvencei. Azért ír, mert tombolnak a gondolatai. Árad belőle, hogy tele van a feje mély eszmefuttatásokkal, elmélkedik, keresi a globális méretű válaszokat, s amikor úgy érzi, jó nyomon jár, megpróbálja tovább adni a tapasztalatait.

Az Életed üzlete nem egy dramaturgiai műalkotás. De  legalább őszinte, elgondolkodtató, elér az ember lelkéig és a finom külső mögött félelmetes mélységekbe kalauzol el, ezek összessége pedig úgy érzem többet ér, mint bármely regény tökéletes és csavaros felépítése és kidolgozottsága. Sajnálatos módon kissé formabontónak számít így közelíteni manapság az írás tevékenységére. Mindenki az új Leiner Laura, az új Rowling, az új Stephen King akar lenni… ami, félreértés ne essék, amúgy nagyszerű dolog. De elengedhetetlenül fontos, hogy az ember épp amennyire kapni szeretne valamit az írástól, legalább annyira – ha nem jobban – törekedjen arra, hogy adni tudjon valamit a soraival a világnak. Backman „szösszenetében” nincs egy felesleges szó sem. Mind mond valamit. És ettől lesz annyira önzetlen.

Off topic, de amúgy az illusztrációk is marha aranyosak <3

Az Életed üzlete egy középkorú apa utolsó vallomása fia felé – utolsó szavai, mielőtt megtette volna élete első önös érdektől mentes lépését. A leírtak mozgatórugója az élet és halál közti döntés, valamint életünk minősége, a fő szál mögött azonban karaktereink sok fontos dologra rámutatnak, legyen szó akár a megbocsátásról, a felelősségről, a szeretet helyes közvetítéséről vagy egyáltalán arról, ki számít jó szülőnek, s mire van szüksége egy felnövő gyereknek. S ahogy a válaszok, még ha kissé homályosan is, de lassan kirajzolódnak mindannyiunk előtt, megfogalmazódik a kérdés: vajon hogyan tehetjük jóvá a múltbéli hibákat? Olvasás közben eszembe jutott egy idézet Backman egyik korábbi művéből: „Azért kényeztetjük el az unokáinkat, mert általuk bocsánatot kérhetünk a gyerekeinktől.” És úgy érzem, ez az elv érvényesült itt is – még ha nem is unokáról volt szó.

A 45 éves férfi tisztában van a hibáival, tisztában van mindennel, amit elmulasztott, mikor a hírnevet, a karriert, az örökös utazást választotta ahelyett, hogy fia mellett maradt volna annak meghatározó eseményeikor, vagy akár mindennapjaiban. És én azt mondom, ez olyan vétek, amit nem lehet utólag korrigálni: nem tudsz leülni a huszonéves gyermekeddel barátságban csevegni, ha nem beszéltél vele mikor félt, mikor örült, mikor sírt, mikor korábban sosem volt időd rá, mikor nem törődtél vele, nem hallgattad meg, nem kérdezted és nem támogattad. Ha hagytad, hogy a fiad-lányod a szülői biztonságod nélkül nőjön fel… akkor szerintem jobban teszed, ha nem próbálsz meg évekkel, évtizedekkel később a szemébe nézni, mert akkor már nem fog számítani semmi erőfeszítés. Legalábbis… ez az én személyes véleményem. Történetünkben némi feszültség terhe mellett főszereplőnk fia megbocsátott apjának, úgy tűnik, megérkezett a várt feloldozás… de kiderül, hogy az efféle mulasztás, és a helyrehozhatatlansága a férfiban is nyomot hagyott. Ezért határozott úgy, hogy ha fiáért már nem is tehet semmit, ha módjában áll, mással megpróbál jobb ember lenni… ami, valljuk be,a semminél mégiscsak jobb.

Kifejezetten megnyert magának, ahogy a szerző ismét ugrált kicsit térben-időben, összekavarta a szálakat, hogy aztán kiegyenesítse az egészet. Korábban még megzavart volna a technikája, de már megszoktam, megszerettem, akárcsak mindent, amit csinál. A gondosságát, a kapcsolatokat, amiket ábrázol, meg persze a szürke ruhás nő bevonását a történetbe, ami kissé mitikus-kissé hidegrázós és egyszerre olyan… megnyugtató? Talán nem ez rá a megfelelő szó, de épp amennyire félelmetes közelsége hozta Backman ezzel a húzásával a halált, éppen annyira emberivé is tette. Kifejezetten értékeltem az ötletet, a végkifejletet pedig… nos, nem spoilerezek én semmit, de a lényeg, hogy ott is elszorult a szívem. Tökéletes volt. Kegyetlen és tökéletes.

Mit mondhatnék még? Szösszenet. Apróság. Képek nélkül szinte nem is könyv. Elsőre talán ezek a legszembetűnőbbek az Életed üzletére pillantva, mégis, annyival többet mond ez a maga pár oldalával, mint akár három tucat 400 oldalas nagyregény… A plüssnyuszi, a szívmelengető külső és a rövid terjedelem ugyan megtévesztő, de a lapok között Backman ismét csodákat művelt: élet és halál kérdéskörében kalauzolta az olvasót, a bájos egyszerűségével megmosolyogtatott olykor, miközben végig ott tartotta azt a bizonyos gombócot a torkunkban. Ugyanis nem megszokott karácsonyi történetről beszélünk, nincs karácsonyfa, nincsenek díszek, világító rénszarvasok, sem kürtős kalács egy vásári forgatagban. Csak kórházi folyosók vannak, piros kisszék, kréták, megbánások, bűntudat, gépcsipogás, szürke pulcsiszösz… és – mint az egyetlen igazi karácsonyi tényező a felsorolásban –, egy ajándék, de az hatalmasabb bármi másnál: az élet.

Kedvenc idézetek:

„Ez a történet arról szól, hogy mire lennél kész azért, hogy megments egy életet. Arról, hogy mi lenne, ha nem csak a jövődet kéne feláldoznod érte, hanem a múltadat is. Nemcsak a helyeket, ahol még nem jártál, hanem a lábnyomokat is, amelyeket magad mögött hagytál.”

***

„Arra [gondoltam], hogy minden nap újra és újra eldöntjük, hogy melyik úton haladjunk tovább. Utazunk, maradunk, játszunk, elrejtőzünk, szerelembe esünk, szakítunk, vagy épp szorosan egymáshoz bújva egymás lélegzetében alszunk el.”

***

„A szemedbe néztem és azt mondtam: „Az élet nem igazságos.”

Az ajkadba haraptál. Lesütötted a szemedet, és úgy válaszoltad: „Ez a te nagy szerencséd”.”

Borító: 5/5

Eddig sem sokat panaszkodtam Backman könyveinek borítóira, bár tény, hogy nem igazán vágnak össze az én ízlésemmel a harsányságuk miatt, de az Életed üzletére már egyetlen rossz szavam sem lehet! Egyszerű, de kifejező, kellemes színekkel, ízléses topográfiával… és még Szi is helyet kapott a padlón, amit külön értékelek. Mindezek összessége kifejezetten szívmelengető hatással bír… még ha maga a történet inkább a „szívszorító” szóval írható le.

Pontozás: 5/5

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

Blogturné és nyereményjáték

Az Életed üzlete apró terjedelme ellenére igen komoly és fontos üzeneteket rejt, így mostani nyereményjátékunk feladatát is ehhez igazítottuk. A turné minden állomása rejt egy szót, melynek fontos szerepe van a történetben – a Ti feladatotok az lenne, hogy találjátok meg a kiemelt betűket, majd azt a szót melyet az összeolvasásukkor kaptok, írjátok be a Rafflecopter doboz megfelelő részébe! A helyes megoldásokat beküldők között a kötet egy példánya kerül kisorsolásra.

Ne feledjétek, a beírt válaszokon már nem áll módunkban javítani. A kiadó csak Magyarország területére postáz. A nyertest e-mailben értesítjük. Amennyiben 72 órán belül nem jelentkezik a szerencsés, újabb nyertest sorsolunk.

Állomáslista:

12.19. Never Let Me Go

12.20. Könyv és Más

12.21. Szembetűnő

12.22. Nem félünk a könyvektől!

10 idézet, amivel Tisza Kata kiütött

Szerintem már régen nem titok, mi több, az elmúlt hónapok alatt előttetek is egyértelművé vált, hogy enyhe megszállottság fűz Tisza Kata alkotói munkásságához. Olvashattátok az értékeléseimet, szembesülhettetek párszor azzal, hogy szóhoz sem jutottam egy-egy sorától, és bizony a blog Facebook oldalát is bőséggel elárasztottam idézetekkel, hogy demonstráljam: ez a nő elképesztő. Márciusban, az első könyvemet – az Akik nem sírnak rendesent – olvasva tőle valami olyan erőt láttam meg dolgozni a szavai mögött, amely azóta sem ereszt; olyan erőt, ami miatt újra és újra kezembe veszem a köteteit; de ami talán a legfontosabb, valami olyan erőt, ami felszínen tart, mikor úgy érzem, máskülönben elsüllyednék egymagam. 2018 ott ütött-vágott és rúgott, ahol csak ért, és teszi ezt továbbra is, annyira, hogy úgy érzem a mögöttem álló 11 hónapban talán Kata munkája volt számomra az egyetlen fény: az ő sorai tartottak életben. Talán mindez nevetségesen hat, de nem érdekel: Tisza Kata könyvei és Facebook posztjai olyan társaimmá váltak, mint ember sosem tudott – bár én csak csendben ültem és olvastam, mégis minden alkalom olyan volt, és olyan most is, mintha kiönthetném a szívem valakinek, a lapokon keresztül pedig végre azt érzem, értenek. Olyan, mintha a lelkem amúgy állandóan görcsben állna, Kata írásait olvasva pedig végre elernyedhetne egy időre, és ez… ez azt mondom, megfizethetetlen érzés, és sosem lehetek érte elég hálás. A köszönetem, tiszteletem, valamint a Tisza Kata munkái iránti szeretetem jegyében pedig úgy döntöttem, így év végéhez közeledve összeszedem néhány kedvenc versemet, prózámat, akár egy-egy sornyi idézetemet tőle, melyek különleges jelentéssel bírnak számomra, s úgy érzem, örök helyük van most már a szívemben.

„Ne haragudj, ha bevallom, hogy nem rossz vagyok, hanem félek.”

***

„Az a helyzet, hogy sokan vagyunk, akik megrekedünk ott, hogy érdemtelenek vagyunk, és addig adunk, míg el nem fogyunk. És vagyunk, akik eljutunk, oda, hogy ki is mondjuk. És még kevesebben vagyunk, akik változtatunk. A legtöbben pedig nem sírunk rendesen, és belehalunk.”

***

„Régen minden találkozónkra úgy jöttem, mintha az első volna. Most meg úgy, mintha az utolsó.”

***

„szeretem a nyugalmad

ahogy elringunk

az években

mik előttünk állnak

hogy nincs benned sürgetés

hogy nem kell valamilyennek lennem

hogy elfogadtál így

félig viharverten

hogy bennem adsz időt magadnak

hogy megszokhasd

a szerelmet

mit tőlem kaphatsz”

***

„Minden szeretet,

amit adsz, kiegészíti

a hiányát annak, amit

nem kaptál.”

***

„A nő egy szoborral élt. A szobor nem beszélt. Ette a fényt. Egy napon útra kelt. A nőnek hiányzott a remény. Nem a hallgatag szobor. Hanem amilyen lehetett volna, ha él.”

***

„A gyerekkorom érdekelte. Kereste, hol, mikor és ki hagyott el engem. Hogy onnan fogadhasson örökbe.”

***

„nincs dolgom a félelmeddel

az a te örökséged

te szülted meg

te nevelgetted

el nem vehetem

örökbe se fogadhatom

cserét se ajánlhatok

elfogadhatlak

szerethetlek

foghatom a kezed

hogy ne ess el”

***

„Berendezett egy szobát az agyában. Dívánnyal, ha szüksége volt terápiára. Ő lett a saját terapeutája. Önmagát meghallgatta. Aztán az együttérzést gyakorolta. Értette a fájdalmat. Mondta magának, hogy nem baj. Aztán örömöt kerestek maguknak. Ő meg a terapeuta."

***

„minden sírásnak helye lesz

sírás még nem ment kárba

öt sírás egy állójegy a mennyország kapujába

hat sírás már ablaknál

hétnél pótszék járna

tíz sírás után otthonra lelsz

a kurva nagyvilágban”

Szándékosan a legnagyobb kedvencemmel zártam… de ilyen gondolatok után nehéz már bármit is mondanom. Csupán két dolog maradt: először is, hogy köszönöm. Zenghetnék további litániákat, de ennyi a lényeg: elképzelhetetlen hálát érzek azért, amiket Kata leír. És éppen ezért titeket is bátorítanálak, hogy ha eddig netán nem ismertétek a munkásságát, üssétek fel egy kötetét. Különösen ajánlom a kettő legújabbat. Szinte garantálom, hogy a lelketek egy olyan darabkája fog otthonra és társa lelni a lapok között, amiről nem is tudtátok, hogy igazából veszettül magányos. Olvassátok, és szeressétek. ♥

Értékeléseim

  

Dr. Seuss - A Grincs

„A Grincs utálta a karácsonyt! Az egész karácsony idejét!

Miért? Ne is kérdezzétek. Senki se tudja, hogy miért.”

Eredeti cím: How the Grinch Stole Christmas!

Hogyan lopta el a Görcs a karácsonyt címen is megjelent

Oldalszám: 64

Megjelenés: 2018

Kiadó: Kolibri (Libri)

Ár: 2699 –

Végre újra olvasható Dr. Seuss legnagyobb klasszikusa!

Grincs Kikfalva közelében lakik, és teljes szívéből utálja a karácsonyt. Már ha egyáltalán van szíve… Gyűlöl mindent, ami az ünneppel kapcsolatos. Ezért úgy dönt, ellopja a karácsonyt. Véghez is viszi gonosz tervét, ám földbe gyökerezik a lába, amikor meglátja, hogy Kikfala lakói ajándékok nélkül is boldogan ünnepelnek.

A Kolibri Klasszikusok sorában hatodik Dr. Seuss-könyv most Tandori Dezső klasszikussá vált, mégis megújult fordításában jelenik meg.

A Grincs és én alkotta „mi” két korszakot ölel fel: korai éveimet, mikor féltem ET-től, a Hófehérke boszorkányától, Ziratól az Oroszlánkirály 2-ben… és a véget nem érő felsorolás dísze volt ez a zöld, karácsonyrontó szörnyeteg is. Aztán történt valami, talán csak az, nagy és bölcs nagy és bölcs kb. kilencéves… lettem, de a szokásos karácsony környéki tévéújság szemlémen bőszen kezdtem keresni, mikor és hol adják a Grincset, s ha megtaláltam, természetesen megjelöltem a neonrózsaszín szövegkiemelőmmel. Nem hiszitek el, de ettől most teljes nosztalgiába estem. Az igazat megvallva évek óta nem nézek tévét, és mivel ezzel a legtöbben így vagyunk itthon, már tévéújságot sem veszünk karácsonyra. Ez pedig nem is probléma, elvégre az ünnepek nem arról szólnak, hogy tátott szájjal bámuljuk a képernyőt… de azért jó érzés visszagondolni a fiatalságomra igen, a fiatalságomra, mikor épp olyan izgalmas programnak számított átbogarászni a tévéműsort, és kiemelni a legjobb filmeket, mint segíteni anyukámnak süteményt sütni, és csórni egy falatot a nyers tésztából. Meg persze mint megnézni a Grincs filmadaptációját.

Sajnos ez a jó hagyomány pár éve már rendszerint kimarad számomra az ünnepből, épp ezért kapva kaptam az alkalmon, mikor megláttam, hogy a Kolibri Kiadónál új köntösben- és fordításban ismét megjelenik a mesekönyv, amivel az egész Grincs-őrület kezdődött anno.

Az első meglepetés akkor ért, mikor kinyitottam a csomagot: én valami kicsi és puha könyvre számítottam, de a borítékból az átlag könyvnél nagyobb alakú, és kemény-kopogós* fedelű szépség került elő, méghozzá gyönyörű külsővel, és igényes belsővel. Ez utóbbi már annyira nem lepett meg, hiszen nem is számítottam rosszabbra… de élőben a kezemben fogni, s így látni a kötetet minden várakozásomat felülmúló élmény volt – amit még az áradó újkönyv szag sem tehetett tönkre.

*baki: mikor komolyan magamra kell szóljak, hogy le ne írjak egy mesekönyv értékelésében olyat, hogy „nagy volt és kemény”. Pls.

A következő meglepetés már a tartalomba merülve csapott le rám. Tudni kell rólam, hogy bár milliószor láttam már az Oroszlánkirályt, a Rudolf számomra maga a karácsony, s a Disney az egyik legjobb dolog az életemben, a mesekönyvekkel, bármilyen mesekönyvvel kapcsolatban már nem táplálok ilyen kitörően pozitív érzelmeket. Egyszerűen nem érzek minimális affinitást sem ilyeneket olvasni, s ha meg is próbálom, általában nem kötnek le. Így a Grincs kizárólag maga kemény hatvan oldalával, és persze a nosztalgia iránti vágyam kielégítésével tudott ezen változtatni, s nem is vártam mást, mint ezt: egy kis hangulatteremtést. Aztán… ráébredtem olvasás közben, hogy kimondottan élvezem a történetet. Hihetitek, úgy meglepődtem, hogy kapásból elolvastam a mesét mégegyszer, csak hogy kihasználjam az érzést. Az értékelés írása előtt lenyomtam harmadszor is… a hatása állandó. Imádom.

Rendkívül egyszerű a történet, de annál aranyosabb és szerethetőbb, s bár én nagy karácsony-imádó hírében állok, úgy vélem, főszereplőnkkel, a Grinccsel még így is könnyű együtt érezni. Épp a napokban láttam egy mémet, ami azt mondja, a Grincs nem is a karácsonyt utálja, hanem az embereket… és ez teljesen érthető. Én is valahogy így képzelem, mellesleg – pláne, mert a kik elég bosszantó kis energiabomba lényeknek tűnnek, akik könnyen eltáncolhatják egy antiszociális lény utolsó idegszálait is. De még így, a fura fejű kikkel együtt is imádnivalónak találtam a történetet, kedves volt, vicces, és persze a végére megérett a kiérdemelt happy end és tanulság is, amitől különösen hasznos lehet a történetet gyerekeinknek, kistesónknak, bármilyen asztallapig érő kispofinak felolvasni, a picit nagyobbaknak pedig a kezébe adni az ünnepek közeledtével.

Én különösen kedveltem az illusztrációkat, éééés a verses formát, ettől az egész mese tiszta dallamos és pattogós, kifejezetten kellemesen felolvasható lett. Bár néhol sántítottak nekem a rímek, olykor kicsit erőltetettre sikerültek, összességében elégedett voltam. Emellett tetszett, hogy maga  a történet egy igen fontos dologra világít rá, amit bizony hajlamosak vagyunk elfelejteni az ünnepek előtti felfordulás lázában égve: a karácsonyt nem a díszek, az ajándékok meg a fa teszik igazán ünnepivé. Bár azok sem rosszak… de a karácsonyi hangulat, a szeretettel teljes légkör, a béke nem vehető meg pénzen, így el sem lopható, hiába a Grincs jól kitervelt hadművelete a kik karácsonya ellen.

Ajánlom felnőtteknek és gyerekeknek, ajánlom bármikor, amikor egy kis lélekmelengetésre és hangolódásra van szükségetek, és persze ajánlom a fa alá… mert tényleg, eszméletlenül aranyos!

Kedvenc idézet:

„A Grincs utálta a karácsonyt! Az egész karácsony idejét!

Miért? Ne is kérdezzétek. Senki se tudja, hogy miért.

Lehet, persze, hogy valami csípte a feje csücskét.

Vagy az, hogy a cipője szorította a bütykét.

De ha érdekel titeket, én mit gondolok, íme:

A dolog azért volt így, mert két számmal kisebb volt a szíve!”

Borító és illusztráció: 5/5

Hozzám nagyon közel került ez alatt a pár oldal alatt az illusztrátor – aki mellesleg egy és ugyanaz a szerzővel – stílusa, ennek köszönhetően pedig a kötetet épp annyira megérte kézbe vennem az aranyos rajzok, mint a szeretett történet miatt. Rettentő bájos és megmosolyogtató képek kísérték a mesét, s persze a borító sem maradhat le mögöttük, ugyanis ízig-vérig karácsonyi hangulatúra sikeredett kedvenc Grincsünkkel és a fehér-zöld-piros színvilággal.

Pontozás: 5/4

Ha eddig kerestem, mire is van szüksége a lelkemnek… akkor jelentem, megtaláltam. Erre. Valami könnyedre, kikapcsolóra, utolsó betűjéig ártatlanra – na meg persze egy cseppnyi karácsonyra, elvégre mondjon bárki bármit, november végére már bőven kijár az embernek, hogy elkezdhessen az ünnepekre hangolódni. A Grincs tökéletes e célra: rövid, kiolvasható a reggeli kávé mellett tíz perc alatt, a hatása viszont garantáltan egész nap elkísér minket. Valószínűleg sokunkban felidézi gyerekkorunk, fiatalságunk, mikor először láttuk a filmet – esetemben, mikor először rémültem halálra ettől a zöld szörnytől –, az efféle nosztalgia pedig tökéletes hozzávalója a karácsonynak, meghittséget teremt a lelkünkben, és kellemes várakozást szít.

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

Blogturné és nyereményjáték

A Kolibri Kiadó jóvoltából megújult fordítással jelenik meg Dr. Seuss legnagyobb klasszikusa, A Grincs. Ennek örömére a Blogturné Klub tíz bloggere bemutatja a Kikfalva közelében élő Grincs történetét, aki szívből gyűlöli a karácsonyt, és emiatt úgy dönt, elrabolja azt. Tartsatok velünk, ismerjétek meg a szeretet erejét, és játsszatok a kiadó által felajánlott három nyereménykönyv egyikéért.

Mostani játékunk során felingereljük a Grincset és boldog karácsonyt kívánunk. Nektek csak azt kell kitalálni, melyik blogon milyen nyelven tesszük ezt.

Figyelem! A kiadó csak magyarországi címre postáz, a nyertesnek pedig 72 óra áll rendelkezésére, hogy válaszoljon a kiküldött értesítőre, ellenkezőleg automatikusan újat sorsolunk.

Gledileg Jol!

Állomáslista:

11/22 Hagyjatok!Olvasok!

11/23 Könyv és más

11/24 Szembetűnő

11/25 Angelika blogja

11/26 Olvasónapló

11/27 Sorok Között

11/29 Never Let Me Go

11/30 KönyvParfé

12/01 Könyvvilág

12/02 Dreamworld