Szeretni tanulni | Julia Lewis Thomson - Többek által

„Többek által válunk azzá, akik jelenleg vagyunk. Első lélegzetvételünktől kezdve befolyásolnak minket az események, az élmények, de főképp az emberek, különösképpen a családunk.”

Eredeti cím: Többek által

Oldalszám: 248

Megjelenés: 2016

Kiadó: Álomgyár Kiadó

Ár: 2999 –

Te ​megérdemelnéd a második esélyt?

Anna mély érzésű lány, aki szeretetre vágyik. Igazán megérdemelné, hogy boldog legyen. A Defektesek dobosa, András megadja neki mindazt, amire szüksége van: szerelmet, nyugalmat és boldogságot. De vajon mindez az övé lehet anélkül, hogy megjárná a poklot? Annának nem adatik meg a könnyebbik út

Az élet tragédiák sorozata. Anna, amikor már mindent elveszített, ráébred, hogy választania kell: hagyja, hogy végleg maga alá temesse az önsajnálat, vagy belekapaszkodik egy halvány napsugárba, és elhiszi, hogy az rá ragyog.

Vajon Anna képes szembe nézni saját félelmeivel, és megleli azt, amiért érdemes küzdenie? Lesz-e elég bátorsága újra szeretni és az új szerelemért áldozatokat hozni? Tud-e küzdeni egy olyan férfi szerelméért, akivel a kapcsolatát mindenki helyteleníti? Vagy engedi, hogy mások irányítsák, azt remélve, hogy így nem érheti több fájdalom?

Egy ilyen nehéz könyv után sosem tudom, hogyan is vágjak bele jól az értékelésbe. Kell a friss élmény, kellenek az érzések, amiket keltettek bennem a leírtak, ugyanakkor szükség van időre, hogy mindent sikerüljön feldolgozni, és össze tudjam szedni a gondolataimat – amik jelenleg is eléggé kuszák. De egy percig sem akarok félrebeszélni – ahogy a könyv sem tette. Kíméletlenül és fájdalmasan vágta az ember képébe a valóságot – és azt hiszem éppen ez teszi annyira értékessé.

Hiábavaló tagadni, az ember minden alkalommal elvárásokkal áll neki egy újabb történetnek – bár igazából az életben ez nagyjából mindenre igaz –, kialakít róla magában egy képet, sokszor borító, fülszöveg alapján, ami természetesen szerepet játszik végül az olvasási élményben is. Ad egy lehetőséget hasonlítgatni, ad egy lehetőséget, hogy legyen mire fogni, hogy miért tetszett, miért nem tetszett, vagy akár, hogy miért kezdtünk neki az adott könyvnek ilyen későn. Jól tudjátok ezt, hiszen ha itt vagytok, nyilván megesett már veletek is – és ahogy gyakran elárulom az értékeléseimben, az én könyvmoly létemnek is állandó velejárója ez.

Minderre most nem tértem volna ki külön, ha nem lenne aktuális a Többek által esetében is – igen, természetesen most is élt a fejemben egy homályos kép arról, hogy mire számítsak, és mily meglepő, szokás szerint elég hamar rádöbbentem, mennyire tévesen ítéltem meg a regényt. Egész könnyű volt kiindulni a szerintem elég bulis borítóból vagy csak szerintem vicces? :D, és a kis terjedelemből, de még a fülszöveg sem ingatott meg abban az elképzelésemben, hogy ez „csak” egy NA regény – fiatalos, üde, de a maga módján megvan a komorsága. Aztán kinyitottam… és arculcsapott maga a tömény fájdalom és felismerés. Vagy mondjam úgy: szembesültem a valósággal?

Én már elkövettem a hibát, de titeket még óva inthetlek ettől: ne tévesszen meg titeket a… semmi. Semmit és senkit se hagyjatok, hogy félrevezessen, befolyásoljon titeket a könyvvel kapcsolatban, semmit se vegyetek biztosra, és tisztítsátok ki az agyatokat, mielőtt nekivágtok. Mert a Többek által okoz ám meglepetéseket, és mindannyiunknak ad valamit – ha kinyitod a szíved, hogy befogadd, akkor sokkal többet egyszerű olvasási élménynél. Érzéseket, gondolkodnivalót, hálát, reményt, de legfőképp: magát az életet. Ne tévesszen meg senkit a kis terjedelem… ez alatt a durván 250 oldal alatt egy percig sem vacakol az írónő, végig komoly témákat hoz elő és dolgoz fel, méghozzá elég élethűen ahhoz, hogy a leírtakat nyugodtan bárki át tudja érezni, képes legyen megérteni. Mondom ezt úgy teljes lelki nyugalommal, hogy nekem magamnak nem feltétlenül sikerült mindig.

Mert nem mondom, hogy a könyv hibátlan – de melyik az?

Stílusát, írásmódját vizsgálva én magam még eléggé éreztem rajta, ahogy az írónő bontogatta a szárnyait, a fogalmazás, a párbeszédek számomra kiforratlanok voltak, ahogy a szereplők nagy hányadának jellemét sem éreztem úgy, hogy sikerült volna ez alatt a rész alatt kibontani – részben nyilván a terjedelem miatt. Összességében én az egész könyv nagy hibájának azt tartom, hogy nem kapott plusz 50-100 oldalt, egyszerűen úgy érzem, kellett volna még alkalom jobban megismerni a karaktereket, kellett volna teret adni nekik, megmutatni a személyiségüket, indítékaikat a tetteiken, szavaikon keresztül. A kis terjedelem és gyors cselekmény miatt a néha hónapokat ugrottunk – ami önmagában nem gond, alapjáraton kifejezetten jó megoldásnak is tartom egyes helyzetekben, de aztán csak morzsákat kaptunk a kihagyott időtartamról, így például sosem derült ki úgy istenigazából, hogy hogyan történt Anna balesete, miről volt szó egyáltalán, aztán… aztán nagy spoiler, úgyhogy nem is sorolom fel, amit még akartam, csak nagy csendben gondolom. Engem mindenesetre ezek a fekete foltok kissé zavartak, folyton arra vártam, hogy végre kiderüljenek az apróbb tényezők is… pedig alapjáraton nem szeretek belemászni a részletekbe…

Na jó, de, igazából marhára mindig belemászok a részletekbe. xD Nem is tagadhatom tovább… Pedig néha talán nem kéne, például ennek a könyvnek az esetében, hiszen a történet súlyát, s azt tekintve, hogy amúgy mennyire rendben volt az egész, a részletek hiányán való pattogásom már-már a szőrszálhasogatás kategóriájába esik… de nem érdekel. :D Engem akkor is zavart – bár talán ennek is valami pozitív áll a hátterében, elvégre ha nem izgatna a főszereplőink sorsa, akkor már rég túlléptem volna a tényen, hogy nem tudtam meg róluk eleget. De igenis érdekelt az életük. Már… úgy az első oldaltól. Nem túlzok.

Tény, az első konkrét érzés, ami Annához kötött az a bosszúság volt… és ez lényegében végig is kísérte kapcsolatomat a főhőssel s névrokonommal – de nem rontotta el. Először elkeserített a lány hozzáállása magához, a hibás önképe, a komplexusai, aztán nagyon hamar eljutottunk oda, hogy már idegesített – s végül már a két érzés elegyedett egymással, onnantól kezdve pedig stagnált ez az állapot. Olvasóként teljesen nyilvánvaló, hogy van abban valami bosszantó, hogy kívülről, teljesen objektív szemlélőként felmérve egy karakter jellemét azzal szembesülünk lapról lapra, hogy ő maga nincs tisztában saját magával, míg mi egyértelműen látjuk az értékeit és a hibáit is, másrészt ebben a könyvben különös hangsúlyt kapott az Anna viselkedése mögött megbúvó rengeteg rossz tapasztalat, ami az önbizalomhiányát okozta, így hibáztatni sem nagyon hibáztathattam semmiért. Pedig az annyival egyszerűbb, mint egyszerűen csak felfogni és megbékélni a helyzettel…

Anna csalódásként élte meg saját létezését, s magát az életet: akiket szeretett, elhagyták vagy meghaltak, elfordultak tőle, ettől pedig értéktelennek érezte magát, a történtek azt üzenték számára, hogy nem érdemes a szeretetre – itt gyökeredzik alacsony, szinte már nem is létező önbecsülése. Ez az önbizalomhiány egyrészt gyengévé teszi, mégis valahol mélyen ettől lesz egyre erősebb – még ha ez sokszor nem is egyértelmű. A szeretett emberek elvesztésétől egyedül maradva, magára utalva önkéntelenül is megtanul egyedül talpon maradni minden helyzetben, nem támaszkodni másra még akkor sem, amikor neki túl nagy terhet kell egyedül cipelnie. Ez az érdekes kettősség majd’ az egész könyvön átívelve kíséri Anna életét, mikor többé, mikor kevésbé, annak ellenére is, hogy ezalatt a lány szemmel látható jellemfejlődésen megy át. A félelmei megmaradnak, a nevelése miatt beléivódott kétségeit nem lehet varázsütésre kioltani, de megtanulta ezeket kezelni, elfogadni, amennyire tőle telik kiűzni a kapcsolataiból, hogy addig élvezhesse az életét, amíg tart, s ne mindig arra gondoljon, pár perc boldogságért később mekkora árat fog fizetni a fájdalom.

„Féltem. Féltem szeretni. Nem szerethettem, mert akiket szerettem, azok egy idő után elhagytak.”

Így békült meg végül Andris érzéseivel – kettejük szerelme még az az igazi gimnáziumi, Nagy Első, szenvedélyes, de bizonytalan, hajszálon egyensúlyoz egy gyermekien bájos és felnőttesen komoly kapcsolat között. Ebben még huzamosabb ideig szerepet játszanak Anna félelmei s komplexusai, ezért kettejük viszonya sokáig huza-vona jellegű: Andris próbál a lányhoz közel kerülni, segíteni neki, éreztetni vele, mennyire fontos, ő meg erre mindig egyféleképpen reagál: hárít. Hárít és próbálja eltaszítani magától a fiút, megmaradni a maga kis biztonságos buborékjában, ahol nincs szeretet és így fájdalom sem. Tény, később bebizonyosodik, hogy a félelmei helytállóak, az élet kegyetlenül közbeszólt – de kérdem én, nem ez az élet rendje? Dehogynem. Az élet jó és rossz kiszámíthatatlan váltakozása, amelyekhez mint áldozatok, kénytelenek vagyunk mind alkalmazkodni, mert tenni ellene nem tudunk. Minden, amit tehetünk, hogy átvészeljük a nehéz időket, és teljes lélekkel élvezzük a szebb napokat. Én legalábbis teljesen így vagyok vele.

Teljesen megértem Annát – megértem, mert tudom milyen félni attól, hogy újabb embereket engedjünk magunkhoz közel, tudom milyen rettegni a  csalódástól, a fájdalomtól, a veszteségtől. De attól, hogy megértem, egyetérteni nem tudok azokkal, amiket tett, amiket gondolt, vagy mondott – éppen azért, amit egy bekezdéssel feljebb írtam. Az ember minden jóból kimarad, ha sosem mer kockáztatni. Az élet túl rövid ahhoz, hogy az önsajnálatban dagonyázva tengessük magányosan, az önnön szerencsétlenségünkön keseregve. És most befejezem a klisék sorolását, mert nem vagyok én motivációs szónok.

De mint mondtam, végül Anna is „megtört” Andris nagy szeretete alatt – jó, ez így nem hangzik a legszebben, inkább mondjuk azt, hogy nem tudott neki ellenállni… de mégis ki tudna? Andris szerintem pont az a fiú, akire a szíve mélyén minden normális lány vágyik gimis korában jó, én mondjuk pont nem, de attól még tudom, hogy kész főnyeremény lenne. Pozitív kisugárzású, tele őszinte szeretettel, megértéssel, együttérzéssel, segítőkészséggel, továbbá kedves és humoros. Mellette végre főszereplőnk is kiteljesedhetett, elkezdhetett igazából is élni és merni szeretni. Legalábbis ezt tehette volna… azonban erre a szintre azt hiszem csak a kapcsolatuk legvégére sikerült eljutni, sőt, Anna akkor kezdte igazán becsülni azt, amit Andris által kapott, mikor már elvesztette. Ó, hát nem szép az emberi gyarlóság?

Mert aztán mi történt? A sors. Mint mindig, mert a sorsnak mindig van pár hozzáfűznivalója mindenhez, és imád beleszólni az életünkbe. És gyakorlatilag ennél a pontnál osztanám a könyvet két részre, itt a fordulópont, amitől elkezdődik Anna életének is egy újabb fejezete – hogy jobb, vagy rosszabb, azt nem az én dolgom megítélni, belőlem mindenesetre vegyes érzéseket váltott ki. Mint mondtam, hiába sajnáltam Annát, értettem meg alapjáraton az indítékait… tőlem távol állt minden, amit képviselt, amit tett, ahogy viselkedett a történet első felében – de hiába a változás, a fejlődés, a kibújása a csigaházából, azt hiszem ez kicsit… rosszabb emberré tette. Vagy nem is tudom… olyan nehezen tudom kifejezni, amit mondanék. Mert végsősoron nem a változás tette rosszabbá… tényleg… valószínűleg ezen a ponton jön be a képbe a tények helyett az én személyes véleményem a témáról. A könyv első fele, azon részének történései, emlékei, tragédiái  mind-mind tények, történések, amiket úgy fogad el az ember, ahogy van, de számomra a második rész már egészen más tészta – és ahogy olvastam más molyok értékeléseit, nem csak számomra. Bővebben nem szándékozok belefolyni, hogyan alakult ki a szituáció, amelyben előkerült az engem megbotránkoztató téma, mert az már erősen spoileres lenne, de muszáj megemlítsem, hogy nálam a házasságtörés nem elfogadott. Úgy sem, ha az egész csak egy könyvben vagy filmben kerül elő. Elítélem és megvetem az embereket, akik teszik – meglehet a házasságot is ellenzem, véleményem szerint ha már valaki felveszi ezt a szentséget, akkor tisztelje meg azért a másikat némi hűséggel és őszinteséggel. Erkölcs, emberek. Erkölcs. Ismerős még ez a szó valakinek manapság?

Áh… nem akarok ebbe bővebben belefolyni, hiszen a nagy szentbeszédeimet talán nem értékelés közben kéne megtartsam… elvégre a könyv maga sem erről szólt, csak egy kis részét adta a történetnek a fent említett megcsalás téma, mégis, hogy teljesen őszinte legyek veletek, muszáj volt ezt is megemlítsem.

Összességében véve tehát eléggé ellentétes érzésekkel viseltetek a könyv iránt, hiszen látjátok: egyrészt ezúttal úgy éreztem, teljesen kívül ragadtam a történeten, és nincs kivel azonosulnom belőle, másrészt egy percig sem tagadhatom, ennek ellenére is mekkora magával ragadó ereje van ennek a 250 oldalnak, mennyire képes elvarázsolni azzal a rengeteg érzéssel, ami megbújik a sorok között. És mint már annyiszor elmondtam különböző értékeléseimben, számomra ez mindig is rendkívül fontos tényező egy regény megítélésekor. Talán az írónő még csak bontogatja a szárnyait, még nem olyan profi egyes dolgokban, mint néhány többkönyves kollégája, a Többek általon látszik valami, amit egy sokéves tapasztalattal rendelkező író sem tud feltétlenül felmutatni: hogy a szerző a szívét-lelkét beleadta abba, amit csinált. Ez valami olyan, amit nem lehet tanulni, nem lehet imitálni, ösztönből jön – már akinek jön. Mert ennyi lélek egy könyvben csak akkor lehet, ha az író a magáét adja bele, amennyire csak képes. Itt úgy érzem, sikerült. :)

Ajánlom a Többek általt kicsit borongósabb, esősebb napokra azoknak, akik szeretik a reális történeteket, nem félnek egy olvasmányban sem szembenézni azzal, az élet mennyire kegyetlen tud lenni. Ajánlom fiatal nőknek és felnőtteknek, igazi romantikusoknak – továbbá meg kell jegyezzem, azoknak, akiknek az erkölcsi mércéjébe belefér egy s más, ha olvas, hiszen az is kell ahhoz, hogy az ember maximálisan élvezni tudja a történet minden részét. Mindent egybevéve én örülök, hogy nem maradt ki ez sem az életemből, előre is jó olvasást hozzá mindenkinek, akinek most esetlegesen meghoztam a kedvét hozzá, az Julia Lewis Thomsonnak pedig további sok sikert a írói karrierjéhez, először is a Többek szerint megjelenéséhez. ^^

Kedvenc karakterek:

Számomra, amíg szerepelt, Andris volt a legszerethetőbb karakter – olyan mértékű pozitivitást, kedvességet, együttérzést, szeretetet sugárzott, amit még így, a lapokon keresztül is közvetlenül éreztem. Nem volt tökéletes karakter, mégis azt hiszem, joggal kívánhatnék egy saját Andrist minden lánynak, aki legbelül kicsit is Annának érzi magát.

Kedvenc részek:

Én jobban kedveltem a könyv első felét, és Anna Andrisos időszakát – értelemszerűen azért, mert azt a kapcsolatot jobban megértettem és jobban is szerettem, számomra megvolt a bája a gyermeki kedvessége és első szerelem jellege, még azokkal a komolyabb tényezőkkel is, amik beárnyékolták kettejük viszonyát.

Kedvenc idézetek:

„Túlélni a maximumon kell, vagy nem?”

***

„De az életet csak úgy lehet megélni, ha kockáztatsz, ha mersz szeretni: csak így lehetsz boldog, és végül boldogtalan.”

***

„Tisztában vagyok vele, hogy bármelyik pillanatban elveszíthetem őket, ahogy arra is van esély, hogy ők veszítenek el engem, de az életet így kell elfogadni, mert egy szerencsejáték, tele kockázattal.”

***

„– Jó lenne, ha végre elkezdenéd szedni a Leszarom tablettát, ahelyett, hogy fölösleges dolgokon rugózol. (…)

– Nem érdekel, mit gondolnak rólad az alkalmazottaid?

– 500 mg Leszarom naponta, és téged se fog – kacsintott rám.

– Na és hol kapható ez a varázsbogyó?

– Itt a fejedben – bökött a homlokomra. – Ebben az okos agyacskádban döntsd el, hogy köpsz másokra, és úgy éled az életed, ahogy neked jó: akkor meglátod, sokkal flottabbul fognak menni a dolgaid, és boldogabb leszel.”

***

„Amikor vele nevettem,olyan gondtalan és boldog volt minden. Sosem fogom elfelejteni egyetlen ilyen percünket sem.”

Borító: 5/4

Mondjon bárki bármit, szerintem akkor is van ebben a borítóban valami rettentő vicces és aranyos :D Tény, ilyen megítéléssel a történethez oly kevéssé passzol amúgy sincs hozzá semmi köze, szerintem, de nekem attól még nagyon is tetszik – egyszerű de nagyszerű, és ha engem kérdeztek, egészen kreatív.

Pontozás: 5/4

Sokáig gondolkoztam, hogy mégis mit mondhatnék röviden a könyvről, a végső válasz azonban egy pillanat alatt villant be, és már tudom, sehogy sem jellemezhetném jobban, mint ezzel az egy mondattal: a Többek által maga az élet. Az élet a maga tökéletlenségeivel, a maga keserűségével, a maga fájdalmával, bájával, ezernyi érzelmével, a maga egyszerűségével és bonyodalmaival, a maga ezer ellentmondásával – a maga realitásával. Bár vannak a könyvnek hibái, azt hiszem olvasás közben az érzelmek játéka ezt valahogy teljesen feledtetni tudja, mert egy ponton – és az a pont nagy eséllyel nem csak nekem, hanem másnak is már az első pár oldal – kikapcsol az agy, és bekapcsol a szív, méghozzá teljes fokozaton. Akár akarjuk, akár nem.

Extra: lejátszási lista

A könyv végén az írónő megosztott egy rövid listát dalokról, amelyeket valahogy kapcsolni tudott a történetéhez, s karakterei jelleméhez, kapcsolataikhoz, úgyhogy gondoltam ez remek hangulatteremtő lehet azoknak, akiknek mostanra már sikerült felkeltenem az érdeklődését, hogy elolvassák a Többek általt, sőt, talán azoknak is, akik már megtették, de úgy döntöttek, újból leveszik a polcról. :)

Köszönöm a dedikált példányt Julia Lewis Thomson írónőnek! *-*

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

E. Lockhart - Frankie Landau-Banks dicstelen tetteinek krónikája

„Hogyan válik valaki azzá, aki? Milyen tényezők bújnak meg a kulturális hátterében, a gyerekkorában, képzettségében, vallásában, anyagi lehetőségeiben, szexuális irányultságában, bőrszínében, a mindennapi környezetében – milyen indíttatások vezetik olyan tevékenységekhez, amikért utóbb megvetik majd őt?”

Eredeti cím: The Disreputable History of Frankie Landau-Banks

Oldalszám: 390

Megjelenés: 2016

Kiadó: Ciceró Könyvstúdió

Ár: 3490 –

FRANKIE LANDAU-BANKS 14 ÉVESEN:

Vitaklub.

Apukájának Nyuszifül.

Egy mérsékeltem kocka-hajlamú lány egy nagyon elit bentlakásos iskolában.

FRANKIE LANDAU-BANKS 15 ÉVESEN:

Az alakja észbontó.

A nyelve felvágva.

A harci kedve feltüzelve.

És az új fiúja a végzős, lenyűgözően lökött, szavakért bolonduló Matthew Livingston.

FRANKIE LANDAU-BANKS 16 ÉVESEN:

Már nem olyan lány, akinek nemet lehet mondani.

Különösen nem akkor, ha ez a nem azt jelenti, hogy kizárják a barátja szigorúan fiúknak fenntartott titkos társaságából. Nem akkor, ha a volt pasija itt is, ott is váratlanul felbukkan. Nem akkor, ha tudja, mindegyiküknél okosabb. Nem akkor, ha tudja, hogy Matthew hazudik neki. És nem akkor, amikor annyi akciót végre lehet hajtani.

Frankie Landau-Banks valószínűleg egy bűnöző lángelme.

Ez a történet azt meséli el, hogyan vált azzá.

Most kezdek rájönni – egész ésszerűen csak most, hogy egyáltalán gondolkoztam rajta –, hogy a legtöbb regény mennyire cselekményközpontú, milyen egysíkúan megkomponált. Az egyik szinte kiabál a polcról, hogy „hé, ha öldöklést akarsz, válassz engem, errefelé éppen dúl a háború!” a másik egy mindent felemésztő szerelem és gyász történetét hivatott közvetíteni, mert a sorsok, életutak, izgalmas történések, akciók képesek igazán lekötni az ember figyelmét. Más esetben megkülönböztethetünk stílusközpontú könyveket is – jellemzőjük, hogy könnyen érvényesülnek a könyvpiacon anélkül is, hogy lenne bármiféle jelentősebb mondanivalójuk vagy akár tartalmuk, mert az írónak már a stílusa is elegendő az átütő sikerhez, lásd például hazánk egyik legnépszerűbb ifjúsági szerzőjét, Leiner Laurát. Persze a kettő eset gyönyörű kombinációi is ismertek – én ide sorolnám például John Green könyveit. A szereplők változatosan kidolgozottak és egydimenziósak az alkotó kreativitásának és befektetett erőfeszítéseinek függvényében, de a lényeg nem változik: a könyvek főszereplője a cselekmény, a karakter, akiről szól, pedig csupán másodhegedűs, legfeljebb az történet hűséges együttműködő partnere. De azért leginkább egy eszköz. Őszintén… elég durvának tűnnek az eddig leírtak, de én elégedett vagyok ezzel a szituval.

Elégedett voltam, mert nem is nagyon ismertem mást, és elégedett leszek, mert… mert miért is ne lennék, ha egyszer eddig is az voltam – jogosan –, de mostantól keresni fogok további magasságokat is. Nem is bírnám megállni többé, miután elolvastam életem első – de remélhetőleg nem utolsó – töményen, de csodálatosan karakterközpontú regényét, nevezetesen Frankie Landau-Banks dicstelen tetteinek krónikáját. Huh. Azt hiszem ilyen felvezetést sem produkáltam még.

Azt hiszem elsőrangú regény volt – elsőrangú, még úgy is, hogy nem volt számottevő cselekménye. Mármint… természetesen volt neki némi, méghozzá kifejezetten jó, de ezúttal fordult a kocka, és ez lett csupán eszköz a főhős kezében, ugyanis Frankie-nek hatalma volt, ízig-vérig uralta a könyv minden szegmensét. Minden, ami történt, miatta történt, és azért, hogy bevezessen minket ennek a – idézem – „bűnöző lángelmének” az észjárásába. Én úgy láttam, lényegében az egész regénynek ez lenne a lényege.

400 oldalnyi lélektan. 400 oldalnyi filozófia. 400 oldalnyi fejtegetés az emberi természetről, a társadalom egyénre gyakorolt hatásáról, a szülők, barátok szerepéről a jellemfejlődésben, arról, hogyan befolyásol valakit a külső megítélése, milyen gondolatokat ébreszt benne, milyen utakra indítja – és mindez egy különleges személy példáján keresztül. Talán bántó túlzás, de mondhatni jobban élveztem ezt, mintha az újszülött vámpírok letépték volna Bella fejét. Utálom túlelemezni a dolgokat, nem szeretek mindig belemászni a részletekbe, de azt hiszem itt éppen ennek volt itt az ideje és szükségessége, így lett ez egy kifejtett, kerek egész. Így lett zseniális remekmű.

Ezen a ponton kell ejtenem pár szót olyan kicsiségekről, mint a cím – melyet elintézek annyival, hogy rendkívül figyelemfelkeltő, találó és karakteres, nem is lehet nem szeretni –, és – főleg – a fülszöveg. Ez utóbbi ugyanis példát statuálhatna mindenkinek, aki úgy általában a könyvek tartalmának ily rövid megfogalmazásával foglalkozik – ugyanis a legtöbben rosszul teszik, és itt lenne az idejük tanulni kicsit attól, aki végre jól csinálja. A legnagyobb problémám általában az, hogy a fülszöveg egy az egyben lelövi a poént, s már nem hagy semmit a képzeletre, nem ad lehetőséget meglepődni – ellenben ez. Nézzetek rá. Viszonylag hosszú, sok információval, amelyek a történet, pontosabban főszereplőnk szempontjából mind lényegesek – mégsem mond többet ez a kis szöveg a kelleténél. Megalapozza a hangulatot, felfesti a témát, de amit elárul, még elég távolról érinti csak azt, ami a könyv belsejében lapul. Normál esetben nem térnék ki erre külön, de annyira boldoggá tett, hogy kivételesen ezer százalékig izgalmas és meglepetésekben gazdag élményben lehetett részem, és gőzöm sem volt, mi történik legközelebb. Nem is sejthetitek, ez mennyire üdítő.

És szerencsére nem csak ez. Az egész történet elképesztően üde és fiatalos, a szó lehető legpozitívabb értelmében egy igazi YA. Egy szórakoztató történet különös és egyszerű gimnazistákról, kellő komoly mögöttes tartalommal kiegészülve, de aki nem vevő erre, annak bőven elegendő humorral, és a lehetőséggel, hogy figyelmen kívül hagyja a könyv társadalomkritikáját és feminista aspektusait – ugyanis bár ezek végig ott voltak a sorok között, az ember mégsem érezte, hogy a leírtak alapján rákényszerítenének egy világképet. Ez is csupán Frankie-t jellemezte, az észjárását, a tág látókörét, intelligenciáját, világról alkotott  általános véleményét.

És itt az idő, hogy most már magyarázatot is adjak erre a rendkívül érdekes, összetett személyiségre, amelyet főszereplőnk birtokol, hiszen a regény folyamán rengeteg látszólag feleslegesnek tűnő rész hivatott szerepet játszani Frankie Landau-Banks jellemfejlődésének bemutatásában. A fülszöveg nem hazudik: „Frankie Landau-Banks valószínűleg egy bűnöző lángelme. Ez a történet azt meséli el, hogyan vált azzá.” Érdemes már az első fejezettől maximálisan koncentrálni az eseményekre, mert minden ott kezdődik. A lányt a felforgató tevékenységek, a polgárpukkasztás, a bizonyítási vágy útján elsősorban a családi háttere indította el – másodsorban az iskolai, és szűkebb baráti környezete, a közös a kettőben pedig az, hogy méltatlanul lebecsülték őt.

„– Mindig alábecsülsz. 

Ruth megrázta a fejét. 

– Dehogyis. Nem is tarthatnálak többre. Na most… be tudnád vinni a krumplit az asztalra? Csak óvatosan, nagyon nehéz a tál.”

A családja szemében még mindig védelmezésre szoruló kislány volt, mindenki más lényegében nem is sejtett agyat a csinos kis pofija mögött. A sokrétű társadalomkritika mellett így a könyv az emberek sztereotípiák által való megítélésével kapcsolatban is tükröt mutat, hiszen az ember valamilyen módon, de nap mint nap találkozik azzal, hogy megítélik belső tulajdonságait a kinézete alapján. Sokszor a könyvek és filmek sem tesznek mást: jellemábrázolásukban az okos emberek többnyire csúnyák, a szépek pedig egész egyszerűen ostobák, de ide felhozhatnám példának akár a bántó szőke nős vicceket is.

Összességében ez a fajta viselkedés határozta meg Frankie jellemének alakulását – ahogy csinos nő vált belőle, az emberek akarva-akaratlanul csak ezt voltak hajlandóak észrevenni, arra pedig még nagyon gondolni sem tudtak, hogy a lány esetleg mindannyiuknál okosabb, agyafúrtabb, intelligensebb. Jó napot, üdvözlök mindenki a felszínes XXI. században! Ha pszichológus lennék, most nyilván jól le tudnám vezetni, hogyan következik az elnyomottságából, alábecsültségéből későbbi viselkedése, s hogyan vezet nála értelemszerűen erős feminizmushoz a „csupán nőként” való beskatulyázása. Ugyanis a szexista felfogás is elég erősen érződik a karakterek egy rétegén, az írónő pedig ezzel szembe állítja Frankie-t, mint élő ellenpéldát pl. a Rend tagjainak a gyengébbik nemről alkotott torz elgondolására.

Többek között ez volt az oka, hogy a Basset Hound Hűségrendje csapatát egyáltalán nem tudtam megkedvelni ez alatt a 400 oldal alatt. Nem mondom, hogy mindenkinek szentéletű kisangyalnak kell lennie, de ők sorra olyan elveket képviseltek, amelyek szinte bárkit ellenszenvessé tesznek a szememben. Jó, tény, hogy a csapat nagyrészt csupán név szerint említett, és kicsit bővebb teret egyedül Matthew és Alpha kapott Portert most bizonyos okok miatt nem számolom bele a Rendbe… de a többi már spoiler, úgyhogy szépen csöndben maradok – nem kellett volna. Manipulatívnak, ítélkezőnek, szexistának, sznobnak mutatkoztak be, hiába próbálta az írónő elütni a dolgok élét jófejkedéssel, vagy kedvesebb pillanatokkal. Egész végig láttam, hogy mi folyik a háttérben, hogy hogyan alakítanak mindent úgy, hogy nekik kényelmes legyen, sőt… De Alpha még egy dolog. Benne legalább van valami karizma, valami megnyerő, még ha közelebbről megvizsgálva egyáltalán nem is az, akinek látszik. De Matthew… Mathhew szégyent hozott minden édes, cukipofa névrokonára. Matt Camdenre… Matt Watkinsra… Ez a Matthew Livingston volt az egyetlen tényező a könyvben, ami miatt meg mertem olykor kérdőjelezni Frankie épelméjűségét. És ez nagy szó. Bár a lány végig mutatta, hogy átlátja Matt mesterkedéseit, engem mégis egyszerűen irritált, hogy nem tett ellene semmit – már a nyilvánvalókon kívül. A fiú hazudott, titkolózott, folyton elhanyagolta, konkrétan odapottyantotta a fontossági sorrendje végére, ami már mind elég indok arra, hogy baromság legyen egy srác mellett maradni, de ami a legfelháborítóbb az, mennyire… mennyire tárgyként kezelte Frankie-t. Ő csak egy szép lány volt – nem kell valaki legyen, akár senki is lehet, de jól mutat mellette, úgyhogy felkarolja. De kábé ennyi. Legyen szép, mosolyogjon, legyen kedves a barátaival, az, hogy agya is van, oly kevéssé számít – főleg, mivel rendre kínos helyzetbe hozza a fiút, hogy a barátnője intelligensebb nála.

Hát pedig van ez így. Itt lenne az ideje, hogy minden pasi megbarátkozzon a gondolattal, hogy nem törvényszerűen ő az okosabb. Sőt, egészen elmennék odáig, hogy az ember valahogy intelligensebbnek hat attól, ha képes beismerni, mikor a másik jobb nála. De nem megyek át feminista kisbeszédbe… a lényeget úgyis értitek szerintem.

„A férfi felsőbbrendűség intézménye csak akkor bír hatalommal fölötted, ha beadod neki a derekadat.”

Mindenesetre Matthew Frankie-hez való hozzáállása szintén nagy szerepet játszott abban, hogy a lány úgymond „elindult azok a bizonyos lejtőn” – bár én nem szívesen nevezem így Frankie „dicstelen tetteit”. Inkább mondanám, hogy elindult egyféle önigazolás felé, legnagyobb motivációja ugyanis nem volt más, minthogy beintsen a szexista világnak, hogy „hé, eszem is van, nem csak mellem!”. Arról, hogy ezt mégis milyen úton-módon tette, inkább nem mondok semmit, csak annyit, hogy bár én alapjáraton nem csak alapjáraton, mindig… jókislány vagyok, nem mondom, nagyon tetszett minden, amit tett. Tényleg mestermunka, amit véghezvitt, és végsősoron ő nem pusztán polgárpukkasztott, mint a Rend tagjai korábban, hanem valódi céllal és értelemmel ruházott fel minden „felforgató tevékenységet”. Demonstrálván az írónő kemény kutatómunkáját és a könyv megírásába fektetett erőfeszítését Frankie sem rohant fejjel a falnak, mikor a tervezgetésről volt szó, egy érdekes órájára készülő beadandója miatt pedig kimondottan sok érdekességet talált és sorolt fel, amelyek magyarázatul szolgálnak a könyvben szereplő emberek – meg úgy általában az emberek – viselkedésére. Rendkívül élveztem a részleteket a Kakofónia Társulatról, az Öngyilkos Klubról, Márciusi Menyasszonyokról, Télapó Conról, panoptikonról… mindről-mindről. Mert ezek is bizonyították E. Lockhart olvasottságát, hogy nem csak összedobott egy történetet, hanem kemény munkával és kutatással felépített egyet, a fenti esetek segítségével, továbbá a köszönetnyilvánításban említett ténylegesen megtörtént gimnáziumi-egyetemi balhék közül dolgozva fel néhányat, mint például a Guppi elrablását. De nem is mondok többet… így is túl sokat elárultam. Ha többet akarnátok tudni… hát, én csak annyit tanácsolok, olvassátok el! :D

Ajánlom a könyvet… hát, először is mindenkinek, méghozzá jószívvel :D Ezt persze abból kiindulva, hogy nekem mégis mennyire tetszett… de ha logikus akarok lenni, akkor főleg fiataloknak, leginkább gimiseknek ajánlanám figyelmébe, hiszen a könyv szereplői is e korúak, így talán a 14-18 éves célközönség tud leginkább azonosulni a leírtakkal – bár ez nem feltétlen az a könyv, amivel azonosulni lehet. Nem egy tömegsztori, hogy bárki legyél, bele tudd magad képzelni az eseményekbe… ez ízig-vérig egyedülálló. Tehát azoknak ajánlom, akik igenis vevők az újdonságokra. Akik egyedi stílusra vágynak, nem mindennapi konfliktusra, formabontó főszereplőre – olyanra, aki folyton elhanyagolt ellentétpárokban beszél, aki meglepő módon használja az agyát, aki lázad, de tudja mikor kell, és mikor felesleges, aki hiszi, hogy képes megváltoztatni a világot.

„És az is lehet – én magam ezt tartom valószínűbbnek –, hogy Frankie Landau-Banks kinyitja magának azokat az ajtókat, amiken át akar jutni. És amikor felnő, megváltoztatja majd a világot.”

Minden összevetve tehát… olvassátok el. Éljétek át, amit én, mert ez tényleg valami zseniális. Nem attól, hogy olyan borzalmasa összetett, vagy bonyolult, nem attól, hogy szörnyen szövevényes és kifürkészhetetlen… egyszerűen csak izgalmas, magával ragadó, és okos. Okos kis könyv ez. Arról nem is beszélve, hogy bármilyen hangulatban értem haza, ennek az olvasás mindig hihetetlenül felhangolt, és egységbeejtően hatott rám. Értitek :D

Kedvenc karakterek:

Azt hiszem mást nem is mondhatnék, mint történetünk „bűnöző lángelméjét”, Frances Rose Landau-Bankst. Mert akármennyi hülyeséget csinált, akármennyire is nem tudtam vele olykor egyetérteni, ismerve az indítékait és végigkövetve a tervei kivitelezésének folyamatát el kell ismernem, hogy lenyűgöző a csaj. Zseniális, intelligens, lázadó, kész egyéniség, aki bármikor kész kiállni magáért, és azért, amit képvisel. Sikeresen felírta magát a kedvenc női főszereplőim igencsak rövid listájára.

Kedvenc részek:

Eltekintve attól, hogy meglehetősen élveztem az egészet – leszámítva a legvégét, amit én azért elég összecsapottnak találtam –, végre valahára sikerült találnom plusz kedvenc részeket is, amiket kiemelnék. Kezdve Frankie beadandó dolgozatának részleteivel, amelyek egytől egyig megfogtak a mondanivalójukkal, a lány vitáján át, amit feminista nézetekről s a férfiak és nők különböző megítéléséről és viselkedésükről folytatott a Rend tagjaival, s azok barátnőivel, egészen addig, ahogy lassan átvette az irányítást a blökik hihi felett, és a különböző rendbontásokat tervezgette.

Kedvenc idézetek:

„Amibe érdemes belekezdeni, azt érdemes orrvérzésig folytatni is.”

***

„- Nem bábok, hanem Muppetek! – igazította ki Frankie. – Ráadásul olthatatlan és egyébként teljesen indokolt szerelemmel lángolok Breki iránt, amit életem végéig készen állok felbecsülni.

- Felbecsülni?

- Felbecsülni. A lebecsülni elhanyagolt ellentétpárja.

- Úgy érted, készen állsz életed végéig kiállni Breki mellett?

- Felbecsülni.

- Értékelni?

- Felbecsülni. Felbecsülni állok készen.”

***

„Jobb egyedül lenni, jön rá hirtelen, mint olyasvalakivel, aki nem akar annak látni, aki vagy. Jobb irányt mutatni, mint követni. Jobb megszólalni, mint hallgatni. Jobb kinyitni az ajtókat, mint valaki más orrára csukni őket.”

***

„Öntudat: az a kellemetlen időszak két alvás között.”

***

„KELL NEKEM AZ A KÖNYV, TE PSZICHOPATA ÁLLAT!”

***

„Valaki figyeli az embert.

Vagy: valaki valószínűleg figyeli az embert.

Vagy: az ember úgy érzi, mintha valaki figyelné.

Úgyhogy az ember betartja a szabályokat, akár figyeli valaki, akár nem.”

***

„A titkok akkor jelentenek hatalmat, ha az emberek tudnak a létezésükről.”

Borító: 5/5*

A figyelemfelkeltő cím után a ez volt az, ami magára vonzotta a tekintetem – egyszerűen mert épp olyan, amilyennek egy jó YA borítónak lennie kell. Modern, dizájnos, ízlésesen megkomponált, és csodák csodájára még egy szép borítómodellt is sikerült rá keríteni, amitől extrán boldog vagyok. Szerintem messze túltesz a külföldi kiadásokon, ezúttal teljes szívemből örülök, hogy a Ciceró új fedél mellett döntött. #loveit ♥

Pontozás: 5/4,5*

Jobbra számítottam, rosszabbra, másra, lazábbra, komolyabbra… és így a végére érve mégis azt mondom, hogy egyetlen leírt mondatát sem változtatnám meg, mert ez így volt tökéletes a szememben. Egy különleges történet sajátos látásmóddal, egyedien megoldva, újat mutatva a rohanó világ ezernyi egyforma tömegkönyve között. Laza, humoros és szórakoztató regény – a hátterében mégis a YA besorolást meghazudtoló mennyiségű kutatómunkával, komoly mögöttes tartalommal, társadalomkritikával, feminizmussal, filozófiai szállal, pszichológiával… mindezt úgy ötvözve, hogy az ember nem érzi, hogy most le akarnának nyomni a torkán egy komplett világképet. Én rettentően boldog vagyok, hogy részese lehettem a történetnek, és ezáltal megismerhettem Frankie Landau-Bankst, ezt a lenyűgözően agyafúrt, zseniális „bűnöző lángelmét”, s volt szerencsém életem első igazán karakterközpontú könyvéhez. Én emelem a kalapom az írónő előtt, úgy érzem, most valami igazán különlegeset, egyedit, és értékeset tett le az asztalra, ami jogosan hozhatja meg mindenki kedvét E. Lockhart további műveihez. Mindenkinek ajánlom! :)

Köszönöm a recenziós példányt a Ciceró Könyvstúdiónak!

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

Pofánverés pt.2 | Anna Todd - Miután összecsaptunk

„Állandóan egy vékony kötélen egyensúlyozunk. Szerelem, gyűlölet, harag és nyugalom. Szokatlan nekem ez az érzelmi hullámvasút, és pusztító hatással van rám.”

Eredeti cím: After we collide

Sorozat: Miután 2. (After 2.)

Oldalszám: 548

Megjelenés: 2015

Kiadó: GABO

Ár: 3490 –

Tessa ​mindent elveszíthet. Hardin semmit sem veszíthet… csak Tessát.

Miután összecsaptunk, az élet már soha többé nem lesz olyan, mint volt.

A nehéz kezdet után úgy tűnt, hogy Tessa és Hardin végre egyenesbe jön egymással. Tessa már megtapasztalta, hogy Hardintól nem áll távol a kegyetlenség, de nagyon megrendül, amikor egy váratlan esemény lerántja a leplet a kapcsolatuk eredetéről, és Hardin titokzatos múltjáról.

Már megszokta, hogy Hardin olyan, amilyen… De tényleg ő az a mély érzésű, figyelmes fiú, akibe a durva felszín ellenére beleszeretett… vagy egész idő alatt egy idegen volt? Tessa legszívesebben elmenekülne, de ez nem olyan könnyű. Kísértik az szenvedélyes éjszakák emlékei, nem tudja elfelejteni Hardin érintését és mohó csókjait.

Mégsem biztos abban, hogy el tud viselni egy újabb megszegett ígéretet. Annyi mindent feladott és kockáztatott Hardinért! Az iskolát, a barátait, az anyjával való kapcsolatát. Otthagyta a barátját, aki igazán szerette, és most talán egy ígéretes karrierről is le kéne mondania miatta. Tényleg itt lenne az ideje, hogy továbblépjen.

Hardin tudja, hogy hibát követett el, talán a legnagyobbat egész életében. Mégsem adja fel harc nélkül.

De meg tud-e változni? Meg fog-e változni a szerelem kedvéért?

Az első rész után – akárhogy lehúztam az értékelésben, de hát tudjátok milyen vagyok – nem akartam semmi mást, mint mihamarabb kezemben tartani a folytatást, mégis eltelt szűk egy hónap, mielőtt újra belevetettem magam Tessa és Hardin drámákkal teli kis miniszappanoperájába. Azt hittem a helyzet javulni fog, ám egy tekintetben csak sokkal bonyolultabbá vált – az amúgy sem túl egyértelmű érzéseim a sorozattal kapcsolatban ebben a részben csak még követhetetlenebbek lettek. Sőt, azoknál követhetetlenebb már csak az értékelés lesz, úgy érzem… Az lesz, mert igenis próbálom majd minden gondolatomat megosztani veletek, ami felmerült bennem olvasás közben, a fejemben uralkodó őskáosz méretéből kiindulva pedig… á, inkább nem is gondolok bele előre, ez milyennek ígérkezik.

Igen, ennyiből nyilván leesett mindenkinek, hogy a sorozattal való kapcsolatom továbbra sem stabilizálódott – mi több, egyre inkább elveszek a dilemmáimban, mert lehetetlen egyértelmű döntésre jutnom a kérdésben: mit is gondolok erről az egészről? Vagy hogy egyszerűbb legyen, maradjunk csak a jelenlegi kötetnél: mi a véleményem a Miután összecsaptunkról? Ez a milliódolláros kérdés. Én sem tudom a választ.

Számomra az egész fehér és fekete – nagyon jó és nagyon rossz egyben, magával ragadó és unalmas, szeretnivaló és egy nagy rakás 40°-os hőségben egy hétig a napon érlelődött lótrágya. Minden csupán attól függ, mire hagyatkozok: a józan eszemre, vagy a szívemre. Akármilyen klisékupac is ez így leírva.

Alapbeállításban mindig az agyamat használom – a szívem rendszerint hülyeségekre buzdít és el akarja cseszni a maradék normális életemet is, vagy egész egyszerűen csak a frászt hozza rám, így okosan megtanultam már kizárni a döntéseimből, olvasás közben azonban rendszerint megnyílik, ilyenkor az érzelmek, és az azok okozta gondolatok szabadon áramolhatnak, kapnak pár boldog percet. Többnyire nem is bánom, ugyanis kevés jobb érzést ismerek, mint teljesen beleélni magam egy történetbe, most azonban éppen ez okozza a problémám. Mert józan ésszel most totál egyszerűen megmondanám nektek, hogy „gyerekek, ez egy összeerőlködött, fájdalmasan ostoba, történetnek csúfolt cselekménymassza”, és rávágnám az egy pontot, de ha már a szívecském is beszállt a buliba, ezt így nem jelenthetem ki. Még akkor sem, ha amúgy teljesen igaz.

Bár már vártam a folytatást, s a bájos függővég után kíváncsi voltam, mi sül még ki Hardin és Tessa önpusztító kapcsolatából, azért elég hamar leesett, mennyire elhamarkodott döntést hoztam… pár oldal, pár fejezet és már fogtam a fejem, hogy „ez nem lehet igaz”. Dee, amúgy marhára igaz volt. Reménykedtem, hogy az egész csak egy paródia akar lenni annak még komolyan jó is lenne de nem. El nem tudom hinni, hogy ezt valaki halál komolyan gondolta.

Engem kapásból földhözvágott igen, még így második nekifutásra is mindkét főszereplőnk: drága Hardin és Tessa, akik még mindig két túlfűtött gimnazista drámaiságával és egy-egy óvodás szókincsével vannak megáldva. Akik a kefélésen és a veszekedésen kívül nem ismerik más módját az emberi kommunikációnak, akiknek annyira unalmas az életük, hogy muszáj minden második fejezetben bolhából elefántot csinálniuk, hogy legyen „okuk” szakítani. És mivel némi beteges társfüggőségtől is szenvednek nagy titokban „titokban”… nem leplezik valami jól, persze, a „soha többéből” rendre „örökrét” csinálnak, mert végül is nincs sértés amit ne lehetne megbocsátani, ha az ember nem bírja magáról lerángatni azt az átkozott rózsaszín szemüveget. A pillanatragasztó nem játék. Mindjárt hányok.

Konkrétan ugyanaz ment ebben a kötetben is, mint amit az előzőben már megszokhattunk: veszekedés, szakítás, kibékülés végtelen körforgása, csak talán ezúttal már hardcore-abb verzióban. A kellemetlenségek sorozata folytatódott, egészen pontosan ott, ahol abbamaradt a Miután cselekménye… de hogy erre rájöjjek, komolyan el kellett gondolkodnom. Annyi minden történt egy kötet leforgása alatt, hogy a végére már nem voltam benne biztos, hogy mindet egy részben olvastam-e… és ez nem kéne feltétlenül rossz legyen, hiszen szeretem én a pörgős cselekményt, meg ha állandó izgalomban tart egy sztori… de ez az ötszáz oldal egy átverés. Konkrétan látom magam előtt, ahogy Anna Todd röhög a markába, amiért ugyanazt a sztorit képes sokadjára is eladni, az olvasói meg bekajálják. De van egy hírem: itt vagyok én is. És nem veszem be.

Azt már millió meg egy értékelésem alatt elmondtam, hogy mint olvasó, durván rá vagyok függve a konfliktusokra és traumatikus helyzetekre, az ilyenek teszik igazán maradandóvá a könyvélményeimet, és az adrenalinszintemet is megdobják kissé… ilyen alapon pedig a Miután sorozat nyilván úgy tűnik, hogy egyenesen nekem lett teremtve. Mégis, ha egy percre eltekintek az agyilag kissé… khm, na mindegy, szóval, ha eltekintek főszereplőinktől, akkor a cselekménynek nevezett izé az, ami legjobban kiverte nálam a biztosítékot. Mert a drága írónő nemes egyszerűséggel összehordott minden klisét egy rakásra, aztán azokat ismételgette, amíg egyszer csak úgy gondolta, kimaxolta a második rész oldalszámát, és kell hagyni valamit a következő kötetre is. Könyörgöm emberek! Ha nem szorult belétek kreativitás, menjetek el a Tescoba eladónak, de ne akarjatok írók lenni…

Mert itt aztán volt minden… csak valahogy egyediség nem szorult egy oldalra sem. Ez a „menő kisfiú srác és szürke p*csa kisegér” kompozíció számomra már a Szent Johanna Gimi óta egész egyszerűen nevetséges, pláne ha ennek a nagy, szerelemnek csúfolt kapcsolatnak a dinamikáját, és a résztvevő felek szenvedélyes érzéseit, komoly elköteleződési szándékát is számolom. Nem bírom, mikor hülyére vesznek. Aztán, hogy folytassam a sort, természetesen kaptunk némi teljesen felesleges és lineáris szerelmi háromszöget, a karaktereknek egyaránt problémás családi hátteret – ami oly meglepő, de egészen hasonló, majdhogynem egyforma –, egészségre káros mértékű féltékenységet és bizalmatlanságot, egy tucat félreértésből adódó szakítást – aminek nem bonyolultabb az oka, minthogy Hardin és Tessa totál nincsenek egy hullámhosszon –, és még sorolhatnám. Számomra a legfárasztóbb mostanra tényleg a szakítások és békülések kínos sorozata. Elvileg talán az az egyedüli funkciójuk, hogy növeljék az oldalszámot, a valóságban viszont nem csupán ennyiről van szó: további negatív árnyalatot ad a karakterek jellemének, pláne Tessáénak. Nem mondom, magukról a konfliktusokról többnyire inkább Hardin tehet, ám a békülések egy az egyben Tessa vállán nyugszanak, és konkrétan elszívják belőle az utolsó cseppnyi méltóságot is. Azzal, hogy bármit megbocsát, mindegy, mekkora sértés érte, mindegy, hogy később még jobban tönkre fogja tenni ez a kapcsolat, minden mindegy. Szépen végigsorolja fejben, mennyire tönkretette az életét ez az agyontetovált tag, hogy meggyőzze magát, nem kéne hozzá visszamenjen… de aztán a másik oldalra billen a mérleg, mert minden hülyeség ellenére szereti. Tudjátok mit mondok? Ezek után megérdemlik egymást. 

Talán én vagyok kishitű, de egy szerelem nem kellene kibírjon ezer meg ezer árulást, nem kéne kibírja, hogy a pasi fogadásból volt veled, fogadásból vette el a szüzességed, előtted is tönkretette már így mások életét, és amúgy is elszakít mindentől és mindenkitől akit szeretsz. Jó, most, hogy leírtam, már látom, hogy nem én vagyok kishitű. Tényleg ostoba az, aki ennyi mindent megbocsát.

Talán ez valami úri luxus, ami nem jár… de én azért jobb szeretem, ha a karakterekbe szorult némi méltóság. Legalább valami minimális büszkeség. Tessa meg folyton visszafut a fiúhoz, aki rosszul bánik vele, Hardin pedig megalázkodva, sírva és térdre borulva könyörgi vissza magát a lány kegyeibe. Jézusom.

Így összességében a véleményem koránt sem pozitív kicsengésű, pláne ha figyelembe vesszük, hogy rengeteg dolgot csak azért nem írtam le még egyszer dühöngés közepette, mert már egyszer megtettem a Miután kritikámban. De! Mert egy „de” azért mindig van, még a legsötétebb, önkínzásra legalkalmasabb könyvek esetében is… Ha már egy jó dolgot felfedeztem az előző részben, legalább az az egy megmaradt épen, sértetlenül, sőt, ha lehet még erősebben. Akármennyire is ellentmond az eddig leírtakkal… egészen magával ragadó a történet. Engem legalábbis magával tudott ragadni… még ha egy úttal fel is idegesített. Repült vele az idő, gyorsan fogytak az oldalak, és bár a karakterek érzelmeit egy ponton túl szimplán nevetségesnek tartottam, elég jól lettek átadva ahhoz, hogy bele tudjam magam élni akkor is, ha abszurdum. Megvolt a lapok között az élet, sikerült lelket adni a szereplőknek, a cselekménynek. És végsősoron, az én szememben ez mentette meg a könyvet.  Meg talán a rengeteg konfliktus közötti békés percek… írtam, hogy általában imádom a nagy veszekedéseket, de ebből a sorozatból, úgy tűnik a nyugi lesz a kedvencem :D Azok a percek, mikor Hardin és Tessa is kicsit boldogok voltak, szerelmesek, olyanok, mint egy normális romantikus pár – mindennapi viccekkel, helyzetekkel, közös ünnepléssel, lágy pillantásokkal és végre egy igazi, első randival. Ilyenkor ideig-óráig még kedveltem is őket, de psszt! Lényeg a lényeg: nem állt szándékomban úgy temetni ezt a könyvet, ahogy van, hiszen minden hibája ellenére van benne élvezhető tartalom, vagy ha nem is tartalom… érzések. 

Mindent összevetve, ajánlom a könyvet… na jó, őszintén szólva jó szívvel senkinek sem ajánlom. Akinek az első rész tetszett, az nyilván szeretni fogja ezt is, hiszen lényegében ugyanolyan, csak turbósebességre kapcsolva, aki meg hozzám hasonlóan megszenvedte azt is, annak már nem biztos, hogy bölcs döntés kézbe venni a Miután összecsaptunkot. Az egész poszt olyan, mint egy naaaagy, piros vészvillogó, ami arra figyelmeztet, hogy gondolkozz, mielőtt cselekszel, és hozz megfontolt döntést, ha arról van szó, beleásod-e magad ebbe a sorozatba, és beáldozol-e rá néhány órát értékes perceidből – de akárhogy is nézem, csak az én személyes véleményem, eltántorítani igazán senkit sem akarok. Ha nem vágytok másra, mint 500 oldalnyi lazítós limonádéra, s szeretitek a tömény romantikát meg drámákat, akkor fuck yeah, vágjatok bele, elvégre nem szentírás a szavam… elvégre emberek vagyunk, különbözünk. ;) Én megtaláltam a könyvnek a jó és rossz oldalait egyaránt, és remélhetőleg ti is megfogjátok – hogy milyen arányban, az már rajtatok áll :)

Kedvenc karakterek:

Hm, azaz egy szereplő, aki nem idegesített fel? Volt ilyen? Elég sokáig gondolkodtam ezen a kérdésen, mire jutottam valami értékelhetőre… ugyanis az elviselhető, s még inkább a szeretnivaló karakterek száma kétségbeejtően gyér. Végül mégis sikerült találnom valakit, akire nemhogy idegroham nélkül, de egyenesen szeretettel gondolok vissza, az pedig Trish, Hardin anyja. Őt végig kedveltem, kedves volt, aranyos, megértő, elfogadó. Oké, ilyen tekintetben Ken és Karen is megállták a helyüket, egészen kedveltem őket… sőt, ha belegondolok, Landont is. Jól van na. Nem is utáltam mindenkit.

Kedvenc részek:

Ezúttal szerencsére akadtak percek, amelyek kimondottan megragadtak… mivel Trish volt az egyik szereplőm, élveztem, amíg meglátogatta Hardinékat, meg úgy egyáltalán, ha jelen volt egy-egy jelenetnél. Bár többnyire unom a diákházas részeket, és az idióta ottani konfliktusokat, a szívem mélyén már régóta várhattam arra, hogy Molly megkapja a magáét, mert hihetetlen elégtételt éreztem, mikor Tessa padlóraküldte. Végül pedig örültem neki, mikor a főszereplők végre egy kicsit úgy igazán nyugiban voltak ez rendszerint tartott vagy másfél napig, például az első igazi randijukon. Megsúgom nektek, hogy azt a feljavíott verziójú Hardint még egészen kedvelem is. Psszt.

Kedvenc idézetek:

„Miért nem nyáron lettem hajléktalan?”

***

„Jó reggelt kívánok mindenkinek! Többen már ismernek, és tudják, hogy a nevem Soto professzor. Ez pedig a világvallás óra. Néha garantáltan unni fogják, és megígérem, hogy egy csomó olyan tényt fognak megtanulni, amire a valós életben soha nem lesz szükségük, de hát mire való az egyetem?”

***

„Mert ez az igazság. A valóságban mindenki követ el hibákat, még a naiv lány is, aki általában egy fiú érzéketlenségének és indulatos természetének az áldozata. Ebben a világban senki sem ártatlan. Senki. És mindig azok a legrosszabbak, akik tökéletesnek hiszik magukat.”

***

„[…] a szerelemben mi a fontosabb: az érzelmek vagy az ész?”

Borító: 5/3,5

Egyértelműen jobban tetszik, mint az előző részé, ennek a színvilága valahogy közelebb áll hozzám, de még így is bánt, hogy a kiadó csak úgy eldobta a külföldi borítókat. Nálam azok az igazi befutók – míg a magyar kiadásoké csak egy pacsmag szín meg nagy betű, addig az eredeti valahogy él, van egy saját textúrája, lelke, még úgy is, hogy mind rendkívül egyszerű.

Pontozás: 5/3

Volt néhány pillanat, amíg komolyan hittem benne, hogy ez a rész majd stabilizálja az előző rész alatti bizonytalan érzéseimet… aztán jött a pofánverés part two. Mert csak még inkább összezavart, hiszen a Miután összecsaptunk maga egy őskáosz, millió ellentmondás és érzelem, ezer meg ezer veszekedés és békülés, követhetetlen mennyiségű csók, ölelés, sértés, bántás és verekedés 500 oldalba sűrítve – méghozzá többszörösen. A karakterek továbbra is egy-egy hatéves kisgyermek értelmi és érzelmi szintjét verdesik, a drámából pedig sosem elég, mert bolhából elefántot csinálni buli, ahogy az is, ha ismétlődő rendszerben elcseszhetik egymás,- és a saját életüket. Rekordot állítottak fel szenvedésből, az átkozott szerelem miatt hullajtott könnyeik számából, békülős szexből és az én felidegesítésemből. Elérték, hogy kénytelen legyek időről időre azért tenni le a könyvet, mert szétvet tőle az ideg, hogy el kelljen magamban számolnom tízig, máskülönben üvöltenék egy egészségeset – szimplán csak azért, mert amit ez a két kis hisztis drágaság lerendez, olyan egyszerűen NINCS. És mégis, egy fél ponttal így is többet adtam, mint első körben, de nem a fene jó szívem miatt… na jó, talán mégis a szívem miatt. Az eszem megmondta a tutit az előbb, ha viszont nem értelmi oldalról közelítem meg a könyvet, be kell valljam, igazán intenzív élményt nyújtott. Nevettem. Szomorkodtam. Egy kicsit szerelmes lettem, még ha utáltam is mindenkit. Magával ragadott, szaladtak az órák, amíg olvastam, még akkor is, mikor szörnyen szenvedtem a szereplők hülyeségétől. Erre varrjatok gombot. Összességében nem éreztem minőségi javulást, és a tököm tele van egy időre mind Hardinnal, mind Tessával, de nem hagytam a könyvet magam mögött bármiféle pozitív utóérzés nélkül. 

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!