Tara Sivec - Csábítások és csemegék

"Találkoztam egy fiúval egy fõiskolai bulin, megvertem sörpongban, aztán hagytam, hogy elvegye a szüzességemet, és cserébe kaptam tõle egy gyereket. Nem volt valami jó üzlet, de a világ minden kincséért sem csinálnám vissza."

Eredeti cím: Seduction and Snacks

Sorozat: Csokoládéimádók 1. (Chocolate Lovers 1.)

Oldalszám: 376

Megjelenés: 2014

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó (Rubin Pöttyös sorozat)

Ár: 3299 -

Claire, ​​a húszas éveiben járó, egyedülálló anyuka szeretne annyi pénzt összeszedni, hogy elindíthassa a saját vállalkozását, hogy a mocskos szájú, de (amikor alszik) imádnivaló kisfiának jobb életet biztosíthasson. Ezért kelletlenül beáll a legjobb barátnőjéhez, hogy segítsen szexuális játékszereket eladni.

Egyszer csak felbukkan a városban Carter, Claire hajdani egyéjszakás kalandja, aki örökre megváltoztatta az életét. És bár egyedülálló csokoládéillatán kívül semmire nem emlékeszik Claire-ből, a lány gondoskodik róla, hogy ezúttal mély nyomot hagyjon a fiúban.

Carter leplezetlen döbbenettel veszi tudomásul, hogy van egy négyéves kisfia, Claire pedig attól pánikol, hogy álmai férfija rögtön menekülőre fogja majd, látva a terhességről árulkodó jeleket a bőrén és a nullához közelítő hálószobai tapasztalatát. Ám semmi ilyen nem történik. Ketten együtt mindent megtesznek, hogy eljöjjön számukra az „örökkön örökké”.

Az élet olyan, amilyenné teszed. Ha a tiéd vodkából, csokiból és vibrátorokból áll… hát legyen!

Jézus Atya Úristen, és minden angyal a mennyekben… Ez valami elképesztő volt! Fogalmam sincs, mikor nevettem könyvön ennyit utoljára, vagy egyáltalán, nevettem-e már valaha ennyit, de itt már az első oldalon kitört belőlem a röhögés, és esküszöm, nem igazán volt olyan perc, amikor abbamaradt volna, maximum mikor vége lett, mert attól bizony hipphopp elszomorodtam. Jó, ennek a humornak a jellegébe belegondolva máris kész szentségtörés volt az Urat emlegetni pár sorral feljebb, ugyanis… á, aki olvasta, az érti mire gondolok. Ez az a könyv, amit tök mindegy, hol ütsz fel, bármelyik random oldalon találsz pár káromkodást és szexuális jellegű utalást, mert a főszereplő huszonéves anyukánkat nem érdekli, hogy a négyéves kisfia olyan szavakat tanul tőle – meg amúgy a barátaitól is, akik feltételezem, már-már klinikai esetnek számítanak –, mint a „szar” meg „picsa” édesanyák gyöngye, és úgy összességében, a szereplők döntő százaléka szeret beszélgetést kezdeményezni a saját nemi szervével, vagy nagy asztaltársaságban beszélni máséról. Erre mondom többek között, hogy a könyv tele van abszurd helyzetekkel, amik könyvön keresztül nézve kimondottan szórakoztatóak, azért viszont hálát adhatunk az égnek, hogy a való életben, kulturált társaságban nem történnek meg. Legalábbis remélem.

Engem őszintén szólva már az első mondat megfogott – gondolatban kezetfogtam főszereplőnkkel –, és onnan fogva gondoltam, hogy nem lesz itt baj.

„Hello,az én nevem Claire Morgan, és soha nem akartam gyereket.”

Hát nem bájos? És mondta ezt egy négyéves kidfiú anyukája… így már kevésbé tűnik kedvesnek igaz? Hát… pedig aki olvasta, az egyet kell velem értsen abban, hogy ez még a legjóindulatúbb dolog, amit egy Gavin-féle kölyök anyja mondhat. Én magam legalábbis többször átfuttattam a fejemben a gondolatot, hogy Gavin igazából nem is egy kisgyerek, hanem egy miniatürizált kis szörnyeteg. Bár hálát kell neki adnom – mint a történet legfőbb konfliktusforrása, lényegében az a helyzet, hogy nélküle nem lenne ez a könyv, vagyis… nem ilyen lenne. Miután az anyja szokásától eltérően a barátnője tanácsára átmulatott egy éjszakát egy házibuliban, a szüzességét jól ottfelejtette a hálószobában, a pasi „Bruce Willis”-jei aki olvasta érti… pedig elvégezték a dolgukat, az élete, a szépen megtervezett és nyugalmas élete kiegészül egy „maszatos képű, taknyos orrú, ragacsos kezű, üvöltő, fingó, szaró, soha nem alvó, nyávogó, veszekedő, síró kis emberkével” – nevezzük nevén a lényt: Gavinnel. Hát… a fentiek nem hangoznak kimondottan jól, igaz? Hát, pedig Gavin még ennél is rosszabb. Persze megvoltak a maga édes pillanatai, bár valójában tényleg leginkább akkor, mikor aludt… de azért olykor előfordult, hogy jól felvette egy bájos, szerető kisgyermek álcáját – a többi végtelenített számú jelenetben viszont bizonyára Claire agyára ment. Én pedig egyszerűen csak beleképzeltem magam a helyzetébe, és készen álltam elsírni magam. Gavin az a gyerek, akivel nem mehetsz nyilvános helyre anélkül, hogy ne kerülnél minimum egy, de amúgy garantáltan minél több kínos helyzetbe, aki csak a rosszat tanulja el mindenkitől, aki élvezetből rosszalkodik, és majdnem olyan rondán beszél, mint az anyja. Kész istencsapás.

És hogy milyen anya Claire…? Helyénvaló kérdés. Ilyen:

„ – Te szent szar… - motyogtam elhűlve. 

Gavin, miközben mászott fel a faházba, meghallotta, mit mondtam és megállt, majd felém fordult. 

- Anyu, nem mondhatod azt, hogy szar! – szólt rám, mire hisztérikusan felnevettem. 

- Dehogyisnem mondhatom! Nagyon is mondhatom, hogy szar! Felnőtt vagyok, az isten szerelmére! Te nem mondhatod azt, hogy szar! A szaros mindenit!”

A mesterfokú érvelés…

„- A büdös francba – morogta Gavin. 

– Mit mondtál?! – kérdeztem vissza keményen. 

– Szeretlek, anyu! – mondta széles mosollyal az arcán, majd megölelt és megszorított.
Az isten verje meg. Ennek mindig bedőlők."

Gyereknevelés Nagykönyve, 3. fejezet, 254. cikkely: Légy határozott, tarts ki az elveid mellett!

„- Áh nem vagyok valami jó a fegyelmezésben. Amíg a gyerek nevet, és nem vérzik semmije, addig minden rendben. Ez az én hitvallásom.”

Nos… igen, lehet, hogy ő sem éppen mintaszülő. Bár én alapvetően – mint írtam fentebb, az első mondattól kezdve – kedveltem a személyiségét, értékeltem, mint szereplőt, és sokszor osztottam a gondolatait, attól sajna az a helyzet, hogy anyának csapnivaló – hogy pontosabb legyek, inkább azt mondanám, ha a gyereknevelés tantárgy lenne, Claire bizonyára notórius évismétlő volna, de ez szerintem nem is szorul különösebb magyarázatra, a fenti idézetek magukért beszélnek.

„Gavin kimerülten felsóhajtott. Szegény gyerek. Megverte az isten az ostoba anyjával.”

Ennek ellenére mégis mutatta és kellően átadta, hogy annak ellenére, hogy a fia sokszor az agyára megy, attól még nagyon szereti. Ez biztos olyan anyukás dolog, hogy a kölyök akármilyen idegesítő, hülye vagy ronda, akkor is az enyém, úgyhogy szeretem. Claire is imádta a maga kis ördögfajzat Gavinjét, nem mintha nem rakta volna ki simán a kuka mellé a szemeteseknek… de ott van alapvetően a tény, hogy bár már a hasában is folyton fenyegette, mégis megtartotta a kicsit. Most nem szándékozok belemenni állásfoglalásba az abortusz, örökbeadás és felnevelés mellett, egyrészt mert nem ez a poszt célja, másrészt, mert a legkülönbözőbb szituációk miatt nem is bírnék egyöntetűen kitartani az egyik lehetőség mellett. Bár azt furcsának találom, hogy az eddigi olyan könyvekben amiket olvastam, és a főszereplőnek az akaratán kívül gyereke született, végül mindig megtartotta… ami természetesen kétségtelen, hogy a legemberibb dolog, amit tenni lehet, bár minden esetben megnehezíti az életét. Szóval… Claire is belenyugodott a dologba többé-kevésbé, bár az egyéjszakás kalandjának és egyben Gavin apjának keresésével egy percre sem állt le.

Még jó, hogy a második szemszögnek ott volt Carter, így nem kellett sokat törnünk a fejünket azon, ki is lehet az a titokzatos srác, akivel Claire egy éjszakán annyira egy hullámhosszon volt… Jó, most igazán nem kekeckedni akarok, főleg, mivel imádtam néha Carter beteg gondolatai között is kószálni kicsit Claire vaginaközpontú agya után, de most már komolyan el tudnék viselni több izgalmas az NA regényekben. Miért van az, hogy mindig kapásból adott a két főszereplő, akiket a sors egymásnak szánt? Az elejétől fogva, nem, a fülszöveg után is tudni lehet, mi lesz… És hogy megmondjam az őszintét, ebbe a könyvben sok más sorsfordító esemény nem is történt azon kívül, hogy Carter újra felbukkant Claire és Gavin életében. Mondom… nem pattognék, elvégre nagyon tetszett a könyv, csak egyszerűen mostanra kezdi már szúrni a szemem ez a fene nagy kiszámíthatóság.

Ennek ellenére tényleg majd kibújtam a bőrömből, mikor végre feltűnt Carter – istenem, de hálás voltam, amiért megment attól, hogy tovább kelljen elviselnem Lizt nagyobb szerepben! Jó, nem volt nagy szerepben, de úgy emlékszem, többet szerepelt még a történet elején… és tőle a falat kapartam. Biztos én vagyok itt a rosszul programozott, de ha ilyen barátnőm lenne, letagadnám. Most szólok mindenkinek, aki a barátnőm akar lenni Hahó, valaki! Senki?, hogy ne próbálja nekem a szexshopokba látni bele a legjobb bizniszt, és lehetőleg ne beszélgessen a többi vendéggel élénken a nemi életemről vacsora közben! Ja, és ne vigyen házibuliba azzal a céllal, hogy veszítsem már el a szüzességem. Mert igen, simán Liz a hibás azért, hogy gyönyörű és fiatal barátnője kapott egy koloncot a nyakába, amitől már nem is szabadulhat vagy tizennyolc évig. EZ szívás. Éljenek a legjobb barátnők, meg minden.

De mint mondtam, szerencsére idővel megérkezett a megváltás: egy magas, izmos, helyes pasi – pocsolyarészegen. Nos, ez utóbbi alapján egyértelműen nem úgy képzelem a barna fürtös herceg eljövetelét, hogy lezúg a bárszékről, miután a feles poharával folytatott diskurzust. Igen, iszonyatosan utálom az alkoholizálást, nem folytatom, megvetem és sokszor eléggé ki is ábrándítanak az olyan emberek, akik folyton ezt teszik… őszintén rámtör a hányinger, mikor néhány osztálytársam öntudatlanul részeg péntek estéinek történetét hallgatom. És közben sajnálom a májukat helyettük is, mert ők ezek szerint magasról leszarják. Á mindegy… szóval így lép be a történetbe, pontosabban Claire életébe Carter – egy cseppet sem józanabbul, mint első alkalommal. Megmondom őszintén, elég kiábrándító… lenne, ha nem róla volna szó. Egyrészt kiborít, hogy mekkora szerepet kapott a könyvben az ivászat, és hogy bár Carter mint felelősségteljes apa többnyire megtartóztatja magát a későbbiekben, Claire gátlástalanul piál a debil barátnőivel mikor csak kedve tartja. Igen, utálom ezt rendesen. A könyvet meg imádom. Ez így elég ellentmondásos, igaz? Ráadásul csak csapongok egyik mondattól és gondolattól a másikig – talán elég mentség az, hogy este van már nekem.

Carternél tartottam eredetileg, és talán így sokadik nekifutásra sikerül végre mondanom is róla valamit azon kívül, hogy bár két belépőt is kapott, mindkétszer túl részeg volt ahhoz, hogy pontosan emlékezzen rá. Így van az, hogy míg Claire egy arcot keresett évekig, úgy ő végigjárta az összes kozmetikai meg egyéb boltot a legjobb haverjával, és megszagolta az összes csokiillatú sampont, tusfürdőt, testápolót, amit talált. Mintha attól hirtelen megtalálná azt a csajt, akinek négy évvel korábban elvette a szüzességét, és akivel mellesleg annyira jól kijött. Annak ellenére, hogy végtére is feleslegesen törte magát, mégis azt hiszem, nagyon aranyos volt tőle. Kicsit ironikus helyzet: tudjátok, ha valakinek egyéjszakás kalandja van, akkor az a lényeg, hogy „egyszer együtt, aztán felejtsük el egymást”. Ezek meg minden erejükkel meg akarták egymást találni, és mégsem sikerült. Ami mondjuk elég valószínűtlen… bár megszoktuk, hogy ebben a történetben is folyton bénáznak valamit. De íme az egyik dolog, amiért a Csábítások és Csemegék mégsem ölte az agyamat, hanem megszerettette magát velem: minden szerencsétlenkedés aranyos volt. Nem abból származott, hogy a szereplőink életképtelenek lennének, vagy idegesítőek, egyszerűen csak úgy hozta a sors, hogy kellemetlen helyzetek halmazába keveredtek, és aztán változatos módon próbáltak belőle szabadulni, amitől persze az egész még szórakoztatóbb lett. Claire esetében azt mondom rá, haláli, Carter viszont észveszejtően édes. Imádtam, ahogy pedálozott, hogy megismerje Gavint, hogy jó apja legyen ezentúl, és azt is, mennyit filózott rajta, hogyan legyen jó szülő, hagyja, hogy a gyerek szétkenje a fogkrémet a szőnyegen, vagy szóljon az anyjának…? :D De viccet félretéve: melyik gyerek nem imádna egy olyan apucit, aki egyszer csak feltűnik a semmiből, de akkor hoz egy szobányi játékot? És mégis melyik anya nem olvadna el tőle? Na ugye. Carter egyszerűen imádnivaló. És azok az Ellis kontra Morgan meccsek, amiket Claire apjával játszott… úgy beszart az öregtől, hogy dőltem a röhögéstől. 

„Ha rosszul írod be George Morgan nevét a Google-ba, akkor nem azt dobja ki, hogy „Nem szeretne inkább George Morganre keresni?” hanem azt, hogy „Menekülj, amíg nem késő!”

Mert amúgy ki ne hagyjam George Morgant – egyik kedvencem volt azzal együtt, ahogy állandóan megfélemlítette Cartert, a négyéves unokájával pedig képes volt Harcosok klubját nézni.

Végül el kellett gondolkodnom: Voltak ebben a könyvben komplett szereplők?

A válaszom nem. Itt mindenki fokozottan zakkant. Mondhatni őrült. Őrült vicces.

Kedvenc karakter:

Most komolyan… van, aki Cartert nem szereti? Hát annyira édes egy ember, hogy meg kell zabálni. Jó, tény, hogy akárcsak a könyv valamennyi szereplője, ő sem egészen komplett, sőt, ő az az idióta, aki elnevezi a hímivarsejtjeit és beszélteti őket, de azt mondom, ezzel nem lóg ki a többi karakter közül. Imádtam, ahogy Gavinhez viszonyult, hogy a kezdeti ijedtsége nem volt tartós, és rögtön belevetette magát a kissrác megismerésébe, Claire segítésébe, hogy valahogy bepótolja azt a négy elveszett évet. Imádtam! *-*

Kedvenc részek:

Konkrétan az a helyzet, hogy nálam a könyvnek van eleje, vége, a többi meg összefolyik a maradék kétmillió meg egy cikis helyzet masszájává, így elég nehezen tagolom részekre a történetet… azt tudom, hogy Carter nagyon cuki apuka volt, úgyhogy talán azok a jelenetek a kedvenceim, mikor Carter és Gavin együtt vannak.

Kedvenc idézetek:

Előre is sűrűn kérek elnézést, ugyanis elég nehezen fogtam magam vissza, a könyv konkrétan már pár oldal után tele volt cetlizve, mert van olyan, hogy egyszerűen minden második mondat megérdemli, hogy megjegyezzük… mint feljebb láttátok, az értékelésbe is jutott néhány, és bár igyekeztem szelektálni… ide meg még több. Enjoy!

„Az élet azonban nem dob magas labdákat. Az élet egy három kiló hatvanöt dekás kisbabát vág a képedbe, amikor éppen nem figyelsz. Az élet egy bosszúszomjas ribanc.”

***

„És mondá az Úr, „Legyen világosság”, és George Morgan felkapcsolta a villanyt.”

***

„- És Claire, mi akarsz lenni, ha nagy leszel?

- Soha nem akarok gyereket.

- Claire, tudod már, hol tanulsz tovább?

- Soha nem akarok gyereket.

- Kér mellé hasábburgonyát is?

- Soha nem akarok gyereket.”

***

„Jó oka van annak, hogy az állatok egy része megeszi az utódait.”

***

„- Van tetoválásod, fiam?

Carter segélykérően nézett rám, én pedig tanácstalanul vontam meg a vállam. Sosem lehetett tudni, milyen szavak hagyják el apám száját.

- Hát, ööö… nem, nincs uram. Nincs tetoválásom – felelte Carter.

- Na, és van kétkerekűd?

- Hát, van egy nagyon szép mountain bike-om, ami még mindig a raktárban porosodik, mert nem volt időm elővenni, és elvinni egy…

- Motorod, Cathy – vágott közbe az apám, idegesen sóhajtva. – Van motorod?

Carter megrázta a fejét.

- Nem, és a nevem Cart…

- Letartóztattak valaha, vagy belekeveredtél kocsmai verekedésbe? – vágott közbe újra apám.

- Nem. Soha nem tartóztattak le, és nem kerültem semmilyen verekedésbe, Mr. Morgan – felelte Carter magabiztos mosollyal.

Apám odahajolt hozzám.

- Claire, biztos vagy benne, hogy ez a fickó nem homokos? – kérdezte suttogva.”

***

„A „Családtervezés” sorban álltam a boltban, és azt próbáltam kitalálni, hogy melyik óvszermárka lehet a leghatékonyabb. Családtervezés, ugyan már! Mégis, hány olyan ember fordult már meg ezen a soron, aki éppen családot tervezett? Pont azért jönnek ide az emberek, hogy NE legyen családjuk!”

***

„A pénz nem boldogít, de a pénzen vehetsz csokit, és az már közel áll a boldogsághoz.”

***

— Anyu, vehetek még egy sütit? — kérdezte Gavin, belerohanva a lábamba.

— Nem! Nem vehetsz több sütit! Már ettél csokis kekszet. De ez neked nyilván nem volt elég, és most ki akarsz próbálni valami mást, igaz? Tuti, hogy mogyoróvajas sütit szeretnél, ami épp az ellentéte a csokis keksznek. A mogyoróvajas keksz teljesen másik csapatban játszik, mint a csokis keksz. Gondolom, a csokis keksz többé már nem elégít ki téged, mi? Egy nap arra ébredtél, hogy egy egészen másfajta kekszet akarsz enni, mint amit azóta eszel, hogy megszülettél? Ám a te korodban nem váltogathatod kényed—kedved szerint a kekszeket, barátocskám! Ez nem így működik! Választasz egy fajtát, és ahhoz ragaszkodsz!”

Borító: 5/5*

Nyamm! A legelső dolog, ami ebben a könyvben megfogott, még sokkal korábban, mint olvastam volna. Kábé mikor először megláttam. Egyszerűen ránézek és csorog a nyálam. Ami nem épp kellemes, tekintve, hogy nem akarom, hogy a könyvek baja essen, de a lényeg remélem mindenkinek átjött: egyszerűen imádom!

Pontozás: 5/4.5*

Hát… annyit már biztosan mondhatok, hogy régen nevettem ennyit egy könyvön – konkrétan, éppen csak elkezdtem az első oldalt, és onnantól kezdve már nem is lehetett azt a hülye vigyort letörölni a képemről. Tény, hogy a „vagina” szó indokolatlanul mértéktelen használata kiborító – többek között ezért az a levont fél pont –, és hogy több káromkodást olvastam e megközelítőleg 300 oldal alatt, mint amennyit életemben hallottam, de ha egyszer az írónő ilyen haláli humorral tudta megoldani… elnézem neki az előbbieket. A szereplők nem csak szerethetőek, de igazából imádnivalóak, a helyzetek, amikbe keverednek természetesen olyan gázak, hogy már az olvasó érzi magát kínosan tőle, a végén garantált a happy end, a nevetés és szórakozás pedig egész végig feszegeti a határokat, de ez így lett jó, így lett egyedi, annak ellenére, hogy az alapötlet akár klisésnek is hívható. Nem azt kell várni tőle, hogy megváltsa a világot, mert nem arra hivatott, egyszerűen csak arra, hogy leülj egy reggel, és ne kelj fel addig, amíg nem végeztél vele. És addig engedd el magad. Ja, és… és még véletlenül se utánozd a szereplőket. Semmiben. Totál komolyan mondom. Nem normálisak 

Back to School #2 | Tippek a tanuláshoz

Hey my dears, mint azt már beharangoztam az egyik előző posztomban, igazi lázadóként veszélyesen élek, na így, az átlagostól későbbi időpontban én is elkezdeném a magam Back To School sorozatát. A Book Tag ennek lett volna lájtosabb kis bevezetője, hogy lélekben ráhangolódjatok a halálra sulira ugyanaz, és aztán talán, ha csak minimálisan is, de kevesebb öngyilkossági hajlammal olvassátok majd végig a posztokat. Annyit leszögeznék, hogy felelősséget abszolút nem vállalok – és közlöm, ha a sorozat végén még mindig itt leszek, akkor nem fair bárkitől, hogy meglépjen. Jó, amúgy ne higgyétek el egy szavamat se le vagyok fáradva, csak hülyülök, elvégre ennyire azért mégsem vészes a helyzet de,de, de, DEEE, de azért gondolom, hogy a jól megérdemelt nyári pihenés után mindenki a háta közepére, vagy inkább oda sem kívánja a sulit. Én sem. Az egész napos semmittevéssel tökéletes ki vagyok békülve, köszönöm szépen. Mindenesetre, ha már muszáj, akkor úgy vagyok vele, hogy tekintsünk rá úgy, mint adományra hahahaha, no, és hozzuk ki belőle a legjobbat. Nem elég akarni, persze, rengeteg befektetett időre és munkára van szükség hozzá, de ma pár olyan hasznos tippet szedtem össze, melyek közül néhányat én is alkalmazok a sikeresebb tanuláshoz, én tanúsítom, hogy beválik. 

Hangolódj rá!

Ahelyett, hogy egyszer csak levágnád magad az asztal elé, és nekiállnál a tanulásnak, adj magadnak egy kis időt, hogy rá tudj hangolódni. Hallgass zenét, olvasgass egy magazint, nézz meg egy YouTube videót, csekkold a netet, jógázz, játssz, vagy csak dőlj le az ágyadra egy percre, a lényeg, hogy valami olyannal foglald el magad, ami lelazít és kikapcsol, és ne tartson tovább negyed óránál, mert minél többet pihensz, annál kevésbé lesz kedved azt megszakítani.

Kupacolj!

Szedd elő minden könyvedet és füzetedet, ami a következő napra kell, és szedd őket kupacokra. Amiben van bármi házi, vagy tanulnivaló, azt tedd egy csoportba, amiben nincs, azokat tedd egyenesen a táskádba, hogy ne is foglalják a helyet.

Kezdj az írásbelivel!

Hogyha a szóbeli tanulnivaló helyett az írásbelivel kezdesz, sokkal hamarabb érzed majd úgy, hogy haladtál valamit, és több motivációd lesz folytatni. Gondolj bele, milyen kilátástalannak tűnik, hogy még csak a töri felelésre tanultál, és még ott egy halom könyv az asztalodon?

Rögzítsd a gyakorlatot elmélettel!

Az írásbeli házi előtt olvasd el egyszer a hozzá kapcsolódó anyagot a tankönyben, így nem csak azt tanulod meg, hogy mit kell csinálnod a gyakorlatban, hanem azt is, hogy miért.

Ne sajnáld kutatómunkára szánt perceket!

Főleg azért, mert ezt már nem másért csinálod, hanem csakis magadért, és azért, hogy jobban otthonérezd magad abban a témában, amiről tanulnod kell. Ha nem nagyon fog meg az anyag, akkor keress róla több infót a neten, olvasgass – hiteles forrásból – érdekességeket, vagy egy ahhoz kapcsolódó könyvet, forrásrészletet, hátha valamelyik felkelti az érdeklődésed annyira, hogy ahhoz kötve még az anyag is megragadjon a fejedben.

Használd ki a suliban töltött órákat!

Magyarán: ne csak melegedni járj be, hanem ha már úgyis muszáj ott lenned, akkor hasznosan töltsd ki az időt. Ha rendesen odafigyelsz az órákon és szorgalmasan jegyzetelsz, kevesebb lez a dolgod otthon, és nem úgy fogsz nekiállni doga előtt a tanulásnak, mint aki még életében nem hallott a termokémiáról.

Kérdezz!

Az egyik legjobb módja annak, hogy éber maradj az órákon, és jobban tudd rögzíteni a tananyagot is az, hogy kérdéseket teszel fel, és a többiek kérdéseire is odafigyelsz, így az agyadnak adsz valami feladatot, közben pedig arcokhoz tudok kötni a válaszokat és információkat.

Ne halogass!

Ha valaki, hát én tudom, milyen utolsó este tanulni egy töritézére, vagy vasárnap este írni a hétfői határidős beadandót, és megviseli az ember idegeit. A feszített tempótól és nyomástól amúgy is ingerültebb, türelmetlenebb leszel, és így sokkal nehezebb befogadni azt a rengeteg infót, amit be kell.

Merj szünetelni!

Ha már úgy érzed, abszolút nem fog az agyad, akkor ne erőltesd tovább, mert csak az idődet pocsékolod, és közben a kedved is egyre rosszabb lesz. Szellőztess egyet, vagy menj ki a levegőre, mozgasd át magad és egyél valami könnyű ételt, esetleg olvass pár oldalt egy regényből, hogy az agyad is pihenhessen kicsit, mielőtt folytatod a tanulnivalót.

Fedezd fel a napszakod!

Próbáld meg kitapasztalni, hogy melyik napszakban fog leginkább az agyad, és tanulj akkor. Ha éjjeli bagoly vagy, hiába próbálkozol a hajnali órákban, ha pedig inkább reggel, frissen tudsz eredményesebben teljesíteni, délután, fáradtan valószínűleg nem mész sokra, úgyhogy nagyon fontos, hogy tudd, mikor érdemes bármibe is belekezdj.

Motiválódj!

Állj meg egy percre, és gondold végig, miért csinálod mindezt. Hogy mit akarsz elérni, miért is van szükséged rá, hogy jól megtanulj valamit. Gondolj az érettségikre, a felvételi pontszámokra, az egyetemre majd a leendő munkádra! Persze nyilván sokan vagyunk vele úgy, hogy igenis belegondolunk, és továbbra sem értjük, minek vesződünk szerves kémiai egyenletekkel, de ami igazán fontos, arra úgyis találsz elég okod, hogy a magad kedvéért megtanuld.

Készíts új jegyzeteket!

Az órai vázlat és a tankönyv segítségével írj úgy jegyzeteket, vagy ami még jobb, gondolatábrákat. Én ezt elég gyakran alkalmazom, például törinél. Olvasd el párszor az anyagot, ez után elég lesz csak szavakat írni az ábrába, a témát pedig már az alapján össze tudod fűzni fejben. Csak hogy legyen egy példa, mutatok egyet, amit tavaly csináltam zenetörténetre:

Tanuld meg és használd a szakszavakat!

Hidd el, sokkal könnyebb, ha nem nyögvenyelősen, barokkos körmondatokkal körülírva próbálod elmagyarázni egy szó értelmét, hanem pontosan tudod. Ráadásul így, például sokkal szebb, kidolgozottabb és profibb esszét adhatsz be.

Növeld a szókincsed!

Próbálj többet olvasni a feladott témában, hogy az odavágó szavakat is jobban megismerd – szintén nem elhanyagolható, ha esszéírásra kerül a sor.

Ne hanyagold el az ábrákat, és az aprókarakteres részeket se!

Nézd át őket jó alaposan, ugyanis elég gyakran köszönnek vissza egy-egy dolgozat alkalmával – ha pedig mégsem, és te magadtól hivatkozol rájuk, vagy egy azok által megismert információra, a tanár csak ámul majd!

Ne magolj!

Egész egyszerűen azért, mert hosszútávon semmire sem mész vele. Próbáld megkeresni az anyag logikáját, értsd meg az összefüggéseket, mert ha csak betanulod a szavakat egymás után, és egyszer csak megakadsz valahol, máris dől az egész.

Állj hozzá pozitívan!

Furán hangzik egy ilyen tanács éppen az én számból, mivel általánosságban nem lehetnék híres a kitörő pozitivitásomról, de annyiban biztos vagyok, hogy ez a hozzáállás sokat segíthet. Az angoltanáromtól rengetegszer hallottam már tippeket erre vonatkozólag, és bár elsőre sokszor inkább viccesnek tűntek, mint ésszerűnek, én azért hiszek benne, hogy működnek Hell no. Ne mondd többet azt, hogy „nem értem”, „úgysem sikerül”, „utálom”, válts helyettük valami pozitív mantrára, mint például „menni fog”, „meg tudom csinálni”, „ezt tudni fogom”.

Válassz életindulót!

Szintén sokat segíthet, és ezt tapasztalatból mondom, ha választasz egy dalt, amitől eláraszt a pozitív energia, és tedd az életindulóddá, ami bármikor eszedbe jut, egy nehéz helyzetben, tanulás, vagy doga közben, egy parás felelés előtt, vizsgán, bármikor, mindig feltölt életkedvvel. Én augusztusban találtam meg a számomra leginkább megfelelő számot, a Lions-t a Skillettől, aminek ITT a magyar fordítását is elolvashatjátok. 

Ezek lennének az én tippjeim - Ti hogyan tanultok?

Back To School 2016 | #1 - Book Tag

Hey, my dears! Csak hogy végre itt, a blogon is elszabaduljon a földi pokol, gondoltam, itt az ideje kicsit visszarázódni a suliba, ezt pedig egy jól megkésett Back To School-lal lehetne legjobban véghezvinni. Tudom, ez egy általánosan elismert nyár végi sorozat a média mindenféle műfajában, de mi is lenne, ha nem lázadoznék? Na ugye. Szóval én most kezdenék neki a szériának – bemelegítés gyanánt egy tag-gel, amire még augusztusban hívott ki Ria, a Könyvillat bloggerinája, neki ezúton is köszönöm a jelölést :)

1. Egy könyv, amit minden iskolakezdés alkalmával újralvasol:

Nekem nincs egy olyan kimondott könyv, amit ilyenkor mindig újraolvasnék – általában nem szoktam időszakhoz kötni könyveket – de annyi többnyire állandó, hogy ha elkezdődik az iskola, jólesik belekezdeni valami, az átlagnál iskolaközpontúbb könyvbe. Nem mondom, hogy mindig meg is teszem, de legtöbbször igen – éppen most fejeztem be például Tavi Katától a Ballépéseket :)

2. Minden kötelezö olvasmányt elolvastál?

Attól függ, ezt a kérdést hogyan értelmezzük: ha arról van szó, hogy az eddigi években feladott kötelezőket elolvastam-e, akkor azt mondom, hogy igen, szinte kivétel nélkül mindet, egyedül anno a Két Lottit nem fejeztem be, mert egyszerűen untatott… a többit viszont becsülettel végigolvastam. Ha nem erről van szó, hanem arról, az idei kötelezőkkel hogy állok, akkor elárulok magamról valamit, amit talán még nem mondtam: kötelező ügyben eléggé utolsó percre hagyós vagyok. Minden kötelezőt a számonkérés előtti utolsó napokban olvasok el, hogy friss élmény alapján írhassam a dolgozatomat, és jobban sikerüljön – mellesleg az idei kötelezők listáját még meg sem kaptuk, úgyhogy ha akartam volna – de nem akartam – se tudtam volna előre olvasni.

3. Félsz, hogy mostantól kevesebbet tudsz majd olvasni?

Nem félek, tudom. Ez van. Mikor az embernek van egyéb dolga is a nap folyamán az olvasáson, sorozatnézésen, blogoláson és semmittevésen kívül, akkor az egy hónapban elolvasott könyvek száma óhatatlanul is megcsappan, amit el kell fogadjak. De azért a kipihentség látszatát – ami amúgy marhára nem látszik rajtam, úgy soha – mindig szívesen feláldozom, hogy hajnalig olvashassak akár suliidőben is, úgyhogy akkora gondok talán csak nem lesznek :D

4. Melyik könyv megjelenését várod legjobban?

Mármint ősszel. Míg először komolyan gondolkoznom kellett a kérdésen, két perc múlva izmos kis lista kezdett összeállni a fejemben… ezek közül csak egészen kevéshez van pontos időpont, a többiről csak annyit tudok, hogy „valamikor ősszel” melegen ajánlom, hogy idén ősz legyen, de mindet eléggé várom már.

1. Leiner Laura – Valahol (Bexi-sorozat 4.)

2. Tabitha Suzuma – Kimondhatatlan

3. Kristen Proby – Tarts velem!

4. Julianne Donaldson – Blackmoore

5. Sarah J. Maas – Tüskék és rózsák udvara

6. Kerstin Gier – Silber, álmok második könyve

7. Brittainy C. Cherry - Lebegés

5. Mutass egy könyvborítót, ami az iskolakezdésre/jelen évszakra emlékeztet!

Én inkább az őszre voksolok, és ahhoz nekem egyértelműen jön K.A. Tucker Ten Tiny Lie c. könyve sok egyéb mellett – de nem akarok többet ellőni, ugyanis a következő Don’t cover the cover! témája is az ilyesmi borítók köré épül majd. :)

6. Mennyire vigyázol a tankönyveidre?

Hát, nem eszem le őket, nem öntöm rájuk a teámat, és nem taposok rajtuk páros lábbal, még ha ki is idegelnek olykor gyakran. De becsomagolni már évek óta nem szoktam őket, mert egyszerűen túl lusta vagyok én hozzá, és… tankönyvek, nem érnek meg ennyi fáradságot. A belsejükre viszont többnyire nagyon figyelek, még kiemelőzni sem szoktam bennük – idén pedig amúgy sem lehet, hiszen a legtöbbet a könyvtárból kapom meg.

7. Melyik nyári olvasmányodról fogsz írni irodalomórán?

Nem egészen értem ezt a kérdést – talán csak nálunk, de nincsen ilyen magyaron, hogy írnunk kéne egy nyáron olvasott könyvről. Az osztály fele szerintem azt sem tudja, hogy léteznek ilyenek a tankönyvön kívül is, úgyhogy jó nagy egyesekkel is lehetne kezdeni az évet. DE, HA írni kéne valamiről… akkor az vagy a Tizenhárom okom volt, vagy pedig a 7 nap lenne, ezek azok, amiknek a témáját megfelelőnek találnám arra, hogy iskolában is reklámozzam. Mondjuk azt kétlem, hogy újból írnék róluk, inkább előszedném a blogra megírt értékeléseiket, amiket Ti is elolvashattok ITT meg ITT.

8. Kit hívsz ki?

Eszembe jut olykor, hogy talán túlságosan egyhangú vagyok, és nagyon egy palettán mozgok, mikor meg kell valakit jelölni, úgyhogy most Sol-ra, Fanny-ra és Bogira gondoltam, plusz, hogy újítsunk is valamit, ezúttal megjelölném Botondot is, aki nem blogot, hanem YouTube csatornát vezet :) És persze rajtuk kívül is bárki kitöltheti a kérdéssort – egy forrásmegjelölést persze minden esetben megköszönök –, várom a linkeket kommentben, ugyanis a Ti válaszaitokra is kíváncsi vagyok.

Puszillak Titeket, mindenkinek sok sikert a tanévhez, sőt, előre is rengeteg kitartást mindenkinek, általánososoknak, gimiseknek és egyetemistáknak egyaránt :)

Szent Johanna Kisegítő Gimnázium #2 | Leiner Laura - Együtt

„– Látom, Neményi jól szórakozik – röhögte el magát. Arnold unottan lapozott egyet a könyvében, és fel sem nézve reagált:

     – Úgy hívják, olvasás. Próbáld ki, nem olyan nehéz.” Én azért vitatom – teljesen könyvfüggő.

Eredeti cím: Együtt

Sorozat: Szent Johanna gimi 2.

Oldalszám: 394; 464

Megjelenés: 2010; 2016

Kiadó: Ciceró Könyvstúdió; L&L

Ár: 2990 –

Kilencedik második félévében az iskolai élet ezerrel pezseg: farsangi bál, Valentin-hét, Valentin-napi bál, tavaszköszöntő buli, osztálykirándulás és még sok minden más… Az osztályközösség eközben egyre jobban összekovácsolódik.

Reni érdeklődése Cortez iránt szerelemmé változik; vágyakozás, reménykedés, féltékenység, csalódás, aztán ismét reménykedés között őrlődik, mert a fiú viselkedése egyáltalán nem egyértelmű…

Miután a sorozat első részét kegyetlenül leoltottam, és felsoroltam minden létező negatívumot, amit felfedeztem benne – még mindig tartom magam ahhoz, hogy az első részben sok más nincs –, azt hiszem mostanra a haragomnak az a része, ami túlzásnak bizonyult elpárolgott, megenyhültem kicsit. Azt kérdezitek, hogy ez a rész is megkínzott-e? Persze, de miután nem is vártam mást, és a Kezdet által felkészültem lelkiekben, ez feleannyira sem viselt meg, mint az előző rész olvasása, így ez által talán képes leszek rá, hogy ezúttal megőrizzem a józan eszem, és egyszerű érvelésem és véleménykifejtésem megmaradjon annak, ami, és ne húzzon jobban a „kiakadás” felé. Szembeszállok legkritikusabb természetemmel, hogy ezúttal egy szavam se keltsen felháborodást. Na jó, nem is. Azt fogom mondani, amit érzek, és amit gondolok, akár tetszik ez valakinek, akár nem, mert szerintem az egész posztnak az lenne a lényege, hogy ezt tegyem, de garantálom, hogy a haragom enyhült mostanra, és kevesebb tökéletesen megalapozott szidalmat fogok a rajongók fejére borítani kínzásuk végett. Persze még így is lehet, hogy találnak jópár dolgot, ami nem nyeri majd el tetszésüket, így a konfliktusok elkerülése érdekében figyelmeztetem őket, még nem késő elmenekülni. Az oldal elhagyására való utolsó lehetőség jelképeként hagyok egy üres sort, utána viszont belevágunk a salátába. Vagy lecsóba. Lényegtelen.

Hogy az elején kezdjem: egyrészt ott van az azzal kapcsolatos ellenérzésem, hogy a főszereplőink még mindig kilencedikesek, még mindig nem alkotnak annyira egy közösséget, mint tudom, hogy később fognak, másrészt ott van az is, hogy az előző részhez képest viszont sokkal fesztelenebbnek éreztem a légkört, a karaktereket. Szóval egyelőre egy-egy, és majd meglátjuk, merre tolódik majd az arány a poszt végére – mivel még én sem tudom.

Amit az előző rész kapcsán elmondtam – az emlékezetetek felfrissítése céljából egy kis ismétlés: az egész teljesen irreális, annak ellenére, hogy éppen az ellenkezőjével reklámozzák a sorozatot; mindenkit besorolnak zenei, és filmbeli ízlése alapján; igaztalan és eltúlzott sztereotípiák alapján mindenkit nyomi-menő mérce szerint osztályoznak; stb… – az továbbra is áll. Méghozzá stabilan, és tudom, hogy még fog is, úgy a nyolcadik rész + kalauz utolsó betűjéig, de gondolom, erre már felesleges minden rész értékelésénél pazarolni a szavakat. Így kezdődött, így ér véget, és örökké így is marad, el kell fogadnunk, el kell fogadjam, hogy ez már csak egy ilyen elcseszett alternatív fantasy-disztópia. Mert az.

Ami most már ennek a kötetnek a történetét illeti: továbbra sem volt valami sok. Lényegesen több mint az előző rész alatt, mégis, egy nappal a könyv elolvasása után sem bírok rendesen visszaidézni semmit, a memóriám ellenben köszöni, jól van. Egyszerűen csak nincs benne semmi számottevő, talán Cortez deszkás balesetétől eltekintve. Én ezt arra vezetem vissza, hogy még mindig nem kovácsolódott eléggé össze az osztály, és túl fiatalok ahhoz, hogy annyi bajt keverjenek, mint a későbbiekben fognak. Újabb lehetőség kilőve, mivel Reninek és Corteznek még nincs annyi kapcsolatuk, hogy legyen min veszekedniük. Vagyis… nos, drága, szeretett, és ugyebár az első részben már az egekig marasztalt Renátánk szerint nyilván van, elvégre ő a legkülönfélébb okok miatt, de mindig meg tudott Cortezre haragudni, és akkora hévvel tettetni pár hétig, hogy levegőnek nézi mintha ez érdekelne bárkit is – mintha legalábbis feltűnne Corteznek. Ááá… De azt hiszem, itt jött el az ideje, hogy röviden helyesbítsem az előző posztban tanúsított, sokak szerint nyilván értetlen viselkedésemet, és kibújjak fél percre – de nem többre! – a gonosz boszorkány szerepéből, akinek minden álma elrontani két fiatal szerelmes, turbékoló tubica boldogságát. Mellesleg, sosem volt ilyen célom, mert R és C kapcsolata – juhúúj, ez most éppen annyira titkos, mint az AKÁ, fogadok, hogy senki sem jön rá, kikről beszélek, úú! – engem koránt sem hat meg annyira, hogy annyit foglalkozzak vele, hogy elrontsam. Maximum a páros valamelyik tagját addig kínoztam volna, amíg már inkább a haláláért könyörög nekem véres térdein kúszva. Mindeeegy. A lényeg, amit fentebb elkezdtem volna mondani, mielőtt előtörtek agresszív hajlamaim, az az, hogy amennyire csak lehetséges komolyan elgondolkodni ezen a lineáris és egysíkú könyvecskén, én megtettem. Az előző poszt alatt összegyűlt kommentek után rájöttem, hogy nem egészen úgy fogalmaztam meg a mondanivalóm egy részét, hogy képes legyek vele elkerülni a félreértéseket, így most ezt elmagyarázom mégegyszer. Ici-pici nagyon pici kis monológom címének azt adnám – a könyvre is jellemző egyszerűséggel, hogy ne okozzak problémát – „Reni és a szerelem”. Már alaposan kifejtettem a gondolataimat a szó jelentőségéről, és téves használatáról a sorozatban. Rengeteg árulkodó példát is felhoztam bizonyításul, hogy Renáta fogalma a szerelemről teljes mértékben téves, ami pedig valójában is szerepet játszik a könyv ezen szálán, az Reni Cortezhez való „vonzódása”. Elsőre meglátta, és érzett valamit, de most megint elmondom, hogy első látásra nem lehet valaki szerelmes. Ezt a felszínes érzést csupán tetszésnek nevezik jobb helyeken – és hogy bizonyítsam, annyira nem is vagyok szőrösszívű hárpia, elárulom, ez ellen aztán semmi kifogásom. Mert elsőre a külső az, ami megfog más emberekben. A probléma egy tagmondattal később van: belső megtart. Külső megfog, belső megtart, így szól a mondás. És az addig oké, hogy Cortez első látásra elég királyul néz ki, de amíg Renivel csak kerülgetik egymást kiéhezett mókusok módjára, nem derül ki róla semmi mélyebb tulajdonság, így nincs belső, ami megtarthatná Reni érdeklődését. De talán nem is kéne belemennem abba, Renáta mennyire fogalomzavaros, naiv, felszínes és jellemtelen lányka, mert ezúttal tudok jönni nektek egy olyan infóval, ami ki kéne zárja átmenetileg, hogy az ő személyiségét támadjam. De csak most, és csak kicsit – túl sok ilyet nem bír el az idegrendszerem.

A történet tanulsága az, hogy ne olvassatok fanfiction-öket, mert negatívan befolyásolják amúgy sziklaszilárd gondolataitokat. Na jó, ez nem is igazi tanulság, ezt csak én szűrtem le most, mivel a neten böngészve – remélem elégszer elmondtam már nektek, hogy az internet mennyire veszélyes hely! – egyszer csak egy SzJG fanfic-re bukkantam Cortez szemszögéből, engem pedig űzött határtalan kíváncsiságom és mazochizmusom, ezért elolvastam a legutolsó bejegyzését. Majd az elsőt. Aztán az összeset, ami ezek között van. Na, és tudjátok mit gondoltam a végén: basszus, most megyek, befejezem végre az Együtt-öt. Azta, de hát ez miért lenne már olyan rossz? 

Gondolkozz, ember. Tudod te, hogy miért. 

És mindezt úgy, hogy azért az említett fanfic – nem, nem fogom belinkelni – sem volt valami nagy dolog. Mégis, egy percre azt az érzést keltette bennem, hogy talán én álltam hozzá beszűkülten Reni karakteréhez. Aztán rájöttem, hogy egy dolog van csak, ami igazán ellene szól – az, hogy az ő fejében kell leélnem négy évet. Az az, ami leginkább megvisel. Talán kívülállóként nem is ilyen kicseszettül fárasztó. Erre mutatott rá nekem Cortez szemszöge. Reni ugyanazt tette ott is, amit az eredeti könyvekben, szíve egyetlen választottjának mégis minden máshogy jött le, és így én is el kellett gondolkozzak. Ha elolvasom a Szent Johanna gimit, akkor tudom, hogy Renáta rettentően szerencsétlen, önbizalomhiányos, gyenge jellem, hisztis, buta és idegesítő, de ha mindent, amit tesz, egy másik szemüvegen keresztül, jelen esetben Cortezén át nézek, akkor hamar erőssé lánnyá válik, majd magabiztossá, rettentő intelligenssé, és még sorolhatnám. És tudjátok ti, hogy mi a vicc? Ahogy végre kimászhattam az ő fejéből, át egy másikba – ami amúgy majdnem éppen annyira üres… – máris olyannak láttam én is. Mert kívülről tényleg csak az látszik – és ezzel az érzéssel együtt élni annyira ijesztő… Amit ezzel az egész story time résszel mondani akartam, az az, hogy tényleg minden csak nézőpont kérdése, és hogy talán Renáta sem annyira elviselhetetlen, talán csak az a baj, hogy mindent az ő nézőpontjából kell néznünk – holott azt mondom, még a csöki Virág fejében lévő zavar is érdekesebb Rentai kisasszony szenvedésénél.

Bár ez elég elhamarkodottan hangzott, elvégre Virág épelméjűsége éppúgy megkérdőjelezhető, mint a főszereplőnké. Már az is igazolja, hogy barátnők. De amúgy meg Virág az, aki igazolja magát, minden második szavával.

 „  Ezt már Zsolti sem hagyhatta ki, előrejött a helyéről, felkapta az ajándékot, és a füléhez közel téve megrázta.
     – Ne már! Mi van, ha egy hal van benne? – riadt meg Virág.
     – Hal? Emó, olyan sötét vagy, mint az éjszaka – fakadt ki Ricsi. – Ki ajándékoz halat becsomagolva?
     – Hát, csak gondoltam, mi van, ha egy hal! Vagy – kapott Virág riadtan a fejéhez – ha egy mókus?”

Engem eléggé fáraszt akkora mértékű naivitás, – ha feltételezzük, hogy Reni talán mégsem annyira buta, mint azt folyton mutatja nekünk, akkor marhára jó színész nem is értem, hogy bírhatja azt az átható sötétséget, amit Virág áraszt magából. Úgy általában nem értem azt, hogy mitől olyan életre szóló barátok, éppúgy, mint Reni Cortezhez fűződő érzelmeit. Utóbbin átmenetileg átlépnék – de mi lesz akkor a barátsággal, hogyan is jött? Reni lesózza neki a szendvicseit, Virág meg próbálja feltornászni a másik kortárs „kultúra” terén lévő hiányosságait, ezen kívül pedig az idő 99 %-ában csak elbeszélnek egymás mellett, és szótlanul hallgatják egymást, reakció nuku. Talán én vagyok sötét, de nem értem. Főleg, mivel Arnold ellenben tökéletes legjobb barát Reninek. Ezzel nem azt mondom, hogy csak úgy lehet barátságot kötni, ha van közös téma, mi több, olyanok vagytok, mint egymás ellenkező nemű verziói. Két teljesen ellentétes személyiségű ember is csodásan kijöhet egymással persze, én minden hátsó gondolat vagy eszme reklámozása nélkül mondom, hogy Arnold egy majdnem tökéletesen ideális barát számára. Továbbra is nagyon bírom, hűvös, egyedi és különc, és már-már lehetetlenül intelligens, olyannyira, hogy kezdem magam hülyének érezni :D Az is vagy, kedves Virág, amiért vállaltad újraolvasni a sorozatot, sajnálom, de ép észből nulla pont, találkozunk a pótvizsgán.

Ha a hülyeségnél tartunk… az azért nem áll meg Virágnál – jelenleg remélem nem kérdés, hogy már NEM rólam, hanem a könyvbeli karakterről beszélek, csak hogy tisztázzuk – bár ami őt jellemzi, az teljes feketeség, a többiek inkább a „hülyék, de legalább poénosak” kategóriába tartoznak, már persze azok, akik egyáltalán megszólalnak. Mert ott van Gábor, aki egyértelműen csak létszámnövelő szereplő, akit még mindig nem hallottam egyszer sem megszólalni, Jacques pedig szintén elég… visszavonult. A maradék viszont…? Na, ők kezdik lassan hozni a formájukat. Az első rész alatti szenvelgés a kiforratlan karaktereken lassan elpárolog – most még csak oszladozik, aztán tizedikben már végleg mindenki megkapja a standard személyiségjegyeinek 90 %-át, ami kész felüdülés. Ez azt jelenti, hogy egyre több kedvencet avathatok: Ricsit, aki egyre jófejebb és lazább, Zsoltit, akinek kezd megjönni a humora… de most már Dave egomán, kütyüsznob volta is kiéleződött, ahogy a jelenlegi kockák – aka későbbi rockerek – is egyre inkább egy személybe olvadtak, mert neee, NE is próbáljátok tagadni, hogy ti sem tudjátok, melyikük Andris, és melyikük Robi. Csak annyi fix, hogy egyikük sem normális.

Éés… nem véletlenül maradt ki két rendkívül fontos karakter az eddigi felsorolásból, ugyanis ők az elsők, aki ebben a részben végre nagyobb térhez jutottak a történetben. Cortez és Kinga. Utóbbihoz természetesen konfliktus fűződik, méghozzá akkora, amitől még Renáta is felemeli a hangját, de csak persze azután, hogy jól kiborul. És itt tartva, Cortez is leginkább agyrém női főszereplőnk által kapott több szerepet, ugyanis ünnepélyesen bejelenem, hogy ITT és MOST, elérkeztünk egy régóta várva-várt pillanathoz…! Mikor is elkezdődik a Reni sír Cortez után című szappanopera első epizódja…! Majd a második! És a…. igen, van pár. Míg az első részben csak egy „távolról csodálom” nevű kis prológust kaptunk, most már durván belevágtunk a közepébe ennek a mostantól kezdve szokásos és rituális álombazokogós, véget nem érő drámának. Sajnálom, hogy nem kezdtem el számolni Reni kiborulásait, pedig ha nem mulasztottam volna el, a nyolc kötet végén összeszámolhatnám őket – totál kíváncsi vagyok a számra. Vagy ki tudja, talán inkább nem. A lényeg, hogy mostantól van mindig szenvednivaló Cortezen – nem mondom, az első részben is bőven eleget hallottuk Renit nyilatkozni finom kifejezéssel élve a témában, elvégre „Cortez rám se néz”, „Cortez csak korrepetálni jár hozzám”, „Cortez ma nem szólt hozzám”, „Cortez, Cortez, Corteeez”… Szóval ja. De mostanra „nagyon nyomós okok” is előkerülnek, amiket ugyan idézőjellel írok, ami enyhe iróniára utal, közben mégis tudom, hogy illene komolyan venni, csak valamiért nem megy – tudom, hogy ez Renáta hibája kell legyen. Mert amúgy én megértem. Nem vagyok szerencsére tapasztalt a témában mert nemes egyszerűséggel megtanultam nem esni bele senkibe, de azért gondolom tényleg okot adhat valakinek sírásra az, ha tetszik nektek valaki, de közben minden bizonnyal mással jár. Meséljetek, hadd mívelődjek kicsit szociológiailag. De erről tudom, hogy szó kell majd legyen bővebben a következő részek értékeléséinél, úgyhogy most nem is beszélnék róla feleslegesen többet – valami izgi kis kiveséznivalót hagyjunk már a folytatásokra is, vagy a végén még elkezdem nemes egyszerűséggel magamat ismételgetni, az pedig annyira nem lenne király. Lényeg a lényeg, csak annyira terveztem ezúttal mondani, hogy én abszolút megértem Renit ???, de attól még olyan furán jön le, ahogy állandóan Cortez után zokog. Mindig. Mindenért. Áá… mindegy.

„Én pedig kiborultam. A délutánjaimat mélabús dalok hallgatásával és rendszertelen sírdogálással töltöttem, a hangulatomhoz nagyban hozzájárult a szürke, csapadékos, rettentően hideg és komor februári időjárás is.”

Egyet most fejelek a billentyűzetbe nyugi, megnyitok hozzá egy új dokumentumot, nem rondítunk bele egy ilyen khm, szép, sőt mi több, gyönyörűséges posztba, és aztán azt javaslom, haladjunk tovább.

Kedvenc karakterek:

Nem állt be sok változás az előző részhez képest: nálam még mindig Arnold a fő favorit, mert bár irtózatosan irreális karakter, és mélyebben nézve a jellemét, még bosszantó is, engem legalábbis hosszú távon biztos felidegesítene, ebben a kötetben – és még egy darabig – messze ő az egyetlen értelmes karakter. Értelmes, intelligens, briliáns elme, magának való, különc és bizonyos tekintetben lázadó – talán nem nagy merészség részemről, ha azt mondom, elemeiben kicsit hasonlít rám. Rövid távon jól kijönnénk egymással. Hosszú távon meg elküldeném melegebb tájakra. A másik, akit egészen bírtam, az Ricsi. Nem volt sok szerepe, akkor viszont alakított, elkezdte finoman bemutatni azt a jófej oldalát, ami a későbbiekben jellemzi majd. Mellesleg ez az, amiért kimondottan várom ??? a következő részeket – tudom, idővel itt is egyre több embert sorolhatok majd fel.

Kedvenc részek:

Már megmondtam – ha kényszerítenek sem nagyon tudok visszaemlékezni bármire is ebből a részből. Így egyéb híján maradok a bevált válaszomnál: a vége. Na, határozottan az volt a kedvencem.

Kedvenc idézetek:

„Eltekintve a kinti sövényállatoktól, minden a legnagyobb rendben.”

***

„    – Érdekeljen a véleményed? – kérdeztem félve, a szám szélét rágva.

     – Érdekel a véleményem? – kérdezett vissza komolyan.”

***

„Rejtő: 5/5 – belekezdek a Vesztegzárba. ☺ Megyek is olvasni” – kedvencek között nem kimondottan az idézet, sokkal inkább a tartalom miatt – miután színházban láttam a Vesztegzár a Grand Hotelben c. darabot, igencsak értékelem.

Borító: 5/3 (én az előbbit - eredeti verziót - értékelem)

Gyáh. Legkevésbé kedvencem mind közül. Az alapötletre továbbra is azt mondom, hogy jó, tetszik a sablon, amire a sorozat összes borítója épül, mert jól illik a témához, jól variálható, és még tetszetős is, ez viszont az én mércém szerint jócskán elmarad a többi mögött. Eleve ott a szín – utálom a lilát, de ez persze az én bajom. És a többi vacak, ami rá van potyogtatva a borítóra, na, azokkal sem vagyok elégedett. Mintha valaki kiöntötte volna a táskája alját, és kipotyogott volna belőle a zacsiból kiszóródott Smarties, meg egy halom műanyag barbie-s szívecske. Neem, ez most nagyon nem jön be, sajnálom :/ Ha egy valamit, hát a borítót nem akarom már állandóan csak szidni.

Pontozás: 5/3*

A második részre sikerült feltornáznunk a pontszámot ilyen előkelőre – furcsán néz ki, hogy ha amúgy ez sem tetszett, akkor meg mit engedékenykedek, elvégre ugye nem ilyennek ismertek :D, de először is figyelembe vettem azt, hogy az előző kötetnél lényegesen jobb volt. Aztán másodjára meg arra gondoltam, hogy ez szép és jó, ennek ellenére még mindig nem történt semmi, az osztály legtöbb tagja azért még mindig elég kidolgozatlan, Reni iszonyú, mennyit nyafog, sír, szenved és mindez ráadásul csak egyre rosszabb lesz, továbbá a könyv továbbra is hordozza azokat az elemeket – sztereotípiák és általánosítások, meg persze szürreális világ lefestése „valóság” címszó alatt – amiktől a falat kaparom, és amitől szerintem a nyolc rész végére pszichiáterre szorulok majd. Ja, és igen, azok mellett, amiket itt elsoroltam, hülyén nézhet ki, de amúgy tényleg javult a Kezdet szintjéhez képest. Csak hát az nagyon gyatra volt… ez meg még így is simán gyatra marad, ami továbbra sem elég nekem, mert miért érném be kevesebbel, minek nyugodnék bele ebbe, ha egyszer lesznek itt még jó jobb kötetek is? Ugye hogy ugye? Na, a csillag pedig akárcsak az előző rész impozáns kis 2.5 pontja mellett, itt sem elütés, félreértés, fogalomzavar, vagy egy elvetemült troll hacker munkájának eredménye, hanem nagyon is szándékos – egész egyszerűen annyival indokolnám, hogy a könyv minden hibája ellenére olvastatta magát annyira, hogy megjöjjön a kedvem azonnal folytatni a következő kötettel de ezt utólag majd úgyis megbánom.

A sorozat további kötetei:

Értékelésem a sorozat előző kötetéről: