Elle Kennedy - A cél | Blogturné + nyereményjáték

„Szóval, mindent összevetve a pénz nem minden. Tökmindegy mennyire vastag valaki. Mindannyian ugyanúgy szenvedünk és ugyanúgy szeretünk. Egyformák vagyunk.”

Eredeti cím: The Goal

Sorozat: Off-Campus 4.

Oldalszám: 432

Megjelenés: 2018

Kiadó: Könyvmolyképző (Rubin Pöttyös)

Ár: 3499 –

A ​lány mindig eléri a célját…

A végzős Sabrina James már látja maga előtt az egész jövőjét: lediplomázik a Briaren, brillíroz a Harvard jogi karán, aztán szerez egy jól fizető állást valami menő cégnél. Szeretne kilépni nyomorúságos múltja árnyékából, ezért sem ideje, sem energiája nincs egy jóképű hokisra, aki hisz abban, hogy létezik szerelem első látásra. John Tuckerrel csupán egyetlen tüzes – ám meglepően gyengédre sikerült – éjszakát tervez, de néha egy éjszaka is elég, hogy az ember élete fenekestül felforduljon.

De a játék egyre bonyolódik.

Tucker hisz a csapatjátékban, meggyőződése, hogy az legalább olyan fontos, mint az egyéni teljesítmény. A jégen nem keresi a reflektorfényt, de amikor huszonkét évesen apa lesz, nem hajlandó a háttérben maradni. Már csak azért sem, mert a leendő anya gyönyörű, okos és hihetetlenül izgalmas. A gond csak az, hogy Sabrina James nem adja könnyen a szívét, és a lobbanékony, barna szépség túl makacs, hogy segítséget fogadjon el. Ha Tucker meg akarja szerezni álmai nőjét, meg kell győznie, hogy bizonyos célokat csak együtt érhetnek el.

Van valami bizalmatlan kettősség, amivel idáig kísértem az Off-Campus sorozatot: minden könyv alkalmával vagy túl sokat akartam, vagy túl keveset, és végül akármit kaptam is, mindig maradt bennem egy betöltetlen űr, ahonnan hiányzott valami – vagy ha nem, akkor egy-egy apróság, ami szúrhatta a szemem. Az Üzlet és A baklövés után is pozitív élménnyel gazdagodva csuktam be a könyvet, mégis, hiányzott belőlem az az elégedettség, amit vártam, s miután A célt olvasva elöntöttek a hasonló érzések, a történet felénél már rá is nyomtam az „örök négypontos sorozat” címkét erre a négy kötetre. De az utolsó oldalakat is magam mögött hagyva úgy vélem, ideje ezt átértékelnem kissé. Még akkor is, ha… nos, akkor is. Majd látjátok.

A célhoz, akárcsak a legtöbb Rubin Pöttyös könyvhöz, csupán kikapcsolódás céljából fordultam – tudtam, hogy nevetni fogok, olykor talán olvadozni egy sort, aztán gondoltam, hogy egy héttel az olvasás után majd szépen elkezd süllyedni a történet az agyamban lévő rengeteg gondolat között. Van ilyen, ha az ember a rövidtávú kikapcsolódást hajkurássza épp.

Akárhogy is, nem mondom, hogy A cél nem éppen az, aminek tűnik, s amiként én is kezeltem – azaz igenis rövidtávú szórakozás –, de odaállítottam fejben, szépen sorba az általam is olvasott előző két rész mellé, és szinte éreztem a késztetést, hogy valamiféle trónusra emeljem, mint a legimádnivalóbb befejezést, ez pedig egyszerre több dolognak is köszönhető.

Először is, a legnagyobb elismerésem a karakterekért jár, ugyanis Tucker és Sabrina is totál indokolt hátterű, határozott egyéniségek, célokkal, sugárzó erővel és élettel tele – meglehet ez mindkettőjüknél kicsit más formát öltött. Sabrina ereje leginkább a nehéz helyzetéből adódott: elég rossz körülmények között nőtt fel, a családja a sokszor elég bántóan megnyilvánuló, érzéketlen nagyanyjából és az anyja volt perverz pasijából állt, akik sosem könnyítették meg az életét, ő azonban visszájára fordította az otthoni légkört belengő negatív energiákat: megkeményítette magát általuk, ez formálta az álmait. Ami nagyjából annyit takart, hogy el, el onnan a szegénységből, el a bántástól, valami jobb felé. Így hát az egyetem mellett két munkahelyen is dolgozott, aztán addig tanult, amíg a feje a könyveire hanyatlott, de mindent megtett annak érdekében, hogy felvegyék a Harvard jogi karára, sikeres ügyvédnő lehessen belőle és végre kitörhessen a nyomorúságos életéből. Nem tudtam nem tisztelni az ambíciói miatt, elvégre az elhivatottsága és tettrekészsége példás és irigylésreméltó volt. De. Mert ugyebár általában van egy de… hiába volt ez Sabrina legerősebb és érthetőbb vonása, egyben ez volt az is, amitől néhány fejezet alatt már a falat kapartam. És megsúgom, nem találtam volna hibáját ennek a kötetnek, ha Sabrina nem húzza el az időt olyan soká.

A francba is, teljesen indokoltak a kifogásai. Mert folyton tanul. És dolgozik. Aztán egy négy-öt óra alvás nem árt, ha nem akar összeesni. A maradék perceit pedig kitöltik a megagyors kaja- és pisiszünetek. Kemény az élet Sabrinánál, én ezt abszolút megértem, nem győzöm ismételni. De amennyiben így állnak a dolgok, egyszerűen nem tartom őt alkalmasnak arra, hogy szánjunk a szerelmi életének négyszáz oldalt – amiből szerintem háromszáz abból áll, hogy az taglalja, nem ér rá bármiféle szerelmi életre. Holott az. Igenis szerelmes. És a történet ebben a mederben folydogál: random egyéjszakás kaland, Sabrina életének orgazmusa, aztán pár hét hajtóvadászat Tuck részéről, hogy megismerhesse a lányt, aki elmondja párszor, hogy nincs ideje pasizni. Aztán lefekszenek. Aztán Sabrina kerüli Tuckot egy darabig. És ez így ismétlődik – egészen addig, míg fel nem kavarja az állóvizet egy fordulat… amiről mondanám, hogy nem vártuk, de a madarak úgy csiripelték, hogy Dean kötete e tekintetben már lelőtte a poént. Szóval ki merem mondani: addig megy minden ilyen hullámvasútszerűen, míg ki nem derül, hogy Sabrina Tuck gyerekét várja.

Boom! Megvan a konfliktus. Elárulom, eddigre már kellően haragudtam Sabrinára, amiért makacsul ellenállt Tuck emberfeletti vonzerejének és kedvességének, úgyhogy időben robbant a bomba, hogy az örökösnek tűnő huzavonát felváltsa egy valódi probléma. Mivel a harmadik részt még nem olvastam, fogalmam sincs, ott felmerül-e bármi jelentősebb téma, de a többi alapján úgy érzem, ez lett a legütősebb konfliktus, amit az írónő az alapvetően szórakoztató jellegű történeteibe csempészhetett. A terhesség – pláne egy ilyen fiatalkori, ráadásul nem várt terhesség – rengeteg kérdést vet föl, így egy futó szex és egy tanulásmaraton között elég gondolkodnivalót adott a nők szerepéről, karrierről, családról, áldozatokról, ráadásul szerintem igenis pozitív üzenettel, hiszen Sabrina az anyává válása után sem adta fel az álmait. Abba, hogy ez hogyan kivitelezhető idegösszeroppanás nélkül, nem mennék bele, mert gőzöm sincs… de azért szépen hangzik.

És most, hogy tettünk egy kört Sabrinával – eljutottunk pozitívból negatívba, majd negatívból ismét pozitívba vele kapcsolatban – ideje megemlítenünk azt a valakit, aki minden harcban ott állt mellette (még ha a lány ezt nem is akarta mindig): Tuckert. Mert… róla nem lehet nem beszélni, de közben meg úgy érzem, hogy napokig tudnám zengeni az ódákat. Arról, hogy mennyire megértő volt. Mennyire figyelmes és kedves, mennyire jó. Jó fiú, jó barát, jó szerető, jó apa… mindennek jó. És tény, hogy bizonyos szempontból anyuci pici fia, ahogy azt ő maga is készséggel bevallotta, mégis csodák csodájára az a ritka példány a „fajtájából”, aki az anyás fiúknak kizárólag a jó tulajdonságaival rendelkezik. Abba ne menjünk bele, hogy ilyen talán nem is létezik. Ez az egész Tucker-jelenség úgy ahogy van, lehetetlen. Tudom én. De hagyjatok lebegni még egy kicsit ebben az álomban. Imádtam, mikor meg-megjegyezte, hogy a dolgokat azért tesz úgy, ahogy, mert az anyja így nevelte, ezt tanította neki… volt ebben valami, ami a rettentő aranyos és a szexi keveréke. Úgy, ahogy a családcentrikus férfiak azok, meg ahogy a kihalófélben lévő udvariasság is az. Tucker egész egyszerűen a szülők, a nők meg az anyósok legszebb álma – és ahogy haladunk a történettel, kiderül, hogy még álomapukának is beválik. Dalrafakadt tőle a bennem lakó apakomplexus is, pedig könyörgöm, inkább lehetne a barátom, mint az apám… de nem úgy értem. Értitek.

Annyit amúgy hozzátennék, nem kötözködésképp, csak mert egyszerűen fennakadtam egy mondaton… hogy oké, hogy Tuck a velejéig romantikus és úriember meg minden, de egy jelenetet képtelen voltam úgy értelmezni, ahogy magam előtt láttam. Boots&Chutes. Egy sztriptízbár, méghozzá az, ahol Sabrina dolgozik. És hirtelen kiszúrja a szemem, hogy mikor Tuck meglátta a lányt, megszűnt számára létezni a külvilág. Nem akarok túl szkeptikusnak tűnni (bár tagadhatatlanul az vagyok), de most azt akarta valaki bemagyarázni nekem, hogy egy helyen, ami tömve van seggekkel és mellekkel, egy pasi kizárta a külvilágot? Esküszöm, el akarom hinni, hogy van ilyen. Meg persze, nyilván léteznek még úriemberek, nem sok, és tuti nem itt, mert én ilyet nem ismerek… de bizonyára vannak. De ez nem változtat a tényen, hogy a férfi ösztönlény – mi több, bizonyos helyzetekben a férfi maga a farka. Azért is tudnak olyan jól hatalmas dichkead módjára viselkedni. Szóval ezt a dumát nekem ne. Végig gyanús volt, hogy Tucknak élő ember a közelébe nem érhet, de itt vesztette el teljesen a kapcsolatot a valósággal.

Anyway. Akár megbámulta a strippereket, akár nem, Tuck az első porcikájától az utolsóig jó ember volt – s bár ez már a kezdetektől nyilvánvaló volt számomra, az érzés akkor teljesedett ki, mikor beütött Sabrina nagy híre. Menőmanó Tuckból kész szuperszónikus Tuck lett. Olyasvalaki, akinek a barátnője szétroppantotta az ujjait szülés közben. Olyasvalaki, aki teljes elragadtatással szemlélte a kislányát – akár az anyja pocakjában volt, akár ultrahangon kukkolták, akár napvilágot látott már. De engem így is, úgy is teljességgel meghatott, ahogy Tucker viselkedett, és az ügyhöz viszonyult, az a támogatás, amit a gyerekének és Sabrinának nyújtott egész végig, és tovább.

Mindent összevetve, még a hibáival együtt is kifejezetten élveztem a történetet: nevettetett, kikapcsolt, és igazából éppen ennyire volt szükségem. Az írónő kellemes, olvasmányos stílusa gördülékennyé tette a haladást, a főszereplők bár néha okoztak némi bosszúságot, belopták magukat a szívembe, míg a mellékszereplők némi olvadozást és nosztalgiát ébresztettek a szívemben (amitől például komoly kedvem lett újraolvasni Az üzletet… na nem mintha lenne rá időm), a történet pedig élvezhető lavírozás volt vicces és komoly jelenetek között, kellő erotikával, kellő mélyebb gondolatébresztéssel. Egyensúlyban. Jó szívvel ajánlom a történetet mindenkinek, aki szerette a sorozat korábbi részeit – ismétlem magam: szerintem ez a csúcs.

Kedvenc karakterek:

Senki számára sem okozok nagy meglepetést azzal, ha azt mondom, Tuck, Tuck, TUCK. Tény, hogy ez az ember magába foglal mindent, amit az „ideális férfi” fogalma alatt értek, s ami a legnagyobb valószínűség szerint a való életben nem létezhet egyetlen emberben… de álmodozni talán szabad, még ha csak négyszáz oldal erejéig is. Szokás szerint kiemelhetném amúgy nagyjából az egész hokis baráti társaságot, Garrettet, Logant (Dean ezúttal kevésbé tett jó benyomást)… de a prímet akkor is a csapat ügyeletes jófiúja, John Tucker vinné el, s hogy miért, azt az értékelésem után talán már nem is kell magyaráznom.

Kedvenc részek:

Tuck és Sabrina kislányának születése, és ezek a léleksimogató babás jelenetek. Pedig még csak nem is szeretem a gyerekeket… talán inkább az hatott meg, ahogy a szülők viszonyultak ehhez a kis vacakhoz. Sugárzott a szeretet és gyengédség minden legépelt szóból, és annak aztán minden igyekezetem ellenére sem tudnék ellenállni, ahogy Tucker a pici Jamie-re vigyáz.

Kedvenc idézetek:

„John Tucker jóképű, istenien kefél és olyan laza, mintha a világon semmi nem hozná ki a sodrából. Nem nyaggatott bonyolult kérdésekkel, és nem akart tőlem többet, mint amit adni szeretnék. Hány ilyen pasival találkozik az ember?”

***

„Féltékenység kaparja a torkomat. Garrett már egy éve együtt van Hannah-val, és nem úgy tűik, hogy a kezdeti lángolás egy kicsit is csillapodna. Annyira szerelmes a lányba, hogy az már szinte émelyítő. Akárcsak Logan, aki nemrég jött újra össze Grace-szel. A rádión keresztül vallott szerelmet. Az egész olyan… igazságtalan. A két legnagyobb nőfaló, akit ismerek, egyszer csak megtalálja az igazit. Az egész csapatból én vagyok az egyetlen, aki világéletében stabil kapcsolatra vágyott. Amikor a Briarre jöttem, úgy terveztem, hogy már az első nap megismerkedem álmaim nőjével – a nagy ő-vel –, négy évig járunk, aztán diploma után megkérem a kezét. De nem így alakult. Sok lánnyal jártam, és sokkal le is feküdtem, de egyik sem volt a nagy ő. Közben Garrett és Logan, ez a két szerencsés seggfej úgy talál rá az igazira, hogy nem is keresi.”

***

„Csináltam egy kamu Instagram-fiókot, hogy megszívassam. Amikor posztol egy képet, várok egy-két napot, aztán bekommentelem, mennyire menő, hogy ugyanolyan inget hord, mint a nagyapám. Ezt eddig kétszer játszottam el, és mindkét ing a kukában végezte.”

***

„A helyzet egyre fokozódik.

Vajúdás hossza eddig: 19 óra.

Összehúzódások közt eltelt idő: 60 másodperc.

Sabrina halálos fenyegetései: 38.

Törött csontok száma a kezemben: a jó ég tudja.”

Borító: 5/3

A francba már ezekkel az Off-Campus borítókkal, de komolyan… minden alkalommal elmondatják velem, mennyire rühellem ezeket a sablon, félmeztelen pasis borítókat, aztán ahogy ezeket elnézem, valahogy mindig megbékélek egy kicsit. Talán csak mert ha eleget nézem, hozzászokok… akárhogy is, első ránézésre megint dühöngtem, másodjára vállat vontam, most meg legyintek: oké, legyen. Tény, hogy nem szeretem a narancssárgát, s bár az izmokért annál inkább odavagyok – természetesen –, nekem ez a csávó már kicsit sok… de akkor is.

Pontozás: 5/4

Elle Kennedy azt hiszem nagyon érti a dolgát, mégis, mintha az egész sorozat alatt csak arra tartalékolta volna az energiáit, hogy az utolsó kötettel odacsapjon. Legalábbis ezt reméltem az előző kötetek alatt – most pedig jelenthetem is: igen, odacsapott! Elég rendesen. A cél úgy érzem kiemelkedik az Off-Campus soraiból: bár megvan benne minden elem, ami alapvető fontosságú egy szórakoztató, felhőtlen kikapcsolódást nyújtó romantikus párszáz oldalhoz, úgy érzem, a kivitelezés most érte el a csúcspontját. A humor a toppon volt, ahogy azt megszokhattam, de ezúttal az írónő elég erős ellensúlyt adott mellé: a karaktereknek megvolt a maguk életének sötét foltja, egyes esetekben kimondottan komoly problémákról beszélhettünk, aztán egyszer csak robbant egy fordulat, ami épp amilyen gyorsan felforgatta szereplőink életét, annyira más irányt adott a cselekmény alakulásának is. Tuck és Sabrina huzavonája bonyolultabb érzelmi labirintussá nőtte ki magát, s bár a lány végletekig elmenő időhúzásából hamar elegem lett, visszagondolva megérte, mert még értékesebbé váltak a párosunk őszinte, teljes összhangban és szeretetben töltött percei – akár kettesben, akár hármasban voltak épp. Szerettem Tuck természetfeletti türelmét. Szerettem, ahogy kinyitja az ajtót Sabrina előtt. Szerettem a hokis csapat marhulásait. Szerettem, hogy Sabrina is izgul a félmeztelen Tuckerre kisbabával a karjában… egyszerűen csak szerettem, amit ez a könyv adott, akár holnapig marad velem, akár tovább.

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

Blogturné és nyereményjáték

Mivel a sorozat végéhez értünk, ideje elbúcsúzni a szereplőktől. Minden állomáson egy-egy főszereplőről találtok egy rövid leírást, ez alapján kell felismernetek és a keresztnevét a rafflecopter megfelelő sorába beírnotok. Az utolsó állomás viszont rendhagyó lesz, erre figyeljetek! Ha figyelmesen követtétek a sorozatot eddig, a könyv 3 példányának egyike lehet a Tiétek!

Ne feledjétek, a beírt válaszokon már nem áll módunkban javítani. A kiadó csak Magyarország területére postáz. A nyerteseket e-mailben értesítjük. Amennyiben 72 órán belül nem jelentkezik a szerencsés, újabb nyertest sorsolunk.

A négy részes csoda írőnője

Állomáslista:

10.08. - Deszykönyvajánlója

10.09. - Sorok között

10.10. - Angelikablogja

10.11. - CBooks

10.12. - Ambivalentina

10.13. - Könyvvilág

10.14. - Dreamworld

10.15. - Kristinablogja

10.16. - Never Let Me Go

a Rafflecopter giveaway

Szurovecz Kitti - A kisemmizett angyal

„Amióta itt vagyok, nem először érzem úgy, hogy kiszállok a testemből, eltávolodom, és egyszeriben kívülről szemlélem az életemet, mintha egy moziban ülnék. Ez nem velem történik. Ilyen csak mással eshet meg. Ez nem én vagyok: nem az én hajam, nem az én kezem, nem az én térdem. Valaki más teste. Ha én is benne vagyok, akkor nem élhetem túl.”

Eredeti cím: A kisemmizett angyal

Oldalszám: 328

Megjelenés: 2018

Kiadó: Athenaeum

Ár: 3699 –

A tizenhat éves Mia, a Nyírségből származó szegény lány prostitúcióra kényszerül. Panka, a jómódú budai vállalkozók hasonló korú lánya emberkereskedők karmai közé kerül. A két lány közös kálváriája egy nyolcadik kerületi garzonban kezdődik. A rabságban mély barátság szövődik közöttük, Mia el is határozza, hogy megszökteti Pankát, még mielőtt elvinnék őt külföldre. Az események azonban nem várt fordulatot vesznek, így Mia hamarosan az üldözöttek listájára kerül.

Szurovecz Kitti izgalmas, megdöbbentő története bár fikció, megtörtént eseményeken alapul. Vajon milyen a hazai emberkereskedelem és a szervezett prostitúció? Honnan szerzik be a lányokat? Milyen esélye van egy nagyon szegény és egy tehetős fiatalkorúnak ugyanolyan körülmények között? Mi történik, ha megromlik az egészségük, vagy felmerül egy váratlan probléma? Van bármiféle kiút? Ki lehet szállni? Ki segíthet?

Bevallom, még híre-hamva sem volt Kitti új könyvének, mikor képzeletben már kívánságlistáztam is: tavaly, még A sokszívű által ismerkedtem meg a munkásságával, és ott jól az eszembe véstem, hogy olyan írónőről beszélünk, akire továbbra is megéri majd odafigyelnem. Most azonban, betonkemény 300 oldallal a hátam mögött kiegészíteném a korábbi gondolataim, ugyanis nem csak nekem lenne fontos odafigyelni: A kisemmizett angyalt úgy érzem, nem is lehet elég emberhez eljuttatni.

A történet a szerző korábbi műveihez híven tabukat döntöget, s nem fél kimondani sok olyan dolgot, amiről nem szívesen beszélünk – azonban ezúttal nem csupán kellemetlenségeket tár föl, sokkal inkább letaglóz és megrendít a mondanivalójával. Sötét világba kalauzol – vagy ha pontosabbak akarunk lenni, bemutatja egy igazán sötét oldalát annak a világnak, amelyben élünk. Amely mellett sokan talán nap mint nap elmegyünk, és nem is tudjuk, hogy létezik, hogy olyan méreteket ölt, mint azt a kötet 300 oldala bizonyítja, ami titokban pedig igenis ott lappang a nagyvárosok alvilágában, és nulla-huszonnégyes fenyegetést jelent a fiatal lányok és nők számára.

Amúgy sem ritka gondolat ez, de olvasás közben különösen sokszor felvetődött bennem, hogy mekkora istentelen nagy kicseszés nőként élni ebben a világban – és ezt most igazán nem panaszkodásképpen, inkább csak mint tényt jegyezném meg. Mert mint a történet rámutat, minden mindegy: szegény vagy, vagy gazdag, nagyvárosi vagy vidéki, szép, vagy kevésbé, van, aki vigyázzon rád, vagy magadra vagy utalva… minden mindegy, a nemedet leszámítva. Mert akárki legyél, nőként örökké veszélynek leszel kitéve. A női olvasóim nagy részének szerintem megvan az az érzés, mikor sötétedés után az utcán sétálva nem érzi magát ezer százalékosan biztonságban… ami szomorú, de az a helyzet, hogy szörnyek nem csupán a sötétben vadásznak. Nappali fénynél is akad, aki visszaél a ténnyel, hogy a nők a „gyengébbik nem”. Utálom ezt a kifejezést, de most semmi sem állja meg jobban a helyét.

Ténylegesen rátérve könyvünkre, Kitti ezúttal éppen nemünknek ezen kiszolgáltatottságát ragadta meg, s fájdalmas, húsbavágóan életszerű képet festett az olvasók elé a hazai prostitúcióról. Főszereplőink a 16 éves Panna és Mia – a két lány maximálisan különböző életkörülményekből esett az emberrablás és prostitúció csapdájába: előbbi rosszkor volt rossz helyen, míg az utóbbi a családját akarta segíteni, s tudatos döntést hozott ennek érdekében. Az ő váltott szemszögükön keresztül figyelhetjük meg, hogyan hat a megtapasztalt lélekölés két eltérően gondolkodó, eltérő érzelmi stabilitású érintettre, ugyanakkor különbözőségük a téma széleskörűbb  bemutatása mellett más célt is szolgálhat, elvégre annak bizonyítéka, hogy a leírt szörnyűségek bárkivel megtörténhetnek.

A fejezetenként történő stílus- és hangnemváltások, a pontos leírások, a hangulatkeltés, a megjelenített érzelmek és tények egyaránt Szurovecz Kitti hiteles regény írásához szükséges, és jól elsajátított háttértudását, eredményes kutatómunkáját dicsérik. Miután még tabuk között is kiváltképp kényes témáról beszélünk, az írónőnek értelemszerűen nehéz lehetett ajtókat nyitni a szükséges információk megszerzésére, így nagy kitartással járhatott utána a leírtaknak – mi azonban csak az eredményt látjuk, onnan pedig csupán annyira következtethetünk vissza, hogy igenis jól végezte a munkáját. A kisemmizett angyal ugyanis érzékletes – olykor talán az átlagember lelkületének túlságosan is érzékletes – képet festett minden nehézségről, amit átélhetnek ezek a nehéz helyzetű lányok.

Mert végül is messze több van a történetben a prostitúciónál – bár ez már önmagában is bőven elég témát adhatna egy igazi gyomorszájon vágós regényhez. Panna elrablása, s a fogságban élő Mia megismerése csupán egy kiindulópont, ahol különböző szálak összefutnak vagy épp szerteágaznak. Panna példáján keresztül megfigyelhetjük egy család szétesését, s ennek a gyerekekre gyakorolt hatását, míg a szegénysorból érkezett Mia helyzete is komoly gondolkodásra ad okot, például a Stockholm-szindrómáról, vagy a szegénységről. A kötet emellett betekintést nyújt az állami gondozásban lévő fiatalok helyzetébe is, mégpedig elég szélsőséges eseteken keresztül… amit bevallom, nehezen bírt a gyomrom. Sok megrázó dolgot olvastam, ez a könyv pedig aztán úgy szórja elénk a szörnyűségeket, mint a cukorkát, erőszak, fogság, prostitúcióra kényszerítés, emberrablás… de számomra a legmegrázóbb élményt a nevelőotthonban játszódó jelenetek okozták. Ebbe nem is másznék bele bővebben – a szívem mélyén úgy érzem, aki nekivág a könyvnek, jobb lenne erre felkészülnie, ugyanakkor tartózkodnék a spoilerektől is. Aki odaér, majd meglátja és megérti, miről is beszélek.

A történet állandó hullámzásban a zajlik: fordulatok és nyugvópontok váltják egymást, méghozzá kiszámíthatatlan módon. Bevallom, azon túl, amit a fülszövegből megtudhattunk, nemigen gyanítottam bármit is a következő történésekből. Agyaltam, ötleteltem és kombináltam megállás nélkül, de sosem tudtam egyszerre lépni Kittivel, képtelenségnek tűnt előre megjósolni, mit lép legközelebb, milyen helyzetekbe kényszeríti a karaktereit – s azt is, hogy azok hogyan reagálnak majd rá.

Mint azt már több ízben is említettem, főszereplőink nem is különbözhetnének egymástól jobban, s így ugyanarra a helyzetre kétféle módon reagáló személyiségtípust ábrázolnak. Mia egy nyírségi faluból származó szegény cigánylány, fogvatartóihoz pedig úgy-ahogy önszántából szegődött, miután nem sok más kiutat látott az éhezésből. Döntésével egyaránt segített a családján és önmagán, így a dologba belenyugodva, viszonylag békésen viselte a helyzetét. Nappal mintegy burkában a tudatlanságnak, teljesen kizárva fejben mindent, ami az éjszaka leple alatt történik – ilyenkor bezártságától eltekintve szinte átlagos életet élt, főzött, olvasott, takarított… még álmodozni is jutott ideje. Ellenben problémát jeleztek különös helyzetéhez fűződő érzelmei: a falusi szegénységhez képest még a prostituált fogolyként töltött napokat is kiváltságként élte meg, a budapesti emeleti lakásban töltött idő pedig egyre betegesebbé, torzabbá formálta az emberekkel való viszonyát, átértékelte benne a szeretet s a törődés fogalmát, így kezdhetett egyre gyengédebb érzelmeket táplálni futtatója, Burek iránt.

Panka vele szemben luxusból érkezett, és annak megfelelően is viselkedett – pontosabban egy elkényeztetett nagyvárosi kis libaként. Olyan lányként, aki megszokta, hogy az élete tökéletes, ezért az első adandó nehézség alkalmával beüt nála a tragédia, nem beszél a szüleivel, egyszerűen csak lelép az aktuális pasijához – ami mint utólag kiderül, majdhogynem végzetes döntésnek bizonyul… Ugyanakkor a lány heves természete amellett, hogy eleinte kifejezetten antipatikus karakterré teszi őt, végül meg is menti azt hiszem. Mivel ő szerető, támogató környezetből érkezett, így sokkal indulatosabban reagálja le a vele történt embertelenségeket, s Miánál jóval nagyobb lendülettel áll neki megtervezni a szökését.

Fogság, menekülés, tervek, kelepcék… a történet végén azonban meglátszik az a bizonyos fény az alagút végén: a sok szörnyűséget, amit szereplőinkkel együtt elszenvedtünk ez alatt a 300 oldal alatt, egy percig felülírja az a reményteliség, ami az epilógusból sugárzik, ez pedig kellemes utóérzést hagy az emberben, miután letette a könyvet.

Összességében elmondhatom, hogy egyáltalán nem könnyű olvasmányról beszélünk, mégis úgy érzem, megéri kézbevenni, forgatni, belemerülni, és gondolkodni róla. Kitti stílusa még mindig kiforrott, ugyanakkor rugalmas arra nézve, hogy a körülmények éppen mit kívánnak tőle – így tudta például jól előadni Panka fiatalos, szlenges nyelvhasználatát és Mia nyírségi tájszólását is –, a történetvezetése izgalmas, váratlan, a témaválasztás pedig… azt hiszem nem túlzok azzal, hogy elsőosztályú. Bár az írónő Könyvmolyképzős könyveit egyáltalán nem ismerem, az Athenaeumos korszakát már figyelemmel követem egy ideje, és imádom a különleges témákat, amelyeket a középpontba emel – elvégre a borderline, a poliamoria, a prostitúció mind olyan témakörök, amelyekkel nem vagyunk kellően tisztában, mégpedig azért, mert nem divat róluk beszélni. Mindent egybevéve tehát Szurovecz Kitti tabukat döntöget – és kiválóan teszi, ráadásul. Öröm volt ismét tőle olvasni, s titeket is csak erre tudlak buzdítani.

Kedvenc karakterek:

Úgy állnak a dolgok, hogy főszereplőinket leszámítva nagyrészt csak negatív karakterek tűntek fel a történet során, ami elég szomorú – de részemről az is eléggé az, hogy még Mia és Panka sem lettek a kedvenceim. Ez nem minősítené sem őket, sem a könyvet, egyszerűen csak nem kerültek hozzám elég közel, minden bennük rejlő szépség ellenére sem. Panka apukáját viszont a regény vége felé komolyan sikerült megkedvelnem – tudjátok, hogy gyengéim a jó apafigurák.

Kedvenc részek:

Nehéz kedvenc részről beszélni, mikor egyszer ilyen kemény témáról beszélünk… talán az egyetlen elfogadható, és részemről is a legigazabb választás az epilógus. Mert tudjuk, nyilván mind tudjuk, hogy a prostitúcióba kényszerült lányok ritkán találják meg a happy endjüket, de ez úgy kellett Mia és Panka történetének a végére, mint egy korty levegő a tüdőnek. Hogy az olvasóban hagyjon némi reményt. Tetszett a végkifejlet, hogy a lányok élete merre haladt tovább, hogyan küzdöttek meg a múlttal, s fordították jóra azt, ami márpedig csak átok lehet.

Kedvenc idézetek:

„Ki dönt arról, hogy hova születünk? Hogy milyen a bőrünk színe? Hogy mit kapunk azoktól, akik a sors jószándéka vagy bosszúja miatt a szüleink lesznek? Az élet kurvára igazságtalan.”

***

„Nehéz olyan problémát megoldani, amelyek a létezését sem ismerjük el.”

***

„Lenémítom a telefonom, kiülök a teraszra és olvasni kezdem a tananyagot. Eszembe jut, hogy az elrablásom délutánján is éppen történelmet tanultam. Ebből elég! Nem félhetek, nem köthetek össze az életben mindent azzal, ami velem korábban történt. Akkor soha többé nem viselhetem lófarokban a hajam, csak mert aznap is fel volt kötve? Vagy soha többé nem leszek szerelmes, csak mert ezek után minden fiú gyanúsnak és veszélyesnek tűnik majd?”

***

„A szabad akarat a középosztály és a felső tízezer kiváltsága. Az alatt nem lehet ilyesmiről beszélni…”

Borító: 5/4

A koncepció szerelem volt első látásra – elkapott a borító ezzel a harmonikus, mégis borongós érzést keltő képpel, azzal, ahogy a tócsában ázó gyönyörű kis virágfülbevaló párhuzamba állítható a történet valódi kisemmizett angyalával, aki a tiszta lelke ellenére a legmocskosabb alvilágba kényszerült. Minden csodaszép… mégis, egyvalami szúrta a szemem, nem azért, mert csúnya, talán inkább azért, mert különös, s az én szememben kevésbé odaillő: ez pedig a betűstílus. Kicsit olyan, mint egy hatéves krétavonásai – nem mondom, hogy nincs meg a bája, de kevéssé tudom összeegyeztetni a témával.

Pontozás: 5/5

Szurovecz Kitti elsöprő egy jelenség: A kisemmizett angyalt valamiféle bombaként dobta be a magyar könyvpiacra, mintegy jelzésül és emlékeztetőül mindannyiunk számára, hogy igenis érdemes figyelemmel kísérnünk a munkásságát. Már meg sem lepődtem azon az alaposságon és hitelességen, amellyel az ezúttal választott témáját – a kiskorúk prostitúcióját – kezelte, ellenben így is teljesen lenyűgözött és magával ragadott, s a természeténél fogva nyilván kellően le is sújtott. Az írónő sötét világot tár elénk, Pest egy olyan oldalát, amelyet ugyan nem látunk minden nap, ennek ellenére létezik – s közvetlen veszélyeinek bárki áldozatául eshet, mint azt főszereplő párosunk bizonyítja. Akár szegény, akár gazdag. Akár vidéki faluban, akár a főváros elit negyedében él. Akár szerető család várja otthon, akár teljes káosz. Könyvünk során mindkettőre láthatunk példát, végigkövethetjük e két homlokegyenest eltérő hátterű fiatal lány, Panna és Mia történetét a kényszerű prostitúció, a nyomor és erőszak világában, egészen addig, míg az így generált sötétségből a szerencsének hála kiléphetnek a fényre. A kisemmizett angyal ütős, tabukat döntögető témájával, összetett karaktereivel, hitelességével és stílusával levett a lábamról – és érzem, hogy még sok olvasót le fog a jövőben is.

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

Blogturné és nyereményjáték

Szurovecz Kitti ezúttal is hatalmas hangsúlyt fektetett a témaválasztásra, arra, hogy A kisemmizett angyal tudjon újat mondani, én elgondolkodtasson olyan dolgokon, amelyekről nem szokás beszélni. A turné során minden állomáson találtok majd egy idézetet: a feladatotok az lenne, hogy írjátok be a Rafflecopter doboz megfelelő sorába, hogy mi a címe a könyvnek, amelyből származik, valamint milyen tabutémát boncolgat az adott mű. A helyesen válaszolók között a regény egy példánya kerül kisorsolásra.

Ne feledjétek, a beírt válaszokon már nem áll módunkban javítani. A kiadó csak Magyarország területére postáz. A nyerteseket e-mailben értesítjük. Amennyiben 72 órán belül nem jelentkezik a szerencsés, újabb nyertest sorsolunk.

„A honvágy számomra megszokott lelkiállapot. Mindig hiányérzetem van, mindig vágyom valaki vagy valami után, mindig szeretnék visszatérni valami képzeletbeli helyre. Az életem egy nagy vágyakozás.”

Állomáslista

10. 15. Never Let Me Go

10. 17. Szofisztikált Macska

10. 19. Könyv és más

10. 21. Szembetűnő

10. 23. Ambivalentina

a Rafflecopter giveaway

Nő pánikban | R. Kelényi Angelika - Az agyam eldobom

„A szédülést ki kell használni. Mások isznak, hogy elérjék ezt az állapotot. A pánikosoknak ingyen van.”

Eredeti cím: Az agyam eldobom!

Oldalszám: eredeti: 192; bővített: 280

Megjelenés: eredeti: 2014; bővített: 2017

Kiadó: Figyelem Kiadó

Ár: 3499 –

Betegséget humorral kezelni

Képes-e az ember egy kemény, embert próbáló pszichés nyavalya kellős közepén kinevetni saját magát?

R. Kelényi Angelika szerint igen, sőt, neki a gyógyulásban is segített, hogy öniróniával szemlélte saját problémáját. Pedig nem volt könnyű dolga.

Pánikbetegségének felbukkanása előtt nemcsak bírta a tömeget, de kereste is; kifejezetten boltkóros volt, a legsűrűbb szórakozóhelyeket kedvelte, és sosem mondott nemet a mozira, színházra. Aztán egyik percről a másikra mindettől félelem kerítette hatalmába.

Ezt a naplót saját tapasztalatai alapján jegyezte le, önsajnálat nélkül, nyersen, fanyar humorral.

Az agyam eldobom R. KELÉNYI ANGELIKA Terézanyu-díjas, többszörösen Aranykönyv-díjra jelölt író első könyve volt. A napló új ruhát kapott, és tartalma is jócskán kibővült valós, humoros, néha megdöbbentő részletekkel. Az új kiadással az olvasók a szerző életének egy meghatározó szeletét vehetik a kezükbe.

Nem egészen jutok szóhoz, szóval az értékelés érdemi részét megelőzően következzen egy tipikus Virágos történet. Ugyan, ne higgyétek, hogy az újdonság erejétől vagyok letaglózva – ezért egyszerűen csak Angelika remek stílusa a felelős –, ugyanis immár másodjára olvastam az írónő bemutatkozó regényének bővített kiadását. Töredelmesen bevallom, hogy első olvasás utáni lelkesedésem ide vagy oda, kemény időket éltünk akkoriban… olyan időket, mikor sok dokumentumot mentettem el „értékelés lesz” címszó alatt, és nagyjából ugyanannyit hagytam ilyen fájdalmas-félbehagyott állapotban. Azóta azonban sikerült magam egész jól összeszednem e téren, ezért úgy döntöttem, az agyam kényszerű megerőltetése és a másfél éves olvasási emlékeim felidézése helyett rászánok egy éjszakát Az agyam eldobom második olvasására – ártani elvégre nem árthat, ugye. Sőt. Ha lehetséges, másodjára talán még nagyobb élményt nyújtott a kötet: mindenesetre sokat dobott rajta, hogy immár a teljes elbeszélést, minden monológot Angelika hangján hallottam a fejemben, épp mint mikor ott ültem az író-olvasó találkozóján, s hallgattam amint az életéről, könyveiről mesél. Csak ezúttal kicsit hosszabban… de gondolhatjátok, hogy ezt egyáltalán nem bántam.

Amúgy nincs nagy sztorim. Anno nem úgy találtam rá a könyvre, mint az írónő közeli ismerőse, még csak nem is ismertem Angelikát. Nem a hype miatt botlottam belé, nem arról van szó, hogy addig folyt volna a sztori a csapból is, amíg már nekem is muszáj volt belekóstolnom. Elsőre nem is a témája vonzott – másodjára ellenben kifejezetten érdekelt már az is –, vagy az, hogy esetleg sorsközösséget vállalnék az írónővel, mert erről szó sincs. Szégyen vagy sem, az első perctől kezdve, hogy a véletlen (meg a kiadó akkori pr vezetője :D) az utamba sodorta a kötetet, engem a színtiszta kíváncsiság hajtott afelé, hogy megszerezzem és elolvassam – na meg az egyszerű tény, miszerint R. Kelényi Angelika az Álomgyár legsikeresebb szerzőinek egyike, én pedig továbbra is szégyenletesen le voltam maradva, már ami a munkásságát illeti. Úgy éreztem, megértem az első könyvemre Angelikától – most pedig, túl egy újrázáson úgy érzem, ide nekem a következőt!

Kapásból nem egy dolog akad, amiről beszélhetnék,  nem egy aspektus, amelyből közelítve megállapíthatom és bebizonyíthatom nektek, hogy csillagos ötös olvasmányról beszélünk, mert egy értékeléskor a két legfontosabb kérdés a „mit?” és a „hogyan”, a válaszok pedig mindkettőre kimaxolják a pozitivitás fogalmát, ha erről a könyvről van szó.

Az első dolog, ami megragadja a figyelmet már az első fejezet, mit első fejezet, már a szerzői előszó első oldalán, az Angelika végtelenül közvetlen és barátságos stílusa, az a bátor egyediség amivel az olvasóihoz szól. Valami hihetetlen humorral és öniróniával, de ami még fontosabb, lendületesen és őszintén. Semmi sem volt így könnyebb, mint percek alatt közel érezni magunkhoz a történetet, s az írónő igaz történetének sodrásába kerülni, átérezni az őt gyötrő problémákat, akár osztozunk bennük, akár nem.

Én személy szerint nem vagyok érintett, ha pánikbetegségről van szó – persze velem is fordult már elő hasonló, volt hogy fulladtam, nem kaptam levegőt, rázott a hideg majd levert a víz, hányinger és szédülés gyötört, de jobbára egyszeri-kétszeri alkalomról beszélhetek csupán. Félelmetes volt, s ez talán segített, hogy komolyabban tekintsek a kötet tartalmára: elvégre ez egyszer is elég szívás, s rémisztő belegondolni, hogy valaki a nap túlnyomó részében hasonló tünetekkel él, s a mindennapi tevékenységeinek hű kísérője a fenti tünetegyüttes, vagy éppen más zavaró tényezők.

Nem akarok megint belefolyni a pszichés eredetű betegségek társadalmi megítélésébe, elvégre ugyanezt megtettem nemrég a Hullámvasútonc. kötet értékeléskor, azonban ismét felvetődött bennem annyi de annyi gondolat a témában… Elvégre ahogy azt az írónő is megfogalmazta a történet során, míg a náthát például mindenki elismeri, addig a pánikbetegség megmarad a közvéleményben holmi mondvacsinált problémának. Hisztinek meg parának, és még istentudja milyen szintre bagatellizálják, mindenesetre tény, hogy társadalmunk továbbra sem tud mit kezdeni olyan dolgokkal, amelyeket nem ért és érez át száz százalékosan. A könyv során felbukkanó egy-egy karakter is díszes példája annak, hogy aki nem ment még keresztül pánikrohamon, egyszerűen képtelen átérezni, mit is élhet át a beteg. S ezt alapul véve talán hajlamosabbak is az egészet csupán őrültségnek vélni.

Ilyen megítélés mellett minden pszichés betegséggel küzdőnek fel van adva a lecke, mégis hogyan kezelje a problémáit – nem elég maga a temérdek zavaró, akadályozó tünet, a betegnek még valahogy be kéne lőnie a pánik, önmaga és a családja, ismerősei kapcsolatrendszerét is, avagy azt, mit, merre és hogyan kommunikáljon, hogy ne tartsák egészen gyagyásnak. Sajnálatos módon ez stresszforrás, holott jól tudjuk, hogyan képes enyhíteni egy-egy gondot már csak a nevezett teher megosztása, s a visszacsatolásként kapott támogatás, elfogadás is.

Éppen ezért érzem példásnak azt, ahogy az írónő mindezt félretette. Mert átélte a betegséget, megélte, legfőképp pedig túlélte… és ebből nem csinált titkot. A naplóbejegyzéseivel egyaránt segített önmagán, majd a megjelenés után másokon is: a hasonló gondokkal küzdőknek vigaszt s támogatást nyújtott, a maradéknak pedig betekintést egy pánikbeteg ember mindennapjaiba és gondolatvilágába, mégpedig a kezdetektől egészen a gyógyulásig, megmutatva mindent. Az első gyanakvó gondolatokat, az egyre gigantikusabb méreteket öltő hipochodriát, s az érzést, ami elfog egy pánikbeteg embert a tömegközlekedésen, egy bevásárlóközpontban, a munkahelyén, de akár otthon, a vécén ülve is. Végül pedig azt, mikor már nem a betegség irányít, hanem a beteg – avagy a gyógyulást, legalábbis szerencsés esetben.

Becsülöm a szerzőt, mert kemény volt, kitartott, küzdött és végül nyert: nem hagyta, hogy maga alá gyűrje a pánik, ez az alaktalan, testtelen kis szörny. Becsülöm, mert a saját tapasztalataiból végül a lehető legtöbbet hozta ki. Becsülöm, mert megírta a történetét, s ezzel minden bizonnyal sokak számára segítséget nyújtott, de talán a legjobban azért becsülöm, mert végigkövetve ezt a 280 oldalt nem tudtam nem arra gondolni, mekkora erőt kell magán vegyen az ember, hogy így kitárulkozzon, hogy ország-világ előtt felfedje az életének egy ilyen nehéz szakaszát. Nem lehetett egyszerű, de úgy érzem, Az agyam eldobom nélkül kevesebb lenne a magyar könyvpiac – ilyen őszinte, valós történetekre pedig szükségünk van. A pánikbetegségről beszélnünk kell, tudnunk kell, ugyanis igenis létező probléma, ha pedig már így állunk, a lehető leghitelesebb módja ennek ha az egész sztorit olyasvalaki szájából hallhatjuk, aki maga is elég sok bokszmeccset játszott végig a parával, rémülettel, hipochondriával – s nemcsak állta a pánikbetegség valamennyi kezének-lábának ütését, de egymaga fel is vette vele a harcot.

Egy szó mint száz, én tényleg eldobtam az agyam, először, másodszor, s lefogadom, hogy így lesz ez valamennyi alkalommal, mikor még lekerül a polcomról Angelika könyve. A téma foglalkoztat, s sosem sajnálom rá szánni az időmet, az írónő stílusa pedig örökzöld és imádnivaló, akárcsak a fejezet eleji bölcsességek, így pedig még egy komoly témát is képes volt mindenki számára emészthetővé szelídíteni, mi több, egyszerre alkotni valami elgondolkodtatót és szórakoztatót. Számomra ilyen egy ideális könyv!

Kedvenc részek:

E könyv esetében kissé nehéz erre a kérdésre jó választ adni nem véletlenül maradt ki a Kedvenc karakterek rész sem, mert egyszerűen nem tűnik helyesnek kedvencként emlegetni bármit is egy történetből, amely valaki betegségét kvázi szenvedését dolgozza fel. Mégis, túl azon, hogy az egész könyvet nagyon is szerettem, van valami, amit ki tudnék emelni, ez pedig a fejezetek, napok elején lévő frappáns kis mottó. Mind olyan humoros, szerencsesütibe illő életbölcsesség, amit legszívesebben egytől egyik kiidézgetnék nektek a következő pontban… de nyugi, csak a felét fogom :D. Nem nagy titok, hogy a lapok közül kilógó millió pink post itnek kábé a fele ezeket jelöli.

Kedvenc idézetek:

„Sokszor érzi úgy az ember, hogy megszabadulna a megszokott rossztól, de nem dobja ki, mert attól fél, nélküle még rosszabb lesz. Aztán amikor mégis megteszi, rájön, hogy nem is hiányzik.”

***

„Figyeld meg, hogy vészhelyzetben mire vagy képes. Erre akkor is képes vagy, ha nincs vészhelyzet!”

***

„Mondtam neki, hogy ájulós vagyok, lehet, hogy leborulok a székről.

Erre nagyon szigorúan rám nézett, és így szólt:

– Nálunk csak a férfiak ájulnak!

Persze, hogy nem ájultam el. Egy ilyen mondat után ki merne?”

***

„Soha ne unatkozz, mert az unalom a hülye gondolatok táptalaja.”

***

„Nekem is meg kellett tapasztalnom, hogy a náthát mindenki betegségnek tartja, viszont ha pszichés eredetű nyavalyája van az embernek, akkor simán csak bolondnak nézik.”

Borító: 5/4

Sokáig nem tudtam, mit is gondoljak Az agyam eldobom borítójáról… de az összkép egy picit minden egyszerre. Mert passzol, és illeszkedik a történethez, ugyanakkor félek, hogy a vidám, csajos beütésével félrevezetően hat, hiszen nem tükrözi kellően, milyen komoly téma lapul alatta. Nehéz döntésre jutni ilyen ambivalens érzésekkel, végső soron azonban mégis örülök, hogy ilyen borítóval tudhatom a könyvet a polcomon: talán nem tökéletes, de már ennek ellenére sem cserélném le.

Pontozás: 5/5

Angelika története furcsa kettősséget ébresztett bennem: egyszerre akartam tovább és tovább nyújtani, meghosszabbítani a lapokat, hogy tartson még az élmény amit az olvasás okoz, ugyanakkor mégis arra kellett gondolnom, bár ne történtek volna meg vele a leírtak, s így a könyv se született volna meg. Viszont ami megtörtént, megtörtént, akármilyen nagy klisé is ez, az írónő pedig megtette azt, amit sokan nem tudnának a helyzetében: beintett a pániknak, és kihozta belőle a legtöbbet, amit ki lehetett, hogy betegsége és gyógyulása e könyv formájában ajándék legyen mindenki számára, aki hasonló problémákkal küzd, s azoknak a szerencséseknek is, akik nem. Lépésről lépésre, az első jelektől kezdve örökítette meg a folyamatot, félrebeszélés nélkül, a pánikbetegség minden oldalát és szenvedését bemutatva – mindezt viszont lehengerlő humorral, kissé keserű öniróniával fűszerezve, amiért azt hiszem nem is lehetne hálásabb az olvasóközönség. Köszönjük!

Köszönöm az Álomgyár Kiadónak a recenziós példány, Angelikának pedig a kitartását, s hogy megírta ezt a könyvet! *-*

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

Élet bipoláris zavarral | Dr. Belső Nóra - Hullámvasúton

„Ám élnek köztünk olyanok is, akiket a hullámhegyek olyan magasságokba emelnek, ahonnan elkerülhetetlen a hatalmas, fájdalmas zuhanás. Az ő életük folyamatos hullámvasút, sosem tudják, hogy éppen mélység vagy magasság következik-e, miközben a röpke nyugodt pillanatokban kevés idő jut a megpihenésre, regenerálódásra.”

Eredeti cím: Hullámvasúton: élet bipoláris zavarral

Sorozat: A terapeuta esetei

Oldalszám: 184

Megjelenés: 2018

Kiadó: HVG könyvek

Ár: 2500 –

Lehet-e bipoláris zavarral normális életet élni?

A 22 éves Emma esete „szokványos”, de élete, mint minden bipoláris zavarral küzdő páciensé, tele van szokatlan észlelésekkel, történésekkel. Sem ő, sem a családja nem érzi, hol van a határ, ahol segítséget kell kérnie. A lehetséges tragédia közelsége azonban felnyitja a szemét, és elmegy terápiába. A könyvből megismerhetjük a bipoláris zavart, a pszichiátriai terápiás munka lépéseit és az orvos gondolkodását is.

Nem tudom, hányan tudhatjátok rólam, de egy ideje már egyre komolyabban foglalkoztat a pszichológia, ezzel együtt pedig megállás nélkül stócolom az ilyen témájú könyveket az asztalomra, felállítva így magamban egy egyre végtelenebbnek és végtelenebbnek tűnő várólistát… mégis, van bennem némi félsz ezekkel a kötetekkel kapcsolatban. Hogy hosszúak. Szárazak. Ott van bennem az a kis félelem mindig, hogy ez a kettő együttes erővel kibillentene a szépen megszült jövőbeli terveimnek pihe-puha álomvilágából. De éreztem valamit, mikor megláttam a könyvtár polcán Dr. Belső Nóra pszichiáter könyvét: mintha ez lehetne az az olvasmány, ami majd megtöri a jeget. Rövid, a témája pedig tudtam, hogy kellően képes lesz lekötni. Ennyit láttam előre – azt még nem, hogy ezen kedvező feltételek mellett is egy tökéletesen befogadható és okos kis könyvet veszek a kezembe.

Mint mondtam, a téma már eddig sem hagyott egészen hidegen. Bár a pszichológia telis-tele van érdekes területekkel, amelyek le tudnak kötni és érdekelnek, a leginkább talán a pszichés betegségek tárgyköre ragadja meg a figyelmem: szívesen bogarászok róluk neten is, de igazából az efféle rendellenességekkel foglalkozó regényekre, akár szakkönyvekre vadászok leginkább. Pszichopátia, borderline személyiségzavar, bipoláris zavar, depresszió, skizofrénia… nem is tudom, léteznek vajon a pszichológiában ezeknél érdekesebb megfejtendő jelenségek? Annyi bizonyos, hogy szépen készül a várólistám effélékből – ha van valami, amit kifejezetten ajánlanátok, akkor ne tartsátok magatokban, please! ;)

Lényeg a lényeg, a téma bipoláris zavar, a kérdés körüljárása és feldolgozása pedig szintén olyan dolog ezúttal, ami mellett nem mehettem el szó nélkül – és milyen jól is tettem! A kötet egy valós terápia folyamatát és emlékeit, tapasztalatait vezeti le Dr. Belső Nóra egy korábbi páciensének példáján keresztül, aki sikeres kezelése után hozzájárult a történet publikálásához. Külső ösztönzésre kereste fel a pszichiátert, miután számára és környezete számára is egyértelművé vált, hogy valami nincs rendben az életével, tünetei alapján pedig elég hamar sikerült felállítani egy kezdeti diagnózist, melynek részletgazdagabb térképét már a párhetente ismétlődő terápiás alkalmak festették meg. Az orvos megismerte a páciensét. Emma megismerte önmagát. Mi pedig megismerhettünk egy pszichés betegséget belülről és szakszerűen, amire valljuk be, még kevésbé profi szinten sincs sokszor lehetőségünk.

Elég sokszor fogott el a szomorúság olvasás közben, ugyanis nem bírtam szabadulni a gondolattól, hogy még manapság is mennyire tabuként kezeljük a mentális és lelki problémákat. Nem szokás róluk beszélni, amennyiben mégis előkerülnek, általános felfogás szerint pszichológushoz, pszichiáterhez járni továbbra is csak defekt és gyengeség jele lehet. Általánosságban az emberek továbbra is rettenet módon intoleránsak mások problémáival szemben: zavarják, kellemetlen helyzetbe hozzák, untatják őket, efféle ösztönös negatív reakciók mellett pedig megértésre már igazán nem is gondolhatunk. Depressziós vagy? Nyafogsz. Hobbiból utálod az életet. Borderline? Áh, csak labilis. Bipolaritás? Káosz. Sokan hajlamosak abba a hibába esni, hogy inkább tartják önmagukat áldozatnak, mint magát az elszenvedőt. Rohadt nagy vicc az egész. És ismétlem: engem ez mélységesen lehangol, elvégre a külvilágtól, a társadalom véleményétől való tartás további visszafojtásokat eredményez, a visszafojtás feszültséget szül, ezek pedig egyre több és több problémát. Ó igen. Csodás irányba halad mindenki lelki egészsége ebben a társadalomban.

De hogy – miután kifejeztem ilyesféle csalódásomat a világban – visszakanyarodjak könyvünkhöz, elárulom, ez a röpke 200 oldal is bőven ad indokot, hogy mélyen belemásszak a témába, de akad még valami, amire kitérnék, mielőtt még elfelejteném. Olyan az agyam, mint a szita, és túl sok mindent akarok mondani egyszerre ahhoz, hogy ez sikerüljön is.

Beszéljünk egy cseppet a tálalásról. A tálalás ugyanis sosem mellékes szempont, efféle olvasmány esetében aztán meg pláne. De Belső Nóra kiválóan vizsgázott belőle: legszívesebben már önmagában erre odacsapnék hat pontot az ötből, mert úgy szólított meg, ahogy áltag olvasót meg kell, mégis sokkal többet adott. A Hullámvasúton egyszerre volt regény – egy terápia olvasmányos elbeszélése –, és komoly szakmai magyarázat. Igazából még a szöveg formázása is eszerint vált el egymástól: volt a „történet” normálisan, Times New Romannel, alapvető beállításokkal, aztán érkezett az elmesélt részhez kapcsolódó pszichológiai, szakszerű magyarázat Ariallal asszem, szélesebb margókkal, elválva a „cselekményszáltól”. Nyilván hülyeség itt tolnom az infós szöveget, mikor ez számít talán a legkevesebbet a kötetben, de szerintem mindenképp kreatív és jól kivitelezett módja lett annak, hogy a könyv egyszerre adjon kellemes olvasmányélményt és pontos tudást. Én pedig felettébb értékeltem ezt.

Pontosabban… ezt is. Számomra az egész könyv rendkívül építő jellegű volt, fontosnak, sőt elengedhetetlennek érzem a most megszerzett kis tudásomat. S ugyanakkor jó volt lépésről lépésre, terápiáról terápiára végigkövetni, hogyan fejti ki jótékony hatását csupán az információ megosztás, a „kibeszélés”, a jól irányzott kérdések, az elfogadó környezet – magyarul a pszichiáter támogatása és segítsége. Hiszen az első lépés egy probléma megoldása során az, hogy elismerjük a probléma létezését és beszéljünk róla.

A páciens, Emma tökéletes prototípusául szolgált a mániás depressziónak: beszámolói alapján időről időre kiugró energiaszintet ütött meg, melyhez általában csökkent alvásigény, gondolatrohanás, kimagasló aktivitás, nyughatatlanság, tettre készség társult – ezt nevezzük mániás, kevésbé szélsőséges esetben hipomániás fázisnak. A történeten végigvezetett hasonlathoz nyúlva, ez volna a hullámvasút csúcsa – innen pedig szükségszerűen következik a zuhanás. Megfigyelhető általában egy kevert fázis a mánia és depresszió átmeneteként, de végül elkerülhetetlenül bekövetkezik a depressziós fázis – ezt szerintem kevéssé kell magyaráznom. Levertség, aluszékonyság, koncentrációs problémák, fáradtság, céltalanság, feleslegesség érzése, súlyosabb esetben pedig megjelennek a halállal, öngyilkossággal kapcsolatos gondolatok, esetlegesen önsértő magatartás lép életbe, mint például a vagdosás. Emma esetében is fennállt az önpusztítás veszélye, s esetében mondhatni ez volt a végső szakasz, ahonnan el kellett döntenie, merre tovább: hagyja-e, hogy örökre maga alá temesse a kórosan negatív hangulata, vagy segítséget kér. Kellett ugyan egy kis ösztönzés, de végül az utóbbit választotta.

A nyomást, hogy keressen fel problémáival egy pszichiátert, először is egy barátnője gyakorolta rá. Véleményem szerintem azonban nagyjából bárki vállalhatta volna ezt a szerepet, aki kellően közel áll a lányhoz, elvégre a bipoláris viselkedés előbb-utóbb nem csupán szemet szúr mindenkinek – persze nem ilyen szakszerűen, inkább csak mint túlzott szeszély, drámaiság, kiszámíthatatlanság, káosz –, de örökös akadályát is képezi az egészséges emberi kapcsolatok fenntartásának. Megtudhattuk, hogy Emmának barátságai mentek tönkre változékony viselkedése miatt, párkapcsolataiban szintúgy állandó problémát jelentett a partnerének, hogy végigasszisztálja ingadozó hangulatát, a legnagyobb hangsúlyt pedig a közvetlen hozzátartozói, a szülei kapták, akiknek szintén nem kerülhette el a figyelmét, hogy valami nincs rendben. Mint írtam, bárki léphetett volna. De akad egy kis probléma: amit szerintem az alábbi idézet mond el legjobban:

„Tehát Emma a szülei, főleg az apja felé több jelét adta annak, hogy valami nincs rendben vele. Szerintem valamiféle „cry for help” (lelki segélykiáltás) volt ez az ő részéről. Beszélt is az érzéseiről, de valódi megértésre nem talált, hiszen a szülei – ezek szerint – mindig adtak egy magyarázatot az aktuális állapotára.”

A legtöbben csípőből elutasítják egy komoly magyarázat elfogadását, inkább elodázzák a problémát, betudják pillanatnyi szeszélyként, vagy hasonlóan lekicsinylő módon kezelik azt, ami igazából szakszerű beszélgetést, terápiát, s bizonyos esetben már gyógyszert igényelne. És ezt szintén nem olyasvalami, ami segítene a beteg állapotán – épp ellenkezőleg. A közöny, a legyintés épp úgy árt, mint felelőssé tenni az érintettet az érzései miatt melyeket betegsége generál, s gyakran genetikusan van belékódolva.

„A környezet gyakran úgy veszi, hogy az érintett manipulációnak szánja a cselekedetét, ezért rosszul reagálja le. A szidás, a büntetés és bűntudatkeltés tovább rontja a segítségre szoruló ember helyzetét.”

Emma példája erre tökéletes bizonyíték: a szülők kezelése ugyanis rámutatott, hogy apja is hasonló betegséggel küzdhet. A szülők bevonása a terápiába segített sokkal színesebb képet festeni a problémáról, ez által jobban megismerhettük – megismerhette a terapeuta – Emma gyerekkori énjét, felfedezhettük a zavarára utaló első árulkodó jeleket, a múltjában történt események személyiségformáló hatásaival egyetemben, így a kötet végül nem csupán bipoláris zavar témakörében nyújtott információkat, de a szülő-gyerek kapcsolatok minőségével, a felnőttek problémáinak gyermekeikre való kivetülésével is foglalkozott, amely szintén tanulságos és érdekes téma, ha engem kérdeztek.

Összességében rendkívül boldoggá tett, hogy a könyvet olvashattam: úgy érzem hasznos és érdekes információkkal lettem gazdagabb, mert nem csupán egy kívülálló szemével ismerhettem meg egy bipoláris beteg fejlődéstörténetét, hanem egy pszichiáter szempontjából, szakszerűen, magyarázatokkal teletűzdelve követhettem, és érthettem meg az eseményeket és összefüggéseket. A Hullámvasúton úgy érzem megfelelő bemutatkozás volt számomra mind Dr. Belső Nóra részéről – akinek újabb kék kötete vár most az asztalomon, ennek sikerén felbuzdulva –, mint A terapeuta esetei sorozatot illetően. A kötetet jószívvel ajánlom mindenkinek, aki hozzám hasonlóan érdeklődik a pszichológia iránt, és kell neki egy kezdőlökés.

Pontozás: 5/5

Kedvenc idézetek:

„Egyre inkább érzem, hogy itt valami mély gyökerű problémáról lesz szó, ami nem élethelyzeti elakadás vagy egy pillanatnyi történés hatása, hanem valószínűleg több ennél: egy rendszerbe összeálló működészavar, amely már évek óta halad a maga útján.”

***

„A pszichiátriai zavartól ma is, mint minden korban, sokan jobban rettegnek, mint a tesi betegségektől. Ha testi betegségem van, ép ésszel dönthetek a sorsom felett, választhatok ilyen vagy olyan kezelést, meg is tagadhatom azt. Az elme megbomlása egyet jelent az önmagam feletti kontroll elvesztésével.”

***

„A szüleimre gondol? Maga szerint hogyan segíthetnek nekem, ha még a saját életüket sem tudják rendbe tenni?”

***

„Megtudtam, hogy 15 éves volt, amikor először lett komolyabb barátja. Megpróbáltak minél hosszabb ideig kitartani egymás mellett, ami nem volt könnyű – legalábbis a fiúnak –, mert Emma olyan változékony, törékeny és végletes tudott lenni, hogy az folyamatosan próbára tette a kapcsolatukat.”

***

„Már egy ideje dühöt sem érzek iránta. Eleinte őt hibáztattam, aztán magamat. Mostanra viszont kezdem látni, hogy tényleg nem volt egészséges, amiket megéltem.”

Borító: 5/5

Ilyen fajsúlyú kérdéseket boncolgatva, mint egy pszichés betegség, valahogy az tűnik az utolsónak, hogy az ember leálljon kielemezni egy borítót, de mivel a szokás nagy úr, nem hagyhatom ki: véleményem szerint pedig nem is lehetett volna találóbban oldani meg a feldolgozott téma ábrázolását. Minimalista stílus, nem vonja el a figyelmet a lényegről, ugyanakkor kreatív és elmondja, amit el kell neki.

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!