Csók világnapi nyálözön könyves módra

Hey! Tudjátok, van az úgy, hogy nagyban dolgoztok… mondjuk tíz megnyitott dokumentumon egyszerre – vagy ez kizárólag nekem rossz szokásom? –, és nem akar haladni egyik megkezdett projekt sem, aztán beüt egy gondolat, és azonnal rendbe szedik magukat a fejetekben lévő fogaskerekek, melyek az épkézláb mondatok megalkotásáért felelősek, és az előzőekben az istenért sem akartak moccanni. Valami ilyesmi az én történetem is mára: előttem ezer bejegyzésvázlat, szorgosan agyaltam a Pesti kínálat értékelésemen, aztán ahogy felnéztem molyra, megakadt a szemem egy hatszavason. Történetesen a csók világnapját írjuk ugyanis. Tudom, tudom… a pokol tüzére minden ostoba világnappal, szerintem is, és ez sem hatna meg különösebben, DE! Életem legstílusosabb fun factje, hogy az első csókomat tavaly éppen a csók világnapján kaptam, tehát ha máshonnan nem is, legalább innen megjegyeztem a dátumot. Mármint a világnapét, csak hogy félreértés ne essen. Ennek apropóján vetődött fel bennem egy poszt gondolata, amolyan „valamiféleképpen kamatoztassam már, hogy az egészségre káros mennyiségű romantikus regényt tudhatok a hátam mögött” alapon, egybekötve egy végtelennek tűnő böngészéssel, s millió könyvekbe ragasztott cetli átbogarászásával és kijegyzetelésével. Végeredményül alább összeszedtem istentudja hány idézetet csók témakörben, mégpedig egytől-egyig szuper kötetekből, úgyhogy öveket bekapcsolni, aztán enjoy!

Jill Santopolo – A fény, amit elvesztettünk

„Furdalt a lelkiismeret, hogy az első csókunk akkor esett, amikor égett a város, szégyelltem, hogy éppen akkor elmerültem benned. De később megtudtam, hogy nem mi voltunk az egyetlenek. Suttogva vallották be az emberek, hogy szeretkeztek aznap. Gyermeket nemzettek. Eljegyezték egymást. Életükben először mondták egymásnak, hogy Szeretlek. Van valami a halálban, amitől az emberek élni akarnak. Mi is élni akartunk aznap, és nem hibáztatom magunkat ezért. Már nem.”

John Green – Csillagainkban a hiba

„És ekkor csókolóztunk. Elengedtem az oxigénpalack kocsiját, és Augustus nyakába kapaszkodtam, ő pedig a derekamnál fogva húzott feljebb, hogy lábujjhegyre emelkedjek. Ahogy szétnyílt ajka találkozott az enyémmel, új és igézetes módon akadt el a lélegzetem. Eltűnt körülöttünk a tér, egy borzongató pillanatra őszintén szerettem a testem, ezt a ráktól romos valamit, amelyet éveken át hurcoltam. Hirtelen úgy tűnt, megérte a küzdelem, megérték a mellkasi katéterek, az infúziók és a tumorok szüntelen árulása.”

Amy Harmon – Arctalan szerelem

„– Hogy lehet,hogy egy ilyen lánynak…aki imádja a szerelmes regényeket,és csodálatos szerelmes leveleket ír… – Fern úgy érezte, menten megáll a szíve – …hogy lehet, hogy egy ilyen lánynak sikerül anélkül végigcsinálnia a középiskolát, hogy bárki megcsókolná?”

Cassandra Clare - Üvegváros

„Alec átkarolta Magnust, az ajkára tapasztotta az ajkát, és hevesen csókolta. Magnus, mintha sokkot kapott volna, mozdulatlanná dermedve állt. Jó páran – Árnyvadászok és Alvilágiak egyaránt – álltak körülöttük, bámulták őket, és sutyorogtak. Simon gyorsan a Lightwood szülőkre nézett, akik elkerekedett szemmel és tátott szájjal figyelték a jelenetet. Maryse a szája elé kapta a kezét.

Maia értetlenül meredt a párra. – Na, álljon meg a menet! – szólt. – Ezt is mindenkinek csinálnia kell?”

Colleen Hoover - Reménytelen

„Amikor az ajkam hozzáér majd a tiédhez, az lesz életed első csókja. Ha eddig nem éreztél semmit, akkor nem is volt igazi. Bocs, de én olyasmit tervezek, amihez foghatót eddig még nem éltél át.”

***

„Eddig azt hittem, a csók gyógyít. Most úgy érzem, megöl, szétszakít, elpusztít.”

***

„Sky, nem csókollak meg ma. De hidd el, hogy még soha senkit nem akartam ennyire megcsókolni. Szóval kérlek, ne töprengj azon, hogy esetleg nem érdekelsz, vagy ilyesmi, mert elképzelésed sincs róla, mennyire nagyon tetszel nekem. Foghatod a kezem, összekócolhatod a hajam, ehetjük összekulcsolt lábakkal a spagettit, de ma nem smárolunk. És talán holnap sem. Időre van szükségem. Biztos akarok lenni benne, hogy abban a pillanatban a legapróbb részletekig ugyanazt érzed majd, amit én. Mert azt akarom, hogy a te első csókod legyen a legszenzációsabb az első csókok történetében.”

Fodor Ákos – Kis téli zene

Csók

most ÖRÖKKÉ van

Szurovecz Kitti - Borostyánkönny

Az első csók érintése olyan különleges boldog pillanat, amiből legszívesebben soha ki nem szakadna az ember. Az első csók olyan, mintha csak leomlana egy láthatatlan fal, némán, hangtalanul, de azért mégis határozottan, örökre. Az első csók után más lesz a mosoly, amit a másiknak küldünk, és a levegőben különös, pozitív töltésű feszültség robban, aminek láthatatlan szikrái örömköntösbe öltöztetik a lelkedet.

Colleen Hoover – Vallomás

„Úgy csókol meg, mintha be akarná pótolni az összes csókot, amit nem adhatott nekem a múltban, és nem adhat majd nekem a jövőben.”

Nicholas Sparks – Hosszú utazás

Nem ez volt az első csókunk, de ez vált a kedvencemmé, mivel pont akkor történt, amikor a legnagyobb szükségem volt rá, és jelezte az életem egyik legcsodálatosabb momentumát.

Stephenie Meyer – Alkonyat

Két keze közé fogta az arcomat. Elakadt a lélegzetem. Habozott - de nem a szokásos értelemben, emberi módon. Nem úgy, ahogy egy férfi hezitál, mielőtt megcsókol egy nőt, de szeretné előbb kipuhatolni, miként fog a nő reagálni. És nem úgy, amikor azért habozik, hogy meghosszabbítsa a pillanatot, a várakozás eszményi pillanatát, amely néha jobb, mint maga a csók. Edward azért habozott, hogy kipróbálja magát, hogy lássa, biztonságos-e a dolog, hogy megbizonyosodjék róla, még mindig ura önmagának.

Brittainy C. Cherry – Lebegés

Eddig nem is éreztem, mennyire hiányoztak az életemből a csókok. És maga az érzés, hogy valaki a karjában tart, erősen, nehogy cserben hagyjanak a lábaid, miközben a bőrödet átjárja a másik test melege, és a tüdődet felforrósítja a másik lehelete. Hiányoztak a vágyó ölelések, érintések. Hiányzott a tudat, hogy akar valaki. És mindennél jobban hiányzott Steven. Tristan csókja haragos volt és szomorú. Bocsánatkérő és gyötrelmes. Nyers és valódi. Mint az enyém.

Cassandra Clare – Csontváros

„Először olyan volt, mintha Jace egyáltalán nem is akarta volna megcsókolni: az ajkai keményen, szinte mereven érintették az övét. Aztán mégis mindkét karjával átölelte, és még közelebb húzta magához. Az ajkai puhábbak lettek. Clary érezte a fiú szívének gyors lüktetését. (…) Beletúrt Jace hajába, amire azóta vágyott, hogy először megpillantotta. Az arany fürtök selymesen, lágyan tekeregtek az ujjai körül. A szíve kalapált, fülében a dübörögve áramló vér hangja olyan volt, mintha egy madár verdesett volna a szárnyaival…”

Elle Kennedy – Baklövés

„– Lássuk csak! Étteremválasztás csillagos tízes. Modor… kinyitottad előttem a kocsiajtót, tehát tízes. Társalgási készség… kilences.

– Kilences? – csattan fel.

– Egy pontot levontam a hokitéma miatt. Az elég uncsi volt – eresztek meg egy huncut mosolyt.

Logan összehúzott szemmel néz rám.

– Vigyázz asszony! Túl messzire mész.

Ügyet sem vetek rá.

– Vonzalom? Tízes. Átölelted a vállamat, és megfogtad a kezemet, ami kellemes volt. Már csak egy dolog maradt: a búcsúcsók. Még nem tudtam pontozni, de jobb ha tudod, hogy alapból egy pont mínusszal indulsz, mert értékelésért nyaggatsz ahelyett, hogy nekiállnál.

– Ez most komoly? – csillant fel a szeme. – Büntetést kapok azért, mert úriemberként viselkedek?

– Mínusz két pont. Vigyázz, mert fogy az idő Johnny.”

Kiera Cass – A korona

„– Talán nem is az első csóknak kell igazán nagyszerűnek lennie. Hanem inkább az utolsónak.”

Colleen Hoover – Egy nap talán

„Az egyetlen bűne az volt, hogy azzal a csókkal porig alázta életem eddigi összes csókját.”

Az ember, aki kisétált az életből | Patrick Süskind - Sommer úr története

„Sokkal inkább az a felháborító felismerés volt, hogy ez az egész világ egyéb se, csak egyetlen nagy, igazságtalan, rosszindulatú, alantas szemétség.”

Eredeti cím: Die Geschichte von Herrn Sommer

Oldalszám: 136

Megjelenés: 2010

Kiadó: Partvonal

Ár: 2690 –

Patrick Süskind neve A parfüm című világhírű regény után sok magyar olvasó számára ismerősen cseng. E rövid kis történetnek a nagy elődhöz ugyan nem sok köze van, de ha kézbe vesszük, most sem fogunk csalódni.

Főszereplője egy kisiskolás fiú, aki – mint minden gyerek – iskolába jár, fára mászik, álmodozik és szerelmes lesz. Süskind az ő felnőtté válását meséli el nekünk, azt az utat, amelyet mindannyian végigjárunk, amely sokszor csalódásokkal terhes, és amelyen a mi kis hősünk megismerkedik Sommer úrral, a vidéket járó, szomorú, furcsa különccel, aki „ahogy ködképként bolyong a történeten át, mintha azt súgná: Én vagyok Elmúlás úr, várj, nemsokára te is követsz.”

Úgy adódott, hogy kézbevettem egy könyvet, és fogalmam sem volt róla, mi is az. Nővérem letette az éjjeliszekrényemre, hogy nézzek bele, ha lesz időm és kedvem, én meg engedelmeskedtem – rám oly nem jellemző módon –, és két évadnyi Vámpírnaplók ledarálása után némileg kiüresedve úgy döntöttem kap egy esélyt, mibenléte azonban továbbra is rejtély maradt. Kinyitottam. Eltelt egy oldal. Kettő. Három. Egy fejezet. Nem, még mindig nem gyúlt világosság a fejemben… igazán gyanakodni azonban csak akkor kezdtem, mikor ugyanez az értetlenség járt át az utolsó oldalak alatt, majd után is. Avagy beszélgessünk arról, milyen érzés, mikor nem tudod, mit fogsz olvasni, nem tudod mit olvasol, de azt sem, mit olvastál. Elárulom, megrengeti az ember saját értelmi képességeibe vetett hitét, nem is kicsit.

Teltek az oldalak, én pedig egyre inkább úgy éreztem, valahol lemaradtam: elolvastam egy fejezetet, kettőt, már a könyv felénél is jártam, de számomra még mindig csupán mondatok és gondolatfoszlányok anekdotikusan tálalt ám felesleges egymásutánja volt az egész. Sommer úr történetének nem volt értelme. Sommer úr története nem szólt semmiről. S olybá tűnt, Sommer úr története a legkevésbé sem szólt Sommer úrról.

Helyette a mesélő szerepében játszó – emlékeim szerint még nevén sem nevezett – általános iskolás kisfiú csapongó, olykor filozofikus vagy teátrális gondolataiba engedett a szerző betekintést. Ez a szemszög, úgy vélem, sokat tompít a könyv elsődleges üzenetén és annak komolyságán (talán éppen ezért üt az egész inkább csak olvasás után, mint közben): helyette keserédesen nosztalgikus hangulatot varázsol, felébreszti a gyerekkor legszebb és akkor legelviselhetetlenebbként megélt pillanatait. Felnőtt szemmel mindezt már persze nehéz komolyan vennünk, valószínűleg valamennyiünknek megvannak a magunk olyan pillanatai a múltból, melyeknek anno hatalmas jelentőséget tulajdonítottunk, ma már azonban csak nevetünk a gyermeki butaságunkon. Mégis megvan ennek a bája. Van valami megmosolyogtató abban, mikor már visszasírjuk gyermekkorunk apró-cseprő problémáit – akkor persze azok jelentették a világmindenséget.

Főszereplőnk élete is ennek megfelelően „szélsőséges”, csodás séták és fáramászások, valamint csalódások és igazságtalanságok alkotják. Egy sétálgatós randevú aprólékos megszervezése a legszebb lánnyal az osztályból, majd a lét feladásának terve egy elviselhetetlen zongoralecke után. Anonim kisfiúnk mindennapjai kívülállóként egyszerűek, gyerekszemmel azonban teli vannak megpróbáltatással, és az univerzum megfejthetetlen rejtélyeinek – vagy legalábbis annak az átok fizika törvényeinek – kihívásaival: a biciklizni tanulás olykor lehetetlennek tűnő elsajátításával; a „szerelmi” csalódás földolgozásával; feltehetőleg gonosz szándékú, kizárólag az ő életének megrontását célul kitűző halott zeneszerzők játszhatatlan darabjainak hibátlan elzongorázásával; a fára mászás és le nem esés nehézségével, ugyanakkor a fára mászás és az öngyilkosság megkísérlésének bonyodalmaival is, mint amilyen például a pontos esési sebesség kiszámítása, vagy a becsapódást megelőző zuhanás időtartamának megállapítása. Nem is beszélve dr. Hartlaub neveletlen kutyájáról, aki mindig előszeretettel ront neki az éppen Obernsee felé igyekvő biciklistáknak. Kegyetlen ez az élet, hát nem?

„… zuhantál máris a földre, mint a kő, követvén a szabadesésnek nevezett micsoda törvényét, melyet az olasz kutató, Galileo Galilei pedig már csaknem négyszáz éve fedezett fel, aztán tessék, máig érvényes.”

A felszínt tehát ezek a gyermekkori kisebb-nagyobb problémák, kellemes vagy éppen kényelmetlenebb események alkotják, közben azonban folyton folyvást feltűnik egy alak: a háttérben sétálgat, hátizsákkal, bottal, látszólag céltalanul és egészen jelentéktelenül… nos, és igazából ő lenne az, akiről történetünk valójában szól.

Sommer úr mintegy mellékszereplőként botladozott végig történetünkön, hol eltűnt, hol visszatért, olykor megismerhettük kicsit közelebbről is, mielőtt kisétált volna a képből – szó szerint –, máskor csak egy távoli homályba vesző figuraként észlelhettük jelenlétét a történet során. Látszólag egy mogorva, örökké úton lévő üregember volt csupán, ellenben ha jobban megvizsgáljuk a történetet, meg fogjuk őt találni sokkal több sor mögött, sokkal több mondanivaló szócsöveként, mint amennyi valaha főszereplőnk száját elhagyhatta, noha Sommer úr mindössze annyit mondott e 136 oldal során, hogy „Most akkor tényleg hagyjanak végre békén!” Azt hiszem Sommer úr épphogy a csöndjével mesélt, mégpedig életről, elmúlásról, az élet értelméről, keresésről és soha meg nem találásról, az idő múlásáról, menekülésről.

Ha komolyabban elgondolkodunk, pláne ha fogékonyak vagyunk a művészibb, szimbolikus eszközökre, megláthatjuk végül, hogy milyen finoman fonódik össze a narrátor kisfiú valamint Sommer úr – látszólag egy-két véletlen találkozáson kívül teljesen egymástól független – története, s megláthatjuk azt is, mennyi metafora, átvitt jelentés szövi át azt. Süskind regénye látszólag egyszerű, a legmélyére nézve mégis mesteri.

Fordíthatunk például figyelmet a nevének szimbolikájára és az ebből adódó összefüggésekre: Sommer úr a nyár szimbóluma, a nyár a gyerekkoré, a gyerekkor a fiatalságé, így mindenképpen mond valamit cselekményünk végkimenetele a nyár végéről, az öregedésről s halálról. Ugyanakkor jobban górcső alá vehetjük címadó szereplőnk nyughatatlan menetelését: egyszerre tűnik fel, mint a folytonosság jelképe, s mint a menekülésé, ezzel olyan kérdésekre vetítve a figyelmet, hogy vajon mi marad az életünkből, ha a haláltól való rettegéssel töltjük?  Sommer úr örökös sétája egyúttal felveti egyik kedvencem, az élet kontra létezés témakörét is.

„Meg hát itt láthattam az imént egy embert, aki – és ha! – élethosszat a halál elől menekült.”

Összességében mindenki, aki kellően nyitott és érett rá, felfedezhet valami efféle mondanivalót, miután az utolsó oldalak csattanója percek alatt eltörölte a teljes történet aranyos, gyermekien egyszerű és szerethető atmoszféráját. Az egész történet mindig pár lépéssel előtted jár, hiába próbálod elkapni a fonalát vagy akár csak megérinteni, nem valószínű, hogy sikerül… a történet ellenben rádver végül egy kört, utolér, és akkorát üt, hogy kishíján megfulladsz.

Jószívvel ajánlom filozofálgatni hajlamos, gondolkodó, s kellően nyitott olvasóknak, nem kötve korhoz vagy nemhez… talán inkább csak érettséghez és befogadó készséghez. Megéri adni neki egy esélyt, átélni és eltűrni minden oldalt, mikor elképzelni sem tudjuk, mit akar az író a  nagy semmit leszámítva… a végcél ugyanis értelmet ad a teljes történet értelmetlenségének.

Kedvenc idézetek:

„Szép álmok voltak – nem panaszkodhatom –, hanem hát csak álmok, és ahogy ez már csak az álmok tulajdonsága, éhesen hagyták végül az embert.”

***

„Ez volt a legszebb temetés, melyet kis településünk valaha is látott, s még évtizedek múltán is nosztalgikus emlék lesz, emlegetik… Micsoda kár, hogy én ebből semmit se élhetek át, én járok a legrosszabbul, a fenébe is! Hiszen halott leszek. Ez az egy biztos. Mint a halál. Hogy a saját temetésemen halottnak kell lennem. Egyszerre a kettő nem megy: bosszú a világon – és továbbélés a világban. Legyen akkor a bosszú.”

Borító: 5/4

Ha létezik bármi ezzel a könyvvel kapcsolatban, amely kivételesen kellően érthető és egyértelmű érzéseket vált ki belőlem, akkor az biztosan a borítója lesz – azzal együtt pedig maga a történet illusztrációja. Különös, mert igazából semmi extra nincs ezekben a kis rajzokban, mégis úgy érzem sokat hozzátettek a könyvhöz a maguk egyszerűségében: bájosak voltak, szerethetőek, s még ezen tulajdonságaik ellenére is képesek voltak hangulatot teremteni, mégpedig változatos módokon, olykor a komikus, máskor akár a baljós légkört erősítve meg pár ecsetvonással. Egy könyv olvasása közben sem éreztem még, hogy hiányoznának az illusztrációk, e kötet esetében viszont egyszerűen szükség volt rájuk, úgy érzem. Így teljes a világmindenség, meg minden…

Pontozás: 5/3,5?

Nem tudtam, mit fogok olvasni. Nem tudtam, mit olvasok. Most meg nem tudom, mit olvastam. Leginkább viszont azt vagyok képtelen eldönteni, hogy ez a megfoghatatlan és definiálhatatlan akármi zseniális volt, avagy inkább katasztrófába hajló – ahogy azt eldönteni is komoly fejtörést okoz, hogy én vagyok ostoba, vagy a szerző. Mindkettőre megvan a lehetőség, ugyanakkor egyik sem lenne egészen igaz. Sommer úr története egy masszív héj, kusza gondolatok szoros egymásutánja és végeérhetetlen füzére, gondos kis szőttes valamiből, amit leginkább a „teljes értelmetlenség” kifejezéssel jellemeznék… azonban ez alatt a héj alatt mozgolódik valami nagyobb erő. Nem elég hatalmas ahhoz, hogy áttörjön a falon, ahhoz viszont elég, hogy az utolsó oldalak után ott kongjon-kopogjon tovább az ember fejében. És utána beindítja az ötletgyárat. Látszólag egyszerű, gyermeki, aranyos és kissé butus történettel állunk szemben, azonban ha hagyjuk beérni – márpedig megköveteli ezt magának e rövid kis iromány –, rájövünk, mennyi gondolatot ébreszt, mennyi témát és kérdést vet föl. Megéri időt szánni rá; időt szánni az olvasásra, és időt szánni megemészteni is. Ezek után biztos, hogy nem most olvastam utoljára a szerzőtől!

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

Hol van a blogger, ha nem itt?

Néhány elvétett oldaltól eltekintve lassan egy hónapja nem olvasok. A könyvespolcom felétől szabadulok. Nem állok meg előtte, nem gyönyörködök benne percekig, nem küzdök a késztetéssel, hogy egyszerre nekivágjak minden könyvnek ami rajta van. Inkább felgyújtanám. Ez tehát a tényállás.

Nem dobálóznék olyan szavakkal, mint az olvasási válság – volt már részem benne, és köze sincs ahhoz, ami most jellemzi a könyvekkel és olvasással való kapcsolatomat. Jelenleg csak kiábrándultságot érzek. Nem arról van szó, hogy nem a megfelelő könyvek kerültek az utamba: csodás kötetekbe kezdtem bele mostanában, amelyek mind-mind nagyon tetszenek – Zimbardo – Nincs kapcsolat, Tisza Kata könyvek –, de akárhogy is, arra a legritkább esetben tudom magam rávenni, hogy leüljek olvasni, arra pedig méginkább nincs példa, hogy többet elbírjak három oldalnál. Az iskolában megteszi, megy vele az idő, de otthon felkapom a könyvem, veszek némi fagyit, téblábolok egy sort alkalmas ülőhely után kutatva, majd leülök, benyomom a Skilletet, és még véletlenül sem nyitom ki a könyvem. Rengeteg minden van az életemben, a fejemben, amitől egyszerűen képtelen vagyok koncentrálni, s bár érzem a belső késztetést és a megszokás erejét, amelytől azt érzem, olvasnom kell, ha őszinte akarok lenni – és veletek az akarok lenni –, kedvem egyáltalán nincs már hozzá. Kiégtem, kiábrándultam, kiüresedtem, az érzésbe pedig itt-ott foltnyi undor meg önmegtagadás keveredik. Nem működőképes érzelemvilág egy történetbe való belemélyedéshez.

Kérdezhetitek, mi közötök nektek mindehhez – és éppen ezért a részletekkel már nem is untatok senkit – de a feladat annyi, mint összeadni egyet meg egyet. Mert ha nem olvasok, nincs miről írnom. Ha pedig nincs miről írnom, akkor a blog mint olyan kiesik. Talán fel sem tűnt nektek mennyire eltűntem, tekintve hogy alapvetően kiszámíthatatlan munkatempóban „dolgozom”… valószínűleg én éltem meg élénkebben ezt a kihagyást a posztokban. Az érzés és a helyzet nagyjából ugyanaz, mint az olvasásnál: tudom, hogy írnom kéne, de nem megy ez. Azt sem tudom van-e értelme, és olyan is van, hogy hagyni akarom a francba az egészet… de ez az, amit úgy érzem, nem tehetek. Szóval igyekszem. És kitartok. Vagy legalábbis valami effélében reménykedek.

Nem erősségem és nem is kenyerem a mentegetőzés és magyarázkodás: ilyen vagyok, egy bazinagy, ember alakot öltött szeszély, aki néha ír, néha nem, és nem kér ezért bocsánatot. Most sem akarok: csak annyit szeretnék, hogy tudjátok, nem vesztem el egészen. Picit igen, de nem végérvényesen; azért csak itt vagyok a monitor mögött, és töröm a fejem hogy mégis mit kezdjek magammal, az egész kialakult szituációval és a bloggal. És bár egyelőre tényleg nem érzek kedvet sem olvasni, sem írni, ahogy hirtelen az is nehézséget jelent, hogy a megszokott hangomon szóljak hozzátok, azért körvonalazódik egy terv a fejemben, ami talán megment minket, vagy ilyesmi. Such drámaiság.

Picit arculatot váltunk. Tudom, a blog neve olybá tűnhet összeforrt az NA regények tengerével, a könyves múltamra visszatekintve viszont egyszerűen elfog a hányinger. Nem akartam így, de… nem is tudom igazán megfogni az egészet. Egyszerűen nem megy a dolog, ezért ha maradni akarok, és ti is akarjátok, hogy maradjak, akkor együtt kell élni a ténnyel, hogy Never Let Me Go fronton a dolgok némileg átalakulnak a jövőben. A polcom taszít, de van egy kupac könyvtári szerzemény az asztalomon, ami arra utal, a pszichológia, az életmód és vegyes műfajú – sci-fi, thriller, memoár, történelmi –, de erősen komfortzónából kilépős könyvek alkotják az én új irányomat. Csak remélni tudom, hogy lassan a harmadik közös évünket töltve együtt ha itt vagytok, már miattam vagytok itt, nem csak azért, mert – a keresési kulcsszavak alapján – rágugliztatok valami Vágy és hatalom típusú női pornóra vagy a Lángra lobbant nyárra, vagy bármiféle YA/NA regényre. Most közlöm, hogy akit csak ez érdekel, az nagyot fog csalódni… de be lehet álli a sorba.

A világegyetem emberekre gyakorolt kolosszális kicseszései persze ennél jóval összetettebbek… de ez volna a helyzet tőlem szokatlan módon röviden és tömören. Sokat gondolkoztam, megírjam-e egyáltalán ezt a posztot, mert a legkevésbé sem akarnám árasztani azt a negativitást ami körülleng, ami valójában teljes lényemet alkotja – s amitől a lehető leghatékonyabban igyekszem majd szabadulni, mind a ti- mind a saját érdekemben –, de úgy éreztem, valamit mégiscsak illene mondanom. Tudjátok, ígérni nem ígérek semmit, mert ez egy folyamat, és sajnos nem úgy működik, hogy én kérem a feloldozást aztán másnap vidám poszteső van… de ugyanúgy, ahogy a saját türelmemre is marha sok szükségem van – és gondoljatok bele, hogy én nulla huszonnégyben együtt élek saját magammal… na jó, inkább mégse gondoljatok bele –, úgy a tieteket is kérem. Jönni fogok. Egyszer csak. Addig is ezer meg ezer puszi nektek, szép nyarat, meg király érettségit, vizsgaidőszakot, akármit…

Colleen Hoover - Szívcsapás

„Akármi elől is menekülsz, az veled marad egészen addig, amíg rá nem jössz, hogyan birkózz meg vele.”

Eredeti cím: Slammed

Sorozat: Szívcsapás 1.

Oldalszám: 296

Megjelenés: 2014

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó (Rubin Pöttyös)

Ár: 2999 –

Apja váratlan halála után a 18 éves Layken lesz édesanyja s öccse legnagyobb támasza. Bát kívülről erősnek tűnik, valójában teljesen reményvesztetté válik.

Ekkor lép életébe egy fiatalember, aki mindent megváltoztat. Az ország másik végébe költöző Layken megismerkedik új szomszédjával, a huszonegy éves, jóképű Willel, aki szenvedélyesen rajong a slam költészet iránt. A fiatalok hamar egymásra találnak, és a lányban újra feléled a remény.

Csakhogy egy megdöbbentő felfedezés már az első csodálatos randevú után kettejük közé áll. Ettől fogva minden találkozás fájdalmassá válik számukra. Meg kell találniuk az egyensúlyt az egymás iránt táplált érzelmek és az őket szétszakítani akaró erők között.

Colleen Hoover ismét feladta a leckét – meglehet, ezúttal nem az ép elmémet, normál lélegzetvételemet és teljes világomat bolygatta fel, hanem valóban, a szó leghétköznapibb értelmében ejtett gondolkodóba pozitívumokról, negatívumokról, meg persze arról, hogyan találhatom meg az egyensúlyt az érzelmeim és a józan eszem között. Mert ha a Szívcsapásról van szó, a kettő – az írónő könyveinek esetében szerintem először – élesen szétválik. Fantasztikus, vagy amatőr? Magával ragadó vagy túldramatizált? Klisés vagy egyedi? Kérdéseim záporában pedig az a legszórakoztatóbb pont, mikor rájövök, hogy hiába bujkál itt némi gyakorlatlanság, kiforratlanság a háttérben, még ezekkel együtt sem merek semmi rosszat mondani. Mert az egyszerűen túlzásnak tűnne.

Az eset némileg összezavart olvasás közben, a végére mégis arra a következtetésre jutottam, hogy csupán viszonyítás kérdése, hogy a kötetnek mekkora értéket tulajdoníthatunk. A new adult romantikus könyvek tengerében a Szívcsapás egyértelműen kiemelkedőnek számíthat, hiszen az átlagnál messze kidolgozottabb, és tartalmasabb – ellenben ha kizárólag az írónő többi könyvének társaságában vesszük szemügyre, akkor teljes egészében árasztja magából az első könyves feelinget. Kétségtelen, hogy az írónő már itt ízelítőt adott kivételes tehetségéből, megmutatta, hogy nem fél kényes témákhoz nyúlni, hogy a humorérzéke a helyén van, a szíve szintúgy – még ha szereti is szenvedni látni a szereplőit, általuk pedig mondanom sem kell, hogy az olvasókat is. Mégis, immár olyan csodák emlékével telítődve, mint a Velünk véget ér, a Vallomás, a Reménytelen vagy az Egy nap talán egyszerűen nem tudtam nem érezni a minőségbeli visszaesést: a fejüket itt-ott felütő kliséket – amiket Colleen máskor erőfeszítés nélkül kikerül –, a felesleges drámázásokat és a komoly helyzetek elbagatellizálását. Ez nálam még mind egy elsőkönyves szerző tapasztalatlanságára utalt, arra, hogy még nem sikerült megtalálni a humor és a komolyság közti tökéletes egyensúlyt, arra a bizonytalanságra, amellyel a harmónia és dráma mértéke, ideje és helye még nem szabályozható hiba nélkül. Nem tudtam nem észrevenni ezeket a döccenőket olvasás közben, de ne legyek semmi jónak az elrontója… tudom én, hogy mindenki el kell kezdje valahol. És hiába ért el olykor a csalódottság, összességében úgy látom és érzem, hogy Colleen Hoovernek ez még így is roppant ütősen sikerült.

Elárulom, az első fejezet alatt őszintén fontolgattam, hogy felfüggesszem ezt a próbálkozást: kaptunk egy költözést, egy szexi boy next doort meg egy instant szerelmet: tudjátok, olyat, mikor két kis galamb egymásra pislog kettőt, aztán már annyira egy hullámhosszon vannak, hogy ásó, kapa meg fűrész. Erősen szúrta a szemem ez a felállás, főleg, mert tudtam, hogy Colleen ennél jóval többre képes…

Mondanom sem kell, hogy néhány lappal később úgy csattant a pofon, amit adott, mint annak a rendje. Will és Layken kapcsolata ugyan az első percektől klisésnek és kiszámíthatónak ígérkezett, a történet előrehaladtával valami merésszé, formabontóvá, különlegessé és nem utolsósorban rettentő problematikussá nőtte ki magát. Tiltott szerelmek kész garmadájához volt már szerencsém az olvasmányaim során, az efféle azonban még nem szerzett magának bérelt helyet a legnépszerűbb könyves toposzok között: ez pedig a tanár-diák kapcsolat lenne.

Nos, igen, főszereplőink nem akármilyen helyzetbe keverték magukat… én magam pedig akárcsak a könyv egészének esetében, úgy ebben az ügyben is megállás nélkül ingadoztam az értelmes és az érzelmi alapú megközelítés közt. Mert Will és Lake… egyszerűen annyira édesek voltak együtt. Szükségük volt egymásra, megértették a másikat, és tökéletesen támogató társak tudtak lenni. (Ugyanakkor persze, ha arra került a sor, mindketten kikergettek a világból a drámázásukkal. Tudom én, hogy a „te vagy életem szerelme, de nem lehetsz velem, tartsd távol magad tőlem” klisékupac a tiltott szerelmek úgymond sajátja, de én már Edward Cullen óta a falat kaparom tőle.) De! Mert mindig van egy de… természetesen nem elhanyagolhatóak olyan csekélységek sem, mint az efféle viszonyokat tiltó törvények. És a mögöttük húzódó tiszta racionalitás, mert az élet nem áll meg ott, hogy két ember szeretnivaló párost alkot. Nyilván szükséges elgondolkodni egy kapcsolat következményein, s akár a kapcsolat végének a következményein is, amely egy ilyen, alapvetően alá-fölé rendelt viszonyban mint amilyen a tanárok s diákok között áll fenn elég problémássá nőheti ki magát, ha romantikus érzelmek jönnek be a képbe. A szabályozások egyaránt védik a tanárt s a tanulót is. Ez tehát a tisztán józan megközelítés, az értelmi oldal. Amúgy meg Ship Willken! Életem leggázabb shipneve, nem vagyok formában, nézzétek el nekem.

Tehát adott egy elég kényes szituáció, ebből adódóan pedig dráma, dráma és dráma. Amolyan Ezra és Aria féle állandó huza-vona, amelyben egyik percben még randiznak, a következőben egymásba botlanak a tanteremben, aztán titokban találkoznak egyikük lakásán, a végén pedig egyetértenek – vagy inkább nem értenek egyet – abban, hogy ezt így nem folytathatják. Meg persze ennek a különféle variációi. Mindenesetre az emberek nehéz helyzetekben ismerszenek meg igazán, az efféle szituációkban adott reakcióik mesélnek róluk a legtöbbet, és ez főszereplőinkkel sem volt másként. Will hozta az aggódó, felelősségteljes felnőtt figurát, ami éppen annyira szerethető, mint kiborító, de Lake… vele egyszerűen nem tudtam mit kezdeni az idő 99 százalékában. Nagyon elkényelmesedtem Colleen többi regénye alatt, így nem voltam kellően edzett ehhez a kis hisztigéphez. Értem én, szar élete van. Minden oka megvan szomorúnak, kétségbeesettnek lenni, kilátástalannak érezni magát… de ő nemes egyszerűséggel csak hisztizett. Nem volt hajlandó szembenézni a felmerülő problémákkal, megállás nélkül önmagát sajnálta a másokra való akár minimális tekintet nélkül. Emberi. Marha emberi viselkedés. De nekem sok, és felettébb bosszantó is, bosszantó a családi életében – mégis mi az, hogy nagyjából úgy tesz, mintha az anyja hibája lenne, hogy beteg lett? –, bosszantó romantikus vonalon… mert Lake egész egyszerűen túl gyerek még mindehhez. Legfőként pedig túl gyerek egy NA könyv főszereplőjének.

Erről tehát ennyit, de mivel Colleenról beszélünk, ő pedig nem szereti a dolgokat letudni egy szerelmi szállal, így valamennyien megkapják a maguk tragédiáját, amelynek hordozhatják a sebeit: mind Will, aki szülei halála után egyedül neveli az öccsét, mind Layken, aki apja után az édesanyját is elveszíti, mind Julia, aki meg kell küzdjön a betegségével, mind a kiskölykök, és többségében a további mellékszereplők is. Mit is mondtam? Colleen szereti kínozni a karaktereit.

S miután kaptunk valamit romantikus és tragikus fronton is, azt hiszem elérkeztünk a kötet – de azt hiszem a teljes trilógia – legegyedibb pontjához. Az írónő valamennyi regényébe igyekszik csempészni valami effélét: az Egy nap talánhoz zene készült, a Vallomáshoz festmények, a Velünk véget érben a saját története is megszólal… a Szívcsapás pedig ezúttal szabad versekkel egészül ki. Fun fact, van a dologban némi angolos szójáték, ha megfigyeljük a címet – Slammed – és a témául szolgáló slam-poetryt. Ezt csak úgy zárójelben. Bár lehet annyira egyértelmű, hogy megemlítenem is nevetséges. Mindegy.

Alapjáraton nem lelkesedek kimondottan a szabad versekért, de egy-két hónapja szépen, fokozatosan nyitni kezdtünk egymás felé a műfajjal: először egy versenyen elhangzott vers nyert meg magának, a későbbiekben Tisza Kata efféle művészete, egy ideje pedig magam is átpártoltam a szabadvers-frontra, így ez a szál kellemes csalódásként ért végül. Egyszerre tette a könyvet egyedibbé, s segített megszólalni a karaktereknek, segített olyan érzéseket jeleníteni meg, amelyek amúgy kimondatlanok maradtak volna részükről.

Mindent összevetve enyhe csalódással ugyanakkor egy CoHo-féle könyvélménnyel gazdagabban csuktam be a könyvet, tudatában a tökéletlenségének, ugyanakkor megtanulva élvezni és megtapasztalni az értékeit is. Jó szívvel ajánlom azoknak, akik még nem olvastak az írónőtől: úgy hiszem ezt vagy a legelső, vagy a legerősebb könyvével érdemes elkezdeni, s amennyiben ez utóbbi megoldást választjátok, úgy elkerülitek a csalódást, mert az út innen már csak fölfele visz. Ajánlom azoknak is, akik szeretik Colleent… nekik jó tapasztalat lesz, s egy egészen új színfolt a munkásságában. Ajánlom a romantika kedvelőinek, a „tiltott szerelem” sztorik lelkes híveinek, akik nem félnek a komolyabb hangtól, ugyanakkor vágynak némi nevetésre is a sok bánat közepette. Röviden? Megér egy próbát.

Kedvenc karakterek:

Bár olykor őt is megcsapkodtam volna az Ezra Fitzes döntésképtelen és maximálisan következetlen kirohanásai miatt, Will már az első fejezetekben belopta magát a szívembe – amivel szerintem nem is vagyok egyedül. Nézzünk szembe vele, Will az a pasi, aki ha élne, a nők sorban állnának a háza előtt és „Will, légy a gyermekeim apja” táblákkal a méhüket ajánlgatnák neki. Ki tudja, talán még én is. Bár különösebb negatív érzelmeket szerintem senki nem váltott ki belőlem, rajta kívül csak egy karakter van, akit kimondottan kedvencként emlegethetek, ő pedig Julia Cohen, Lake és Kel anyja. Eleinte haragudtam rá kicsit, de szép lassan többet kaptunk a történet során belőle is, mire pedig teljesen kibontakozott előttünk az élete, rájöttem, hogy példaértékű és rendkívül bölcs karakter. Remélem egyszer a lánya is felér majd hozzá.

Kedvenc részek:

Mivel enyhén szólva odáig voltam Will és Lake párosáért, az első randijukat mélyen a szívembe zártam – és ahogy a történet előrehaladtával megértettem, hogy mekkora akadályok választják el őket egymástól, úgy értékelődött fel egyre inkább a szememben az az utolsó, békés este. Nagyon szerettem emellett Eddie tizennyolcadik születésnapját – rettentő idealizált és álomszerű volt számomra, mégis meg tudott hatni –, és Julia levelét, amit Laykennek írt a halála utáni karácsonyra. Életre szóló tanácsokkal látta el a lányát, a gyermekei iránti gondoskodása pedig még a halála után sem hagyott alább. Csodálatos karaktert ismerhettem meg benne. Ezen a ponton megjegyzem, hogy Colleen kiváló anyafigurákat tud ám ábrázolni – és szokott is. Le a kalappal!

Kedvenc idézetek:

„Most eltaszítja magától az életet,

az elfojtott, titkolt érzéseket,

szomorú, és mégis üdvözül,

nem tudjuk, mi zajlik legbelül

azon a néhány utolsó napon,

ami hátravan, míg meg nem halunk. /The Avett Brothers: Die, die die/”

***

„Végignézek a házakon. Mindegyik olyan egyforma! Próbálom elképzelni milyenek lehetnek belülről, és milyenek lehetnek a bennük lakó családok. Vajon nekik is vannak titkaik? Ők is szoktak szerelmesek lenni és szakítani? Vajon boldogok? Szomorúak? Félnek? Szegények? Magányosak? Értékelik, amijük van? Vajon Gus és Erica felfogják, milyen szerencsések, hogy egészségesek? Scottot vajon boldoggá teszi a sok pénz, amit a házkiadással keres? Mert a világon minden bizonytalan. Semmi sem tart örökké. Egyetlen dolog van, ami mindannyiunkban közös, és az a halál.”

***

„Valaki megkérdezte, nem nehéz-e újraélniük a történteket, amikor előadják őket. Erre azt felelték: attól, hogy az ember jó esetben túllép a múltbéli dolgokon – az adott személyen, eseményen, vagy akár időszakaszon – még nem biztos, hogy valaki a közönség soraiban nem éppen ugyanazon megy keresztül. Lehet, hogy te már túl vagy azon, hogy tavaly összetörték a szíved, de egy fickó az első sorban talán éppen most van ebben a helyzetben. És amit most érzel, az talán öt év múlva ugyanígy megérint majd valakit. Hát ezért írunk verseket.”

***

„Annyit gondolkodsz, hogy közben teljesen megfeledkezel arról, amit a szíved diktál. Egyensúlyt kell tartani a kettő között. Ha engeditek, hogy a körülmények felemésszenek benneteket, elveszítitek az esélyt arra, hogy valaha is boldogok legyetek.”

Borító: 5/2

Colleen Hoover a nem csupán a könyveiről, de azok lenyűgöző borítóiról is méltán híres lehetne, mégis, számomra ennek a sorozatnak a borítói jóval gyengébbnek tűnnek a többinél – vagy egyszerűen csak kívül esnek az én ízlésemnek a határain. Nem mondanám őket csúnyának… viszont számomra túl harsányak, a színek túltelítettek, a fények és a kontrasztok sem éppen kedvezők. Szívesebben látnám a polcomon az egyik külföldi, fekete és letisztult kiadásban.

Pontozás: 5/4*

Sokszor hiszi azt az ember, hogy a romantikus könyvek piacán már jöhet vele szembe semmi új… Colleen Hoover neve azonban valamiféle hívó szó, ami szerintem bárkinek visszaadhatná a new adult műfajba vetett hitét. Az írónő úgy váltogatja az arcait, mint ahogy mi, közönséges földi halandók levegőt eszünk, ezáltal minden könyvében más oldaláról ismerhetjük meg: ezúttal például úgy, mint kezdő írót. Hogy bazinagy klisével éljek, a Szívcsapás még csupán csiszolatlan gyémánt az írónő ékkőként csillogó későbbi művei között: még nem egészen kiforrott, koránt sem tökéletes, de a hibái alatt ott fénylik a valódi értéke, amivé Colleen páratlan tehetsége és fantáziája emeli. Tartalmat teremtett: mélyet, elgondolkodtatót, szívfacsarót, ugyanakkor a fájdalommal töltött percek köré a tőle megszokott finom humorával, és szenvedélyes szerelemmel szőtt hálót. Néha megtalálta az egyensúlyt, olykor a földön koppant ebben a végtelen család és szerelem, humor és komolyság közti kötéltáncban. De mindig felállt, ment tovább, és valamennyi alkalommal mutatott valami lenyűgözőt,valami újszerűt, ami minden ballépését elfeledtette. Kíváncsi vagyok, innen hova fejlődünk a következő részekben. :)

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

Terápiás versek | Tisza Kata - A legjobb hely a városban te vagy

„nincs bennem boldogság / de van bennem élet / van bennem esély / mi boldogsággá nőhet”

Eredeti cím: A legjobb hely a városban te vagy

Oldalszám: 216

Megjelenés: 2018.

Kiadó: Scolar

Ár: 3490 –

Tisza Kata legfrissebb könyvében ismét újat ad: pszichológiai doktori kutatásait, coaching praxisát és saját élete élményeit gyúrja össze. Az eredmény egy rendhagyó terápiás verseskötet, ami műfajt teremt és hiányt pótol. Az emberi életút egyik legkritikusabb csomópontját járja körül: a válást. Alig van ember manapság, akit ne érintene a kérdés, ami ugyanakkor még mindig számos társadalmi tabu árnyékában áll. A szerző bátorsággal, nyitottsággal és érzékeny szakértelemmel nyúl hozzá, a cél pedig az, hogy a szembenézéssel feldolgozhassuk a traumát, elgyászolhassuk, és végül épülhessünk belőle.

Az Akik nem sírnak rendesen mély lelki lenyomatot hagyott rajtam: az élet, s önmagunk gyászolása, a múltbéli sérelmek hatása, az emberi kapcsolatok generálta csalódottság, s az egész könyv által sugárzott késztetés a sírásra, az indulatok szabadjára engedésére mind-mind elősegítette, hogy Tisza Kata ezen kötetét a kedvenceim között emlegethessem. Az értékelésem posztolása után – amit ITT olvashattok el – pedig nagyjából három percig tartott, hogy rábukkanjak, az akkor még csupán előkészületben lévő újabb gyűjteményére. A legjobb hely a városban te vagy pszichoprózák helyett ezúttal terápiás versek formájában dolgozta fel kiválasztott témáját, a gyász után az emberi kapcsolatok egy speciálisabb fajtájára térve át.

Azt, hogy mit várjak, újfent nem tudtam – a fejemben szólt egy kis hang, hogy ha már egyszer Tisza Kata, akkor rossz nem lehet, de fogalmam sem volt, hogy a házasság-válás témakörével vajon képes lesz-e betalálni nálam, kíváncsi voltam, A legjobb hely a városban te vagy ezúttal rétegkönyv lesz-e, vagy ebben is ugyanúgy ott van a teljes emberiség, mint az írónő sírós kötetében. Annyit mondhatok, hogy én magamra leltem, nem is egyszer - pedig mondanom sem kell, nem vagyok házas :D - és úgy érzem, mindenki előtt, aki kinyitja a könyvet, ott áll ez a lehetőség: akár volt már házas, szerelmes, párkapcsolatban élő, akár nem. Talán adott a téma, mégis, én úgy éreztem, ez az egész többről szól. Nem csupán a szerelemről – az egyén és a világ kapcsolatáról, a legbelső vágyainkról, az útkeresésről úgyszintén. Elvégre minden ember kis egyszemélyes világa szoros kapcsolatban áll azzal a világgal, amit egy másik emberrel közösen teremteni képes, s ugyanúgy, ahogy a két fél hatással van a kapcsolatukra, úgy egy kapcsolat – de akár annak hiánya is – hatással van a tagjaira.

Ezek az összefüggések kerülnek terítékre ez alatt a mindössze 200 oldal alatt, mégpedig a központi téma fázisai szerint bontva ciklusokra. Ennek megfelelően attól a perctől, mikor egy kapcsolat már az utolsókat rúgja, a végére eljutunk a rehabilitációig, a szeretni képes lélek újjászületéséig, s végigjárva a válást, a gyászt, a magányt, a megszokásból, a bevett mintákból való kitörést, azt vesszük észre, hogy a sebek összeforrtak, már amennyire azok természete engedi.

Ismét kész tengerét kapjuk a változatos képeknek, szituációknak – a csalódás ott bujkál mindenki életében, azonban ahány ember, annyiféleképpen élhető meg, így láthattunk megannyi megcsalást, megannyi elhidegülést, nem várt gyermeket, egymás bántását változatos módokon. Mérgező kapcsolatokat, amelyek egyik-másik félből mintha az életet is kiölnék, s a szabadulni akarás minden mást elsöprő belső késztetését.

A legjobb hely a városban te vagy nem finomkodik: megmutatja a szerelem igazi arcát. Nem romantizálva, nem szépítve, nem feltétlen foglalva azt költői eszközök rengetegébe… ezek ellenében viszont megmutatva azt az oldalát, amit a szerelemtől vakon a legtöbben nemhogy nem akarnak látni, de egyenesen képtelenek is. Mert ez ilyen, a szerelem nem csupán felmelegít, boldoggá tesz, körülölel, mint egy pihe-puha paplan... a szerelem épp ugyanígy fegyver is, tönkretesszük vele mások életét, tönkretesszük a sajátunkat és a miénket is tönkreteszi valaki. Előbb, vagy utóbb… de a legnagyobb valószínűség szerint így volt, van és lesz. A fájdalomra pedig egyszer csak megérkezik az enyhülés, mikor mindenki pontosan tudni fogja mit veszített. Ki a világot, ki a mindennapjai megszokását csupán, a romokon viszont ott a lehetőség hogy valami új épüljön. Ez a könyv, a maga nyers őszinteségével egyszerre kegyetlen és reményt adó, bántó és gyógyító. Bár olykor fáj, az érzések gyökeréig nyúl vissza, hogy aztán megfejthesse, lecsitíthassa őket, ennek köszönhetően találunk el az első ciklus, a házasság sötétjéből a rehabig, majd lépünk ki a fénybe.

Tisza Kata tökéletesen ötvözi hivatásait, ezáltal olyan dolgokat kapcsol össze, amelyekről legtöbben nem hinnénk, hogy ilyen harmóniában, kéz a kézben járhatnak. A versekről azt hinnénk, pusztán szórakozásból, művelődésből – ne adj isten, kényszerből – olvassuk őket, igazából viszont a lelkünk legmélyéig képesek ásni magukat, hogy belülről tépjék fel a sebeinket, majd gyógyítsák meg őket. A terápia pedig, amit valamennyien egy szakember rendelőjében, ahogy azt kell, bőrkanapéval, némacsönddel, pszichológussal, mély értelmű kérdések záporával képzelünk el, otthon, a teraszon ülve, néhány sor, egy rövid kötet segítségével is végbemehet. Az egész nagy eséllyel kikapcsolódásnak indul, a szív eközben viszont megtelik érzésekkel, a könnyek egy ponton megállíthatatlanul elerednek, s a lélek lassú gyógyulásba kezd, ahogy a sorok közt megleljük önmagunk: mintha csak tükörbe néznénk.

A kötet talán nem képvisel különösebb szépirodalmi értéket, talán ahhoz túl rendezetlen vagy nyers… viszont abban biztos vagyok, hogy kevés szerző tudná irományának kuszaságával ilyen tisztán, ilyen élethűen adni vissza az emberi érzelmeket. Hogy érezzem én, érezd te, és mindenki, aki elmerül benne.

Ajánlom a kötetet… egész egyszerűen azoknak, akik élő-lélegző emberek, érzésekkel, sérelmekkel, csalódásokkal, vágyakkal, szeretettel és szerelemmel. Legyenek köztük a csupán első szerelmet megtapasztalt fiatalok, a harmadik házasságából elváló középkorúak vagy az új társuk mellett végre békére találó nők vagy férfiak, valahol, egy sorban, kettőben, vagy harmincban meg fogják találni azt az érzést, ami bennük is ott munkál, de képtelenek voltak eddig megtalálni a szavakat, hogy kifejezzék. Ajánlom ha egyszerűen csak valami elgondolkozós, teljes testetekben átjáró olvasmányt kerestek, s akkor is, ha úgy érzitek, szükségetek van a terápiára. Akárhogy is, jó helye lesz nálad, jó helye lesz a szüleidnél, a barátoknál, rokonoknál, minden embernél, aki elég nyitott rá, s képes félretenni a félelmét, hogy szembenézzen önmagával egy könyv lapjain.

Kedvenc részek:

Elvileg nem lehetne nehéz dolgom, elvégre a kötet szépen ciklusokra bontva dolgozza fel a témát… én kedvencnek mégsem tudom egyiket sem nevezni, inkább adott sorok, még több esetben versek voltak, amelyeket kiemelhetnék, azok viszont a „terápia” változatos fázisaiból. Ezek legtöbbjét a kedvenc idézeteknél, vagy a posztban máshol feltüntetett idézetekként láthatjátok, azonban molyon is érdemes szétnézni, ugyanis ott még több kedvencem megtalálható, amit felvittem a rendszerbe.

Kedvenc idézetek:

„arról álmodozott / hogy egy nap / majd felszáll / és a villamoson / találkozni fog / azzal akivel / kézenfogva sétálni tud / szabadon a Duna-parton / de a villamosok / nem bírnak el / csak százévente egy / ilyen pillanatot”

***

„minden sírásnak helye lesz

sírás még nem ment kárba

öt sírás egy állójegy a mennyország kapujába

hat sírás már ablaknál

hétnél pótszék járna

tíz sírás után otthonra lelsz

a kurva nagyvilágban”

***

„mindent lehet / az ember szabad / a gondolatok önzetlenek / a tettek önzőek / de mindezt szar zenére / mégiscsak vétek”

***

„de nem tudtam / kettőnk lenni / egymagam”

Borító: 5/4

Bár számomra nem hordoz akkora szimbolikus jelentőséget, mint az írónő előző kötetének borítója, a maga egyszerűségében ez is elnyerte a tetszésem, különös tekintettel arra, ami a védőborító alatt rejlik… Tudniillik, a keménytáblás könyveket mindig a védőborító nélkül olvasom, hogy ne csúszkáljanak, így A legjobb hely a városban te vagy alapvető, fekete-fehér és letisztult fedelét is jóval többet láttam. Tudom, nem ez a lényeg, de szeretem, hogy a minimalista stílusával bárhol is tegyem le, bárhol is legyen, mindenhová odaillik.

Pontozás: 5/5*

Tisza Kata valamennyi szavának ereje van: üt, vág, ahol csak ér, aztán pár oldal erejéig mindig lekuporodik megtépázott lelkünk mellé, a simogatása, a szavai gyengédek de őszinték, reményt gyújt velük már akkor is, mikor a sebeink még véreznek. A lehetőségét a gyógyulásnak, s az ehhez szükséges segítséget. A legjobb hely a városban te vagy minden emberhez személyesen szól, aki volt már valaha házas, szerelmes, kapcsolatban élő… ezzel egyidőben megszólít mindenkit, aki csalódott már valakiben, aki a legkevésbé szabadott volna csalódást okozzon; megérinti valamennyiünk szívének azt a megbántott, kihasznált, szeretetre, törődésre vágyó részét, amit sokszor úgy érezzük, senki sem ért. Ez a rövid, mindössze 200 oldal mindnyájunkat elvezet a félelemtől, megalázottságtól, boldogtalanságtól egy új kezdet felé – rögös úton, de látva a fényt, ami ránk vár, kilábalva a múlt kapcsolatainak fájdalmából. Sokszor nyersen, kegyetlenül, keserűen, de tudva, hogy a terápia első, és legfontosabb pontja az őszinteség, s az, hogy szembenézzünk önmagunkkal s a problémáinkkal. Nem is érthetnék jobban egyet a fülszövegíróval: Tisza Kata munkássága hiánypótló a hazai piacon, s talán mind csak akkor tudhatjuk meg, mekkora szükség van rá, ha kézbe vesszük egy kötetét. Mindenkinek bátran ajánlom!

Hálásan köszönöm a recenziós példányt a Scolar Kiadónak! <3

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

Kristen Callihan - Idol

„A zene a barátoddá válik, ha nincs egy sem, a szeretőddé, ha éppen arra vágysz. A haragoddá, a bánatoddá, az örömöddé, a fájdalmaddá. A hangoddá, ha nem találod a szavakat.”

Eredeti cím: Idol

Sorozat: VIP 1.

Oldalszám: 400

Megjelenés: 2018.

Kiadó: Könyvmolyképző (Rubin Pöttyös)

Ár: 2999 –

LIBBY

Amikor rátaláltam Killianre, valami elveszett hercegre emlékeztetett, és épp részegen hevert az udvaromon. Az arca, akár egy istené, és pont olyan arrogánsan is viselkedett. Nem volt hajlandó elmenni. Szexi, elbűvölő és egy icipicit mocskos a fantáziája – szép lassan ledönti a falaimat, és én egyre többre vágyom.

Az enyém lehetne, ha lenne hozzá bátorságom. A probléma az, hogy az egész világ őt akarja. Hogyan tartsak meg egy bálványként imádott rocksztárt, amikor mindenki azon mesterkedik, hogy elvegye tőlem?

KILLIAN

A világ egyik legnagyobb rockbandájának énekeseként áloméletet éltem. De egyetlen végzetes döntés elég volt hozzá, hogy mindez a darabjaira hulljon.

Most minden romokban hever.

Aztán megismertem Libertyt. Morcos, magának való lány – de egész aranyos. Á, kamu. Az igazság az, hogy ha csak hozzáérek, eszméletlenül dögössé válik, és sokkal jobban vágyom rá, mint bármelyik, a nevemet sikító rajongómra valaha is.

A világ hangosan követeli, hogy álljak vissza a színpadra, de nem vagyok hajlandó elhagyni őt. Ki kell találnom, hogyan csalogassam ki a csigaházából, hogy velem maradjon.

Mert mióta megismertem Libbyt, minden megváltozott. Minden.

Néha felcsillan a szemem a ténytől, hogy a két kedvencem, a zene és a könyvek a jelek szerint egy ponton igenis összeérhetnek… néha pedig kénytelen vagyok arra a megállapításra jutni, hogy ennek a kettőnek az életben soha többé nem lenne szabad találkozni, ugyanis komoly robbanóelegyet alkotnak. Nem, nem olyat, mint mikor egy szerelmes pillantástól úgy érzed robbannak benned a tűzijátékok – eddigi tapasztalataim alapján a szexis rocksztárok míg a valóságban szexis rocksztárok csupán, addig egy könyv lapjai közé szorulva úgy tarolják le nullára a cselekményt és a színvonalat, mint egy atombomba. Utánuk pedig csupán kattant gondolkodású karakterek, állandó szerelmi bánattól való jajgatás és egy idő kilencvenkilenc százalékában álló szerszám marad. Meg persze az írónő ránk vetett bájos és cseppet sem bicskanyitogató mosolya, miszerint, „ti most ebből gazdálkodtok a következő 400 oldalon, remélem, megteszi”.

Talán a véleményemmel magamra maradok, talán állnak még mellém páran, de én azt mondom, hát, Kristen, nekem nem teszi meg. Nagy rajongója vagyok a minőségi kikapcsolódásnak, így a minőségi romantika és erotika is jöhet – a hangsúly viszont épp ezen, az írónő által talán kevésbé ismert hétbetűs szócskán van: minőség. Mert nem lehet minden csak a hype. Nem lehet úgy hozzáállni, hogy beérjük ennyivel, mikor mind a történetből, mind a karakterekből ki lehetne hozni ennél jóval többet. Amíg viszont nincs elég nagy hangja annak az olvasóközönségnek, aki erre vágyik, addig marad a nyáltenger, marad a logikátlanság, maradnak a klisék, a többségében életlen és ovis szintű szócsaták, meg persze Killian James soha le nem lohadó varázsfarka és Liberty Bell sajgó kielégületlensége. Mert összességében, gyerekek, ennyi jön le ebből a 400 oldalból.

Nem is tudom, mi másra számíthattam volna egy átlagos lány és egy híresség történetében a bazinagy amerikai álmon kívül… de valamit azért, mélyen, tudat alatt vártam. Többet annál, hogy a legvalószínűtlenebb szituációk egymást érik, mintha csak normális lenne, mindezt pedig profin és szövevényesen szövi át annyi klisé, amennyi csak a szerző eszébe juthatott. Valószínűleg még álmában is ezeket jegyzetelte le, hogy biztos kitartson a készlet az utolsó oldalig. És kitartott. Halál komolyan.

A történetünk elég paprikás hangulatban veszi kezdetét – egy hótrészeg, motoros kertrombolóval és egy pattogi remetelánnyal, aki szereti agresszívan más pofájába locsolni a vizet. És akár lehetett volna ütős is. Valahogy biztos. Én viszont az a magányos tüntető vagyok, aki kishíján „le Daemonnel és Katyvel” táblával vonult az internet népe ellen – főszereplőink pedig számomra első benyomás alapján tökéletesen hozták az Obszidiánból megismert Daemon-Katy párost. Mind az alapbeállításon ellenséges viselkedésükkel, mind a köztük ennek ellenére is kiküszöbölhetetlenül pattogó szikrákkal, mind a heves szócsatáikkal – amilyeneket, megjegyzem, az ovisok vívnak leginkább a középső csoportban. Szinte bármilyen regényben került elő eddig az efféle prototípus, én a falra másztam tőle, ez pedig most sem volt másként.

Az alaphangulat tehát nálam is megvolt így, az első fejezeteket olvasva, ennek megfelelően elég hamar elértem a bosszúságfaktorom egy, könyvre nézve, igen kellemetlen fokozatát. Mégis. Tudjátok, volt egy pont, mikor az emlékek elkezdtek rohamosan megszépülni. A könyv első fele valóságos rózsakertté változott. Na jó, ennyire azért nem… de visszatekintve valóban egészen örömömet leltem abban, ahogy nyomon követhettem a Liberty és Killian közti teljesen irracionális barátság, vonzalom, majd szerelem-féle kibontakozását. Utóbbit ugyan nem értem… de ezen még hajlandó is vagyok túllépni. Mert valahol, a felesleges csatározás és az agyba-főbe dugás majd szerelmi szenvedés között ez a két galambocska igenis bájos és szerethető volt együtt. Mindketten a másik jobbik oldalát hozták elő, megnyugvást jelentettek egymásnak a mindkettejük számára bőven elég sok nehézséget és fájdalmat tartogató életben. Szerettem a közös zenélgetéseiket, szerettem, a meghitt pillanataikat, beszélgetéseiket, imádtam, mikor együtt aludtak… jóég, az mekkora édes volt! Egy szó mint száz, láthatjátok, hogy megtaláltam kettejük kapcsolatában azt a részt, amelyre még szívesen is gondolok… ez azonban kevés ahhoz, hogy ellensúlyozza a sztori második felét, a karakterek jellemtelenségét, s ezen a pár elkapott szívet melengető pillanaton kívül az egész sztori semmitmondóságát.

Mert ezek után, épp amilyen hosszú út vezetett az első csókig, onnan épp olyan rövid vezetett Libby ágyáig. Ami nem baj. Komolyan. Tudatában voltam annak, hogy erotikus könyvet tartok a kezemben, az lett volna a felháborító, ha ennek ellenére semmi eksönt nem kapok, de azzal a szinttel, amelyre főszereplőink „felfejlődtek” csupán egy-két fejezet alatt, szerintem bőven átestünk a ló túloldalára. A putriban egy menet, hoppá, az öltözőben is, a raktárban is, emberek, jó hogy nem a színpad kellős közepén! Legyintettem volna, ha elismerten ez jelentette volna a kapcsolatuk alapját, de amíg az írónő valami mélyebbet és igazibbat akar belemagyarázni a helyzetbe, akkor nem akarok több lepedőakrobatikát, mint értelmes szóváltást. Nem akarok én semmi jónak az elrontója lenni… de egy kis egyensúly. Csak ennyit akartam. Akkor is elhiszem, hogy Kill farka csodákra képes, ha nem bizonyítja be minden második oldalon.

Mert férfi főszereplőnkben – na nem mintha ez önmagában már nem lenne varázslatos –, ennél még sokkal több rejtőzik… valahol mélyen egészen biztosan. Ezt viszont felülírja a tény, hogy néhány aranyosabb jelenetét leszámítva összesen kettő oldalát ismerhettük meg: a szexisten rocksztárt, aki nyüszítő kutyussá válik egy molylepke látványától; valamint egy bolyhos kis házimamuszt. Dug, retteg, papucs. Ez a három üzemmód létezik.

Na de persze Liberty Bellt sem kell félteni – akinek mellesleg még mindig nem tudom eldönteni, hogy röhögőgörcsöt kapok a nevétől, vagy imádom –, mert rá gondolva a Killiannel kapcsolatos összes negatív érzésem tovaszáll. Tipikusan azoknak a női karaktereknek a prototípusa, akiktől falra mászok, és akiknek bérelt helye van a „seggberúgnám” listámon. Az első percektől kezdve játszotta a kemény csajt, miközben romokban állt, és én ezt egyszerűen… nem tolerálom jól. Vagy legyen valóban badass csajszi, vagy vállalja, hogy nem tökéletes, és akárcsak minden embernek, neki is megvannak a maga gyengeségei, de ne színészkedjen. Pláne ha egyszer ilyen pocsékul megy neki. Egyik percben egy bunkó paraszt, és úgy hullanak a szájából a szitokszavak mint a novemberi záporeső, következő percben full ugyanez, csak ezúttal a könnyei potyognak. Ezen túl pedig jellemzően a kielégületlen, a kielégült, a „totál szerelmes” és a hírnévhajhász kurva oldalát mutogatta, felváltva és szoros egymásutánban. Az egész lányt egyszerűen nem tudtam hova tenni. Néha nagyon ártatlan benyomást keltett, máskor nem bírtam nem úgy nézni rá, mint akinek csupán a Killian James meghódításával szerzett zenészi jövője számít. Így összességében hiába volt meg neki is a maga problémája, amit őszintén sajnáltam, a teljes személye negatívan jött le számomra. Sorry, guys.

A legbosszantóbb azonban, hogy mindkettejükből ki lehetett volna hozni valamit… az egész történet csak erre várt. Az írónő meg röhögött a markába, hogy egy gyönyörű borítóval úgyis el tudja majd adni – hát akkor minek fektessen bele több energiát, mint amit muszáj? A szereplők tehát nem kaptak semmi komolyabb karaktert, s megmaradtak papírsablon figuráknak, a háttérsztori a koncerteken dübörgő basszus és az őrjöngő tömeg jelenléte ellenére is teljesen vértelen és élettelen, ahol pedig az írónő megpróbált komolyabb témákhoz nyúlni, nem tudok mást mondani, minthogy csúfos kudarcot szenvedett. Ott volt például Jax szála… amiben volt fantázia, sokkal több bonyodalmat, megalapozott és kifejtett lelki gyötrelmet, és egyáltalán… bármit okozhatott volna. Mondjuk cselekményt. Vagy ilyesmi. Ehelyett a 400 oldal alatt találomra elszórt három mondat és egy ellenséges seggfej maradt az olvasóknak. Mi lenne ha most összetennénk a kezünket, és szépen, kórusban megköszönnénk ezt a könyvet? Én bizisten, megteszem. Egyedül is.

Nos… minden összevetve ezt a könyvet jószívvel nem igazán ajánlgatnám senkinek, de tekintettel arra, hogy a véleményem maximálisan szubjektív, és a rajongói tábor még mindig félelmetes többséget élvez, próbálok belőni egy célközönséget, akik számára talán kevesebb fejfájást okoz majd Miss Callihan „remekműve.” Szóval ajánlom a könyvet azoknak, akik semmi komolyra nem vágynak épp, csak pár óra teljes agykikapcsolásra, erre a célra pedig a romantika&erotika eszközét alkalmasnak érzik. Ajánlom azoknak, akik még nem untak rá a millió egykaptafára gyártott rockstar-romance történetbe, egyúttal azoknak, akik komolyan a tartalmáért vennék kézbe, és nem egy borító szépségétől megszédült, elvarázsolt állapotban. Ajánlom csak úgy, ajánlom, mert így szoktam, leginkább viszont azt ajánlom, hogy hagyd ki, ha úgy érzed. Ne erőltesd. Fájni fog.

Kedvenc karakterek:

Gondoltam, ezt a pontot bölcsebb lenne egyszerűen kommentár nélkül hagyni. Elvégre Liberty lénye egész egyszerűen zavart, Scottie nem hatott meg túlzottan, s a Killian-mérlegemnek ugyan mindkét serpenyőjében van valami, összességében inkább a fekete pontok oldalára dől a kar… de ekkor eszembe jutott, hogy volt nekünk ugyebár egy zenekarunk. És az is, hogy minden jóindulatomat latba vetve is csak középszerűek ők is. So sorry, próbálkoztam, de kilátástalan.

Kedvenc részek:

Na végre, ilyenem viszont már van! Történetesen Libby és Killian első együttalvása, a lány rémálma után. Jó, némileg nyálas ez a jelenet is, de arra azért még emlékszem, mennyire jó érzés, ha valaki ott szuszog melletted a párnán, így ez a rész jóleső melegséggel töltött el, mikor olvastam. Ugyanakkor úgy érzem, ez volt közel az egyetlen olyan időszak a főszereplő páros kapcsolatában, mikor kicsit olyanoknak tűntek, mint az átlagos emberek, ezt pedig hülye lennék nem értékelni.

Kedvenc idézetek:

„A szerelem összetöri az ember szívét, szétcseszi az életét… tökéletes, mindent felperzselő káosz. Eddig nem tudtam, mit kezdjek vele. Egyszerűbbnek tűnt odébbállni… […] De ezt is jelenti. Békét, melegséget, és annyira rohadtul gyönyörű, hogy az ember bármit megtenne, hogy megtarthassa.”

***

(Ezt csak neked, Nyúl! Lol)

„ – Még nem ismerem a környéket. Akár el is tévedhetek. Aztán majd leshetsz, ha az éhhalál szélén állva, legyengült állapotomban felfalnak a megvadult nyuszik.

– Nyuszik? – Nem akartam felnevetni, mégis megtörtént. – Annyi állat van, és te pont a nyusziktól félsz?

– Belenéztél már egy nyuszi szemébe, Libs? Arra várnak, hogy átvegyék a világuramat. Szerinted miért olyan feszültek mindig?

– Mert rettegnek, hogy valami felfalja őket vacsorára?

– Nem. Terveket szőnek. Csak idő kérdése, hogy támadásba lendüljenek. Nekem elhiheted.”

***

„Dühből építettem magam köré falat, hogy megvédjen. Tisztában vagyok vele. Amit viszont nem tudok, hogy nélküle hogyan kerüljem el, hogy megbántsanak. De azért meg akarom próbálni.”

Borító: 5/5*

Őszintén, egy ilyen értékelés után nem csodálkozhattok rajta, hogy szabadulnék ettől a könyvtől… de mikor ránézek, s rajta felejtem a szemem pár percig, egyszerűen megesik rajta a szívem. Mert mint borító, kétségtelen, hogy az Idol könyvespolcom egyik legfőbb ékessége. Szeretem a vibráló, élettel teli színvilágát, a hamisítatlan színpadi hangulatot, és a feltűnő háttérrel harmonizáló minimalista formájú betűtípust… már akkor imádtam, mikor itthon még meg sem jelent, és szégyellem magam, de úgy érzem, ennek volt a legtöbb szerepe abban, hogy egyáltalán kézbevettem valaha a regényt. A kis csábító bestia.

Pontozás: 5/2

Nevezetesen ez a két pont az, mikor a jófejségem a határait feszegeti, a könyv olvasása óta eltelt idő pedig lehetővé teszi, hogy a felfokozott idegállapotom és vakító vörös köd nélkül elmondjam azt, amit azokkal együtt is mondtam volna: hogy ilyet nekem soha többet. Úgy érzem Kristen Callihannek minden lehetőség adott lett volna egy egyaránt mély, pörgős és humoros történet megalkotására, ő azonban csak nevetett… talán mert jó könyvet írni túl egyszerű. Ekkora vacakot viszont már azt mondom, művészet. Történetünk a „lehetetlen” és az „abszurdum” közötti skálán egyensúlyozik, és persze gondosan kerül mindenféle felmerülő, tényleges tartalmat – elvégre van valami, amit a rossz népek cselekménynek hívnak, de az ugye az ördögtől való találmány. Ezt már csak főszereplő párosunk teszi színesebbé, akik úgy vitatkoznak, mint két kiscsoportos óvodás – amit ellenben az idő fennmaradó részében tesznek, már cseppet sem ovis… Ezek végtelen váltakozása, erőltetett műdrámák, kiaknázatlan lehetőségek… a néhány elkapott, bájosnak nevezhető romantikus jelenet már kevésnek bizonyult, hogy mindezt ellensúlyozza. Rég csalódtam ekkorát...

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!