Hidasi Judit - Gondolatmappa

„Én még mindig hiszek benne, hogy van valaki, aki rám vár, akit szerethetek úgy, ahogy ÉN szeretek. Aki elfogadja az érzéseimet olyannak, amilyenek. Akitől nem kell bocsánatot kérnem azért, aki vagyok.”

Eredeti cím: Gondolatmappa

Oldaszám: 240

Megjelenés: 2017

Kiadó: Álomgyár

Ár: 3499 –

Le lehet lassítani ekkora zajban? Meg tudjuk hallani a gondolatainkat, amelyek tisztán szólnak hozzánk? Képesek vagyunk megtalálni az utat az igazi énünkhöz?

Ebben a könyvben ezzel próbálkozunk meg.

Mappákba rendezzük az érzéseinket, hogy jobban átlássuk, kik is vagyunk, merre is tartunk. Gondolatokat olvashatsz a szerelemről, inspirálódhatsz minden nap, erőt meríthetsz a szavakból, amelyek benned visszhangzanak tovább.

Ebben a könyvben új barátra lelsz, akihez mindig fordulhatsz, ha egyedül érzed magad, ha csalódott vagy, vagy éppen támogatásra van szükséged.

Nyisd ki a mappát, lehet, hogy válaszra lelsz!

Nehéz menet következik: egy agresszív, „kipördülsz az ülésről, ha nem vigyázol” féle lejtő a hullámvasúton, egy fénysebességgel való száguldás a magasból valahová százhúsz méterrel a talajszint alá. Halálhörgés és siralom, a női öntudat fájdalmas sikolyaival kísérve. Sőt, valami olyasmi, egy baráti ölelés, ami után kiegyenesedve kés mered ki a hátadból. Persze talán bennem keresendő a probléma, talán egyszerűen csak túl magasra tettem a lécet, mert olvastam előzetesen pár igazán pozitív értékelést a könyvről, és meggyőzött a különleges, olvasóbarát felépítése. Egy darabig minden rendben volt. Egy igen rövid ideig… aztán azon kaptam magam, hogy már nem ízlelgetem egyenként a szavakat – nem volt ugyanis mit emésztgetni rajtuk –, mi több, vészes unalmam mértékét olykor azzal enyhítettem, hogy lopva duplát lapoztam, biztos tudatában persze annak, hogy így sem maradok le semmi világmegváltóról. Ez azonban már csak a végjáték. Kezdjük az elejéről, és vizsgáljuk meg, mégis honnan jutottunk idáig.

Mint írtam már, nem egy pozitív hangvételű véleményt olvastam – de emellett természetesen futottam bele olyan emberek értékeléseibe is, akik nem voltak elragadtatva, ennek pedig többnyire ugyanaz volt az oka: kifogásolták a felépítést. Pontosabban annak a kuszaságát. Azt a gondolatrohanást, ami sok olvasóban összecsapottság érzetét keltheti. Nos, csak hogy újfent kilógjak a sorból, engem elsőre éppen ez ragadott meg a kötetben, igazából már az első egy-két rövid iromány által. Úgy éreztem pontosan azt kapom, amit egy kinyitott mappától várnék, tele lapokkal rajtuk különböző gondolatmenetekkel, egyikre ez írva, a másikra az, ami éppen jön, cenzúra nélkül, backspace és delete nélkül, mert tudjátok milyen ez, ha az ember egy fecnire firkant le valamit, nem futja át húszszor újra, hogy ugyanennyiszer átírja, mint egy Word dokumentumot. Éppen ezt éreztem az első nagyfejezet alatt. Ennek a hirtelen jegyzetelésnek az őszinteségét, azt, hogy „nyomja valami a lelkem, hát leírom ide gyorsan, hátha megkönnyebbülök tőle kissé”. Ennek pedig nem az irodalmi érték a lényege – olyanja számomra nincs is a kötetnek –, hanem az érzések, amelyek táplálták, minden, amit az ember akkor lát, ha úgy igazán mögé néz a leírtaknak, és megpróbálja látni az embert, akinek a fejében megszülettek az adott gondolatok.

Én pedig szerencsémre erre képes voltam, ugyanis magam is éltem a módszerrel: szívfájdalmamban képes voltam hatvan oldalt teleírni a hülye gondolataimmal, amelyeket nem akartam megosztani mással, de annyira zsongott már tőlük a fejem, hogy le kellett tennem a terhüket valahogy. Tudom, hogy e mögött mekkora érzelmi viharok álnak, megértem a magányt, a megnemértettség érzését, a kétségbeesett szabadulni akarást, mikor olyan, mintha a saját gondolatainak börtönében élne az ember – és éppen ezért tudtam egy darabig annyira rezonálni a Gondolatmappával. Mert értékelni tudtam a nőt, aki mögötte van. Az első nagyobb gondolatai egysége, mely a szerelem köré szerveződött, számos olyan szösszenetet tartalmazott, mely engem is megérintett, sőt, egyszerűen csak érintett. Hogy a sérülések hogyan befolyásolják a kapcsolataink, sőt, szimplán már a kapcsolati lehetőségeinket is, hogy miért van az, hogy ha valaki őszintén kimutatja az érzéseit, egyszerűen csak sok lesz másoknak, ahogy beszél arról is, mekkora félelem él a legtöbb emberben, hogy nem lesz úgy szerethető, ahogy van – noha mindenki legbelül önmaga akar lenni és vágyik az elfogadásra. Lényeg a lényeg, jó gondolatokkal találkoztam, olyanokkal, melyekből sütött az őszinteség és az érzelem, amelyekkel csak az töltheti fel a sorokat, aki átélte őket. Egy szó mint száz, úgy éreztem, engem sikerült megvenni. Aztán kicsúszott a lábam alól a talaj lassacskán.

Már a #szerelem témakör vége felé is egyre inkább sántított a dolog, aztán átléptünk a párkapcsolatok, az inspiráció, a női lét fejezeteibe, és hirtelen azt vettem észre, hogy ami némi léleksimogatásként és vigaszként indult, abból lassan de biztosan teljesen kiveszett a real női öntudat, a helyét pedig átvették az általánosítások, de olyan formában, hogy csak olvastam felszaladt szemöldökkel, és kérdezgettem, hogy „tényleg? most komolyan?”. Az írónő olykor még megpróbálkozott valami feminista „erősfüggetlennő” dumával, de mindig elég gyorsan felülírták a gondolatok, melyek egyértelműen kapcsolatfüggésről tesznek tanúbizonyságot, egészen pontosan arról, hogy a nő nem igazán lehet boldog magában. Ahhoz minimum kell egy férfi, vagy egy tucat barát. Szóval mindenképpen kell egy környezet állandó pozitív visszacsatolással, máskülönben komoly a depi. Hát jó.

És miközben a feminista női olvasó szíve már így is egy kicsit megszakad, egyre sötétebb vizekre evezünk, ugyanis elkezdenek záporozni a csodás gondolatok arról, mégis milyenek a nők, mit akarnak,, hogyan boldogok… mindez viszont szerintem a szerző akaratán kívül, de annyira degradálóan jött át, hogy az ember lánya el sem hinné, hogy egy nő írta. Mert hát ez egy ilyen nem, nekünk csak az a jó, ha minden úgy alakul, ahogy mi akarjuk, de közben el lehet intézni az egyszerű lelkünket úgy is, ha megfogod a kezünk, dobsz egy üzit a villamosról, vagy hozol egy szelet csokit, netalán elvégzel helyettünk minden feladatot, mert hiszem nem maradunk szépek és kisimultak, ha nincs időnk egy nagy délutáni szunyára. Nem azért mondom, de egy háziállat is többet érdemel annál, minthogy dobj egy jutalomfalatot, megsimogasd a buksiját és ránézz egyszer napközben, hogy él-e még. Könyörgöm. S a gondolatok ezen mappája lapról lapra egyre egyszerűbb lényekként festette le a nemünket – közben persze megállt olykor hangoztatni, mennyire bonyolult lelkek vagyunk, de mit ér a szó, ha közben végig mást mutat be ugyebár.

Igen, ami személyes, az megfogott, Abban láttam az értéket. Viszont az azt követő efféle sztereotip szónoklatok olcsó tömegsajtós termékre hajaztak, mintha csak valami roppant tartalmas női magazin került volna a kezembe – amit amúgy legfeljebb akkor látok, mikor kuponfüzetet adnak mellé. Sosem tudtam megérteni a létjogosultságát az önjelölt életvezetési szakértők Coelhot megszégyenítő, közhelyben tocsogó önsegítő cikkeinek. Hadd legyek én, aki elmondja, de szerintem még senki világfájdalmát nem mulasztotta el egy ilyen iromány: aki szimplán kiégett picit, az úgyis vesz egy levegőt, relaxál egy napot és megtalálja a belső békéjét efféle – amúgy mindenki számára egyértelmű – világméretű okosságok nélkül is, aki pedig igazán depressziós, az úgysem fog pár lepötyögött varázsszó hatására kivetkőzni ebből. Vagy milyen gondolat él az emberek fejében? Depressziós virágszál elolvas egy önsegítő cikket, aztán a homlokára csap és felkiált, hogy „úristen, ha tudtam volna, hogy csak ennyit kell tenni…! Na jó, akkor most már boldog lehetek!”. Abszurdum. Tehát újra kérdem: létjogosultság… az honnan van. Egy szó mint száz, ez a Joyos-Glamouros stílus nagyon nem talált be nálam, egyszerűen úgy érzem, ez nem könyvbe való, hadd fokozzam, nem fair elkérni érte 3500 kemény magyar forintot, mikor az újság… nos, franc tudja mennyibe fáj, de ennél lényegesen kevesebbe. Hatszáz forint? Hét? Passz.

És hadd tegyem fel történetünkre a koronát. Mert ez az untatás nem volt elég egyszer, de még mennyire, hogy nem… Úgy éreztem, mintha Hidasi Coelho Judit nonstop önmagát ismételné, nem voltak új szavak, nem voltak új gondolatok, semmi új mondanivaló, de hoppá, kellene még hatvan oldal, amit fel kéne tölteni további roppant mélyenszántó gondolatokkal. Vagy már leírtam volna mindet? Oda se neki, úgyse emlékszik már rá senki, vagy ha igen, hát egy kis ismétlés kell a népnek, így jegyzik csak meg, hogy légy önmagad, szeresd az életed, reménykedj és szeress határok nélkül, mert az aztán mindent kurvára megold. Köszönöm, most már sokkal okosabb vagyok. Oh, és a slusszpoén, a végső kedvencem. Az üzenet. Miszerint mutasd ki az érzéseid, ne fojtsd el őket, inkább beszélj róluk, vitasd meg a fájdalmaid a barátaiddal, de azért jobb ha tudod, hogy ha szomorú vagy, senki sem fog hosszútávon sem elviselni, sem szeretni, szóval lényegében go an fuck yourself.

Szóval a végeredmény: ezután a 240 oldal után most elég masszívan elegem van az érzelmekből, a picsogásból, mindenki kurva szerelmi szenvedéseiből – mármint, tesóim, nem gáz szenvedni amúgy, mindenki kínlódik, de lehet ezt poénra is venni, és nem úgy adni elő, mint a hattyú halálát –, és most vegyük úgy, hogy ezt nem egy leendő pszichológus mondta. Most pedig inkább rohanok vissza Twitterre, ott legalább tudnak az emberek röhögni lélekölő nyomorukon is.

(Amúgy zárójelben: nem vagyok amúgy érzéketlen tuskó, tökéletesen tudom, hogy a szenvedésre nem a nevetés az egészséges reakció, és hogy bizony van olyan, hogy minden szomorú, fájdalmas és kilátástalan… de csak a szerelem miatt ennyit drámázni nekem már fájdalmas és túlzó is némileg. Amolyan szappanopera szerű. „Jahjjj megcsaltál, AleHandró, mit kezdjek magammal hátralevő életemben, ha nem azt hogy élve belefojtom magam a könnyeimbe? Julio egész nap nem küldött üzenetet, biztos nem is gondol rám soha és megöl ezzel a bizonytalansággal! Sanyi pedig nem hozott csokit, úgyhogy biztos nem szeret. L De nem baj, erős független nő vagyok, úgyhogy kibőgöm a szemeim, elpanaszolom minden barátomnak, hogy nagy bánatom van, aztán írok egy könyvet, amit egyszerre itat át a drámai kiábrándultság és a naiv örök remény orrfacsaró bűze, meg persze annyi izzadságszagú selflove kísérlet, amennyi csak a Glamour olvasók torkán fér le. Hell yeah”. Bocsássatok meg, egy cinikus szemétláda vagyok, mindenki azt kezd ezzel a könyvvel, amit akar, de hogy nekem drasztikusan bántalmazta az agysejtjeimet, az látszik. Talán aki következőleg kézbeveszi, egyetért majd velem. De az is megeshet, hogy a kedvenc könyvére talál rá a Gondolatmappában. Ahogy látom, elég ambivalens visszajelzések származnak az olvasóközönségből, lehet e kötetet utálni, lehet szeretni… hogy nektek megéri-e a próbálkozás, azt ezer százalékig rátok bízom.)

Kedvenc részek:

Mint írtam, a hozzáállásom olvasás közben drasztikus változásokon ment keresztül, de egy vékony keretben igenis találtam érdekes részeket a könyvben, így megfogott pár személyes szösszenet az első, #szerelem c. részből, majd az utolsó  #anyavagyok szekcióból – noha anya az nem vagyok szerencsére. Elmagyarázni és körülírni, mik ragadtak meg, és miről szóltak az egyes részletek igen hosszadalmas művelet lenne, így alább inkább csak összegyűjtök pár címet, és ha esetleg kezetekbe kerülne a kötet a jövőbe, vethettek egy pillantást rájuk.

#szerelem 4. Én, a sérült lány, akire vigyázni kell…

#szerelem 7. Jön az ősz, és félek, megint egyedül leszek

#szerelem 20. Amíg Vele nem találkozol, ne bánd, hogy egyedül vagy

#szerelem 25. Megkérdezném a régi szerelmeimet…

#inspirációkell 16. Te is X generációs vagy? Akkor mi félszavakból is megértjük egymást

#anyavagyok 5.Mentsváram, a fiam

Kedvenc idézetek:

„Egy pszichológus szerint a szakításban az a legnehezebb, hogy nem csak egy veszteséget hoz fel, hanem az életünk több kudarcát egyszerre. Olyanokat is, amelyek egyébként nem is viselnének meg.”

***

„Logikusan gondolkodunk, logikusan érvelünk kapcsolataink mellett és ellen. Nem hozunk döntéseket őrült ötletekből, nem utazunk át országokat, hogy lássunk valakit, nem esünk szerelembe csak azért, hogy szerelembe essünk. Mindig a következő lépést nézzük. A logikát. Azt, hogy megéri-e szeretni. Picsába a logikával!”

***

„Gyakran mondják, hogy a mai fiatalok […] mindent rögtön és azonnal akarnak. Meg azt is, hogy ha gondok vannak, akkor lelépnek. Én ennek pont az ellenkezőjét látom: inkább egyre magányosabbak a nemzedékek. A digitális világban egyre jobban kell(ene) a jó szó, az érintés, az ölelés. Azok, akik párra lelnek, és leteszik a voksukat valaki mellett, nehezen mozdulnak. Még akkor is, ha kellene.”

***

„Az igazság az, hogy ha nem kapjuk meg a lezárást, ahhoz sajnos nem sok közünk van. Ugyanis az valaki másnak a döntése, valaki másnak a választása. Ő dönt úgy, hogy nem oldoz fel, hogy nem ad válaszokat, hogy szerinte nem vagy méltó arra, hogy tisztán láss.

Borító: 5/5

Hogy mennyiszer csuktam be a könyvet, hogy csak gyönyörködjek pár percig a borítójában, mikor a tartalmától  már túlforrt már az agyvizem… Ilyen tekintetben úgy érzem, ez a kötet él a tökéletes megtévesztés módszerével. Ami belül van, az nem valami sok, azt viszont olyan elkápráztatóan sikerült becsomagolni, hogy az ember képtelen ellenállni neki. Az egyszerű tipográfia, a harmonikus színvilág, a virágok, mind-mind szofisztikált külsőt alkotnak így összeadva, egy olyan borítót, amire szó szerint jó ránézni.

Pontozás: 5/2

Mit mondhatnék? A kezdeti „keblemre drága Juditom!” hozzáállásomat elég hamar követte a gondolat, hogy a könyvben leírtak valószínűleg még a Wordnek is komoly traumát és végtelennek tűnő unalmat okoztak.

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!