Monica Heisey: Valójában remekül

„A válás olyan, ecseteltem, mint beszorulni egy blúzba a Zarában: küszködök, és egyértelműen rosszul áll, de még kínosabb lenne megpróbálni levenni, majd kijönni a próbafülkéből, és beismerni, hogy megpróbáltam, de nem sikerült. Talán egyszerűbb lenne meg sem próbálni levenni. Csak félrehúzni a függönyt, és eldönteni, hogy imádom, ragaszkodni hozzá, büszkén viselni az üzletből kifelé menet, és azután is minden egyes nap, és nevetni, miközben elszorítja a vérkeringést a karomban.”

Eredeti cím: Really Good, Actually
Oldalszám: 400
Megjelenés: 2024
Kiadó: Central Könyvek

Maggie házassága mindössze 608 nap után véget ért, de ő jól van – valójában remekül. Persze életében először van egyedül, nem tudja kifizetni a lakbért, és a doktori dolgozatával sem halad sehová…

De huszonkilenc évesen Maggie eltökélt szándéka, hogy a „meglepően fiatalon elvált” státuszából kihozza a legtöbbet. Vigaszhobbikba kezd, beleveti magát az alkalmi randizásba, és a barátai idegeire megy túlzásba vitt sopánkodásával. Ahogy Maggie elmerül a válás első évének káoszában, azon kapja magát, hogy mindent megkérdőjelez: miért hiszünk még mindig a házasság intézményében? Kudarcot vallottam, mielőtt igazán elkezdtem volna élni? Hány hajnali négykor kiszállított hamburgert kell még megennem, mire végre boldog leszek?

A fergetegesen vicces, meglepően mély és fájdalmasan átélhető Valójában remekül ellenállhatatlan regény a modern szerelem, barátság és boldogság viszontagságairól.

„Valójában remekül” – épp úgy hangzik, mint az „I’m fiiine” Ross szájából, ebből kifolyólag magyaráznom sem kell, miért lehetne a regény egy sajátos ízlésemhez illő hipotetikus „Fucked-up Stories” könyvklub legújabb gyöngyszeme. Első pillantásra felcsigázott, már csak az volt kérdés, hogy tökéletesen a céltáblám közepébe talál majd, vagy egyszerűen csak halálra idegesít, ahogy azt sokakkal megtette.

Főszereplőnk, antihősünk és egyszemélyes narrátorunk a 29 éves Maggie, aki egy hétköznapi vacsora – látszólag – váratlan fordulata folytán egyszerre csak a válófélben lévők halmazában találta magát. Hasonló alapon, mint mikor felvetőleg megemlíted a vendégnek, hogy „igazán nem muszáj maradnod, ha nem akarsz”, de még a mondat végére sem értél, már becsapta az ajtót maga mögött. Na, valami hasonlóan harsány ajtócsapódással került Maggie a házasság intézményének külső oldalára, hogy aztán kétségbeejtően sokáig billegjen a küszöbön kétségek, bizonytalanságok és megválaszolatlan kérdések közt őrlődve.

Röviden-tömören valóban ennyiről szól a teljes regény: a válásról, és minden nyűgről, ami azzal jár, átitatva a személyes-, mikro- és makroközösség előtti szégyenérzéssel, szenvedéssel, magánnyal, rossz döntésekkel, a továbblépés felé tett feleslegesen cirádás tévutakkal és temérdek felvállalhatatlan gondolattal. Igen, így belegondolva a Valójában remekül csakugyan egy 400 oldalas tépelődés, lamentálás és nyünnyögés, de az vesse rá az első követ, aki sosem találta még magát tépelődve, lamentálva és nyünnyögve az ágyon fetrengeni, mikor próbára tette az élet. 

Így nézve minden sarkos és bosszantó pillanata ellenére teljesen érthetővé és átérezhetővé válik a regény (feltéve, hogy rendelkezünk egy minimális szintű empátiával), hiszen Maggie reaktív viselkedése, káros elhárító mechanizmusai, pesszimizmusa és alapvető mentális megrottyanása mögött ténylegesen nagy veszteség húzódik. Az intimitás-izoláció krízise, önmaga- és a szeretett személy elvesztésének krízise, meg persze az újrakezdés krízise, aminek válogatott gyötrelmek kövezik az útját. Bepillantunk a modern online randizási kultúra lelki posványába és a biszexuális identitás feltérképezésének nehézségeibe; megfeszegetjük a barátságok maximális hatáskörét („minek nekem terapeuta, mikor vannak barátaim!” – ugye? nem!!!); elevickélünk a kilátástalan és fél vállról vett munkavégzésben és teljes anyagi felelőtlenségben; továbbá szubjekív nagyító alá vesszük a túlzott, kritikus hozzáállást nélkülöző médiafogyasztás étkezésre, testképre és életmódra gyakorolt negatív hatásait – csak hogy néhány fontosabb pontot említsek.

Az írónő bemutatja, hogy nem mindig állnak drámai események egy kapcsolat romlása és végnapjai mögött – néha csak hagyja az ember, hogy a kényelem elrejtse a csekélynek tűnő elégedetlenségeket, míg azok túl nagyra nem nőnek ahhoz, hogy keresztülnézzen rajtuk. Maggie az első oldalakon hosszan monologizál róla, miért is érhetett véget a házassága – éppen azért, mert ilyen esetben annyira nehéz megnevezni, hol mentek félre a dolgok. Sok a kérdés, amire nem jön válasz, a továbblépés pedig olyan nehéz ennyi elvarratlan szállal.

„Nem voltunk boldogtalanok, csak elégedetlenek, egészen addig, amíg egyszer csak már mégis nagyon, de nagyon boldogtalanok voltunk, és nem tudtunk nevetni,”

Talán csak annyit akarok kibökni, hogy a rendkívül frappáns és ütős humorú tálalás mögött húsbavágóan életszerű reflexiót kapunk Maggie által a veszteséget átélt egyénről, a válás utáni gyászfolyamatról, és a különféle kapcsolati dinamikákról is. Az érzések igaziak, számos helyzet relatable, a szereplők pedig a mi barátaink, ellenségeink, kollégáink vagy vakrandijaink is lehetnének, hiszen szinte életre kelnek a lapokon. Még ha ez nem is mindenkinek válik az előnyére. Ilyen az élet na, Nem mindenki előnyös. 

Összességében arra jutottam, hogy azért vagyok megszállottja ezeknek a végletekig egyszerű, szenvedéssel és kávéfoltos pizsamákkal, nyűgös bevásárlásokkal, unalmas hétköznapokkal és lusta hétvégékkel teli történeteknek, mert ezek csakugyan körülvesznek minket a mindennapokban, mégis a legtöbbször rejtve maradnak; némán, az árnyékba burkolózva szövik át a saját- és ismerőseink életét, mégsem rohanunk megosztani ezeket a részleteket senkivel. Épp emiatt egy-egy ilyen könyv olyan, mint kinyitni valaki családi házának ajtaját és a koponyáját egyszerre: bekukucskálni oda, ahol nem csak insta-kompatibilis kompozíciók sorakoznak, kilesni a privát részeket, lerántani a leplet a kínos dolgokról, és megnyugodni, hogy igazából mindenki életében és fejében van káosz, nem csak a mienkben. Ebben persze van egyúttal valami provokatív is, hiszen szembesít vele, mennyire szégyellnénk is magunkat, ha valaki a mi fejünkbe tekintgetne ilyen invazívan. Lehet tiltakozni, de megkockáztatom, hogy aki azt hiszi, az ő belső monológjából írt regény kevésbé lenne felvállalhatatlanul kellemetlen, az nem tekintett még magába elég mélyen.

Ezek alapján bátran ajánlom a regényt azoknak, akik kedvelik a drámai és érzelemteli történeteket, ugyanakkor vágyják a könnyed kikapcsolódást és gyilkos humort is – a Valójában remekül garantáltan sírva nevetős, szemfestéket elkenős kombó – a borító nem hazudik. Ajánlom azoknak, akik szívesen olvasnak a hétköznapi ember hétköznapi problémáiról és kríziseiről, akik szívesebben heverednek ki a napágyra egy földhözragadt, de elgondolkodtató sztorival, mintsem hogy hullámvasutat mímelő plotline-okba bonyolódnának. És végül – nem hagyva figyelmek kívül főszereplőnk próbára tevő jellemét – ajánlom a könyvet a kötél idegzetűeknek és vérbeli empatáknak.

Idézetek

„Nehéz volt tudomásul venni, hogy a vonások, amelyeket eddig egyedül a sajátomnak tartottam, egy másik emberrel együtt alakultak ki, vagy teljességgel tőle kölcsönöztem őket. Nagyon gáz, hogy ki kell találnod, mi az Én, mi az Ő, mi a Mi. És sokkal gázabb, ha rájössz, hogy rosszul tudod.”

***

„Azokra a pillanatokra gondoltam, amikor ránéztem, és azt éreztem: Jézusom, ez az ember… – például amikor megalázott a boltban vagy dühében összetört egy bögrét vagy bevágott valaki elé a forgalomban. Végigfuttattam fejben a húszas éveimet, és őt hibáztattam minden rossz élményért, kiradírozva a születésnapokat, kirándulásokat, szombat reggeleket, vacsorákat, filmeket és családi karácsonyokat. Addig mustrálgattam a boldog emlékeinket, amíg ki nem derült, hogy mik is voltak valójában: a remény hamis pillanatai, amelyek elfedték az igazságot. Ez az ember megígérte, hogy szeretni fog, de hazudott. Ez az ember ellopta a macskámat.”

***

„Szerintem a legtöbb intelligens ember egy kicsit gonosz, és minden kedves ember egy kicsit hülye.”

***

„De ha a továbblépés nem áll másból, mint hogy felkelsz az ágyból és előrevonszolod magad, egy bizonyos ponton már meneküléssé válik.”

Borító: 5/4

Hogy fizikailag taszítónak érzem-e ránézni? Valahogy úgy. Hogy titkon szégyelltem-e nyilvános helyen előhúzni a táskámból…? Kicsit. Valljuk be, nem a polc éke, nem egy esztétikailag gyönyörködtető példány, mégsem érzek elégedetlenséget efölött, ugyanis maga a könyv is hasonló élmény: nem a legszebb életkép amit megleshetsz, inkább katasztrófaturizmusra hajaz, de ehhez a szétcsúszott, kaotikus, élénk, humoros és messze túl drámai történethez tökéletesen passzol a fedél a maga kicsattanó színeivel meg teátrálisan lesírt szemfestékével.

Értékelés: 5/5

Monica Heisley-nek volt egy címe, ami két szóval felidézi a sima mosolygós emoji kíséretében küldött lájkjel hangulatát, egy igazán, tényleg nagyon-nagyon, mondhatni fájdalmasan rusnya borítója, meg egy álma – és ez elég volt, hogy első pillantásra tudjam, NEKEM EZ KELL. A téma egyszerre komoly és teljességgel hétköznapi, az írónő pedig tökéletes érzékkel keveri ki az ennek tálalásához tökéletes hangvételt unalmas életszerűségből, teátrális önszabotázsból és fergeteges humorból.

Számomra felidézte kicsit a ’90-es évek klasszikus romkomjainak hangulatát, mégis úgy éreztem, sikerült azoknak egy hihetőbb és átérezhetőbb formuláját teremteni meg. Elődeihez hasonlóan maradt drámai és irritáló a frissen szakított – ez esetben elvált – nő kálváriája, de valljuk be, frissen szakítani valóban nem kellemes élmény, és csakugyan képes átírni kis időre a józanság amúgy jól alkalmazott alapvetéseit.

Ezt prezentálja tökéletesen Maggie útja és karaktere ahogy a mondhatni semmiből támadt (amúgy nem) válása utáni első évben evickél a magány, bizonytalanság, testképzavar, randizás, izoláció, majd végül lassan de biztosan a gyógyulás tengerén. Rengeteg bődületes ostobaságot csinál, számtalan felesleges google keresést indít, irdatlan sokat telefonál kéretlenül, minden adandó alkalommal keresztbetesz magának és túl nagy hangsúlyt fektet a felszínes dolgokra, de így marad emberi, így válik átérezhetővé, és így provokálja az olvasót mélyebb önreflexióra. Nekem ez bejön.

Ha érdekel a könyv, rendeld meg a kiadótól ITT!

Emma Noyes: Ne mondj le róla

„[…] néha lehetséges, hogy az ember szomorú legyen, és mégis örüljön, hogy él.”

Eredeti cím: Guy’s Girl
Oldalszám: 400
Megjelenés: 2024
Kiadó: Libri

Ginny, ​aki éppen csak ismerkedik a felnőttléttel, New Yorkba utazik, hogy újra találkozzon egyetemi barátaival, köztük Finch-csel, a fiúval, aki elsőévesként dobta őt. Ginnyt annyira megviselte a szakítás, hogy anorexia alakult ki nála, amiről persze egyik barátja sem tud semmit… Nem is baj, hiszen Ginny amúgy is elhatározza, hogy New Yorkba költözésével új életet kezd: élvezni fogja a kalóriákat, amelyeket egykor megtagadott a testétől, és végre talál valakit, aki valóban szereti őt.

Bár nem minden úgy alakul, ahogy Ginny eltervezte, Adriannel, a társaság egyik fiú tagjával egyre közelebb kerülnek egymáshoz. Ám Adriannek is megvan a maga sötét múltja, ami megakadályozza, hogy viszonozza Ginny érzéseit, és Ginny számára is nagy a tét. Ha közel engedi magához Adriant, akkor lelepleződik féltve őrzött titka, hogy evészavarban szenved. Bár nem vágyik rá, hogy megmentsék, talán ő és Adrian segíthetnek egymáson, hacsak nem ejtenek a másikon még nagyobb sebeket…

Emma Noyes, aki maga is a húszas éveiben jár, elképesztő empátiával és hitelesen mutatja meg a fiatal felnőttek szorongásait, és azt, ahogy az önmarcangolás, a gyermekkori traumák szinte lehetetlenné teszik, hogy őszintén kapcsolódni tudjanak egymáshoz. Ahogy Sally Rooney a Normális emberekben, úgy Emma Noyes is átütő erővel ragadja meg egy generáció életérzését.

Ahogy először megláttam a fent idézett félmondatot, tudtam, hogy ezzel kell kezdenem. Ugyan hadilábon állok a könyvvel, ezen a ponton mégis meg kellett álljak átérezni ennek a röpke pár szónak a jelentőségét, és megérteni, hogy hibák ide vagy oda, milyen sokat adhat a regény azoknak, akik akár személyesen, akár közvetetten kapcsolódnak a témájához, az evészavarokhoz. És erre tökéletes példa a fenti idézet: sokatmondó, és tökéletesen megragad egy gyógyulás folyamatával összefonódott lelkiállapotot; azt a válaszpontot, mikor már látod mi forgott kockán, értékeled az életet, de a teher még ott a válladon. Nem tűnt el a betegség, nem tanultál meg kíméletesebb lenni magaddal, és alapvetően sokkal inkább látod, milyen hosszú út áll még előtted, mint azt, milyen sokat megtettél belőle eddig.

Próbáltam szeretni ezt a könyvet. Tényleg. Már csak azért is, amiről az imént írtam: amiatt, mert fontos témát dolgoz fel, amiatt, mert ezzel sokaknak segíthet megértésre és akár a gyógyulás útjára találni, és azért is, mert amint a könyv elején lévő rövid előszóból kiderül, ez afféle terápiás írás volt az írónő részéről is. Hiszek abban, hogy a tragikus személyes történetekben hatalmas erő lakozik: segít összekötni azokat, akik hasonlókon mentek, vagy mennek most is keresztül, megteremti a közösség és megértettség érzését, amire ilyenkor a legnagyobb szükség van.

Úgyhogy a regény mögötti gondolatot és a benne rejlő lehetőséget igazán nagyra becsülöm, akárcsak a történet lassabb ütemű építkezését is. A 400 oldal nem annyira cselekmény, inkább egy állapot – egy evészavar nap mint nap történő menedzselésének, rejtegetésének és lassú, észrevétlen eszkalálódásának állapota –, ehhez illően pedig nem drámai fordulatokkal és eseménydús kapkodással igyekszik az izgalmat fokozni, hanem a betegség hétköznapokon átívelő jellegét mutatja be: azt, hogy bármit csináljon is főszereplőnk, Ginny, bármerre járjon, bárkivel is legyen, ez a problémája elkíséri, és beszínezi minden óráját.

Feltételezem ez a lomha életszerűség, a mindennapok dráma elé helyezése lehet az egyik oka annak, hogy gyakran hasonlítgatják a könyvet Sally Rooney regényeihez. Erre a vonatra természetesen én is felültem, most azonban felszerelve az összevetéshez szükséges minden infóval, engedjétek meg, hogy álljonmegamenetbaszki. Értem én a párhuzam alapját, de nagyon nem egy kaliber a kettő – mondjuk azt, hogy egy kategóriában indulnak, de nem azonos helyezésért, és most még finom voltam. Az egyszerű, életszerű tragikum valóban jó közös pont lehet, de úgy éreztem, Noyes számára ez messze nem jön olyan lélegzetvételszerű természetességgel, mint Rooney-nak; hiányzik belőle a stílus, hiányzik belőle valami, ami a „mondatalkotásra képes embert” és a „jó írót” megkülönbözteti. Valami jellegzetes.

De ha ezt félre is teszem, újabb nagy különbség, hogy Emma Noyes részéről nem vélem tudatosnak az írói folyamatot: elkapott egy komoly témát, és azt hitte erre fel lehet önmagában húzni egy komoly regényt, de elfelejtette, hogy ehhez nem elég a téma beható ismerete; kellenek a karakterek, mint szócsövek, őket pedig valahogy fel kell építeni, meg kell érlelni. Az nem játszik, hogy komoly krízisállapotokban lévő szereplők ugyanott tartsanak az ötvenedik és a háromszázadik oldalnál, márpedig itt ez a helyzet: sem Ginny, sem Adrian nem mélyül a történet előrehaladtával.

Mintha nem is önmaguk lennének, hanem önmaguknak csupán valami zs-kategóriás filmben alakított változatai; mintha állandóan emlékeztetniük kellene magukat, hogy szerepben maradjanak. „Oké. Ez vagyok én. Ez történt velem, és ezt érzem tőle. De az én karakterem nem érezhet ilyet, úgyhogy… úgyhogy nem érzem!” Rettentő kellemetlen mind Ginny, mind Adrian belső monológja, és nem azért, mert depresszív – azt jól ismerem, technikailag azért jöttem –, hanem azért, mert azon keresztül egy előre megírt narratívát próbálnak mindvégig magukra erőltetni – ami egyszerűen nem megy. Mint mikor a tinédzserkori ruháidba akarsz belepréselődni… már a próbálkozás is kínos. Átütött ezen az egész vért izzadós próbálkozáson, hogy az írónő már eldöntötte, milyen sémák vezérlik a szereplőket: nem hagyta őket életre kelni és megmutatni, milyenek akarnak lenni igazából. 

És persze értem én, hogy vannak alapsémák, amelyek mélyről jövően mozgatják az embert és teljesen áthatják a gondolatait – ezt, és más pszichológiai témákat is (mint a szorongás, rejtőzködés, people pleasing, kognitív irányzat) előszeretettel emelt előtérbe az írónő, de mindezt olyan tankönyvien és szájbarágósan, amitől teljesen hiteltelené váltak. Ilyen kisarkított formában közük sincs az átlagember élményéhez és tudatossági szintjéhez. Csupán lélektelen ismételgetés, ami butának nézi az olvasót, butává teszi a könyvet, és rettentő butává teszi a karaktereket is. Huhhh. Köszönöm, hogy kimondhattam.

Ha már buta karakterek. Oh érzem én, hogy egy lejtőn száguldok lefelé, és nem tudok megállni. Bűntudattal vegyített érzés most őszintének lenni, mert tudom én, hogy Ginny-t a betegsége miatt lehetne és kellene is sajnálni, megérdemli a lélekkel rendelkező olvasó empátiáját, mégis olyan eszméletlen trágya személyiség, hogy az ellehetetlenít bármiféle pozitív viszonyulást az irányába. Az a fajta lány, akiről rettenet kellemetlen, „ma sem kell kávé” kategóriájú pick me themed tiktokok szólnak, amelyek alá olyanokat kommentelsz, hogy *ez csak egy skicc, ez csak egy skicc…*. Az a csaj, aki „csak egy legjobb barát, ugyan, nem kell miatta aggódj” – miközben évekig, ÉVEKIG fűzi egy másik lány barátját. Aki 22:22-kor azt kívánja, hogy a pasi válassza a vele való situationshipet és ne vegye el a barátnőjét; aki boldogan és büszkén lesz „a másik nő”, és meg se fordul a fejében, hogy beavassa a barátnőt, hogyan csalja a szemét pasija… Pick me, choose me, love me all the way. Hihi, én nem vagyok olyan, mint a többi lány, hát én nem is értem a lányokat... a bikinijükben meg magassarkújukban, elég gázak, haha. Igen, mert nekem minden barátom fiú, tudjátok, én csak a fiúk nyelvét beszélem. Meg persze minden második fiúhaverommal összejövök, hátha valamelyiknek kellek. Visszatérő téma a könyvben, hogy Ginny az evészavara miatt tehernek érzi magát, úgy érzi kövér, csúnya, én emiatt nem kell senkinek… NEM CSAJSZI, csak retekszarul viselkedsz és észre sem veszed, de ennek az evészavarodhoz semmi köze. Ahhhhhrrg. Befejeztem.

Adrianre kár a szó is, egy cikkely szebb napokat is látott vécépapírból is részletgazdagabb figurát tudnék kivágni, mint amilyen ő lett, mert surprise surprise motherfuckers, továbbra sem lehet teljes karaktert alkotni egyetlen múltbéli sérelmet véve alapul. Vagyis lehet, de akkor tessék, ez lesz az eredménye. Sziasztok, ő itt Szilvás Adrián, van egy álma, egy traumája, meg egy kontinenssel odébb egy nagymamája…

Ha már itt tartunk, Adrian kapcsán engem derült égből villámcsapásként ért az általa behozott magyar szál. Azt hittem, hogy átmeneti szín lesz csupán, de meglepetésemre jó tarkára festette az egész történetet: volt benne Budapest appreciation, városnézés, elmaradhatatlan kocsmatúra, kontextust tekintve nagyon random, de más tekintetben abszolút helytálló politikai ejnyebejnye, savanyú magyar kisnyugdíjasok… mondom, a fene se számít erre egy-két fejezettel a szabvány new yorki szenvedés után, de én nagyra értékeltem! Jó, a magyar nevek kicsit kizökkentően hatottak – meg engem a József informálisan, de becézetlen alakban használva kivéreztetett –, meg nem tudom, hogy a fordító a ludas, vagy maga az írónő néz minket kicsit földönkívülinek, de a magyar beszédet sikerült rendkívül életszerűtlenül szövegezni. Tudom, mi itt rohamléptekkel visszafele haladunk az időben, de komolyan azzal kell ezt szemléltetni, hogy a magyar szereplők úgy beszélnek, mint a késő kommunizmusban menőnek és haladónak látszani igyekvő kamaszok? Cimbi? Barátom, testvérem – unironikusan. Senki sem beszél így. Kegyetlenül cringe-eltem ezeknél a párbeszédeknél, és már csak egy „pajtásom” választott el attól, hogy tökönszúrjam magam.

És csak hogy újabb jó hírrel emeljem a hangulatot, a dialógusok a magyar jelenetekben talán kínosak, de közel sem olyan bosszantóak, mint az összes többi sekélyes, életszerűtlen és totál üres szócséplés, amit szereplőink folytatnak. A beszélgetéseknek egyszerűen nincs lelke, nem érződik belőlük a két fél kapcsolata, és emiatt a kémiájuk sem. A legközhelyesebb egysorosokat dobálják egymásnak, mintha a chat gpt tanította volna őket kommunikálni.

Guess what, kurvára elégedetlen vagyok. Nagy reményekkel ugrottam neki Noyes regényének, sokat vártam a kitárulkozásától, a témától, nagy potenciált tulajdonítottam a karaktereknek, és vártam a lélektani mélységet, hogy egyszer csak beüt… most viszont afelé hajlok, hogy az, hogy fizikailag és mentálisan képes valaki írni, az nem azt jelenti, hogy kell is. Bár a történet meg a szándék példás és értékelendő, a Ne mondj le róla könyvként nehezen állja meg a helyét, és tőlem is bőven több face palmot kap, mint ahány pontot.

Idézetek

„Ginny nem tudja biztosan, melyik volt előbb – a rossz szokás vagy a fiú.

Majdhogynem egyszerre jelentek meg, mint két vonat, amint ellentétes irányból fut be az állomásra. És amikor kigördülnek, az egyiknek sokkal tovább tart elmenni, mint a másiknak.

A felszínen úgy tűnik, a kettőnek semmi köze egymáshoz – az egyik emberi lény, a másik emberi hiba. De legbelül mindkettőt ugyanaz hajtja: a szeretet hibás változatai. Az első esetben rosszul szeretni egymást, a másodikban rosszul szeretni magunkat.”

***

„Az a helyzet, hogy Ginny túl könnyen adja a szeretetet. Úgy osztogatja, mint egy szórólapot az út szélén. Elfogad bárkit, megbarátkozik bármivel. Mire szétosztogatja a benne lévő összes szeretetet, önmagának nem marad már semmi.”

Borító: 5/4

Jó, jó. Okés. Rendben van. Harmonikus, szép a színe, a rajzolása, a virágok, a háttér-szöveg egyeztetése… csak egyetlen kulcskérdésem maradt: mi köze a történethez?

Értékelés: 5/2.5

Nagyon akartam szeretni ezt a könyvet – és nagyon próbáltam, még akkor is, mikor ez a vágyam nem látszott csettintésre valóra válni. A Ne mondj le róla ígéretes, és igazán nekem való csomagajánlattal kecsegtetett: itt van 400 oldal, az emberek szerint tiszta Sally Rooney, egyszerű, mindennapi, szenvedős, ott van valahol a memoár-spektrumon, és mindemellett egy elég komoly mentális betegség köré szerveződik. Már ennyi alapján is my type of shit, és az itt felsoroltakat nem is vitatnám el. Mégis azt érzem, annyi ponton elcsúszott a regény megvalósítása, hogy az utolsó 200 oldalra már tényleg csak a végét vártam: a dialógusok közhelyesek, laposak és valószerűtlenek, a karakterek olyan hiteltelenek, mintha csak saját maguk szerepét akarnák fél gőzzel és minimál efforttal eljátszani, Ginny pedig akármennyire is empátiát keltő élethelyzetben van, átütően idegesítő és ellenszenves, mint ember. Így összességében akármennyire értékelem is az alapötletet és a történet megírásának célját, mégsem érzem, hogy az írónővel összefújna még minket a szél a jövőben.

Ha érdekel a könyv, rendeld meg a kiadótól ITT!