Jodi Picoult - Apró csodák

„Különbség van az aktív és a passzív rasszizmus között. Kicsit olyan ez, mint a mozgójárda a repülőtéren: ha gyalogolunk, gyorsabban haladunk, mint azok, akik csak állnak, de végül mindnyájan eljutunk ugyanoda.”

Eredeti cím: Small great things

Oldalszám: 480

Megjelenés: 2017

Kiadó: Athenaeum

Ár: 3999 –

Ruth ​Jefferson már több mint húsz éve dolgozik szülész szakápolóként egy connecticuti kórházban, amikor egy újszülött vizsgálatát követően váratlanul másik páciens mellé osztják be. Az újszülött szülei a fehér felsőbbrendűséget hirdetik, ezért nem akarják, hogy az afroamerikai Ruth akár csak hozzáérjen a gyermekükhöz. A kórház helyt ad a kérelmüknek, másnap azonban a kisbaba életveszélyes állapotba kerül, miközben egyedül Ruth tartózkodik a csecsemőszobában. Engedelmeskedjen a főnöke utasításának, vagy avatkozzon közbe?

Ruth habozik megkezdeni az újraélesztést, s ennek eredményeként emberöléssel vádolják. Kennedy McQuarrie közvédő vállalja az ügyét, de már a legelején váratlan tanáccsal szolgál: ragaszkodik ahhoz, hogy faji kérdések szóba sem kerülhetnek a bíróságon. Ruth, aki értetlenül áll a döntés előtt, próbálja folytatni az életét – már csak kamasz fia érdekében is –, miközben az ügye egyre nagyobb port kavar. Miután megkezdődik a tárgyalás, Ruthnak és Kennedynek ki kell vívnia egymás bizalmát, ám eközben mindketten szembesülnek azzal, hogy talán alapvetően elhibázott minden, amit a másikról – s önmagukról – tudni véltek.

Jodi Picoult végtelen alázattal, empátiával és alapossággal közelít kiváltság, előítélet és igazság kérdéséhez, s nekünk, olvasóknak sem kínál egyszerű, könnyen emészthető tanulságokat. Az Apró csodák egy rendkívüli író csúcsteljesítménye.

Jodi Picoult neve már régóta állt a várólistám élén, a lélek azonban sokáig nehezen vitt rá arra, hogy kézbe vegyem bármelyik könyvét is. Valahogy mind már messziről suttogja egy gigantikus bokszmeccs ígéretét, amelyből mindig a regény kerül ki győztesen: üt, vág, földbe döngöl, te meg összezuhansz és csak próbálkozhatsz összekaparni magad. Én meg azt mondtam, bár legyen meg a dolog szépsége, én talán még nem kérnék ebből. Mégis, ezekben a fülszövegekben van valami, ami nem hagy nyugodni, ha egyszer már elolvastad őket, ugyanis valamennyi olyan témát ragad meg, amely épp amilyen kemény, annyira nem hagyja azt sem, hogy szó nélkül elhaladjunk mellette.

Egy szó mint száz, végül félelmeimet félretéve eldöntöttem, hogy kiszolgáltatom magam az írónőnek, tegyen velem, amit tenni kíván – már csak az maradt kérdéses, melyik regénye lesz a leghatásosabb kezdés. Annyi és annyi érdekes alapötlet közül válogathattam… az Apró csodák azonban még ezek közül is kitűnt, így azon kaptam magam, hogy míg egyik percben még a polc előtt szobroztam, a következőben már kényelembe helyezve magam a könyvtár kanapéján belemerültem a történetbe – ez pedig egyfajta villámolvasást indukált.

A teljesség igényével élve az indokokat felsorolni közel lehetetlen: a könyv összes szegmensére, elemzési pontjára megéri szánni pár szót – pár oldalt –, így tartok is tőle, hogy végül elveszve az Apró csodák csodáinak tengerében nem tudok mindenre kitérni. De félre az aggodalmakkal, kezdeném a legkézenfekvőbbel, ami megfoghatja az olvasót, s ami engem is az első perctől kezdve nem hagyott letenni a könyvet: az írásmóddal. Ami egyszerre egyszerű és különleges, részletes és olvasmányos, tudományos és hozzánk szóló. Jodi Picoult egy szó, mint száz, magával ragadóan ír, mesterien szövi egymás után a mondatokat akár párbeszédről, akár leírásról van szó, s nem utolsósorban harmonikusan lavíroz komolyság és finom humor közt, ahogy azt egy jó történet megköveteli. Emellett külön megemlíteném a metaforáit – imádtam őket, különlegesek, kifejezőek, ütősek voltak, kész élménnyel ért fel olvasni őket.

Ezt mind fontosnak  tartottam megemlíteni, ugyanis van az a könyvmoly berkekben jól ismert közhely, miszerint nem csak az számít mi van leírva, hanem hogy hogyan. Tehát az alapunk, az írói tündöklés már adott, Picoult azonban jó példával járva elöl arra használta a tehetségét, hogy egy – de igazából nem is csak egy… – igen komoly témára hívja fel vele a figyelmet.

Akárcsak a legtöbb taburól, a rasszizmusról is nehéz beszélni. Kicsit olyan, mint vékony jégen járni, vagy kötélen egyensúlyozni sokezer méter magasan: bizonytalan a terep, az ember minden szavára kínosan ügyel, elvégre ki tudja, mikor mond valami rosszat, valami politikailag nem korrektet, mikor tapos valaki lelkébe, s ahogy arra az írónő rengeteg szituáció által rávilágított, ott van a gondolat, hogy „ettől meg ettől most nem tűnök-e túl ilyennek vagy olyannak? Túl fehérnek, túl kisebbséginek, esetleg rasszistának…”. Ezt a témát firtatni olyan, mint méhkasba nyúlkálni, megbolygatja a hallgatás látszólag nyugalmas, alaposabban megvizsgálva azonban elfojtott feszültségektől túltengő állóvizét, hirtelen mindenkit állásfoglalásra késztetve, holott egy téma sosem lehet ennyire egyszerűen fekete vagy fehér már ha megbocsátotok ezért a kifejezésért.

Minduntalan magyarázatot keresünk a jelenségre, beszélünk az ismeretlentől való félelemről, a hatalom gyakorlásáról, teljesen azonban sosem érthetjük, így jogos a kérdés, mégis hogyan lehetne képes egy kiváltságos fehérként élő írónő élethűen és kellő körültekintéssel írni a témáról? Túlzott részrehajlás nélkül festeni le az ügyet mintegy megugorhatatlan akadálynak tűnik, mégis, ha létezik rá tökéletes megoldás, akkor azt Jodi Picoult produkálta.

Történetünk elsődleges főszereplője egy afroamerikai szülészeti ápolónő, Ruth, aki immár húsz éve kifogástalanul végzi a munkáját, egyszeriben mégiscsak rosszkor kerül rossz helyre, mikor egyik kollégáját váltva a fehér felsőbbrendűséget hirdető házaspár kisbabáját kell vizsgálja. A szülők, s a főnővér utasítására Ruth nem érhet többé a gyerekhez, hamarosan azonban olyan vészhelyzet adódik, melyben nincs jó megoldás: ha nem segít a haldokló gyereken, akkor vét minden ellen, ami nővérként – és emberként! – kötelessége, ha viszont tesz valamit, akkor felettese parancsának szegül ellen, mely szintén komoly következményeket vonhat maga után. Végül a nő minden tettét ellene fordítják, s ahogy az eset tragédiába torkollik, a gyászoló szülők számára nem nehéz bűnbakot találni: ennek megfelelően egyenes út vezet a bíróságra.

Tény, hogy a könyv már eddig a pontig sem nevezhető sétagaloppnak, az írónő innentől kezdve veti bele magát igazán masszívan a rasszizmus témájába, mégpedig azzal, hogy Ruth mellett újabb két szemszöget vezet be: a neonáci apáét, Turk Bauerét, valamint az ápolónő fehér védőügyvédjéét, Kennedyét. Három különböző helyzet, három különböző meggyőződés, s ezáltal a három tökéletes lencse, amin át szemlélhetjük a hátrányos megkülönböztetést s a faji előítéleteket. Jodi Picoult szerintem maradéktalanul körüljárja a kérdést azzal, hogy betekintést enged e háromféle nézőpontba: az áldozatéba, a rasszistáéba, s egy egész egyszerű polgáréba is, aki bár nem vallja magát előítéletesnek, hosszú úton halad végig, mire megérti ügyének lényegét,  az ügyfelét nap mint nap érő sérelmeket.  

„ – Magának méltányosság kell.[…] 

– Törvény előtti egyenlőséget akart mondani – javít ki. 

– Nem, méltányosságot. Egyenlőség az, ha mindenkit egyformán kezelünk, a méltányosság azonban figyelembe veszi a különbségeket is, hogy mindenkinek legyen esélye a győzelemre. – Felemelem a tekintetem. – Az első tisztességesnek tűnik, a második az. Egyenlőség, ha ugyanazt a nyomtatott vizsgalapot adjuk mindkét diáknak, de ha egyikük vak, míg a másik látó, ez nem méltányos. Egy Braille-írásos és egy nyomtatott vizsgalap ugyanazokkal a kérdésekkel – ez méltányos.”

Ez az idézet nagy kedvencem lett, s szerintem remekül átadja, miféle értéket is kívánt az írónő közvetíteni: azt, hogy a megoldás igazából nem az egyenlőség hangoztatásában rejlik, hanem a különbségek figyelembe vételében és elfogadásában. Mert tény, hogy nem vagyunk egyformák, de attól lehetünk mind értékesek.

Számomra éppen ezért volt különösen jó pont Kennedy karaktere, az ő személyiségfejlődésén keresztül láthattuk leginkább az egész lényegét. Az ügyvédnő nem tartotta magát rasszistának, mégis együttműködött egy olyan rendszerrel, világgal, mely az volt, s így, mint arra az alábbi idézet rámutat, a rasszizmus passzív résztvevőjévé vált.

„Különbség van az aktív és a passzív rasszizmus között. Kicsit olyan ez, mint a mozgójárda a repülőtéren: ha gyalogolunk, gyorsabban haladunk, mint azok, akik csak állnak, de végül mindnyájan eljutunk ugyanoda. Az aktív rasszizmus az, amikor a fejünkre tetováltatunk egy horogkeresztet. Az aktív rasszizmus az, amikor közöljük a főnővérrel, hogy afroamerikai ápolónő nem nyúlhat a gyerekünkhöz. Vagy nevetünk egy négeres viccen. De a passzív rasszizmus? Amikor látjuk, hogy csak egyetlen fekete dolgozik az irodában, mégsem kérdezünk rá a főnöknél, hogy miért. Amikor olvassuk a negyedikes gyerekünk történelemkönyvét, és látjuk, hogy a feketék múltjából egedül a rabszolgaságot említi, mégsem kérdezünk rá, hogy miért. Amikor a bíróságon olyasvalakit védünk, aki ellen csakis a bőrszíne miatt emeltek vádat, mégis elsiklunk a tény felett, mintha nem lenne fontos.”

A történet végéig eltartó folyamat eredménye volt megszülni a beismerést, hogy a passzív rasszizmus mennyire átszövi a legártalmatlanabb emberek életét is, s hogy e felett milyen egyszerű is átsiklani. S itt igazából már akár el is rugaszkodhatunk a faji előítélet szűkebb tárgykörétől, átvezethetjük ezt mindenféle hátrányos megkülönböztetésre, lehet szó anyagi helyzetről, munkáról, korról, súlyról… komolyabb helyzetektől az egészen aprókig bárhol felütheti fejét diszkrimináció, ami ellen természetesen fel is emeljük a hangunkat, akkor aztán pláne, ha minket ér az igazságtalanság. Jodi Picoult rettentő elgondolkodtató kérdése azonban az lenne, vajon gondolunk-e valaha azokra a dolgokra, amelyekben nem hátrányt, hanem épphogy előnyt szenvedünk másokhoz képest – vagy épp mások kárára? S vajon eléggé hívei vagyunk-e az egyenlőségnek ahhoz, hogy saját kiváltságainkról lemondjunk ennek érdekében? Azt hiszem erre nem túl nehéz választ találni – egyelőre azzal takarózhatunk, hogy csak emberek vagyunk, bár nem hinné, hogy ez elegendő kifogás.

Long story short, Jodi Picoult kellő körültekintéssel vitte végig a választott témáját, de a rasszizmus kérdése mellett a történet többi nehézkes szegmensének akadályait is sikeresen vette, tanúbizonyságot téve alapos kutatómunkájáról. A szituációk, témakörök, melyekbe belement az Apró csodákban, mélyebb ismereteket is igényeltek, ettől váltak nagy kihívássá, majd végleges formájukat felöltve még nagyobb sikerré. Ilyen volt eleinte a kórházi munkák és az ott dolgozó Ruth feladatainak, életvitelének megjelenítése, a bírósági eljárás folyamatának részletes bemutatása, egy gyermek elvesztésének fájdalma, de a neonáci szervezetek belső működésének feltárása is: melyek csak az írónő kifogástalan felkészültségével válhattak igazán hitelessé.

Az írásmód, a témák kibontása, a cselekmény – mely végig sodró lendülettel haladt –, a szerző felkészültsége tehát sehol nem hagyott maga után kívánnivalót, a karakterekről azonban még nem beszéltünk, így velük zárnék.

Egyikük sem tökéletes. Ki-ki pozitívabb vagy negatívabb színben tűnik föl szerepétől függően, például Turk Bauert az idő kilencven százalékában egy gyűlölködő szemétládának ismerhetjük meg, míg Ruth az áldozatot képviselve talán nagyobb megértést vált ki az olvasóból. A saját szemszögek révén azonban tágabb képet kaphatunk valamennyiükről. Megérthetjük a legbelsőbb motivációjukat – még Turkét is. Megismerhetjük a feketék – és homoszexuálisok, és más vallásúak és így tovább – iránti ellenérzései mögött húzódó tapasztalatait, fiatalkorát, s az afroamerikai nővért tönkretenni akaró agresszív neonáci férfi álarca mögött rejtőző, halott gyermekét gyászoló édesapát. Bár tetteire nincs mentség, a megítéléséhez mindent számításba kell vennünk, jót is, rosszat is. Ugyanígy: bár Ruth a kezdetektől mint pozitív karakter szerepel, a történet során számos kevésbé szimpatikus vonását is megismerhetjük, látjuk naivnak, látjuk elutasítónak, keményfejűnek, makacsnak. Kennedy pedig minden jószándéka ellenére folyton beleesik a legemberibb hibákba, például azzal, mikor az eljárásra csak a maga ügyvédi sikereként vagy bukásaként kezd tekinteni ahelyett, hogy védence szemszögéből szemlélné az ügyet. Mind csodásan kidolgozott, egyszerre jó és rossz, ezáltal ízig-vérig emberi szereplők lettek, talán éppen ezért voltak képesek oly őszintén kelteni fel az én érdeklődésemet is sorsuk alakulása iránt.

Minden összevetve ezt a könyvet jószívvel fogom ajánlgatni ezentúl a legtöbb ismerősömnek – megsúgom, sok esetben már meg is tettem, terjesztem az igét, ahogy a csövön kifér –, úgy tartom ugyanis, hogy minden tekintetben megéri figyelmet és időt fordítani rá. Ajánlom annak, aki igényes, precíz munkákat szeret a kezébe venni, ajánlom azoknak, akiket nem tántorít el egy-egy igazán komoly téma, ajánlom azoknak, akik nyitottak elgondolkodni, akkor is ha tabuk kerülnek terítékre. Ajánlom Picoult rajongóinak, s azoknak is, akik csak most szándékoznak ismerkedésbe kezdeni az írónő munkásságával: ennél impresszívebb kezdést szerintem keresve sem találhatnak.  

Kedvenc karakterek:

Számomra a könyv egyik hatalmas erőssége, hogy nem fest le tökéletes karaktereket, senkit sem idealizál, vagy próbál jobb, szerethetőbb emberré tenni. Ezáltal mindenkiben van jó, mindenkiben van rossz, így lesznek valósághűek és emberik… bár az arányok természetesen nyomnak valamicskét a latban. Így valamennyi fő-, és mellékszereplő belső motivációja érthető volt, ugyanakkor mind hibáztak is – nem is keveset. Kedvencet választani éppen ezért nehéz, ugyanis mikor éppen megértettem valamely szereplő legbelsőbb érzéseit, céljait, akkor mindig közelebb is került hozzám, aztán többnyire jött valami olyan húzás, vagy beteg gondolatmenet, amely egycsapásra felülírta a pillanatnyi szimpátiám. Ám ezek után is Kennedy maradt számomra a legszerethetőbb: miután őt egyik szélsőséghez sem sorolhattuk, s inkább afféle külső szemlélője volt ezeknek, tökéletes képviselője lett az átlagembernek, ennek megfelelően pedig egyszerre próbált jó lenni – jó anya, jó feleség, jó a karrierjében, jó másokhoz –, s esett gyakran a legemberibb hibákba, mint például az önzés.

Kedvenc részek:

Eszméletlen érdekesnek találtam történetünk elején Ruth kórházi leírásait, azt, hogyan viszonyult a betegeihez, hogyan végezte a munkáját, de a legnagyobb kedvencem mégis a tárgyalás menete lett. Bár karrier szempontjából mi sem állhatna tőlem távolabb, mint a jog, rájöttem, hogy tévében nézni, vagy olvasni róla kifejezetten szeretek, így a teljes eljárás bemutatása, ezáltal az amerikai bíróságok működésének megismerése és hasonlók teljesen lenyűgöztek.

Kedvenc idézetek:

„Azután egy nap hirtelen megértettem: azért veszítjük el a számunkra fontos embereket, hogy jobban megbecsüljük azokat, akik még megvannak. Nincs már magyarázat. Máskülönben Isten szadista állat lenne.”

***

„Nála tudom, hogy feltehetem a hülye fehér kérdéseimet, nem fog megítélni a tudatlanságomért. Hasonlóképpen: ha a lábára lépek, kapásból megmondja. Arra gondolok, amikor elmagyarázta a különbséget a hajfonatok és –hosszabbítások között, vagy amikor arról kérdezett, hogy ha leégünk a napon, mennyi idő múlva kezd hámlani a bőrünk. Nagy különbség, hogy tojáshéjon táncolunk vagy bátran belevetjük magunkat egy kapcsolatba. Nem mondom, hogy ez mindig tökéletes vagy akár kellemes, de miután egymás tiszteletében gyökeredzik, őszinte és egyenes.”

***

„Hát nem őrület, annyira szeretni valakit, hogy új életet teremtsünk vele? Mintha összedörzsölnénk két fadarabot, hogy szikrát csiholjunk – valami elevent és sziporkázót, ami egy perccel korábban még nem létezett.”

***

„Mi van, ha a világ olyan kirakójáték, amibe nem illünk? Ha csak úgy maradhatunk fent, ha megcsonkítjuk magunkat, lenyirbáljuk az éleket, addig csiszolgatjuk magunkat, amíg nem találunk egy helyet?”

***

„Talán amennyire szeretünk valakit, annyira vagyunk képesek gyűlölni is. Olyan ez, mint egy kifordított zseb.”

Borító: 5/5

Őszintén, szerintem lehetetlen volna ennél tökéletesebb borítót találni az Apró csodákhoz. Imádom a letisztult, mind alapjában, mind betűtípus tekintetében egyszerű stílusát, a sok színes lap szimbolikáját úgyszintén – egy ekkora horderejű történet mellé nem is kell ennél több szerintem. Nem vonja el a figyelmet a téma komolyságáról, ugyanakkor finoman, visszafogottan ad belőle némi ízelítőt.

Pontozás: 5/5*

Bár szigorúan véve apró csodákról beszélünk, szerintem még vita tárgyát képezhetné, mégis mekkora csoda az, amit Jodi Picoult ezzel a durván ötszáz oldallal szabadjára eresztett. Talán az emberiség egésze szempontjából csakugyan apró, ugyanis akármennyire sajnálatos is, köztudott, hogy egy ember, de még egy könyv sem képes önmaga megváltoztatni a világot. Mégis, ha az egyénre gyakorolt hatását tekintjük, az a bizonyos csoda már hatalmas, ragyogó, olyan, mint valami tűzijáték az agyban. Felnyitja az ember szemét, elgondolkodtat, üt-vág és beeszi magát az ember fejébe, hogy aztán ott dübörögjön nem csupán olvasás alatt, de utána akár hetekig tovább. Mert egy ilyen történet mellett egyszerűen nem mehetünk el szó nélkül, nem állhatunk tovább az utolsó oldal után anélkül, hogy jó alaposan megrágnánk a történet minden kegyetlenségét, igazságtalanságát – s a valóságot, amit mélyremenően, több teljesen különböző életúton keresztül mutat be. Köntörfalazás nélkül, nyíltan, elkeserítően, izgalmasan – zseniálisan.

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

Olvastatok már Jodi Picoulttól?

Mi a véleményetek a munkájáról, melyik a kedvenc írásotok tőle? gyertek, beszélgessünk kommentben! ;)