Meg Cabot & Kim Harrison & Lauren Myracle & Michele Jaffe & Stephenie Meyer - Pokoli(an unalmas) báléjszakák

„Miranda azon gondolkodott, vajon másnak is van-e rádióhang a fejében, amin folyamatosan a Nagy Szívás Show megy?”

Eredeti cím: Prom Nights from Hell 

Oldalszám: 248 

Megjelenés: 2009 

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó (Vörös Pöttyös sorozat) 

Ár: 2999 –

Tartalom: 

Meg Cabot – A pusztító lánya (The Exterminator’s Daughter); Kim Harrison – Madison Avery és a Nagy Kaszás (Madison Avery and the Dim Reaper); 

Lauren Myracle – A virágcsokor (The Corsage); 

Michele Jaffe – Csók és ármány (Kiss and Tell); 

Stephenie Meyer – Földi pokol (Hell on Earth)

Áll a bál, de para! Az öt izgalmas történet középpontjában a bál áll, pontosabban afféle para-bál, ahogy aztán pokoli táncol lejtenek mindenféle lények.

Délután, amikor még azon görcsöltél, hogy kétballábas vagy, és leginkább a ruhásszekrényed szegényessége aggasztott, eszedbe sem jutott, hogy maga a Nagy Kaszás visz majd a táncba… Márpedig ő nem azért kért fel, hogy a toiletted dicsérje…

Némely estély akciódússá fajul, olykor kivégeznek egy harapós kedvű vámpírt, angyalok csapnak össze démonokkal, szóval valamivel izgalmasabbak, mint egy retro öltönyös DJ szövegelése, és a lakásból sem kell kimozdulnod. Az ajtóval ne bajlódj, vagy bejönnek, vagy nem…

Szóval engedd el magad! Rémes estéd lesz!

Kéremszépen… a könyv első hibája a fülszöveg: olcsó trükk. Jó, olcsó trükk mégis beugrottam, ahogy gondolom sokan mások is, de ez már más kérdés. Én még töprengtem, hogy el merjem-e kezdeni. Nem lesz ez nekem azért túl… ijesztő? A fülszövege ugyanis eléggé ezt sejteti… hát, a fülszövege az jól lett megírva, ennyi.

A könyv kevésbé.

Untam. Nem borzongtam, nem izgultam, nem érdekelt, mi lesz a következő oldalon, csak szimplán halálra untam magam, mindennemű túlzás nélkül. 

Mert konkrétan azt éreztem, hogy sehol, semelyik történetben sem történik SEMMI. Egyik sem keltette fel annyira az érdeklődésem, hogy ha lenne tovább, akkor folytassam, mégis azt éreztem például az első kettőnél, hogy pont akkor lett a sztori elvágva, amikor talán végre érdekesebbre fordulhatott volna a cselekmény… de kit akarok áltatni? Jó lenne, ha egyedül az lenne a baj, hogy nem történt semmi, de egyszerűen az írók munkája sem volt megfelelő. Szóval hiába folytatódtak volna… a színvonal attól nem lesz jobb. Sőt, valószínűleg inkább én rendeztem volna kisebb horrorjelenetet, mikor kiskanállal akartam volna kivájni a szemem, csak ezt ne kelljen folytatni. Ne, ne, ne, ne, nee!

Az első kettő történet még csak ilyen szimplán rossz volt, azon túltettem magam, de  a harmadik, a Virágcsokor konkrétan megőrjített. Tudjátok, miért? MERT JÓ VOLT! Vagyis… hát, jó lett volna. Mondjuk egy olyan szerző kezében, aki tud mit kezdeni egy ilyen elképesztően hiperszuper és atomjó alapötlettel. Ebből akár egész regény hossznyi, igazi sötét, és ijesztgetős regényt lehetett volna faragni, de az, hogy ilyen rövid volt, azt eredményezte, hogy el is lett kapkodva. Minden túl gyorsan történt, és ahogy meg volt írva, előbb emlékeztet egy gimis mini-drámára, mint egy velős horrorra, és ez totál elrontotta az amúgy ígéretesnek tűnő élményt. Ez a történet volt az egyetlen reménysugaram a többi között, de már ez is cserben hagyott… hadd ne mondjam, milyen lett a maradék kettő…

Jó, a Csók és Ármány című novellának konkrétan azt éreztem, hogy nem volt egy fél nyúlbogyónyi értelme sem. Történtek dolgok, meg csöpögtettek el olyan infókat, amikből azt hittem, lesz is valami, aztán… aztán nem is tudom, hogy lett vége, de valahogy olyan „bumm!” módon ugrott elő az a befejezés, csak úgy a semmiből. Volt egy kis ez, egy kis az, de azt meg nem mondta el senki, hogy miről is van szó egyáltalán, ami engem iszonyúan zavart.

Stephenie Meyer novellájához meg úgy érzem, bölcsebb lenne nem is fűznöm semmit, de egyszerűen nem tudom megállni, mert miután az Alkonyat az egyik kedvenc könyvsorozatom, ha valakiben, hát Meyerben őszintén bíztam, és ezzel aztán csúnyán cserbenhagyott. Az egyik, ha nem a leggyengébb történet lett mind az öt közül, bár felteszem, talán csak én látom így, azért, mert tőle minimum egy Alkonyat színvonalat vártam el. Erre mit kaptam…

Á, úgy egyáltalán, mit kaptam ettől a könyvtől? Ön,- és tömeggyilkossági hajlamot, idegbajt, csalódást, unalmat, és elvesztegetett perceket az életemből – és a nyár utolsó hetéből. Kicsit pipa vagyok. Aki még így sem érti, miért, annak csak annyi tanácsom lenne, hogy a kötetet lehetőleg a könyvtárból kölcsönözze ki, kérje kölcsön valakitől, vagy lopja ki egy halott olvasó kezéből – isten ments’, hogy pénzt adjon ki rá –, de olvassa el, és akkor egészen biztos, hogy jobban átérzi majd ennek a kusza kis értékelésnek valamennyi sorát.

Kedvenc történet:

Lauren Myracle – A virágcsokor.

Kedvenc idézetek:

„Ugyan már! Ez lehetetlen! Vámpírok nem léteznek!

***

„A barátokat túlértékelik.”

***

„Ez amúgy sem randi. Ez kivégzés.”

***

„– Egyébként, miért hívják Kertésznek? – kérdezte a műszempillás nő a férfit.

– Azt hiszem, azért, mert ügyesen gyomlál ki dolgokat.

– Dolgokat?

– Fogak, körmök, ízületek. Így veszi rá az embereket, hogy beszéljenek.”

Borító: 5/5

Istenkém, úgy érzem ez az egyetlen pozitívum, amit felhozhatok a könyv kapcsán. Persze ez sem egy nagy dolog, igazából rém egyszerű, de az legalább szép. Egy fekete háttér előtt ízlés kis kék virág ellen nem sok mindent hozhatna fel bárki is, úgyhogy szerintem ha egy valami jó lett a könyvvel kapcsolatban, akkor az a borító.

Pontozás: 5/1.5

Nem akartam én ennyire lehúzni, de annyira lagymatag volt, hogy már a kegyelem két pontot is akkora túlzásnak éreztem, főleg ha tekintetbe veszem, hogy az öt novella közül összesen egy volt, ami úgy-ahogy tetszett, és a megvalósításával még annak sem voltam megelégedve. A fülszöveg jó kis borzongást ígér, olyan rémtörténeteket, amik miatt mániákusan akarná az ember ellenőrizgetni, hogy bezárta-e az ajtót, én meg még egy ártalmatlan, napfényen csillogó gyémántgyűrű vámpír előtt is hamarabb zárkóznék be. Esküszöm, ennél a könyvnél még az is ijesztőbb. Nem mintha panaszkodnom kéne, amiért nem fogom magam összepisilni álmomban, de ennél egy fél fokkal – vagy négy és fél fokkal – több izgalmat igazán el tudtam volna viselni.

Kelly Oram - Cinder és Ella

„Mi ketten tényleg Cinder és Ellamara vagyunk. Én a közrendű lány, ő a herceg.”

Eredeti cím: Cinder & Ella

Oldalszám: 400

Megjelenés: 2015

Kiadó: Móra Könyvkiadó (LOL sorozat)

Ár: 2499 –

Ella élete minden, csak nem tündérmese. Nyolc hónapja vesztette el édesanyját egy balesetben, ő pedig súlyos sérüléseket szenvedett. Most gyerekkora óta nem látott apjához meg annak új családjához kell költöznie. Mesés…

Egyvalaki tartja benne a lelket: Cinder, akivel évek óta barátok a neten, de sosem találkoztak. Ella annyit tud, hogy a srác vicces, szexi, okos, és ugyanakkora könyvmoly, mint ő. (Á, egyáltalán nem az esete…) Fogalma sincs róla, hogy Cinder az egyik legmenőbb hollywoodi színész, aki a kedvenc fantasyregényükből készült filmben játssza a herceget. Vajon képes a valóságban is tündérmesévé változtatni Ella életét?

Nem is tudom, utoljára melyik könyvnél féltem ennyire a csalódástól. Itt konkrétan rettegtem. Az írónő nálam már alakított egy szépet a Szívzűrterápia strébereknek c. könyvével, szerintem minimum ötször újraolvastam már, annyira szeretem – nekem, lehet, hogy tényleg csak nekem, de túlmutat az átlagos LOL színvonalon. Tény, engem megérintett a témája, és valószínű ez emelte ki a többi hasonló könyv közül, de nem lényeg. Ami fontos, hogy éreztem valamit az olvasása közben. És éppen ez az, ami miatt kétkedve álltam neki az új könyvének: nem akartam egy átlagos LOL-t kapni. Nem akartam a szokásos bénázó főszereplőt, a gimi legmenőbb focistáját, a sok ciki eseményt, ahol már inkább én fogom a fejem kínomban, hanem arra vágytam, hogy ez is éppoly kiemelkedő legyen a szememben, mint az elődje, és őszintén megmondom, erre gondolni sem mertem volna, hogy bekövetkezhet a fülszövege alapján. Csak annyit láttam megint, hogy egy minden bizonnyal szerencsétlen csajszi, meg a híres srác, akik jól egymásra találnak.

Fejből előítéletes gondolatokat kisöpör, szemet kinyit, olvas, olvas, olvas. Mutatom az új programot, amit elindítottam a fejemben, hogy átvészeljem a Cinder és Ellára szánt órákat.

Bocsánat, azt mondtam, átvészelni? Nos, azt az élményt, amit kaptam általa, inkább újraélném, ahányszor csak tehetem. Már az első pár fejezet alatt biztosra mentem abban, hogy ezt meg fogom szerezni saját példányban. Majd odateszem a Szívzűr mellé, és bemutatom őket egymásnak, „Igen, ti vagytok polcomnak azon kitüntetett lakosai, akiknek évente háromszor is jár az extra ölelgetés, és újraolvasás. Köszönjetek szépen egymásnak!”

Ebből már biztosra tudhatjátok, hogy oda meg vissza voltam ettől a sztoritól – és igen, Kelly Oram megint abszolút sikerrel járt nálam. Mindent beleadott ebbe a történetbe, amit kellett, semmi olyat nem erőltetett, vitt túlzásba, amire nem volt szükség. Egyszerű volt, mégis nagyszerű, sőt, csodálatos. Talán ez a megfelelő szó, tekintve, hogy igazából mekkora tündérmeséről is van szó alapjában véve. Na, ez az egyik olyan dolog, aminek a megvalósításáért felnézek az írónőre: képes volt úgy véghezvinni, hogy ne váljon sablonossá. Sok olyan könyvet olvashatunk, filmet láthatunk, aminek ugyanez a mese, a Hamupipőke adja az alapját – és iszonyatos, mennyire erősen érezni ezt a legtöbb helyen. Nem az kéne a lényeg legyen, hogy egy sikeres mesét újrajátssz más nevű főszereplőkkel, hátha te is meggazdagszol rajta – ötletet kölcsönvenni akkor fair, ha hozzá tudsz tenni valami egyedit, és képes vagy bemutatni azt, hogy vannak saját ötleteid is, elég kreatív vagy teremteni valami újat.

Mikor még a könyv eleje felé összeállt a kép például Ella újonnan kialakult családi helyzetéről, azon nyomban biztos lettem benne, hogy ez kliséhegy lesz. Már láttam is magam előtt – apa mindjárt kinyiffan, a mostohaanya, a mostohanővérek szemetek lesznek, és így tovább. Már láttam előre az egész Hamupipőkét leperegni a szemem előtt, csak éppen új szereplőkkel. És aztán Kelly Oram jött, és jól meglepett azzal, hogy mondjon a cím, a fülszöveg akármit, ő nem hódol be a mesének. A Hamupipőke adott egy nagyszerű alapot, egy kiindulási pontot, de az írónő használta, formálta azt, és amit végül kihozott belőle, az… huh, hát, talán csak annyit kell mondjak, hogy a Hamupipőke sosem volt kedvenc mesém, igazából nem igazán kedveltem, a Cinder és Ellának viszont ott a helye a kedvenceim között!

A keretét a mi kis újraírt tündérmesénknek igazából egy fantasy regény adja – én gondolom, hogy csak kitalált, de ha mégis létezik, akkor ezerszer is én kérek bocsánatot, és húzok elolvasni –, a Cinder-krónikák, ami mindkettő főszereplőnknek nagy kedvence, sőt, ez az, ami összehozta őket. Mondhatni, ha L. P. Morgan nem csillogtatja meg zsenialitását egy ötrészes sorozatban, akkor e két csodálatos ember sosem ismeri meg egymást. Persze ehhez is kellett szerencse – attól, hogy adott XY híresség, és ő is rajong a Pokoli szerkezetekért, meg én is, még nem adott, hogy mindenképpen összehoz minket a sors, aztán legjobb haverok leszünk, majd legjobb barátok pls, mondjátok, hogy ti is érzitek a különbséget, aztán szerelmesek, találkozunk, egymás karjaiba borulunk, összeházasodunk, és szülök neki három szép kislányt, akiket Tessának, Jessamine-nak és Charlotte-nak fognak hívni. Szóóóval… nem akartam így eltérni a tárgytól, a lényeg az, hogy nagy szerencséjük volt – például kész szerencse, hogy Briannek annak ellenére, hogy színész, van ideje blogot olvasgatni fura. Mert ja, tényleg, újabb plusz pont – Ella szintén könyves-filmes blogot vezet, és ott akadt össze a hercegével. Éppen a Cinder-krónikákról fejtette ki a véleményét, mikor feltűnt a komment szekcióban Brian.

„- Az az őrült ötlete támadt, hogy Cinder hercegnek Ratana hercegnő helyett Ellamarát kellett volna választania, amivel természetesen képtelenség egyetérteni. Nagyon kedves és udvarias olvasói levélben megírtam, hogy mennyire téves az elképzelése. 

Brian kuncogott, de én majd felrobbantam. 

- Kedves és udvarias levélben? Makacs, naiv, romantikus feministának nevezett!”

Kitérve az utolsó szóra, mielőtt jobban kitérnék a szereplőkre: imádtam a párhuzamot a könyvbeli fantasy regény, és a szereplők élete között. Mi több, imádtam! Cassandra Clare sorozatai jutottak róla eszembe, aki szintén szívesen alkalmazza ezt a módszert – a Végzet ereklyéiben egy Milton mű, a Pokoli szerkezetekben a Két város regénye, Dickenstől az a könyv, ami meghatározza a cselekményt. Ezek általában többször vannak említve is, és a történetük kicsit összefonódik a CC könyvével – mindezt úgy, hogy mégsem egy ócska másolatnak tűnik, hanem egyedinek és megalapozottnak. Mindenesetre imádom, mikor egy író merít, használ, és formál – mikor tud hozzá alkotni valami újat, kifejezetten szeretem így nyomon követni ahogy inspirálódik.

Szóval… igen, mielőtt megint szabadjára engedtem a gondolataimat, ahelyett, hogy témánál maradtam volna, arról volt szó, hogy mennyire tetszik a párhuzam, az, hogy a Cinder-krónikái hőseivel történtek ugyanúgy megtörténnek a mi valós Cinder hercegünkkel (Brian), és valós Ellamaránkkal, nem is beszélve egy iszonyatos Ratana hercegnőről, aki ez esetben Kylee lenne, és akit bármely pillanatban szívesen pofáncsaptam volna a könyv során. Egy péklapáttal. Egymás után háromszor. Aztán újra. Persze nekem azért végig megvolt egy gyanúm, hogy talán a szíve mélyén – ami persze, lehet nincs is neki – érző lény, akármennyire szívtelen dög módjára is viselkedett legtöbbször, és továbbra is fenntartom, hogy talán bele volt esve Brianbe… de attól még nagyon nem oké, amiket művelt. Mindazonáltal úgy tudtam sajnálni, ahogy Brian olykor beletaposott a lelkébe… talán ha nem lett volna olyan szemét, még esélye is lehetett volna, hogy a srác ne gyűlölje meg. Na jó, persze hogy nem, mert bár a Druida hercegben semmi sem úgy történt, ahogy kellett volna, Cinder herceg a való életben csakis a szívére szabad hallgasson, és az NEM hercegnőhöz, hanem Ellamara druida papnőhöz vezeti. Egyértelmű.

Ez egy azok közül a dolgok közül, ami miatt Cinder, alias Brian Oliver annyira szerethető. Meg a humora. Meg az egója, ami a plafont verdesi. Meg attól, hogy az, aki. Engem őszintén szólva sokszor zavart az, hogy ennyire nem volt képes kiállni magáért, és megmondani, hogy köp Hollywoodra, és Kyleet-t max akkor látná szívesen, ha csendben feküdne egy koporsóban, de persze értettem, miért nem teszi… De akkor is. Talán túl naiv elképzelés részemről, hogy ha már ilyen tündérmeséről van szó, a herceg igazán helyezhetné a boldogságot a pénz és karrier elé, hogy együtt legyen az igaz szerelmével. Áh… mindegy, hiszen mondtam már, hogy megértem, csak… csak azért kicsit akkor is zavart :D De ennek ellenére is belopta magát a szívembe, és kimondottan élveztem, mikor az ő szemszögéből olvashattam egy ideig tovább a történetet.

„Ella annyit tud, hogy a srác vicces, szexi, okos, és ugyanakkora könyvmoly, mint ő. (Á, egyáltalán nem az esete…)”

Nem mintha lehetne akár egyetlen rossz szavam Ellamarára. Mert nincs, és amúgy sem lehetne – szerintem rá mindenkinek csak felnézni lehet. Ella az igazi hős aki olvasta, érti, akivel nem veheti fel a versenyt egyetlen LOL sőt, egyetlen YA főszereplőnő sem. Nem az a hős, aki bárkit lenyom vívásban, elsőre eltalálja a karóval egy vámpír szívét, vagy megmenti a világot a pusztulástól, hanem sokkal nagyobb. Mert bárki bármit mond, szerintem mindenki közül magunkkal a legnehezebb megküzdeni, azzal, akik vagyunk, és a saját életünkkel. Ella pedig, mondhatni megjárta a poklot, és mégis talpon maradt. Túlélt egy iszonyú autóbalesetet, amiben az anyja életét vesztette – ő maga pedig egész életére komoly sérüléseket szerzett, a teste több, mint hetven százaléka megégett, a karját, hátát, oldalát, lábát végig csúnya sebhelyek, hegek borítják, járni csoda, hogy képes, és a kezét is épphogy tudja használni. Hetekig mesterséges kómában volt, összesen nyolc hónapig feküdt kórházban és különböző kezeléseken. Ha bárki belegondol, ez már éppen elég lenne, hogy azt mondjuk, megjárta a poklot. Ez már elég. De ugyanolyan fájdalmas megpróbáltatás számára, hogy miután elvesztette az egyetlen embert, aki törődött vele, az apjához és annak családjához költözzön, aki tíz éve szó nélkül elhagyta, és azóta sem kereste. Hogy emberek közé járjon. Beilleszkedjen tőle idegen emberek közé. Szóval nem elég mindaz, amit fizikailag kellett, és kell talán örökké elviselnie, a fájdalom gyógytornán, vagy járás közben, vagy ahol feszül a beültetett bőre. Lelkileg szinte még többel kell szembenézzen. Az anyja elvesztése miatt érzett gyász, a tudat, hogy az apjának nem kellett eléggé, hogy most is csak muszájból vette magához, hogy nem szeretik, megbámulják, összesúgnak a háta mögött. Hogy vagy bántják, amiért nyomorék, vagy pedig szánakoznak felette. És elviselte. Volt, hogy megingott, hogy kiakadt, hogy sírt, és talán igaz hogy sosem volt boldog – mármint addig, amíg nem beszélt újra Cinderrel (miért nem tudok rá Brianként gondolni??), de legalább élt. És tűrt. Tűrte, hogy bár az ő élete egy roncs, mégis a új család érzi magát rosszul, hogy úgy érzik, tönkreteszi a harmóniájukat. Hogy mindenki más volt a sértett, mikor ő szenvedett igazán. Volt pár jelenet, főleg még a könyv első felében, mikor nagyon felhúztak Colemanék… mikor vacsorázni mentek volna, Ella pedig az anyja ruháját vette fel, amiben látszottak a hegei… simán visszaküldték átöltözni, csak mert ők feszengtek a sebhelyek látványától, és közben nem értették meg, ez miért jelentene neki sokat… hogy ha csak jelképesen is, de az ő családja is vele lehetne.

„Azt hajtogatod, ti vagytok a családom, de ez nem igaz. Ha anyu meglátott volna ebben a ruhában, megölel, és azt mondja, hogy milyen büszke rám, milyen bátor vagyok – és nem kér arra, hogy öltözzek át. Megalázó! Anyu nem szégyellt volna. Nem zavarnák a hegek. Nem is foglalkozna vele, mert szeretett. Ő volt a családom.”

Itt azt hittem elsírom magam – többször éreztem ilyet a könyv alatt, de nem szánalom volt, vagy sajnálat, hanem düh. Egyszerűen feldühített, hogy néhányan hogyan viselkedtek Ellával.  Az iskolai bántalmazások… ha Kyleet egy péklapáttal vágtam volna képen, akkor a magánsulis barmok nem is élték volna túl, ha egyszer találkoznak velem agresszivitásom csak úgy virágzik drága könyves karaktereknek hála.

„Figyelmeztetlek, az ilyen főbenjáró vétség büntetése halál, mégpedig húsevő férgek általi halál. […] Lassú, fájdalmas és kínos halál. Rendkívül megalázó. Nem javaslom.”

Szóval ja, eléggé ki tudtam akadni. A húsevő férgek okozta halál nem rossz egynek, de mint Gothic és Alice tanúsíthatják, ha idegesítő vagy éppen ilyen határtalanul gonosz karakterekről van szó, kegyetlenségem nem ismer határokat. Persze van egy másik eset is, ami képviselteti magát a könyvben, ez pedig a megtérő típus, Juliette személyében. A fogadtatás az ő részéről sem volt éppen kedves, viszont nem zárkózott el olyan egyértelműen, mi több, nyitott Ella felé. Elmondta a problémáját – oké, egész korrekt volt, és onnantól egyre javult a helyzet. Ha szükség volt rá, ő volt az, aki kiállt mellette, aki próbált neki segíteni a beilleszkedésben, barátokat talált neki – de szerintem végül ő lett a legjobb barátnője. Jó, Vivian is elég rendes volt, Rob meg pláne, de akkor is, szerintem Juliette tett Elláért a legtöbbet, és nagyon tudtam ezért szeretni. Nem kellett sok idő, hogy Ella mellett úgy érezzem magam, mint valami anyuka, akinek az jelent mindent, hogy a gyerekét megvédje minden rossztól. Egyszerűen úgy érzem, ő egy olyan karakter, akit megilletne a boldogság – az ellenkezőjéből már túl sokat kapott, és én lennék a legboldogabb, ha végre azt olvashatnám, hogy boldog. Megérdemli.

„ – Tudom, tudom – szakított félbe Brian nagy sóhajjal. – Ellamara az igazi hős.”

Alkotóértékelés: 5/5

Kelly Oram azt kell mondjam, csodákat művel. Nem a szó fantasys értemében – nincs szó boszorkányokról, varázspálcákról, igéző tekintetű vámpírokról, se démonokról, mégis úgy érzem, hogy csodákra képes. Eddig kettő könyvét olvastam, és mindkettő után ezt éreztem. Nem akarja megváltani a világot – mindkettő történet alapja egészen egyszerű és hétköznapi, de amit igazán szeretek benne, az az, hogy nem elégszik meg ennyivel, hanem belead mindent, amit bele tud, hogy sablonból egyedi történetet varázsoljon – és sikerül is neki. Csak azt tudom remélni, hogy jó sok könyvet ír még – meg persze azt, hogy lefordítják őket, hogy én is olvashassam.

Kedvenc karakterek:

Ellamara teljesen egyértelmű – olyan erős, olyan kitartó, hogy mindenki jobban teszi, ha felnéz rá – én legalábbis biztosan felnézek rá. Cinder szintén annyira alap, hiszen ő Cinder, akarom mondani Brian Oliver – és elképesztően kedves, figyelmes és… édes. Rajtuk kívül pedig elég gyorsan megkedveltem Juliette-et, mint a kedvesebbik mostohatestvért, és persze Robot, mert imádtam az önzetlenségét, ahogy kiállt Ella, és az ő döntései mellett, és még akkor is támogatta, mikor az ellenkezett az ő személyes érdekeivel. Lemondott a szerelemről és beletörődött a barátságba, csak hogy Ella boldog legyen, és ez rém rendes volt tőle, azonnal belopta magát a szívembe.

Kedvenc részek:

Hjaaaaj. Szögezzük le a szokásosat – szinte már nincs is rá szükség, hogy elmondjam, megszoktátok már szerintem, hogy ennél a résznél rendszerint eláll egy percre a szavam, aztán jellemzően mentegetőzésbe fogok emiatt –, ennek a könyvnek minden oldalát, mondatát, betűjét egyaránt imádtam. DE! De egyszer konkrétan éreztem, hogy „ezt be kell tennem a kedvencekhez”, mintha egy hang suttogta volna a fejemben nem vagyok skizo, köszi szépen, és ha belegondolok, azt a részt iszonyatosan tudtam élvezni: mikor Cinder és Ella először találkoztak egymással a FantasyCon-on. Bírtam, hogy Ellát mennyire nem tudta megrémíteni, hogy egy híres filmsztárral áll szemben: ugyanúgy beszólt a nyálas dumája miatt, szemtől szembe azt feltételezte, hogy hiába játssza a főszerepet a filmben, az alapjául szolgáló könyvet nem is olvasta, és simán vitatkozni kezdett vele a karakterek fontosságáról és hősiességéről. És tetszett, ahogy Brian bene volt a játékban, és közben rájött, milyen helyzet alakult ki. Jaj, olyan édesek voltak :D

Kedvenc idézetek:

„A tündérmesékkel az a gond, hogy rendszerint valamilyen rettenetes nagy bajjal kezdődnek. Értem én, hogy mi az oka. Senki nem kedveli az elkényeztetett hősnőket. Az igazi hősöknek próbákat kell kiállniuk – a tapasztalan erősebb egyéniséggé formálja őket, ettől válnak sebezhetővé és szerethetővé. Szóval van ennek az elképzelésnek értelme, de mégis szívás, főleg, ha te vagy az a bizonyos hősnő.”

***

„Hogy micsoda? Az én fantasykért rajongó kis könyvmolyom egy sportolóval? Ez nagyon nem oké.”

***

 - Cinder? – Úristen, de borzasztó a hangom.

 - Ellamara! Te vagy az? Az én szépséges, bölcs, titokzatos papnőm a Birodalomból! Végre beszélhetünk.

 - Atyaég, milyen szexi a hangod!”

***

„– Atyaég, milyen jó nevetni! Tényleg pocsék napom volt. Kösz, hogy rávettél a telefonálásra. Alig bírom elhinni, hogy végre beszélgetünk. Mindig kíváncsi voltam, milyen lehet a hangod.

– Én is. Egyszer a Google-on meg is néztem egy videót a bostoniak akcentusáról.

Megint nevettem.

– Ne már! Nem hiszem.

– De, komolyan. És nem okoztál csalódást. Mondd megint, hogy „autó”!

– Majom! – Azután csak beadtam a derekam: – Autó.

„Ótó” lett belőle, Cinder meg nevetett.

– Imádom! – közölte.”

Borító: 5/1

Csak egy kérdésem lenne: Miért? Miért nem képes a kiadó normális borítókat keríteni a LOL sorozat köteteinek? Tudom, nem szép általánosítás ez, mármint tekintve, hogy legutóbbi próbálkozásuk a Lángra lobbant nyárral (értékelés | nyereményjáték) éppenséggel különösen szép lett, erre viszont még a minimum 1 pontot is úgy sajnálom megadni… Annyira sajnálom, mikor egy sokcsillagos könyvnek le kell húzzam a borítóját – alapból, ha egy könyvet imádok, gyűlölök vele kapcsolatban felhozni bármilyen negatívumot, de most úgy érzem muszáj, mert ez egész egyszerűen ocsmány. Minden egyszerűen csak oda lett pottyantva a háttérre, a jegy, a telefonok… ízléstelenül fest. Sajnálom, de ez van.

„-Ella – kezdte Vivian –, az igazi szépség belülről fakad. Ha szépnek érzed magad, akkor a külsődtől függetlenül szépnek fognak látni.”

Pontozás: 5/5*

Annyira kevésnek érzem még a csillagozott öt pontot is, hogy kifejezzem, mennyire megszerettem ezt a történetet! Kelly Oram megadta, amire vágytam – megint egy olyan sztorit hozott, ami kiemelkedik a többi hasonló közül, megvan benne annyi egyediség, amitől jobban tudom szeretni, mint húsz másik szerelmes történetet, amit egy hétköznapi lányról és egy sztárról írtak. Tetszett, hogy az alap, amire építkezett, nem vette át az uralmat a könyv felett, csak az maradt, ami hivatott lenni – egy alap. Amit pedig az írónő kihozott belőle, az messze túlmutatott egy lineáris kis tündérmesén – ha kellett, komoly volt, ha kellett, akkor humoros, de mindenképpen elragadóan érzelmes, olykor fájdalmas, olykor pedig édes. Persze továbbra is tündérmese maradt, de a nagy különbség az, hogy azzal, amit Kelly Oram hozzá tett, képes volt elérni, hogy míg az igazi Hamupipőkét egyáltalán nem kedvelem, ez a könyv, ez a történet, szőröstül-bőröstül a kedvencem legyen. Ja, és most még meg kell jegyezzem zárójelben, hogy az eddig csupán jelölt Kelly Oram most már hivatalosan is ott van a kedvenc szerzőim között – lenyűgözött. Megint. Sokszor újraolvasós lesz, úgy érzem.

„ – Mit szólnátok ahhoz, hogy boldogan éltek, míg meg nem haltak?”

1. Blogszülinap | Nyereményjáték

Hey :) Éppen ma egy éve, hogy a Never Let Me Go megnyitotta kapuit. Már vagy öt másik blogot vezettem korábban, és egyik sem érte meg ezt a szép kort – vagy az iskola és tanulás, vagy az én fáradtságom és érdektelenségem miatt, de mindegyik bezárt, és egy darabig éppen emiatt nem is gondolkodtam rajta, hogy újra belevágjak egybe. Mivel sajnálatos módon amúgy is olyan ember vagyok, aki csomó mindenbe belekezd, de aztán feladja, nem tűnt túl jó ötletnek újabb blogcímet happolni el a többi kismillió blogger elől, tudva, hogy nemsokára ott lesz az is a szemétben. De mint bizonyíthatom azzal, hogy épp ezt a posztot olvasod, mégis megtettem – úgyhogy ezúton fejezem ki sajnálatomat mindenki felé, aki éppen erre a névre pályázott. Már az enyém :D

Aztán rátaláltam Kira blogjára, a Pastel Blue and Chocolate Cake-re, ami újra elültette a fejemben a gondolatot – lényegében azt kell mondjam, hogy Kirának és a blogjának köszönhetem, hogy a Never Let Me Go végül megszületett. Az előző oldalaimmal ellentétben végre elvárások nélkül vágtam bele, nem érdekelt se olvasottság, sem feliratkozók, mert maga az ötlet volt, amiért lelkesedtem, hogy beszélhetek a kedvenc témáimról, igazából úgy fogtam fel eleinte, mint egy olvasónaplót, amiben bármikor visszakereshetem az olvasmányaimat, és hogy mennyire tetszettek. Aztán egyszer csak megjelent az első feliratkozóm, Colourful Fantasy, a Heaven for the Books bloggerinája. Emlékszem, ahogy végigrohantam a lakást, hogy mindenkinek elmondjam, majd kibújtam a bőrömből! És ez nem volt máshogy a harmadik, negyedik, ötödik, tizenötödik, negyvenedik majd hatvanötödik feliratkozónál sem. Tudtam, hogy azért nincs itt szó akkora számokról, de én mindegyiknek egyformán örültem, és tátott szájjal figyeltem, ahogy egyre több ember gyűlik ide, akit valami oknál fogva érdekel, mi mindent hordok össze :D. Elképesztő érzés, amit nem győzök Nektek elégszer megköszönni, mert igenis voltak olyan napjaim, amikor csak ez a blog tett boldoggá, Ti, mikor annyi kedveset írtatok a posztok alá – és bár ezúttal tényleg úgy vágtam neki a blognak, hogy csak magamnak fogom írni, legbelül érzem, hogy ha Ti nem lennétek, akkor talán már ezt is rég feladtam volna.

Úgy érzem rengeteget adott a blog, adtatok Ti már ez alatt az egy év alatt is. Az oldal révén barátságokat kötöttem, és úgy egyáltalán megismertem egy csomó értékes, érdekes embert, végre fontosnak éreztem magam, tevékenynek és értékesnek, találtam egy olyan világot, olyan közösséget, ahová beillek, ti pedig támogattatok. Gondoltam, a legmegfelelőbb pillanat, hogy ezt megköszönjem Nektek, az a blog első születésnapja, a legjobb mód pedig egy nyereményjáték – mert a sok-sok szeretetért és támogatásért cserébe nagyon szeretnék nektek én is adni valami.

De még mielőtt rátérnék a nyereményjátékunk részleteire, szeretném statisztikákkal összefoglalni az évünket – ez a szó, mint egy, ami mindig a matekot juttatja eszembe, eléggé lehangoló, a lent látható esetben viszont kimondottan szeretem olvasgatni ezeket a számokat, imádom látni a változásukat… Én elégedett vagyok azzal, amit az oldallal elértem az első évünk alatt – reméljünk, innen már csak felfelé tartunk, nem lefelé :D

Közzétett posztok száma: 104

Megjegyzések (alias kommentek) száma: 219

Feliratkozók száma: 65

Összes oldalmegtekintés: 20 472

Facebook oldalkedvelések: 36
Legnépszerűbb bejegyzések: 

Szent Johanna Gimi 1. - Kezdet (értékelés)
Legjobban várt KMK-s megjelenéseim #1
Hello, 2016!
Totally Should've... Book Tag
Don't cover the cover! #4 | An apple every day...

Amelyik posztomra a legbüszkébb vagyok: 

Cassandra Clare – Csontváros | könyv & film&sorozat

Most, hogy ezen átrágtátok magatokat, jöhet is a nyereményjáték! Főállásban könyves blog lévén nem meglepő módon a nyeremény nem egy sampon-balzsam szett lesz, de nem is plüssmaci, sőt, még újság-előfizetés sem, de gondolom senkinek sem okoztam nagy meglepetést. 

A nyeremény tehát…

Jennifer Salvato Doktorski – Lángra lobbant nyár c. könyve, ami gondoltam nagyszerű olvasmány lehet majd, szeptember környékén, mikor mindenki visszasírja a nyarat, még az is, aki nem szereti. Legalábbis remélem így van, és nem lőttem nagyon félre ezzel az ötlettel. :D

Ahhoz pedig hogy megnyerhesd, nem kell mást tenned, mint:

1. Ott lenni a blog feliratkozói között, és megírni kommentben, milyen néven követsz;

2. Ugyanabban a kommentben megírni, milyen típusú posztokat látnál még szívesen, és melyik volt eddig a kedvenced;

3. Megírni az email címed, amin majd értesíteni tudlak, ha te vagy a szerencsés nyertes, és ahol el tudod majd küldeni a címedet, nevedet, hogy feladhassam a csomagodat. FIGYELEM! Csak hazai címre tudok postázni!

Ha több esélyt szeretnél a többieknél, akkor az alábbi módon lehetőséget kapsz arra, hogy a neved többször is bekerüljön a kalapba – ahány pont teljesül a lentiek közül, annyiszor írlak fel. (Minden esetben, ha valamelyik plusszal is élnél, azt szintén írd meg kommentben, azzal együtt, hogy milyen néven követsz ott)

1. Lájkold a blog Facebook oldalát;

2. Kövess Instagramon.

(A SocMed linkek az oldalsávban találhatóak)

A nyereményjáték egy hétig tart, szóval a jelentkezési határidő 2016. szeptember 03. (szombat) éjfél, sorsolni pedig minden valószínűség szerint következő nap fogok. Ha a nyertes három nap után sem reagál az emailemre, akkor újat sorsolok. Ennyi lenne, amit szerintem tudni kell – ha valami még nem világos, akkor a kérdéseteket írjátok meg lent kommentben, a jelentkezéssel együtt. Ezer puszi, ölelést, és hatalmas köszönet – imádlak Titeket, remélem tudjátok! <3 Jó játékot, sok szerencsét kívánok minden jelentkezőnek :) 

Colleen Hoover - Helló, Hamupipőke!

„Szinte már euforikus, mintha valami tündérmesében lennénk. Mintha ő lenne Csingiling, én meg Pán Péter. Nem, várjunk csak, én nem akarok Pán Péter lenni! Talán ő lehet Hamupipőke, én pedig a Királyfi.”

Eredeti cím: Finding Cinderella

Sorozat: Hopeless 2,5

Oldalszám: 158

Megjelenés: 2015

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó (Rubin Pöttyös sorozat)

Ár: 1999 -

Egy véletlen találkozás a sötétben pont elég ahhoz, hogy a tizennyolc éves Daniel és a véletlenül belé botló lány szerelmet valljon egymásnak. A románc azonban feltételekhez kötött: megállapodnak, hogy csupán egy órán át tart, és csak úgy tesznek, mintha.

A hatvan perc elteltével a lány éppúgy válik köddé, mint Hamupipőke. Daniel pedig igyekszik meggyőzni magát arról, hogy a történtek csak azért látszottak tökéletesnek, mert eljátszották az egészet. Ilyen csak a tündérmesékben szokott történni, ugye.

Egy évvel és egy boldogtalan kapcsolattal később viszont már kénytelen hinni benne, hogy létezik szerelem első látásra – hiszen találkozik Six-szel, a furcsa nevű lánnyal, akinek még furcsább a személyisége. Daniel számára sajnos az igaz szerelem megtalálása nem jelent egyet a happy enddel. Sőt, talán távolabb is visz tőle.

A múlt elképesztően sötét titka vajon képes-e árnyékot vetni Daniel és Six egyetlen esélyére, hogy megmentői legyenek?

Egyszer csak, mikor hajnalban befejeztem a Hopelesst, megküzdöttem az álmosságtól égő szemeimmel, és gondoltam, még belefér az éjszakába egy újabb könyv. Nem azért, mert komoly ellenvetésem lenne a normális időpontban való alvás ellen, vagy azért, mert annyira éber lettem volna, mintha hat bögre kávét gurítottam volna le… egyszerűen csak tudjátok, van az az érzés, mikor befejezel egy szuper könyvet, és még nem akarsz neki búcsút inteni. A Reménytelen határozottan ilyen volt – egyszerre akartam belé kapaszkodni, és elengedni, mivel annyi gondolatot ébresztett még a megfáradt agyamban is, hogy nem tudtam volna így elaludni. Zsongott a fejem. És akkor gondoltam, hogy Finding Cinderella time! Gyerünk, találjuk meg Hamupipőkét… durván százötven oldal igazán nem sok, még aludni is lesz talán időm utána. Remélem legalábbis, hogy ez nem kavar akkora örvényt a fejemben a gondolataim között, hogy ne tudjak…

És tökéletes volt. Kikapcsolt annyira, hogy el tudjak aludni nem túráztatta annyira szét az agyamat, mint a Hopeless, mégis tökéletes volt a maga módján. Vicces volt, romantikus volt, és bár bekúszott a vége felé egy kis bonyodalom, hogy ne legyen minden olyan békés, nem vitték túlzásba – valljuk be, durván százötven oldalon nem is lehetett volna –, és nekem éppen erre volt szükségem. A Reménytelent nálam nem szárnyalta túl, mert azt nem is lehetne csak úgy, büntetlenül megverni, de azért méltó az elődjéhez, és külön örültem neki, hogy ezúttal Six élete is terítékre kerül, ugyanis az előző könyvben felháborítóan keveset kaptunk belőle, noha nekem az egyik kedvenc karakterem volt Jóvan, nekem mégis ki nem volt abból a kedvencem…?

Szóval ezúttal visszatértek a már megismert kedvencek, Sky és Holder is, akit az istenért, még mindig nem Dean-nek hívnak, Sky meg pláne nem… na, igen, itt tartva jobb túl is esni azon az egyetlen dolgon, ami azért zavart… de sebaj, ezt a problémát megszoktam már. Komolyan. Lassan mindig így járok – megszeretek, sőt, imádok egy párost, de mikor egy új karakter központú könyvben akarják őket mellékszereplőként visszahozni, akkor gyengén teljesítenek, mondhatni, elvesztik a személyiségüket. Nekem Sky a Hopelessben volt a tökéletes, itt már valahogy túl nyálas az alakítása… Holder sem volt az igazi, de ő azért egy fokkal jobban tartotta magát. Ő inkább az előző részben volt olyan kis gyengéd, meg romantikus Sky-jal, most viszont… á, nem tudom, mit mondjak. Annyira pasi volt. Lehet, csak azért, mert az előző könyvben csak a szerelme, itt meg egy haverja mellett láttam, és tudunk ám a srácok kettős természetéről… szóval így, hogy megpróbálok magyarázatot adni rá, miért volt más, totál értelmet nyer az egész, és logikus is, de engem akkor is zavart egy kicsit.

Még jó, hogy itt van Six és Daniel, hogy ellensúlyozzák ezt a hibát – ami persze nem kizárt, hogy csak nekem hiba, de hát, ilyen kis gonosz szörnyeteg vagyok. So… Six, Daniel… na, jó, haladjunk inkább kronológiai sorrendben. Nem mintha sokat számítana – a könyv két jelentősebb fordulata közül az egyiket holtbiztos, hogy mind – ugye nem csak én? – tudtuk már a kezdetektől fogva, úgyhogy nem jövök a rejtélyes „egy lány” meg „egy fiú” megnevezésekkel, hanem csak szépen rátérek a lényegre. Adott Daniel, a szívtipró, aki bármelyik lányt megkaphatja, sőt, meg is szerzi őket, mégsem érzi azt, amit kellene. Nem érez romantikát, szerelmet, stb… És itt van Six, aki totál ugyanez, azzal a különbséggel, hogy ő persze a pasikat kapja meg.  És a sors egy lyukas órán összehozza őket valami kis szekrényben bezárva… jó, szerintem ez amúgy nem valami romantikus, de mindegy :D Ők azért aranyosak voltak, és el is hiszem, hogy jó volt, meg minden, de ha belegondolok, hogy én egy aprócska helységbe lennék zárva valakivel… Inkább megölném, hogy ne szívja el azt a kicsinyke levegőmet. A lényeg, hogy összefutnak, és a sötétben nem látják egymást arcát, így biztonságban megoszthatják egymással az érzéseiket. Mivel mindegyikük sok másikkal volt már együtt, mégsem éreztek irántuk semmit, úgy döntenek eljátsszák, hogy szerelmesek. Aztán a sötétben csak úgy történnek a dolgok… tudjátok :D.

Csapó kettő – eltelt vagy egy év. Daniel mindenhol az ő Hamupipőkéjét keresi, aki valamiért többet jelentett neki minden addigi lánynál, de a találkozásuk után eltűnt, és nem hagyott nyomot maga után. Amúgy figyeljetek, ez annyira tipikus. Tudjátok, van az, mikor szól valaki, hogy „most ne nézz ide”, és akkor automatikusan odakapod a fejed. Nem direkt, egyszerűen csak így történik, szinte nincs is rá befolyásod. Na, miután lefeküdtek, Daniel és Six megbeszélik, hogy nem keresik egymást. Megőrzik a szép emléket, és nem rontják el.

Hát, találjátok ki, mi Danny fiú első dolga? Persze, hogy megkeresni Hamupipőkét! Jah.

Nem találta.

Ez eddig szerintem totál jó volt, kaptunk egy felvezetést, ami a titokzatosságához képest azért elég egyértelmű volt, de mindenképpen szép és érzelmes, és mint mondom, adott egy alapot a történetünknek. Nekem egy apró, éppen csak csipetnyi gondom van a folytatással – hogy gyors. Jó, mit várok, hiszen az egész max 160 oldal, de akkor is, nekem minden annyira varázsütésre történt, a szereplők meglátták egymást, elmentek randizni, aztán pricc-pracc, totál szerelmesek is voltak. Mosolyszünet, titok, „beszéljük meg”, újra együtt, csiribí-csiribá, happy end. Ez nekem kicsit zavaró volt, talán csak mert nem nagyon szoktam ilyen rövidke történeteket olvasni, de ennek ellenére is nagyon tudtam élvezni, és teljesen magával ragadott, szóval most egy szóval sem akartam azt mondani, hogy ne tetszett volna. Imádnivaló volt. Daniel valami lehengerlő alak, egyszerre őrült, és totál romantikus, ami nagyon aranyosan jött ki, Six pedig belevaló csajszi, aki mostanra ugyan leszelídült kicsit, „hála” annak a traumának, amit kiállt az elmúlt évében – és amit NEM fogok lespoilerezni nektek, mert most mentek szépen, és elolvassátok a könyvet –, de még így sem puhult el annyira, hogy egy nyálas-nyavalygós főszereplő legyen belőle. Imádtam őt, imádtam Danny-t… apropó, van itt azért még egy apróság, amit muszáj elmondjak, mert hjjaj, de tetszett: Daniel családja nem volt azért semmi, gyerekeek! Nem is tudom, mikor olvastam utoljára olyan NA-t, amiben egy főhős családja nem lett volna roncs állapotban, úgyhogy ez üdítő változatosság volt a sok „meghalt”, „elhagyott”, „elrabolt”, „eladott fél kecskéért” na, jó, ilyen nem is volt, de értitek család között. A szülők, a tesók, mind együtt voltak, épen, egészségben, és elég lazák voltak ahhoz, hogy halálra szekálják Danny-t, ha úgy adódott, és az őrületbe kergessék a fordított pszichológiai módszereikkel. Plusz pont tehát a szülőknek, de úgy egészében az egész Wesley család megérdemli.

Kedvenc karakterek:

Mindenkit bírtam lényegében, de Daniel az abszolút kedvenc. Hatalmas figura, egyszerre őrületesen édes és romantikus, amivel lényegében egy kihalófélben lévő állatfaj utolsó példányainak egyike, és eközben humoros, és… hát, olykor kicsit őrült is – lásd: szerelmi vallomás Holdernek :D –, rajta nem egyszer szakadtam a röhögéstől.

Kedvenc részek:

Hm, nem is tudom… mondjuk az, mikor Six meg Daniel először találkozgatnak… amíg csak úgy elvannak egymással, és nem kavar be a képbe az a titok. Ami amúgy jó, csak… csak szerintem kicsit erős egy ilyen rövid kis könyvbe, sokkal jobban ki lehetne fejteni egy hosszabb terjedelműben, mint központi témát. Mondhatni, én egy ilyen komoly témát nem pazaroltam volna egy ilyen kis regénybe.

Kedvenc idézetek:

„– Te vagy a legjobb barátom, Holder.

Sky nevetve megrázza a fejét, Holder viszont még mindig úgy néz rám, mintha elment volna az eszem.

– Komolyan! – folytatom. – Te vagy a legjobb barátom, és szeretlek. Nem szégyellem bevallani, hogy szeretek egy srácot. Szeretlek, Holder! Daniel Wesley szereti Dean Holdert. Örökkön-örökké!

– Daniel, menj smárolni a barátnőddel! – int nekem.

Megrázom a fejemet.

– Addig nem, amíg nem mondod te is, hogy szeretsz.

Sky ágytámlájának dönti a fejét.

– Kibaszottul szeretlek, most pedig HÚZZÁL INNEN!

– Én téged jobban – vigyorgok.”

***

„Ne szeressem, ne utáljam, ne dugjam meg, ne járjak vele. Felfogtam. Még valami?”

***

„– Most én jövök – mondom. – Dús, szőke haj, nagy, kék szempár, imádnivaló kis fehér ruha hozzáillő kalappal, királykék bőr, és nagyjából hatvan centi magas vagy.

– Rákattantál Törpillára? – nevet fel.

– Álmodozni szabad.”

***

„A csaj ökölpacsizott velem, és ez a legszexibb dolog, amit valaha láttam.”

Borító: 5/3

Nem rossz-nem rossz, de annyira nem is jó – mármint szerintem. A Hopelessen nem tesz túl a sorozat egyik másik része sem, ez pedig szerintem a leggyengébb lett. Tetszik a színvilága, az alapkompozíciója, még a betűtípusok is, egyben viszont nagyon nem jön be. Sorry, lehet, velem van a baj.

Pontozás: 5/4.5

Hát, Colleen Hoover most megmutatta, hogy nem a méret a lényeg :D 160 oldalból is ki tudta hozni azt a mértékű szórakozást, amit sokan még egy normál terjedelműből sem tudnak, neki viszont megy ez kisujjból, úgy látom. Megvolt amire vágytam: nevetős, szórakozós romantikus történet, és bár bejött egy komolyabb szál, a titok, ez még így is egy fuckin’ tündérmese, amire szerintem elég sokan vágynak, de csak olvashatnak róla. Hát, ha csak egy ilyet szeretnél, akkor ezt sok szeretettel ajánlom. 

A sorozat további kötetei: