Molly Roden Winter: Még

„– Azt hittem a szabadság szórakoztató.

– Semmi sem lehet egyfolytában szórakoztató […].”

Eredeti cím: More
Oldalszám: 414
Megjelenés: 2024
Kiadó: Open Books

A kisgyerekes Mollynak gyakran kell egyedül altatnia a gyerekeit, mert férje, Stewart nem ér haza időben a munkából. Egy nap, amikor szokás szerint elkésik, Molly úgy érzi, nem bírja tovább, és kiviharzik a házból, hogy kiszellőztesse a fejét. A közeli bárban megismerkedik egy fiatalabb férfival, aki flörtölni kezd vele, és randira hívja. Amikor Molly minderről beszámol a férjének, az legnagyobb meglepetésére biztatni kezdi: mondjon igent.

És ezzel kezdetét veszi a Molly egész életét megváltoztató, önfelfedező utazás: a nyitott házasság. Társkereső oldalakra regisztrál, és szenvedélyes futó kalandokba bocsátkozik. Számára is rejtély, miért van szüksége minderre. Terápiás üléseken viaskodik önmagával, és igyekszik rájönni, hogyan lehetne egyszerre jó anya és teljes életet élő ember.

Bár a házaspár igyekszik közösen megalkotott szabályok szerint játszani, ezeket mindketten megszegik. Küzdenek a féltékenységgel, saját bizonytalanságukkal és kétségeikkel, miközben mindvégig ott motoszkál bennük a kérdés: szerethetnek-e másokat is, ha közben hűek akarnak maradni az egymás iránti szerelmükhöz? Egy nő őszinte és bátor portréja a poliamoriáról.

A történet „marketing-témája” – ha szabad így neveznem – a nyitott házasság kérdésköre és gyakorlati megvalósulása, ami valljuk be, elég vékony jégen táncol napjainkban, mikor minden hagyománytól való eltérést a tradicionális értékek elleni lázításnak tartanak bizonyos körökben. Megjegyzem viszont, hogy szégyenletesen leegyszerűsítő lenne ennyire redukálni a tartalmát. A Még a polimoria könyve – de szól még az anyaságról, a társadalom nőkre gyakorolt szerepelvárásairól, gyógyulásról, identitáskeresésről, önmagunk határainak megismeréséről, megújulásról, családi mintákról és örökségekről… mindenről, ami a velejéig emberi és valós.

A regény varázsa épp ebben a rétegzettségben rejlik, amelyből adódóan hiába a rétegtéma, mégis széleskörűen befogadható és átérezhető lesz a történet. Kinyitni egy házasságot, vagy mondjuk posztmodern színielőadásokon szopni a f@szt már bocsánat minden kétséget kizáróan nem univerzális tapasztalatok, ettől eltekintve azonban Molly esete igenis sok tekintetben megtestesít egy általános női élményvilágot, különösen azt, ahogy hajlamosak vagyunk a kimondott vagy épp kimondatlan elvárásoknak eleget téve félresöpörni önmagunkat, hátrahagyni és feláldozni az identitásunkat, saját preferenciáinkat és teljesen jogos érzéseinket. Molly házasságának története egy dolog – Molly története meg egy egészen másik. A poliamor kalandozása csak egy apró részlete annak, ahogy keresi az utat a saját eltemetett igényeihez: ahogy próbálja megtalálni, hol vannak a határai, meddig feszítheti őket, és legfőképp kinek a kedvéért tenné mindezt. Nőként számomra katartikus olvasmányélmény volt végigkövetni a szerző küzdelmét, hogy megtalálja saját magát az őt satuba szorító élete bonyolult egyenletében. Külön említésre érdemes, ahogy a popkultúrában elterjedt pszichológus-karikatúrák rég várt ellenpólusaként sikerült életszerű és gyógyító képet festenie a terápiás folyamatairól; olyat, melyben érvényesül az a fajta támogató közeg, ahol a kliens segítő kérdések és feltétlen elfogadás mentén saját maga fedezheti fel az addig rejtett részeit. Amellett, hogy emberileg is megérintettek ezek a részek (is), szakmailag is gyógyítóan hatott, ha mondhatom így. Na ez, ez reprezentáció, köszönjük. 

Én személy szerint csak egy valamit hiányoltam végig a képletből, ez pedig Molly Stewarttal – a férjével – való kapcsolata. Ami elvileg van, elvileg erősebb, mint valaha, hiszen dolgoznak rajta, igyekeznek, ápolgatják, öntözgetik mint egy sérülékeny kis palántát… de ott, ahol a kapcsolatépítés meg minőségi idő lenne, csak tátongó ürességet éreztem. Belémhasít tőle a feminine urge, hogy a stabil 6 éves párkapcsolatomban azon nyomban szervezkedni kezdjek – kirándulást, randit, meglepetés-sütit, beszélgetős-teázós estét, bármit és mindent –, mert ha ez nincs, akkor tényleg mi van? Teregetés amíg a másik elpakol a mosogatógépbe? Nyitott ajtónál pisilés, miközben a másik fogkefével teli szájjal magyarázza mikorra ér haza a munkából? Rendkívül elterjedt probléma, mi több, beletörődéssel fogadott kapcsolati fázis az, mikor a párok közös élete elkezd a háztartásra, főzésre, munkára, közös tiktok-pörgetésre meg opcionális gyerek/kisállat témára korlátozódni, és ez szíven ütött Molly történetében is, főleg mert témává teszi ennek a problémának a kezelését, mégsem mutat bele a megvalósításába vagy eredményébe. Hihetném, hogy azért hagyta ki, mert a házassága mégiscsak intimebb téma, mint egy-egy futó kaland… de most komolyan, az egész könyv sokkal intimebb, mint amit bárki más szívesen megosztana magáról, úgyhogy ez kevésbé tűnik kifogásnak. Csak furcsállom.

Ezen felül nem tudtam elengedni a gyanút, Mollynak mennyire nem jó üzlet ez az egész. Úgy éreztem, mulatja az időt egyik-másik férfival, talán meg is szereti őket, de nem azért, mert így akar élni, hanem mert 1) nem akarja, hogy felboruljon az egyensúly a házasságában, 2), így egy időre kiverheti a fejéből, hogy a férje mit csinál éppen más nőkkel. És ez ki is bukott minden alkalommal, mikor Molly egy-egy sidequestje a végéhez ért. Ugyanakkor meglátszott a mély önismereti munka és a tapasztalatok szerepe azon, ahogy egyik kapcsolatból a másikba lépett: bár a szakítások hozták a várható visszaeséseket (de ezek egy monogám embernek is hozzák), mégis egyre többet tudott meg arról, milyen mechanizmusok mozgatták egy-egy férfi kapcsán, mire van szüksége, és hogyan tudja újonnan felfedezett szabadsága során a határait is hitelesen érvényesíteni. 

Tudom, sokaknál már a téma maga is kiveri a biztosítékot, mert csakugyan, a legtöbben nem erre vagyunk kalibrálva: mikor az „és boldogan éltek…”-re gondolunk, a másik felünket képzeljük magunk mellé, és nem a maradék négyötödünket. A történet szépsége mégis az, hogy teljesen el tudom fogadni és meg tudom érteni mindazt, amiről Molly ír, még úgy is, hogy tudom, én sosem lennék képes így élni. Túl féltékeny és bizonytalan vagyok hozzá. De amit ez a nő a szeretetről ír, hogy a szeretet még több szeretet szül, az őszintén szólva megragadott. Gyönyörű gondolatok. Nem vagyok benne biztos, hogy ezeket közel tudom magamhoz monogám emberként engedni, de ettől függetlenül becsülöm az elképzelést magát.

„Mivelhogy a szeretet hatalmas. Bőséges. Sőt igazából végtelen. És ez a titok: a szeretet szeretetet szül. Minél többeket szeretsz, annál több szeretetet adhatsz.”

Összességében elmondhatom, hogy többnek érzem magam ettől a 400 oldaltól. Kifejezetten építően hatott a lelkivilágomra, hogy ilyen mély, ilyen intim gondolatokba, és az enyémtől oly nagyon különböző élményvilágba nyertem betekintést; sokat adott az írónő nyíltsága és sebezhetősége, a küzdelme és önismereti útja, mert kinyitotta a szemem és a szívem is egy olyan téma irányába, amit lehet máskülönben élből elutasítanék. És itt kezdődik az igazi empátia: hogy azt is meg tudjuk érteni, azt is el tudjuk fogadni, afelé is tudunk együttérezni, ami nem mi vagyunk. Remélem sokan tudják még így venni kézbe Molly Roden Winter őszinte feltárulkozását.

A könyvet mindenekelőtt azoknak ajánlanám, akik szívesen merülnek el igazán emberi, lélekkel és érzelemmel teli történetekben, és rendelkeznek az ezek értékeléséhez szükséges érzékenységgel. Ha valaki érdeklődik a nem-monogám kapcsolatok iránt, akkor is ez lesz az elsőszámú alapolvasmány amit a figyelmébe ajánlok: könyörgök nektek, inkább nyúljatok ehhez az önismeretileg és pszichológiailag megtámogatott önéletrajzi beszámolóhoz, mint egy Francia négyes kaliberű ponyvához.

Idézetek

„A telefonomra sandítok, hogy ellenőrizzem, nem hívtak-e a fiaim iskolájából. Nem érkezett hangpostaüzenetem, ami azt jelenti, hogy a szitter időben elhozta őket a napköziből. Átfut a fejemen, vajon Stew valaha is ránéz-e a telefonjára, miközben épp mással randizik; hogy megáll-e azon gondolkodni, vajon abban a pillanatban épp hol vannak a fiúk; hogy érzi-e a kötelezettség húzóerejét, amint kirántja a hedonizmus pillanatából. De már tudom a választ. Őt nem kell nyomasszák a kötelezettségek, mert én úgyis megoldom. Mindig is megoldottam.” – Ez a pár mondat amúgy kurvára fájdalmas szerintem, de rátok hagyom, hogy ízlelgessétek.

***

„Az érzések nem tények, így aztán jobb, ha nem próbáljuk meg kétségbe vonni őket.”

***

„Jó ideje megállapodtunk abban, hogy a „Soha ne feküdjetek le haraggal!” ostoba szabály – csak azt eredményezte, hogy másnap kimerülten ébredtünk. És olyan is van, amikor sokkal inkább hagynám az érzéseimet leülepedni, mielőtt hangot adnék nekik.”

***

Borító: 5/5

Egy négyzetmilliméter sincs, amit ne szeretnék ebben a borítóban. Végletekig minimalista és harmonikus – kész esztétikai élmény, ha engem kérdeztek, és még ez a basic, dőlt stílusú betűtípus sem tette tönkre, pedig én mondom, könnyen tehette volna. És ha az, hogy jó ránézni, önmagában nem lenne elég, akkor azt is csak méltatni tudom, hogy átvették az eredeti fedél virágos-méhecskés tematikáját: olyan egyszerű kis szimbólum, mégis tökéletesen fejezi ki a történet egy lényegi elemét. Én ezt becsülöm.

Értékelés: 5/5*

Bár viszonylag ritkán forgatott műfajom, mégis azt mondanám, a memoárok kitüntetett helyet foglalnak el a szívemben: villámgyorsan, első látásra bluetooth-szal kapcsolódok rá az ezekben átadott őszinteségre és esendőségre. Természetesen ez alól a Még sem jelentett kivételt, elvégre a szerző életének és házasságának egy emocinálisan igencsak terhelt, kihívásokkal teli és megosztó időszakát tárja a nyilvánosság elé.

A történet „marketing-témája” vagy gerince, ha úgy tetszik, a nyitott házasság kérdésköre és annak gyakorlati megvalósulása, ami valljuk be, elég niche élethelyzet, és társadalmunkban továbbra is széleskörben elítélt normaszegésnek minősül. Ugyanakkor ez nem egy szerelmes történet, nem egy romantikus ponyva, a poliamoria pedig nem izgalmas topping a tejszínhabon: a szerző a lehető legsebezhetőbb módon és mértékben nyílik meg a házassága kinyitásának élményeiről, miközben végig megértésre, gondolkodásra, empátiára sarkall. Nem propagál semmit: nem szépíti azt, ami fáj, vért, verítéket és könnyet hagy a papíron, de nem fukarkodik a tapasztalatokkal, mérföldkövekkel, az önismereti útjának rögös, de jutalmazó lépcsőfokaival sem.

Az írónő mindeközben a központi téma-, na meg önmagában az élet komplexitásából adódóan sokkal több problémát és krízist felvet, mint elsőre hihetnénk. A teljesség igénye nélkül terítékre kerülnek az anyaság és női szerepelvárások nehézségei, a transzgenerációs mintákkal való küzdelem, az identitáskeresés, a határképzés, a terápiás munka – számos olyan életterület és belső küzdelem, mely szélesebb körben is átérezhető, s melyekhez a könyv megértést ad, társként szolgál, láttatni enged minket is – teljesen függetlenül attól kit, vagy kiket szeretünk.

Nyitott elmével és lélekkel kell olvasni – máshogy nem talál célba a varázsa –, de ha így tesszük, garantáltan visszakapjuk, amit befektettünk.

Zeneajánló

Ebből sem lesz rendszer, de néhány nappal az olvasást követően hirtelen támadt kíváncsiságtól vezérelve meghallgattam az új Lily Allen albumot, és aligha passzolhatna zene jobban a könyv témájához… úgyhogy miközben pötyögtök nekem egy ajándék-kommentet a poszt alatt, hallgassátok meg mondjuk a Tennist, Madeline-t vagy a Nonmonogamummy-t.

Ha érdekel a könyv, rendeld meg a kiadótól ITT!

Lily Gold: Francia négyes

„– Hagyd már békén! Rossz estéje volt – mondom, miután lejjebb veszem a hőt a főzőlapon. – Próbálta megrakatni magát egy pasassal,csakhogy a fickó kimászott a mosdó ablakán, aztán leereszkedett az ereszcsatornán, csak hogy megszabaduljon tőle.”

Eredeti cím: Faking with Benefits
Oldalszám: 496
Megjelenés: 2025
Kiadó: Animus

„Layla Thompson vagyok, huszonnyolc éves. Van egy saját ruházati cégem. Még soha nem volt pasim. Harmincéves koromig szeretnék legalább egy párkapcsolatot, ezért úgy döntöttem, meg kell osztanom a gondom ezzel a három lúzerrel, hátha profitálok a randitippjeikből.”

Layla már a gimiben megtervezte az életét: a húszas éveiben először is diplomát szerez, majd nyit egy webáruházat, amit aztán nemzetközivé bővít, végül férjhez megy. A lista első három pontját már gond nélkül kipipálta, az utolsó azonban kifog rajta. Hiába jár randizni, nem sikerül eljutnia addig a bizonyos szédítő és sokat ígérő első csókig.

Kész szerencse, hogy évek óta jóban van a szemközti lakásban élő három sráccal, akik történetesen a Három szingli pasas elnevezésű párkapcsolati podcastot vezetik. A harmincas éveiben járó Zach, a volt rögbijátékos; Josh, a podcast megálmodója és Luke, a negyvenes tanár nem is különbözhetnének jobban egymástól, egyvalamiben azonban egyetértenek: segíteni szeretnének a barátjuknak, Laylának. Miután pedig a legutóbbi randipartnere egy éttermi mosdó ablakán át menekül el a lánytól, megállapodást kötnek. Hat hét alatt megtanítják a flörtölés mesterfogásaira, mert nagyon úgy tűnik, hogy a munkájában sikeres és látszólag sérthetetlenül magabiztos Layla tökéletesen elveszett, ha romantikáról van szó. A szívességért cserébe viszont, hogy új hallgatókat szerezzenek, a lány elvállalja, hogy beszámol a podcast adásaiban a kamurandikról a három férfival.

A szerelmi leckék során Layla mind többet és többet tud meg arról, hogy milyen fájdalmak és kétségek rejtőznek a három szingli pasas múltjában, miközben azt veszi észre, hogy ő maga is egyre kevésbé fél feltárni saját sebezhetőségét – és legfőképpen: a fantáziáit. Korábban mindig egyetlen érzékeny és tökéletes férfira vágyott az életében és az ágyában is… de vajon lehetne akár három is?

Ez a történet pikáns jeleneteket tartalmaz, és számos érzékeny témát érint. Kizárólag felnőtt olvasóink számára ajánljuk.

Rögtön a közepébe csapok, végtére is, magam is ebben az elbánásban részesültem: régen csapott már így pofán egy első oldal. Egy első fejezet. Na jó, rég csapott már így pofán bármiféle összefüggő szöveg, pedig az AI korát éljük, és tényleg azt hittem, minden létező szar a szemem elé került már. És nem. Még mindig léteznek újabb mélységek. Szóval visszakanyarodva, nem hittem, hogy létezik ilyen agresszíven kiábrándító első oldal, sem ilyen csapnivaló első benyomás egy elvileg szerethetőnek és „relatable-nek” szánt karakterről.

Főszereplőnk a karrierjében szárnyaló, életét pontokba és alpontokba szedett lista szerint élő Layla, aki – idézem – nem tudja, mi vele a baj. Én tudom. Nyitóképünk egy sokadik első találka, elég „durr a közepébe” alapon gördítve be a regény egyik központi problémáját, nevezetesen, hogy a lányka kórosan rezisztens a második randikra. Pár percig meghagytam a gondolatot, hátha az írónő szatírának szánta ennek a tálalását, de sajnos egyre biztosabb lettem benne, hogy véresen komolyan gondolja… Layla nem teketóriázott, az első max. két oldalon – illetve a randi kábé első két percében – szárazon bevágta a közös családi élet dildóját, de tövig. Rezzenéstelen arc, akkurátusan felcsapott csatos mappa, nagylevegő, aztán: „30 évesen akarok megesküdni, aztán jöhetne az első gyerek, mert 35 éves koromig meg akarok lenni hárommal. Te mennyi gyereket akarsz? Kinézted már az idősek otthonát ahova mehetnénk? A helyi temetőben legyen a sírhelyünk vagy a fővárosban?”.  Túlzok, nyilván, de annyira mégsem. Ne értsetek félre, az életcélok és értékek tisztázását az időhúzás elkerülése érdekében ésszerű húzásnak és abszolút szükségesnek tartom, de érdemes eldönteni párkeresés előtt, hogy társat keresel vagy üzleti partnert egy kötött idejű projekt végrehajtásához. 

Nem vagyok hülye, értem az üzenetet. Layla ilyen, rugalmatlan, rideg, csöppet kényszeres karakter, ami alapjaiban lehetetleníti el az ismerkedést, mondhatni csírájában fojtja el minden emberi kommunikáció potenciálját. De én nem tudok napirendre térni afelett, hogy mennyire nem veszi magát észre. Tudom, nem mindenki agyal, nem mindenki önreflektál a nap huszonnégy órájában, de ha valami ennyire alapjaiban elbassza az életed egy területét, akkor azért… elgondolkodsz, nem? Layla viszont őszintén, ártatlanul – és lefogadom, hogy öntudatlanul – butává lett írva. Egysíkúan együgyű; a szőke, nagymellű fehérneműmodellek legostobább sztereotípiájának és a lány a szomszédból trope-nak a torz szerelemgyereke: akiből sugárzik az erotika, aki úgy néz ki mint egy kicseszett pornósztár, akinek tele a félmeztelen képeivel az instagram, de természetesen fogalma sincs róla, hogy tetszik a férfiaknak, hiszen még azt sem tudja, hogy kell csókolózni. „Jajj, én olyan béna vagyok a randizásban”, „Én nem is tudok csókolózni, meg az olyan unalmas” – minden sor egy kellemetlen, vinnyogó hang a fejemben egy olyan fruska szájából, aki hatásszünetet tart minden mondat után, hogy legyen alkalma egy férfinak megcáfolni, és biztosítani őt róla, milyen csodálatos. Fuj.

Az pedig csak egy újabb szög a koherens karakteralkotás koporsójában, hogy a fejezetekben megismert suta-buta Layla és a podcast epizódokban előadott flirty, harsány csaj köszönőviszonyban sincsenek egymással, ennek a mértéke pedig messze túllépi az emberi sokszínűség szemléltetését, és puszta hiteltelenségként hat. A srácokra meg már nem is tudom mit mondjak azon túl, hogy lehettek volna egy, vagy akár tizenhárom férfi is, olyannyira nem került a lapokra fikarcnyi személyiség sem, hogy nem lenne jelentősége. Mind kaptak valami adatbankból lekért A/4-es háttérsztorit, ezen túl pont annyi ügyködés zajlott karakterizálás jelige alatt, mint mikor anya-apa a hármasikrekre más színű zoknikat ad, hogy ne keverje őket össze. Oké, szóval Josh az, aki epedezik, Luke a moralizálós vadállat, Zack meg az, amelyik minden mondatot egy idegtudomány által nem jóváhagyott becézéssel zár. Amitől falnak megyek, de tényleg.

És ha már felhúztam a háttérsztorik vetítővásznát… akkor íme, itt van hozzá a prezentációm, aminek a címe: A trauma NEM egy izgi adalékanyag. Látom én az írói víziót: a sanyarú múlt ritkán okoz csalódást, ha mély és lélekkel teli karakterek építése a cél, így nyilván adta magát az ötlet, hogy mindenki kapja meg a maga falatkáját az élet szaros szendvicséből; szegénység, bullying, slutshaming, halál, komplikált gyász… Nekem pedig elemi szinten és a lehető legrosszabb értelemben baszogatja minden még élő idegvégződésemet az, ahogy mindezt tálalni sikerült. „Hmm, olyan se íze, se bűze ez az egész, szórjunk bele még egy kis vegetát és jóleszazúgy”. Egy kis fűszer, egy kis spice, néhány százforintos díszítőelem, amit Lily Gold úgy aggatott a karakterekre, mint kiégett fényfüzért egy csoffadt kis karácsonyfára. Olyan témákról van szó, amelyek komplexek és valóságosak, olyanok, amiknek meg kell ágyazni és teret kell teremteni… helyette tessék, kaptunk egy-egy megható mesedélutánt tanmesével és életidegenül egysíkú reflexiókkal („sok szarságon mentem keresztül, emiatt lettem ilyen”) kísérve. Komplikációkért való kamaszos lelkesedés és kórosan alulfejlett lélektani érzékenység – ennyi a recept.

Aztán ott van még a poliamoria is, amely amellett, hogy a könyv abszolút központi eleme, egyúttal a felvonultatott komolyabb témák sorát is erősítené… ha az írást jogsihoz kötnék, és Lily Gold nem illegálisan száguldozna. Kiskorúként. Szembeforgalomban. Szóval lenne a témában potenciál, érdekes és továbbra is erősen tabusított kapcsolati felállás ez, aminek a reprezentálásában szerintem kellene legyen felelősség, de természetesen itt sikerült – szó szerint – annyival leírni, hogy „sokkal könnyebb, mint hinnéd”. Amúgy nem kell tapasztalati szakértőnek lenni ahhoz, hogy nyilvánvaló legyen mekkora faszság ez, de mindegy is.

Kapunk tehát traumatikus eseményeket félvállról odavetve, kapunk egy alternatív kapcsolati dinamikát bármiféle megfontolás és komplexitásra törekvés nélkül, az abszolút végső tőrdöfést viszont a szerző nagy odaadással osztogatott, füveskönyveket megszégyenítő életbölcsességei vitték be nálam. Minden „olyan társadalomban élünk, ami…” kezdetű mesterkélt duma, a közhelyes, tankönyvi szósaláták… olyan szárazak és üresek, hogy még edukatív céllal sem hagynám őket felhasználni, nemhogy egy regénybe illesztve. Hiába helytállóak tartalmilag. Teljesen kivetnek a történetből.

De tudjátok, milyen ez… a legócskább ponyvákat olvasva is hajlamos megmaradni egy pislákoló kis reménysugár, hogy hátha legalább a szexi faktor teszi majd a dolgát, ha már a történet többi része bűzlik, mint a szemétégető… de nem ébredtünk ekkora szerencsére. Helyette kész cringe-fesztivál vette kezdetét, ahol a fő fellépő Zack csuklyásizmának és Layla nyelvének parádés kollaborációja. A négyükből alkotott erotikus gubanc megfejthetetlen anatómiai anomália, ahol a testrészek inadekvátan hajlanak, a ruhadarabok pedig fordított időrendben gombolódnak ki és nyílnak szét. Layla másnap reggeli retrospektív, leíró élménybeszámolóival foglyokat lehetne pszichológiailag terrorizálni. „Szívogatom az ádámcsutkáját”, „Beleharapok a csuklyásizmába”, „Josh ütőerét nyalogatom”… mi a frász vagy, vámpír? És mindezt természetesen feltartózhatatlan pucsítás közben viszi végbe a kisasszony, amit köszönjünk a fordítónak, aki oly lelkesedéssel használja a szót, mint egy óvodás az első megtanult káromkodását. 

Mit mondhatnék zárásul? A Francia négyes fájdalmasan infantilis kompozíció: teljes lélektani analfabétizmus, kamaszos csapongás és felszínesség, életidegen párbeszédek, felnőttesdit játszó gyermeteg karakterek, kínos fordítás és még kínosabb szex mértéktelenül elegyített főzete tette a regényt teljesen élvezhetetlenné. Nem kínzom magam azzal, hogy egyáltalán megpróbáljam bárkinek ajánlani.

Idézetek

„Igen, kint van a fenekem, de kit érdekel? Ez a közösségi média. Másról sem szól az internet, csak a fenékről és a kajáról.”

***

„– Soha nem próbálsz ki semmi újat? – kérdezi Luke, miközben alaposan végigmér.

Kínosan fészkelődöm.

– Ha nem muszáj, nem. Vagy jó néhány hónapig titokban tanulom, hogy ne legyek zavarba ejtően béna benne.”

Borító: 5/2

Pont annyira tizenkettő egy tucat, mint az úgynevezett történet: bár csúnyának nem csúnya, annyira jellegtelen, hogy teljesen elvész a húszmillió hasonlóan pasztell, chicklites fedél között, mindemellett pedig a karakterek számának helyes ábrázolását leszámítva érintőlegesen sem közöl semmit, de tényleg semmit a regényről. Még a rajzolt alakok hajszíne sem stimmel, csak úgy ott vannak, de hogy minek… talány.

Értékelés: 5/1

A fáradt gőz és cenzúrázatlan őszinteség szól belőlem, de ezt akkor is muszáj: egy dolog úgy írni, mint egy bővítendő szókinccsel rendelkező, túlfűtött, ugyanakkor anatómiailag jócskán alulképzett 15 éves wattpad-szökevény… de az már nagyon next level, hogy mindez átfusson egy szerkesztőn, lektoron, korrektoron, és még ezek után is oda kerüljön az olvasók csupasz ártatlan szemei elé. A fordító munkája pedig már igazán csak cseresznye a habostorta tetején, mert ilyen kendőzetlen bátorsággal használni a „pucsít” szót minden második oldalon szinte már művészet.

Őszintén, annyi a problémám, hogy az néhány mondatban konkrétan összefoglalhatatlan. A főszereplő még viccnek is csapnivaló; Zacket, Josht és Luke-ot egyedül egy exfeleség, egy hősszerelmes pillantás és egy gyűrű választotta el attól, hogy egy karakterré olvadjanak; a történetbe erőltetett mélység – tálalásánál fogva – egy kanál víznél is felszínesebb lett; a párbeszédek az életszerűtlenség teljesen új dimenzióit nyitották meg; a pikáns jelenetek meg egész egyszerűen a nevetségesség határait feszegették… hogy nyalnám az ádámcsutkáját annak az okosnak, aki mindezt kitalálta. Vesszek meg, ha valaha megértem ennek a könyvnek a létjogosultságát. Szóljatok, ha ti megtaláltátok.

Ha érdekel a könyv, rendeld meg a kiadótól ITT!

Katy Hays: Viperák

„A pénz meglepő hatékonysággal szigeteli el az embert a félelemtől.”

Eredeti cím: The Vipers
Oldalszám: 368
Megjelenés: 2025
Kiadó: XXI. Század

Capri szigetén, a szikrázó napsütésben bármi lehet délibáb. Egy valami azonban kétségtelen: Nincs halálosabb, mint ha egy család ráébred, hogy mindent elveszíthet.

Sarah Lingate, a drámaíró harminc éve vesztette életét. Az egész világot megrázta a hír, amikor holtan találták egy fényűző, hófehér villa közelében. A Lingate család azóta is úgy tartja, hogy tragikus baleset történt azon az éjszakán. Bizonyságul minden júliusban Caprira utaznak.

Ebben az évben Helen Lingate-nek, a családi vagyon egyetlen örökösének van egy terve. Az apja Helen minden lépését figyeli, a nő ezért a család asszisztensének, Lorna Morenónak segítségét kéri, hogy egérutat nyerjen. Kívülről egység látszatát keltik, zárt ajtók mögött azonban forrnak az indulatok a családban. Amikor megérkeznek a villához, ajándék várja őket, nem lehet tudni, ki hagyta ott: a nyakék, amit Sarah viselt a halála éjjelén.

A rendőrség újra nyomozni kezd, és a családtagok egymás ellen fordulnak. Elkerülhetetlen, hogy felszínre kerüljön a régi titok – lehet, hogy egyikük se hagyja el élve a szigetet?

Szikrázó napsütés, sikátoros olasz utcácskák, tengerparti villák, tömör aranyékszerek, kék-fehér selyemkendők, szétcsapott koponyákra száradó vér… a tökéletes nyári életkép összetevői – leszámítva persze az utolsó pontot, meg a Viperák esetében talán az összes többit is. Katy Hays friss megjelenésű krimijében Capri atmoszférikus világa hív minket fejest ugrani az ambivalencia tengerébe: az ideális nyaralás díszlete mögött ugyanis egy toxikus, titkokkal, bűnökkel és szövevényes bábjátékkal egybetartott család legsötétebb napjait követhetjük nyomon. Két legfontosabb jellemzőjük: mocskosul gazdagok, és mindig – mindig – ők írják a narratívát. Kérdés, hogy éppen melyikük…

Aki követ itt egy ideje, az már tudhatja, mennyire ritkaságszámba megy, hogy én krimit vegyek a kezembe, nem is véletlenül – ezúttal mégis hagytam magam elragadni a kiemelt marketing, a csodagyönyörű borító, meg az ígéretes fülszöveg által. Nagyon akartam szeretni ezt a könyvet, komolyan. És egy részem szereti is – megfogott az alaptörténet, a Tőrbe ejtve szintjét verdeső bonyodalom, a temérdek pénzhez tapadó lemoshatatlan gyarlóság megjelenítése, na meg a példátlan szépségű – és érzékletes leírásoknak köszönhetően tökéletesen elképzelhető – helyszín is. Mit meg nem adtam volna, ha mindezt egy tál nachossal és vizezett gépi kólával fogyaszthatom a mozi egy középső üléséről… ennek híján viszont kénytelen vagyok előhúzni kritikáim takaros kis listáját, amit olvasás közben körmöltem.

A legnagyobb ick számomra talán az, hogy a Viperák ugyan számtalan négyzetet kipipál az objektíve jó könyvek checklistjén – elvégre igényesen megírt, kerek, aprólékosan kidolgozott, bővelkedik fordulatokban, stb. – a végén mégsem ad jó élményt. Számomra egyszerűen nem élvezhető, mert hiába fest jól a sztori papíron, egy féloldalas szinopszisba sűrítve, a tálalása darabos, szétesett… egyszerűen kivet magából. Végsősoron teljesen mindegy, mennyit rejt a történet maga – a lényeg az, hogyan tudja a szerző átadni mindazt, és nem veti a legjobb fényt erre a képességére, ha az elsőnek eszembe ötlő szavak a „kusza”, „zavaros” és „lassssúúúú”.

Az idősíkok és nézőpontok közti váltogatás ideális esetben – és ideális mennyiségben… – izgalmassá tenné és megpörgetné az olvasmányélményt, itt azonban inkább fragmentálttá és célját vesztetté vált hatására a történetvezetés, egyszerűen elveszett a lényeg. De ami ennél is inkább zavart, az az állandó érzelmi-figyelmi hullámvasút, amivel az írónő operált: hiányzott a klasszikusabb, fokozatosan építkező cselekményív, az izgalom, kérdések és kíváncsiság jól időzített élénkítése. Az alapvetően lassú, vontatott jellegéhez egyáltalán nem illő kapkodás jellemezte a regényt: egy kis ooh és ahh, aztán whoaa, boom, SURPRISE MOTHERF*CKER, aztán ugyanez még nyolcszor, ezek között pedig nyögvenyelős próbálkozás a sztori életben tartására – hiába. Filmen talán még működhetett is volna ez a technika, de irodalmi téren ez nem emberi figyelemhez méltó – kitikkasztja az érdeklődést. Mire elértem az utolsó traktus grand fináléjához, már csak arra tudtam gondolni, „jézusom, ezek az utolsó oldalak… nem volt még elég?” – hiába értek meglepetések, addigra képtelen voltam már többet befogadni. Én mondom, hogy kb. 15 oldal alatt ugyanazt a történetet vagy négyszer sikerült átírni egy-egy újabb apró záradékkal. Talán én vagyok a kevésbé ingerkereső olvasó és ez a probléma, sőt, ez biztos belejátszik, de kitartanék amellett is, hogy ez a struktúra nem volt kellően átgondolt.  

Ami a karaktereket illeti, alapvetően mind megkapják a maga idejüket, mégis azt érzem, üres szavak övezik őket, kétdimenziósan, egy-két központi jellemző mentén megalkotott figurák, akik nélkülöznek bármiféle mélységet. Nem láttam őket életre kelni és kimászni a lapok közül. Egyikük sem különösebben jó ember – de ez nem is baj. A bemutatott világ nem szül jó lelkeket, a leggazdagabbak közt a leggyengébb láncszem is túl kényelmes életet él ahhoz, hogy lemondjon az opportunizmus előnyeiről. Mindenki a legnagyobb hullámot hajtja, biztonságra, gazdagságra, nyugalomra és jó névre törekednek, de mindenekelőtt a túlélésre, ami nem annyira garantált ha az ember ilyen közegbe keveredik. Szóval pozitív alakot – szerintem a főszereplőt is beleértve – nem igazán lehet itt találni. Senki sem bízik senkiben – jól teszik –, senkiben sem lehet megbízni – okkal –, mindenkinek van pár csontváz a szekrényében és titok a kulcsra zárt ajkai mögött, meg persze egy kurvanagy dollárjel a szeme helyén, mert akárhogy törekedjen is egy-egy karakter morális fölényre a többiek fölött, igazából ez az, ami valamennyiüket mozgatja: a pénz. Mindegy, emiatt én nem is panaszkodok, hiszen egy krimiben nem azt keresem, kibe vethetem a bizalmam és szimpátiám, azt viszont kitartóan felrovom, amiért a szereplők nagy része még a rosszemberkedést sem tudta igazán élő-lélegző módon véghezvinni. De legyen ez csak egy halvány strigula a kritikáim sorában. 

Összességében azt kell mondjam, nem vagyok megelégedve Katy Hays munkájával. Tudom, részben és is bűnös vagyok amiért nem a megbízható lóra tettem, elvégre sem a műfaj, sem a történet, sem úgy általában a cselekményorientáció nem az én terepem könyvek terén, mégsem tudtam ellenállni a Viperák vonzásának. Ugyanakkor vetve egy pillantást a véleményekre, megnyugtató számomra látni, mennyiteknek okoztak fennakadást a regény ugyanazon aspektusai mint nekem: az építkezés vontatottsága, a karakterek sekélyes kidolgozása, a filmszerű szárazság… szóval maradnék abban, hogy a Viperákkal kölcsönös csalódást okoztunk egymásnak.

Jó szívvel nem is tudok ajánlgatásba kezdeni, esetleg csak irányt adó tanácsot adhatok: ha te is beadod a derekad a) a hypenak, b) a borítónak, akkor úgy készülj, hogy a kötelező pisiszüneten kívül ne kelljen megszakítsd az olvasást, különben elvesztél. Hosszú repülőút, órákhosszat strandon napozás, vagy bekuckózós novemberi szombat, mikor nincs más dolgod, mint a nyarat várni… aztán csak hajrá.

Idézetek

„Fiatalabb fejjel Sarah mindig is úgy gondolta, hogy ő az a típusú nő, aki lelép, ha rosszra fordulnak a dolgok. A valóság ennél jóval bonyolultabb volt. A házasságoknak saját lendületük van, amivel átbucskáznak az akadályokon, és észvesztő sebességgel robognak el a lehajtóutak mellett, mígnem évekkel később hirtelen az összes kijárat az ember háta mögött van. Az egész élete – a szeretett dolgai, a személyiségét meghatározó hivatása – már csak a visszapillantó tükörből látszik.”

***

„Az évek során megtanultam, hogy meglepően könnyen fel lehet dolgozni a mindennapos borzalmakat. Főképp, ha már fiatal korban elkezdődnek.”

***

„Ez a lényeg a gazdagok lopásában, náluk ez csupán bájos csíny. Legrosszabb esetben kényszer. Nem pedig bűntény. Csak akkor bűntény, ha én csinálom. A gazdagoknak több millió, sőt milliárd dollárt kell lopniuk ahhoz, hogy bűnténynek minősüljön a tettük. És még olyankor is mindenki elintézi a dolgot egy vállrándítással […]”

Borító: 5/5

Egyszerűen megveteti magát – mondom ezt úgy, mintha nem ajándékba kaptam volna, de értitek. A XXI. Század híres az igényes kiadványairól, de ezúttal még magukon is túltettek. A borító főszereplője egyértelműen a címadó vipera, ami rögtön magára is vonzza a figyelmet, de nem érdemelnek kevesebb figyelmet a mögötte megbúvó részletek sem, mint az indák szövevényes kanyargásának hangulatkeltő jellege, vagy a színekkel való játék. A fehér-kék kombináció tökéletesen hozza a helyszínhez illő tengerparti, mediterrán atmoszférát, a vörös, véres részletek pedig a szikrázó szépséghez tapadó romlottságot és sötétséget… így ha elég ideig nézem ezt az alkotást, az elsőre letaglózó szépségébe ágyazottan megjelenik a regény igazi arca is – ettől olyan tökéletes.

Értékelés: 5/2,5

Mit mondhatnék, Katy Hays rendkívüli elszántsággal próbált lépre csalni: a világ legízletesebb málnás-fehércsokis tortájának morzsáiként szórt az utamba ezer meg egy fordulatot és aha-pillanatot, mígnem a cukrászda pultjához érve rájöttem, már nem is kívánom az édeset. Ráuntam, telítődtem, hiába a tökéletes recept – és épp így rágtam magam keresztül a Viperák 360 oldalán is. 

Minden, amit tisztes távolból nézve mondhatok rá, pozitív: az alapötlet kiváló, a fordulatok nagyrészt mesteriek és váratlanok, a mediterrán atmoszféra páratlanul jól működik ezzel a mocskos, gazdagok által uralt világgal ötvözve… mindez lebilincselően működhetett volna. A mozivásznon. Egy standard 1 óra 45 perces filmként. Nem 360 oldalon. És az említett tisztes távolból közelebb lépve itt jön a problémacunami…

A karakterek egysíkúak; sokkal inkább a történet szereplői, mintsem konkrét figurák, akikkel történnek a dolgok. Az idősíkok és nézőpontok állandó váltogatása amilyen jó eszköz lehetne a titokzatosság függönyének finom lebegtetésére, annyira követhetetlenné és kuszává teszi egy ponton túl a mesélést. A struktúra hektikus, nincsen semmi íve: a történetvezetés lassú, akadozó, aztán rendszerint a sztori sűrűségében eszközölt hirtelen ugrással akar bepótolni 100 oldalnyi eseményt 20 oldal alatt. A cselekmény toporog, és közben mégis annyi apró meglepetés, pluszinformáció, felszínre kerülő hátsó szál és felfedett indíték záporozik, hogy mire elértem a tetőpontig, elhasználta minden figyelmem és érdeklődésem: ott álltam a drámai kiteljesedés kapujában, az utolsó kb. 40-50 oldal küszöbén… és annyit éreztem, hogy őszintén hidegen hagy. Kitikkadtam.

Nagyon akartam szeretni ezt a könyvet: a történet sokat ígért, az írásmódon látszik a rengeteg belefektetett munka, precizitás, a bemutatott szociális és földrajzi környezet egyaránt megkapóan és érzékletesen lett lefestve… mégsem éreztem az elégtételt. Ilyen a Viperák: túl sok és túl kevés egyszerre.

Ha érdekel a könyv, rendeld meg a kiadótól ITT!