Katy Hays: Viperák

„A pénz meglepő hatékonysággal szigeteli el az embert a félelemtől.”

Eredeti cím: The Vipers
Oldalszám: 368
Megjelenés: 2025
Kiadó: XXI. Század

Capri szigetén, a szikrázó napsütésben bármi lehet délibáb. Egy valami azonban kétségtelen: Nincs halálosabb, mint ha egy család ráébred, hogy mindent elveszíthet.

Sarah Lingate, a drámaíró harminc éve vesztette életét. Az egész világot megrázta a hír, amikor holtan találták egy fényűző, hófehér villa közelében. A Lingate család azóta is úgy tartja, hogy tragikus baleset történt azon az éjszakán. Bizonyságul minden júliusban Caprira utaznak.

Ebben az évben Helen Lingate-nek, a családi vagyon egyetlen örökösének van egy terve. Az apja Helen minden lépését figyeli, a nő ezért a család asszisztensének, Lorna Morenónak segítségét kéri, hogy egérutat nyerjen. Kívülről egység látszatát keltik, zárt ajtók mögött azonban forrnak az indulatok a családban. Amikor megérkeznek a villához, ajándék várja őket, nem lehet tudni, ki hagyta ott: a nyakék, amit Sarah viselt a halála éjjelén.

A rendőrség újra nyomozni kezd, és a családtagok egymás ellen fordulnak. Elkerülhetetlen, hogy felszínre kerüljön a régi titok – lehet, hogy egyikük se hagyja el élve a szigetet?

Szikrázó napsütés, sikátoros olasz utcácskák, tengerparti villák, tömör aranyékszerek, kék-fehér selyemkendők, szétcsapott koponyákra száradó vér… a tökéletes nyári életkép összetevői – leszámítva persze az utolsó pontot, meg a Viperák esetében talán az összes többit is. Katy Hays friss megjelenésű krimijében Capri atmoszférikus világa hív minket fejest ugrani az ambivalencia tengerébe: az ideális nyaralás díszlete mögött ugyanis egy toxikus, titkokkal, bűnökkel és szövevényes bábjátékkal egybetartott család legsötétebb napjait követhetjük nyomon. Két legfontosabb jellemzőjük: mocskosul gazdagok, és mindig – mindig – ők írják a narratívát. Kérdés, hogy éppen melyikük…

Aki követ itt egy ideje, az már tudhatja, mennyire ritkaságszámba megy, hogy én krimit vegyek a kezembe, nem is véletlenül – ezúttal mégis hagytam magam elragadni a kiemelt marketing, a csodagyönyörű borító, meg az ígéretes fülszöveg által. Nagyon akartam szeretni ezt a könyvet, komolyan. És egy részem szereti is – megfogott az alaptörténet, a Tőrbe ejtve szintjét verdeső bonyodalom, a temérdek pénzhez tapadó lemoshatatlan gyarlóság megjelenítése, na meg a példátlan szépségű – és érzékletes leírásoknak köszönhetően tökéletesen elképzelhető – helyszín is. Mit meg nem adtam volna, ha mindezt egy tál nachossal és vizezett gépi kólával fogyaszthatom a mozi egy középső üléséről… ennek híján viszont kénytelen vagyok előhúzni kritikáim takaros kis listáját, amit olvasás közben körmöltem.

A legnagyobb ick számomra talán az, hogy a Viperák ugyan számtalan négyzetet kipipál az objektíve jó könyvek checklistjén – elvégre igényesen megírt, kerek, aprólékosan kidolgozott, bővelkedik fordulatokban, stb. – a végén mégsem ad jó élményt. Számomra egyszerűen nem élvezhető, mert hiába fest jól a sztori papíron, egy féloldalas szinopszisba sűrítve, a tálalása darabos, szétesett… egyszerűen kivet magából. Végsősoron teljesen mindegy, mennyit rejt a történet maga – a lényeg az, hogyan tudja a szerző átadni mindazt, és nem veti a legjobb fényt erre a képességére, ha az elsőnek eszembe ötlő szavak a „kusza”, „zavaros” és „lassssúúúú”.

Az idősíkok és nézőpontok közti váltogatás ideális esetben – és ideális mennyiségben… – izgalmassá tenné és megpörgetné az olvasmányélményt, itt azonban inkább fragmentálttá és célját vesztetté vált hatására a történetvezetés, egyszerűen elveszett a lényeg. De ami ennél is inkább zavart, az az állandó érzelmi-figyelmi hullámvasút, amivel az írónő operált: hiányzott a klasszikusabb, fokozatosan építkező cselekményív, az izgalom, kérdések és kíváncsiság jól időzített élénkítése. Az alapvetően lassú, vontatott jellegéhez egyáltalán nem illő kapkodás jellemezte a regényt: egy kis ooh és ahh, aztán whoaa, boom, SURPRISE MOTHERF*CKER, aztán ugyanez még nyolcszor, ezek között pedig nyögvenyelős próbálkozás a sztori életben tartására – hiába. Filmen talán még működhetett is volna ez a technika, de irodalmi téren ez nem emberi figyelemhez méltó – kitikkasztja az érdeklődést. Mire elértem az utolsó traktus grand fináléjához, már csak arra tudtam gondolni, „jézusom, ezek az utolsó oldalak… nem volt még elég?” – hiába értek meglepetések, addigra képtelen voltam már többet befogadni. Én mondom, hogy kb. 15 oldal alatt ugyanazt a történetet vagy négyszer sikerült átírni egy-egy újabb apró záradékkal. Talán én vagyok a kevésbé ingerkereső olvasó és ez a probléma, sőt, ez biztos belejátszik, de kitartanék amellett is, hogy ez a struktúra nem volt kellően átgondolt.  

Ami a karaktereket illeti, alapvetően mind megkapják a maga idejüket, mégis azt érzem, üres szavak övezik őket, kétdimenziósan, egy-két központi jellemző mentén megalkotott figurák, akik nélkülöznek bármiféle mélységet. Nem láttam őket életre kelni és kimászni a lapok közül. Egyikük sem különösebben jó ember – de ez nem is baj. A bemutatott világ nem szül jó lelkeket, a leggazdagabbak közt a leggyengébb láncszem is túl kényelmes életet él ahhoz, hogy lemondjon az opportunizmus előnyeiről. Mindenki a legnagyobb hullámot hajtja, biztonságra, gazdagságra, nyugalomra és jó névre törekednek, de mindenekelőtt a túlélésre, ami nem annyira garantált ha az ember ilyen közegbe keveredik. Szóval pozitív alakot – szerintem a főszereplőt is beleértve – nem igazán lehet itt találni. Senki sem bízik senkiben – jól teszik –, senkiben sem lehet megbízni – okkal –, mindenkinek van pár csontváz a szekrényében és titok a kulcsra zárt ajkai mögött, meg persze egy kurvanagy dollárjel a szeme helyén, mert akárhogy törekedjen is egy-egy karakter morális fölényre a többiek fölött, igazából ez az, ami valamennyiüket mozgatja: a pénz. Mindegy, emiatt én nem is panaszkodok, hiszen egy krimiben nem azt keresem, kibe vethetem a bizalmam és szimpátiám, azt viszont kitartóan felrovom, amiért a szereplők nagy része még a rosszemberkedést sem tudta igazán élő-lélegző módon véghezvinni. De legyen ez csak egy halvány strigula a kritikáim sorában. 

Összességében azt kell mondjam, nem vagyok megelégedve Katy Hays munkájával. Tudom, részben és is bűnös vagyok amiért nem a megbízható lóra tettem, elvégre sem a műfaj, sem a történet, sem úgy általában a cselekményorientáció nem az én terepem könyvek terén, mégsem tudtam ellenállni a Viperák vonzásának. Ugyanakkor vetve egy pillantást a véleményekre, megnyugtató számomra látni, mennyiteknek okoztak fennakadást a regény ugyanazon aspektusai mint nekem: az építkezés vontatottsága, a karakterek sekélyes kidolgozása, a filmszerű szárazság… szóval maradnék abban, hogy a Viperákkal kölcsönös csalódást okoztunk egymásnak.

Jó szívvel nem is tudok ajánlgatásba kezdeni, esetleg csak irányt adó tanácsot adhatok: ha te is beadod a derekad a) a hypenak, b) a borítónak, akkor úgy készülj, hogy a kötelező pisiszüneten kívül ne kelljen megszakítsd az olvasást, különben elvesztél. Hosszú repülőút, órákhosszat strandon napozás, vagy bekuckózós novemberi szombat, mikor nincs más dolgod, mint a nyarat várni… aztán csak hajrá.

Idézetek

„Fiatalabb fejjel Sarah mindig is úgy gondolta, hogy ő az a típusú nő, aki lelép, ha rosszra fordulnak a dolgok. A valóság ennél jóval bonyolultabb volt. A házasságoknak saját lendületük van, amivel átbucskáznak az akadályokon, és észvesztő sebességgel robognak el a lehajtóutak mellett, mígnem évekkel később hirtelen az összes kijárat az ember háta mögött van. Az egész élete – a szeretett dolgai, a személyiségét meghatározó hivatása – már csak a visszapillantó tükörből látszik.”

***

„Az évek során megtanultam, hogy meglepően könnyen fel lehet dolgozni a mindennapos borzalmakat. Főképp, ha már fiatal korban elkezdődnek.”

***

„Ez a lényeg a gazdagok lopásában, náluk ez csupán bájos csíny. Legrosszabb esetben kényszer. Nem pedig bűntény. Csak akkor bűntény, ha én csinálom. A gazdagoknak több millió, sőt milliárd dollárt kell lopniuk ahhoz, hogy bűnténynek minősüljön a tettük. És még olyankor is mindenki elintézi a dolgot egy vállrándítással […]”

Borító: 5/5

Egyszerűen megveteti magát – mondom ezt úgy, mintha nem ajándékba kaptam volna, de értitek. A XXI. Század híres az igényes kiadványairól, de ezúttal még magukon is túltettek. A borító főszereplője egyértelműen a címadó vipera, ami rögtön magára is vonzza a figyelmet, de nem érdemelnek kevesebb figyelmet a mögötte megbúvó részletek sem, mint az indák szövevényes kanyargásának hangulatkeltő jellege, vagy a színekkel való játék. A fehér-kék kombináció tökéletesen hozza a helyszínhez illő tengerparti, mediterrán atmoszférát, a vörös, véres részletek pedig a szikrázó szépséghez tapadó romlottságot és sötétséget… így ha elég ideig nézem ezt az alkotást, az elsőre letaglózó szépségébe ágyazottan megjelenik a regény igazi arca is – ettől olyan tökéletes.

Értékelés: 5/2,5

Mit mondhatnék, Katy Hays rendkívüli elszántsággal próbált lépre csalni: a világ legízletesebb málnás-fehércsokis tortájának morzsáiként szórt az utamba ezer meg egy fordulatot és aha-pillanatot, mígnem a cukrászda pultjához érve rájöttem, már nem is kívánom az édeset. Ráuntam, telítődtem, hiába a tökéletes recept – és épp így rágtam magam keresztül a Viperák 360 oldalán is. 

Minden, amit tisztes távolból nézve mondhatok rá, pozitív: az alapötlet kiváló, a fordulatok nagyrészt mesteriek és váratlanok, a mediterrán atmoszféra páratlanul jól működik ezzel a mocskos, gazdagok által uralt világgal ötvözve… mindez lebilincselően működhetett volna. A mozivásznon. Egy standard 1 óra 45 perces filmként. Nem 360 oldalon. És az említett tisztes távolból közelebb lépve itt jön a problémacunami…

A karakterek egysíkúak; sokkal inkább a történet szereplői, mintsem konkrét figurák, akikkel történnek a dolgok. Az idősíkok és nézőpontok állandó váltogatása amilyen jó eszköz lehetne a titokzatosság függönyének finom lebegtetésére, annyira követhetetlenné és kuszává teszi egy ponton túl a mesélést. A struktúra hektikus, nincsen semmi íve: a történetvezetés lassú, akadozó, aztán rendszerint a sztori sűrűségében eszközölt hirtelen ugrással akar bepótolni 100 oldalnyi eseményt 20 oldal alatt. A cselekmény toporog, és közben mégis annyi apró meglepetés, pluszinformáció, felszínre kerülő hátsó szál és felfedett indíték záporozik, hogy mire elértem a tetőpontig, elhasználta minden figyelmem és érdeklődésem: ott álltam a drámai kiteljesedés kapujában, az utolsó kb. 40-50 oldal küszöbén… és annyit éreztem, hogy őszintén hidegen hagy. Kitikkadtam.

Nagyon akartam szeretni ezt a könyvet: a történet sokat ígért, az írásmódon látszik a rengeteg belefektetett munka, precizitás, a bemutatott szociális és földrajzi környezet egyaránt megkapóan és érzékletesen lett lefestve… mégsem éreztem az elégtételt. Ilyen a Viperák: túl sok és túl kevés egyszerre.

Ha érdekel a könyv, rendeld meg a kiadótól ITT!

Colleen Hoover: Verity

„Csak még egy fejezet, és abbahagyom. Ez lesz az utolsó.”

Eredeti cím: Verity
Oldalszám: 310
Megjelenés: 2020
Kiadó: Könyvmolyképző (Zafír Pöttyös)

Lowen Ashleigh, az anyagi csőd szélén álló, küszködő író élete állásajánlatát kapja, amikor Jeremy Crawford, a bestseller szerző Verity Crawford férje felkéri, hogy balesetben megsérült felesége helyett megírja az asszony sikersorozatának befejező részeit.

Lowen megérkezik a Crawford házba, hogy átnézze Verity többévnyi jegyzeteit és vázlatait, remélve, hogy elegendő anyagot talál a munka elkezdéséhez. Csakhogy az irodában nemcsak kaotikus állapotok fogadják, hanem egy önéletrajz is, amit az asszony a legnagyobb titokban írt. A kézirat minden oldala vérfagyasztó vallomást rejt, köztük annak az éjszakának a történetét, ami örökre megváltoztatta a család életét.

Lowen először úgy dönt, hogy nem mutatja meg Jeremynek a kéziratot, mert annak tartalma még több fájdalmat okozna a gyászoló apának. De ahogy a férfi iránti érzelmei egyre erősebbé válnak, rájön, hogy talán mégis fel kéne fedni Verity mocskos titkait.

Egy egyedülálló romantikus thriller a New York Times bestseller szerző Colleen Hoover tollából.

Egy-két poszttal lejjebb görgetve könnyedén feleleveníthetitek az írónővel való legutóbbi, koránt sem felhőtlen találkozásom emlékét: igen, azt, amikor pontokba szedve idegösszeroppantam a Layla minden megragadható aspektusa fölött. Ennek kontextusában vizsgálva egyedül valami rejtett mazochista hajlam magyarázhatta, hogy mégis hogyan került kezembe a Verity, méghozzá ilyen hamar a legutóbbi CoHo-féle könyv-katasztrófa után. Magam sem tudom, mit akartam, mit vártam, mire számíthattam ettől a döntéstől – az ösztöneim persze tüntetőleg lóbálták a vörös zászlókat, de ezúttal sem nem hallgattam rájuk, és sajnos ez tendenciám pozitív megerősítést nyert ezúttal, ugyanis: WOW. Csak így… wow.

Mi van ha azt mondom, CoHo mérföldekkel jobb thrillereket ír, mint romantikusokat? Akkor mi van?  Mert kezdek erre hajlani… Tegyük félre, hogy a Laylát mennyire lehúztam, hiszen ott is elmondom, hogy a történet maga remek; a Verity pedig a cselekmény és megvalósítás szintjén is messze túltett rajta. Olyan atmoszférát teremtett, amitől még most is ráz a hideg, érdekessé tette a legtöbb karaktert, dinamikusan, jól időzített csavarokkal tűzdelve vitte előre a sztorit és mikor már azt hitted volna, hogy ennyi, akkor tökéletesen komponált mindfuck-hadműveletet hajtott végre. Megvannak az aggályaim? Meg hát, elvégre nyitott szemmel olvastam: nyilván előfordult egy-két logikai bukfenc vagy plothole a történetben, és a főszereplőtől sem voltam hanyattesve, de ezek semmit nem jelentettek végsősoron a könyv élvezhetőségére nézve, és ez a lényeg.

Hadarásba váltva vázolom a szitut. Adott a főszereplőnk, Lowen azt hogy Ashleigh soha többé nem akarom így leírva látni, soha, aki a hajléktalanság küszöbén álló leégett íróként egyszer csak rendkívüli ajánlatot kap: szerződtetik, hogy írja meg az agyhalál állapotában vegetáló Verity Crawford sikersorozatának befejező részeit. Ehhez tárt kapukkal várja a Crawford-család kicsit sem hátborzongató vidéki háza, meg egy felkészülésre és anyaggyűjtésre alkalmas dolgozószoba, ahonnan összeollózhatja az írónő már leírt ötleteit, gondolatfoszlányait, cetlire felkapart ütős tételmondatait, vagy ami tetszik. Maradék kisgyereket, valamint szarrá traumatizált, de a klasszikus recept szerint készült meggyötörten szexi férjet tartalmazó all-inclusive ellátástól beszélünk persze, olyan extrákkal, mint a megmagyarázhatatlanul elmozduló tárgyak, libabőrös alkar, illetve egy titkos önéletrajzi kézirat a szoftpornó és krimi műfaji határán. Utóbbi természetesen a könyvmolyok számára jól ismert „csak még egy fejezet” elvén működik, így amint Lowen a kéziratot bújja, a jelen szállal párhuzamosan szép lassan kibontakozik előttünk Verity múltja, házassága, családalapítása – és a családja elvesztése is.

Igazából ez adta a könyv tökéletes dinamikáját: a jelen növekvő feszültsége és anomáliái, valamint a velük párhuzamosan egyre felkavaróbbá váló titkos önéletrajz, ami teljesen átszínezi Lowen Crawfordéknál töltött „vendégeskedését”. Erőszakkal kell magam kényszerítsem, hogy ne spoilerezzek, mert ezúttal tényleg állíthatom, hogy ütős, gyomorforgató, lelketlen, igazán disturbing történetet kapunk Verity írásai révén – szövevényes és felkavaró utazás ez olyan témákon keresztül, mint a párkapcsolat, szülőség, szeretet és megszállottság.

Thriller ide vagy oda, a romantikus szál, mint látszik, nem maradhatott el ezúttal sem. Az önéletrajzi szálban végigkövethetjük Verity és férje, Jeremy megismerkedését: a rózsaszín ködös, szenvedélyes szakaszt, a békés, nyugodt szerelmet, a döccenőket, a magaslatokat, házasságot, babázást, és minden őrületet, amivel Verity nem rest fűszerezni ezt a kompozíciót, úgy mint a beteges dependenciája, mesteri manipulációs stratégiái vagy megelőlegezett hazugságai. És minden, amit szívem szerint elspoilereznék, de nem fogok. Ezzel párhuzamosan elmondható, hogy Lowen sem vak, és az újdonsült lakótársáról írt pornografikus részletek esti olvasgatása neki is beindítja a nyálelválasztását, bár esetében én nem annyira szerelmi-szálban, semmint szexuális vággyal elegyített enyhe szánalomban gondolkodtam – persze ez csak az én véleményem. Ugyanitt kérdezném, hogy a „megszakítás, mint védekezés” normalizálása egy továbbra is főként fiatal korosztályt célzó regényben mi a fasz, kedves Colleen, de komolyan. Mindenesetre ez a kettő, paralell bontakozó érzelmi szőttes együtt elég sok kérdést tesz ki az asztalra, például hogy mennyire ismerhetsz meg valakit, akivel összekötnéd az életed, meddig tartható meg egy titok és meddig tart a magánszféra védelme, vagy éppen meddig terjednek a hűség keretei. Nem mindennapi élethelyzetek nem mindennapi válaszokat kínálnak valamennyi kérdésben.

Na és persze mivé lenne ez a szövevényes történet meg nyomasztó hangulat néhány odaillő karakter nélkül? Bevallom, valamilyen szinten shitshownak tartom a felvonultatott szereplőgárdát, de valamilyen szinten ez volt a cél, úgy érzem. Jeremy, mint a híres-hírhedt Verity Crawford trófeaférje évtizedek bevált receptje alapján kotyvasztott figura, a gyenge térdű főhősnők és kielégületlen olvasók nedves álma: egyszerre gondoskodó és szeretetteljes férj, csodás apa, tisztelettudó férfi, akinek ugyanakkor betonkemény a hasizma – és nem csak a hasizma. Alapjaiban véve teljesen okés karakter. Nem kimondottan egyedi vagy izgalmas, de jól felruházható a történethez szükséges démonokkal és ezek ellenére fenntartott jósággal. Bezzeg a felesége! Huh! Az önéletrajzának köszönhetően nyilván Verity vált a leggondosabb részletességgel tálalt szereplővé, akinek legmélyebb és legsötétebb titkai tárják fel valódi jellemét: elborult elméjét, megszállottságát, kegyetlenkedését, pusztító impulzusait és pszichopátiás vonásait – mindent, amit nem szégyellt papírra vetni, márpedig a szégyen nem igazán szerepelt a szótárában. Az ő tetteit és érzéseit nem szeretném bővebben taglalni – mármint nyilván szeretném, de nem fogom –, hiszek abban, hogy tiszta lappal érdemes nekiállni az olvasásának, hogy jobban fájjon. De amúgy minden jót nektek persze, legyetek jól meg minden… de ez azért fájjon már nektek is. Légyszi.

Most értünk el addig a pontig, hogy elkerülhetetlen szóba hozni Lowent… Lowent, aki igazán nem egy rossz ember, de csapnivaló főszereplő. Gondolom épp ettől lesz annyira használható, hiszen elég jellegtelen, szabadon interpretálható karakter, aki bónuszként néhány odamondott traumával is fel lett ruházva, hogy mélynek, érzékenynek és sebezhetőnek érezze az olvasó, de akármennyire rutinos is ez a karakterdizájn, én most nem vettem be olyan könnyen. Klasszikus „mutasd, ne mondd” fiaskó ez is: adott az, amilyennek CoHo ábrázolni akarná Lowent (az imént felsoroltak), aztán ott van ezzel szemben minden, amit a karakter „magától” tesz vagy mond. Például szemtanúja lesz egy balesetnek, ami az írónő szerint megrázza, lesokkolja, felkavarja – az erről szóló fecnire firkantott üzenetet viszont látszólag nem adták át a csajnak, aki kb. úgy reagálja le a helyzetet, hogy „huh, végül is legalább nem az én agyvelőm loccsant ki”. Very demure, very mindful. Beköltözve a balesetben lesérült Verity otthonába, szintén szembetűnő, mennyire próbál Lowen tapintatos, figyelmes, akár egyenesen polkorrekt lenni az ügyben, mégis, a megnyilvánulásai gyakran épp oly zsigerien érzéketlenek, mint mikor egy ovis megkérdezi „Anya, miért kopasz az a néni? Én félek tőle!”. Nem akar ő rosszat, de a szóválasztásainak hála gyakran mégis infantilis és kissé autisztikus benyomást kelt, ami nyilván nem volt cél, de here we are. 

Ami a stílust, írásmódot illeti, arról igazából nincs számottevő vagy világmegváltó mondanivalóm: írhatta volna a ChatGPT is, épp olyan megfelelő, sem nem rossz, sem nem kiemelkedő munka, de ezt álmomban sem akarnám kritika tárgyává tenni; mivel ilyen téren kifejezetten negatív anticipációkkal éltem, így ért legalább egy kis pozitív csalódás.

Ehhez kapcsolódóan még két dolgot emelnék ki, és az egyik ezek közül is inkább fordítási baki, fordítási fájdalom, fordítási „hogyan égessük ki Virág retináját két szóval”. Én mondom nektek, ha valaha az életben meglátom újra a resting bitch face magyar fordítását, akkor önként vállalkozom rá, hogy nyitott szemmel belesétáljak a mutatóujjamba. A legnagyobb tisztelettel leszarom minden hunglish-hater pampogását, az angol szleng az angol szleng, és kész – aki érti, az érti, aki nem, az tanuljon meg angolul, legalább azon a szánalmasan csekély szinten mint én, mert már ez is sokra elég. Flegma picsafej baszki. Nem bírom ezt, olyan, mintha tovább bővítették volna a magyar bosszúállókat: íme a ferencvárosi maszturbáló boszorkány, a kőbányai szopófantom és a new yorki flegma picsafej. Köszönjük.

A másik, írásmód szempontjából szintén kardinális kérdés az, amit CoHo a szexualitással művelt ebben a regényben. Beugrattatok az értékeléseitekkel: annyi méltatlankodást olvastam az indokolatlan és mértéktelen szexről, hogy már fentem a késem és melegítettem a billentyűzetem – magyarán, harcra készültem ebben az értékelésben is. Aztán menet közben egyszer csak elkapott az értetlenkedés, mert gyerekek, a leírtak nem igazán voltak… nos, erotikus jelenetek. Távol álljon ez az üres, ismétlődő szócséplés a női pornó kategóriájától, nem mondható, hogy ezzel hígult volna a thrilleres vonal – mert minden egyes kapkodva odabiggyesztett macskakaparás Jeremy hatalmas farkáról meg az egész éjszakás mutatványaikról egy írói narratívát erősített: de nem Hooverét, hanem Verity-ét. A felszínes, élvhajhász leírások segítették a karakter ábrázolását, letisztázták a prioritásait, a mentális állapotát… annyira a helyükön voltak szerintem! Kellemetlenek, unalmasak, olykor egyenesen felbasszák az ember agyát, de szerintem ez is volt a céljuk. 

Összességében egy koránt sem tökéletes, de üdítő élménynek tartom a regényt, melynek ugyan megvannak a maga gyengeségei, a mérleg nyele mégis inkább az érdekes cselekmény, dinamikus építkezés, mesteri fordulatok, sokkhatás és nyomasztó hangulat felé húz. Mai fejjel a Verity-t tartom CoHo legélvezhetőbb alkotásának – ötletes, pörgős, csavaros, atmoszférikus, és minden felsorakoztatott borzalma ellenére sokkal kevésbé káros, mint az írásai általában, ugyanis a toxikus elemeket végre akként kezelte, amik: toxikus elemekként. Ez már hatalmas előrelépés, ha engem kérdeztek…

Ezek alapján ajánlanám a regényt CoHo rajongóinak – de minek, hiszen már úgyis olvasták, ugye? –, illetve az írónő munkásságát még nem ismerőknek is, ennél ugyanis nehéz lenne ütősebb első benyomást tenni. Ajánlom figyelmébe a könyvet a thriller iránt érdeklődő, de műfajban még nem túl jártas fiataloknak, a mindent megváltoztató végső fordulatok kedvelőinek, meg persze azoknak, akik nem egyedül alszanak éjjel, mert ez az egész úgy egy kicsit para lenne… Ajánlom a Verity-t a zárható hálószobaajtóval rendelkezőknek… a vidéki, izolált kúriákban vendégeskedőknek semmiképp. És végül olvasásra invitálok mindenkit, aki szeretne velem közösen számolni vissza a filmadaptáció megjelenéséig!

Idézetek

„Vannak szerencsés családok, akikkel soha semmi rossz nem történik. Másoknál viszont futószalagon érkeznek a bajok. Ami elromolhat, az el is romlik, és a széria egyre csak folytatódik.”

***

„Amit a legjobban gyűlölök az önéletrajzokban, az a mondatokat átitató álszentség. Egy írónak nem lenne szabad saját magáról írnia, amíg készen nem áll rá, hogy minden egyes védőréteget kiiktasson a lelke és a könyve között. A szavaknak egyenesen a zsigerekből, húson és csontokon át kell kiszakadniuk. A vallomás legyen szörnyű, őszinte, véres, talán kissé ijesztő, de legfőképpen nyílt, leplezetlen. Az önéletrajz, ami arra hajt, hogy az olvasó megkedvelje az írót, nem igazi önéletrajz. Kifordítva senki sem szerethető. Egy igaz önéletrajz olvasása után az olvasó minimum megundorodik az írótól.”

***

„Az ember nem nézhet valakire úgy, ahogy ő nézett rám – a teljes múltjával a tekintetében – anélkül, hogy elképzelné a jövőt.”

***

„A testünk gondozása olyan, mint a gyereknevelés. Néha kemény, néha hatalmas szívás, néha legszívesebben hagynád a francba az egészet, de ha feladod, annak tizennyolc év múlva súlyos következményei lesznek.”

Borító: 5/5

Alaposan megnézve a Verity fedelét nyilván észrevehető egy enyhébb kapcsolódása a sztorihoz, de annál sokkal erősebben hozza az atmoszférát; azt a sötét, nyugtalanító érzést, ami belengi a történetet, meg persze a Verity sajátjának mondható mentális kuszaságot. Ritkán érzem a CoHo borítókat kellően kifejezőnek, de a thrillerek eltérő stílusa végre megadja a kellő teret a történet szükséges vizuális kiegészítéséhez. 

Értékelés: 5/4

Hol állítok emlékeztetőt, hogy valaki oldalbabökjön a következő CoHo-thriller megjelenésekor? Egy ideje már nagyban lubickolok az írónő munkássága iránti kiábrándultságban, de kezdek afelé hajlani, hogy ezt az álláspontom megkérdőjelezzem… és egyúttal felvessem, mi van akkor, ha CoHo igazából mérföldekkel jobb thrillereket ír, mint romantikusokat? Talán csak arról van szó, hogy a komfortzónáján kívül kénytelen több effortot villantani, de a lényeg az, hogy beválik: a cselekmény néhány plothole ide vagy oda kidolgozott, dinamikus és fordulatos, a regény hangulata lehoz az életről ahogy azt kell, az uralkodó alapérzelmei – mint a sokk, undor, döbbenet – áthatják a teljes olvasmányélményt, Verity karaktere a lapokhoz szegez, amikor meg már teljes meggyőződéssel involválódtál egy lehetséges végkifejlet gondolatába, akkor ledobja a bombát… Mindezek mellett hiába voltak meg a magam aggályai – például kisebb logikai bukfencekkel, vagy a főszereplővel kapcsolatosan –, azoknak esélyük sem maradt elrontani a szórakozásom.

Ha érdekel a könyv, rendeld meg a kiadótól ITT!