Egy elborult elme vallomása | Bret Easton Ellis - Amerikai Psycho

„…létezik persze Patrick Bateman ideája, az absztrakciója, mintegy, én magam azonban igazából nem létezem, csak mint valaminő entitás vagy illúzió, és bár mindig sikerül könnyűszerrel ellepleznem, hogy a szemem milyen hideg s élettelen, valamint kezet is lehet fogni velem, s akivel kezet szorítok, úgy érezheti, hús-vér ember fogja a kezét, sőt, akár még azt is gondolhatja bárki, hogy én is nagyjából ugyanolyan életet élek, mint ő: én, magam egyszerűen nem vagyok.”

Eredeti cím: American Psycho

Oldalszám: 578

Megjelenés: 1994

Kiadó: Európa

Ár: 3690 –

Irodalmi alkotás nagyon ritkán képes olyan világraszóló botrányt kelteni, amilyen az Amerikai Psychót övezte. Kiadók, amelyek már szerződést kötöttek a mű megjelentetésére, és előlegképpen súlyos összegeket fizettek a ki Ellisnek, sorra visszakoztak, és elálltak a publikálástól. Ez a könyv nemegyszer átlépi az elviselhetőség küszöbét. Amit írója a perverzió és az erőszak tombolásáról elgondol és leír, az kívül esik a normális ember felfogóképességének és erkölcsi érzékének határain. Amit azonban ezzel közöl, az értelmezhető és megítélhető: megrendít, felkavar, s könyörtelenül szembesít egy olyan világgal, amelyre – ha mégoly kelletlenül is – ráismerünk. A regény főalakja Pat Bateman, huszonhat éves yuppie a Wall Streetről; intelligens, jóképű, elegáns és gazdag fiatalember. Lételeme a csillogó felszín: a legdivatosabb és legdrágább holmikban jár, a legfelkapottabb éttermekben vacsorázik barátaival és soros barátnőivel, ízlése ételben-italban főúri, fényűző lakása tömve a csúcstechnológiát képviselő szórakoztató-elektronikai szerkentyűkkel, véleménye a zenétől a politikáig mindenről naprakész. De Bateman valójában értéket, mértéket nem ismerő pszichopata szörnyeteg, aki a belsejében tátongó űrtől szexorgiákkal, egyre rafináltabb kéjgyilkosságokkal, sőt kannibalizmussal igyekszik menekülni – mindhiába. A nyolcvanas évek második fele óta nemzedékének legjelentősebb írójaként számon tartott Bret Easton Ellis könyvének lapjain az amerikai álom helyébe lidérces rémálom lép: az Amerikai Psycho egy irányt vesztett, erőszakban tobzódó, anyagiasságba fulladó kultúra egyöntetűen sötét, kiutat nem mutató, döbbenetes erejű látomás.

Négy hónapnyi olvasás és küzdelem után befejeztem életem kétségtelenül legbetegebb könyvét – de talán nem fair csupán ezzel az egy szóval foglalnom össze az Amerikai Psycho lényegét. Elvégre vékony a határvonal őrület és zsenialitás közt, erre pedig mi sem mutathatott volna jobban rá, mint a Bret Easton Ellis által megjelenített pszichopata yuppie példája. Ami egyszerre kavar fel, nyűgöz le, és szórakoztat. De nézzük csak, honnan indultunk.

Adott volt egy botránykönyv. Amire enyhén szólva nem biztatott senki, hogy elolvassam. Aminek az adaptációja olyan szinten kiakasztott, hogy majdhogynem kisebb pánikrohamot kaptam tőle az éjszaka közepén. És itt mellékesen megjegyzem, hogy ha egy egykori ismerősöm nem tolja a képembe a filmet, én pedig nem akadok ki rá egészen, amiért ilyen beteg szarokkal kavarja fel kicsiny lelkem békéjét rohadt balta, akkor nemhogy a könyvig, de az adaptációig sem jutok el soha az életemben. Ami – most már tudom – nagy mulasztás lett volna részemről. Kétségtelen, hogy az Amerikai Psycho lett eddigi – és ki tudja, talán egész – életem legmegosztóbb regénye, egyszerre váltva ki belőlem a létező legerősebb ellenérzéseket, és egyben visszafojthatatlan izgalmat, kíváncsiságot és elragadottságot. Mert lehetetlennek tűnt letenni, de ha letettem, akkor meg folytatni volt kész kihívás. Egyszerre vonzott s taszított, ezért húztuk mi együtt ilyen sokáig, de így, a végére érve legalább tudom, hogy megérte a küszködést. Őszintén szólva, határtalanul örülök, hogy elolvastam. És mondjak még jobbat? Újra megtenném. Fogom is.

Na de, már éppen kezdtem volna, hogy nézzük, miben áll a történetünk, de rá kell jönnöm és be kell vallanom, hogy olyanról lényegében nem beszélhetünk, hiába jutunk el ez alatt az 500 oldal alatt a-ból b-be. Bár az epizódok látszólag véletlenszerű egymásutánja igazából nagyon is tudatos, ezen jelenetek üresek, akárcsak azok, akik átélik őket, s az egész könyv mindegy monoton bemutatása csupán egy rakás ember még monotonabb életének. Reggeli rutin, arctisztítás, edzés, videókölcsönzés. Patty Winters Show. Asztalfoglalás a legelegánsabb éttermekbe. Buli a kollégákkal. Névjegykártya-harc. Szex, alkohol, kokain, majd megint némi tévé, szépítő alvás, ismét minden kezdődik elölről, s naphosszat, életfogytig nincs más, csak pénz, és szép arcok, kidolgozott testek, és pupliningek, valamint Armani öltönyök. És a P&P-nél dolgozó Wall Street-i yuppie-k többsége köszöni is szépen, mert tökéletesen megfelel nekik a tökéletességben való efféle állandó fürdőzés.

„– Miért nem váltasz át egyszerűen Price-ra?

– Jaj, istenem, jaj, jaj, Patrick – sóhajt fel Evelyn a szemét lehunyva. – Miért pont Price kellene nekem? Pont Price? – Ezt úgy mondja, hogy biztosra veszem, már le is feküdt vele.

– Mert gazdag – mondom.

– Mindenki gazdag – feleli, miközben minden figyelme a képernyőre irányul.

– Mert jóképű – mondom én.

– Mindenki jóképű, Patrick drágám – feleli szórakozottan.

– Mert szép teste van – mondom.

– Manapság már mindenkinek szép teste van – feleli Evelyn.”

Csakhogy főszereplőnkben, Patrick Batemanben él egy másik, örökké éhes, de kielégíthetetlen rész – pontosabban nem él, ahogy ő maga sem él igazán, inkább, csak mint egyfajta élő-lélgző héj lavíroz barátai, aktuális női, kollégái között, próbálván felölteni a normalitás álcáját, miközben nincs benne semmi emberi. Teszi, ami az eszményi felsőosztálybeli üzletembertől elvárható: borsos összegeket hagy New York legdrágább éttermeiben, globális kérdésekről szónokol meg arról is, hogy milyen nyakkendőcsomó illik leginkább a kerek inggallérhoz, és persze a tökéletes formáját hozza minden nap. Azonban napközbeni funkcióinak ellátásához csupán az éjszaka leple alatt elkövetett kegyetlen gyilkosságai tudnak üzemanyagul szolgálni.

Patrick Bateman átalakulása

A könyv első fele még nem bővelkedik ezen erőszakos cselekedetekben: eleinte csupán a felszínes felsőosztály mindennapjait ismerhetjük meg (ezek a részek persze a továbbiakban is gyakran színesítik az eseményeket), s Patrick beteges kényszerei csupán utalás szintjén jelennek meg, illetve azon alkalmakkor, mikor nyíltan vall másoknak pszichopata hajlamairól. Ami fölött persze mindenki könnyűszerrel átsiklik, de végül is, kinek keltené fel a figyelmét az, ha egy közeli ismerőse nem ép mentálisan, és embereket akar feldarabolni? Semmiség.

„– Ugyanis Patrick egyáltalában nem cinikus. Ő egy nagyon helyes kisfiú, igaz-e cucikám?

– Nem éppen – motyogom magamban. – Én egy közveszélyes pszichopata vagyok.

– De mit számít az?”

Így tehát az első kb. 200 oldal még csupán előszelét hozza a várható eseményeknek, hamarosan azonban újabb fejezet nyílik, melyben az erőszak már részletekbe menően, ugyanakkor abszurd természetességgel tálalva kerül előtérbe, mint Patrick mindennapjainak szerves része. Megismerjük lényének egy új oldalát: azt, aki szórakozásból öl, aki áldozatai rémületéből, s az utánuk maradó gyászolók fájdalmából táplálkozik, mert máskülönben az életét nem tölti meg semmiféle érzelem, s ilyenkor is inkább csak a közöny árad szét benne, mint bármi megfoghatóbb emberi érzés. Azt, aki vértócsában szemlélgeti a tükörképét, és egy vérfürdő kellős közepén hívja fel a fodrászát időpontért. Mondjuk ki, egy pszichopata állatot.

„ Immár nincs olyan korlát, amit át ne léptem volna. Féktelenség és téboly, kegyetlenség és ördögi gonoszság, ami bennem van, meg a temérdek rémség, aminek okozója voltam s iránta való teljes közönyöm, egyformán messze mögöttem. Egyetlenegy komor igazsághoz azonban ma is ragaszkodom még: senki sincsen biztonságban, és semmi sem jóvátehető. Vétlen vagyok mégis. Hiszen szükségképp s eleve érvényesnek kell tekintenünk, legalább valamely mértékben, minden emberi viselkedésformát. Vajon mi a gonosz? Az ember maga talán? Avagy inkább az, amit tesz?”

Patrick esetében azonban kegyetlenség és kegyetlenség közt is hatalmas szakadék tátong, s minél előrébb haladunk a történetben, főszereplőnk annál inkább elveszti a kontrollt, gyilkolás iránti vágyát pedig egyre nehezebb kielégítse. Ami hajléktalanok hasbaszúrásával kezdődött, az egy kollégája agyvelejének kiloccsantásával, majd prostituáltak megcsonkításával folytatódik, s innen már csak lefelé visz az út megannyi ártatlan élet kioltásán át a legbrutálisabb kínzásokig, nekrofíliáig, s egészen a kannibalizmusig. Nincs megállás, Patrick számára a gyilkosság a legaddiktívabb droggal ér föl, amiből mindig kell az újabb adag, és mindig több, mint előzőleg. Mindeközben tudatában van a ténynek, hogy tettei a társadalom szemében borzalmasak, ő mégsem érzi őket annak, ez pedig saját maga számára is rávilágít mentális problémáira. Bűntudatot nem érez, s bár először utalgat gyilkos hajlamaira, később pedig töviről hegyire beszámol tetteiről, vallomása minduntalan siket fülekre talál, így a várt feloldozást sosem kaphatja meg. Ez mellesleg számomra a könyv egyik legtöbb kérdést felvető, s ezáltal legérdekesebb gondolatává vált: a férfi ugyanis hiába számol be minden kegyetlenségéről, s vallja be, hogy pszichopata többször is, környezete e tényeket nem veszi figyelembe, elsiklik felettük vagy csupán viccként veszi tudomásul. A könyv végére felmerül a kérdés, a leírt borzalmak vajon valóban megtörténtek-e, vagy csupán Patrick agyában léteztek mindvégig, ez pedig még jobban ráerősít elmebajának ábrázolására.

Így állunk tehát, Bret Easton Ellis tucatnyi ember vérébe áztatott egy lebilincselő jellemábrázolást, így teremtve egységet zsenialitásból és valami igazán betegből, felkavaróból. És e kettő kiválóan működött együtt. A könyv ezek mellett leírásai révén a felszínes társadalom pénzközpontú kultúrájának kritikájává vált – s bár egy ilyen jelző természetében elüt a többitől, melyet az Amerikai Psychora használhatunk, mégis azt kell mondjam, hogy 500 oldalon keresztül valami haláli humor forrásául is szolgált. Nem, tudom jól, hogy beteg, de nem bírom megállni, hogy ne szenteljek legalább egy mondatot annak, mekkorákat nevettem a történet során. Már korábban, a film alatt is megmosolyogtam pár részt, de ott úgy érzem nem jött ki kellően a legtöbb helyzetkomikum – a könyv ellenben kész aranybánya, ha humorról van szó. Patrick és barátai beszélgetéseiből is sok szórakozásom származott, de olykor még a főszereplő monológjai alatt is kitört belőlem a nevetés. Megjegyzés, szomorúbb lesz az életem így, hogy nem tudom majd mindig, miről szólt húsz éve a reggeli Patty Winters Show. Megnéztem volna, milyen is az, ha valaki egy dobozos szappanba szerelmes.

Összességében tényleg hálás vagyok, amiért ez a könyv a kezem ügyébe került, s még annyi de annyi mindenről lehetne vele kapcsolatban beszélni, de tartok tőle, senki sem találna vonzónak egy szakdoga terjedelmű értékelést. Akárhogy is, az Amerikai Psycho maradandó élményt nyújtott úgy érzem, egyszerre volt gondolatébresztő és kikapcsoló hatású, kiakasztó és élvezetes. Témájánál s tálalásánál fogva nagy merészség volt az Európa Könyvkiadótól, hogy szárnyai alá vette ezt a könyvet, melynek kiadásától már külföldön sorra álltak el a kiadók, ám úgy érzem megérte, mert kevesebb lenne a magyar könyvpiac e nélkül. Normál esetben itt következne az ajánlás, ez azonban nem az a fajta olvasmány, amit az ember elkezd ajánlgatni… talán megértitek. Úgyhogy folytassuk a szokásos pontokkal, előtte viszont Patrick mű végi, talán leghíresebb gondolataival zárnék:

„A kín, mely gyötör, heves és szüntelen, és nem akarom, hogy más jobb világban éljen, mint én. Azt akarom, szenvedjen más is ugyanúgy, ahogyan én. Azt akarom, hogy senki se meneküljön meg.”

Kedvenc karakterek:

Azt hiszem cselekedetei fényében csöppet sem normális ilyet kijelenteni, de ki más foghatott volna meg, ha nem maga Patrick Bateman? Tény, hogy a pasi egyetlen mikromolekulája sem ép, ettől függetlenül nagyon érdekesnek találtam róla olvasni és belelátni kissé a bomlott elméjébe. Mert annak ellenére, hogy teljes 500 oldalas útja a téboly felé vezetett, igazából egy nagyon is intelligens és különleges – s ki ne hagyjam, hogy rettenet humoros – ember veszett el benne

Kedvenc részek:

Azt mondanám, ahogy haladtunk előre, én úgy szerettem egyre jobban a könyvet: koránt sem a Bateman egyre válogatottabb kegyetlenségű gyilkosságai miatt (ugyanis a történet második felét már egyre masszívabban ezek jellemezték), inkább a folyamat miatt, ahogy a szavaiból, kusza gondolataiból egyre világosabban látszik, ahogy magába szippantja a teljes téboly. Nem csupán az agresszió, a gyilkolási vágy, hanem a teljes összeomlás a soha ki nem elégüléstől, a bűntudat hiányától, önmaga bomlottságának tudatától, attól, hogy hiába minden vallomása, mert semmi nem számít immár. És eljutunk odáig, hogy ez a „vidám kis cserkész” mindenhol rémeket lát, az utcai pad követi, a bankautomata arra sarkallja, hogy dugjon bele egy macskát és rendezzen vérfürdőt egy közeli étteremben. Félreértés ne essék, nem mondanám, hogy azért az ötletért rajongok, hogy Patrick megőrül (bár ez úgy érzem szinte szükséges), inkább ennek a kivitelezése nyűgöz le.

„Eléggé nehezemre esik odafigyelni rá, mert a megszokott pénzkiadó automatám az utóbbi időben beszél hozzám, és zöld betűivel roppant különös közleményeket ír ki a képernyőjére: „Rendezzen iszonyatos vérfürdőt a Sothebysnél", „Ölje meg az Egyesült Államok elnökét", „Dugjon belém egy kóbor macskát", ráadásul pedig teljesen kiborított az a sétatéri pad is, amely az elmúlt hétfőn este hatutcányit követett és szintén meg is szólított.”

Kedvenc idézetek:

„Szándékosan hosszas hallgatás után így szólok: – Tudod, hogy Ed Gein mit mondott a nőkről?

– Ed Gein? – kérdezi valamelyikőjük. – A Canal Bar főpincére?

– Nem – Ámokfutó tömeggyilkos volt Wisconsinban, az ötvenes években. Nagyon érdekes ember volt.

– Téged mindig érdekeltek ezek a dolgok, Bateman – jegyzi meg Reeves, majd Hamlinhoz fordulva így folytatja: – Bateman folyton az ilyen palik életrajzát olvasgatja, Ted Bundy, Son of Sam meg Charlie Manson. Mindet olvasta.

– Szóval mit mondott Ed? – kérdezi Hamlin érdeklődéssel.

– Azt mondta – kezdem –, hogy amikor meglátok egy csinos lányt az utcán, két dologra gondolok. Az egyik énem szeretné meghívni vacsorázni, elbeszélgetni vele, kedveskedni neki és rendesnek lenni vele. – Itt elhallgatok, egyetlen hörpintéssel kiiszom a whiskymet.

– És a másik énje? – kérdezi Hamlin tétován.

– Hogy hogyan mutatna a feje egy pózna végén – felelem.”

***

„Én csak azt akarom, hogy szeressenek – közben pedig elátkozom a világot meg mindent, amire szüleim és tanáraim tanítottak: az elveket, az értékeket, az erkölcsöt, a kompromisszumokat, a tudást, az egységet, az imát – mert minderről kiderült, hogy tévedés csupán és céltalan. Végső soron egyet jelent csak mind: vagy megtörsz, vagy megdöglesz.”

***

„Rendelkeztem az emberi lények minden jellemvonásával – hús, vér, bőr, haj –, elszemélytelenedésem azonban annyira előrehaladt már, oly mélyen belém hatolt, hogy a normális embereknek azt a képességét, hogy együtt érezzenek a másikkal, immár teljesen elveszítettem annak a lassan ható, tudatos folyamatnak következtében, mellyel kitöröltem magamból. Most már csak imitáltam a normális valóságot, otromba mását nyújtva csupán egy emberi lénynek, miközben elmémnek már csak egy eldugott, homályos zuga működött.”

***

„– Esküszöm, Patrick, te nem vagy normális – mondja a fejét ingatva, és közben már a borlapnál tart.

– A fene egye meg, Evelyn! MI az, hogy nem vagyok normális? – mondom felcsattanva. – Vedd tudomásul, hogy én egyenesen őrült vagyok!”

***

„a hiábavalósággal nehéz megbirkózni”

Borító: 5/5

Ugyebár ez esetben ahogy több kiadásról, úgy több borítóról is beszélünk, egy azonban valamennyiben közös: mindhárom minimalista stílusra hajt, ami egy ilyen könyvnél szinte alap, hiszen a cselekménynek ütnie kell, és erről vétek lenne elvonni a figyelmet. Ugyanakkor a kivitelezés még ez egy stíluson belül is a semmilyentől a dizájnosig terjed: én magam a fekete-sárga kiadást olvastam, ami be kell vallani, egyáltalán nem szép látvány, láttam már a második, szürke fedelet is, de legjobban a 2016-os (a könyv adatainál is beszúrt) borító fogott meg, mely az előzőekkel ellentétben már veri az öt pontot. Letisztult, ízléses, mégis figyelemfelhívó, egyaránt a betűtípussal, s a centrumban elhelyezett véresnek tűnő szájjal.

Pontozás: 5/4,5

Aki óva int Bret Easton Ellis botránykönyvétől, az jól teszi. Igaza van. És bármit mondtam is eddig, én sem fogom ajánlgatni – egész egyszerűen, mert bár immár 27 év telt el a mű debütálása óta, úgy érzem, az Amerikai Psycho továbbra is olyasvalami, amire nem áll egészen készen a világ. Ennyit hivatalos, őrangyali minőségemben, ha pedig a személyes tapasztalatomra és véleményemre vagytok kíváncsiak… nos, akkor ez az egyik legbetegebben zseniális könyv a földkerekségen. Mindent megtesz, hogy kizökkentsen a megszokott nyugalmadból és az eddigieknél is sokkal jobban kiábrándítson az emberiségből, minduntalan a tűréshatárodat feszegeti, hol a fejezethosszúságú öltönyelemzéseivel, hol válogatott kegyetlenségeivel, melyek az egyszerű gyilkosságtól a kannibalizmusig és nekrofíliáig terjednek. Ugyanakkor viszont van valami az írásmódban, a kuszának tetsző gondolatok gondos megformáltságában, amitől az egész olyan… hihető. Ami úgy tűnik, hűen tükrözi egy pszichopata bomlott elméjének működését, csapongását, a világtól való eltávolodását, s útját a feszült önkontrolltól egészen a tébolyig. Kell a gyomor és a tűrőképesség, de ha ez a kettő megvan, Patrick Bateman története maradandó élményt nyújt – és szerintem sokkal inkább pozitív értelemben, mint negatívban.

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

Olvastad már a könyvet? Esetleg láttad a filmet/musicalt?

Megosztanád a véleményed – vagy netán tudnál ajánlani valami hasonlóan ütős olvasmányt? Várlak a komment szekcióban! ;)

25 komoly kérdés tag

Szép estét, virágszálak! A mai napra egy személyesebb taggel készültem, azon az egyszerű elven, hogy ideje lássátok, éppen annyira elcseszett beteg ember vagyok, amilyennek olykor tűnök. Így hosszas – mondhatni, két éves – halogatás után meghoztam a 25 igazából csak 24… valaki vagy nagyon sunyi volt, vagy bukott matekból párszor komoly kérdés taget, amit anno még Fanni blogján fedeztem fel – és ami szépen megmutatta néhány kérdés alkalmával, mennyire vagyok képes a komolyságra. Mentségemre szóljon, hogy legalább erősen próbálkoztam… néhol sikerrel, néhol a nélkül, de remélem, mindezek ellenére maradtok erre 25-1 kérdésre és kiderítitek, hol veszett el a huszadik, mert nem mondom, hogy nem vagyok marha kíváncsi. Enjoy!

1. Mi nehezebb számodra, valakinek a szemébe nézni míg elmondod neki mit érzel, vagy valakinek a szemébe nézni míg ő mondja el?

Bár döntő többségben egy „mennyi az idő?” szintű beszélgetésbe sem keveredek emberekkel, nemhogy efféle érzelemkitörésekbe, szerencsétlenségemre egy-egy emléket mindkét szituációból magam elé tudtam idézni, ezek alapján pedig azt mondom, mindkettő szívás. Az érzelmeimről beszélni nehezen tudok, ráadásul nem is vagyok az a szerelmet vallós típus, de talán még nehezebben viselem az utóbbi szituációt. Bárki legyen is szegény elborult agyú szerencsétlen,valószínűleg a szemébe se tudnék nézni ha elkezdené kiteregetni mit érez irántam – már persze csak akkor, ha én ezt nem viszonzom. Ha viszonzom… nos, akkor meg nem lehetne levakarni a vigyort a fejemről. A riasztó vigyort.

2. Gondolj az utolsó alkalomra, amikor igazán dühös voltál. Miért voltál mérges? Még mindig így érzel?

Nos, a nagy helyzet az, hogy én magam, mint organizmus, egy tömör kupacnyi élő-lélegző düh vagyok. Gyűjtögetek, nem szelektálok, és abszolút mindenre emlékszem. Például arra, hogy júniusban annyira dühös voltam egy veszekedés után, hogy kishíján bántottam egy fát. Meg akartam ütni, de visszakoztam, mert féltem, hogy én húznám a rövidebbet. A dolgot azóta elengedtem, mert józan ésszel sikerült felfognom, hogy még a haragomat is marhaság volna ilyen mód pazarolnom, s a bennem maradt szemernyi negatív érzés sem a személyem iránti sértésből fakad, inkább mintegy a tényből, hogy az illető egy idióta, amiért nem tudom, megvethetem-e vagy inkább csak sajnáljam. Ezt még eldöntöm.

3. Egy repülőn vagy Honolulutól Chicagóig folyamatosan. Látod, hogy tűz üt ki hátul, és neked csak egy hívásra van időd, kit hívnál fel, és miért?

Máris izzítom a fantáziám… elvégre meg kell szüljem, mégis mit keresnék egy gépen, mikor komoly ellenérzéseim vannak a repüléssel szemben, továbbá az is talány, honnan van rá pénzem. Na de ezektől elvonatkoztatva, a felvázolt helyzetben valószínűleg nagyobb pánikban lennék, minthogy tisztán tudjak gondolkodni… ám ettől eltekintve is azt hiszem, nem hívnék senkit. Nyilván utólag is hatalmas sokk és fájdalom megtudni, hogy egy szeretted gépe megsemmisült – vele együtt –, de szerintem még ennél is rosszabb tudni azt, hogy a hívást követő percekben szenvedni és haldokolni fog. Én megkímélném a családom az aggódástól és tehetetlenségtől. Segíteni már úgysem tudnak, többet ne szenvedjenek, mint muszáj.

4. Az orvos rendelőjében szembesülsz, hogy már csak egy hónapod van előreláthatólag. Elmondod valakinek, hogy meg fogsz halni? Mit teszel a hátralévő napjaidban? Félnél?

Az előzőhöz kissé hasonló a szituáció… de őszintén, én nem vagyok egy nyugodt ember. Halálra rémülnék. Kiakadnék. És ha az az „előreláthatólag” nem is lenne más mint egy orvosi tévedés, akkor is valószínűleg belepusztulnék abba a mértékű stresszbe, ami elfogna a diagnózistól. Elárulni nem nagyon akarnám senkinek… de egy idő után valószínűleg mégis megtenném.

5. Csak egyet választhatsz a következő két dologból, szeretet vagy bizalom, melyiket választanád? Miért?

Nem vagyok nagy idealista, de azt azért akarom hinni, hogy e kettő nem létezhet egymás nélkül. Tisza Kata egyik Facebook posztja a napokból éppen idevág (ITT végigolvashatjátok): „Ha jól szeretnek, biztonságban érzed magad. Nem kell aggódnod, nem kell félned. Nincs semmi bizonytalanság benned. […] Nem lehet szeretni a bízás képessége nélkül.”. DE! Csupán a válasz kedvéért tételezzük föl, hogy ezek külön-külön is működő dolgok (ami persze ostobaság) – ez esetben a bizalmat választanám. Noha erősen szeretet-központú vagyok, nem tudom elképzelni azt, hogy jól érezzem magam egy szerettemmel vagy barátommal úgy, hogy közben nem bízhatok meg benne ezer százalékosan.

6. Sétálsz az utcán a munkahelyedre menet. Egy kutyus fuldoklik a csatorna vizében az út mentén. A főnököd figyelmeztetett, hogy ha még egyszer késel, elbocsájt. Megmented a kutya életét? Miért vagy miért nem?

Tudom, ezzel a válasszal teljes mértékben ki fogom verni a biztosítékot… de nem menteném meg a kutyust. Valószínűleg sokat gondolnék még rá, tépelődnék és nyugtalankodnék, de az a helyzet, hogy nagyon félek a kutyáktól, így akármilyen komoly is a helyzet, gyorsan továbbhaladnék. Talán megpróbálnék segítséget kérni valaki mástól az utcán… de magam, a saját két kezemmel sajnos nem segítenék, amit szégyellek, de így van.

7. Inkább bántson meg az az ember akiben a legjobban bízol, vagy az, akit a legjobban szeretsz?

Akkor zongorázzuk le újra: a kettő külön nem megy, de játszadozzunk csak el a gondolattal, mintha ez nem lenne színtiszta marhaság. Inkább bántson meg az, akiben bízom – lehetséges a szituáció, hogy egy adott ember rendkívül megbízható, bármit nyugodtan elmondhatok neki, mégsem kedveljük egymást. Akár utálhatom is, ahogy ő engem. Ez esetben azt vág a fejemhez, amit akar, kevésbé lesz fájdalmas, mintha olyan ember tenné, akit szeretek. Mindeközben az egész kérdés továbbra is abszurdum, mivel azok az emberek tudnak igazán megbántani, akiknek adok a véleményére, én pedig csak olyan véleményét veszem figyelembe, akit szeretek vagy még az övét sem.  Tehát hol tartunk megint…? :) 

8. A legjobb barátod elmondja, hogy többet érez irántad puszta barátságnál, szerelmes beléd. Mit teszel, vagy mit mondasz?

Amennyiben az érzés nem kölcsönös, kínosan feszengve kijátszom a „legyünk csak barátok” kártyámat, aztán a legnagyobb valószínűség szerint ignorálni és kerülni fogom akár évekig. True story. Kell némi idő, hogy lenyugodjak, mert ha van helyzet, amit nem tudok kezelni ne hülyíts senkit, Virág, ilyenből aztán millió van, akkor az ilyen az. Ellenben amennyiben én is többet érzek iránta… akkor miért ne érne meg egy próbát? Azon, hogy mi marad egy kapcsolat után, ráérünk később rágódni, az viszont egy barátságot is csak megront, ha mindkét fél többet akar, de folyton visszafogja magát.

9. Gondolj valakire, aki tudod, hogy utoljára meghalt. Adhatsz neki még egy órát élve, de akkor tőled egy év vehető el. Mit csinálsz?

Nem hinném, hogy sokat tesz a teljes élettartamomból egy év mínusz (pláne, hogy amúgy sem tudhatjuk pontosan, mennyi időnk van a Földön) – de vajon az az egy óra számít-e bármit is? Őszintén kétlem. Ilyen alapon inkább nem borítanám fel a természet rendjét, ettől még semmi nem lesz se szebb, se jobb.

10. Olyan barát vagy, akit te is szeretnél barátnak?

Bár természetesen vannak jó tulajdonságaim is, elvégre megbízható vagyok, legtöbbször segítőkész és megértő ha a másik problémájáról van szó, meg ilyesmi, de kifejezetten jó barátnak nem tartom magam - ami nagyrészt abból adódhat, hogy alapvetően elég magánakvaló emberke vagyok. Ha olyanom van, akkor órákig nem válaszolok, szimplán mert nincs kedvem senkihez. Lemondok programokat az utolsó percben. És hányszor kamuztam már be valami elfoglaltságot magamnak szombatra, hogy ne érjek rá, és az első perctől az utolsóig kiélvezhessem a szent és sérthetetlen én-napomat, pizsiben és kócosan! Szeretem nem felvenni a telefont. Effélék. Szóval senki se rólam vegyen példát. 

11. A szerelem = szex?

Szerelem = lol. Tudjátok mit? Nem. Ilyen egyszerűen. Nem. Ugyanúgy, ahogy nem vonhatnánk egyenlőségjelet fordítva sem – így a szex nyilván nem egy a szerelemmel –, úgy nem tenném ez esetben sem.

12. A főnököd elbocsájtja a munkatársad, mert leépítések vannak, és ő az újabb alkalmazott. Te sokkal régebb óta vagy ott, de a munkatársadnak támogatnia kell a családját, ez az egyetlen bevétele. Elmész a főnökhöz, hogy inkább téged küldjön el, vagy nem? Mit teszel?

Valószínűleg nem ajánlanám fel, hogy helyette engem bocsássanak el, ez szerintem színtisztán túlélési ösztön, ám nyilván próbálnék segíteni a volt munkatársamnak. Ha módomban áll, akkor akár anyagilag is, elsősorban azonban munkát találni. A hátterét és kötelességeit ismerve nem akarnám hogy kritikus helyzetbe kerüljön, de a saját biztonságomat sem adnám fel érte.

13. Mikor mondtad meg utoljára valakinek őszintén hogyan érzel, még akkor is ha nagyon nehéz volt? KI volt az, és mit mondtál neki?

Jokes on you, mert ha számít – és mondjuk, hogy így van – akkor szerintem este több szeretlek is kipotyogott a számon őszintén, mikor jóéjt kívántam húgomnak meg anyukámnak. Ennnnyi.

14. Mi nehezebb számodra, megmondani az ellenkező nemnek, hogy szereted, vagy hogy nem szereted viszont?

Again?! Egy icipicit szemét állat vagyok, úgyhogy könnyebben a szemébe mondom valakinek, hogy nem szeretem viszont, minthogy azt mondjam, szeretem, s bár tudom, hogy fáj, inkább taposok más lelkébe, minthogy valaki az enyémmel tehesse ezt mégpedig páros lábbal. Amúgy sem vagyok az a szerelmet vallós típus – szerintem inkább az a John Cage féle távolról csodálós, és egyedül meghalós kategória vagyok, csak kezdeményezni ne kelljen. Introvert life. 

15. Mi lenne a legnehezebb, amit fel kéne adnod? Miért lenne nehéz elveszíteni?

Talán az álmodozás. Egy részem igenis földhözragadt és menthetetlenül realista, amit sokan már pesszimizmusként dolgoznak föl, ám egy másik részemnek igenis szüksége van arra, hogy álmodozzon, táplálgasson magában valami reményt, mert ha az sem lenne... nos, akkor nem tudom mi lenne egyáltalán.

16. A szerelmi életen kívül, mikor volt az utolsó alkalom, amikor elmondtad valakinek, hogy szereted? Ki volt az?

Szerelmi élet? Ne nevettess. Rossz kérdés, mert bár csupán egy igazán szűk réteg tudja rólam, hatalmas szeretlek-k*rva vagyok, ezt a szót úgy szórom legalábbis a közvetlen családomnak, hogy az már illetlenség, és néha annyira túlzásba esek, hogy már az idegeikre megyek vele. És nem megszokásból, én komolyan is gondolom… csak szeretem emlékeztetni őket. Akár húszszor is egy nap :) Szóval passz… nővéremnek, húgomnak, anyukámnak… bármelyiküknek mondhattam ezt utoljára.

17. Ha az előző hónapban lenne egy pillanat, vagy perc, amit megváltoztatnál, akkor mi lenne az?

Tudjátok, van egy olyan heppem, hogy minden hónapból egy dolgot jegyzek meg, ami velem történt. Így van az, hogy az április az infó osztályozóm hónapja, a május a hajvágatásomé, a június az érettségiké, a július meg a munkáé. És őszintén, ez utóbbiból egyetlen perc sem volt annyira jelentőségteljes, hogy meg akarjam változtatni.

18. Képzeld el, hogy sötét éjszaka van, egyedül vagy a szobádban, és valaki elmegy az ablakod előtt. Mit szeretnél, ki legyen az?

A kertre néző ablakom alatt? Valaki az éjszaka közepén? Ne kínozzatok.

19. Adnál egy hajléktalannak szívmasszázst ha haldokolna? Miért vagy miért nem?

Hát figyeljetek… többet ártana neki, mint használna, ha én csinálom, pláne hogy annyi közöm a balesetellátáshoz meg ilyesmihez, mint bolyhos kis kanadai mókusoknak az integrálszámításhoz. Ellenben ha tudnám, hogyan mentsem meg az életét, akkor miért ne?

21. Fogod a nagymamád és egy ismeretlen kisbaba kezét, akik le fognak esni egy szikláról. Melyik személy kezét engednéd el, hogy miattad meghaljon? Mi lenne a racionális döntés?

Először is bölcsen megállapítom, hogy ez a kérdés egy rohadt szadista fejéből pattant ki, máshogy nem is lehetett. Elsőnek felhúznám a kisbabát, mert ő a könnyebb, aztán már teljes erőmmel a nagymamámra koncentrálhatnék. Problem solved.

22. Régimódi vagy?

Nincs ezen mit magyarázni, egyáltalán nem vagyok az. Szeretek néhány régi dolgot, régi zenét, filmeket, de én magam távol állok attól, hogy régimódi legyek.

23. Mikor volt az utolsó alkalom, amikor kedves voltál valakivel, és nem vártál semmit cserébe?

Most minden előtt, őszintén, nincs egy szemernyi feltétel mindannyiunkban, ha egyszer kedvességről van szó? Mert szerintem valahol mélyen mind azt várjuk, hogy ahogy mi bánunk másokkal, mások is úgy viszonyuljanak hozzánk. Kedvességért kedvességet várunk, nem is közvetlenül egy tettért cserébe, de  úgy általánosságban. Máskülönben az embert csak kihasználják, nem igaz?

24. Melyiket választanád, igaz szerelem egy garantáltan összetört szívvel, vagy egyáltalán nem érezni szerelmet? Miért?

Nem kezelem jól a csalódásokat, úgyhogy ha választanom kéne, inkább egy az egyben kihagynám ezt a szerelem dolgot, és inkább felcsapnék apácának az Úrnak szentelve életem. Rendben, ezt talán mégsem…

25. Ha bármit kérhetnél, vagy kívánhatnál most, mi lenne az?

„– Mondd, Patrick, mit akarsz?- kérdezi felsóhajtva.

– Semmi mást, csak békét, szeretetet, barátságot és megértést az emberek között – felelem szenvtelenül.” /Bret Easton Ellis – Amerikai Psycho/ Mínusz tizenhárom évet az életemből, köszöntem szépen!

„Csupán” ennyi lettem volna mára, ha kitartottál eddig, akkor… nos, akkor remélem ettél, ittál, jól mulattál közben, meg kell jegyezzem, marha kitartó ember vagy, amellett, hogy valószínűleg az egyetlen is, aki még ittmaradt. Lol? Ha tetszett ez az elcsalt számú kis kérdéssor az elveszett húszas rejtélyére továbbra sem derült fény, akkor vidd isten hírével, forrásmegjelöléssel és törhetetlen lelkesedéssel, mert a fenti kérdések közül néhány keményen próbára tesz. Én pedig csak a rend kedvéért meghívnám a tagre néhány bloggerina kollégámat, akiknek igazán érdekelnének a válaszai, ők pedig Sára (Metaforaszennyezés) Erna (Neverhood’s Diary), Flóra (Flora The Sweaterist), Csenge (Varázstinta) Barbi (Kitablar) valamint Hannah (Tea Is a Hug In a Cup). Have fun, hölgyeim!

Ezerpuszi,

Virág

Modernkori boszorkányüldözés | Jodi Picoult - Ítélet

„Azt hiszik, Jack St. Bride egy személyben hozta el Salem Fallsba a gonoszt, pedig az mindig is ott lappangott.”

Eredeti cím: Salem Falls

Oldalszám: 496

Megjelenés: 2018.

Kiadó: Athenaeum

Ár: 3999 –

Jóképű idegen érkezik az álmos New England-i kisvárosba, Salem Fallsba, remélve, hogy mindent tiszta lappal kezdhet. Az egykori előkészítős leányiskolai tanárt a múltban súlyos vádak érték, amelyek megpecsételték jövőjét. Aztán egyszer csak egy nyugalmas kisvárosban találja magát, amelynek a kocsmájában mosogat, Addie Peabody irányítása alatt. Ám Salem Fallsban egy tinilányokból álló csapat tagjai sötét titkokat rejtegetnek – és Jack kiváló célpontnak tűnik, hogy megvádolják őt.

A modern boszorkányperek világában Jacknek újra bizonyítania kell az ártatlanságát egy egész város előtt, amely válaszokat vár.

Vajon bízhatunk-e az igazságszolgáltatásban? És a nő, akit mindennél jobban szeret, vajon mindezek fényében megbízik-e még benne?

Második randi Jodi Picoulttal, második döbbenet, második elragadtatás és második 500 oldalon át tartó önkorholás, miszerint miért is nem kezdtem hamarabb olvasni az írónőtől. De hogy is tartja az a rettenet elcsépelt mondás? Jobb későn, mint soha. Igazából úgy érzem, mindegy, hogy immár évek óta olvasod-e Jodi műveit, most állsz neki az első könyvednek tőle, vagy csak egy évtized múlva szánod rá magad. A lényeg az, hogy egyszer csak befogadd, amit ír, átéld annak a varázsát, ahogy fogalmaz, ahogy csavarja a szálakat, ahogy aprólékosan kidolgozza és felépíti a karaktereit, ahogy könyvről könyvre olyan témákat jár körül, amelyekhez épp annyi bátorság kell, amennyi tudás és felkészültség is.

Az írónő Ítélet c. történetével ismét vékony jégre merészkedett, de ez tőle már megszokott: a nemi erőszak- és visszaélés témáját feszegeti, mely épp amennyire aktuális volt 2001-ben (a könyv eredeti megjelenésekor), annyira időszerű most, és valószínűleg az lesz jövőre, azután, majd azután, és talán örökké. Sajnálatos módon elborult elmék mindig voltak és lesznek is – Jodi Picoult azonban némileg segít újraértelmeznünk az áldozat és elkövető fogalmát. Mert mint azt már az Apró csodák értékelésemben említettem, semmi sem egészen fekete vagy fehér, még ha ilyen súlyos témáról beszélünk is.

Salem Falls, a mű helyszínéül szolgáló nyugalmas kisváros tökéletesen megterít az írónő által feldolgozni kívánt eseményeknek. Egyrészt adott egy zárt, barátságos közösség, ahol mindenki ismer mindenkit, és mindenki tudja még a szomszéd cipőméretét is. Azon elvitatkozhatnánk, hogy ez jó-e vagy sem – egyesen kellemesnek és családiasnak tartják, míg én a szerencsétlen kisvárosi inkább átoknak –, de azt kár lenne tagadni, hogy egy efféle település hátrányokban sem szenved hiányt. Mind tudjuk, hogyan terjednek a pletykák egy ilyen kis helyen. Mint a pestis. A lakó a negyedikről tudja, hogy összetörték a szíved tavaly nyáron, a fiad kémiatanára pedig megvitatja a folyosón a többi pedagógussal, hogy elveszítetted a legutóbbi ügyedet. A ablakból sasoló nénik kifigyelték, hogy csütörtök este mindig pontban fél nyolckor hagyod el a házat, és nem térsz haza hajnali kettő előtt, a reggel hatos boltnyitásra pedig már a teljes utca arról beszél, hogy viszonyod van Pista feleségével. És mondanom sem kell, ha új lakos vagy, másnapra jaj neked, mert kiderül honnan jöttél és miért nem ott esz még mindig a fene. De amúgy élvezd a város kedves vendégszeretetét!

Tehát a Salem Falls-iak is tudnak egyet s mást, mégis, szokatlanul sok titok lappang ebben a New England-i kisvárosban – ezek pedig okkal nem tudódnak ki, s maradnak hét lakat alatt őrizve. De vajon meddig lehet elmenni egy titok őrizgetésében? És ráfoghatjuk-e erre a nemes célra, ha ártatlan emberek életét tesszük tönkre? Hol a határ?

Jack St. Bride nyolc börtönben töltött hónap után ebben a bizonyos kisvárosban tervezi meghúzni magát, s újrakezdeni porig rombolt életét. Múltjáról inkább nem beszél, kizárólag a jelenre koncentrál, s a helyi „bolond nő”, Addie Peabody bisztrójában kezd dolgozni. Úgy tűnik, itt végre nyugalomra lelhet (talán még többre, akár szerelemre is) – azonban hamar rá kell jöjjön, hogy elbújni mégsem Salem Falls a megfelelő hely. „Új emberként” át kell essen a város lakosságának tűzkeresztségén, a sugdolózásokon a háta mögött, a találgatásokon a múltjával kapcsolatban… ám ennél csak rosszabbra számíthat, mikor szárnyra kel a hír, miszerint az elmúlt nyolc hónapját rács mögött töltötte szexuális visszaélés vádjával.

„Az emberek változnak – közölte a jelenlévőkkel –, de csak ha hagyják nekik.”

Az írónő tudatosan és fokozatosan építi fel, adagolja nekünk Jack történetét – bár egyre jobban kibontja személyiségét, a férfit mégis körülöleli valami titokzatos burok, ami alá nem csak többi szereplőnk nem láthat be, de legtöbbször mi, olvasók sem. Mindannyiunkban kelt valamiféle benyomást, szerintem többségében pozitív, a légynek sem ártó ember képét, ugyanakkor nem ismerjük meg elég mélyen ahhoz, hogy feltétel nélkül bízhassunk erkölcsében vagy akár szavahihetőségében: mindvégig bizonytalanságban tartja az olvasót. Legyen szó előéletéről, vagy mindenről, ami titkai lelepleződése után történik. Hihetünk az ártatlanságában? Elvégre meddig képesek a bűnözők tagadni a tettüket? Az igazságérzet tör utat magának, vagy csupán reflexszerű hazugságok láncolata? Minek hihetünk, ha egyszer Jack szava áll egy halom bizonyítékkal szemben? Vagy egyszerűen csak egy tizenéves lány szavával szemben, aki azt állítja, megerőszakolták?

Jodi Picoult bonyolult helyzetet teremt, csavar egyet minden tetten, indítékon, előadott kis történeten, hogy konkrét tények helyett mindenki csak a maga ítélőképességére támaszkodhasson – na meg persze a mű második felét végigkísérő vád-, és védőbeszédekre, melyekben folyamatos bizonyítékok és vélt cáfolatok ütik egymást. Közben pedig felmerül az egyik legfontosabb kérdés: mégis ki hinne egy büntetett előéletű férfinak, egy gyámoltalan  tizenévessel szemben? Miért is találna ki egy fiatal lány ilyen szörnyűséget?

Jó, és teljesen jogos kérdések ezek – bár többségében költőiek maradnak. A többség valószínűleg az áldozattal érez együtt, de vajon eredményezheti-e a feltételezett elkövető iránt zsigerből feltörő gyűlölet egy ártatlan ember elítélését? S ha igen, mi a rosszabb, ártatlan embereket büntetni, vagy hagyni szabadon futni valakit, aki veszélyt jelent másokra? Sosem egyszerű a döntés, ha az ember jól akar cselekedni.

Amellett azonban, hogy behatóan körüljárta és bemutatta a nemi erőszak témakörét, az írónő további bonyolult és izgalmas szálakkal szőtte tele történetét: a bírósági ügyként előkerülő legfontosabb irányvonal mellett lassan elkezdte kibontani minden fontosabb szereplőnk múltját, s érzéseit, ezáltal lehettünk részesei tragédiáknak, a börtönéletnek, szerelmeknek, s – szándékosan ezt hagytam a végére – némi boszorkányságnak. Igazán, úgy érzem csupa jót mondhatok erről a könyvről. A történet vázától, intenzitásától, az események kibontakozásán át a kivitelezésig, stílusig mindent csak dicsérhetek. A szexuális bűncselekmények kapcsolódása és a hozzájuk tartozó eljárás leírása kidolgozott és amennyire megítélhetem, hiteles. A szerelmi szál… bár számomra kevésbé fontos, mégiscsak kedves, s történetünk keménysége mellett csempész valami lágy,  meleg érzést az olvasó szívébe. Jack visszaemlékezései kikerekítik a történetet, szükségesek és informatívak. Addie és apja megismeréséhez és értelmezéséhez hozzátartoznak az őket ért veszteségek, ezek formálták, s tették őket emberi és tapasztalt szereplőkké. Azonban van valami, ami akármennyire is hasznosnak bizonyult, s akármennyire… egzotikus érzetet is keltett, nem tudom hová tenni magamban, ez pedig ez az egész wicca vallásos mizéria. Nem mondom, hogy gyökerestől kihúznám a sztoriból, hiszen mire a könyv végére értem, ez már akkora befolyást gyakorolt a történések alakulására, hogy beláttam, szükség van rá. Mégis soknak éreztem, mi több, a boszorkányos hókuszpókusszal úgy éreztem, mintha az Ítélet a komolyságából és hiteléből vesztene – mintha egy varázsfőzettel megpróbálnánk elviccelni a boszorkányos nevű kisváros problémáit. Csiribú-csiribá, növesztettünk egy agydaganatot valaki fejében. Csiribú-csiribá, meggyógyítottunk egy törött lábú embert (vagy nem emlékszek én már a pontos példára, sorry). Csiribú-csiribá, tönkretesszük az életedet, mert megtehetjük. Tehát ha valami tőlem távol állt, akkor az a boszis dolog – meg ha őszinte akarok lenni, maguk a boszik is. Valamennyi lány – a főkolompos Gilliannel az élen – rettenet ellenszenves volt, ostoba csitrik gyülekezete, akik hatalmat akartak, holott gyerekek voltak még ahhoz, hogy értelemmel birtokolják. Persze ott van az az utolsó mondat, ami megváltoztat mindent… de olvasás közben ezt még nem tudjuk, utólag meg nagy vigasz. Attól még természetesen észbontó, hogyan képes Jodi pár szóval teljesen más megvilágításba helyezni egy teljes könyvet… de akkor is, értetek. a boszorkánykodás és a lánybandák felkerültek a feketelistámra.

Összességében az Ítélet témák kimeríthetetlen tárháza, s sok óra hosszas diskurzusra adhatna okot, józan ésszel mégis be kell lássam, nincs annyi időm – és nektek sem –, hogy ezek valamennyiére kitérjek. Felhívnám a figyelmet Charlie vallomására, ami nálam ütött egyet (jó értelemben), s ugyanúgy Matt elbizakodott önhittségére, mint Jordan páratlan humorára, s őszinte valamint kitartó munkájára, amely az egyik kedvenc karakteremmé tette. És ha már humor. Egy szó. Mindenki a komoly és megrázó, sokszor tabukat ledöntő témaválasztásairól ismeri Picoult munkáit – de én most azt mondom, álljon készen a világ a humorára is, ugyanis a nő azzal is tarol. Hangos nevetésig. Még akkor is, ha az előző oldalon még ökölbeszorult a kezed, s felhős volt a tekinteted.

Ajánlom az Ítéletet az írónő lelkes olvasóinak, valamint a Picoult nevével még csak ismerkedők figyelmébe is. Ajánlom a komoly történetek kedvelőinek, azoknak, akik nyitottak egy újabb történetre nemi erőszakról, de nem akarják, hogy szájukba rágják az előgyártott véleményt, hanem hajlandóak befogadni az információkat, és elgondolkodni rajtuk. Ajánlom, azoknak, akik ütős és maradandó olvasmányt keresnek – és ugye csak ilyet kerestek?

Kedvenc karakterek:

Bár az írónőnek köszönhetően eltaláltunk a lelkek legmélyére, s igen göröngyös életutakat ismerhettünk meg ezúttal is, sajnálom, ha ezzel most komolytalannak tűnök, de engem a humorosabb figurái ragadtak meg leginkább. Egész pontosan Roy és Jordan – utóbbi különösen, mert nincs is szórakoztatóbb az ügyvédes poénoknál, hát nem? Valami hihetetlen volt, amennyire képes magából vicces csinálni, ugyanakkor mikor a helyzet megkívánta, ezerrel odatette magát a munkája során, s mindent bedobott, hogy győzelemre vigye védence ügyét.

Kedvenc részek:

Tegye fel a kezét, aki ezzel meglepek, de ismét a bírósági jeleneteket szeretném kiemelni: ezek, a teljes eljárás, a bizonyítékok gyűjtögetése mind rendkívül izgalmasak voltak, pláne, mert bár nekem is megvolt a magam tippje az igazságot illetően, azért kicsit mégiscsak úgy éreztem, engem is meg kell győzni a két félnek. Emellett még Jordan és Selena valamint Roy és Jack kis párbeszédeit csíptem legjobban, ezek mindig feldobtak.

Kedvenc idézetek:

„[…] van bennünk egy hely, aminek a létezéséről nem is tudunk, pedig ide bármikor visszavonulhatunk és távolról tekinthetünk magunkra, anélkül, hogy éreznünk kellene a fájdalmat.”

***

„– Most nem ügyvédi minőségemben vagyok jelen – bocsátotta előre Jordan. – Csak úgy, mint egy másik apa.

Charlie betessékelte és leültette a virágmintás kanapéra, melynek támlájára gyapjúkendőt terítettek.

– Igaz is. Elfelejtettem, hogy van egy kölyke.

– Tudom, rossz hír – vigyorodott el. – Az ügyvédek is képesek szaporodni.”

***

„Épp csak azt nem értette meg, hogy amint van, az sosem kárpótolhat azért, amit elvesztettünk.”

***

„Az elszalasztott lehetőségek sosem csak a felszínt sebzik meg – mindig csontig hatolnak.”

***

„Minden hazugsághoz két ember kell – valaki kitalál egy tetszetős mesét, a másik meg van olyan ostoba, hogy elhiggye”

Borító: 5/5

Az írónő bizalmat kelt, a téma megfog, a cím kíváncsivá tesz… de amibe először beleszeret, aki csak ránéz, az a borító. Magam részéről messze szebbnek tartom bármely külföldi kiadásnál, egyszerre letisztult és figyelemfelkeltő, harsány és tökéletesen harmonikus. A színvilága, s a felső részén lévő virágok tavaszi-nyári hangulatot teremtenek, az alsó részen üldögélő négy lány a történet egy fontos szegmensét képviseli, így a fedél történetünkhöz is remekül passzol. És zárójelben megjegyzem, hogy utálom a rózsaszínt, de ezt mégis naphosszat el bírnám nézegetni.

Pontozás: 5/4.5

Ítélet – előítélet, bírósági végszó és végül az én személyes kis ítéletem Jodi Picoult történetéről, mely egy szóban ennyi lenne: remekmű. Az írónő ismét társadalmunk mélyére nézett, s fájdalmas képet mutatott az emberi kegyetlenségről egy szexuális visszaéléssel vádolt férfi, s az ellene zsigerből fellépő New England-i kisváros lakói által. Feltételezések, vádak, bizonyítékok és cáfolatok születnek e ötszáz oldal alatt, ám Jodi Picoult sosem hagyja, hogy biztosak legyünk a dolgunkban: újabb és újabb csavarokkal változtatja a hazugság és igazság közti verseny állását, felvetve a kérdést: vajon mennyire befolyásolják ítélőképességünket a sztereotípiák? Sokat átélt, különleges karakterek, göröngyös és buktatókkal teli életutak bontakoznak ki a lapokon, miközben az írónő félelmetes lelki mélységek, abszurdnak ható misztikus elemek és kifinomult humor közt jár kötéltáncot egy igazán harmonikus, és maradandó olvasmányélményt nyújtó művet hozva létre.

A recenziós példányt a Flora The Sweaterist bloggerinájával együtt hálásan köszönöm az Athenaeum Kiadónak! 

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

Ti olvastatok már Jodi Picoulttól?

Mi a véleményetek a munkásságáról?

Beszélgessünk egyet a komment szekcióban ;)

Monte Cristo grófja - újra a Vízi színházban

Nyár, Vízi színház, Monte Cristo. Ez az én szentháromságom már évek óta. Mert van benne valami olyan csoda, ami nem múlik el az idővel, katarzis, ami nem alszik ki a nézések számával, s valami újdonság minden alkalommal, amivel több lehetek, mikor a finálé után tapstól zsibbadt tenyérrel felállok, hogy a varázslattól megrészegülten haza induljak. Itt röviden felhívnám rá a figyelmet, hogy a színház kemény drog. Vigyázat.

Az évek alatt változott néhány dolog. Más-más emberek ültek az oldalamon az előadások alatt, csodás kürtőskalácsos stand költözött a színház mellé, s az ülések is kényelmesebbek lettek… valami azonban állandó: mégpedig a teltház. Szeretném bebizonyítani, hogy ez egyáltalán nem véletlen: immár negyedszerre volt szerencsém a darabhoz, és bár egészen biztos, hogy nem vagyok képes megteremteni azt a hangulatot, ami ilyenkor tölti el a színpadot s a nézőteret, azért csak silány kísérletet tennék bemutatni, miben is áll a varázslat, ami emberek százait vonzza a színházba évről évre. Mindenekelőtt azonban szeretnék köszönetet mondani a békéscsabai Jókai színház társulatának a színvonalas előadásért, Babák Botondnak pedig a csodálatos képekért, melyek nélkül be kell vallani, egy ilyen poszt nem lehetne az igazi. Köszönöm! :)

Tehát Monte Cristo grófja. Az összkép zseniális, de a színpadi produkcióig elvezető út, mint tudjuk, mindig rendkívül hosszú, és a különböző területek, a díszlet, a hang, a társulat… stb. tökéletes egymásra épüléséből, egymáshoz kapcsolódásából születik, ezért fontos az alapoktól kezdve, egészen a végeredményig haladni. Végigvenni szépen sorjában mindent, ami hozzájárult egy zseniális színdarab születéséhez, mert igen, határozottan erről beszélünk: színtiszta zsenialitásról. Ebből nem engedek, so sorry.

A musical alapjául szolgáló regény már kapásból nem épp kis falat, feladja a leckét, ha valaki emberi hosszúságban kívánja átdolgozni. Mindig húzós kérdés, hogy hol, mi a kihagyható, elhanyagolható, mennyi az a keret, ami feltétlen szükséges, hogy a darab tartalmas és érthető is legyen egyszerre, mégse tartson hat órán keresztül. Miután az áradozást már közel az első mondatokkal elkezdtem, nem okozok nagy meglepetést, ha azt mondom, Pozsgai Zsolt pontosan eltalálta mennyi az annyi. Logikusan, hangulatosan tagolva építette fel a darabot Dumas regénye nyomán, s bár olykor nyitva hagyott kérdéseket, ezek inkább a titokzatosság érzetét keltik, mintsem a kellemetlen tudatlanságét. Bennem legalábbis – miután a könyvet még nem olvastam, hangsúlyozom MÉG – felvetődött, vajon mi történhet Albert elvétett lövése után (a gróf lelövi, ezzel beteljesítve bosszúját Mercedes iránt is? Vagy elvéti, s a fiú önként vet véget az életének?) de az is foglalkoztat, hogyhogy nem keltett felbolydulást, mikor kiderült, Dantes eltűnt a cellájából. Mert igenis ki kellett derüljön…

Vakfolt tehát van, ez azonban különös, rejtélyes homályt indukál, ami szerintem maximálisan passzol a darab hangulatához. Elvégre ahol szerelemről, bosszúvágyról beszélünk, ott semmi sem lehet egészen egyértelmű, hiszen érzéseket pontosan definiálni mintegy képtelenség. Annyit tudunk, hogy rendkívül erőteljes érzelmek, melyek teljes egészében képesek felemészteni az embert, s azt, hogy a színészi gárda – természetesen élen a főszereplőt alakító Szomor Györggyel – olyan dinamikával közvetítette őket, hogy mi, a nézőtéren ülők is maximálisan telítődtünk tőlük. Megjegyezném csendben, az ember picit megborzong, amilyen tökéletesen hozza Szomor György a nyugodt, hűvös grófot. Ezekben a pillanatokban a karakter és a színész erejének összeolvadásából valami hihetetlen kettős születik, amivel nem tudok betelni.

És ha már itt tartunk, érdemes körülnézni a színészek háza táján, ugyanis a Monte Cristo grófja durván három órája alatt sorra olyan profi színészi alakításoknak lehetünk szemtanúi, amilyenek szerintem nem teremnek minden fán. Persze… ha valaki ezt a szakmát választja, valószínűsíthető hogy valamennyire már ért is hozzá, ám amit az adott szereplőgárda nyújt szerintem szintet lép az átlaghoz képest. Ez a csapat nem csupán előad – hanem átad. Butácska játéknak tűnhet a szavakkal, pedig igazából nagy a különbség a kettő közt. Egy szó, mint száz, adott egy társulatnyi rendkívül tehetséges színész, méghozzá egytől egyig csodás énekhanggal. Amilyen jól hozza Gulyás Attila a fiatal és naiv Dantest, annyira tökéletesen kapja el Szomor György a tizennégy év alatt a börtönben megkeseredett és bosszút forraló Monte Cristo grófját akár hűvös, akár elgyengült, akár bosszútól szenvedélyes pillanataiban. Igazából a teljes castot elsorolhatnám, ugyanis mint nagyszerűen keltették életre a maguk karakterét, de akiket mégis kiemelnék, az Jacopo, Bonifacio és Pacalio hármasa. Tény, hogy engem mindig is a mű komolyabbik oldala ragadott meg jobban, ennek ellenére jóleső színfoltnak tartom a három kalóz jelenlétét, és azt a humort, amit a történetbe csempésznek a nem mindennapi karakterükkel – az őket játszó színészek pedig a hangjukkal, a játékukkal is.

És ha már a hangoknál tartunk, azt hiszem elérkeztem a kedvenc részemhez… amiről őszintén nem tudom, mit mondhatnék, mert bár a színdarab egészére vonatkozik, hogy látni kell, nem beszélni róla, a zene ennek a csúcspontja a szememben. Ismertek, tudjátok, hogy a szívemhez a fülemen át vezet az út, ahogy azt is, mennyire tudok lelkesedni egy jó musicalért… a Monte Cristo zenei betétje pedig az én szívemben ott van, ahol a Nyomorultak, vagy Az operaház fantomja. Mondhatni számomra bekerült az elitbe, a legnagyobb kedvenceim közé. A dalszövegek egyszerűen gyönyörűek, kifejezőek, megérintenek, a dallamvilág fülbemászó, kellemes és szerethető, azok a hangok pedig… édes istenem! Talán unalmas hallgatni, amint áradozok, de felteszem, ha a Monte Cristo grófjáról van szó, mást nem is igazán lehet. Ismét – már sokadjára, de életem során biztosan nem utoljára – kiemelném Szomor Györgyöt (akinek mellesleg nem csak a grófként nyújtott kiváló alakítását köszönhetjük, de a darab rendezését, és teljes zenei oldalát is), akinek a hangja… nos, nem túlzok, ha azt mondom az egyik legszebb férfihang, amit valaha hallottam vagy hallani fogok, Gubik Petrát, akinek a csilingelését öröm hallgatni, és Vastag Tamást. Utóbbit kétszer hallhatjuk a darab során, a szerző, Dumas szerepében, s bár mint ilyen, a történetre nincs sok befolyása, a dalai mégis őrületes hatásúak, talán azzal, hogy ezek terelgetik keretbe a mű egészét. Összességében egy monumentális, elsöprő erejű darabról beszélünk, mégis van valami kiváltképp különleges a kezdésben (a Száguld az élet c. számmal), s a produkció végén visszatérő (amúgy először félidőben felcsendülő), a Vízi szánházban tűzijátékkal kísért Rómában. Elárul valamit, ha azt mondom, így lehetséges, hogy az első percben már könnyezek, s a végén ugyancsak sírva szokásom távozni. Ó, és megjegyzem, a könnyeket a köztes időben sem igazán nélkülözöm. Nem vagyok túlérzékeny, általában nem sírok sem filmen, se könyvön… de a színház, s még inkább a zene nagyon erősen hat rám. Lényeg a lényeg, ez a mű az ember lelkének legmélyéről hoz felszínre valamit, amit – bár marha unalmas módon ismét csak magamat ismételgetem – mindenkinek meg kéne tapasztalnia, mert szavakkal képtelenség átadni.

És még valami! Alapból talán meg sem említeném… semmi közöm a díszlethez, egyáltalán nem értek az effélékhez – nem mintha máshoz értenék, de lényegtelen –, mégis, e mellett lehetetlen elmenni szó nélkül. Akárhányszor lássam, engem egy kicsit elvarázsol ez is, úgyhogy a színészi alakítás, a zene és a többi mellett muszáj, hogy méltassam Fekete Péter munkáját is, aki toronnyá, kikötővé álmodta a színpadot, mégpedig gyönyörűen.

Ajánlóm végéhez érve ismét megragadnám az alkalmat, hogy köszönetet mondjak a képekért Babák Botondnak, az előadásért a társulatnak, továbbá mindenkinek, aki valaha lehetővé tette, hogy ott üljek a nézőtéren. Mint azt már gondolhatjátok, én a legjobb szívvel csak ajánlani tudom, hogy ha tehetitek, nézzétek meg… legalább egyszer. IDE kattintva elérhetitek a Jókai színház honlapját, ITT és ITT bővebben is tájékozódhattok a színdarabról, EZEN a linken pedig meglátogathatjátok a különleges, szarvasi Vízi színház weboldalát.

Ti láttátok már a darabot – netán olvastátok az alapjául szolgáló könyvet?

Szerettek színházba járni? Nyitottak lennétek máskor is hasonló posztokra?

Gyilkosság a piros lámpás negyedben | M. J. Arlidge - Üsd, vágd

„Nincsen szánalom, nincsen jóság a világban. Csak a belek között kotorászó, a bánaton és a fájdalmon élősködő keselyűk.”

Eredeti cím: Pop Goes the Weasel

Sorozat: Helen Grace 2.

Oldalszám: 408

Megjelenés: 2016

Kiadó: Gabo

Ár: 3290 –

Egy ​középkorú férfi holttestére bukkannak Southampton piroslámpás negyedében. Az áldozatot brutálisan megkínozták, és kitépték a szívét. Pár órával később a szív küldeményként a halott férfi családjának küszöbén landol.

Helen Grace felügyelő nyomozni kezd, miközben újabb és újabb férfiak esnek a gyilkos áldozatául. A média a női Hasfelmetszőként emlegeti a sorozatgyilkost, aki megbünteti azokat a férfiakat, akik titokban prostituáltakhoz járnak.

A nyomozás nem várt fordulatokat vesz, és míg Helen a kirakós darabkáit próbálja összerakni, a gyilkos nem áll le, egyre leleményesebb gyilkosságokat hajt végre, és egyre érthetetlenebb, miért csinálja…

Levennem a polcról M. J. Arlidge könyvét egy teljesen spontán döntés volt – s mint az ilyenek általában, egy ideig komoly gondolkodóban tartott, hogy nem volt-e egyúttal hiba is. Bár az Üsd, vágd – szintúgy a Helen Grace sorozat egy-két másik kötete – már régóta a várólistám állandó lakója, mikor alkalom adódott volna elkezdenem, rendszerint a „majd legközelebb” kategóriájába esett, már említett hirtelen felindulásom után pedig szintén erős kényszer lett úrrá rajtam, hogy erre a „majd később”-re hivatkozzak. Nyugodt szívvel elintéztem volna annyival, hogy ez a műfaj nagyon nem az én világom, a komfortzónámtól pedig kábé oly messze esik, mint Makó Jeruzsálemtől. DE. Mégsem tettem. És így, négyszáz oldallal később ezt már cseppet sem bánom.

Távol álljon tőlem a negativitás – de tényleg –, mégis úgy érzem, jó lenne a könyv egyes hibáin még az értékelés elején túlesni, ezek közt pedig a legnyomósabb számomra maga az írásmód, s az író stílusa – vagy annak hiánya? – volt. Hol is kezdjem…

Utána olvasva kissé a szerző hátterének, karrierjének, a megoldás egy perc alatt egyértelművé válik: M. J. Arlidge ugyanis hosszú évek óta a tévénél dolgozik mint bűnügyi sorozatok forgatókönyvírója, ez pedig sokmindent megmagyaráz a regénye tálalásával kapcsolatban is. Több mint tizenöt év során mi sem könnyebb, mint egy szintig eggyéválni a munkájával, olyannyira, hogy ne bírja levetkőzni annak jegyeit karrierje más területén sem. Így történhetett, hogy az Üsd, vágd cselekménye akármennyire is sodró lendületű, számomra az olvasás sokáig mégis akadozó maradt. A tálalás darabos, töredékszerű, bár érvelhetnénk azzal, hogy a műfaj megköveteli, mégis túl lényegretörő, nem mutat irodalmi értéket, egyszerűen csak eszköz az író kezében, mely csakis a tények gyors felvázolását szolgálja. Épp, mint egy forgatókönyv. A fejezetek néhány oldalasak, pontosan szemléltetve a tévésorozatok vágásainak, helyszínek közti váltásainak pár percét. Ettől volt, hogy az oldalak csak úgy pörögtek le észrevétlenül – részemről viszont ez okozta azt is, hogy olykor csak úgy vánszorogtam, le akartam tenni, és kínosan sokszor vettem fel a telefonomat olvasás helyett. Szégyen, nem szégyen, így volt… de mentségül szolgáljon, script stílus ide vagy oda, a cselekmény fokozódásával már engem is sikerült teljes mértékben elkapni.

És innentől kezdve, kapcsolatom a könyvvel már egyre felfelé ívelt, mert hát én is ember volnék, és a szerzőnek sikerült hatnia – nem is kicsit – az agyam izgalomért felelős részére.

Bevallom, az alaptéma kapásból megmozgatta a fantáziám, láttam benne a lehetőséget, és piacon belül is egyedi dobásnak tűnt, talán ezért figyeltem fel legelőször a sorozatnak ezen kötetére. Valaki a prostituáltak szolgálatait igénybe vevő nős férfiakra vadászik, kegyetlen gyilkosságokat és csonkításokat hajtva végre áldozatain. Ütős, nem igaz? Ráadásul sebészi műgonddal kioperálja a férfiak szívét, melyek kis időn belül a megfelelő címre feladva, egy csinos kis dobozban végzik. Még egyszer megkérdem: rohadt ütős, na ugye?? Kapásból gondolkodóba ejt, az ember tudni akarja, mi készteti erre a gyilkost, elvégre nem egyszerű emberölésről van szó, az indíték valahol igazán mélyen kell gyökereddzen, és nyilván a merényletek módjának is jelentősége van.

A szerző már az első oldalakon belecsap a történet közepébe: csak hogy ismét a tévésorozatos példámmal élhessek, az első fejezet épp olyan, mint a theme song előtti képkockák fél perce, felkorbácsolja az érdeklődést, témát jelöl, hangulatot ad. Hatásos kezdés. Innentől több szál fut párhuzamosan: a rendőrség egyaránt nyomoz egy prostituált, egy futtató és a piros lámpás negyedben meggyilkolt férfiak halálának ügyében, ezek mellett pedig folyamatos figyelmet élvez egy gátlástalan újságíró szála, a női Hasfelmetszőként emlegetett sorozatgyilkosé, valamint fontosabb nyomozóinké is. Széljegyzet: ezúttal kimondottan örültem az E/3-as írásmódnak: elvégre a legjobb dolog a mindentudó elbeszélőben az, hogy neki hála az olvasó is mindent megtudhat. Vagy legalábbis majdnem… Tény, hogy a gyilkos kilétére nem derül így sem hamarabb fény, ellenben elspoilerezhetjük magunknak az előző részt, ha netalán még nem olvastuk. Jegyzet vége.

Lényeg a lényeg, adott egy ütős gyilkossági nyomozás, melynek a megoldásáig hosszú és rögös út vezet, közben pedig szép lassan feltárul előttünk egy rendkívül sötét és mocskos világ. A drogkereskedelem, a pénzért vett szex, az erőszak, kínzás hihetetlen méreteket ölt, s a látszólag legártatlanabbakat is besározza… vagy egyszerűen csak felszínre hozza a kis titkaikat? Nem akarok spoilerezni, de talán annyit elárulhatok, hogy sorozatgyilkosunk éppen csak ennyit tesz, megbünteti a képmutató, sötétben bujdosó mocskokat, akik a napvilágnál angyalnak tettetik maguk, míg az éjszaka leple alatt szörnyeteggé változnak. És megjegyzem, így történt az, hogy történetünk során a keresett bűnöző lett az egyik legemberibb és érthetőbb karakter. Üt, de így van. A kilétét gyakorlatilag lehetetlen azelőtt kitalálni, hogy az író önként bevallaná, mikor azonban fény derül a részletekre, mi sem világosabb és logikusabb. S egy része ugyan továbbra is hidegvérű gyilkos marad, közben már lehetetlen nem tekinteni rá áldozatként is. Hibátlannak éreztem e szál kivitelezését: lassan lépegettünk előre, s csak több áldozat halálának árán jutottunk elegendő nyomhoz, de minél többet vártunk, annál inkább betalált a csavar a végén.

És még egy utolsó gondolatot… a szereplőkről. Pedig nem akartam negatívkodni, főleg, mivel tetszett a könyv… de a helyzet az, hogy míg a cselekmény elvitte a prímet, a karakterek kiakasztottak. Hol jobban, hol kevésbé, eljutva egy olyan kellemetlen szintre, mikor a sorozatgyilkos indítékait, érzéseit világosnak éreztem, nyomozóink tettei felett azonban képtelen voltam napirendre térni. Helen a maga módján erős karakter, sokmindent átélt, amit nem érdemel ember, mégis talpon maradt, ennek ellenére sokszor egész egyszerűen önfejűnek és vakmerőnek tűnt. Sokat gondolkodott olyan dolgokon, amiken talán nem kéne, éles helyzetben viszont kikapcsolt, és gondolkodás nélkül cselekedett – sokszor csak felesleges veszélyt generálva. Charlie eleinte rokonszenvesnek tűnt, Tony szintúgy, azonban mindkettejüknél eljött egy pont, mikor túl gyengévé váltak ahhoz, hogy a maximális tiszteletemet élvezhessék. Akire viszont nagyon is kíváncsi lettem, az Mark… semmi nem derült ki róla, minthogy Helennel dolgozott és meghalt az előző részben, de nekem ez már elég. Tetszik a neve, tetszik, hogy nem tudok róla semmit… Esküszöm amúgy, épp amennyire haragudtam a spoilerek miatt, épp annyira kapóra jöttek ahhoz, hogy azonnal olvasni akarjam az Ecc, peccet is. Igaz, tudom már mi a vége, de még így is biztos meg tud majd lepni.  

Ajánlom a könyvet a krimi királyainak és királynőinek – szerintem ebben sem fognak csalódni –, és egyúttal azoknak is, akik eddig kételkedtek abban, hogy igazán képesek élvezni efféle könyvet. Ki tudja, talán csoda történik, és mégis. Ajánlom azoknak, akiket a szerző már megvett az Ecc, pecc c. előző kötettel, de ajánlom azoknak is, akik még nem olvasták, de annyira nem is akarják – igazán nem azért, de ez a rész kissé spoileres az Ecc, pecc csavarjának tekintetébe. Továbbá ki ne hagyjam, NCIS és hasonló szuper sorozatok rajongóinak szinte kötelező, instant tévés élményt ad… és egyáltalán: olvassátok! Ha bírja a gyomrotok…

Kedvenc karakterek:

A történet még az átlag kriminél is cselekményközpontúbbnak bizonyult, abból is inkább „forgatókönyv-feeling” kategóriásnak, így a karakterek – én úgy éreztem – csak holmi eszközök voltak az események előremozdításában, s ennél különb hangsúlyt többnyire nem kaptak. Azt könnyű volt eldönteni, kinek a jelenléte kellemetlen – mint pl. Harwood, Emilia –, esetleg ki kelt undort – az áldozatok, Anton –, a pozitív szereplőkkel ellenben nehéz volt dűlőre jutnom, mert többnyire egy visszafogott mértékig szimpatizáltam velük, ám rendszerint átléptek egy határt, ahonnan már ugyanígy képesek voltak bosszantani is.

Kedvenc részek:

Szintén egyszerűbb volna azt emelni ki, mit nem szerettem: például a halálba kívántam minden felesleges tököléssel töltött percet és ostoba, jelentéktelen kitérőt. Ebből egyenesen következik, hogy nagyon el tudott kapni a cselekmény generálta izgalom, rettentően vártam, hogy fény derüljön a tettesre, de azt is érdekesnek találtam, mikor rövid betekintőt kaphattunk abba, amint lecsap.

Kedvenc idézetek:

„Ki nem szenvedett? Mégsem lett mindenkiből kíméletlen szarházi.”

***

„Olyan régóta ki volt már éhezve a szerelemre és a szeretetre, hogy most túladagolta magát.

És nem akart leállni.”

Borító: 5/4

Valljuk be: egy csöpögő szív a vértócsájában nem kimondottan szép látvány, nem is valami bizalomgerjesztő… de éppen ettől passzol a könyvhöz annyira. Ha csak a történetet ismerem, s a borítót csak később láthatom, valószínűleg akkor is izgatott várnám, vajon a tervezők mernek-e lépni ezen a szíves szálon… és legnagyobb örömömre mertek! Beteg, gyomorforgató, de ha az Üsd, vágdról beszélünk, tökéletes: a minimalizmust adó fehér háttér, a cím különleges, szilánkos megoldása, végül a szív… kétségtelenül nem szép, de marha hatásos, és passzol is.

Pontozás: 5/4

Tartottatok már igazi NCIS maratont? Nem ilyen kis „három részt is megnézek egymás után” féle lötyögést, hanem igazi, két napon át tartó, nagyrészt csak alvással megszakított tömény sorozatnézést? Bevallom, én még nem, de valahogy úgy képzelem el, mint ennek a könyvnek az olvasását, és fordítva: számomra az Üsd, vágd is afféle NCIS maratonnal ért föl. Bár az ismerős arcok hiányoztak, a hangulat ezer százalékosan ott volt, a sztori pörgött, s valamennyi alkalommal, mikor úgy tűnt, az olvasó már tudhat valamit, az író bedobott valami csavart, ami lenullázta a nyomozás eredményét. Számomra kellett idő, hogy belerázódjak, leginkább a szerző kevéssé irodalmi, sokkal inkább darabos és forgatókönyvszerű stílusa miatt, de a cselekménnyel járó izgalom végül felülírta az emiatt érzett bosszúságom, s onnantól már én is nyughatatlanul vártam a piros lámpás negyed rejtélyes gyilkosságainak megoldását. Személy szerint tehát úgy érzem, hogy a kötet irodalmi értéket nem képvisel, kikapcsolódásnak azonban nagyon is jó, és valóban felér valami bűnügyi tévésorozattal, úgyhogy jószívvel ajánlom ezek kedvelőinek – de még azoknak is, akiknek hozzám hasonlóan kívül esik a krimi a komfortzónáján, ugyanis ez áttörés lehet. Nincs más hátra: ide nekem a többi részt!

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

Ti hogyan álltok a krimikkel?

Esetleg olvastátok már a Helen Grace sorozat valamelyik részét?

Beszélgessünk egyet kommentben ;)