Újévi fogadalmak Book Tag

Na szögezzünk le valamit az elején kurva gyorsan: nekem nincsenek újévi fogadalmaim. Csak „újévi fogadalmak tag”-em, és ez tényleg teeeeljesen más. Kósza szófordulat. Semmi komoly. Csak egyszerű elképzelések, vágyak, tervezgetések, meg egy csipetnyi… érzitek ezt…? Ahh igen, egy csipetnyi nosztalgia! Az illata csak úgy pofáncsap, amint a könyvértékelések nyögvenyelve halogatós megírása helyett egy book tagbe menekülök, épp mint a régi szép időkben. Sok víz lefolyt a Berettyón amíg nem blogoltam, de látjátok, a munkamorálom magját azért megőriztem, így tehát elvonva a figyelmet a háttérben megbúvó Gyurcsány-szálról lemaradásaimról, leporoltam és újrahasznosítottam ezt az özönvíz előtti kérdéssort, hogy számot adjak az idei olvasási terveimről! Nincs más hátra, mint előre: enjoy!

1. Egy szerző, akitől még semmit sem olvastál, de idén szeretnél

Ahogy mondani szokták, a férfiak addig örüljenek amíg a nők csak egyenjogúságot akarnak és nem bosszút – aki persze azt érzi, hogy az utóbbi is kezd beérni, az jól érzi, ehhez a lelki-társadalmi állapothoz pedig mi is illhetne jobban mint egy regény egyetlen érintéssel kínzó, gyilkoló nőkkel. Igen, ebből már akár ki is puzzle-özhető, hogy választottam az első kérdéshez Naomi Alderman, a művei közül pedig nyilván A hatalom az elsődleges prioritás. Ugyanúgy a feminista regények megkerülhetetlen alapművévé vált az elmúlt években, akárcsak A szolgálólány meséje – és persze újabb hasonlóság a kettő között, hogy bár rendkívül közel áll hozzám a témájuk, mégis félek belekezdeni bármelyikbe, mert… valljuk be, nőként jelenleg is elég nagy disztópiában élünk, nem mindig érzem úgy, hogy hasznos az ebből születő dühömet és elkeseredésemet tovább táplálni. 

2. Egy könyv, amit idén mindenképp szeretnél elolvasni

Hiszitek vagy sem, de ami az Éves listámra felkerült, azokat amúgy komolyan is gondoltam, tudjátok, olyan „mindenképpen, szeretném, próbálom, jó lenne” jelleggel. Nem érzem, hogy tudnék mi alapján rangsorolni, vagy kiemelni csak egyet közülük… ellenben van egy feltett célom, ami nem üti még meg a hierarchiában magasabban álló „terv” szintet, épp emiatt nem is listáztam eddig: szeretném még idén sorra keríteni a következő Taylor Jenkins Read regényemet – és ha a KMK nem pörgeti be a motort a fordítások terén, akkor bizony akár angolul is nekivágnék ennek. Persze kár lesz az olvasásélményért az én nyelvtudásommal, de hát így tanul meg fejlődik az ember, de ami fontosabb, igen, ennyire imádom TJR-t, ennyire kíváncsi vagyok a maradék könyveire, és ennyire igyekszem befejezni a Carrie Soto visszatér értékelést! Helyben vagyunk.

3. Egy klasszikus, amit szeretnél elolvasni

Hosszú évek rajongását, akadémiai elemzését, és (kívülállóként számomra nyilvánvalóan érthetetlen) fun fact-beszámolóit jutalmazván idén jutottam el addig a pontig, hogy fejest ugorjak a nővérem egyik kedvencébe és egyben kutatásai tárgyába, mely nem más, mint a Jane Eyre. Nem mondom, hogy nem tettem már vele próbát tinédzser koromban is, de az azóta kiszélesedett olvasási repertoárom, lassabb, mindfulnesszel telítettebb feldolgozási módom, meg persze a nővérem által gondosan prezentált és elmagyarázott Rochester-mémek úgy érzem mostanra tettek alkalmassá erre a lépésre. Emellett kevésbé tűnik komoly és megalapozott tervnek, de A zöldellő fa alatt szintén egészen friss lakója a várólistámnak, két szerény oknál fogva: egyrészt nem olvastam még Hardy-t, másrészt fontos lenne írott formában is elég bizonyságot nyernem róla, hogy Mr. Shiner igenis egy klasszikus green flag.

4. Egy könyv, amit szeretnél újraolvasni

Újraolvasási tervezetem címe: „Variációk egy témára” – ez a téma pedig az úgynevezett érett értékelési készség. Első jelöltem, a Virágot Algernonnak úgy 12 éves koromban esett először a kezem ügyébe, ennél fogva tartok tőle, hogy nem fogtam fel kellő mélységben a tartalmát, hiába voltam kiábrándítóan koravén koraérett gyerek. Tipikusan az az olvasmány, aminek megérzésem szerint jót tesz némi pszichológiai előképzettség, meg esetleg a témába vágó tapasztalat – bár a könyvet korábban is szerettem, szerintem ezek a tényezők segítik majd, hogy igazán tudjam értékelni. Könnyedebb vizek felé evezvén, másik kiválasztottam A párválasztó lenne. Meglehet, hogy gimisként nem álltam a minőségi ízlés csúcspontján semmilyen értelemben, de nagyon szerettem ezt a sorozatot, most pedig elérkezett a kötelező felülvizsgálat ideje, így fejest ugrok, hogy felnőtt fejjel is megítéljem, mennyire tartja az értékét így, közel tíz !!! megöregedtem év távlatából.

5. Egy könyv, ami már ezer éve várólistás – idén azonban végre sorra kerül

Szögezzük le, ha egy könyv időtlen idők óta a várólistámon csücsül, és tartósan képtelen onnan az olvasmánylistámra transzportálódni, akkor annak megvan az oka. Bölcsebb perceimben ezt megoldom annyival, hogy egész egyszerűen leszedem a várólistámról a kedves delikvenst, mintha ezzel a puszta emlékét is eltörölhetném annak, hogy valaha valamilyen jövő- és képzeletbeli szálak fűztek hozzá „nocsak nocsak, hová tűntek az egyetemi szakirodalmak amiket sosem olvastam el? sus!”. Persze kivételek akadnak itt is, és bár az „ezer év” elég relatív, nálam ehhez legközelebb Amelie Nothomb könyvei állnak, egész pontosan a Holt határon és a Hódolattal esengve – a két kis túlélő a Nothomb-életmű körutamon. Nagy fájdalmam, hogy nem jártam erre mikor a többi regényét olvastam, lenne róluk mit mondani, de maradjunk most csak annyiban, hogy ez a nő őrült, és én imádom. Aztán stay tuned, mert ha kiteszek magamért, ebből még egy megareview is lehet egyszer!

6. Egy vaskos olvasmány, amit beterveztél

Nem vagyok önmagam ellensége… nem abuzálom a lelki békém ilyen féltéglákkal. Fájó vallomás ez egy könyvmoly számára, de 3-400 oldal felett lekapcsol az agyam, és ezt a testi-szellemi defektemet jobbára szeretném is tiszteletben tartani. Ha egyvalami kimozdíthat ebből az állapotból, az csakis a fiatalságom hajszolása lehet… amit mivel is prezentálhatnék jobban, mint az Éjféli napra leadott éjféli raktári kérésemmel. Újabb tízéves vágyálmom válik idén valóra… hihetetlen. Emlékszem, mikor ez a napjainkra felnőtt, kifejlett regény még csak egy kiszivárogtatott párfejezetes kézirat igénytelenül fanfictionös netes fordítása volt… most meg itt pihen az asztalomon, hogy red flag detektorommal szembeszállva próbálja feléleszteni az egykori 14 éves énem Edward iránti rajongását.

7. Egy író, akitől olvastál már, és ez idén sem lesz másképp

Olvasási válságom kellős közepén tétlenül ücsörögtem este, míg a húgom a szülinapjára kapott könyveiből olvasott egyet – nézegettem, forgattam őket, majd véletlenszerűen felütöttem az egyiket és… aztán csak úgy ott maradt a kezemben. Így váltam rabjává Ali Hazelwood könyveinek – megnevettettek, megremegtették a térdeim, magukhoz láncoltak: azt a fajta értelmes, vicces, szívmelengető és alkalomadtán spicy romantikus-élményt adták meg, amiben egy ideje nem is hittem már, hogy létezik. Nagy elhivatottsággal le is daráltam az első négy könyvét azon nyomban, hogy kijöttek, most pedig tűkön ülve készülök a A menyasszony – Ez nem szerelem runra, miközben kicsit azért újabb STEM-sztorikért rimánkodok.

8. Karácsonyra kapott könyv, amit el fogsz olvasni idén

Hamar leszűkült a kör, tekintve, hogy az egyik ajándék könyvemet – a lázasan értékelni próbált Carrie Sotót – már elolvastam, a másodikat pedig éppen most olvasom… így maradt utoljára a Megvilágosodás Sarah Perrytől. Régen volt már, hogy a Melmothtól átszellemülve minden széket gondosan betoltam lefekvés előtt, úgyhogy érik már egy újabb adag szépirodalomba csomagolt borzongás meg álmatlanság.

9. Egy sorozat, amit elkezdeni és befejezni is idén fogsz

Sziklaszilárd standalone-olvasóvá váltam az elmúlt években: konkrétan idejét sem tudom, mikor pörgettem ki utoljára egy sorozatot, ebből adódóan idén sem róttam magamra a többkötetes elköteleződés tervét. Ha van sorozat, ami még emellett is képes volna berántani a nyúlüregbe, az vagy a Witcher lenne, vagy a Heartstopper – utóbbit a sorozat iránti őszinte rajongásom támogatná, míg a Vaják iránti nyitásom egyértelműen a párom sokéves, fáradhatatlan marketingjének gyümölcse.

10. Egy korábban megkezdett sorozat, aminek a végére pontot teszel 2025-ben

Sad as it sounds, de a legtöbb régen megkezdett sorozatommal szerintem már végérvényesen elváltak útjaink. Végigböngésztem molyon valamennyit… de nem látom magam sem CoHo életművet pótolni, sem végeláthatatlanul krimizni Helen Grace-szel, de tartok tőle, hogy még az Árnyvadász Univerzumtól is olyan rég búcsúztam el, hogy nem lenne türelmem behozni a lemaradásaim. A legtöbb, amit ajánlhatok, az a Szólíts a neveden folytatása –természetesen kellő mentális felkészülés után, tekintve Elio fájdalmasan deep lelkivilágát.

11. Hány könyvet tervezel idén elolvasni?

Amennyit nem szégyellek. Amennyi jól esik. Amennyi belefér az időmbe. Amennyi mellett marad időm enni, aludni, szexelni, kondizni és fix időközönként újranézni az Eras Tour koncertfilmet meg dolgozni. Amennyi nem idéz elő teljesítménykényszert egy kikapcsolódást szolgáló hobbira vonatkozóan. Amennyi esetén a mennyiség nem megy a minőség rovására. Szerintem értitek a lényeget: csak semmi nyomás, szórakozásból olvasok, azt és annyit, ami és amennyi jól esik, úgyhogy ha ez januárban 10 könyv, júliusban meg havi 1, akkor ez van. Nem esek bele megint abba a hibába, hogy hagyjam kiveszni az örömöt az olvasásból.

12. Bármilyen egyéb célkitűzés?

Akad ez-az, ahogy azt a korábbi 2025-ös, szigorúan nem újévi fogadalmas posztomban kifejtettem, de ha kifejezetten olvasás-related célkitűzésekről lenne most szó, akkor továbbra is elhivatottan készülök egy éves book blanket elkészítésére, amelyhez már fordultam is egyet a kézimunka-boltban shutup. Ez ugyebár minden elolvasott könyv után egy újabb horgolt granny square-t jelent, ami színben passzol a könyv borítójához – így fogja a takaró év végére leképezni a teljes idei olvasmánylistámat. Általában nincs sok okom bízni a kitartásomban, de ezúttal egész jó megérzéseim vannak!

Én tehát ilyen tervekkel, célokkal, „talán egyszer”-ekkel ugrok neki a 2025-nek – feltétlenül szóljatok majd rám decemberben, hogy nézzek a körmömre azügyben, mennyit valósítottam meg a felsoroltak közül, bár kényszer és nyomás híján merem azt hinni, hogy sokkal többet és sokkal nagyobb örömmel fogok kipipálni a listáról. Ami Titeket illet, drága egyetlen virágszálak, új sejtem a legtöbbetek már számba vette az idei könyves célkitűzéseit így, a februárhoz közelítve – de akár így van, akár későn érkezők vagytok, mint magam is, ne szégyenlősködjetek: gyertek, meséljetek a terveitekről, linkeljétek a saját posztotokat, és persze vigyétek a book taget isten hírével meg forrásmegjelöléssel, ahogy azt a régi szép időkben is tettétek! Én most megyek megkergetni a szellőztetéskor beszabadult lomha téli legyet – mire onnan visszatérek, talán már egy Carrie Soto vagy egy Soha, soha, soha értékelés is lapul majd a farzsebemben! Addig is szép estét, szép álmokat, hatékonyan túlélt hétfőt nektek! ;)

Colleen Hoover: Layla

„Ma estig fogalmam sem volt róla, hogy a brutális őszinteség lehet szexi.”

Eredeti cím: Layla
Oldalszám: 360
Megjelenés: 2022
Kiadó: Könyvmolyképző (Zafír Pöttyös)

A ​szerelem kísérthet, de meg is gyógyíthat.

Leeds azóta tudja, hogy Laylával fogja leélni az életét, hogy először találkoztak. De aztán jött a támadás.

Layla heteket töltött a kórházban, harcolni kellett az életéért, és bár testileg rendbe jött, az érzelmi és mentális sebek annyira megváltoztatták, hogy Leeds szinte fel sem ismeri benne a nőt, akibe beleszeretett.

A férfi helyre akarja hozni a kapcsolatukat, ezért elviszi Laylát a kis szállóba, ahol először találkoztak. Itt azonban a nő viselkedése különös, bizarr módon megváltozik. És ez csak egy a számos megmagyarázhatatlan esemény közül…

Leeds egyre távolabb sodródik Laylától, és Willow mellett talál vigaszra, aki szintén a szálló lakója, és akivel könnyen egymásra találnak. Leeds érdeklődése Willow iránt egyre nő, és azzal, hogy segíteni akar neki válaszokat találni, egyre kevésbé tartja szem előtt Layla jóllétét.

Leeds hamarosan rájön, hogy választania kell, mert mindkettőjüknek nem tud segíteni. De ha rosszul választ, az mindhármukra nézve végzetes következményekkel járhat…

Fedezd fel CoHo újabb lebilincselő és elgondolkodtató világát!

A posztkezdő idézet nyújtotta felhatalmazottság érzést meglovagolva itt az idő, hogy én is brutálisan őszinte legyek. A „lesújtó” az új szexi, meg ilyenek, szóval itt az én vallomásom: Colleen Hoover kifejezetten káros tevékenységet folytat, de ezt mesteri szinten képes elrejteni az átlag olvasóközönsége elől azzal, hogy jó szorosan a mélység és érzékenység leplébe csavarja magát, mint egy gőzölgő burrito. Az üzenetei félremennek, a karakterei megkérdőjelezhetően, ha nem egyenesen toxikusan viselkednek, és ami a legrosszabb mind közül, mindezt egy hanyag vállrándítás lazaságával felcímkézi normálisnak és romantikusnak. Thank you for coming to my TED talk. Jokes on you, még csak most kezdődik... és mivel a problémáim elég sok területet lefednek, így az átláthatóbb struktúra érdekében pontokba szedtem minden nyűgöm. Nagylevegő… és mehet!

1. „Romantika”

A legjobb lesz, ha már az elején kieresztem a gőzt: emberiség ellenes bűn Hoover könyveire odanyomni a „romantika” címkét. Engedjük el ezt a témát, ezek nem romantikus regények, ezek nőknek szóló biztonsági kézikönyvek arról, milyen férfiakat kellene messziről elkerülni. Red flag gyűjtemények… kész orosz karnevál. Sajnos erre még messze nem jöttek rá elegen, és ez az, ami igazán károssá teszi a munkásságát: sikerült köré olyan szerzői kultuszt kanyarítani, melynek hatására a történetei a mély, minden krízisen átívelő igaz szerelem garanciájává váltak az olvasói közösségekben, kiszorítva minden olyan szempontot, mint az érzékenység, vagy moralitás. A legdühítőbb az egészben mégis az, hogy a tálalás központi eleme pont ez: hogy CoHo mély érzéssel nyúl a legérzékenyebb témákhoz is, nem fél nehéz kérdésekkel foglalkozni, sajnálható és szeretnivaló karaktereket alkot akikkel az olvasó empatizálhat, megteremti azt a lelki kapcsolódást, amire mindenki vágyik az életében, blabla blabla... nos, engedjétek meg, hogy hűbazmeg. Nem. NEM.

De maradjunk a romantikánál. Mármint annak hűlt helyénél. A bombát nyilván ebben a regényben is sikerül meglehetősen hamar ledobni, így a kellemes és lágy khm in medias res kezdést követően villámsebességgel megismerhetjük főszereplőinket, Layla-t és Leedst: szikrák, és instant szerelem, és soha senki mással nem tapasztalt összekapcsolódás, meg persze világbajnok szex, egy hónap után összeköltözés… van itt minden gyerekek, mint a vásárban. Ez, ez igaz szerelem.

Mi… hogy mi ez a dübögés? Ja, semmi különös. Biztos a szomszéd felújít… mondjuk itt vagyunk Kansasban a semmi közepén, nincsenek is szomszédok… oké, figyi, mondok egy titkot, de ne mondjátok el senkinek. Nos… az igaz szerelem az. Hát igen, most ő nincs itt, mert megkötöztem és fent tartom a padláson. Meg a száját is kicsit letapasztottam szigszalaggal – de aztán barátságosan megvakarásztam a füle tövét, szóval érzi ő a törődést.

Valahogy így állnak a dolgaink. Nem vagyok már 16 éves, nem remeg a lábam a gyönyörűségtől elnézve, ahogy karaktereink öt perc alatt egymás karjaiba omlanak, hogy aztán a lehető legtoxikusabb helyzeteket zongorázzák végig addig kozmetikázva őket, míg valamilyen elcseszett módon romantikusnak tűnnek. Ez az én igazi problémám: hogy az írónő vadul lobogó vörös zászlók, ártalmas viselkedések, sőt, még konkrét bántalmazás mellé is apró törődő, szeretetteljes gesztusokat vagy szép szavakat társít. Like, a legkevésbé sem releváns semmilyen háttértörténet, ha a barátod lekötöz és szigszalagot ragaszt a szádra – sőt, ha ezt teszi, teljesen mindegy, mennyire sajnálja közben, hogy a kötél felhorzsolta a bőröd, vagy hogy milyen gyengéden simítja el egy hajtincsed az arcodból, mialatt letapasztott szájjal próbálsz segítségért nyöszörögni. Ettől nem lesz normális, és ez nem lesz szerelem – mert egy normális, szerető embernek ez meg sem fordul a fejében, mint opció. Soha. Jézusom. Komoly probléma, ha ezt külön le kell írni.

„Még mindig a kezembe sikít. Körbenézek a szobában, keresem a szigetelőszalagot, amit felhoztam tegnap a kötéllel együtt. Nem akartam ezt tenni, de nincs más választásom. […] Letépek két csíkot, és betapasztom a száját.

Gyengéden a tenyerembe fogom az arcát.

- Úgy sajnálom, Layla! – Megpuszilom a homlokát, aztán kimegyek a szobából.”

Akkora örömben részesülünk a könyv alatt, hogy Leeds szemszögén keresztül követhetjük a történetet, így a fenti példa csak egy volt a sok közül. A szerző kimondott küldetéstudattal űzte ezt az ipart: 360 oldal alatt tökönragadott minden kínálkozó alkalmat, hogy Leeds hasonló viselkedéseit átkeretezze, hogy mentegesse, hogy érzékeny szavakkal és szépfiús érzésekkel ruházza fel – miközben a tettei és gondolatai bármelyik ép lelkű és értelmű nőt menekülésre késztetnének. Példák kellenek? Akkor lesznek példák. Volt miből gyűjteni.

„Ez most érzelmi megcsalás?”

Töprengés és önsajnáltatás bájos elegyét olvashatjuk Leeds gondolatai között, mikor a válasz tömören ennyi: ha ezt kérdezni kell, akkor valószínűleg igen. Ha egy pasi szívesebben tölt időt egy szellemmel, mint a barátnőjével; ha arra vágyik, a párja bárcsak folyton aludna, hogy ne vele kelljen lennie; ha kész bealtatózni a nőt, akit elviekben „szeret”, hogy mással lehessen együtt… akkor az érzelmi megcsalás csak a startvonal – onnan megy a sprint a bántalmazásig.

„Layla pedig látszólag semmit sem vesz észre az egészből. Valószínűleg úgy gondolja, minden rendben van köztünk, bár csak azért, mert nem emlékszik a részletekre, hogy milyen csodás volt a kapcsolatunk, amíg nem lettem gyakorlatilag a beteggondozója.”

Ha már a szerzőnek nincs elég érzelmi intelligenciája ehhez a koncepcióhoz, akkor kimondom én: ha szeretsz valakit, és az a valaki a te hibádból majdnem meghal, akkor mellette állni, amíg lábadozik nem beteggondozás – azt úgy hívják, hogy szeretet, gondoskodás, jóban-rosszban, meg ilyen csekélységek. Ezt olvasva azért megelevenednek a statisztikák arról, mennyivel nagyobb eséllyel hagyják el férfiak a krónikus vagy terminális betegséggel diagnosztizált párjukat… Szóval nem az, meglepve nem voltam, de azért gyomron vágott az az entitlement, amivel a pasi önsajnált, miközben a barátnőjét miatta lőtték agyon… mindezt úgy, hogy Layla legnagyobb hibája az, hogy sokat fáj a feje és nem, ezt nem használja arra, hogy kibújjon a szex alól, ellenkezőleg, szóval shhh.

Ugyanitt, bár Leeds konstans a megcsalás és picsogás közt őrlődik, ez nem akadályozza meg abban, hogy minden adandó alkalommal – de viccen kívül, minden, egyes, alkalommal –  részletekbe menően kifejtse ahányszor csak Layla-ra néz, hogy a nő éppen mit visel és mit nem; hogy a sejtelmes anyag hol feszül és mennyit mutat, hogy a selyem susog és a csipke átlátszik, és… értitek. Nem vetem én meg az erotikát, de a világon semmi szexi nincs egy sok szexjelenetben úgy, ha ennyi egyoldalú negatív érzelem feszül közben a két fél között. Betegesnek, disszonánsnak, kellemetlennek érződik emiatt nem csak a szexjelenetek leírása, de már a legtöbb halványan erotikát sejtető leírás is – mert hogy lenne okés begerjedni egy olyan csaj kivillanó comjára, akit gondozásra szoruló tehetetlen gyereknek, koloncnak, megunt játékszernek nézel egy jelenettel később és korábban is? A körülményeket tekintve egyetlen szexjelenetre voltunk attól, hogy hozzam a filézőkésemet.

2. Mutasd, ne mondd!

Layla támadás utáni változása olyannyira központi történetelem, hogy már a fülszöveg is megemlíti, nekem viszont sehogy sem jött ki az 1x1 ezzel kapcsolatban: egész egyszerűen nem láttam, nem éreztem az átalakulását – legalábbis nem olyan módon, ahogy azt az írónő szánta. CoHo egyetlen szemléltetési eszköze a szóhasználat megváltoztatása volt, de őszintén, kevés triggerelőbb dolog létezik már persze nem ebben a könyvben, mint az a negatív, ellenséges és infantilizáló nyelvezet, amellyel az események utáni Layla-t illette. A nő neve következetesen olyan kifejezésekkel fonódott egybe, mint a „sikít”, „visít”, „hiszti”, „hisztériás roham”, kimerülés a sírástól, sikoltozástól, könyörgéstől” – mindez konkrétan azt a benyomást kelti, mintha a szerző egy hároméves gyerekről beszélne, de ami még rosszabb, próbálja Layla-t a „labilis nő” sztereotípiája mentén keretezni át. Ez már önmagában is elég freud-korabeli szexista húzás, de ami igazán elfogadhatatlanná teszi, az az, hogy mindeközben Layla reakciói és viselkedései – mármint azok, amelyeket az írónő mutat, és hála az égnek nem mond – teljesen normálisak és validak valakitől, aki akkora traumát élt át, mint ő. Későbbi csavar ide vagy oda. Az általunk látott Layla valószínűleg nyakig ül a PTSD-ben, ilyen állapotban pedig nem hinném, hogy annyira „hisztis” és „labilis” személlyé tenné őt, hogy rossz az étvágya, néha fáj a feje, kiesnek emlékei és a nyugalmat, biztonságot preferálja. 

Említésre érdemes az is, hogy a nagyobb jelentőséggel és feszültséggel átitatott szituációkban szintén egy instabil lélek drámai túlzásaiként sikerült ábrázolni a nő reakcióit – miközben azok a felvázolt helyzetekben teljesen adekvát válaszok. Ha megkötözve fogvatartanak, akkor vajon „hisztériás rohamod” van, vagy jogosan kétségbeestél? Vagy vegyük például azt, hogy a párod megvesz nektek egy házat amiről tudja, hogy 99% biztos, hogy nem akarsz ott lakni, és erről nem szól, nem egyeztet veled, sőt, eltitkolja. Sajnálom, ha bárkit nekem kell felvilágosítani, de ez nem oké – tudjátok mi az oké? Kurvára dühösnek lenni. Erre mit produkál Leeds, a mi csodás, egyetlen, érzelmileg alulfejlett Leedsünk? „Tudtam, hogy nem fog örülni, de nem hittem, hogy így kifordul magából.” Annyi kérdésem van… 1) ha tudtad, hogy nem fog örülni, akkor miért csináltad, és mégis mi a retkes faszt vártál tőle, de komolyan, 2) mióta „kifordulás magadból” az, ha valid és jogos emberi érzéseket fogalmazol meg a téged ért tiszteletlenségre és hazudozásra válaszul?  Ilyen kaliberű dolgokat semmilyen körülmények közt nem tartasz vissza a párodtól, ha pedig mégis, akkor nem várhatod el, hogy nyugiban hallgassa a süketelésedet utána – még csak azt sem várhatod el, hogy ne hagyjon el abban a szent pillanatban. Nem, Layla nem volt elég mérges.

3. Gyilkosságok és mentális betegségek

Colleen Hoover, a szociális- és pszichológiai érzékenység királynője szerint mentális betegségek felsorakoztatását használni arra, hogy alátámasszuk, mitől lesz valaki negatív karakter vagy neadjisten gyilkos, teljesen rendben van. Így kell állást foglalni a teljes fogalmatlanság és alulinformáltság mellett; ha ez volt a célja, akkor gratulálok, sikerült.

Senki nem fog azért pisztolyt ragadni, mert étkezési zavara vagy „bipoláris személyiségzavara” van. Btw… nincs olyan, hogy bipoláris személyiségzavar. Az írónőnek mindössze egy két perces google keresés lett volna tisztázni a félreértést amiben feltehetőleg él, ugyanis a BPD betűszót gyakran bontják ki tévesen bipoláris zavarrá (rosszabb esetben egyenesen bipoláris személyiségzavarrá, ugye), mikor igazából borderline személyiségzavart jelent. Illetve a két kórképet a nevükön túl is elég sokszor keverik-kavarják, és ehhez hűen a könyvben is megfigyelhető volt a borderline vonások bipolaritásként való címkézése. Mindez nyilván a legcsekélyebb mértékben sem zavarja meg a legtöbbek olvasmányélményét, azonban tessék… ti most engem kaptatok erre a mélyelemzésre, úgyhogy tárgyi tévedések nem maradnak feltáratlanul. Továbbá álljon itt mindez emlékeztetőül, hogy a mélységesen mély témák intellektuális és érzelmi szószólójaként nyilvántartott írónő mennyi munkát fektet abba, hogy a felhozott topikokban legalább alapszinten tájékozódjon – és hogy ne terjesszen emellett káros hiedelmeket a már így is szarrá stigmatiált mentális betegekről.

4. Hoover meg az írás... ajjaj

Tegyük félre a tényt, hogy felvállalhatatlan terjedelemben rage-eltem eddig azon, hogy mit ír le a szerző tartalmilag… beszéljünk most már csak arról, mit tesz formailag. Ilyen téren szerintem CoHo legfőbb problémája az, hogy túl sokat akar, de nincs azon a szinten, hogy megvalósítsa magát. Az idő legnagyobb százalékában túlírja a mondandóját: nagy szavakat, elvont gondolatokat, mélyenszántónak szánt, de teljesen értelmetlen és üres frázisokat csattogtat a lehető legbasicebb helyzetekben is. Ezzel szemben az érzelmi klimaxot elérve minden igyekezete ellenére alulír: szemet bántóan egyszerűen csap ki az asztalra a teljes sztori jelentését megváltoztató fordulatokat, és közönyös írói hangon mesél olyan rádöbbenésekről, melyek nem csak némi nyugtalanságot, de komplex érzelmek teljes skáláját kell előidézzék a szereplőkben – és az olvasóban is. Úgy érzem, nehezen találja, hol a dráma helye.

5. Minden más…?

Meglepően kevés spoilerrel jutottam el eddig a távoli pontig – és ezt nem is akarom sutba dobni, elvégre nagy eredmény ez egy olyan könyvnél, amiről jobbára csak rébuszokban beszélhet az ember. Úgyhogy az eddigi, utolsó kanálig és sikítva fosós gyomorrontásig belétek táplált feketeleves után megemlíteném röviden azt is, amit ebben a 360 oldalban értékelhetőnek találtam: ez pedig az alapötlet. Nem vagyok a paranormális, főként nem a szellemes történetek nagy rajongója, így inkább kétkedéssel, mint izgalommal fogadtam a témát, azonban hamar elkapott a sejtelmesen bontakozó cselekmény és a hozzá passzoló ködös, kellemetlen hangulat. Létezik egy olyan alternatív univerzum, ahol a Layla alapját adó ihlet egy sokkal tehetségesebb szerzőt talált meg – abban az univerzumban pedig biztosra veszem, hogy új kedvencet avattam. Mert megvan a könyvben minden, ami felejthetetlen olvasmányélménnyé tehetné: egyedülálló sztori, jól időzített fordulatok, mértékkel adagolt teljes agyfasz, elgondolkodtató spirituális felvetések, olyan atmoszféra amitől nem győzöl a hátad mögé pillantgatni… mindezt ilyen karakterekkel, ilyen üzenetekkel, a végső megvalósításban hatalmas elpazarolt lehetőségnek érzem, de ennyi jó legyen az egészben: hogy legalább lehetőség volt benne.

Idézetek

„– Nem szeretsz vele lenni? – kérdezi.

– Régen szerettem. De most… bonyolult. – Lehalkítom a hangomat, mert valamilyen okból úgy érzem, ha halkan mondom ki, akkor nem olyan erős a vallomás. – Sok minden megváltozott köztünk az óta az este óta. A lövöldözés óta. Nem ugyanaz a pár vagyunk, mint előtte. Layla sok mindenen ment keresztül testileg, érzelmileg és mentálisan. És persze sosem mondanék le róla, de… - Nem tudom, hogyan fejezzem be a mondatot. Még soha nem ismertem be ezt hangosan.

– De mi? – kérdezi Willow.

Kifújom a levegőt.

– Néha eltűnődöm, hogy ha most találkoznék vele… most, hogy ilyen, amilyen… vajon ugyanolyan könnyen beleszeretnék-e, mint ahogy beleszerettem az elején. Nem tudom. Egy részem azt hiszi, talán ebben a változatba egyáltalán nem is tudnék beleszeretni. És amikor ilyen gondolataim támadnak… akkor nagyon szarul érzem magam. Mert én vagyok az oka, hogy olyan lett, amilyen. Én vagyok az oka, hogy ilyen boldogtalan. Mert nem tudtam megvédeni.”

***

„Talán az aggodalom az egyetlen különbség aközött, hogy szeretünk vagy csak kedvelünk valakit.”

***

„Eszembe jut az a sok idióta, akik a horrorokban nem menekülnek, amikor azt kellene tenniük, és most először megértem őket. A vágy, hogy megcáfolj valamit, amitől félsz, erősebb, mint a rettegés attól, ami esetleg megtörténhet.”

Borító: 5/5

Megadom magam ezen a ponton, mert egyértelműen ez a legszebb és legatmoszférikusabb CoHo borító, ami eddig készült, ez pedig szerintem nagyban köszönhető annak, hogy az írónő ezúttal nem csak a megszokott műfajától, de az ahhoz passzoló, rá jellegzetes borítódizájntól is távolabb merészkedett. Így majdnem tökéletesen érvényesül, hogy azt kapjuk, amit látunk: akárcsak a történet, úgy a borító is felhívja magára a figyelmet, sejtelmes, ködös, és kissé nyugtalanító – összességében kiforrottabb hatást kelt, mint CoHo new adult regényei.

Értékelés: 5/2

Öt ujjamat mutatom. Az egyiket oldalról oldalra haladva lerohasztotta a romantika trójai falovába bújtatott Szovjetuniót megszégyenítő red flag arzenál; egy másikat annyi szeletre szabdaltam, ahányszor Leeds casually részletezte a nagymonológjai közben, hogy Layla ruhája pontosan mennyit mutat a testéből; a harmadikat levágtam idegből, hogy felülírjam azt a fájdalmat, amit egy ütős sztori közepesen szar tálalása okozni képes. Maradt két ujjam… de minek? Egy azért, mert az imént említett szar tálalás mögött tényleg erős alapötlet rejtőzik: a történetív szépen építkezik, a fordulatok különlegesek és jól időzítettek, a cselekmény pedig hosszan fenntartja az érdeklődést, ami valljuk be, a 21. század mobillal a kezében pisilő emberénél fontos szempont. Mindez egy néhány klasszissal minőségibb szerző, vagy egy jó forgatókönyvíró kezében felejthetetlen könyv- vagy filmélménnyé válhatott volna. De egye fene, értékelem a próbálkozást is. Kettes, leülni. A maradék ujjam – és a második kegyelempont – a hangulatot illeti nevezetesen azt, ahogy öt nap olvasás során minden reccsenésre és nyikkanásra felkaptam a fejem. Kiválóan keveredett az atmoszférában a hétköznapiság és a kicsit spirituális, kicsit paranormális vonal, ahogy az életszerű dráma és a kísértetházas borzongás is. Elég volt ez ahhoz, hogy ne tudjam letenni a könyvet? Igen. De konkrétan csak ennyire volt elég; nem ellensúlyozta valami jól a pokol tüzének minden gyűlöletét, amit olvasás közben éreztem. Vibing, vibing, internal crying

Ha érdekel a könyv, rendeld meg a kiadótól ITT!