Visszatekintő | 2018 legjei

Hey és ho! Tudom, mire gondoltok, már lassan két hete 2019-et írunk, úgyhogy fogjam már be és hagyjam hátra az óévet, mint minden normális ember… bennem viszont, képzeljétek, dúl a kötelességtudat, ugyanis tettem egy ígéretet az évösszegzős posztom végén, ennek értelmében pedig lógok egy 2018-as toplistával. Sőt, igazából annyira hatalmába kerített ez az érzés, hogy úgy döntöttem, nem csupán az év könyves kedvenceit gyűjtöm össze egy posztban, hanem – ha már így belelendültem ebbe az összegzés dologba – listák kész kis hadseregét küldöm ellenetek, hogy akarva-akaratlanul beindítsam a Ti agyatokat is, s pár percre visszarévedhessetek a 2018-as kedvenceitekre. Addig is, íme az enyémek – a címekre kattintva elérhetitek az értékeléseimet. Enjoy!

Kedvenc könyvek | Top 5+1

5+1. Jodi Picoult – Apró csodák

5. Colleen Hoover – Túl késő

4. Fredrik Backman –Az ember, akit Ovénak hívnak

3. Bret Easton Ellis– Amerikai Psycho

2. Elizabeth Wurtzel– Prozac-ország

1. Tisza Kata – Akik nem sírnak rendesen

Legnagyobb könyves csalódások | Top 5

5. J. D. Salinger – Rozsban a fogó

4. rupi kaur – milk and honey

3. Leisa Reyven – Megtört Júlia

2. Erin Watt – Papír hercegnő

1. Kristen Callihan -Idol

Legszebb borítók | Top 5

5. Brittainy C.Cherry – Lebegés

4. Michael Ondaatje – A háború fényei

3. Jodi Picoult – Ítélet

2. Sarah Perry – Melmoth

1. Meik Wiking – Hygge

Kedvenc filmek | Top 5+1

5+1. Mamma Mia 2 – Sose hagyjuk abba | Nagyon kellett ez a nosztalgikus kis lelkemnek

5. Három óriásplakát Ebbing határában | Érdekes, mert alapból nem olyan film ez, amit magamtól leülnék megnézni, de médián elkezdtük és elég hamar megfogott, kifejezetten pozitív csalódásként ért

4. Schindler listája | Jó ideig lefagyva maradtam, miután lefutott a stáblista…

3. Az ember, akit Ovénak hívnak | Vagy háromszor-négyszer láthattam az évben, de nem tudtam ráunni: tökéletesen hozza azt, amit a könyv is, mégpedig kifejezetten igényes kivitelezésben. Ráadásul csak úgy süt belőle a „nem-amerikaisága”, amitől még különlegesebb a hangulata.

2. The Hunger Games – Éhezők viadala | Kétszer néztem meg egy héten belül, mi ez, ha nem rajongás?

1. The Greatest Showman – A legnagyobb showman | Zene, zene, zene. Hugh Jackman. Hugh Jackman és zene. Hugh Jackman énekel… ennyi kellett, hogy teljesen levegyen a lábamról a musical.

Kedvenc sorozatok

5. Szex és New York | Részemről ez afféle érettségik utáni kikapcsolódás és szakítás utáni guilty pleasure jellegű csajos program volt, kész maratonokat tartottunk anyukámmal.

4. Ally McBeal | Ha nem láttam nagyjából tizenötször az első két évadot, akkor egyszer sem. Sőt. Lehet idén többször is megnéztem… mondjuk olyan három-négyszer.

3. Scrubs – Dokik | Barátnőm egész nyáron éltette, úgyhogy már nem bírtam nem elkezdeni…

2. The End of the Fucking World | A volt barátom beszélt róla, és mivel igazából mindig csak jó filmeket mutatott, bíztam benne, hogy ez is tetszeni fog – és de még mennyire, hogy tetszett!

1. New Girl – Új csaj | Igazából csak kerestem valami új sorozatot, amire ráfügghetek év végére… nos, bejött, csak úgy daráltam.

Rátok milyen könyv/film/sorozat/zene tette a legnagyobb

hatást 2018-ban?

J. D. Salinger - Rozsban a fogó

„Van az a lagúna ott a Central Park déli végénél, kacsák vannak benne. Megvan? Nem tudja véletlenül, hova mennek a kacsák, ha befagy a lagúna? Nem tudja egész véletlenül?”

Eredeti cím: Catcher in the Rye

Zabhegyező címen is megjelent

Oldalszám: 306

Megjelenés: 2015

Kiadó: Európa

Ár: 2990 –

Ötven évvel az első magyar megjelenése után új fordításban kerül az olvasók elé Salinger regénye.

Főhőse, Holden Caulfield tizenhét éves amerikai gimnazista, akit éppen a negyedik iskolából rúgtak ki. Első személyben mondja el a kicsapása utáni három napjának történetét, melyet New Yorkban éjszakai mulatóhelyeken, kétes hírű szállodában s az utcán tölt el.

Közben mindent megpróbál, hogy a világgal, az emberekkel normális kapcsolatot alakítson ki, de sikertelenül. Menekül az emberek elől, de mindenütt hazug embereket talál. Az egyetlen élőlény, akivel őszintén beszélhet, s aki talán meg is érti valamennyire, titokban felkeresett tízéves kishúga. De ő sem tud segíteni: Holden a történteken egy szanatórium lakójaként meséli el.

Salinger regénye nemcsak a kamaszlélek kitűnő, hiteles rajza, hanem a társadalmi konformizmus ellen lázadó ember kudarcának is szimbóluma.

Előfordul, hogy némi jótékony idő megszépíti az emlékeket. Ahhoz például, hogy a gimnáziumi évek egyszer értékesnek tűnjenek, úgy tippelem kell olyan harminc év, plusz egy masszív 4,099 ezrelékes véralkoholszint, míg itt van ez a könyv… ez a háromszáz oldalnyi agyhalál, aminek cirka két hét is elég volt ahhoz, hogy visszatekintve ne akarjam a sárga földig alázni. Megszámlálni nem tudnám, hányszor csaptam volna falhoz olvasás közben, amiért egyáltalán létezik, amiért Salinger megírta ezeket a gondolatokat ahelyett, hogy szépen szélnek eresztette volna a Valley Forge katonai akadémián szerzett élményeit. Vagy az istenért, legalább az asztalfiókban hagyta volna őket, vagy ilyesmi. De ha már ez is túl nagy kérés, elég volna az is, ha nem éreztem volna égető késztetést, hogy gyarapítsam az olvasmánylistám egy efféle kultuszregénnyel. Kult, értitek ti ezt? A srác végigkamuzza fél New York-ot, meg az egész életét, gyakorlatilag csak sztorizgat, piál, és másokat kritizál háromszáz oldalon keresztül, ez pedig mind, úgy, olyan pongyola és szemsértő módon, ahogy meg van írva bevonult a világirodalom legnagyobbjai közé. Á, remélem, hogy most mindenki büszke. Nem tépi úgy a haját, mint én.

És amúgy igen, picit feljebb valóban azt írtam, az idő megszépítette az emlékeim. Ilyenek azok a szép emlékek. Az olvasás látványos szenvedéssel telt, visszatekintve ellenben a felháborodottság és az őszinte, hanyag szórakozottság keveredik bennem. Mert először is, mi ez. Komolyan. Másodszor viszont… amennyiben félreteszem a józan eszem és megpróbálok immár komolyság nélkül tekinteni a regényre, be kell valljam hogy a maga módján szórakoztató. Valahogy úgy, ahogy a roppant sötét emberek mulattatják az embert, amint csak kinyitják a szájukat. Mi meg csak kuncogunk magukban, mert ha a hülyeség ölne, akkor bizony nagy csend lenne a világon.

Holden Caulfild belső monológjaiba mélyedve némileg zavartan barátkoztam vele, milyen is, ha egy végtelenül ostoba 17 éves srác megszívja magát némi filozofikus gondolkodással: úgy szólal meg, hogy az leginkább a szintén baromarcú kortársai társaságába és egy lecsúszott csehóba illik, közben viszont az élet értelmén töpreng, meg azon, hova tűnnek a kacsák, ha befagy a Central Parkban a lagúna vize. Ilyen tekintetben Holden maga volt a tökéletes ellentmondás, hiszen egyszerre testesíti meg az átlagos kamaszfiúk értelmi szintjét, ugyanakkor foglalja magába valahol igen mélyen a gondolkodó ember prototípusát; azt, aki nem csak él bele a vakvilágba, hanem folyamatosan foglalkoztatják a dolgok, történések, mások viselkedése mögött meghúzódó gondolatok és kérdések. Egyik percben még a béna szobatársát piszkálja fel addig, míg jó kis bunyó lesz egy beszólásból, a másikban filozófusokat megszégyenítő módon elmélkedik az élet nagy összefüggéseiről. Jól van, annyira azért nem… de szerintem értitek, mit akarok mondani. Ez, hogy ilyen homlokegyenest más embertípust meghatározó momentumok keverednek egyetlen személyben… nos, ez kissé abszurd figurává tette Holden Caulfild-et. Bár ez csak egy aközül a millió jelző közül, amivel illethetném.

Maga a történet nem szolgál sok érdekességgel – bárok, szállodák, utcai barangolás… igazából random egymás után illesztett, jelentéktelen epizódok, melyek aláfestést adhatnak főszereplőnk véget nem érő, csapongó gondolatmeneteinek –, a írásmód és stílus témájába pedig nem merülnék bele túl mélyen, már csak az idegösszeroppanás elkerülése végett se. Lényeg a lényeg, az én értékrendemben a szépirodalom nagyon nem így fest: ez a háromszáz oldal az első szótól az utolsóig gyenge értelmi- és fogalmazóképességekről árulkodott, mintha csak egyik sötét tizennégy éves kissrác beszélgetett volna a másikkal. A leírások élőbeszédszerűek, megszerkesztetlenek, pongyolák és egyszerűen… igénytelenek voltak. Ez talán a legjobb szó rájuk. Értem én, hogy megvan ennek is a maga célja, elvégre egy kamaszfiú nem Balzac stílusban és többszörösen összetett, cirkalmatos mondatokban gondolkodik. Így élethűbb és hatásosabb Holden szemszöge. De attól még marhára kiakasztó is egyben. Túltettem magam az egész könyv értelmetlenségén, és a főszereplő fárasztó természén is… amin viszont nem tudtam túljutni, az ez. Fogalmam sincs, hogy ez tényleg ennyire rossz, vagy csak az új, 2015-ös fordítás sikerült ennyire botrányosan – annyi bizonyos, hogy nem olvasom el az eredeti verziót is, csak hogy leteszteljem.

Mindegy is, amit igazából mondani akartam, az annyi, hogy miután cselekmény gyakorlatilag nincs, az írásmóddal pedig így állunk, nem marad más, amiről beszélhetnénk, mint maga Holden Caulfild – meg persze minden eszement hülyesége és az általa felvetülő kérdések. Igazából elsőre könnyű annyit szűrni csak le, hogy egy átlagos tizenhét éves kamugép és bajkeverő – nagyjából annyira bonyolult a srác, mint egy szög, vagy egy üres, fehér papírlap. Na de. Ha valaki háromszáz oldalon keresztül megállás nélkül beszél és beszél, nehéz nem érteni meg kicsit mélyebben is a jellemét.

Vegyük például a családi hátterét – elvégre tény, hogy az ember személyiségének nagy része ott gyökeredzik a nevelésében és a gyerekkorában. Bár a szüleiről nem sokat beszél, azért valahogy összerakhatunk egy képet mi magunk is arról, hogy Holden egy elég jómódú, azon túl viszont mondhatni átlagos amerikai család gyermeke: a szülők elég jól keresnek, hogy fiukat egyik neves fiúiskolából a másikba küldhessék, de úgy tűnik, ez a törődésnek az egyetlen kifacsart formája, amit tanúsítanak az irányában. A srácnak három testvére van: a bátyja híres hollywoodi író, az öccse halott, húga pedig elég fiatal még ahhoz, hogy fenntartsa a szülők érdeklődését. Végeredmény: Holdenből elhanyagolt, figyelem- valamint szeretethiányos fiatal vált, aki a vágyott visszajelzéseket a kiszínezett, összehazudott kis történetei, merész és valószínűtlen tervei és meggondolatlan kalandjai által várja. Sorra csapatja ki magát az elit gimnáziumokból, mindenkivel kekeckedik, majd visszavonulót fúj, mielőtt pofánvernék, s nagyon próbál élni, de valami állandóan visszatartja – hol a kora, hol félelmei, hol hirtelen vélemény- és hangulatváltozásai, ítélkezése, meggondolatlansága. Összességében a züllöttsége mintegy önkéntelen lázadás önnön jelentéktelensége és a világ igazságtalansága ellen, mögüle viszont kisejlik némi csillogás is a fiúból, amitől több lesz az átlagnál. Emiatt Holden életét – de legalábbis az elbeszélt három napját – végigkíséri a meg nem értettség, kitaszítottság érzése; szüntelen próbálkozik beilleszkedni a társadalomba, szót érteni az emberekkel, de különc természete és álmodozása miatt rendre kudarcot vall. Azt hiszem akár jó ember is lehetne, különleges, gondolkodó, figyelmes és szeretnivaló, ha a kor, a társadalom, a család melyekbe született nem nyomta volna el a valódi énjét – de ez sajnos így esett. Holdenből pedig egy kiállhatatlan, szerecsétlen, fárasztó, csapongó, hazudozó kis szarkupac lett, olyan, akinek a társaságát a világon senkinek nem kívánnám, és én magam is páros lábbal rúgnám ki az életemből. Igazából Holden egész létezése értelmetlen - és ez, úgy éreztem leginkább a fölösleges emberek regényévé teszi a Zabhegyezőt. Olyan ez, mint az orosz csinovnyik irodalom. Kit érdekel. 

Így állunk tehát… sok jót nem tudok mondani a könyvről, tovább sorolni a panaszaimat pedig nincs értelme, mert igazából pazarlás minden pillanat, amit arra szánok, hogy a „beatnemzedék irodalmának legnagyobb alkotásáról” beszéljek. Hiszen nekem akár tetszik, akár nem, a Zabhegyező kultuszregénynek számít, számtalan olvasó találja zseniálisnak – bár hogy miért, azt megérteni nem tudom. Megjegyzem persze, szintén sokan vitatják a csodálatosságát hozzám hasonlóan. De hát mindenkinek szíve joga úgy vélekedni, és azt látni meg benne, amit csak szeretne. Én magam részéről nem szándékozom ajánlgatni, ahogy többé kézbe venni sem, úgy tekintek rá csupán, mint egy pipára az elolvasandó klasszikusok listáján, és ezennel tovább is állok – csak még előtte isten végtelen türelmét kívánom mindenkinek, aki a jövőben tervez még belevágni a könyvbe. Nagyon kell az hozzá.

Kedvenc karakterek:

Hadd legyek egy kicsit újfent ellentmondásos: Holden Caulfild egy végtelenül ostoba, és ha ez még önmagában nem lenne ellég, roppant idegesítő és fárasztó ember, de ezekkel a Coelho-t megszégyenítő életbölcsességeivel kicsit be tudta magát lopni a szívembe. Nem… nem lopta be magát sehova… inkább csak megnevettetett. De ez a legjobb, ami ez alatt a könyv alatt érhetett, szóval nagyra értékelem.

Kedvenc részek:

Mindent összevetve az, mikor Holden végre elhallgatott. A szórakozott kis nevetgélésem ellenére a vége felé kezdett már sok lenni a jóból, és kínkeservesen számláltam a hátralévő lapokat, úgyhogy szükségem volt már a megváltásra.

Kedvenc idézetek:

„Ne beszélj soha senkinek semmiről. Mert attól fogva mindenki hiányozni fog.” Holden Coelho part1

***

„Na, ez az igazi gáz. Hogy nincs, nem létezik olyan, hogy szép és nyugis hely. Ha mégis azt hinnéd, hogy megtaláltad, csak nézz félre egyetlenegyszer, valaki már oda is írta stikában az orrod elé, hogy kapd be.” Holden Coelho part2

***

„Az éretlen ember arról ismerszik meg, hogy hősi halált halna az ügyéért, az érett meg arról, hogy egyszerűen csak élni akar érte.” Wilhelm Stekel, osztrák orvos, pszichológus

***

„Egyáltalán nem szabad beszarinak lenni. Ha így azt érzi az ember, hogy na, most pofán kell vágnia valakit, akkor vágja csak.” Holden Coelho part3

Borító: 5/5

Legalább ez ellen nem lehetnek kifogásaim… mondjuk mondanivalóm sincs túl sok, elvégre ez a fehér alap + fekete basic tipográfia nem hagy valami nagy teret litániáknak, de jó ez így, úgy érzem. Ennél minimalistább könyvfedéllel szerintem régen találkoztam, de kifejezetten tetszett ez az egyszerűég. Idevágott. Nagy semmit mutat, akárcsak a könyv… csak pozitívabb értelemben.

Pontozás: 5/2

Hát az úgy volt, hogy izé, gondoltam elolvasom ezt a könyvet, mert miért ne olvasnám. Ez a Salinger fazon azt mondják, hogy ilyen kultikus vagy milyen dolgokat ír, lemaradni az ilyenekkel meg tök gáz, én meg nem akartam tök gáz lenni. De nem vágom, mit eszik mindenki ezen a béna regényen. Vágod, így olvastam és olvastam, és aztán csak éreztem, hogy hú de behúznék egyet annak aki ezt leírta meg minden. Frankón. Persze néha így nevettem is rajta, de azt meg nem tudom, hogy azért, mert annyira rossz volt, hogy így kínomban, érted, vagy azért, mert tényleg vicces volt. Hát szar ügy. KÉSZ, ENNYI, KIÉGTEM. NEM MEGY EZ TOVÁBB. HA OLVASTAD A KÖNYVET, ÉRTED. Majdnem sikerült holdeni magasságokba emelkedni, de istenem, nem akarok.

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

Bakancslista | Minek az éve lesz 2019?

Tervezés, tervezés… szép szó ez, míg rá nem jövünk, hogy csak akkor ér bármit, ha ott áll mögötte az a lendület is, amivel megvalósíthatjuk azokat a bizonyos terveket. Nálam rendszerint ez jelenti a kritikus pontot: bár általánosságban véve inkább realista vagyok, néha igenis szeretek elálmodozni, aztán legtöbbször azon kapom magam, hogy még mindig csak gondolkodok, ahelyett, hogy úgy igazából tennék is valamit. Biztos tudjátok, milyen ez. Szerencsések vagytok, ha nem. Ez pedig mégis mikor élné legnagyobb fénykorát, ha nem az újév első napjaiban? Bár mint tudjuk, a január elsejei, elhivatott emberektől zsúfolt konditermek így ötödike felé már lassan konganak, és emellett mindenki már most sík ideg, noha megfogadta, hogy idén olyan magasra teszi a lécet, mint a kommunikáció és médiatudomány felvételi ponthatárai, és nem hagyja hogy minden olyan gyorsan felidegesítse, azt hiszem nem halt még ki egészen az újévi lendület. Bennem legalábbis volt még annyi, hogy összerittyentsek egy listát, ami elég hosszú ahhoz, hogy legalább három-négy pontot ki engedjen pipálni 2019 utolsó napjaira.

(Csupán a vicc kedvéért megemlékeznék arról az elenyészően kevés dologról, amit a tavalyi 37 pontból ki tudtam pipálni… bevallom, az év legnagyobb teljesítménye talán az lett, hogy beszereztem végre egy valamirevaló fekete táskát, megszabadultam a hajamtól és egyszer kidugtam az orrom otthonról egy dedikálásra. Meg hogy olyan gyönyörű ajándékcsomagolásokat produkáltam karácsonykor, hogy még mindig fáj a szívem azért, hogy ki lettek bontva…)

De hogy végre nézzük a lényeget, íme az idei listám – tudom, megint túl sokat akarok, sajnos hajlamos vagyok rá, de nagyon remélem, hogy ha decemberben megállok visszanézni az itt leírtakat, nem török majd ki akkora hisztérikus/„olyan szerencsétlen balf@sz vagyok, semmire se vagyok képes, de nem akarok sírni” nevetésben, mint legutóbb.  

2019-ben szeretnék…

… több vizet inni

… megtanulni főzni - így utolsó félévre lemondtam a menzát, és nem akarok éhenhalni

… többet pihenni stresszmentesen. Sajnos nagyon sokszor próbálok úgy pihenni, hogy közben nyomasztanak további tennivalók, amikhez még nem volt kellő erőm, vagy éppen gyakran érzem úgy, hogy hasznosabban is tölthetném az időm, de idén szeretnék több olyan alkalmat, mikor ténylegesen ki tudok kapcsolni, megnézni egy jó filmet, vagy meditálni.

… megtanulni alapszinten játszani egy hangszeren

… felvételt nyerni pszichológia szakra

… sikeresen érettségizni

… jobb kapcsolatba kerülni önmagammal

… fejleszteni a szociális életemen, mert egy kicseszett nagy botrány vagyok jelenleg. Vagy csak szimplán egy vicc. Nem tudom melyik a rosszabb. Én. Én vagyok a rosszabb. Amúgy emlékeztetném magam az előző pontra.

… elmenni egy karácsonyi vásárba

… változtatni valamit a hajamon. Ez tavaly is bejött, úgyhogy idén kipróbálhatnék egy új színt, esetleg frufrut… vagy csak tüntetőleg elkerülhetném a fodrászt és örülhetnék, hogy ismét van hajam.

… hajlékonyabbá válni

… elkezdeni jógázni

… dolgozni nyáron

… elolvasni 80 könyvet
... venni egy új laptopot

… megtanulni uralkodni a kényszerességeimen, a paranoiámon, a folyamatos letargiámon, és kevesebbet pánikolni

… eljutni a Könyvfesztre / Könyvhétre

… legyőzni legalább három félelmemet. Nem tűnik nagy számnak, de nálam akár egy félelem is a kihívások kihívását jelenti – pláne mert olyan kis szarságoktól be tudok pánikolni, mint egy móló. Könyörgöm.

… bulizni menni. Vicces ez, tekintve hogy pánikolok a tömegtől… de csapassuk, hátha elájulok vagy valami. Lesz kire fognom, drága Eszterem.

… nem skippelni a gólyatábort

… országos helyezett novellát írni

… Passenger koncertre menni

… megírni a világegyetem legkirályabb diáknapi kampány-forgatókönyvét #csakaB

… ballagási beszédet mondani

… nagyvonalúbban bánni az érzelmeimmel

… elsajátítani a mindfulnesst, azaz megtanulni jobban megélni a pillanatokat, sokkal inkább jelen lenni

… többször dicsérni meg másokat. Sajnos nem ez az alaptermészetem, de ha megerőltetem magam, mindig pozitív hatását látom, és élvezem, hogy a másiknak egy kis boldogságot csempésztem a napjába, ami szuper érzés. Szeretném gyakrabban csinálni.

… üvegbe gyűjteni a jó dolgokat, amik idén történnek velem. Ezt évek óta csinálom már, de általában nem elég kitartóan, ugyanis amint jön egy kisebb-nagyobb negatív hullám, elvész a fogékonyságom bármi jóra, amit meg kéne pedig jegyezzek… így a tavalyi évben az üvegben csak születésnapi képeslapok és színházjegyek voltak, cetlikből pedig nagyjából kettő. Idén nagyobb odafigyeléssel szeretném megőrizni a pozitív momentumokat.

… tenni valamit azért, hogy ne vegyen körül ez a negatív, taszító erőtér. Ha kívülről nézem magam… nos, én sem szívesen szólnék magamhoz. Néha emlékeztetnem kell magam, hogy mosolyogjak – de legalábbis ne vágjak olyan fejet, mint aki a nézésével ölni akar.

… 500 lájkot a blog FB oldalára – szerintem ez még belefér a megvalósíthatóba –, és 250 feliratkozót a blogra – ez már nehezebb ügy, de bízok bennetek

… venni végre egy fekete bokacsizmát és egy nagyon hosszú fekete szövetkabátot. Akár azt is megfogadhatnám, hogy nem járok folyton feketében… de ennyire nagyot azért nem álmodnék.

Ti mit vártok ettől az évtől?

Mik a terveitek 2019-re?