„Van az a lagúna ott a
Central Park déli végénél, kacsák vannak benne. Megvan? Nem tudja véletlenül,
hova mennek a kacsák, ha befagy a lagúna? Nem tudja egész véletlenül?”
Eredeti cím: Catcher in
the Rye
Zabhegyező címen is
megjelent
Oldalszám: 306
Megjelenés: 2015
Kiadó: Európa
Ár: 2990 –
Ötven évvel az első
magyar megjelenése után új fordításban kerül az olvasók elé Salinger regénye.
Főhőse, Holden
Caulfield tizenhét éves amerikai gimnazista, akit éppen a negyedik iskolából
rúgtak ki. Első személyben mondja el a kicsapása utáni három napjának
történetét, melyet New Yorkban éjszakai mulatóhelyeken, kétes hírű szállodában
s az utcán tölt el.
Közben mindent megpróbál,
hogy a világgal, az emberekkel normális kapcsolatot alakítson ki, de
sikertelenül. Menekül az emberek elől, de mindenütt hazug embereket talál. Az
egyetlen élőlény, akivel őszintén beszélhet, s aki talán meg is érti
valamennyire, titokban felkeresett tízéves kishúga. De ő sem tud segíteni:
Holden a történteken egy szanatórium lakójaként meséli el.
Salinger regénye
nemcsak a kamaszlélek kitűnő, hiteles rajza, hanem a társadalmi konformizmus
ellen lázadó ember kudarcának is szimbóluma.
Előfordul, hogy némi jótékony idő megszépíti az emlékeket.
Ahhoz például, hogy a gimnáziumi évek egyszer értékesnek tűnjenek, úgy tippelem
kell olyan harminc év, plusz egy masszív 4,099 ezrelékes véralkoholszint, míg
itt van ez a könyv… ez a háromszáz oldalnyi agyhalál, aminek cirka két hét is
elég volt ahhoz, hogy visszatekintve ne akarjam a sárga földig alázni.
Megszámlálni nem tudnám, hányszor csaptam volna falhoz olvasás közben, amiért
egyáltalán létezik, amiért Salinger megírta ezeket a gondolatokat ahelyett,
hogy szépen szélnek eresztette volna a Valley Forge katonai akadémián szerzett
élményeit. Vagy az istenért, legalább az asztalfiókban hagyta volna őket, vagy
ilyesmi. De ha már ez is túl nagy kérés, elég volna az is, ha nem éreztem volna
égető késztetést, hogy gyarapítsam az olvasmánylistám egy efféle
kultuszregénnyel. Kult, értitek ti ezt? A srác végigkamuzza fél New York-ot,
meg az egész életét, gyakorlatilag csak sztorizgat, piál, és másokat kritizál
háromszáz oldalon keresztül, ez pedig mind, úgy, olyan pongyola és szemsértő
módon, ahogy meg van írva bevonult a világirodalom legnagyobbjai közé. Á,
remélem, hogy most mindenki büszke. Nem tépi úgy a haját, mint én.
És amúgy igen, picit feljebb valóban azt írtam, az idő
megszépítette az emlékeim. Ilyenek
azok a szép emlékek. Az olvasás látványos szenvedéssel telt, visszatekintve
ellenben a felháborodottság és az őszinte, hanyag szórakozottság keveredik
bennem. Mert először is, mi ez. Komolyan. Másodszor viszont… amennyiben
félreteszem a józan eszem és megpróbálok immár komolyság nélkül tekinteni a
regényre, be kell valljam hogy a maga módján szórakoztató. Valahogy úgy, ahogy
a roppant sötét emberek mulattatják az embert, amint csak kinyitják a szájukat.
Mi meg csak kuncogunk magukban, mert ha a hülyeség ölne, akkor bizony nagy
csend lenne a világon.
Holden Caulfild belső monológjaiba mélyedve némileg zavartan
barátkoztam vele, milyen is, ha egy végtelenül ostoba 17 éves srác megszívja
magát némi filozofikus gondolkodással: úgy szólal meg, hogy az leginkább a
szintén baromarcú kortársai társaságába és egy lecsúszott csehóba illik, közben
viszont az élet értelmén töpreng, meg azon, hova tűnnek a kacsák, ha befagy a
Central Parkban a lagúna vize. Ilyen tekintetben Holden maga volt a tökéletes
ellentmondás, hiszen egyszerre testesíti meg az átlagos kamaszfiúk értelmi
szintjét, ugyanakkor foglalja magába valahol igen mélyen a gondolkodó ember
prototípusát; azt, aki nem csak él bele a vakvilágba, hanem folyamatosan
foglalkoztatják a dolgok, történések, mások viselkedése mögött meghúzódó
gondolatok és kérdések. Egyik percben még a béna szobatársát piszkálja fel
addig, míg jó kis bunyó lesz egy beszólásból, a másikban filozófusokat
megszégyenítő módon elmélkedik az élet nagy összefüggéseiről. Jól van, annyira
azért nem… de szerintem értitek, mit akarok mondani. Ez, hogy ilyen
homlokegyenest más embertípust meghatározó momentumok keverednek egyetlen
személyben… nos, ez kissé abszurd figurává tette Holden Caulfild-et. Bár ez
csak egy aközül a millió jelző közül, amivel illethetném.
Maga a történet nem szolgál sok érdekességgel – bárok, szállodák,
utcai barangolás… igazából random egymás után illesztett, jelentéktelen
epizódok, melyek aláfestést adhatnak főszereplőnk véget nem érő, csapongó
gondolatmeneteinek –, a írásmód és stílus témájába pedig nem merülnék bele túl
mélyen, már csak az idegösszeroppanás elkerülése végett se. Lényeg a lényeg, az
én értékrendemben a szépirodalom nagyon nem így fest: ez a háromszáz oldal az
első szótól az utolsóig gyenge értelmi- és fogalmazóképességekről árulkodott,
mintha csak egyik sötét tizennégy éves kissrác beszélgetett volna a másikkal. A
leírások élőbeszédszerűek, megszerkesztetlenek, pongyolák és egyszerűen…
igénytelenek voltak. Ez talán a legjobb szó rájuk. Értem én, hogy megvan ennek
is a maga célja, elvégre egy kamaszfiú nem Balzac stílusban és többszörösen
összetett, cirkalmatos mondatokban gondolkodik. Így élethűbb és hatásosabb
Holden szemszöge. De attól még marhára kiakasztó is egyben. Túltettem magam az
egész könyv értelmetlenségén, és a főszereplő fárasztó természén is… amin
viszont nem tudtam túljutni, az ez. Fogalmam sincs, hogy ez tényleg ennyire
rossz, vagy csak az új, 2015-ös fordítás sikerült ennyire botrányosan – annyi bizonyos,
hogy nem olvasom el az eredeti verziót is, csak hogy leteszteljem.
Mindegy is, amit igazából mondani akartam, az annyi, hogy
miután cselekmény gyakorlatilag nincs, az írásmóddal pedig így állunk, nem
marad más, amiről beszélhetnénk, mint maga Holden Caulfild – meg persze minden
eszement hülyesége és az általa felvetülő kérdések. Igazából elsőre könnyű
annyit szűrni csak le, hogy egy átlagos tizenhét éves kamugép és bajkeverő –
nagyjából annyira bonyolult a srác, mint egy szög, vagy egy üres, fehér
papírlap. Na de. Ha valaki háromszáz oldalon keresztül megállás nélkül beszél
és beszél, nehéz nem érteni meg kicsit mélyebben is a jellemét.
Vegyük például a családi hátterét – elvégre tény, hogy az
ember személyiségének nagy része ott gyökeredzik a nevelésében és a
gyerekkorában. Bár a szüleiről nem sokat beszél, azért valahogy összerakhatunk
egy képet mi magunk is arról, hogy Holden egy elég jómódú, azon túl viszont
mondhatni átlagos amerikai család gyermeke: a szülők elég jól keresnek, hogy
fiukat egyik neves fiúiskolából a másikba küldhessék, de úgy tűnik, ez a
törődésnek az egyetlen kifacsart formája, amit tanúsítanak az irányában. A
srácnak három testvére van: a bátyja híres hollywoodi író, az öccse halott,
húga pedig elég fiatal még ahhoz, hogy fenntartsa a szülők érdeklődését.
Végeredmény: Holdenből elhanyagolt, figyelem- valamint szeretethiányos fiatal
vált, aki a vágyott visszajelzéseket a kiszínezett, összehazudott kis
történetei, merész és valószínűtlen tervei és meggondolatlan kalandjai által
várja. Sorra csapatja ki magát az elit gimnáziumokból, mindenkivel kekeckedik,
majd visszavonulót fúj, mielőtt pofánvernék, s nagyon próbál élni, de valami
állandóan visszatartja – hol a kora, hol félelmei, hol hirtelen vélemény- és
hangulatváltozásai, ítélkezése, meggondolatlansága. Összességében a züllöttsége
mintegy önkéntelen lázadás önnön jelentéktelensége és a világ igazságtalansága
ellen, mögüle viszont kisejlik némi csillogás is a fiúból, amitől több lesz az
átlagnál. Emiatt Holden életét – de legalábbis az elbeszélt három napját –
végigkíséri a meg nem értettség, kitaszítottság érzése; szüntelen próbálkozik
beilleszkedni a társadalomba, szót érteni az emberekkel, de különc természete
és álmodozása miatt rendre kudarcot vall. Azt hiszem akár jó ember is lehetne,
különleges, gondolkodó, figyelmes és szeretnivaló, ha a kor, a társadalom, a
család melyekbe született nem nyomta volna el a valódi énjét – de ez sajnos így
esett. Holdenből pedig egy kiállhatatlan, szerecsétlen, fárasztó, csapongó,
hazudozó kis szarkupac lett, olyan, akinek a társaságát a világon senkinek nem
kívánnám, és én magam is páros lábbal rúgnám ki az életemből. Igazából Holden egész létezése értelmetlen - és ez, úgy éreztem leginkább a fölösleges emberek regényévé teszi a Zabhegyezőt. Olyan ez, mint az orosz csinovnyik irodalom. Kit érdekel.
Így állunk tehát… sok jót nem tudok mondani a könyvről,
tovább sorolni a panaszaimat pedig nincs értelme, mert igazából pazarlás minden
pillanat, amit arra szánok, hogy a „beatnemzedék irodalmának legnagyobb
alkotásáról” beszéljek. Hiszen nekem akár tetszik, akár nem, a Zabhegyező kultuszregénynek számít, számtalan
olvasó találja zseniálisnak – bár hogy miért, azt megérteni nem tudom. Megjegyzem
persze, szintén sokan vitatják a csodálatosságát hozzám hasonlóan. De hát mindenkinek
szíve joga úgy vélekedni, és azt látni meg benne, amit csak szeretne. Én magam
részéről nem szándékozom ajánlgatni, ahogy többé kézbe venni sem, úgy tekintek
rá csupán, mint egy pipára az elolvasandó klasszikusok listáján, és ezennel
tovább is állok – csak még előtte isten végtelen türelmét kívánom mindenkinek,
aki a jövőben tervez még belevágni a könyvbe. Nagyon kell az hozzá.
Kedvenc
karakterek:
Hadd legyek egy kicsit újfent ellentmondásos: Holden Caulfild
egy végtelenül ostoba, és ha ez még önmagában nem lenne ellég, roppant
idegesítő és fárasztó ember, de ezekkel a Coelho-t megszégyenítő
életbölcsességeivel kicsit be tudta magát lopni a szívembe. Nem… nem lopta be
magát sehova… inkább csak megnevettetett. De ez a legjobb, ami ez alatt a könyv
alatt érhetett, szóval nagyra értékelem.
Kedvenc
részek:
Mindent összevetve az, mikor Holden végre elhallgatott. A
szórakozott kis nevetgélésem ellenére a vége felé kezdett már sok lenni a
jóból, és kínkeservesen számláltam a hátralévő lapokat, úgyhogy szükségem volt már
a megváltásra.
Kedvenc
idézetek:
„Ne beszélj soha senkinek semmiről. Mert attól fogva mindenki hiányozni
fog.” Holden Coelho part1
***
„Na, ez az igazi gáz. Hogy nincs, nem létezik olyan, hogy szép és
nyugis hely. Ha mégis azt hinnéd, hogy megtaláltad, csak nézz félre
egyetlenegyszer, valaki már oda is írta stikában az orrod elé, hogy kapd be.” Holden Coelho part2
***
„Az éretlen ember arról ismerszik meg, hogy hősi halált halna az
ügyéért, az érett meg arról, hogy egyszerűen csak élni akar érte.” Wilhelm
Stekel, osztrák orvos, pszichológus
***
„Egyáltalán nem szabad beszarinak lenni. Ha így azt érzi az ember, hogy
na, most pofán kell vágnia valakit, akkor vágja csak.” Holden Coelho part3
Borító: 5/5
Legalább ez ellen nem lehetnek kifogásaim… mondjuk
mondanivalóm sincs túl sok, elvégre ez a fehér alap + fekete basic tipográfia
nem hagy valami nagy teret litániáknak, de jó ez így, úgy érzem. Ennél
minimalistább könyvfedéllel szerintem régen találkoztam, de kifejezetten
tetszett ez az egyszerűég. Idevágott. Nagy semmit mutat, akárcsak a könyv… csak
pozitívabb értelemben.
Pontozás:
5/2
Hát az úgy volt, hogy izé, gondoltam elolvasom ezt a könyvet,
mert miért ne olvasnám. Ez a Salinger fazon azt mondják, hogy ilyen kultikus
vagy milyen dolgokat ír, lemaradni az ilyenekkel meg tök gáz, én meg nem
akartam tök gáz lenni. De nem vágom, mit eszik mindenki ezen a béna regényen.
Vágod, így olvastam és olvastam, és aztán csak éreztem, hogy hú de behúznék
egyet annak aki ezt leírta meg minden. Frankón. Persze néha így nevettem is
rajta, de azt meg nem tudom, hogy azért, mert annyira rossz volt, hogy így
kínomban, érted, vagy azért, mert tényleg vicces volt. Hát szar ügy. KÉSZ,
ENNYI, KIÉGTEM. NEM MEGY EZ TOVÁBB. HA OLVASTAD A KÖNYVET, ÉRTED. Majdnem
sikerült holdeni magasságokba emelkedni, de istenem, nem akarok.
Ha érdekel a
könyv, rendeld meg ITT!