Második randi Jodi Picoulttal, második döbbenet, második elragadtatás és második 500 oldalon át tartó önkorholás, miszerint miért is nem kezdtem hamarabb olvasni az írónőtől. De hogy is tartja az a rettenet elcsépelt mondás? Jobb későn, mint soha. Igazából úgy érzem, mindegy, hogy immár évek óta olvasod-e Jodi műveit, most állsz neki az első könyvednek tőle, vagy csak egy évtized múlva szánod rá magad. A lényeg az, hogy egyszer csak befogadd, amit ír, átéld annak a varázsát, ahogy fogalmaz, ahogy csavarja a szálakat, ahogy aprólékosan kidolgozza és felépíti a karaktereit, ahogy könyvről könyvre olyan témákat jár körül, amelyekhez épp annyi bátorság kell, amennyi tudás és felkészültség is.

Az írónő Ítélet c. történetével ismét vékony jégre merészkedett, de ez tőle már megszokott: a nemi erőszak- és visszaélés témáját feszegeti, mely épp amennyire aktuális volt 2001-ben (a könyv eredeti megjelenésekor), annyira időszerű most, és valószínűleg az lesz jövőre, azután, majd azután, és talán örökké. Sajnálatos módon elborult elmék mindig voltak és lesznek is – Jodi Picoult azonban némileg segít újraértelmeznünk az áldozat és elkövető fogalmát. Mert mint azt már az Apró csodák értékelésemben említettem, semmi sem egészen fekete vagy fehér, még ha ilyen súlyos témáról beszélünk is.

Salem Falls, a mű helyszínéül szolgáló nyugalmas kisváros tökéletesen megterít az írónő által feldolgozni kívánt eseményeknek. Egyrészt adott egy zárt, barátságos közösség, ahol mindenki ismer mindenkit, és mindenki tudja még a szomszéd cipőméretét is. Azon elvitatkozhatnánk, hogy ez jó-e vagy sem – egyesen kellemesnek és családiasnak tartják, míg én a szerencsétlen kisvárosi inkább átoknak –, de azt kár lenne tagadni, hogy egy efféle település hátrányokban sem szenved hiányt. Mind tudjuk, hogyan terjednek a pletykák egy ilyen kis helyen. Mint a pestis. A lakó a negyedikről tudja, hogy összetörték a szíved tavaly nyáron, a fiad kémiatanára pedig megvitatja a folyosón a többi pedagógussal, hogy elveszítetted a legutóbbi ügyedet. A ablakból sasoló nénik kifigyelték, hogy csütörtök este mindig pontban fél nyolckor hagyod el a házat, és nem térsz haza hajnali kettő előtt, a reggel hatos boltnyitásra pedig már a teljes utca arról beszél, hogy viszonyod van Pista feleségével. És mondanom sem kell, ha új lakos vagy, másnapra jaj neked, mert kiderül honnan jöttél és miért nem ott esz még mindig a fene. De amúgy élvezd a város kedves vendégszeretetét!

Tehát a Salem Falls-iak is tudnak egyet s mást, mégis, szokatlanul sok titok lappang ebben a New England-i kisvárosban – ezek pedig okkal nem tudódnak ki, s maradnak hét lakat alatt őrizve. De vajon meddig lehet elmenni egy titok őrizgetésében? És ráfoghatjuk-e erre a nemes célra, ha ártatlan emberek életét tesszük tönkre? Hol a határ?

Jack St. Bride nyolc börtönben töltött hónap után ebben a bizonyos kisvárosban tervezi meghúzni magát, s újrakezdeni porig rombolt életét. Múltjáról inkább nem beszél, kizárólag a jelenre koncentrál, s a helyi „bolond nő”, Addie Peabody bisztrójában kezd dolgozni. Úgy tűnik, itt végre nyugalomra lelhet (talán még többre, akár szerelemre is) – azonban hamar rá kell jöjjön, hogy elbújni mégsem Salem Falls a megfelelő hely. „Új emberként” át kell essen a város lakosságának tűzkeresztségén, a sugdolózásokon a háta mögött, a találgatásokon a múltjával kapcsolatban… ám ennél csak rosszabbra számíthat, mikor szárnyra kel a hír, miszerint az elmúlt nyolc hónapját rács mögött töltötte szexuális visszaélés vádjával.

Az írónő tudatosan és fokozatosan építi fel, adagolja nekünk Jack történetét – bár egyre jobban kibontja személyiségét, a férfit mégis körülöleli valami titokzatos burok, ami alá nem csak többi szereplőnk nem láthat be, de legtöbbször mi, olvasók sem. Mindannyiunkban kelt valamiféle benyomást, szerintem többségében pozitív, a légynek sem ártó ember képét, ugyanakkor nem ismerjük meg elég mélyen ahhoz, hogy feltétel nélkül bízhassunk erkölcsében vagy akár szavahihetőségében: mindvégig bizonytalanságban tartja az olvasót. Legyen szó előéletéről, vagy mindenről, ami titkai lelepleződése után történik. Hihetünk az ártatlanságában? Elvégre meddig képesek a bűnözők tagadni a tettüket? Az igazságérzet tör utat magának, vagy csupán reflexszerű hazugságok láncolata? Minek hihetünk, ha egyszer Jack szava áll egy halom bizonyítékkal szemben? Vagy egyszerűen csak egy tizenéves lány szavával szemben, aki azt állítja, megerőszakolták?

Jodi Picoult bonyolult helyzetet teremt, csavar egyet minden tetten, indítékon, előadott kis történeten, hogy konkrét tények helyett mindenki csak a maga ítélőképességére támaszkodhasson – na meg persze a mű második felét végigkísérő vád-, és védőbeszédekre, melyekben folyamatos bizonyítékok és vélt cáfolatok ütik egymást. Közben pedig felmerül az egyik legfontosabb kérdés: mégis ki hinne egy büntetett előéletű férfinak, egy gyámoltalan  tizenévessel szemben? Miért is találna ki egy fiatal lány ilyen szörnyűséget?

Jó, és teljesen jogos kérdések ezek – bár többségében költőiek maradnak. A többség valószínűleg az áldozattal érez együtt, de vajon eredményezheti-e a feltételezett elkövető iránt zsigerből feltörő gyűlölet egy ártatlan ember elítélését? S ha igen, mi a rosszabb, ártatlan embereket büntetni, vagy hagyni szabadon futni valakit, aki veszélyt jelent másokra? Sosem egyszerű a döntés, ha az ember jól akar cselekedni.

Amellett azonban, hogy behatóan körüljárta és bemutatta a nemi erőszak témakörét, az írónő további bonyolult és izgalmas szálakkal szőtte tele történetét: a bírósági ügyként előkerülő legfontosabb irányvonal mellett lassan elkezdte kibontani minden fontosabb szereplőnk múltját, s érzéseit, ezáltal lehettünk részesei tragédiáknak, a börtönéletnek, szerelmeknek, s – szándékosan ezt hagytam a végére – némi boszorkányságnak. Igazán, úgy érzem csupa jót mondhatok erről a könyvről. A történet vázától, intenzitásától, az események kibontakozásán át a kivitelezésig, stílusig mindent csak dicsérhetek. A szexuális bűncselekmények kapcsolódása és a hozzájuk tartozó eljárás leírása kidolgozott és amennyire megítélhetem, hiteles. A szerelmi szál… bár számomra kevésbé fontos, mégiscsak kedves, s történetünk keménysége mellett csempész valami lágy,  meleg érzést az olvasó szívébe. Jack visszaemlékezései kikerekítik a történetet, szükségesek és informatívak. Addie és apja megismeréséhez és értelmezéséhez hozzátartoznak az őket ért veszteségek, ezek formálták, s tették őket emberi és tapasztalt szereplőkké. Azonban van valami, ami akármennyire is hasznosnak bizonyult, s akármennyire… egzotikus érzetet is keltett, nem tudom hová tenni magamban, ez pedig ez az egész wicca vallásos mizéria. Nem mondom, hogy gyökerestől kihúznám a sztoriból, hiszen mire a könyv végére értem, ez már akkora befolyást gyakorolt a történések alakulására, hogy beláttam, szükség van rá. Mégis soknak éreztem, mi több, a boszorkányos hókuszpókusszal úgy éreztem, mintha az Ítélet a komolyságából és hiteléből vesztene – mintha egy varázsfőzettel megpróbálnánk elviccelni a boszorkányos nevű kisváros problémáit. Csiribú-csiribá, növesztettünk egy agydaganatot valaki fejében. Csiribú-csiribá, meggyógyítottunk egy törött lábú embert (vagy nem emlékszek én már a pontos példára, sorry). Csiribú-csiribá, tönkretesszük az életedet, mert megtehetjük. Tehát ha valami tőlem távol állt, akkor az a boszis dolog – meg ha őszinte akarok lenni, maguk a boszik is. Valamennyi lány – a főkolompos Gilliannel az élen – rettenet ellenszenves volt, ostoba csitrik gyülekezete, akik hatalmat akartak, holott gyerekek voltak még ahhoz, hogy értelemmel birtokolják. Persze ott van az az utolsó mondat, ami megváltoztat mindent… de olvasás közben ezt még nem tudjuk, utólag meg nagy vigasz. Attól még természetesen észbontó, hogyan képes Jodi pár szóval teljesen más megvilágításba helyezni egy teljes könyvet… de akkor is, értetek. a boszorkánykodás és a lánybandák felkerültek a feketelistámra.

Összességében az Ítélet témák kimeríthetetlen tárháza, s sok óra hosszas diskurzusra adhatna okot, józan ésszel mégis be kell lássam, nincs annyi időm – és nektek sem –, hogy ezek valamennyiére kitérjek. Felhívnám a figyelmet Charlie vallomására, ami nálam ütött egyet (jó értelemben), s ugyanúgy Matt elbizakodott önhittségére, mint Jordan páratlan humorára, s őszinte valamint kitartó munkájára, amely az egyik kedvenc karakteremmé tette. És ha már humor. Egy szó. Mindenki a komoly és megrázó, sokszor tabukat ledöntő témaválasztásairól ismeri Picoult munkáit – de én most azt mondom, álljon készen a világ a humorára is, ugyanis a nő azzal is tarol. Hangos nevetésig. Még akkor is, ha az előző oldalon még ökölbeszorult a kezed, s felhős volt a tekinteted.

Ajánlom az Ítéletet az írónő lelkes olvasóinak, valamint a Picoult nevével még csak ismerkedők figyelmébe is. Ajánlom a komoly történetek kedvelőinek, azoknak, akik nyitottak egy újabb történetre nemi erőszakról, de nem akarják, hogy szájukba rágják az előgyártott véleményt, hanem hajlandóak befogadni az információkat, és elgondolkodni rajtuk. Ajánlom, azoknak, akik ütős és maradandó olvasmányt keresnek – és ugye csak ilyet kerestek?

Kedvenc karakterek:

Bár az írónőnek köszönhetően eltaláltunk a lelkek legmélyére, s igen göröngyös életutakat ismerhettünk meg ezúttal is, sajnálom, ha ezzel most komolytalannak tűnök, de engem a humorosabb figurái ragadtak meg leginkább. Egész pontosan Roy és Jordan – utóbbi különösen, mert nincs is szórakoztatóbb az ügyvédes poénoknál, hát nem? Valami hihetetlen volt, amennyire képes magából vicces csinálni, ugyanakkor mikor a helyzet megkívánta, ezerrel odatette magát a munkája során, s mindent bedobott, hogy győzelemre vigye védence ügyét.

Kedvenc részek:

Tegye fel a kezét, aki ezzel meglepek, de ismét a bírósági jeleneteket szeretném kiemelni: ezek, a teljes eljárás, a bizonyítékok gyűjtögetése mind rendkívül izgalmasak voltak, pláne, mert bár nekem is megvolt a magam tippje az igazságot illetően, azért kicsit mégiscsak úgy éreztem, engem is meg kell győzni a két félnek. Emellett még Jordan és Selena valamint Roy és Jack kis párbeszédeit csíptem legjobban, ezek mindig feldobtak.

Kedvenc idézetek:

„[…] van bennünk egy hely, aminek a létezéséről nem is tudunk, pedig ide bármikor visszavonulhatunk és távolról tekinthetünk magunkra, anélkül, hogy éreznünk kellene a fájdalmat.”

***

„– Most nem ügyvédi minőségemben vagyok jelen – bocsátotta előre Jordan. – Csak úgy, mint egy másik apa.

Charlie betessékelte és leültette a virágmintás kanapéra, melynek támlájára gyapjúkendőt terítettek.

– Igaz is. Elfelejtettem, hogy van egy kölyke.

– Tudom, rossz hír – vigyorodott el. – Az ügyvédek is képesek szaporodni.”

***

„Épp csak azt nem értette meg, hogy amint van, az sosem kárpótolhat azért, amit elvesztettünk.”

***

„Az elszalasztott lehetőségek sosem csak a felszínt sebzik meg – mindig csontig hatolnak.”

***

„Minden hazugsághoz két ember kell – valaki kitalál egy tetszetős mesét, a másik meg van olyan ostoba, hogy elhiggye”

Borító: 5/5

Az írónő bizalmat kelt, a téma megfog, a cím kíváncsivá tesz… de amibe először beleszeret, aki csak ránéz, az a borító. Magam részéről messze szebbnek tartom bármely külföldi kiadásnál, egyszerre letisztult és figyelemfelkeltő, harsány és tökéletesen harmonikus. A színvilága, s a felső részén lévő virágok tavaszi-nyári hangulatot teremtenek, az alsó részen üldögélő négy lány a történet egy fontos szegmensét képviseli, így a fedél történetünkhöz is remekül passzol. És zárójelben megjegyzem, hogy utálom a rózsaszínt, de ezt mégis naphosszat el bírnám nézegetni.

Pontozás: 5/4.5

Ítélet – előítélet, bírósági végszó és végül az én személyes kis ítéletem Jodi Picoult történetéről, mely egy szóban ennyi lenne: remekmű. Az írónő ismét társadalmunk mélyére nézett, s fájdalmas képet mutatott az emberi kegyetlenségről egy szexuális visszaéléssel vádolt férfi, s az ellene zsigerből fellépő New England-i kisváros lakói által. Feltételezések, vádak, bizonyítékok és cáfolatok születnek e ötszáz oldal alatt, ám Jodi Picoult sosem hagyja, hogy biztosak legyünk a dolgunkban: újabb és újabb csavarokkal változtatja a hazugság és igazság közti verseny állását, felvetve a kérdést: vajon mennyire befolyásolják ítélőképességünket a sztereotípiák? Sokat átélt, különleges karakterek, göröngyös és buktatókkal teli életutak bontakoznak ki a lapokon, miközben az írónő félelmetes lelki mélységek, abszurdnak ható misztikus elemek és kifinomult humor közt jár kötéltáncot egy igazán harmonikus, és maradandó olvasmányélményt nyújtó művet hozva létre.

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

Ti olvastatok már Jodi Picoulttól?

Mi a véleményetek a munkásságáról?

Beszélgessünk egyet a komment szekcióban ;)