„Azt hiszik, Jack St. Bride egy személyben hozta el Salem Fallsba a gonoszt, pedig az mindig is ott lappangott.”
Eredeti cím: Salem Falls
Oldalszám: 496
Megjelenés: 2018.
Kiadó: Athenaeum
Ár: 3999 –
Jóképű idegen érkezik
az álmos New England-i kisvárosba, Salem Fallsba, remélve, hogy mindent tiszta
lappal kezdhet. Az egykori előkészítős leányiskolai tanárt a múltban súlyos
vádak érték, amelyek megpecsételték jövőjét. Aztán egyszer csak egy nyugalmas
kisvárosban találja magát, amelynek a kocsmájában mosogat, Addie Peabody
irányítása alatt. Ám Salem Fallsban egy tinilányokból álló csapat tagjai sötét
titkokat rejtegetnek – és Jack kiváló célpontnak tűnik, hogy megvádolják őt.
A modern
boszorkányperek világában Jacknek újra bizonyítania kell az ártatlanságát egy
egész város előtt, amely válaszokat vár.
Vajon bízhatunk-e az
igazságszolgáltatásban? És a nő, akit mindennél jobban szeret, vajon mindezek
fényében megbízik-e még benne?
Második randi Jodi Picoulttal, második döbbenet, második
elragadtatás és második 500 oldalon át tartó önkorholás, miszerint miért is nem
kezdtem hamarabb olvasni az írónőtől. De hogy is tartja az a rettenet elcsépelt
mondás? Jobb későn, mint soha. Igazából úgy érzem, mindegy, hogy immár évek óta
olvasod-e Jodi műveit, most állsz neki az első könyvednek tőle, vagy csak egy
évtized múlva szánod rá magad. A lényeg az, hogy egyszer csak befogadd, amit
ír, átéld annak a varázsát, ahogy fogalmaz, ahogy csavarja a szálakat, ahogy
aprólékosan kidolgozza és felépíti a karaktereit, ahogy könyvről könyvre olyan
témákat jár körül, amelyekhez épp annyi bátorság kell, amennyi tudás és
felkészültség is.
Az írónő Ítélet c.
történetével ismét vékony jégre merészkedett, de ez tőle már megszokott: a nemi
erőszak- és visszaélés témáját feszegeti, mely épp amennyire aktuális volt
2001-ben (a könyv eredeti megjelenésekor), annyira időszerű most, és
valószínűleg az lesz jövőre, azután, majd azután, és talán örökké. Sajnálatos
módon elborult elmék mindig voltak és lesznek is – Jodi Picoult azonban némileg
segít újraértelmeznünk az áldozat és elkövető fogalmát. Mert mint azt már az Apró csodák értékelésemben említettem,
semmi sem egészen fekete vagy fehér, még ha ilyen súlyos témáról beszélünk is.
Salem Falls, a mű helyszínéül szolgáló nyugalmas kisváros
tökéletesen megterít az írónő által feldolgozni kívánt eseményeknek. Egyrészt
adott egy zárt, barátságos közösség, ahol mindenki ismer mindenkit, és mindenki
tudja még a szomszéd cipőméretét is. Azon elvitatkozhatnánk, hogy ez jó-e vagy
sem – egyesen kellemesnek és családiasnak tartják, míg én a szerencsétlen
kisvárosi inkább átoknak –, de azt kár lenne tagadni, hogy egy efféle
település hátrányokban sem szenved hiányt. Mind tudjuk, hogyan terjednek a
pletykák egy ilyen kis helyen. Mint a pestis. A lakó a negyedikről tudja, hogy
összetörték a szíved tavaly nyáron, a fiad kémiatanára pedig megvitatja a
folyosón a többi pedagógussal, hogy elveszítetted a legutóbbi ügyedet. A
ablakból sasoló nénik kifigyelték, hogy csütörtök este mindig pontban fél
nyolckor hagyod el a házat, és nem térsz haza hajnali kettő előtt, a reggel
hatos boltnyitásra pedig már a teljes utca arról beszél, hogy viszonyod van
Pista feleségével. És mondanom sem kell, ha új lakos vagy, másnapra jaj neked,
mert kiderül honnan jöttél és miért nem ott esz még mindig a fene. De amúgy
élvezd a város kedves vendégszeretetét!
Tehát a Salem Falls-iak is tudnak egyet s mást, mégis,
szokatlanul sok titok lappang ebben a New England-i kisvárosban – ezek pedig
okkal nem tudódnak ki, s maradnak hét lakat alatt őrizve. De vajon meddig lehet
elmenni egy titok őrizgetésében? És ráfoghatjuk-e erre a nemes célra, ha
ártatlan emberek életét tesszük tönkre? Hol a határ?
Jack St. Bride nyolc börtönben töltött hónap után ebben a
bizonyos kisvárosban tervezi meghúzni magát, s újrakezdeni porig rombolt
életét. Múltjáról inkább nem beszél, kizárólag a jelenre koncentrál, s a helyi „bolond
nő”, Addie Peabody bisztrójában kezd dolgozni. Úgy tűnik, itt végre nyugalomra
lelhet (talán még többre, akár szerelemre is) – azonban hamar rá kell jöjjön,
hogy elbújni mégsem Salem Falls a megfelelő hely. „Új emberként” át kell essen
a város lakosságának tűzkeresztségén, a sugdolózásokon a háta mögött, a
találgatásokon a múltjával kapcsolatban… ám ennél csak rosszabbra számíthat,
mikor szárnyra kel a hír, miszerint az elmúlt nyolc hónapját rács mögött
töltötte szexuális visszaélés vádjával.
„Az emberek változnak – közölte a jelenlévőkkel –, de csak ha hagyják nekik.”
Az írónő tudatosan és fokozatosan építi fel, adagolja nekünk
Jack történetét – bár egyre jobban kibontja személyiségét, a férfit mégis
körülöleli valami titokzatos burok, ami alá nem csak többi szereplőnk nem
láthat be, de legtöbbször mi, olvasók sem. Mindannyiunkban kelt valamiféle
benyomást, szerintem többségében pozitív, a légynek sem ártó ember képét, ugyanakkor
nem ismerjük meg elég mélyen ahhoz,
hogy feltétel nélkül bízhassunk erkölcsében vagy akár szavahihetőségében:
mindvégig bizonytalanságban tartja az olvasót. Legyen szó előéletéről, vagy
mindenről, ami titkai lelepleződése után történik. Hihetünk az ártatlanságában?
Elvégre meddig képesek a bűnözők tagadni a tettüket? Az igazságérzet tör utat
magának, vagy csupán reflexszerű hazugságok láncolata? Minek hihetünk, ha
egyszer Jack szava áll egy halom bizonyítékkal szemben? Vagy egyszerűen csak
egy tizenéves lány szavával szemben, aki azt állítja, megerőszakolták?
Jodi Picoult bonyolult helyzetet teremt, csavar egyet minden
tetten, indítékon, előadott kis történeten, hogy konkrét tények helyett
mindenki csak a maga ítélőképességére támaszkodhasson – na meg persze a mű
második felét végigkísérő vád-, és védőbeszédekre, melyekben folyamatos
bizonyítékok és vélt cáfolatok ütik egymást. Közben pedig felmerül az egyik
legfontosabb kérdés: mégis ki hinne egy büntetett előéletű férfinak, egy
gyámoltalan tizenévessel szemben? Miért
is találna ki egy fiatal lány ilyen szörnyűséget?
Jó, és teljesen jogos kérdések ezek – bár többségében
költőiek maradnak. A többség valószínűleg az áldozattal érez együtt, de vajon eredményezheti-e
a feltételezett elkövető iránt zsigerből feltörő gyűlölet egy ártatlan ember
elítélését? S ha igen, mi a rosszabb, ártatlan embereket büntetni, vagy hagyni
szabadon futni valakit, aki veszélyt jelent másokra? Sosem egyszerű a döntés,
ha az ember jól akar cselekedni.
Amellett azonban, hogy behatóan körüljárta és bemutatta a
nemi erőszak témakörét, az írónő további bonyolult és izgalmas szálakkal szőtte
tele történetét: a bírósági ügyként előkerülő legfontosabb irányvonal mellett
lassan elkezdte kibontani minden fontosabb szereplőnk múltját, s érzéseit,
ezáltal lehettünk részesei tragédiáknak, a börtönéletnek, szerelmeknek, s –
szándékosan ezt hagytam a végére – némi boszorkányságnak. Igazán, úgy érzem
csupa jót mondhatok erről a könyvről. A történet vázától, intenzitásától, az
események kibontakozásán át a kivitelezésig, stílusig mindent csak dicsérhetek.
A szexuális bűncselekmények kapcsolódása és a hozzájuk tartozó eljárás leírása
kidolgozott és amennyire megítélhetem, hiteles. A szerelmi szál… bár számomra
kevésbé fontos, mégiscsak kedves, s történetünk keménysége mellett csempész
valami lágy, meleg érzést az olvasó
szívébe. Jack visszaemlékezései kikerekítik a történetet, szükségesek és
informatívak. Addie és apja megismeréséhez és értelmezéséhez hozzátartoznak az
őket ért veszteségek, ezek formálták, s tették őket emberi és tapasztalt
szereplőkké. Azonban van valami, ami akármennyire is hasznosnak bizonyult, s
akármennyire… egzotikus érzetet is keltett, nem tudom hová tenni magamban, ez pedig
ez az egész wicca vallásos mizéria. Nem mondom, hogy gyökerestől kihúznám a
sztoriból, hiszen mire a könyv végére értem, ez már akkora befolyást gyakorolt a
történések alakulására, hogy beláttam, szükség van rá. Mégis soknak éreztem, mi
több, a boszorkányos hókuszpókusszal úgy éreztem, mintha az Ítélet a
komolyságából és hiteléből vesztene – mintha egy varázsfőzettel megpróbálnánk
elviccelni a boszorkányos nevű kisváros problémáit. Csiribú-csiribá,
növesztettünk egy agydaganatot valaki fejében. Csiribú-csiribá,
meggyógyítottunk egy törött lábú embert (vagy nem emlékszek én már a pontos
példára, sorry). Csiribú-csiribá, tönkretesszük az életedet, mert megtehetjük.
Tehát ha valami tőlem távol állt, akkor az a boszis dolog – meg ha őszinte
akarok lenni, maguk a boszik is. Valamennyi lány – a főkolompos Gilliannel az
élen – rettenet ellenszenves volt, ostoba csitrik gyülekezete, akik hatalmat
akartak, holott gyerekek voltak még ahhoz, hogy értelemmel birtokolják. Persze
ott van az az utolsó mondat, ami megváltoztat mindent… de olvasás közben ezt
még nem tudjuk, utólag meg nagy vigasz. Attól még természetesen észbontó,
hogyan képes Jodi pár szóval teljesen más megvilágításba helyezni egy teljes
könyvet… de akkor is, értetek. a boszorkánykodás és a lánybandák felkerültek a
feketelistámra.
Összességében az Ítélet
témák kimeríthetetlen tárháza, s sok óra hosszas diskurzusra adhatna okot,
józan ésszel mégis be kell lássam, nincs annyi időm – és nektek sem –, hogy
ezek valamennyiére kitérjek. Felhívnám a figyelmet Charlie vallomására, ami
nálam ütött egyet (jó értelemben), s ugyanúgy Matt elbizakodott önhittségére,
mint Jordan páratlan humorára, s őszinte valamint kitartó munkájára, amely az
egyik kedvenc karakteremmé tette. És ha már humor. Egy szó. Mindenki a komoly
és megrázó, sokszor tabukat ledöntő témaválasztásairól ismeri Picoult munkáit –
de én most azt mondom, álljon készen a világ a humorára is, ugyanis a nő azzal
is tarol. Hangos nevetésig. Még akkor is, ha az előző oldalon még ökölbeszorult
a kezed, s felhős volt a tekinteted.
Ajánlom az Ítéletet
az írónő lelkes olvasóinak, valamint a Picoult nevével még csak ismerkedők
figyelmébe is. Ajánlom a komoly történetek kedvelőinek, azoknak, akik nyitottak
egy újabb történetre nemi erőszakról, de nem akarják, hogy szájukba rágják az
előgyártott véleményt, hanem hajlandóak befogadni az információkat, és
elgondolkodni rajtuk. Ajánlom, azoknak, akik ütős és maradandó olvasmányt
keresnek – és ugye csak ilyet kerestek?
Kedvenc
karakterek:
Bár az írónőnek köszönhetően eltaláltunk a lelkek
legmélyére, s igen göröngyös életutakat ismerhettünk meg ezúttal is, sajnálom,
ha ezzel most komolytalannak tűnök, de engem a humorosabb figurái ragadtak meg
leginkább. Egész pontosan Roy és Jordan – utóbbi különösen, mert nincs is szórakoztatóbb
az ügyvédes poénoknál, hát nem? Valami hihetetlen volt, amennyire képes magából
vicces csinálni, ugyanakkor mikor a helyzet megkívánta, ezerrel odatette magát
a munkája során, s mindent bedobott, hogy győzelemre vigye védence ügyét.
Kedvenc
részek:
Tegye fel a kezét, aki ezzel meglepek, de ismét a bírósági
jeleneteket szeretném kiemelni: ezek, a teljes eljárás, a bizonyítékok
gyűjtögetése mind rendkívül izgalmasak voltak, pláne, mert bár nekem is megvolt
a magam tippje az igazságot illetően, azért kicsit mégiscsak úgy éreztem, engem
is meg kell győzni a két félnek. Emellett még Jordan és Selena valamint Roy és
Jack kis párbeszédeit csíptem legjobban, ezek mindig feldobtak.
Kedvenc
idézetek:
„[…] van bennünk egy
hely, aminek a létezéséről nem is tudunk, pedig ide bármikor visszavonulhatunk
és távolról tekinthetünk magunkra, anélkül, hogy éreznünk kellene a fájdalmat.”
***
„– Most nem ügyvédi
minőségemben vagyok jelen – bocsátotta előre Jordan. – Csak úgy, mint egy másik
apa.
Charlie betessékelte
és leültette a virágmintás kanapéra, melynek támlájára gyapjúkendőt terítettek.
– Igaz is.
Elfelejtettem, hogy van egy kölyke.
– Tudom, rossz hír –
vigyorodott el. – Az ügyvédek is képesek szaporodni.”
***
„Épp csak azt nem értette meg, hogy amint van, az sosem kárpótolhat
azért, amit elvesztettünk.”
***
„Az elszalasztott lehetőségek sosem csak a felszínt sebzik meg – mindig
csontig hatolnak.”
***
„Minden hazugsághoz két ember kell – valaki kitalál egy tetszetős
mesét, a másik meg van olyan ostoba, hogy elhiggye”
Borító: 5/5
Az írónő bizalmat kelt, a téma megfog, a cím kíváncsivá
tesz… de amibe először beleszeret, aki csak ránéz, az a borító. Magam részéről
messze szebbnek tartom bármely külföldi kiadásnál, egyszerre letisztult és
figyelemfelkeltő, harsány és tökéletesen harmonikus. A színvilága, s a felső
részén lévő virágok tavaszi-nyári hangulatot teremtenek, az alsó részen
üldögélő négy lány a történet egy fontos szegmensét képviseli, így a fedél
történetünkhöz is remekül passzol. És zárójelben megjegyzem, hogy utálom a
rózsaszínt, de ezt mégis naphosszat el bírnám nézegetni.
Pontozás:
5/4.5
Ítélet –
előítélet, bírósági végszó és végül az én személyes kis ítéletem Jodi Picoult történetéről,
mely egy szóban ennyi lenne: remekmű. Az írónő ismét társadalmunk mélyére
nézett, s fájdalmas képet mutatott az emberi kegyetlenségről egy szexuális
visszaéléssel vádolt férfi, s az ellene zsigerből fellépő New England-i
kisváros lakói által. Feltételezések, vádak, bizonyítékok és cáfolatok születnek
e ötszáz oldal alatt, ám Jodi Picoult sosem hagyja, hogy biztosak legyünk a
dolgunkban: újabb és újabb csavarokkal változtatja a hazugság és igazság közti
verseny állását, felvetve a kérdést: vajon mennyire befolyásolják ítélőképességünket
a sztereotípiák? Sokat átélt, különleges karakterek, göröngyös és buktatókkal
teli életutak bontakoznak ki a lapokon, miközben az írónő félelmetes lelki
mélységek, abszurdnak ható misztikus elemek és kifinomult humor közt jár
kötéltáncot egy igazán harmonikus, és maradandó olvasmányélményt nyújtó művet
hozva létre.
A recenziós példányt a Flora The Sweaterist bloggerinájával együtt hálásan köszönöm az Athenaeum Kiadónak!
Ha érdekel a
könyv, rendeld meg ITT!
Ti olvastatok
már Jodi Picoulttól?
Mi a
véleményetek a munkásságáról?
Beszélgessünk
egyet a komment szekcióban ;)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése