R. S. Grey - Scoring Wilder - Testcsel

„Ő volt nekem a sarkcsillag. Nem volt más választásom, hagytam, hogy hatással legyen rám a fénye, és odavonzzon magához. Olyan ösztönösen akartam őt, mint ahogy az ember levegőt vesz.”

Eredeti cím: Scoring Wilder

Oldalszám: 408

Megjelenés: 2016

Kiadó: Könyvmolyképző (Rubin Pöttyös)

Ár: 3299 –

Az ​olimpiai válogatóra készülő, tizenkilenc éves Kinsley Bryantnek úgy hiányzik Liam Wilder, mint púp a hátára, hiszen fontos lenne, hogy semmi ne vonja el a figyelmét a felkészülésről. Az Amerika kedvenc rosszfiújaként számon tartott Liam profi futballista, és minden megvan benne ahhoz, hogy a lányok szó nélkül ledobják magukról a textilt.

*Észbontóan jóképű – kipipálva.

*Olyan hátsó, amellyel képes összeroppantani egy parmezán sajtot (méghozzá a drágábbik fajtát) – kipipálva.

*Annyi magabiztosság, amennyivel képes lenne kiiktatni a Föld gravitációs vonzását – duplán kipipálva.

Ráadásul Kinsleynek szigorúan tilos Liamhez közelednie, aki maga a tiltott gyümölcs. Az edzője ezt világosan az értésére adta. („Próbáljatok csak meg közel kerülni Wilderhez a focipályán kívül, és olyan gyorsan repültök a csapatból, hogy időtök sem lesz megszámolni a tetoválásait!”) De Kinsley számára ettől csak még vonzóbbá válik a fiú. Sőt, mivel Kinsley már számba vette a látható helyeken lévő tetoválásokat, nem végez félmunkát, ha már belefogott. A saját szabályai szerint próbál közelebb kerülni Liamhez, aki elhatározza, hogy megismerteti a lánnyal a „csapatszellem” egy teljesen más értelmezését.

Tény, hogy ezzel az értékeléssel (is) csúnyán elkéstem, valahogy mégis megvan számomra a dolog pozitív oldala – ahogy a reggelek egyre később, az esték pedig egyre korábban jönnek el, és az őszi szürkeség beborít mindent az égtől kezdve a ruhákon át egészen az általános életkedvig, a Testcsel részleteinek felidézése hoz még egy kis napfényt, valami nyomát a nyár felhőtlen szabadságérzetének. Egyszerűen szükség van rá, mint náthásnak a forró teára literszám. True story.

Viszont hogy visszatérjünk oda, ahol minden kezdődött köztem és a könyv között, nem árt ugrani az időben úgy… hm, közel egy évet, sőt, valamicskét többet is, ugyanis annak rendje s módja szerint el kellett csesznem egy csomó időt gondolkodással azelőtt, hogy fejest ugrottam volna a buliba. Ne kérdezzétek mi vonzott olyan istentelenül ebben a könyvben már a megjelenés előtti időszaktól fogva – nem a borítója, annyi fix –, de valamiért egyszer sem tudtam úgy elsétálni mellette a könyvesboltban, hogy ne időztem volna felette egy sort latolgatva, hogy kell-e ez nekem, vagy sem. Bár nagyon birizgált valamit az agyam egy eldugott részében, én azért kitartóan mantráztam, hogy a válasz nem, és amúgy is szégyellnék odaállni a kasszás elé ezzel a ponyvapornó fedelű rémséggel. Úgyhogy hanyagoltam a dolgot egészen sokáig, míg Heni nyereményjátékának győzteseként választhattam egy csomó felsorolt regény közül. Nos, mondanom sem kell, hogy az önuralmam és az ellenérzéseim is pont eddig tartottak – a könyvvel való közel egy évnyi huzavonám pedig azzal a perccel lezárult, mikor kinyitottam a csomagot, s pár nap alatt befaltam az egész sztorit.

Kapásból elég sok dolgot felsorolhatnék, ami megfogott a történetben, ám az első és legfontosabb, ami az első mondattól az utolsóig jelen volt, és kétségtelenül a legnagyobb hatást gyakorolta rám, az a stílusa. Mostanra elég sok New Adult regényt tudhatok az olvasmánylistámon, változatosan színvonalasakat és kevésbé jókat is, ám annyit összességében kijelenthetek, hogy a legtöbbjük nem az erős és egyedi írói fogalmazásmódjával érvényesül a piacon. Vannak borítók, amelyek vonzzák a figyelmet, fülszövegek, amelyek valami újjal kecsegtetnek, de a lényeg sok esetben ugyanaz, és nincs is valami eredeti módon tálalva. Persze akadnak kivételek, nevek, amelyekben már hallás után tudja az ember, hogy megbízhat – nálam példának okáért ilyen Colleen Hoover, aki bizonyítottan nem csupán kreatív de emellett roppant tehetséges is –, de mondjon bárki bármit, a műfaj képviselői közt meglehet, hogy rengeteg az ötletes vagy épp gyönyörű történet, sokszor még így is lényegtelennek hat a mögötte álló szerző. Szomorú, de igaz. Nem mondom tehát, hogy a megkülönböztethető stílus hiánya elront egy jó sztorit… de annyi biztos, hogy a jelenléte rengeteget hozzátesz egyhez, így volt ez a Testcsel esetében is.

R. S. Grey nagyon toppon volt humorban – nem olyan direkte módon, mint például mikor valaki vicceket mesél (őszintén, én azt nem is tartom megnyerőnek), inkább úgy, mint mikor egy karizmatikus személyiségű ember egyszerűen csak kinyitja a száját, és halál mindegy, hogy mit mond, mert így is úgy is lenyűgöz és mosolygásra késztet vele. Így tehát lényegtelen volt, hogy az írónő mit írt – egész egyszerűen mert jól tette, stílusosan, szórakoztatóan. Így írt le és ismertetett helyzeteket, s ilyen hangon szólaltatta meg a főszereplő karakterünket, Kinsley-t is, aki így könnyedén belopta magát a szívembe.

Tele van ellentmondásos tulajdonságokkal, egyaránt pozitívokkal és negatívokkal, olyanokkal, amelyeket szimpatikusnak találok valakiben, és olyanokkal, amelyeket már kevésbé… mégis mindent olyan stílussal adott elő, amitől az összhatás végtére is a tökéletlenség egy egészen kellemes foka és elegye lett. Egyszerűen imádnivaló. Belevaló, talpraesett csaj, jó nagy szájjal –  olykor már indokolatlanul naggyal –, és fel-feltörő drámaisággal, ami felváltva mozog a „túl sok” és a szórakoztató fokozat között, de végtére is annyira hozzá tartozik, hogy nem tudtam rá emiatt rossz szemmel nézni. Egyszerre volt egy felnőtt, érett nő és egy tinédzser csitri; ha az alkalom úgy kívánta komoly, elhivatott sportember, a barátnőivel viszont teljes mértékben őrült és szertelen; ezen kívül pedig rendkívül erős személyiség, céltudatos, magabiztos, és ami nálam mindig hatalmas plusz pont, érti és alkalmazza a jó humort, szarkazmust. Végre egy életrevaló de nem mindenki máson átgázoló női karakter; valaki, aki kiáll magáért és az övéiért, véghezviszi amit akar, és nem hagyja hogy eltapossák, de közben emberséges és szeretnivaló marad…

És lassan az áradozás végtelen sorának végére érek – senkit sem hibáztatok, aki mostanra arra a téves következtetésre jutott, hogy ezúttal Kinsley nyert felvételt háremem egy igen megtisztelő helyére… ha pasi lennék, valószínűleg ez épp így lenne, másképp viszont ha máshová nem is, felkerült a csaj a „kedvenc erős női karaktereim” listámra. Nagy a tömeg. Vannak vagy négyen biztos xD.

De ha már a hárem is így szóba került… khm, ahhoz is van némi hozzáfűznivalóm, természetesen könyvünk minden női szívet elrabló sztárfocistájának hála. Nem mondom, hogy Liam Wilder szerelem volt első látásra… de az tény, hogy az első pillanattól kezdve nem hagyott sem engem, sem főszereplőnket valamiféle hatás nélkül, és lényegében ennek köszönheti a történet, hogy végre egy többnyire egészséges romantikus szálat sikerült benne kibontani. Az alapvető emberi reakciókra épített és nem egy teljesen szürreális, idealizált „megláttam és megszerettem” pillanatot ragadott meg, így akármennyire is hiába várunk valamennyien a percre, mikor Liam személyesen megjelenik és a szívünkért esedezve térdel a bejárati ajtó lábtörlőjén, azért még ennek ellenére is ott van a valóság ebben a kis románcban.

Jó, vannak klisék… vannak lerágott csontok bőven, ezt nem tagadom. Minden bizonnyal láttunk már bőven elég tiltott szerelmet, bőven elég elérhetetlennek tűnő, de a lelke mélyén igenis emberi és hétköznapi sztárpasit, ahogy a tanítvány-tanár, pontosabban jelen esetben sportoló lány és edző felállás sem idegen… de valamitől ez mégis sokkal kézzelfoghatóbbnak tűnt, mint sok más könyvben, amit felhozhatnék példának. A fülszöveg… hát, az tény, hogy nagyjából fél perc leforgása alatt lefixálja a sztori kimenetelét, de még ezzel együtt is azt mondom, hogy az írónőnek a kiszámíthatóság terhe mellett is sikerült egy egészségesen megépített szerelmi szálat teremtenie. Elég korán eljött a perc, mikor egy társaságba kerültek a tubicáim, és annak rendje s módja szerint el is indult valami kettejük között azon nyomban, de sok más történettel ellentétben – igen, amúgy még mindig a múltheti R&J adaptáció miatt fő a fejem – nem rekedtek meg ezen a szinten. Nem maradtunk meg a legalsó, szerelem első látásra lépcsőfokon, hogy aztán a szuperhős herceggé változott srác ölébe kapja álmai asszonyát és átlépve minden emberi fokozatot rögtön odaugorjon a célhoz, aztán jöhet a habos-babos esküvő, fehér kerítés és tucat gyerek. Nooope.

Liam és Kinsley tudjátok mit csináltak, mikor először találkoztak? Meg amikor másodszor, majd harmadszor…? Megkívánták egymást! Igen. És én azt mondom, ennél emberibb dolgot már nem is tehettek volna, ezzel az egyszerű aprósággal úgy kedveskedtek a lelkemnek, hogy csak úgy repestem. Nem állt meg Liam monoton percekig bámulva a csajt nyitott szájjal, nyálas aláfestőzenével a tökéletességéről elmélkedve, és a lány sem kezdte el még aznap este tervezni az esküvőt. Mert a dolog a valóságban sem így működik. A való élet ennél sokkal… egyszerűbb. Talán unalmasabb. Lényegében a hormonokról szól. Elsőre mindenesetre csak szexuális vonzódásról beszélhetünk. És tudjátok… szerintem ez egészséges. Kertelés, cicomázás, idealizált eszmék nélkül így kezdődik egy random kapcsolat, amiben nem ismerted már meg korábban a másik felet. Talán ez csak nekem lett így szívügyem, mivel sok egyéb mellett a nagy szerelem első látásra sztoriktól már tele a tököm, mindenesetre komolyan megragadott az a folyamat, ami ezzel elindult. Így lehetett végül Liam és Kinsley kapcsolata igazán kiforrott – adott volt egy pont, meg néhány alapvető biológiai reakció, amivel elindult, aztán már csak haladtak tovább a „külső megfog, belső megtart” elv nyomán, kerülgették egymást, nőtt a feszültség és a kémia, majd szépen lassan készen álltak megismerni a másikat – s végül így meg is szeretni. Imádtam, hogy az erősen arra utaló részletek ellenére sem egy freakin’ tündérmese lett a romantikus részből.

„Azt mondanám, hogy jobban szeretlek, mint a hagyományos M&M'set, de fel kell kötnöd a gatyád, ha le akarod győzni a mogyorósat.”

Bááár… meg kell hagyni, Liam elég közel áll ahhoz az eszményi, lányok legszebb álmaiba illő pasiideálhoz, amiről valóban csak könyvekben olvashat az ember többnyire mondom TÖBBNYIRE. Mivel a történet Kins szemszögéből íródott, így mi is nagyjából vele párhuzamosan ismerjük meg a könyv szépfiúját, s kapunk elég időt, hogy bennünk is fokozatosan épüljön fel iránta a szimpátia. Tény, hogy alapból a regényben használt fogalmazásmód nem nagy eresztés – lévén végül is egy 18 éves csajról szó –, de természetesen Liam domborodó izmainak és karján feszülő tetkóinak leírására már R. S. Grey és Kinsley íráskészsége is jócskán kifejlett, így részletesen megismerkedhettünk a srác minden félistenhez méltó vonásával – és be kell vallani, beértük vele addig, míg több szerephez jutva végre bebizonyította, hogy a szíve és esze is rendben van. Most regélhetnék erről még pár oldalon keresztül, de van valami a pasiban, amit nem is lehet átadni szimplán szavakkal, egyszerűen olvasni kell és tapasztalni… szóval hajrá!

Mi mást mondhatnék… ? Mármint, természetesen van még millió meg egy részlet, amire kitérhetnék könyvünkkel kapcsolatban, ugyanis közel minden oldala érdemel pár szót és méltatást, de nyilvánvalóan nem azért vagyok itt, hogy szóelemeire szedjem szét az egészet. Tény, hogy a legnagyobb valószínűség szerint nem fog fennmaradni, mint a világirodalom kiemelkedő alkotása. Nincs szó szépprózai nyelvezetről, bonyolult cselekményről, úttörő jelentőségről. Nem mutatott sok újat és nem is változtatta meg az életem, de szem előtt tartom, hogy nem is ez volt a célja… és ezt elfogadva kijelenthetem, hogy abban a kategóriában kezelve, ahová való, a Testcsel nagyon is szerethető, szórakoztató és ütős mű lett, amely az alapvető szerepköri leírásától eltekintve nem győzött hangsúlyt fektetni a fontosabb pozitív értékekre sem. Szerettem a történetben a család és barátok kiemelt jelentőségét, és hatalmas színfoltot vitt bele a sport is, azon túl tartást, erőt, célokat, jövőt adott a karaktereknek. Valami több mutogatnivalót egy-egy szexi testnél, vagy borotvaéles nyelvnél.

Mindent összevetve ajánlom a Testcselt valamennyi romantika-, és NA rajongónak, ugyanis rettentő aranyos, fiatalos és finoman kibontakozó szerelmi szál fut a történet középpontjában, méghozzá épp elég nyomatékosan ahhoz, hogy elrabolja az olvasók szívét, de nem annyira, hogy hányingert keltsen a szirupos csöpögéssel. Ajánlom azoknak, akik úgy érzik, egy történetben már van némi igényük az erotikusabb töltetű tartalomra is, de nem szándékoznak fejest ugrani a ponyvapornó világába – a Testcsel kellően pikáns és visszafogott egyszerre, ilyen téren is lépést tartva a gimis, fiatal egyetemista korosztály metódusával. Ajánlom nyáron, hogy kikapcsoljon, ősszel és télen hogy visszaidézze a nyár és a szabadság zamatát, tavaszra, mint hangolódást… ajánlom bármikor, bármilyen körülmények között, azoknak, akik nevetésre és szórakozásra vágynak, szeretnének kikapcsolni. Plusz infó – ajánlom mindenkinek, aki szerette Tara Sivec – Csábítások és csemegék c. chiclit regényét, mert a stílus, hangvétel igencsak hasonló, ahogy az is garantált mindkettő esetében, ahogy az izomláz is a hasadban a rengeteg nevetéstől. Olvassátok! ;)

Kedvenc karakterek:

A jó könyv ismérve, hogy olyan gonosz karaktereket teremt, amelyeket nem lehet nem utálni teljes szívvel, és olyan pozitív „hősöket”, akiknek már a lapokon keresztül is átjön a karizmája és a pozitív kisugárzása, amivel  belopja magát az ember szívébe. A helyzet tehát adott – akinek nem az a konkrét sors volt szánva, hogy undort és megvetést váltson ki, azt mind sikerült megszeretnem, DE, ha rákényszerülök, hogy kimondott kedvenceket válasszak… hát, fájó szívvel a többiek iránt, de csak a két főszereplőnkre esik a választásom. Liam erősen háremtag-gyanús lett, Kinsley pedig felkerült fájdalmasan rövid kedvenc női karaktereim listájára, miután ritkán futok bele hozzá hasonlóan belevaló és szertelen, jó értelemben véve őrült csajsziba. Még a gondolatait is élmény volt hallgatni, szerintem legutóbb a Csábítások és csemegéken röhögtem ennyit.

Kedvenc részek:

Konkrét kedvencet kiemelni nem nagyon tudok, mivel – mily meglepő – az egészet rettentő mód élveztem, de voltak azért pillanatok, amelyeknek a jellegére fogékonyabb voltam, így például Kinsley és a csajok közös ökörködései közelebb álltak hozzám, mint a fociedzések és meccsek, ahogy a romantikus pillanatok és Liam Wilder tökéletesre kidolgozott felsőteste is jobban lekötött, mint mondjuk a bulizós, piálós epizódok.

Kedvenc idézetek:

„Szent szar! Liam Wilder, a legszexibb és egyáltalán nem az én súlycsoportomba tartozó pasi azt mondta, hogy nem vagyok ocsmány. Köszönöm szépen, elfogadom a bókot!”

***

„Megcsaltak először, megcsaltak másodszor… senki többet harmadszor?”

***

„Majd pihenünk, ha meghaltunk, Becca.”

***

„Ne haragudj, Becca! Remélem szereted a madárkakival fűszerezett romantikát.”

***

„ – Fogadok, hogy igazi vadmacska vagy az ágyban! – kacsintott Becca.

Emily arca most már lángolt.

– Jesszusom, lányok,  ne beszéljetek már így! David apja lelkész, ezért nagyon visszafogott.

Beccával jelentőségteljes pillantást vetettünk egymásra.

– Igen, tuti, hogy állati nagy szexelés lesz. Ezek a lelkészfiúk igazi lepedőakrobaták – jelentette ki Becca, mire röhögésben törtünk ki.

– Fogadok, hogy ő az egyetlen, aki tanítja is – jegyeztem meg kaján vigyorral.

Becca nevetve hozzátette:

– Igen… Gondolom azért, mert ő…

– EGY LELKÉSZ FIA*! – énekeltük, majd nevetésben törtünk ki.” (*Utalás Dusty Springfield Son of a Preacher Man c. dalára)

Borító: 5/1

Már hallottatok és még fogtok is hallani elég áradozást tőlem a Testcselről, de most egy percre megállnék azzal az igazi wtf nézésemmel, és megkérdezném: ez a borító meg mi a büdös franc? Kinek az elmeháborodott ötlete volt, miért gondolta komolyan, és ki volt képes ezt jóváhagyni? Mert – én igazán nem akarok kötekedni, de – ez egész egyszerűen egy gigantikus ízlésficam, ami nélkülöz mindenféle harmóniát és esztétikát. Először is, az élénkzöld, focipályát ábrázoló háttér ami még önmagában nem is kéne rossz ötlet legyen és a Wordös alapkészletből válogatott betűtípusú pink cím az ember szemének fájdításán kívül igazán semmi más célt nem szolgálhat így együtt; másodszor, az elő-, és hátlapon egyaránt találkozunk a problémával, hogy hoppá-hoppá, a barbierózsaszín szöveg nem olvasható valami jól a zöld alapon; és a végére hagytam a legnagyobb kolosszális baklövést, amit a borítótervezés történelmében elkövettek, ugyanis az a kettő ott, egymással enyelegve maximum egy zs kategóriás pornóban állnák meg a helyüket – így, a borítón, egész őszintén taszítóak. A bőrük természetellenesen fényesre és fura színűre van retusálva, a póz közönséges, a fölött a tény fölött pedig lehetetlen elsiklani, hogy a csajnak a fél segge kintvan a gatyából, közszemlére téve a csipkebugyiját. Köszöntem szépen, erre én nem voltam kíváncsi.

Pontozás: 5/5*

Egy olvasás, millió visszakeresett oldal, újraolvasott idézet, és az értékelés megírásának halogatásával töltött több mint egy hónap után elég sok gondolat gyűlt össze a fejemben a Testcsellel kapcsolatban – elsősorban a második olvasásról, a többmilliomodik újra átnyálazott oldalról, a mindig ugyanakkorát ütő kedvenc idézeteimről és azokról a jövőbeli napokról, mikor az utolsó lap után szintén napokig kitölti majd a gondolataimat ez a sztori. Mert annyi bizonyos, hogy most már tudom, hová kell nyúlnom, mikor kikapcsolódásra és egy könyvnyi felhőtlen boldogságra, nevetésre és rengeteg „aaahw” pillanatra vágyok. Csak arra volt szükségem, hogy elszánjam magam és egy időre félretegyem a könyvvel szemben táplált előítéleteimet, és az írónő bőségesen megjutalmazott érte. A Testcsel tökéletes elegye minden fontos összetevőnek, ami kell egy kellemes és szórakoztató NA regényhez – ráadásul többnyire mellőzve a műfaj legalapvetőbb kliséit. Eredeti alapsztori, belevaló és szerethető karakterek, rettentő édes, mégsem nyálas szerelmi szál, kellő tér és idő a barátoknak, családnak és hobbiknak, és éppen annyi bonyodalom, amennyi szükséges – mindez teljesen üde és fiatalos, vidám hangulattal és kirobbanó szabadságérzettel, nyári, napsütéses légkörrel átitatva. Nem túlzok, ez a könyv fényt és boldogságot hoz az ember életébe. *-*

Extra

A könyv oly sokat emlegetett üde és nyárias hangulata részben a különleges helyszínválasztásnak is köszönhető, ugyanis, mint arról már esett szó, gyakran a szerelmesekkel tarthattunk Liam Malibui „viskójába”, és a tengerpartra – ami amúgy megjegyezném, hogy egyáltalán nem szívügyem alapból, a történetben mégis imádtam, épp ahogy az extrának választott dal is közel került hozzám. Tény, Miley Cyrus Malibu c. számának alapból nem sok köze van a történethez, a hangulata mégis tökéletesen passzol, egyszerűen imádom, úgyhogy jertek testvírek, hallgassátok, szeressétek!

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

Anna Todd - Miután elbuktunk (de még hanyadjára...)

„Az egy dolog, ha valaki nem tud nélküled élni, de ez még nem jelenti azt, hogy szeret.”

Eredeti cím: After We Fell

Sorozat: Miután 3. (After 3.)

Oldalszám: 676

Megjelenés: 2015

Kiadó: GABO

Ár: 3490 –

Miután elbuktunk,

az élet már soha többé nem lesz olyan, mint volt.

Tessa pont az élete legnagyobb döntését hozza meg, amikor minden megváltozik körülötte. Először az ő családjáról tudnak meg addig rejtegetett titkokat, aztán Hardin családja okoz nekik váratlan meglepetéseket. Ezek a felfedezések mindent más megvilágításba helyeznek, és még jobban megkérdőjelezik a közös jövőjüket, amelyért már annyit küzdöttek. Tessa élete kezd szétesni. Semmi sem az, aminek hitte. Sem a barátai, sem a családja. Hardin, az egyetlen személy, akire támaszkodhat, nagyon dühös lesz, amikor tudomást szerez Tessa döntéséről. Ahelyett, hogy mellé állna, mindent elkövet, hogy megtorpedózza a terveit.

Tessa tudja, hogy Hardin szereti, és bármi áron meg akarja védeni. De más szeretni valakit, és megint más beengedni az életünkbe. Tessát kezdi kimeríteni a féltékenységi jelenetek, a féktelen dühkitörések, és a bűnbánó bocsánatkérések ördögi köre. Senki iránt sem táplált még ilyen heves érzelmeket, senki sem gyújtotta így lángra a testét… De meddig képes a tűz és a szenvedély ellensúlyozni ezt a sok drámát és szenvedést? Azelőtt elég volt a szerelem, hogy összetartsa őket. De ha Tessa most a szívét követi… akkor vége lesz a kapcsolatuknak?

Éppen mint minden eddigi Miután-kötet kezdetén, közben, és végén, úgy most is feltettem magamnak ugyanazokat a kérdéseket – adni fog / ad / adott ez a történet bármi újat? – és immár harmadjára rekedtem meg ugyanannál a válasznál. Nem, nem és nem. Ennek ellenére pedig továbbra is folytattam az olvasást, így tettem az első résznél, a másodiknál, ennél, és éppen így fogom lezárni a sorozatot a negyedik kötettel – mert én már csak ilyen veszettül kitartó vagyok… vagy, végül is, hívhatjuk a dolgot mazochizmusnak is, bár ez attól tartok kevésbé stílusos. Mindenesetre, ami a türelmem és tűrőképességem illeti, úgy érzem egyre közeledek a csúcshoz, és itt már vétek lenne leállni. Üzenem mindenkinek, aki hozzám hasonlóan elvetemültnek érzi magát, és elküzdötte magát idáig: ne adjátok fel! Rosszabb már nem jöhet.

Mert nézzük csak, minek a kötete volt a Miután elbuktunk… már ugyanazokon a dolgokon kívül, amelyekből már mérgezésig elegendőt kaptunk az előző részek alatt is. Hát elárulom: a nagy büdös semminek! Maradt a jó kis standard felállás a töménytelen mennyiségű drámával és hisztivel, a világ rekordtartó legtöbbször szakított majd összejött, elmebeteg párjával, féltékenységgel, ármánykodással, szappanoperába illő fordulatokkal, indokolatlan szexszel, a világ leggázabb menstruációs poénjaival – mindez turbókiszerelésben, majdnem 700 oldalon. Anna Todd pedig mindvégig röhögött a markába, mert ha a főhősödet a One Direction szépfiújáról mintázod, és erről örömmel be is számolsz valamilyen módon, akkor bátran és szemrebbenés nélkül eladhatod ugyanazt a sztorit sokadjára is, és még az olvasók fogják magukat lekötelezve érezni, mikor a zsebükbe nyúlnak.

Nos? Okos, ijesztő, vagy netalán dühítő? Nyilván embere válogatja, az én lelki békém mindenesetre továbbra is biztonságban van a tudatban, hogy már ha el is olvasom… ezeket, legalább egy árva fityinget sem adtam értük. Ennyit nem ér számomra egyetlen mazochista szenvedély sem.

Hogy tehát mire fel ez a hosszas bevezetés, és miért épp most? Őszintén… akik olvasták az előző két részről alkotott véleményemet (aki véletlen kihagyta volna, az ITT és ITT bepótolhatja a mulasztását), azok tudják, hogy eddig sem ápoltam a sorozattal kimondottan barátságos kapcsolatot, azonban most, kedveseim, úgy érzem elértünk egy tetőpontot. Persze nem akarom elkiabálni, hiszen még vár rám a Miután boldogok leszünk az éjjeliszekrényemen, de ez a jelenlegi érzéseimen oly kevéssé változtat. Mintha minden kötet kizárólag azért íródott volna, hogy überelje az előzőt – mintha az írónő azt gondolta volna, hogy ha az első könyvben eltörte valaki ujját, a második részben már az egész karját el kell, a harmadik pedig már nem lehet elég izgalmas, ha nem is öli meg végül az adott szerencsétlen karaktert. A lényeg, hogy mindig rátegyen még egy lapáttal.

És tudjátok mit? Rettegek, hogy ezt a harmadik részt hova tudja még fokozni… rettegek.

Mert őszintén szólva volt itt minden, amit csak el lehet képzelni… csoda, de még a drágalátos tubicáink végtelenített tojástánca mellett is, Anna Todd ugyanis most már többkönyves, tapasztalt szerzővé érett, eléggé ahhoz, hogy tudja, a szenvedés csak akkor buli igazán, ha két kézzel szórhatja minden arra járó útjába. Így Hardin és Tessa mellett most megkapta a magáét mindenki, de igazán mindenki, kezdve a sarki fűszerestől egészen az angol tanyasi parasztokig – vagy valami olyasmi. Értitek a lényeget. A családi drámák kiemelt helyre küzdötték fel magukat, egészen megosztva a képzeletbeli dobogót a szerelmi problémákkal – szemtanúi lehettünk egy sor megcsalásnak-félrekefélésnek, szakításnak, és persze láttuk a brazil sorozatgyártók kedvencét is, némi zavart a családi idillben, mikor kiderül, hogy valaki talán mégsem az, akinek látszik. Vagyis… elég sokan nem azok. Mindenesetre elég kacskaringós út vezet idáig – továbbá elég spoileres is. Persze igazán elmondhatnám… de én a világért sem rontanám el az olvasmányélményt senkinek, aki erre ráveszi magát. Inkább ráhagyom az írónőre, ő úgyis jobb ebben nálam.

Visszatérve a családi perpatvarokra – talán azért is jutott ezúttal több idő erre, meg persze a hardcore összeesküvésekre és más életében való vájkálásra, mert főszereplőink véget nem érő huzavonája ezúttal kissé holtpontra jutott – na nem, azért nem eléggé ahhoz, hogy fellélegezhessünk –, miután hosszú-hosszú kilométerek választották őket el egymástól. Őszintén, én már az előző rész óta kíváncsian vártam merre vezet az út ebben a Seattle-ügyben, ugyanis ez végre egy olyan döntőpontnak bizonyult, ahol a karaktereink cselekedetei már hajszálpontosan megmutatják, milyen emberek is ők. Árgus szemekkel lestem, ki adja fel előbb az álmait, ki választja a másikat önmaga helyett, ki enged a szerelem javára és ki kapaszkodik megrögzötten a büszkeségébe… és bizony ezen a téren némi meglepetésben is lehetett részem – és kivételesen pozitívan csalódhattam főszereplőinkben.

A nagy lényeg, és a lényüket képező alapösszetevők úgy vélem változatlanok maradtak, így azt nyugodtan kijelenthetem, hogy a drágáim továbbra is egy-egy óvodás szókincsével és egy általános nyolcadikos kisgyerek drámaiságával vannak megáldva, amit végigkísérni ekkora terjedelmen elég hamar átcsap a szórakoztatóból nevetségesbe, majd abból fárasztóba. De ennek ellenére az a bizonyos pont, ahol kibukott Tessa költözésének ötlete, és mindketten választás elé kerültek kicsit segített őket ennél részletesebben és emberibben bemutatni – kicsit kevésbé kétdimenziósan. Végre valódi, érett felnőttek közti döntéshelyzetbe kerültek a szokásos gyermeteg civódásuk helyett. Lényegében ez két dolgot segített kideríteni, de azokat nagyon: mégpedig hogy Hardin még nagyobb önző seggarc, mint ahogy az (rém)emlékképeimben élt, Tessa pedig nem is olyan végtelenül szerencsétlen és önállótlan, mint amilyennek az ideje 99,99 %-ában szereti mutatni magát. Amúgy ajánlom figyelmetekbe ezt a végletes kettősséget, amellyel ugyanazt a viselkedésmódot lehet kezelni a két nemnél. Zseniális. Mindketten ugyanazt tették: kapaszkodtak a saját jövőről alkotott elképzelésükbe, és nem alkudtak alább egy fikarcnyit sem – de míg az, hogy nem képes engedni az elvárásaiból, egy férfit túlontúl keményfejűvé, önzővé, akaratossá, és úgy egyáltalán, barommá tesz, addig egy nő ettől tűnik erősebbnek és céltudatosabbnak, határozottnak. Rendkívül makacs ember lévén ilyenkor örülök a fejemnek, amiért nő vagyok :P, de ez csak úgy off, térjünk vissza a szereplőkre… vagy miii, hogy nincs már mit mondani róluk? A helyzet az, hogy a fent kiemelt kis meglepit leszámítva igazából ugyanazok a fájdalmasan irritáló személyiségjegyekkel felruházott karakterek, akikről már bőven eleget mondtam az előző részek értékeléseiben.

„Lerohanok a lépcsőn, és a kanapéra vetem magam, mint egy hisztis gyerek. Téyleg az vagyok, egy tökkelütött gyerek. Tessa tudja, én is tudom… Igazából mindenki tudja.”

Hardin sértődékeny, akaratos és hisztis – lényegében olyan, mint az a fajta rémes csaj, ami minden pasi rémálma –, Tessa pedig naiv, önfejű és rettentő buta sajnos, mint azt már rengeteg szituációban prezentálta, saját maga és mások kárára egyaránt. Eleinte a hülye egyetemi bulikban, majd a kivarrt Harry Styles-hasonmásával való kapcsolatában, de például így kavarja a kakit Zed körül is – akit mellesleg mostanra már abszolút nem tudok hova tenni fejben.

Eleinte Zed csak egy kellemes kontraszt volt a sorozat pasi felhozatalában Hardin éjsötét lelkéhez és agyához mérten, én pedig eleinte egészen szimpatikusnak találtam a segítőkész, barátságos és rendes jófiú-karakterét. Azonban ahogy telnek a részek, és minden egyre fájdalmasabb irányt vesz, úgy ő is egyre brutálisabb személyiségrontáson megy keresztül, míg a harmadik részre már csak egy sunyi barátnőtolvaj marad belőle, aki folyton kavar valamit, és mindig feltűnik, mikor nem kéne. Bár… ha belegondolok ez így van közel az első rész óta… csak hogy értsétek végre, mit értek én az alatt, hogy nonstop biztosítva van a féltékenység és ebből adódó vita fonala, ami bármikor felvehető és folytatható, ha különben kissé lenyugodnának a kedélyek. Mert azt ugye nem szabad hagyni. Mégis ki adna ki pénzt arra, hogy ez a kettő pár oldalon keresztül végre megüljön a seggén szépen csendben, átkarolják egymást vállát és élvezzék, hogy fiatalok, és undorítóan, sőt, betegesen szerelmesek egymásba? Na ugye.

Mindent összevetve ajánlom a könyvet… höh, na jó, nem áltatok senkit, ugyanis ha valamit hát ezt a sorozatot, még inkább pedig ezt a részétt nem ajánlom jószívvel… hát, lényegében senkinek sem, bár ki tudja, van aki szereti, szeretné, szeretni fogja… de én még ettől függetlenül sem biztatok senkit, úgy vélem, az én számból nem is hangzana valami hitelesen. Szóval annyit mondhatok, olvassátok, ha akarjátok, vagy hagyjátok a fenébe, hogyha nem – viszont ha már eljutottatok idáig, ne adjátok fel, és tartsatok ki velem együtt! Be strong! Aztán virtuális tali és pezsgőbontás ha elértünk a 4. rész végére xd.

Kedvenc karakterek:

Eljutottam arra a pontra, mikor már inkább nem erőlködök, hogy találjak valakit. Összességében itt már az haladásnak számít, ha akad karakter, aki nem utáltatja meg magát velem rövid időn belül, de egyrészt, ettől még határtalan jóindulatommal sem nevezhető kedvencnek, másrészt meg többnyire olyan keveset szerepel, hogy igazából említésre sem méltó. Elég menthetetlennel tűnik a helyzet nekem.

Kedvenc részek:

Kicsit nehéz dolgom van – ami azt illeti egész sok minden miatt, kezdve azzal, hogyan válasszak „kedvenc” részt egy könyvből, ami túlnyomó részt csak felcseszett idegileg, folytatva azzal a ténnyel, hogy a Miután elbuktunkban egyik dráma követi a másikat, konkrétan minden oldalon történik valami, így számomra az események kissé összefolynak. De hosszas gondolkodás után jutottam valamire – kivételesen többre annál, hogy nagyon szerettem, mikor végre vége lett. Ebben a részben már előfordult olykor – ritkán – hogy Hardin már nem egészen óvodás módjára viselkedett, többek között akkor, mikor néhány alkalommal Kennel beszélt – ezek az alkalmak egészen jónak voltak mondhatók. Fogjuk rá.

Kedvenc idézetek:

„Hardin megfogja a kezemet, miközben követjük a családját a mólóra, amelynek végén egy ijesztő méretű vízi jármű vár ránk. Nem sokat tudok a hajókról, de szerintem ez egy hatalmas pontonhajó lehet. Nem jacht, de nagyobb, mint bármelyik halászhaló, ami eddig láttam.

– Nagyon nagy! – súgom oda Hardinnal.

– Pszt. Ne beszélj a farkamról a család előtt.”

***

„A szívem fáj, a torkom száraz, a fejem zúg. Hardin az előbb gyakorlatilag azt vágta a fejemhez, hogy nem szeret, és csak azért üldöz, hogy megdughasson. Ebben az a legrosszabb, hogy nem gondolta komolyan. Tudom, hogy szeret engem. A maga módján mindennél jobban szeret. Ezt többször is bebizonyította nekem az elmúlt fél évben. De azt is, hogy képes megsérteni, s megalázni, ha az egóját bármilyen sérelem éri. Ha úgy szeretne, ahogy kell, akkor nem bántana meg szándékosan.”

***

„Pedig nekem inkább úgy tűnik, hogy azért nem hagy el, mert csapdába ejtetted. Nem azért, mert szeret, hanem mert elhitetted vele, hogy nem tud nélküled létezni.”

***

„Idegesít Richard, meg a hülye szokásai, amelyekkel kiborítja Tessát. Legszívesebben kirúgnám, és visszaküldeném az utcára, de már szinte olyan lett a laskában, mint egy bútordarab. Mint egy régi heverő, ami bűzlik, nyikorog ha ráülnek, és kényelmetlen is, de valami miatt mégsem tudja kidobni az ember. Ez Richard.”

***

„Senki sem ismer úgy, mint Tessa, és soha senki sem szeretett annyira, hogy meg akarjon ismerni, ahogy ő. Állandóan faggat és kérdezhet. Mire gondolsz? Miért tetszik ez a film? Szerinted most mire gondol az az ember az utca másik oldalán? Mi a legelső emléked?

Mindig úgy tettem, mintha kellemetlennek tartanám a kíváncsiságát, pedig igazából ettől valahogy… különlegesnek éreztem magam, mert valakit érdekelt, hogy mit válaszolok ezekre a nevetséges kérdésekre.”

Borító: 5/2

Nem tudok sok mást mondani, mint a történetre – ugyanaz a séma, mint eddig, csak ha lehet, még egy kicsit ízléstelenebb színösszeállítással. Mondtam én. A csúcsra törünk.

Pontozás: 5/2,5

Tény, hogy a Miután-sorozat eddig is hozott egy kissé egészségtelen szintet a felesleges drámákból és hisztikből, azonban a Miután elbuktunk olvasása alatt elért a felismerés, hogy amit én eddig nevetségesnek találtam az előző részekben, csupán piskóta – mondhatni kizárólag arra hivatott, hogy eddzen kicsit, lelkileg felkészítsen erre a kötetre. De most van egy hírem: erre nem lehet eléggé felkészülni. Anna Todd egy brazil szappanopera forgatókönyvírójának felturbózott kreativitását és drámaiságát ötvözte a karakterei által egy-egy óvodás beszédstílusával, a végeredmény pedig megszámlálhatatlan felesleges hiszti és veszekedés, szakítás és újra összejövés, megcsalás, féltékenykedés, szex, lelkizés, félreértés, titok és szarkavarás. Amelyek közül mindnek megvan a maga helye és ideje, de így egybegyúrva kiüt egy mércét – mondjuk az én jóízlésemét. Mazochistáknak és erős idegzetűeknek jószívvel ajánlom, meg mindenkinek, aki úgy érzi, túl régóta nevetett és sírt egyszerre kínjában… mert most majd fog.

1D-s extra

Azt hiszem, tartozok egy vallomással – sokáig tartott, hogy én magam is megbirkózzak vele, aztán pedig az, hogy felvállaljam… de azt hiszem… azt hiszem az én drága barátnőm, Barbi, kissé megfertőzött One Directionnel. Még nem halálos az állapotom, és nem is visszafordíthatatlan… de tény, hogy egy ideje kezdek megbarátkozni az együttessel, aminek olyan sokáig ellenálltam. Ergo, mivel a jelenlegi könyv Hardin és Harry Styles kapcsolatának jó ég, ez de perverzül hangzik xD hála úgyis szoros kapcsolatban áll az 1D-vel, és gondoltam, el kéne az értékelés végére valami vidámabb és kevésbé negatív pont is… így összeszedtem egy lejátszási listába az én kedvenceimet, enjoy!

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!