Colleen Hoover - Reményvesztett

„Ahhoz ugyanis, hogy valaki hiányozzon neked, először részesülnöd kellett abban a kegyben, hogy az életed része legyen”

Eredeti cím: Losing Hope

Sorozat: Reménytelen 2. (Hopeless 2.)

Oldalszám: 380

Megjelenés: 2015

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó (Rubin Pöttyös)

Ár: 2999 –

Colleen ​Hoover, New York Times sikerlistás szerző valósággal megbabonázta olvasóit a Hopeless-szel. A történet egy hányatott sorsú lányról, Skyról szól, aki összetalálkozik rég elvesztett gyermekkori barátjával, Dean Holderrel. A fiú segít a sokkoló családi múlt feltárásában, így Sky végre elcsitíthatja magában a mély sebet hagyó emlékeket és érzéseket.

A Hopeless Sky szemszögéből mutatta be az eseményeket, a Losing Hope pedig bepillantást enged Dean Holder történetébe, akit régóta kísért a kislány elvesztése. Úgy érzi, kudarcot vallott, amiért nem tudta őt megmenteni. Holder életét beárnyékolja a megbánás és a bűntudat. Sohasem hagyott fel Sky keresésével, mert úgy érzi: ha megtalálná, tovább tudna lépni végre. Arra viszont nem számított, hogy a találkozás pillanata még kínzóbb fájdalmat hoz.

Holder a Losing Hope-ban meséli el, hogy a tizenhárom évvel korábbi események miként hatottak az ő és családja életére, s hogyan lett magányos küldetés számára a lány megmentése. A végleges gyógyulást azonban csak a Sky iránt érzett szerelem hozhatja el…

Holder és Sky szívszorító története, mint első Colleen Hoover regényem, még tavaly nyáron jutott el hozzám, s mint arra a világért sem számítottam volna a rengeteg pozitív értékelés miatt lázadónak születtem, nekem is belopta magát a szívembe. Azóta eltelt közel egy év, a Reménytelen borítóján fekvő szomorú csajszi pedig unos-untalan elkapta a pillantásomat minden alkalommal, mikor elhaladtam a polcom mellett na jó… megálltam előtte gyönyörködni benne, és szinte könyörgött, hogy olvassam újra. Halkan megjegyzem, ez továbbra is így van most, a Reményvesztett után is, és semmi köze egy elvonási tüneteket produkáló CoHo-függő hallucinációihoz. Abszolút xD. Lényeg a lényeg: végül az újraolvasás helyett előtt úgy döntöttem, ideje megismernem az érem másik oldalát is, elvégre adott a Reménytelen tükörregénye, a Reményvesztett, amely a férfi főszereplő nézőpontjából közelíti meg az eseményeket.

Azonban elég hamar rájöttem, hogy nem csupán ennyiről van szó, és épp ezért, ha eddig bárki attól tartott volna, hogy mint bőrlehúzás, most végignarrálja még egyszer Holder is ugyanazt a sztorit az első oldaltól az utolsóig, mint Sky, annak elárulom, hogy ennél tényleg többről van szó. Holder nem csak újramesél. Hanem kerekké teszi a történetet. Fényt derít a homályos részletekre, megválaszolja az előzőekben felmerült kérdéseket, sőt, olykor azokat is, amelyek még talán meg sem születtek az ember fejében a Reménytelen olvasása közben, mégis helytállóak és fontosak. Szerintem elég ennyi, hogy megmutassam, igazán megéri  kézbevenni azoknak, akiket úgy magával ragadott Sky története, mint anno engem.

Holder szemével nézve a cselekmény tizenhárom hónappal korábban indul – így érzem teljesen korrektnek a megközelítést, elvégre az ő személyi tragédiájának egyik legfontosabb alapköve a könyvet nyitó konfliktus, az ikertestvére, Less elvesztése. A problémák persze messze hamarabb kezdődnek ennél, még valahol ötéves korukban, de érthető, hogy ez mindkét könyvben egészen hátracsúszott az első fejezetek helyett, hiszen nem lenne fordulópont és nem lenne meglepetés, ha a karakterek gyerekkoráról bármi konkrét vagy kézzelfogható képet kapnánk már a kezdetekkor. Így hát ugorva pár évet Holder életének újabb megrázkódtatásával veszi kezdetét a cselekmény, pontosabban ezzel kezdődik a főhős lelki fejlődésének bemutatása.

Míg Less a Reménytelenben még csupán említés szintjén szerepelt, s életének is csak a vázát kaptuk meg, itt – ha csak rövid időre is – de feltűnik mint élő, lélegző személy, s persze Holder szemszöge révén mint testvért is jobban megismerhettük. Ez a szál mindenképpen nagyobb hangsúlyt kapott ebben a részben, hiszen a lány sorsa közvetlenül érintette a főszereplőt. Eleinte úgy éreztem, Less öngyilkossága némileg elkapkodott, hogy túl hamar folyt le és túl gyorsan, ám hamar elért a megvilágosodás, ugyanis a lényeg persze továbbra sem ezen az eseményen van – ennek a szerepe… nem is tudom, hogy fogalmazzam meg helyesen. Koránt sem mellékes a szál… de hangsúlyt sem kap. Talán a legigazabb, amit mondhatok róla, hogy rendkívül nagy a jelentősége, de csupán a sorok mögött dolgozik, a háttérből formálja a cselekmény többi részét, és onnan alakítja Dean Holder életét és személyiségét. A történet végén pedig, ahogy minden szál valahol összefut, megkapunk végre minden választ mind Less életével, mind halálával kapcsolatban. Ha bármi hiányzott nekem Sky sztorijából, akkor az ez volt – de  nem tudok erre rossz szájízzel tekinteni vissza, elvégre már ismerem a teljes történetet, és végtére is, éppen erre a célra született ez a tükörregény: hogy megmutasson minden olyan dolgot is, ami fontos, de Sky nem tudhatott róla – ilyenek természetesen Holder érzései, indítékai, nagy lelki vívódásai, a gyásza, a bűntudata, a démonai. Ezek feltérképezésében segített egyrészt az is, hogy nagyobb intervallumon mozog az ő meséje, és az, hogy „más világban ragadva” mint Sky, az ő életének Less is részese lehetett – egy darabig. Utána a fiú kissé bizarr, de annál jelentőségteljesebb levelezése által mutatkozik be egyre jobban a karaktere, hiszen a halott nővéréhez írt sorokban lehetett a legőszintébb, ott tárta fel érzéseit minden őt nyomasztó problémával, vagy éppen boldogsággal kapcsolatban. Persze arról sem feledkeznék meg, hogy végül ez a levelezés vezette el Less búcsújához is, ami szintén nem várt részleteket fedett fel a történet hátteréből, a család múltbéli tragédiáiból.

Ezt akarom valahogy megfogalmazni – még ha nem is megy ma kimondottan jól :P – mikor azt mondom, Colleen Hoover nem szimplán újramesélt egy sztorit; valamiképp újra is írta, kiszínezte, adott neki egy újabb dimenziót, és megmutatott mindent, hogy egész kép alakuljon ki végül – az pedig kétségkívül mestermunka lett.

A nagy csattanókat már megismertük a Reménytelenben, és ilyen szempontból mindenképpen fontosnak tartom elárulni, hogy tanácsos azzal a résszel kezdeni a sorozatot, mert a nagy megvilágosodásig, a végső drámáig vezető utat sokkal aprólékosabban, sokkal hatásosabban építi fel – talán éppen ez az, amiért az a szívemhez kicsit közelebb áll. De félreértés ne essék, ez a Reménytelent értékeli fel, és nem ezt le, bár kétségkívül nem volt tökéletes, valaminek aktívan éreztem közben a hiányát, csak arra nem tudtam rájönni eddig, hogy minek. Mert mikor a történet fenomenálisan jól felépített, a részletek a végletekig kidolgozottak, hangulatépítésből ötös és a karakterek is… ó, azok a karakterek.

Nem győzöm önmagam ismételni minden egyes Colleen Hoover regénynél, ha egyszer a szereplőkre terelődik a szó, de az írónőnek tényleg valami emberfeletti érzéke van hozzá, hogy minden karakterét pozitív kisugárzással lássa el, mindezt úgy, hogy nem lesznek közben egysíkúak, egyformák. Mind kész egyéniség, eltérőek, furák, tökéletlenek és… imádnivalóak a maguk módján. Kezdve a mellékszereplőkkel, Breckinnel – akiből sajnos most túlontúl keveset kaptunk a Hopelesshez képest – és Daniellel, a következő részben jobban lefestett Sixszel, vagy akár Karennel, egészen Holderig és Sky-ig, a főszereplőkig. Mindannyiójukról szívesen olvastam, szívesen imádkoztam, izgultam, reménykedtem… mert megérdemlik. Ők pedig cserébe elkápráztattak újra meg újra, megríkattak – na jó, bekönnyeztem, de egészen picit csak, szóval ez nem számít sírásnak ;P –, lesokkoltak, elszomorítottak, felvidítottak, megnevettetek… Daniel jelenetei különösen nagy idióta vigyort varázsoltak a fejemre, de tegye fel a kezét őszintén, aki nem röhögi halálra magát rajta, hiszen olyan hihetetlen egy figura! :D

„- Bakker – húzza el a pólót, hogy szemügyre vegye a vérnyomot. – Miért keverem magamat folyton olyan szarságba, amivel szétbaszatom a gyönyörű arcom?Elvigyorodik, és még egyszer letörli a vért a szájáról.- Én nem aggódnék miatta… - nevetem ki, amiért mindig a külsejével van elfoglalva. – Még mindig jobban nézel ki nálam.- Kösz, bébi – élcelődik.”

                            

Sokmindent mondhatnék még, elvégre van nekünk egy csodálatos cselekményszálunk, ami mellett nyilván nem mehetek el szó nélkül, most mégis úgy érzem, hogy nem tudok mit mondani. Elsőre is letaglózott, megtette másodjára is, úgy, hogy szavakat alig találok rá, és nem is véletlenül, mert a leírtaknak valami elképesztő ereje van. Olvassátok és megtudjátok – én mindenesetre nem vállalkoznék arra, hogy megpróbáljak összemakogni róla szerencsétlenül pár mondatot, ugyanis… nem, egyszerűen nem megy. Csak tudnám legutóbb hogy csináltam. Persze ezzel a húzással most a blog spoiler-szennyezettségét is jelentősen csökkentettem, úgy érzem, és így még talán titeket fura, spoiler-kerülő természetfeletti lényeket is ösztönözlek rá, hogy kézbevegyétek a könyvet, és kiderítsétek mi történt a lapokon, mitől lett a Hopeless és a Losing Hope több egyszerű NA regényeknél. Meghagyom nektek a lehetőséget, hogy úgy leessen az állatok, mint nekem, hogy átéljétek olvasás közben ugyanazokat az érzéseket.

Mert összességében azt kell mondjam, ez a történet egy csoda. Minden részletével együtt, minden tragédiájával, minden boldog pillanatával, az összes oldallal, sorral, betűvel. Érzelmesen, de sosem nyálasan; meghatóan, de nem bőgősen; viccesen, de mindig intelligensen – tökéletesen kivitelezve. Úgy, hogy élményt nyújtson, hogy megérje elolvasni éppen annyira, amennyire megérte az írónőnek megírni.

Ajánlom a könyvet a mindazoknak, akik alapvetően kedvelik a romantikus történeteket, de még egy ilyen regényben is többet várnak a szerelmi szálnál – szeretik az izgalmakat, titkokat, fordulatokat, s képesek elviselni akár az ezekkel járó fájdalmat is. Ezt a nagy komolyságot ellensúlyozván ajánlom figyelmébe mindenkinek, aki vevő némi kellemes, könnyed humorra, CoHo ugyanis képes megnevettetni az embert, bármilyen helyzet is álljon elő a cselekmény során. Ajánlom a könyvet az NA kedvelőinek, s egyaránt azoknak, akik még csak most ismerkednek a műfajjal: tény, hogy mint mindenből, úgy new adult regényből is vannak jók meg rosszak, de azt hiszem kezdésnek nincs is jobb egy Colleen Hoovernél, ez ugyanis garantáltam megnyitja az utat a többihez. Végezetül pedig nem meglepő módon ajánlom a Reményvesztettet minden CoHo rajongónak, akinek ez esetleg kimaradt eddig az életéből – hogy szégyelljék el maguk de rögtön –, és egyúttal azoknak is, akiknek nem… mert újraolvasni buli, és ha az ő könyveiről van szó, rohadtul meg is éri ;)

Kedvenc karakterek:

Azt hiszem már nem most mondom el először, ha Colleen Hoover munkásságáról beszélek, hogy az írónőnek rendkívüli érzéke van a szerethető, mégis tökéletlen karakterekhez is. Nem mintha nem mondanám, hogy Holder a tökéletes álompasi… mert amúgy az, de… értetek, ugye? A lényeg mindenesetre ugyanaz, mint amiről már áradoztam egy sort a Maybe Someday értékelésemben: CoHo a főszereplőkkel kezdve a mellékszereplőkön át mindenkit képes felruházni olyan tulajdonságokkal, amelyektől egyértelműen szerethetők lesznek az olvasók számára – lásd Daniel földöntúli hülyesége, Breckin aranyos védelmező magatartása, Sky erős jelleme, Holder ragaszkodása és szeretete –, mégsem tűnnek mesterkélten tökéletesnek. Mind emberiek, emberien idióták olykor, hibáznak, mert mindenki szokott, és koránt sem tökéletesek, de így élnek, így válnak olyanná, mint a hús-vér emberek, akiket az ember megkedvel normális esetben. Szóval a kérdésre válaszolva egyszerűen annyit mondhatok, passz. A legtöbb karaktert eddig is szerettem, most pedig folytattam e jó szokást.

Kedvenc részek:

Túl a standard „jó könyvet olvastam” válaszomon, miszerint az egészet imádom, úgy ahogy van, a könyv kb. középső szakaszát mondanám kimondottan a kedvencemnek. Azt a nyugisabb időszakot, mikor Holder és Sky még csak próbálgatják a szárnyaikat ebben az új kapcsolatban, s amíg a fiú nem jön rá valamire egészen biztosan. A béke… annyira jól tud esni a lelkemnek. Ennek ellenére én lennék az, aki pattogatott kukoricával élvez minden könyv és filmbeli apró, vagy monumentális konfliktust. De akkor is. Holder és Sky annyira jó emberek, annyira megérdemlik a boldogságot egymás mellett, hogy természetes, hogy én is csak a legjobbakat kívánhattam nekik, és teljes szívvel élveztem az örömüket. 

Emellett azonban nem feledkezhetek meg Daniel bravúros szerepléseiről sem… hát, mellette sem lehet elmenni szó nélkül :D

Kedvenc idézetek:

„Tippem sincs, miért villantottál álmosolyt, és sírtál valódi könnyeket. Amikor egy fiú szeret egy lányt, főleg a nővérét, elvileg tudnia kell, mi fakasztja őt mosolyra, s mi ríkatja meg.”

***

„Aki képes figyelmen kívül hagyni a róla szóló pletykákat, nem az a fajta, aki terjeszti a másokról szólókat. Akkor mégis mi az ördögért hiszi el őket?”

***

„- Szóval az egész ház a tiéd, erre sütögetéssel töltöd a péntek estét. Tipikus tinédzser – élcelődöm. Beleharapok a kekszbe… atyaúristen! Tud sütni. Ettől most még jobban megkedveltem.

- Mit is mondhatnék? – von vállat. – Lázadónak születtem.”

***

„– Hé, bajuszkeksz! – üdvözöl a sorban elém vágó Daniel.

– Bajuszkeksz? – rázom meg sóhaj kíséretében a fejemet. Esküszöm, elképzelésem sincs, honnan veszi ezeket a szarságokat.

– Hát ha nem tetszik, akár Reménytelennek is szólíthatlak. Vagy puncimóklusnak. Vagy pöcshuszárnak. Vagy…

– Egyszerűen csak Holdernek.

– Mindenki más Holdernek szólít, én meg mindenki mást rühellek. Úgyhogy nem. Nem lehet – kap fel két üres tálcát, és az egyiket átadja nekem. Aztán Sky asztala felé biccent. – Remélem, megérte hanyagolnod engem szombat este a sajtcsöcsű kedvéért.

– Skynak hívják – helyesbítek.

– Na, hát én nem hívhatom Skynak. Mindenki más így hívja, én meg mindenki mást rühellek, úgyhogy…

– Akkor Valerie-t miért szólítod a nevén? – nevetek.

– Ki az a Valerie? – kapja felém a fejét, és úgy néz rám, mintha megkattantam volna.

– Val? Az exbarátnőd? Vagy a mostani? Vagy kicsodád is?

– Dehogyis, ember! – kacag Daniel. – Nem Valerie a neve, hanem Tessa.

Mi a franc?

– Azért hívom Valnak, mert az a Valium nyugtató rövidítése, és mindig mondom neki, hogy vödörszám lenne rá szüksége. Nem hazudtam, amikor azt mondtam, hogy kibaszott zakkant a csaj.

– Van egyáltalán olyan ember, akit a rendes nevén szólítasz?

Egy pillanatra eltöpreng ezen, aztán értetlenül rám mered.

– Miért tennék ilyet?

Feladom.”

Borító: 5/4

Kicsit kevésbé jön be, mint a Reménytelené, nekem ugyanis ez a pasi, akármennyi ideig is bámultam a borítót a könyv befejezte utáni transzban, egyszerűen nagyon nem jön be. Annyira kék a szeme, de annyira… brr. De még ettől függetlenül is be kell valljam, hogy rendkívüli darabja lett ez – is – az NA piacnak: szép, harmonikus, igényes, minimalista, éppen olyan, amilyet ehhez a történethez én magam is képzelnék – csak más borítómodellel :P sorry

Pontozás: 5/4

Aki azt mondja, a csodák nem ismétlik magukat, az téved. Bár a gondolataimat enyhén szólva más kötötte le olvasás közben – hm, mondjuk a csodálatos cselekmény –, azért mikor akadt időm közben, akkor igenis ezen járattam az agyam: azon a csodán, hogy egy történet, amelyet másodjára mesélnek el, ugyanakkorát képes ütni, mint először. Nem hinném, hogy sok író képes lenne erre, úgyhogy csak ismételhetem magam: Colleen Hoover nagy varázsló. Már eddig is tudtam, s most megmutatta megint. Fordulatos és érzelmes eseményeket fűzött egésszé – még ha másodjára is ugyanazt, ez nem von le az értékéből –, érdekes, egyedi és roppant mód szerethető karakterek kezébe adta a megalkotott sorsokat, s mindezt annyi élettel, annyi érzelemmel tette, hogy percről percre összemosta agyban a valóságot a kitalációval. Akárcsak Sky története, úgy Holderé is minden pillanatában magával ragadó, s ezzel lesz csak igazán kerek egész az eddig ismert sztori. Mindenkinek jószívvel ajánlom. ♥

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

I'M BACK, BITCHES! | A-Z Book Tag

Hey my little, really-loved sweethearts! Tééényleg, nagyon-nagyon szeretlek titeket, és egészen magával ragad az afelett érzett boldogság, hogy itt vagytok. Mert ugye itt vagytok? Vagy már mindenki eltűnt? :O

Újfent úgy érzem magam, mint aki végtelenített módban csak szabadkozásból áll – de azt hiszem, mostanában igazán meg is van rá az okom. Az április és május mondhatni a blog életének legrosszabb mélypontja volt, a posztok félelmetes ritkasággal és akkor is csak inkább olyan „mindjárt meghalok” szinten kerültek ki, minderre pedig rátett még egy lapáttal, hogy engem is elért az az ominózus, elkerülhetetlen olvasási válság, karöltve persze az írási válsággal, ugyanis az még oké, hogy új olvasmányok híján nincs miről kritikát írni, de még az értékelésre várókkal sem haladtam semmit. Egyszerűen leültem minden nap, hogy „most elkezdem, befejezem, és fel is rakom”, és sosem futotta többre egy-egy odahányt mondatnál. Persze ez valószínűleg nekem fájt legjobban – de nekem tényleg nagyon. Amellett, hogy ez a két hónapnyi, szinte már szünet – mert a kevés blogolás nem is blogolás /by Virág/ – engem megviselt, úgy érzem kissé, hogy titeket is cserbenhagytalak – pláne, hogy közben azért még fogadkoztam, hogy „most már igazán belehúzok, és jövök”. Mióta is ígérgettem a vasárnapi Maybe Someday értékelést? Úgy… azóta, hogy olvastam? Április vége. Na szép. Szóval értitek…

Na mindegy… nyilván nem azért tértem vissza, hogy feleslegesen szövegeljek megint – bár abban igazoltan jó vagyok. Miután múltkor „kis késés után” kikerült az Egy nap talán értékelése, mára egy taggel készültem, amire Ella Fisher, a My Moonlight Library bloggerinája hívott ki, kinek ezúton mégegyszer nagyon köszönöm a jelölést – kicsit később, mint terveztem, és kicsit korábban, mint arra tőlem számítani lehet általában, meg is hoztam a válaszaimat minden kérdésre, A-tól Z-ig. Enjoy! Nooo, nem. Az R valahol elveszett. 

Egyértelműen Cassandra Clare – már ha rendesen külön-külön számoljuk a novelláit is, így ugyanis ott a 10 részes Bane Krónikák, a Pokoli szerkezetek trilógia, a Végzet ereklyéi első négy része, plusz kettő vagy három Árnyvadász Akadémiás novella is… szóval nem kevés, de terveim szerint ez a lista még bőven gyarapodni fog – lehetőleg minden árnyvadász könyvvel, ami megjelent vagy meg fog jelenni valamikor a jövőben. Talán már említettem párszor a blogon, hogy CC a kedvenc írónőm… ugye? ;P

Megint csak nem lepek meg senkit azzal, ha azt mondom, a legjobb folytatás, amit valaha olvastam, az A hercegnő, Cassandra Clare Pokoli szerkezetek trilógiájának befejező kötete. Apropó még most szeretném előre is elnézéseteket kérni, mert úgy érzem, ez a poszt enyhén szólva túlteng majd Cassanra Clare-től – de azt hiszem felesleges is szabadkoznom, hiszen ismertek… nincs poszt Pokoli szerkezetek nélkül.

Mármint miket? Az olvasási válság hozománya az, hogy per pill egyszerre vagy… khm, minimum négy-öt könyvbe bele vagyok kezdve azta Virág, szép, magyaros mondat, és egyikkel sem igazán haladok. Van itt egy Első antológia február óta… jó, ég, egy ásd el magad felszerelés lesz, köszönöm, a Megkötve, a Tüskék és rózsák udvara, a Hó mint hamu és legújabban még a Miután elbuktunk is – én ez utóbbitól várom a kiutat a válságomból. Rossz mint a bűn, halálra idegesít, falhoz akarom csapni, de akárcsak az előző két rész, ennek is van egy olyan lendülete, ami sodor magával, így gyorsan lehet vele haladni. Köszönöm szépen, tudom, hogy nem vagyok normális.

Azt hiszem ez teljesen évszakfüggő, nálam legalábbis. Ősszel-télen szívesen teázgattam olvasás közben, olykor belefért egy forrócsoki is, vagy – míg nem szereztem tudomást az automatás kávéban úszkáló kukacokról – egy kávé, ha éppen suliban ülve vettem elő a könyvem. Most azonban, tavasszal-nyáron ez már kevésbé jellemző, most simán csak a napi kellő vízbevitelemet próbálom figyelni, plusz kicsit rákattantam a bodzaszörpre, úgyhogy alkalmanként az is előkerül.

Tudom, nagyon oldschool, mégis, szerintem a legtöbb könyvmoly egyetértene velem abban, hogy mindenképpen a papír alapú könyv a jobb. Szeretem a feelinget, amit áraszt, szeretem a lapok sercegését – sorry, az illatukat nem –, az egész könyv igazi, fizikai valóját… ellenben az e-book számomra nemcsak személytelen és kényelmetlen megoldás, de a szemem is kifolyik tőle.

Na, ezt a kérdést vizsgáljuk meg jobban… mert az éremnek két oldala van. Ha az az igazi kérdés, hogy én magam kihez mentem volna/mennék oda, és nyilvánítanám ki felé, hogy szívesen randiznék vele, akkor sajnálom, de a válaszom egyértelműen az, hogy nincs ilyen, se könyvszereplő, sem élő-lélegző hímegyed, ugyanis van ami nem változik: én sosem voltam, sosem leszek, és most sem vagyok egy kezdeményező típus. Szomorú, de ez van. Ellenben ha inkább arra kell válaszoljak, kinek mondanék igent… szigorúan csak könyvszereplők közül of course ;), akkor… hát, van egy izmos kis listám. Még úgy is, hogy valószínűleg kiejtenék minden sportolót meg szexi rosszfiút… mert bár imádom őket a könyvekben, az tény, hogy hozzám inkább valaki igazán rendes illik. Mint mondjuk Justin Milano (Jessica Park – Celeste bolondulásig), Clay Jensen (Jay Asher – Tizenhárom okom volt) vagy Alex (Cecelia Ahern – Ahol a szivárvány véget ér). Jó, lehet ennyire azért mégsem... 

Én úgy általában elmondhatom, hogy jól végződik, mikor egy könyv erejéig félreteszem az előítéleteimet, sok kedvencemet ismertem meg így – legyen szó akár az Alkonyat szériáról, mivel szemben a körülötte lévő hype miatt voltak fenntartásaim; akár a Big Magicről, amitől a gyönyörűséges borító ellenére is a műfaja miatt ódzkodtam sokáig; és hiszitek-e vagy sem, ilyen volt nálam az Angyal is. Igen, az Angyal, és maga az egész Pokoli szerkezetek trilógia, ami mára a legnagyobb kedvencem. Még akkor sem nagyon fűlött hozzá a fogam, mikor már beleszerettem az árnyvadász világba, egyszerűen nem láttam a lehetőséget bármi jóra a viktoriánus kor és a fantasy találkozásában. És mekkorát tévedtem. Egy szó, mint száz, én már rájöttem, hogy igenis megéri adni egy esélyt minden könyvnek.

Ez egyértelműen egy idei, tavaszi olvasmányom, a Frankie Landau-Banks dicstelen tetteinek krónikája E. Lockharttól. Azt hiszem, az olvasóközönség csúnyán lebecsüli ezt a regényt, vagy ha nem is, talán találóbb azt mondjam, mellőzi, vagy nem értékeli kellően. Pedig ez a könyv 400 oldalnyi tömény zsenialitás, én mondom nektek – de a többit már inkább olvassátok el az értékelésemben (azaz ITT), ott lelkendezek eleget :D

Talán azt érdemes megemlítenem, mikor először a kezembe került Kelly Oram Szívzűrterápia strébereknek c. könyve. Emlékszem, könyvtárból szereztem, és mivel rohantam, éppen csak úgy lekaptam a polcról, meg sem néztem nagyon, hogy miről szól. Aztán mikor visszavittem, az utam a könyvtárból pont a könyvesboltba vezetett, hogy szerezzek egy saját példányt, és újraolvassam. És ez az a történet, amit eddig akárhányszor olvastam újra – és ez nem kevés –, mindig ugyanolyan sokat tudott adni, mert meglehet, nem egy nagy sztori, engem egy olyan lelkiállapotban, amiben sokáig voltam, meg tudott érinteni. Ma már talán nem lenne így, nem tudom, de annyi biztos, hogy nem felejtem az érzést, mikor először olvastam, és csak kicsordultak tőle a könnyeim. 

Legutóbb Jasinda Wilder Zuhanunk egymásba c. könyvét tudtam befejezni, és amint összekapom magam végre-valahára, értékelés is lesz róla – annyi biztos, hogy mondanivalóm van bőven… nem tudom, ti olvastátok-e, de az biztos, hogy nem hagyja az embert anélkül, hogy különösen megszeretné, megutálná, vagy akár mindkettő egyszerre. Az én esetemben legalábbis ez utóbbi erősen érvényesült.

Bár alapvetően érdekelnének a krimik meg thrillerek, pszichológia thrillerek, annyira nem szoktam olvasni a műfajokban, valahogy kevésbé tudnak megfogni, hiába kezdek neki időről-időre egynek. Nem adom fel a próbálkozást, de eddig annyira nem ragadott magával a dolog – noha filmben kimondottan szeretem az ilyeneket.

Passz… annyira az oldalszámokat nem szoktam számontartani, ami hirtelen eszembe jut, az maximum a Twilight Saga 4. része, a Hajnalhasadás, a maga közel 700 oldalával.

Egy könyv minőségének mércéje nálam rendre az – is –, hogy mégis mennyire vág fejbe, mennyire üt ki a megszokott mindennapjaimból, mennyire szövi át a gondolataim – mennyire, és meddig. Minél inkább, minél jobban, annál inkább felértékelődik a szememben egy mű. Nem mondom, már nem egyszer volt részem ilyen élményben, de ami egy ideje mindig elsőként jut eszembe, az a Tabitha Suzuma – Kimondhatatlanja után érzett „másnaposságom”. Nemhogy napokra kiütött a regény, de még most is egészen máshogy érzem magam, ha csak rágondolok. Sőt, kishíján bekönnyezek már attól is, ha meglátom a polcomon.

Könyvmoly létemre meglehetősen fájdalmas a beismerés, de csak egy polcom van – még. Nem mondom, hogy nem érik lassan a következő, tekintve, milyen szűkösen férnek csak el az én drágáim.

Van néhány bevett kedvencem, amit bármikor képes vagyok újrázni, mint pl. a Szívzűrterápia strébereknek, vagy az Alkonyat, de amit legtöbbször kaptam le a polcról – méghozzá december óta – az a Felnőni kiábrándító c. Sarah’s Scribbles gyűjtemény. Annyi igazság van azokban a képsorokban, és olyan jó stílusban, ironikusan, hogy bármikor jólesik újrapörgetni a lapokat, és nevetni azon, mennyire béna vagyok :P :D

Ha az ember jól akarja magát érezni, nincs erre jobb hely, mint az ágya, nem igaz? Ez az én hitvallásom. Fene a mocskos fantáziátokat.

Inspiráló… szívesen benyögném ide kedvenc HP idézetemet, miszerint „Ne hagyd, hogy a muglik kikészítsenek”, de attól tartok illő adnom valami komoly válasz, még ha ezzel meg is nehezítem a dolgom. Ahány könyv, annyi olyan idézet – na jó… ez durva így, mert sokkal több az idézet… de mindegy, értetek –, én pedig nehezen tudok most szelektálni, mert elég sok van, amely többet jelent számomra mint a továbbiak. De most elsőre – mármint az előző muglis bemelegítés után elsőre – az ugrott be a Trónok harcából, amit Tyrion mondott Havasnak:

„– Fogadj el tőlem egy tanácsot, fattyú – folytatta Lannister. – Soha ne feledd el, ki is vagy, mert a világ biztosan nem fogja! Tedd ezt az erősségeddé, s akkor sohasem lehet a gyengeséged. Viseld páncélként és sohasem használják majd arra, hogy ártsanak vele!”

Az number one mindenképpen a Végzet ereklyéi, karöltve a Történetek az Árnyvadász Akadémiáról novellasorozattal, ugyanis előbbiből még hátravan két rész, utóbbiból pedig… hát, a legtöbb. De ördögi körbe keveredtem: átkozottul érdekelnek, kíváncsi vagyok, hogy folytatódik a sztori, de mégsem merem kézbevenni a folytatást, nemes egyszerűséggel azért, mert akkor elfogynak a lapok. És mihez kezdek én majd árnyvadászok nélkül?!

Tételezzük fel, hogy itt most kizárólag standalone regényekről beszélünk… talán nem így van, de az én helyzetemet végtelenül megkönnyítené. Ez esetben még mindig befutó Alessandra Torre – Sötét hazugságok című könyve, az Arctalan szerelem Amy Harmontól… meg talán a Big Magic, Liz Gillies-től… vagy a Blackmoore Julianne Donaldson tollából? Most really hármat kéne válasszak? Már értem, miért szokás azt mondani, hogy az élet igazságtalan… -.-

Hm, valami olyan, ami akárhányszor szóba kerül, átlényegülök tőle valami természetfelettien idegesítő, visító hangon, többnyire csak értelmetlen hangokkal kommunikáló olvadékony masszává? Azt hiszem már senkit sem lepek meg vele, ha azt mondom, Pokoli szerkezetek.

Jó kérdés… attól függ, hogy mennyire új az a megjelenés. Mert van néhány év végére ígért KMK-s szépség, amikért szó szerint elepedek, mint pl. Jenny Han A fiúknak, akiket valaha szerettem c. könyvének folytatása, vagy az új CoHo könyv, de ha konkrétan mostanit – mondjuk Könyvhetit – kéne mondjak, akkor a Jellicoe Road-ot tuti beszerzem majd, ahogy a Baklövést is muszáj lesz valamilyen úton-módon elolvassam, miután Az Üzlet is totál szórakoztató volt.

Szerintem ez normális és egészséges, mások szerint azonban azzal hibádzik valami, hogy általánosságban az utolsó oldallal kezdem a könyveket, és mindent lespoilerezek magamnak. De kérdem én, hol itt a gond? :D

A polcom jelenlegi elrendezésében – ami biztos tart vagy két hétig, mire megint rámjön a rendezkedhetnék xD – a bal fentről 27. könyv Leylah Attartól a Papírhattyú. A Kimondhatatan hatása alatt állva éreztem feltétlen szükségét újabb Rázós Könyv beszerzésének, de az elolvasására azóta sem került sor, sajnos… na de majd nyáron. Really.

Legújabb polclakóm a Címlapsztori Eileen Cooktól, ami egy recenziós példány, de ha a kérdés arra vonatkozik, mi az, amit én magam legutóbb vettem, akkor ez az Egy nap talán és a Bocsáss meg, Leonard Peacock! – ezekre még Könyvfeszt idején adtam le a rendelésem a KMK-nál.

Ó, nicsak, valakit még érdekel virágkorom! Virág-korom, hehe… worst szóvicc ever. Igen… egykor, nagyon-nagyon régen, de legalábbis múlt nyáron ez még ment, s mikor fénykoromat éltem, nem voltak nálam olyan meglepőek a könyvekkel töltött, átvirrasztott éjszakák. És igen, ez még azelőtt volt, hogy akaratomon kívül a body átkapcsolt nyugger-üzemmódba, mert azóta szerintem az este kilenc a rekordom, azon túl nem nagyon bírom, mert bealszok. A legutóbbi későig olvasós alkalom, amire emlékszem, még előző július-augusztus körül volt, mégpedig a Reménytelen miatt.

Ez lett volna a mára, dicsőséges visszatérésem alkalmára szánt book tag – remélem az újabb halál hosszú kérdéssor kitöltésébe fektetett időm és energiám megtérült, és szerettétek a posztot. Ha így volt, akkor vigyétek bátran, Isten hírével, terjesszétek az igét az egész bloggeruniverzumban, és szórjatok el egy forrásmegjelölést is, mert jófejnek lenni király ;) Az én kihívottam Csenge, a Varázstinta bloggerinája – jó szórakozást a kérdésekhez, meg persze időt és kellő kitartást! :D Cupp <3

Collen Hoover - Egy nap talán

„Hiszem, hogy az életben találkozunk néha olyanokkal, akiknek a lelke teljesen kompatibilis a miénkkel. Egyesek lelki társnak nevezik őket, míg mások igaz szerelemnek. Vannak, akik úgy tartják, hogy több lelki társunk is lehet, és csak most kezdek rájönni, mennyire igazuk lehet.”

Eredeti cím: Maybe Someday

Sorozat: Egy nap talán 1.

Oldalszám: 392

Megjelenés: 2017.

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó (Rubin Pöttyös)

Ár: 3399 –

A huszonkét éves Sydney élete maga a tökély: egyetemre jár, jó állása van, stabil kapcsolatban él egy remek sráccal, Hunterrel, és a legjobb barátnőjével, Torival közösen bérel lakást. De minden megváltozik, amikor rájön, hogy Hunter megcsalja, és egyik pillanatról a másikra el kell döntenie, hogyan tovább.

Sydney egyszer csak vonzódni kezd a titokzatos, jóképű szomszéd sráchoz, Ridge-hez. Nem tudja levenni róla a szemét, és valósággal megbabonázza a fiú szenvedélyes gitárjátéka esténként az erkélyen. Ridge sem közömbös iránta, és hamarosan ráébrednek, hogy több szempontból is szükségük van egymásra.

Az Egy nap talán egy szenvedélyes történet barátságról, megcsalásról és szerelemről, ami az első oldaltól kezdve beszippantja az olvasót Sydney izgalmakkal teli világába.

Becsukva ezt a 400 oldalnyi csodát, eléggé ellentmondásos gondolatok kavarognak a fejemben, elsősorban a következők: „erre igazán megérte várnom”, és közben az, hogy „mégis mi a fenéért vártam ilyen sokáig?”.

„És ha most nem lehetsz velem, / Én itt várok rád türelmesen. / Amíg eljössz, / eljössz egy éjszakán. / Egy nap talán. / Egy nap talán.”

A Maybe Someday valahogy már akkor is birizgálta a fantáziám, mikor még halvány fogalmam sem volt róla, miről is szól; mikor még csak egy volt a sok külföldi könyv közül, amin megakadt a szemem a gyönyörű borítója miatt; mikor még tényleg csak annyit tudtam róla, hogy ott a gerincén a két bűvös szó: Colleen Hoover. Igazából a Reménytelen színvonalán felbuzdulva már ennyi elég volt, hogy a könyv ott landoljon a kívánság,- majd várólistámon, s én már abszolút készen álltam az angol olvasásra is gondoltam feláldozom magam a könyvszeretet oltárán, mikor a Könyvmolyképző bedobta a nagy hírt: magyarul is hozzák az idei Könyvfesztre. Jártam egy kisebb örömtáncot, mit ne mondjak… és ha már a rendezvényre nem jutottam ki, leadtam a rendelésem erre a szépségre, mert annyi várakozás után kizártnak tűnt, hogy kibírok akár csak egy további napot is.

De ez mind igazából még csak valami jó előszele volt… klisé vagy sem, az igazi nagy szerelem úgy… „csak” az első mondatnál kezdődött.

„Épp most húztam be egy csajnak”

Nem mintha jól titkoltan agresszív hajlamaim lennének ó nem, én nem titkolom őket xD, de most komolyan, nézzetek rá, és merjétek azt mondani, hogy nem rendkívül ütős mondat kezdésnek. Szó szerint. CoHo ezzel konkrétan belevágott a történet közepébe, éppen, ahogy én azt legtöbbször szeretem: az ember elsőre talán kapkodja a fejét tőle, hogy mégis miről maradt le, de ez a kezdeti izgalom megalapozza a hangulatot – a kérdésekre pedig bőven van még idő választ kapni, mondjuk egy fejezettel odébb, immár nyugodtabb lelkiállapotban. Ilyen hullámzást követ a sztori: boldog – szomorú, nyugodt – pörgős, békés – viharos részek váltakozása adja a sokszínűségét, és a tökéletes harmóniáját.

Mellesleg sok egyéb mellett éppen ez az, amit szinte a legjobban szeretek ebben a regényben: a harmónia. Az egyensúly. Az, hogy van a könyvben elég komolyság ahhoz, hogy több legyen egy semmilyen kis limonádé NA könyvnél, és közben annyi humor, hogy a benne felmerülő problémák hatására mégse menjen el a történet depressziós irányba. Így tudtam nevetni és szomorkodni is – de sírni nem. Mi ez, ha nem tökéletes?! Jó, azért nem tökéletes, de erről majd később.

Visszakanyarodva oda, ahonnan indultam, azaz az első mondathoz… igen, valami megmagyarázhatatlan módon, én tényleg, egyáltalán nem értem miért *sarcasm*, de már az az első hat szó is konfliktust sugallt, sőt, az ott kapásból megfogalmazott egyet a felmerülő sok közül, arról nem is beszélve, hogy mindezt egy koránt sem egyszerű témában. Ha valaki csak úgy beleolvasgat a regény szinopszisába, netán tényleg csak az értékelésekbe kukkant bele, úgy gondolhatja, hiányzik innen a valósi konfliktus és szenvedés, mondjuk inkább úgy, az az igazán NA-s konfliktus és szenvedés, elvégre egy gyors pillantás talán még csak azt a látszatot vetíti a leendő olvasók elé, hogy hiányoznak az egyén nagy tragédiái. Tőlük kérdem, hallottak-e már olyanról, hogy a kevesebb néha több?

Bár baromság… mert az Egy nap talán témáit sem lenne szabad a „kevesebb” szintjére degradálni egyszerűen csak annak okán, hogy a nagy átlag sémakövetelményeinek nem tesz eleget. Talán valóban kevesebb a tragikum, mégis több az érzelem, több az igazi érték benne – én legalábbis ezt tapasztaltam olvasás közben.

Nem akarok ezzel degradálni semmilyen más NA könyvet… amit írok, minősítse egyedül a jelenleg tárgyaltat: szerintem azzal, hogy az olyan velős, érzékeny témák, mint a nemi erőszak, családon belüli erőszak, vagy egyáltalán bármilyen erőszak, ezúttal többnyire kimaradtak, vagy legalábbis nem kerültek a középpontba, sikerült elérni egy sokkal olvasó-barátabb légkört. Egy olyan sztorit, amit talán könnyebben megértünk, így közelebb érezzük magunkhoz – így az érzelmek, amelyeket kivált, szintén valahogy erősebbek. Túlmutatnak a sajnálaton, a meghatottságon, a csalódáson az emberiségben. Van benne valami személyes, ha értitek, mire gondolok. Még úgy is, hogy a történet koránt sem mindennapi, és a legtöbb emberrel, már ha szerencséje van, nem esik meg. Mármint… igen, ha szerencséje van. Please, lépjünk túl egy percre azon, hogy Ridge-ért okkal doboghat minden női szív. Azon se lepődök meg, ha a pasiké is. De ezt félretéve… a cselekmény alapköve minden karakter részéről átkozott nagy szívás. Hiába a happy end, ha az odáig vezető út fáj, mint a halál.

A központi téma ezúttal nem más, mint a hűség és a megcsalás ellentétpárja, de félretéve az alapvető emberi hozzáállást, több nézőpontból vizsgálva meg a jelenséget, mutatva megcsalókat és megcsaltakat, s egyúttal olyanokat is, akik mindkettő szerepet viszik egyszerre – ezáltal úgy festve képet a jelenségről, hogy az ember egy percre, vagy inkább egy könyvnyi időre meginogjon abban, amit eddig gondolt.

„Nem izgat, ha ott lakik. A legrosszabb, amit megtörténhet, hogy megcsalsz vele. Én elhagylak, megszakad a szíved, mindketten egy életre boldogtalanok leszünk, és te úgy magadba zuhansz, hogy soha többet nem áll fel. Szóval, ha megcsalsz, gondoskodj róla, hogy az legyen életed legjobb dugása, mert több úgysem lesz.”

Tény, szóljon az ügyben akárhány film vagy könyv, akárhány példával, a megcsalás így is, úgy is egyszerre lesz a legmegosztóbb, és a legkevésbé megosztó téma, ami felmerülhet egy párkapcsolatban. Hiszen a normál erkölcs egyértelműen azt diktálja, hogy ez rossz, becstelen, nélkülözi a partnerünk tiszteletét, és ez így, ahogy van, igaz az elsőtől az utolsó szóig, ha engem kérdeztek. Ugyanakkor nem szabad megfeledkezni a nemek közt kialakult kettős mércéről sem, miszerint a megcsalás egészen más jelentőséggel és komolysággal bír nő és férfi esetében, a nemek különböző származása – Vénusz és Mars – s beállítottságuk nyomán. Lásd a férfiak kódolása sokkal inkább szexuális, míg a nőket az érzelmeik irányítják, így alakult hát ki a felfogás, hogy míg a megcsalást elkövető fél férfi, addig a tett elfogadható, hiszen a nem természetéből adódik, hogy tagjai csak a farkukat követik – ellenben ha egy nő teszi ezt, addig megbocsáthatatlan.

Ostoba, ostoba emberiség.

A kiselőadásom célja nem az állásfoglalás lett volna, csupán a témánk felvezetése – bár ennek ellenére akár el is árulhatom, hogy véleményem szerint ami rossz, az rossz, ennyire egyszerű, hiába keres bárki kibúvót –, a lényeg azonban, amit mondani akartam, hogy az Egy nap talán a fent leírtak ellenére mégis olyan oldalról közelített a kérdéshez, amely segít az embernek egy időre tényleg félretenni a személyes gondolatait. Ahogy több nézőpontból vázolja fel a helyzetet, megmutatja az érem mindkét oldalát, az ember nem tudja megállni, hogy együttérezzen, ám ezúttal a megcsalttal és a megcsalóval egyaránt. A karakterek a hűtlenség egyféle ördögi körében rekedtek, áldozatból lesz elkövető, és a sors úgy hozza, hogy a küzdelem ne legyen elég ahhoz, hogy ez elkerülhető legyen.

Mert egy kedves fiúból is lehet Hunter, és egy csalódott, óvatos lány is válhat Torivá.

Mert főszereplőink aztán pont nem azok a féle emberek, akikből elsőre ki lehetne nézni a hűtlenséget, vagy úgy alapjáraton azt, hogy bárkinek ártsanak. Tény… Sydney bemutatkozása eléggé ütősre sikeredett, mikor éppen a lakótársa arcát szabta át egy jól irányzott balegyenessel, de vegyük úgy, hogy ez nem érvényes. Talán megbújt a csajban némi agresszivitás… na és? Boldogan jelenthetem ki, hogy általa már jóideje először kaptam egy igazi, badass főhősnőt. Igazit. Olyat, akitől nem kell a falat kaparnom, mint x korábbi próbálkozásnál, mikor valaki megkísérelt erős női karaktereket teremteni, de siralmasan bebukta a feladatot. Mondtam már, hogy fájó pont a szememben az olyan szereplő, aki erős, netalán erőszakos, mániákusan független álca mögé bújva palástolja érzékeny lelkecskéjét, mely olyan, akárcsak egy óvodás kisgyereké? Na, Sidney egyáltalán nem ez volt. Ő tökéletes egyensúlyt teremtett magában az erős, független, önmagáért kiállni képes nőnek és az esendő, érzékeny női természetének. Mindezt erőlködés nélkül, játszi természetességgel, és egy szakajtónyi elkövetett hibával és hülyeséggel, amelyek kellően emberivé is tették, ellensúlyozván a tökéletesen felépített jellemét. Mióta vártam már erre! Persze volt az életében pasi, akinek éveken át túl vak volt észrevenni a baromságait; némi előítélet, megszállottság, hajlam dolgot túlreagálására, meg persze a tény, hogy minden igyekezete ellenére is Tori lett belőle… de mégis mitől ember az ember, ha nem az esendőségétől? Ne… ne higgyétek, hogy állandóan tisztára akarom mosni a karaktereket, akik elszúrják, amit csak el tudnak, de szerintem ez fontos egy könyvben, fontos ahhoz, hogy a valóságot fesse le az író, és ne idealizálja túl a személyiségeket. Könyörgöm, senki sem tökéletes.

Senki. Még Ridge sem… bár ne aggódjatok, én is estem már bele a hibába, hogy fangirlködés közben azt sóhajtottam ezerszer is, hogy ő tökéletes. Mert tény, túlrágva magam több mint száz romantikus könyvön, rengeteg férfikaratert ismerve meg, s eközben felállítva magamban egy mércét, Ridge igenis a lehető legközelebb áll a tökéleteshez. Barátságos, kedves és megértő, figyelmes… bár rettenetesen ironikus ezt mondjam jelen helyzetben, még hűséges is, már ha arra gondolunk, mennyi ideig várt Maggie-re, s hogy tartott ki mellette. Végig, akkor is, mikor távol volt, az élete mélypontján szintúgy, sőt, még akkor is, mikor fel kellett áldoznia érte a saját boldogságát. Ridge-ben igenis megvolt a szándék, hogy mindent helyesen csináljon, úgy cselekedjen, ahogy azt kell – de abba a kínos helyzetbe került, mikor akármelyik utat választja, valaki azáltal sérülni fog. Engem rettenetesen meghatott a folyamat, ahogy szinte kapkodta a fejét a tökéletes megoldásért, amellyel mindenki jól jár; ahogy kétségbeesetten próbált megkímélni két nőt, akit szeretett, hogy egyiknek se essen bántódása, még ha közben az ő szíve bele is szakadt. Végeredményképp kijelenthetem, hogy Ridge egyetlen hibája talán az, hogy a szíve mást diktált neki, mint az esze heh, szarvashiba, s az, hogy hiába szeretett tiszta szerelemmel két nőt, a világ és társadalom olvasatában ilyen akkor sem létezik. Válassz és sírj, ez a jelszó. 

És itt van a kutya elásva. Elképesztő mekkora bélyeget nyomnak az ember véleményére egy-egy karakter érzelmei. De megnézném, hogy ki olvassa el úgy ezt a regényt, hogy nem érez együtt a főszereplőkkel még a nehéz időkben is, mikor mind hibákat követnek el.

Még bőven lenne miről mesélnem, rengeteg mondanivaló ragadt bennem, mégis úgy érzem, itt kell a szöveget rövidre zárnom – most, még viszonylag spoilermentesen, mert bár rengeteg komoly és fontos téma kerül elő a regény folyamán, amelyek megérnének egy-egy bekezdést itt, gondolom jó lenne, ha ti is mind úgy meg tudnátok rajtuk lepődni, mint én. Ha ti is egyaránt felfedezhetnétek a fordulópontokat, az összefüggéseket, néhol a hiányosságokat is, melyek nekem talán szúrták a szemem, másnak pedig tán fel sem tűnnének.

Mindent összevetve ajánlom a regényt a romantikus, NA műfaj minden kedvelőjének, azon belül is azoknak, akik vágynak valami üdítő színfoltra a sok hasonló történet tengerében. Azoknak, akik szívszorító, és gyönyörű szerelmek alakulását követnék nyomon, s nem félnek a fájdalomtól a sorok között – a hétköznapi értelemben vett fájdalomtól, a bűntudattól, a szeretettől való megfosztástól, mégis mindezt hatalmas drámák nélkül. Azoknak, akiknek még nincs elegük a szerelmi háromszögekből – vagy azoknak, akiknél már tele vele a hócipő, mert ez még ebben a klisé felállásban is valami egész különleges. Azoknak a CoHo rajongóknak, akiknek eddig talán kimaradt az életéből ez a kincs. S végül ajánlom az Egy nap talánt mindenkinek, aki úgy érzi, ez az értékelés neki szól, ez a könyv kicsit az övé is, mert ez olyan 400 oldalnyi csoda, amit megéri átélni mindenkinek legalább egyszer – legalább, bár én magam biztos vagyok benne, hogy nem most került kezembe ez a könyv utoljára. :)

Kedvenc karakterek:

Colleen Hoovernek egyszerűen tehetsége van hozzá, hogy telepakoljon egy könyvet jobbnál jobb, erős személyiségű karakterekkel, melyek ráadásul mind egyediek, és különbözők, így jócskán megnehezíti a választásomat… Warren, Maggie, Sydney és persze Ridge… mind-mind nagyon a szívemhez nőttek, és ott is maradtak jóban-rosszban, mikor aranyosak voltak, mikor hülyeségeket tettek… jóban, rosszban, egészségben, betegségben, örömben és bánatban… szóval értitek. Mindig.  

Kedvenc részek:

Tudjátok… igazából tetszett az egész… de ha igazi, kedvenc-kedvencről van szó, akkor skippelném a nyitást és a könyv befejező harmadát. Ne értsetek félre, mert a kezdés ütős lett, az utolsó fejezetek is szépek, csak… azt hiszem egyszerűen túlságosan szerettem a szereplőket ahhoz, hogy élvezni tudjam a szenvedésüket, sokkal jobban kedveltem a történet többnyire békés és szívmegszakadás-mentes közepét. És ha már itt vagyok, muszáj még megemlítenem valamit… a dalok. Nálam az abszolút csúcspont ebben a történetben az a sok, csodaszép szám volt, amelyet Sydney és Ridge a Cédrus Hangjainak írt… egyszerűen szavak nincsenek rájuk – de ezt nem most mondom utoljára ;)

Kedvenc idézetek:

„Veszettül bukom a zenészekre, de inkább csak a fantázia szintjén. Ők egy külön faj, és a nagy részük alkalmatlan a párkapcsolatra.”

***

„ – Dobnál nekem egy sört?

Bólintok, és visszamegyek a konyhába. Kinyitom a hűtőt, és a polcra pillantok, ahol Hunter sörét szoktam tartani. Rádöbbenek, hogy már van a hűtőmben „Hunter-polc”, és pont így kezdődik. Először csak egy polc a frigóban, aztán a fogkeféje a fürdőben, egy fiók a szekrényemben, aztán szép lassan úgy beleszövi magát az életembe, hogy soha többé nem lehetek egyedül.”

***

„Nem olyan volt ez, mint amikor az ember szomjas, és vizet akar, vagy éhes, és enne valamit. Ez valami telhetetlen, mohó vágy volt, amit már régóta hordoztam magamban, és beteljesülésért kiáltott. Fogalmam sem volt róla, hogy a sóvárgásnak ekkora ereje van. Minden egyes porcikádba beférkőzik, és milliószorosára fokozza az érzékeidet. A pillanat hevében felerősíti a látást, és csak arra az emberre tudsz koncentrálni, aki ott van veled. Felerősíti a szaglást, és hirtelen olyan részletekre leszel figyelmes, mint hogy a haja frissen van mosva, és az ingét most szedte ki a szárítóból. Felerősíti a tapintást, amitől libabőrös leszel, az ujjbegyeid bizseregnek, és azt kívánod, hogy újra és újra megérintsen. Felerősíti az ízlelést, amitől a szád éhesen keresni kezdi a másikét.”

***

„A vágyat könnyen le lehet küzdeni, főleg, ha csak testi vonzalmon alapul. A szív ellen harcba szállni már sokkal nehezebb feladat.”

***

„Szia, szív! Hallasz? Te és én mostantól hivatalosan is harcban állunk.”

***

„Hátat fordítok neki, és elindulok a nappali felé, mielőtt még meglátná, mit művel velem. Nem tudom, miért akarom megjátszani magam előtte, de valahogy mindenki ezt csinálja. Eltitkoljuk az érzéseinket azok elől, akiknek a leginkább meg kellene mutatnunk. Úgy rejtegetjük őket, mintha bármi szégyellnivaló lenne a természetes reakciókban.”

Borító: 5/5*

Még akkor figyeltem fel rá, mikor híre-hamva sem volt a magyar kiadásnak, és mondhatni szerelem volt első látásra. Azt sosem tudtam volna megmondani, pontosan miért… egyszerűen csak az összhatás tette ezt, üde volt, fiatalos, esztétikus… számomra megkockáztatom, hogy tökéletes is, úgyhogy miután a KMK bejelentette, hogy elhozza a magyar Colleen Hoover rajongóknak is a történetet, ezerrel szurkoltam, hogy tartsák meg az eredeti borítót. Kérjetek és megadatik. Imádom *-*

Pontozás: 5/4,5*

Egy fikarcnyival sem vártam kevesebbet, mégis meglepett, amennyit ez a könyv adott. Alapból úgy kezdtem neki, hogy tudtam, éreztem, hogy imádni fogom, bíztam Colleen Hoover kreativitásában, egyediségében, tehetségében, megvett a borító, a fülszöveg… azonban azt még így se hittem volna, hogy ennyire  magával ragadó történetnek lehetek a részese általa, hangozzon ez akármilyen klisésen is. EZ egész nyugodtan hangozhat úgy, mert a könyv aztán egyáltalán nem az. Koránt sem átlagos karakterek, különleges kapcsolatok, helyzetek, amelyek akár mindennapiak is lehetnének, de valahol mindig van egy csavar, amitől az Egy nap talán története több. Mert valamivel minden oldalon bizonyítja, hogy ez egy egyedülálló sztori, olyan, ami nyomot hagy maga után az ember lelkében, agyában… és helye lesz a szívében is. Talán nem tökéletes… látni benne az apró hibákat, pontatlanságokat, a részletesség hiányát, ráadásul ott az „ízlések és pofonok” duma, de én még ezzel együtt is azt mondom, megéri adni neki egy esélyt, mindenkinek. ;)

  

Extra

Mint arra már kitértem a poszt során, nekem a dalok voltak igazán a gyengéim a könyvben, ahogy általánosságban a zene is az. Ebben a sztoriban nyert újra bizonyságot, hogy egy-egy szám mennyivel többet képes elmondani, mint a puszta szavak, olyan dolgokat fogalmaz meg, amiket kimondani gyakran túl nehéz, vagy nem is merünk. Összességében, a zenének hatalmas ereje van, ezt tanúsíthatja minden alkalom, mikor főhőseink alkottak, zenét és dalszövegeket szereztek együtt, s végül olyan műalkotások születtek, amelyek egésszé tették a történet érzelmi oldalát. Mint az a könyvben is meg van írva, a benne leírt szövegek Colleen Hoover Griffin Petersonnal való közreműködése nyomán hallgatható formába lettek öntve anno, így gondoltam elhozom nektek is az Egy nap talán lejátszási listáját. :)

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!