Tavi Kata - Nyitótánc (Sulijegyzetek-sorozat 1.)

Sziasztok! A hetekben jelent meg Tavi Kata nagysikerű Sulijegyzetek sorozatának harmadik része, a Táncvarázs ezért mára az első rész, a Nyitótánc könyvkritikájával készültem Nektek, hátha felkeltem azok érdeklődését, akik még nem ismerik a sorozatot. (:

Eredeti cím: Nyitótánc

Oldalszám: 358

Megjelenés: 2013.

Kiadó: Könyvmolyképző  (Vörös pöttyös könyv)

Ár: 2799 - 

Lilla imád táncolni, ezért alig várja az új gimit a tánccsoporttal, az új barátnőket, no meg a helyes fiúkat.

Csakhogy a szomszédba költözött nyáron a leghelyesebb srác, akit valaha látott… a kosaras Krisztián, aki úgy fest, mint egy rockisten.

A szülei szerint valaha ők barátok voltak, de akkor miért olyan elutasító Krisztián?

Mi zajlik a kosárcsapatban, miért marják egymást a fiúk, hol nyíltan, hol burkoltan? Tényleg a tehetség számít?

Mi történik a lányok között? Hogyan lehet barátságból csatározás, szeretetből irigység és gyűlölet? Forrong a lánycsapat!

Lilla nagyszájúan lavíroz az iskola nyüzsgő életében, barátságok és szerelmek között. Szurkol a meccseken, szenved a feleltetések alatt, és hol pörögve, hol valami másra vágyva éli a középiskolások mindennapi, ám mozgalmas életét.

Vajon rátalál a boldogság?

Be kell ismerni, hogy ha az ember figyel, akkor felfedez néhány közös elemet itt is Leiner Laura Szent Johanna Gimi sorozatával, voltak ám hasonló érzést keltő jelenetek, ahogy nekem Jázmin karaktere is egy az egyben Kinga volt, de mindezekkel együtt is azt kell, mondjam, eddig ez volt a kedvencem a hazai gimis könyvek közül. A karakterek végre tényleg szerethetőek voltak, a suli jól megszervezett, és a tipikus gimis könyvhöz tartozó jeleneteken kívül fontos tartalmú részekre is felfigyelhetünk, ami kiszakít minket a megszokott vattacukorszerű, a diákok életét túl könnyűnek és szépnek bemutató világból, gondolok itt a Szabina-incidensre, vagy akár Gergő előnyeire a kosárcsapatban.

Nem mondanám, hogy egy az egyben
Lilla, de hosszas keresgélés után is ő
tűnt messze a legélethűbbnek. Bár őt
ilyen  kétségekkel teli arccal nem
tudom elképzelni...

Eddig azt kell mondjam, Lilla a legkönnyebben megszerethető magyar könyves főszereplő, akinek az élete végre nem csak a szeretett srác utáni epekedésből állt, mert ugyanolyan fontosak neki a barátai is, és a hobbija, a tánc. Azok a részek pedig, amiket mégis a Krisztián miatti szenvedéssel tölt… azokat nem bánom. Nem is lenne tizenöt éves gimnazista lány, ha sosem szomorkodna egy fiú miatt, és ő úgy érzem nem vitte annyira túlzásba, hogy felemelhessem ellene a hangom. Kifejezetten szerettem benne, hogy nem rágódott mindenen, hanem rákérdezett, ha úgy hozta a sors, összeveszett, de nem ült ölbe tett kézzel. Nem a megszokott szerencsétlen, „mit tehetnék én??” karaktert kaptuk, hanem egy önálló, kreatív, határozott és értelmes lányt. Ezt is megértük, hűha.  

Krisztián esete pedig még
Lilláénál is nehezebb volt...
Minden kosaras csak két méteres
és néger lehet...? 

Krisztián… kosaras… jó, meglehet egy tipikus tökéletesre szabott sablonszereplő, őt valamiért mégis kedveltem,, talán éppen azért, amit fentebb írtam… a kosár az egyik kedvenc sportom, egyszerűen nem tudtam ellenállni. Persze ettől még ott van az az oldala is amit azért fogadok csak el, mert kosarazik ami idegesítően emlékeztet egy másik szabványkarakterre, Cortezre… ez az egyszer kedves, egyszer bunkó, egyszer beszól, aztán ha úgy tartja kedve táncol velem egy titkos randin dolog nem jön be. Bár a helyzet valamennyivel jobb, mint Corteznél, Krisztián is elég zárkózott, és nehéz megérteni, mit miért tesz, és miért úgy viselkedik, ahogy. (A különbség, hogy Lilla valamivel erősebb karakter, aki nem hagyja magát ide-oda rángatni.) Eléggé megszerettem, de a való életben valószínű, hogy az őrületbe kergetne a hülye hangulatváltozásaival… 

Flóra, Gréta és Jázmin mind teljesen más embertípust személyesítenek meg, aminek örülök, hiszen egy jó barátság alapja nem feltétlenül az azonos érdeklődési kör, vagy hasonló tulajdonságok kell legyenek. Flóra eleinte magabiztos és határozott, később inkább csapongó, Jázmin szintén eltökélt, kicsit büszke és öntelt, na meg gúnyos, de mégis jó barát, Gréta pedig… olyan csöndes és visszafogott, annyira észre sem lehetett venni, hogy lenne formáló hatása a történetre, hogy már el is felejtettem a nevét. Kristóf és Márk már más tészta. Egy ideig ott tartottam, hogy nem is bírtam különbséget tenni kettejük között, de mikor végre megtanultam, ki kicsoda, akkor már Kristófot szerettem jobban. Nem csoda, hiszen klassz neve van. HALIHÓ, FROZEN RAJONGÓK!! A Kristófot csak „pár” kilométer választja el a Kristoff-tól. És gúnyos, kicsit aszociális, de jó barát. 

Bocsi, de ezt muszáj volt (:

Maga a történet is tetszett, de ez talán az utolsó oldalakon érte el a csúcspontját: egyszerre hangolódtam le, és emeltem kalapot, mert fiataloknak írott regényekben folyton a nyálcsorgatós hepiendekre törekszenek… ez meg nem az. Habár megszerettem annyira a karaktereket, hogy a legjobbakat kívánjam nekik – és szurkoljak, hogy Krisztián meg Lilla összejöjjenek -, jól esett nem a megszokott, elcsépelt befejező jelenetet látni, hanem… a valóságot. Azt hiszem ez a valóság. Fontosnak tartom, hogy az olyan könyvek, amelyek akár rólunk is szólhatnának, tényleg szólhassanak rólunk. És ez nagyjából ezt adta, amit nem győzök megköszönni. Mondjuk sorozat... és őszintén meglepett lennék, ha az utolsó, a negyedik rész is hasonlóan reálisan érne véget... de ne szaladjunk ennyire előre. 

Kedvenc szereplőim: Lilla, Krisztián, Kristóf, Jázmin, Aliz

Kedvenc részeim: 

Bár az elég rövidke részlet volt, de az is, mikor Lilla és Krisztián összefutnak a folyósón, és a srác megkérdezi, hogy minden rendben van-e (56. oldal); 

„A vendégem vagy a mai macskamentésre” (75. oldal); 

Krisztián és Lilla a Zéróban + dalszövegfordítás (122. oldal); 

Veszekedés a kosármeccsen. Elég rosszul hangzik, de az a fajta ember vagyok, akik pattogatott kukoricával nézné végig, hogy mindenki összeveszik mindenkivel. Izgalom. Akció – már amennyire akció lehet a gimiben. Imádom. (154. oldal); 

Matchbox ajándék… Megszakadtam a röhögéstől, másrészt viszont rém aranyos rész (194. oldal); 

Nyitótánc (207. oldal); 

Lilla Havasiéknál, pillangó és DVD-zés (262. oldaltól); 

Nosztalgia és csók (324-325. oldal); 

Krisztián bulija (akcióóó…), veszekedés (354. oldal)

Kedvenc idézeteim:

„Tizenegyedik parancsolat: ne másolj szoftvert!” :D Nekünk is jól jönne egy ilyen jófej infótanár.

„Anyám főállású pszichológus, apám főállású lelki beteg”

„Ez a mi nyitótáncunk” 

„Lehet, hogy bennem van a hiba, de be kell vallanom, sosem értettem az angol nyelvű regényekben azt a pillangós dolgot. Mármint amikor azt olvasom egy könyvben, hogy a regény főhősnőjének gyomrában pillangók verdesnek, ha éppen feltűnik a színen szerelme tárgya. Már elképzelni is tiszta brutál ezt a szitut. Imádom a lepkéket (az állatkert lepkeháza szerintem varázslatos hely), na de a gyomromban? Szegények. Akik ilyeneket írnak, azok nyeltek már le véletlenül bogarat? Na és a gyomorsavról hallottak már” – Végre egy normális ember! Köszönöm, köszönöm, köszönöm.

„- Nyolcévesen kiábrándultam az iskolai farsangokból – mondta színtelen hangon. – Akkor verekedtem először egy lány miatt.

Korán kezdted – akartam mondani, de aztán mást kérdeztem.

- Sűrűn verekszel lányok miatt?

A kérdés hallatán félrebillentette a fejét, és enyhén elmosolyodott.

- Azóta nem, mert csak kevesen érik meg a fáradságot. Az a lány sem érte meg.

- Értem. Fogadjunk, hogy hősies fellépésed után lelépett a hátad mögött egy kilencévessel”

„Kárpáti, ma is az alsós matematikakönyvedből készültél?

Kárpátira ráférne már egy jegy, de ha feleltetem, ez a jegy nem lesz jobb egyesnél.

Szívesen kihívnám Kárpátit a táblához, hogy oldja meg a házi feladatként kapott példát, de vacsorára haza kell érnem.

Kárpáti, azért nem adok egykettedet az órai munkádra, mert év végén belezavarodnál az átlagszámításba.

Kárpáti, ha még egy dolgozatodat el kell olvasnom a héten, visszaadom a diplomámat, és elvonulok pár évre a hegyekbe meditálni.

Kárpáti, a kedvedért be fogom vezetni az egyes alát!”

„Szerintem minden lánynak joga van elérhetetlen pasikért, például színészekért vagy zenészekért rajongani, függetlenül attól, hogy van-e barátja, esetleg titkos szerelme” – Van hát! Egész könyves háremet tudhatok magaménak, most semmi gond nincs ezzel. 

„Valószínűleg ez fiúbetegség. Miért olyan nehéz kinyögniük annyit, hogy „csinos vagy”?”

Borító: 5/3 – Alapból nagyon jó, az oldalán lévő spirál, a szöveg alatt lévő füzetlap jól szemlélteti, hogy sulis regényt tart kezében az olvasó, a felső fél pedig kellemes, téli hangulatú, a lány is szép… de ha az a lenti gyerek Krisztián akar lenni, akkor szerintem orbitálisan mellélőttek…

Pontozás: 5/4 – Tetszett, de mint sok sorozatnál, itt is azt érzem, ez még csak a kezdet, és a következő rész még több meglepetést tartogat. Tartogatom a maradék pontot. 

Hatalmas ölelés;  csak egy-két nap és újra találkozunk, valószínűleg valamilyen karácsonyi poszttal (:

"Nem csillagainkban, Brutus, a hiba, hanem magunkban" | John Green - Csillagainkban a hiba

Sziasztok! Mára egy könyvkritikával készültem, de bocsássátok meg, ha nem leszek túl összeszedett, nehezemre esik értelmesen és összefüggően beszélni olyan műről, ami ennyire mély hatással volt rám, és amit ennyire megszerettem. Tudom, sokan osztoztok velem ebben az érzésben. Sokan nem. Összességében ez egy elég megosztó történet, de kétségkívül nagyon mély tartalmú, tragikus, komoly mégis gyakran szórakoztató hangvételű; nem más, mint…:

Eredeti cím: The fault in our stars

Oldalszám: 296 

Megjelenés: 2014

Kiadó: GABO

Ár: 2990 - (puhakötésű)

A rákellenes csodagyógyszer összezsugorítja a tumort, és biztosít még néhány évet Hazelnek, ám ő így is folyamatosan a végső stádiumban van, és a diagnózisában már megírták az élete utolsó fejezetét. De amikor a támaszcsoportban megjelenő, isteni Augustus Waters képében bekövetkezik a nem várt fordulat, Hazel történetét is át kell írni… 

Először kezdeném néhány olyan dologgal, ami teljesen spoiler-mentes, hogy azok is elolvashassák, akik még nem ismerik a történetet, aztán áttérek majd a cselekményleírást is tartalmazó részekhez, azt viszont mindenki csak saját felelősségre olvassa, nem akarom senkinek sem lelőni a poént (már ha mondhatjuk így).

Borító 5/5 - Ebből kettő félével is találkozhatunk, van a filmes képpel díszített, és az eredeti, amely stílusa teljesen összhangban van a többi John Green könyvvel. Nekem ez utóbbi van meg, és bár szívesen nézegettem volna Gus-t a könyv fedelén is, nekem ez is nagyon tetszik. A címhez passzolnak a pici csillagok a kék háttéren, és amit sokan nem, én viszont külön szeretek ezekben a kötetekben, hogy sárga mezőben mindegyiken van pár figyelemfelkeltő szó, ami valahogy jellemzi vagy a cselekményt, vagy magát a könyvet. 

Shailene Woodly, a filmadaptációban

Fülszöveg: Na, ez az a rész, ami leginkább spoiler-mentes, ugyanis a regény alapvető témáján, a rákon kívül ez igazán semmit nem mond, de az érdeklődést azért felkelti.  

Írói stílus, szereplők: Nekem mind az író stílusa, mind a történetet „mesélő” Hazel stílusa nagyon szimpatikus, pont az az önirónia, szarkazmus jellemzi, amit annyira szeretek, amiért legszívesebben sok-sok pici csillagot és pluszpontot osztogatnék. Fogok is.

Sőt, Hazel Grace már önmagában sok-sok plusz pontot érdemelne. A hozzáállása az élethez, a küzdelme a betegséggel. És az, hogy akármilyen helyzetben is legyen, ha tudja is, hogy meg fog halni és nincs sok ideje hátra, attól az életét még nem úgy éli, hogy arra vár, egyszer csak vége lesz: megmarad a humora, a személyisége és a lazasága, például a rákkal szemben is. Mindenki elé példaképként állhatna. 

Fordítás: Ezzel volt, egy-kettő problémám, de ezek sem lényegesek. Mivel eredetiben nem olvastam a regényt, tartalmi eltérésekre, hibákra nem figyelhettem fel, viszont mikor Hazel Grace minden féloldalon elejtette a „ja” szócskát (az „igen” vagy „persze” mint kulturáltabb szinonima jobban esett volna a szememnek), az már bosszantó volt. És.. á, értem én a helyzetet, de… (: Rendben, ezen inkább jót nevetünk.

„ Nem vok csúf. Te vaccsúf, orrcsöves lány.”

Spoiler alert

És akkor most jöjjenek a cselekményleírósabb részek már amennyiben ilyen szó létezik, de erősen kétlem!

Az első fontosabbnak mondható momentum az, mikor a két főszereplő találkozik – a változatosság kedvéért itt nem vehető elő a gimi folyosóján egymásba botlós jelenet, mert mindketten, Hazel és Augustus is rákosként/volt rákosként vesz részt a támaszcsoport ülésén, Jézus Szó Szerinti Szívében. És itt Gus már a kezdetektől belopta magát a szívembe, mind a kijelentése, miszerint nem vonja meg magától azt az örömöt, hogy szép embereket nézzen, mind a metafora által. Ez utóbbi különösen fontos, hiszen a későbbiekben is megmutatkozik, hogy Augustus ilyen metaforakedvelő ember, gondoljatok csak a tulipánokra, meg a holland szoborra.

„Azután Augustus Waters a zsebébe nyúlt, és elővett egy doboz cigarettát, igen azt! Kinyitotta, a szájába dugott egy szálat.- Ez komoly? – kérdeztem.  Szerinted ez menő? Úristen, most rontottál el mindent!- Milyen mindent? – kérdezte felém fordulva. A cigaretta meggyújtatlanul lógott mosolytalan szája sarkában.- Az egész mindenséget, amiben egy srác, aki nem csúnya, nem buta és semmilyen értelemben sem elfogadhatatlan, megbámul engem, színésznőkhöz hasonlít, és arra kér hogy nézzek meg egy filmet a házában. De természetesen mindig van egy hamartia, a tiéd ez, ó, istenem, van egy ROHADT RÁKOD, mégis pénzt adsz egy cégnek, hogy MÉG TÖBB RÁKOD lehessen. Úristen! Hadd közöljem veled, milyen érzés, ha nem tudsz lélegezni: SZAR! Ez totál kiábrándító. Totál.
[…] – Nem árt, ha nem gyújtod meg – mondta, miközben a mama megállt. – Én pedig sosem gyújtom meg. Ez egy metafora: a fogad közé szorítod a gyilkost, de nem adsz neki hatalmat a gyilkolásra.- Metafora – ismételtem kétkedve. A mama várt.
- Metafora – felelte Augustus.
- Úgy döntöttél, hogy a metaforikus felhangok határozzák meg a viselkedésedet… - mondtam.- Hát persze. – Elmosolyodott. Széles, lökött, valódi mosollyal. – Nagyon hiszek a metaforákban, Hazel Grace.” 

A lényeg; Hazel és Gus már az elejétől fogva szimpatizálnak egymással, de arra, hogy rendesen beinduljon a kapcsolatuk várni kell. Itt kell, hogy megemlítsem, Hazel rákos, rengeteg baj van a tüdejével, a fiú pedig volt oszteoszarkómás, de már több mint egy éve tünetmentes – tudniillik, az oszteoszarkómánál nagyon nagy a gyógyulási arány, így jogosan feltételezhetné mindenki, hogy Gus már jól van: közlöm, aki ezt hiszi, téved. De aki olvasta a történetet, az nem hiszi, tehát nem is tévedhet, így egyedül az hiheti most, hogy Gus egészséges, aki még nem olvasta a könyvet, de ezek szerint tele akart lenni spoilerrel, nem hallgat a jó szóra, és idemerészkedett. Szégyellje el magát. Szóval, Hazel késlelteti a dolgot, hiszen ő, a maga szavaival élve gránát, amolyan időzített bomba, és mikor „felrobban”, nem akarja, hogy sokak megsebesüljenek, magyarán, minél kevesebb embert enged közel magához, annál kevesebbnek okoz majd fájdalmat a halálával. De a körülmények úgy hozzák, hogy végül ő lesz a bomba hatóköre, és Augustus a bomba. Ha már így sikerült a végére ugorjak az egész történetnek, akkor gyorsan ejtek pár szót a befejezésről, hogy aztán – kicsit – kellemesebb vizekre evezhessünk.

A könyvet szünet előtt pár nappal kezdtem,aztán letettem, vagy két hétig hozzá sem nyúltam, mert féltem szembenézni Gus halálával. Szünet utáni valamelyik nap döntöttem el, hogy nem hagyom, hogy legyőzzön a történet, tehát este odakészítettem magamnak egy másik John Green könyvet, hogy rögtön belevethessem magam valami újba, miután kiborulok, és felütöttem a regényt ott, ahol abbahagytam, ahol Augustus elmondja a lánynak, hogy rákos. És túlestem rajta, nem sírtam, nem akadtam ki – természetesen szomorú voltam, de – elfogadtam, mi történt, mert sikerült úgy tálalni, hogy ne a világfájdalom jöjjön át leginkább. Örülök, hogy nem hagytam félbe, mert bár az első fele is tetszett – már az első oldal is – azért így kerek a történet.

De elég nagyon ugrottam, pontosan az első fejezettől a végéig, így kimaradt például az egész Amszterdam-kaland, ami elég eseménydúsnak nevezhető. A cél először is az, hogy felkeressék Peter Van Hautent, a Mennyei megbántás íróját, és érdeklődjenek a regény folytatásáról, de az a nap enyhén szólva máshogy alakul. Jogos feltételezés, hogy két rákos gyerek nem tud csak úgy átrepülni a tengeren, de nem annyira, hogy erre ígéreteket lehessen alapozni, igaz? Ugyanis Van Hauten pontosan ezt gondolta, mikor felajánlotta, térjenek be hozzá, ha Amszterdamban járnak. Így végül fény derül rá, hogy a sok-sok év során, amely a Mennyei megbántás megírása óta eltelt, az író egy szemétláda alkoholista lett, de jobb későn jönni rá, mint soha. A látogatás veszekedésbe és kiabálásba torkollik, és természetesen haragban is válnak el, de ez nem jelent kilépőt Van Hautennek a történetből, mert ha úgy vesszük még egész nagy szerepe lesz; mikor megjelenik Gus temetésén, és azokban a levelezésekben, amiket Gusszal folytattak.

„Én jó ember vagyok, de szar író. Maga szar ember, de jó író. Jó csapat lennénk.”

Nos, beszéltem Hazelről, Gus-ról és Peter Van Hauten-ről, de még lenne egy fontos szereplőnk, akiről nem szeretnék megfeledkezni, mert színt vitt a történetbe. Isaac, attól függetlenül, hogy a legszerencsétlenebb név tulajdonosa nekem az Isaac névről csak Newton jut eszembe, és rá nem szívesen gondolok… á, csak fizika undor, semmi komoly, annál jobb személyiséget tudhat magáénak. Az elején még kicsit furcsa szemmel néztem rá (elég morbid ez a szemes mondás, hogy pont a vak Izsákról van szó…), de az ominózus törős-zúzós epizódtól kezdve ott van a kedvencek között. 

„Jól van, szóval ma reggel elmentem a klinikára, és mondtam a sebészemnek, hogy inkább süket lennék, mint vak. Ő pedig azt válaszolta: „Ez nem így működik”, mire én: „Ja, tisztában vagyok vele, hogy nem így működik, csak azt mondtam, inkább süket lennék, mint vak, ha volna választásom, bár tisztában vagyok vele, hogy nincs”, ő pedig azt mondta: „Nos, a jó hír az, hogy nem leszel süket”, mire én: „Köszönöm, amiért elmagyarázta, hogy a szemrákomtól nem fogok megsüketülni. Olyan szerencsésnek érzem magam, amiért egy magához fogható szellemóriás kegyeskedik megoperálni.” 

Kedvenc idézetek:

"Kezit csókolom! Az édes lánya szemétséget csinált és most épp azt bosszuljuk meg. Ugyan nem vagyunk nagy szám! Hármunknak összesen van öt lábunk, négy szemünk, két és fél működő tüdőnk, de van két doboz tojásunk is, úgyhogy én az ön helyében visszamennék a házba.”

***

 „Olyan hullámvasúton ülök, barátom, amely csak fölfelé megy”

***

„Miért bámulsz így rám?

Augustus féloldalasan mosolygott. – Mert olyan szép vagy. Számomra gyönyörűség nézni a szép embereket, és egy ideje úgy döntöttem, hogy nem tagadom meg magamtól a létezés egyszerűbb örömeit.”

***

 „Néha elolvasunk egy könyvet, és az eltölt ezzel a különös, biblikus rajongással, és szent meggyőződésünk lesz, hogy az összetört világot nem lehet újra összerakni addig, amíg minden élő ember el nem olvassa azt a könyvet. Azután vannak olyan könyvek, mint a Mennyei megbántás, amelyről nem lehet beszélni másoknak, olyan különlegesek, ritkák és a tieid, hogy az érzelmeidet reklámozni árulásnak tűnik” - Nos igen. Általában ezt érzem egy jó könyv után, és mikor ezt a részt olvastam, átöleltem a könyvet örömömben, amiért végre valaki megfogalmazta és leírta azt, amit én nem tudok. Köszönöm. 

***

 „Ez a baj a fájdalommal. Megköveteli, hogy érezzék”

***

„Szép kis háború – mondta megvetően. – Mivel háborúskodom? A rákommal. És mi a rákom? Én vagyok. A daganatok belőlem vannak. Éppen olyan fixen belőlem, ahogy az agyam és a szívem. Ez polgárháború, Hazel Grace, és előre tudni lehet, ki győz.”

***

„- A nosztalgia a rák mellékhatása – mondtam.

- Dehogy, a nosztalgia a haldoklás mellékhatása – felelte.”

***

„- Csak abban reménykedem – fordult vissza Gushoz -, hogy olyan figyelmes, értelmes fiatalember lesz belőlük, mint te.

Megálltam, hogy ne kezdjek el hangosan öklendezni. – Nem is olyan okos – mondtam Julie-nak.

- Hazelnek igaza van. Mindössze arról van szó, hogy a nagyon mutatós emberek ostobák, így én felülmúlom a várakozásokat.

- Ez így van, elsősorban szexi – feleltem.

- Már-már vakítóan – válaszolta.

- Igen, meg is vakítottad Isaac barátunkat – bólintottam.

- Az borzasztó tragédia. De hát tehetek én a halálos szépségemről?

- Nem tehetsz.

- Ez az én keresztem, ez a gyönyörű arc.

- A testedről már nem is beszélve.

- De most komolyan, ne is hozd szóba a szexi testemet. Ne akarj meztelenül látni, Dave. Hazel Grace-nek, amióta látott meztelenül, végleg elállt a lélegzete – mondta, és az oxigénpalack felé biccentett.”

***

„Több szám kellene, mint amennyit vélhetőleg kapok, és istenem, de szeretnék több számot adni Augustus Watersnek, mint amennyit kapot! Mégis, Gus, szerelmem, el sem tudom mondani, milyen hálás vagyok a mi kis végtelenségünkért. A világért se cserélném el. Az örökkévalóságot adtad nekem  a megszámozott napokban, és én hálás vagyok érte.” 

***

„Az egyetlen személy, akivel igazán akartam beszélni Augustus Waters haláláról, az Augustus Waters volt.”

Pontozás: 5/5***** 

Így a végére gondoltam az összes fontos idézetet és képet - rengeteg van, és talán még így
sem került fel mind, még két képre sem. De talán ez lehetetlen.
Állítom, ez a könyv korunk új legendája lesz.

Jenny Han - A nyár, amikor megszépültem

Eredeti borító

Eredeti cím: The Summer I Turned Pretty

Oldalszám: 256 

Megjelenés: 2014.

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó

Ár: 2499 - (puhakötésű)

Ahogy beköszönt a nyár, Belly maga mögött hagyja az iskolai életét, és Cousins Beachre menekül, oda, ahol élete minden eddigi nyarát töltötte. A nyaralóban nemcsak otthon érzi magát, távol az otthontól, de a számára legkedvesebb emberek veszik körül: Susannah, édesanyja legjobb barátnője a fiaival, Conraddal és Jeremiah-val. Belly azóta üldözi a szerelmével Conradot, amióta az eszét tudja, de mindennél jobban reménykedik abban, hogy ez a nyár más lesz, mint a többi. Bár megjelenik egy új srác, Cam, aki egy kicsit elvonja a figyelmét, és Conrad testvére, Jeremiah is sóvárgó pillantásokat vet rá, Belly szíve már Conradé. Vajon a fiú is neki szánja az övét? Tényleg olyan nyár áll előttük, amely mindent megváltoztat?

Őszintén, halvány elképzelésem sincs, miért kezdtem neki ennek a könyvnek. Mármint, a borítója bár elég jó, nem annyira, hogy egyből megnyerjen magának, és a fülszövege sem egy nagy durranás. Teljesen átlagos, jelen időben játszódó, mindenféle paranormalitást nélkülöző történet. Átlagos emberekről pedig – valljuk be – néha már kicsit unalmas olvasni. Bár sokféle témájú és stílusú könyvet kedvelek, mostanában főleg azért olvasok, hogy kiszakadjak abból a világból, ahol élnem kell, és újat választhassak magamnak, olyat, ahol különleges, természetfeletti dolgok történnek, kihívásokkal kell szembenézni, harcolni kell, vagy csak szimplán egy alternatív, vagy jövőbeli helyen játszódik. Az ok egyszerű: annyival könnyebb elfogadni, hogy ezek a dolgok nem történnek meg velem, mint azt, hogy rengeteg dolog, ami alap az én korosztályomnál elkerül. Hát, én inkább várom, mikor toppan be hozzám egy Árnyvadász, aki a segítségemre szorul. Vagy mikor kell megmentenem a világot. Egyes-egyedül. Nagyobb esély van rá, mint sok mindenre, amiről más azt hiszi normális… Kívánságaimnak főleg a fantasy, sci-fi és disztópikus regények tesznek eleget – és most visszakanyarodok az első mondatra -, ezért sem értettem, mi vett rá, hogy belevágjak Jenny Han trilógiájába. Két dolog volt fix és adott: nyár, szerelem. Ebből annyit kaphat az olvasó, hogy egész életére megbénul tőle. Mégis, mikor gondolkodtam, milyen Vörös Pöttyöset vegyek majd, úton útfélen ebbe is belebotlottam, de elsiklottam felette. Aztán úgy gondoltam, mielőtt döntenék, hogy mit szeretnék, online beleolvasok párba. És úgy adódott, hogy ebbe is.

És olvastatta magát. Pedig nem egy nagy sztori. Megvan, amit ígér, nyár meg szerelem, félmeztelen fiúk, és egy a múlton sokan gondolkodó, megközelítőleg normális, mégis gyakran gyerekes és hisztis lány. Mégis, valamiért nekikezdtem este tízkor, és nem nyugodtam, míg be nem fejeztem. Hajnali egykor.

Közel ilyennek képzeltem Belly-t

A történet – épp, ahogy a címe is ígéri, sőt, maga a trilógia címe is – nyáron játszódik, egészen konkrétan azzal a nappal kezdve, mikor a főhősnek hivatalosan is megkezdődik a nyár. Nem június elseje, vagy hasonló. Az elmondottak szerint Belly – így hívják a főszereplőnket – mióta az eszét tudja, minden nyarat a bátyjával, az anyukájával, anyukája legjobb barátnőjével, Susannah-val és annak fiaival, Conraddal s Jeremiah-val töltött, nincs ez máshogy most sem. Így a könyv lényegében több szálon fut, már amennyiben két szálnak nevezhető, hogy a jelen mellett a könyvnek kábé a fele visszaemlékezésekből áll. Nem feltétlenül lelkesedek az ilyen megoldásokért, de itt kimondottan hasznos volt – még érdekes is -, mert segített jobban megismerni a főszereplőt. És ahogy láttam, Belly-re nagy hatással volt a múltja: a fiúk folytonos csúfolódása és lenézése valamilyen szinten kisebbségi komplexusokat okozhatott neki, ami szerintem még most is meglátszott olykor. Valami csak volt abban, mennyire felhúzta még mindig, ha gyereknek nevezték. Néhány kirohanásától eltekintve nem volt unszimpatikus, persze azt sem mondanám, hogy kedvenc főhősnőm, vagy neadj’ Isten a példaképem lett volna, hiszen ha megnézzük, tényleg elég gyerekes és hisztis, és be kell vallani, jó mélyen elég hiú is. Aztán ott van az is, ami magát a történetet adja: valahogy teljesen összekuszálja a szálakat mind saját magában, mind maga körül azzal, hogy sosincs tisztában az érzéseivel. Egyik percben csak Conrad lebeg a szeme előtt, mint első nagy „szerelme” (ezt a szót olyan nehéz nekem bármikor is idézőjel nélkül használnom, de bocsássatok meg érte), aztán Jeremiah-ra is féltékeny, ha más lánnyal látja, mindeközben pedig szédít egy harmadik srácot – lényegében azért, mert fel van dobva tőle, hogy a fiú végre szépnek tartja. Egy ideig még hihető, hogy tetszik is neki Cameron, de a végén az egész olyan „majd vele féltékennyé teszem Conradot” szagú lesz, nem is beszélve róla, hogy a végén milyen simán lepattintja. Megértem, hogy más éppen fontosabb az életében – le van verve nyilván Susannah miatt… de ez nem akadályozza meg abban, hogy a fiúval csókolózzon, csak abban, hogy visszahívja Camet, világos -, de azért nem lenne olyan megerőltető úgy bánni azzal a szegény szerencsétlennel, mint egy emberrel. Legalább azt közölhetné vele tisztességesen, hogy vége. DE, épp az előbb mondtam, hogy nem utálom Belly-t, szóval befejezem a szidalmazását, akármilyen jogos is éppen.

Térjünk át végre a többi szereplőre; szerintem érdemes lenne a középpontban álló Fisher testvérpárral kezdeni. Velem van a baj, de a nevet, vajon miért, csak a hallal tudtam összehozni. Kellemetlen élmény olyasvalakinek, aki irtózik a haltól. Ezúttal is nem titkoltan állást kellett foglaljak: a víz kiver Conradtól, legszívesebben odamennék, és egyszerűen képentörölném. Végig iszonyatosan viselkedik, önző és arrogáns, és érthetetlen, egyrészt játssza a nagytesót, máskor villódzó szemmel néz arra, aki egy szót is vált Belly-vel, de kerek perec kijelenti, hogy őt Belly csak ne szeresse, mert nem érdekli.

„Hát akkor ne szeress! Nem én vagyok az embered! Sajnálom!”

Ez azért fájna, nem? Mármint… az ember azt hinné, a bunkóságnak is van határa, de a könyvet olvasva rájövünk, hogy vagy tévedtünk, vagy pedig Conrad rutinos határátlépő. Hogy lehet ilyet mondani egy lánynak, aki éppen bevallja, hogy kislánykora óta szereti? Nem kérem, hogy örvendjen, vagy viszontszeresse – az a tetejébe még hatalmas klisé is lenne -, csak annyit, hogy reagáljon már emberibben! Ó, és hogy el ne felejtsem: azután sem viselkedett fikarcnyit sem szebben miután kiderült a mamája betegsége. Tőlem akár fejére is állhat a második meg harmadik részben, ő már most leírta magát előttem az egész trilógiára.

Ha így képzelem el Jeremiah-t, akkor
még jobban szeretem... 

Jeremiah… félretéve, hogy egy elképesztően szerencsétlen név tulajdonosa, közel s távol a legjobb ember az egész regényben. Nem áll szándékomban sokat szónokolni a tökéletlen tökéletességéről, de röviden összeszedve erényeit egyszerre vicces, kedves, odaadó, együttérző, mindig rendes Belly-vel és elképesztő aranyos, ahogy nagyfiú létére az anyjával is normális, és képes úgy és olyan formában szeretni, mint egy kisfiú: puszival, meg öleléssel, anélkül, hogy cikinek érezné.  Messze nem mondtam el mindent, szerintem, ha másért nem is, de miatta megéri elolvasni a könyvet, hiszen az első a kisugárzása, és az úgy jön le igazán. 

"Tehetsége volt ahhoz, hogy a jelenlétében jól érezze magát az ember."

Áttérve pár mondat erejéig Bell visszaemlékezésekben oly gyakran emlegetett „legjobb barátnőjére”: Taylor megtestesíti azt, mikor valakit tizennégy éves létére ribancnak lehet hívni. Összesen ennyi lenne a mondandóm; inkább tölteném magányba burkolódzva egész életemet, minthogy ilyen „barátnőm” legyen. A világból is kikergetne csupán azzal, hogy lélegzik.

"Annyi mélység volt benne, mint egy felfújható gyerekmedencében"

Steven nem tett rám különösebben nag benyomást, talán azért sem, mert a könynek csak elhanyagolhatóan rövid részében volt jelen. Akkor viszont hozta a sztereotíp báty szere

A szülőknek általában túl kevés szerep jut a fiataloknak írott regényekben, itt azonban szinte a nap huszonnégy órájában összezárva találjuk őket a gyerekekkel, és közben róluk is alakulhat ki véleményünk, hiszen többé-kevésbé megismerjük őket. Belly anyukája kicsit háttérbe szorul a fiúk mamája mellett, de amennyit láttam belőle, azzal elégedett lehetek. Susannah valamivel nagyobb figyelemnek örvend. Házigazda, szeretett fiú(k) anyja, leendő anyós, jófej „második anya”, beszélgetőpartner és rákos beteg. A felnőttek közül aránylag fontos, de a többi szereplőhöz képest nem kap elég figyelmet, ami engem csak azért sért, mert az egyik kedvenc szereplőm lett.

"Susannah szerint, amikor megszülettem, tudta, hogy a sors az egyik fiának szánt."

Kedvenc karakterek: Jeremiah, Susannah

Kép forrása

Kedvenc részek: Magam is furcsállom, de imádtam a legtöbb visszatekintést, plusz a Jeremiah + Belly jeleneteket,  talán kiemelve az együttalvást a végén. Ha valaki nem olvasta volna (az magára vessen a spoilerek miatt), az ne értse félre: nem úgy aludtak együtt, jó? (: Egy gyerekkorból megmaradt meghitt pillanat volt: #storytime Olyan, mint mikor Jacobbal álmodtam (igeen, Jacobbal, az Alkonyatból, kövezzetek meg). Csak annyi volt, hogy odamentem hozzá, megöleltem, ő pedig erősen visszaölelt, de szerintem ez volt az egyik legjobb álmom. És ennek köze sincs a Twilight-hoz, mikor olvastam, még csak nem is Team Jacob-os voltam (nem, mert én Team Miért Válasszak, Ha Mindkettőjüket szeretem? voltam. Azóta már egyértelműen Jacob-párti lettem…). Csak egy ember volt, akivel kellemes érzések kapcsoltak össze: mint szeretni valakit, és szeretve lenni. Olyan meghittség volt abban az ölelésben, amitől sírni támadt volna kedvem, mikor felébredtem. Jóóól van, Virág… Sztoriztam egyet, holott lehet, más nem is látja az összefüggést a két történet között… Megvan! Az összetartozás. Ez érződött, na. És tudom, hogy Belly meg Jeremiah is összetartoznak.

Kedvenc idézetek: 

„A fiúk ilyenek: összeverekednek, aztán elfelejtik.”

„Azon a nyáron kezdődött el minden. Azon a nyáron lettem szép. Azért, mert akkor éreztem először szépnek magam.”

„Egyszerre akarsz tortát, kekszet és fagylaltot enni…”

„- Te vagy a legönzőbb ember, akivel valaha találkoztam - mondtam lassan és kimérten. Minden egyes szóval ölni tudtam volna. Még soha életemben nem akartam ennyire megbántani senkit. - El sem hiszem, hogy valaha is azt képzeltem, szeretlek.

Arcából kiszaladt minden vér. Kinyitotta a száját, mintha mondani akarna valamit, aztán becsukta. Soha nem láttam még őt így, hogy kereste volna a szavakat.”

"Amikor lehűlt a levegő, a karomat kezdtem dörzsölgetni. Erre Cam levette a kapucnis hosszú ujjú pólóját, és odanyújtotta nekem. Ezzel egy álmom vált valóra – végre itt egy srác, aki nekem adja a pulcsiját, amikor fázom, ahelyett hogy önelégülten megállapítaná, milyen okos, hogy ő hozott magának, és nem fázik."

Borító 5/4 – Láttam már szebbet is életemben, de lényegében megtette azt, amit kell neki: csodálatosan visszaadta a könyv témáját és hangulatát, és mivel szerintem ez is a feladata, nem tudok mit felhozni ellene. 

Pontozás: 5/4 – Ha eltekintünk a természetfeletti és disztópikus kategóriáktól, akkor fel fog kerülni a toplistámra, az egyik legjobb eddigi Vörös Pöttyösöm volt és egyben bazinagy kellemes csalódást. Kénytelen leszek a közeljövőben a polcomra varázsolni a drágát, méghozzá a folytatásokkal együtt.

Elsősorban azoknak ajánlom, akik kedvelik az egyszerű szerelmi sztorikat, de megfelelő hangulattal bárkinek, bármikor olvasható – kiváltképp nyáron. Meglehet, és majdnem a tél első napján végeztem vele.

Hatalmas ölelés: Virág