Szóval... te pszichológus-hallgató vagy? | Kedvenc tévhiteim a pszichológiáról

Hát halihó. Nem láttuk egymást már egy ideje – nem tudok sokat, de ebben az egyben olyan biztos vagyok, mint Beck abban, hogy a maladaptív sémáink megváltoztathatóak! Amit az elmúlt hónapokban produkáltam, az a legkevésbé írható le blogolásként, én inkább csak afféle kétségbeesett kísértésnek nevezem, ugyanis bár vissza-visszatértem a felületre, nagyjából olyan haloványak voltak ezek a jelenéseim, mint a szellemek valami zs-kategóriás fantasy filmben. Akartam is itt lenni, meg nem is, de akarat ide vagy oda, képességem és őszinte lelkesedésem nem volt hozzá. Talán időnként beiktatott kényszerszünetekre vagyok programozva, vagy egyszerűen csak olyan szakaszba léptem az életemben, mikor nem tudtam már kellően azonosulni az eddigi munkámmal ahhoz, hogy ugyanúgy folytathassam. Ha meglátnám a lányt, aki egy éve ezt a blogot vezette, lehet meg sem ismerném, mi több, lehet ő sem ismerne meg engem. Úgyhogy mielőtt bármi másba belekezdenék, egy ünnepélyes félperc keretein belül hagynám, hogy a gimis Virág átadja a stafétát az egyetemista Virágnak, épp mint ballagáson a végzős zászlótartók a következő évfolyamnak. Igen, olyan lassan, kínosan és feleslegesen (meg amúgy durva egy éves késésben). Ez a kis szimbolikus képzeletbeli gesztus pedig álljon itt annak a változásnak a képviseletében is, ami a blogot érinti majd a jövőben – pontosabban érinti egészen ettől a pillanattól kezdve, ugyanis az ittmaradásom és kitartó lelkesedésem ára egy kis arculatváltás, ami mostantól veszi kezdetét – de őszintén remélem, hogy az elkövetkezendő pszichológiai kontentnek is meglesz idővel a maga közönsége.

Méltó kezdetként pedig ráfókuszálnék ennek a területnek a tévhiteire (a teljesség igénye nélkül), amelyekkel valljuk be, már akkor tele volt a padlás, mikor én még gondolatban sem jártam a pszichológia szak közelében – emiatt kevés esély van rá, hogy újat tudok mondani. Basszus, nem is akarnék. Mégis, a pszichológia szakon eltöltött első évem, valamint a felvételi időszak gazdagított néhány személyes tapasztalattal is arra vonatkozóan, hogyan néz ki a „pszichobiznisz” kívülállók szemével, úgyhogy a teljesség igénye nélkül összegyűjtöttem alább néhány kedvenc gyöngyszemem, amelyek nem győznek megnevettetni jobb napjaimon – és egyben kegyetlenül ingerelni a rosszabbakon.

"Olyan csendes vagy, hogy lenne így belőled pszichológus?"

Életem örökzöld kedvence, mi több, a pszichológiával való közös történetünk unalomig ismételt, hol meglepetten, hol lekezelően és gúnyosan tálalt kezdete. Valamiért sokan kötik össze a szakmához való alkalmasságot a szociális viselkedés és kifelé fordulás mértékével – kapcsolat mutatkozik itt azzal a szintén hibás felfogással, miszerint a terapeuta feladata annyi, hogy beszélgessen a pácienssel… Nos, igazából egy efféle munka nem a smalltalk képességeket méri, a pszichológus az igazat megvallva elsősorban csendes megfigyelőként van jelen és hallgat, ezentúl konstruktív kérdésekkel segíti a páciensét a haladásban, az értésben – kibontakoztat, nem pedig uralja a beszélgetést. Úgyhogy kérlek, hagyjatok fel azzal, hogy megkérdőjelezitek és/vagy számonkéritek a csendesebb, visszafogottabb, magánakvalóbb ismerőseiteket, mikor ezt a pályát választják – az ilyen kérdések destruktívak, bántóak, és mellesleg rátok is elég rossz fényt vetnek, hiszen anélkül, hogy ezt kimondanátok, azt kommunikáljátok, hogy fogalmatok sincs arról, mit jelent ez a hivatás. Érdeklődjetek miért választották ezt az irányt vagy mi motiválja őket ahelyett hogy rögtön ellenvetéseket fejeznétek ki a céljaikkal kapcsolatban.

Pszichológus hallgató, mint ingyen terapeuta

Család, ismerősök, barátok… onnantól, hogy megkezded az első féléved, hirtelen mindenki biztosra veszi, hogy szert tett egy ingyen pszichológusra – mikor ez eszükbe jut, igazából lelki szemetesre és instant problémamegoldóra gondolnak jobbára – úgyhogy hirtelen megszaporodnak a „mély beszélgetések” és a megszokottnál gyakrabban kezdődnek úgy mondatok, hogy „te pszichológus leszel, mondd meg nekem hogy…”. Ismerem a jelenséget, de akármilyen nehéz is, muszáj megtanulni kijelölni a határokat, és lezárni az átjárást. Van különbség mély családi vagy mély baráti beszélgetések, meg szakmai segítségkérés között, s utóbbi egyrészt felborítja a közeli kapcsolatok egészséges dinamikáját, másrészt full etikátlan, s nem utolsósorban kedvenc filozófia professzorom az első előadáson a lelkünkre kötötte, hogy nem fogunk civilben pszichologizálni, mert idegesítő.

A pszichológus megoldja helyetted a gondjaid

Nem Karen, a gondjaidat senki sem oldja meg helyetted, még a pszichológusod sem. Sokak elképzelésével ellentétben a kezelés nem annyiból áll, hogy a páciens elpanaszolja az életét, a pszichológus meg majd gyorsan meggyógyítja – egy terápia a páciens igenis aktív energiabefektetését igényli, továbbá szilárd hajlandóságát arra nézve, hogy segítsen magán és a helyzetén. Ha erről az oldalról ez nincs meg, a pszichológus sem tud csodát tenni – ha viszont a fenti feltételek a páciens részéről teljesülnek, akkor egy jó szakember rengeteg építő jellegű tanáccsal tud szolgálni, amelyek segítik a fejlődést. De nem, önmagukban nem ezek oldják meg a problémákat. 

A pszichológus hallgató /pszichológus mindenkinek a veséjébe lát

Mit a vesédbe, hát a tudattalanod legfeltáratlanabb és legmocskosabban perverz részéig is ellát a lézerszemével és természetfeletti gondolatolvasó skilljeivel! Persze, nyilván vannak jelek, amelyekből egy jó emberismerő, vagy egy kifejezetten emberismerettel foglalkozó szakmát tanuló egyén képes olvasni: egyes verbális megnyilvánulások egyértelműen árulkodnak bizonyos mögöttes vonásokról, ahogy a testbeszédből is rengeteg mindent leszűrhet az, aki odafigyel, de ez a kulcsszó: a figyelem. Nincs mögötte varázslat, nincs mögötte szuperhősképesség, egyedül az odafigyelés meg kiegészítő tudás, de hangsúlyoznám, még így sem vagyunk képesek kézrátéttel / fél szempillantással megismerni és kielemezni a teljes lelkivilágod. Istenem, ha így volna, a pszichológus már halott szakma lenne, ezt le merem fogadni.

Egy pszichológusnak nincsenek gondjai, hiszen ő saját maga terapeutája

Zárójelben szeretném megjegyezni, hogy nem hallottam még szívsebészről, aki képes lett volna elvégezni saját magán egy dupla bypass műtétet – noha kiválóan megtanulta, hogyan is kellene nekilátni. Szívsebészünk a rossz ketyegőjével meglátogat majd egy másik szakembert – és ez így egészséges a pszichológusok esetében is, mi több, egyes gyakorlati ágazatok kötelezően elő is írják, hogy a terapeuta maga is megadott óraszámban kezelésen vegyen részt, mielőtt praktizálni kezd (lásd: pszichoanalitikusok). Kiindulva másik közkedvelt sztereotípiánkból, miszerint pszichológia szakra csak lelki sérültek érkeznek, ez nem is ostoba ötlet, de ebbe már ne menjünk bele. Lényeg a lényeg, a pszichológia egy hivatás, azon túl viszont a terapeuta is csak egy ember, akit ugyanúgy megillet a segítség, mint bárki mást.  

A pszichológus hallgatókból mind terapeuta lesz

Nos, kedves felebarátaim az úrban, lóf*szt lesz. Bár a többség automatikusan egy bizonyos képre asszociál ha egy pszichológus hallgató jövője a téma, a koránt sem rövid képzésünk olyan kimeneteleket is rejt magában, amelyekben nem szerepel kanapén fekvő páciens (ami amúgy is inkább klasszikus pszichoanalitikus jellegzetesség, mintsem terápiákra általánosan jellemző helyzet, de úgyis tévhitekről beszélünk…). A magánpraxis koránt sem az egyetlen valid forgatókönyv, hiszen rengeteg intézmény igényli pszichológusok munkáját, kerülhetünk óvodákba, iskolákba, munkahelyekre, börtönökbe, lehet belőlünk kutató pszichológus, mediátor, gyakran akár reklámszakember is, és ne feledkezzünk meg azokról a hallgatókról sem, akik inkább a munka- és szervezetpszichológia felé orientáltak, hiszen ők gyakran válnak cégek HR osztályának munkaerőjévé. A sor nagyon hosszan folytatható, de a lényeg annyi: a pszichológus képzés nem korlátozódik a klinikumra.

"Pszichológus? Miért nem beszélgetsz inkább a barátaiddal??"

Elvetemült ötletem támadt, de… nem lehetne mindkettőre alapozni? Ajánlatos így gondolkodni nagyobb problémák esetén, elvégre mindkettőnek megvan a haszna, mindkettő szükséges, de teljesen más végeredménnyel és hatékonysággal bírnak, így nem helyettesíthető egyik a másikkal, magyarán: a barátod nem a pszichológusod, a pszichológusod pedig nem a barátod. Egy baráti beszélgetés sokat tud az ember lelkén könnyíteni a mindennapokban, és kellően mély kapcsolat esetén ebbe komolyabb, személyesebb témák, problémák megvitatása is beletartozhat, viszont az ezek megoldásához kellő segítséget nem szabadna innen várnunk. Tartsuk szem előtt, hogy a barátság egy szubjektív, érzelmeken alapuló kapcsolat, melyben olyan tényezők is közrejátszanak, mint részrehajlás, vagy a másik fél óvatossága, hogy ne bántson meg. A pszichológus objektivitása, valamint a tényleges szakmai háttértudása ellenben egy idő után nem csupán a probléma kibeszélésének megkönnyebülést okozó érzését vonja magával, mint a baráti beszélgetések nagy része, hanem ténylegesen képes előmozdítani a páciensét a fejlődés irányába.

Joanne Ramos - A Farm

„Nem hallottad a hírt, hogy ma már semmi se szent? Minden eladó. Beleértve mindenkit, ebben a babagyárban is.”

Eredeti cím: The Farm

Oldalszám: 444

Megjelenés: 2020

Kiadó: Park

Ár: 4490 –

„Az élet jövedelmező biznisz, amíg betartod a szabályokat.”

A New York állambeli Hudson-völgyben egy minden létező kényelemmel felszerelt luxuswellnessközpont bújik meg: bioétrend, személyi edzők, napi masszázs – mindez ingyen. Mi több, komoly pénzt kap, aki itt tölti az idejét – többet, mint amiről valaha is álmodott.

Hogy mi benne a csapda?

A vendég kilenc hónapon át nem hagyhatja el a létesítményt, minden lépését felügyelik, el van zárva a külvilágtól és korábbi életétől erre az időre, amíg ő mindent annak rendel alá, hogy megszülje a tökéletes kisbabát. Valaki másnak.

A Farm sodró lendületű, provokatív, szívszorító olvasmány, a végletekig viszi az anyaságról, pénzről, értékrendekről való gondolkodást, és alapvető kérdéseket tesz fel arról, mekkora áldozatra hajlandók a nők azért, hogy jobb jövőt biztosítsanak maguknak és szeretteiknek.

Jaj gyerekek… én valami bitang régen olvastam disztópiát, de egyébként is, épp amennyire hevesen vonz a műfaj a maga teljes lelki nyomorba döntő vízióival, épp annyira viszolygok is jobban elmerülni benne. Persze egy feminista disztópiának kikiáltott sikerlistás, béranyaság központú regény nem olyasvalami, ami mellett az ember szó nélkül elmegy… úgyhogy egy gyors fülszövegátfutást követően elég hamar biztos lettem abban, hogy Joanne Ramos debütáló könyve olyasvalami, amire nekem feltétlenül szükségem van az életembe. Az már más kérdés, hogy az írónő úgy vélte semmi szükségem disztópiára igazából, úgyhogy azt jól nem is kapok… ennek ellenére az elégedettségem emiatt épp nem szenvedett csorbát. Lényeg a lényeg: ne hagyjátok magatokat átverni, ne higgyetek a szélsőséges összehasonlításoknak, ne higgyetek minden könyvre aggatott címkének. Nyissátok ki, fedezzétek fel magatok, hogy mit tud adni a könyv – mert igenis adhat sokat, csak kellő mód tiszta lappal kell nekiállni. Nem fogjátok benne felfedezni az 500 évvel későbbi világot, és nem, az sem valószínű, hogy megkapjátok általa az új Szolgálólány meséjét – de ha ezeket a torz elvárásokat elengeditek, egészen biztos hogy meg fogjátok találni a regény értékeit.

Azt hiszem az embereket valamilyen mód megnyugvással tölti el úgy gondolni erre a történetre mint olyasmire, ami messzi jövőbe ültetett fikció csupán. A felvetett témák szélsőségessége talán olykor túlságosan felkavaró ahhoz, hogy bátran tudatosíthassuk, ezek közelebb állnak a valósághoz, mint hinnénk. A regény központját jelentő béranyaság intézménye manapság sem ismeretlen – számos hírességről hallani, akik ezt a módszert választja a gyermekvállaláshoz, akár azért, mert egy terhesség nem illeszthető be elfoglalt mindennapjaiba, akár terméketlenség vagy más komplikációk miatt. Annyira már senki sem lepődik meg rajta, hogy ez igenis része a jelennek. S itt jön képbe a kérdés: vajon mit tud A Farm prezentálni, ami a 21. század egy ilyen ismert és alkalmazott jelenségét kétségbeejtő, de legalábbis mélyebb, kritikus gondolkodásra ösztönző szintre emeli?

Szervezettséget. Talán ez a szó fogja meg elsőre leginkább a lényeget. Bár a béranyaság szervezettségéről, s egyáltalán, lehetőségéről való elmélkedést végig elkíséri egy erős ellentétekre épülő kettősség – amire később még kitérek –, az első gondolatom mégis az volt, hogy ez nagyon nincs rendben. Ez beteg. Ez lealacsonyító.

A regényt végigkísérő négy különböző szemszöget és storyline-t egy dolog fűzi össze mindvégig: az úgy nevezett Golden Oaks nevű intézet, vagy hogy tisztább legyen a kép, a Farm. Most belemehetünk, hogy kinek mi jut eszébe erről a szóról. Nekem a haszonállatok például. Meg egy olyan rendszer, amelynek a tagjai mintegy arcuktól és identitásuktól megfosztott gépként funkcionálva szolgálnak egy felsőbb hatalmat. Bevallom, számomra végig nehéz volt nem úgy tekinteni a Farmra, mint egy babagyárra, mint egy tenyészhelyre. Csak azt láttam, hogy rengeteg nő élt egybeterelve, gyakorlatilag megfosztva rengeteg alapvető emberi jogától, a testét bérbe adva és kiszolgáltatva, miközben mindenki azon fáradozott, hogy változatos módokon biztosítsák, hogy a folyamat eredményeképp létrejövő „produktum” – babának is hívhatjuk – a lehető leginkább minőségi legyen. Megrendelőhöz méltó.

Mindez persze nem ingyen és önkéntes beleegyezés nélkül történt, ez szüli a fent emlegetett kettősséget. A Golden Oaksba vonuló béranyáknak tekintélyes summa üti a markát mind havi szinten, mind – nem csekély – szülési bónusz formájában, amennyiben sikeresen kihordanak és világra hoznak egy milliárdos bébit. És azzal természetesen muszáj számolni, hogy az ezt a lehetőséget kihasználó nők nagy része nehéz sorsú, mindennapi megélhetéséért is keményen küzdő bevándorló, akinek ez hatalmas lehetőség arra, hogy biztosabb életkörülményeket teremtsenek nem csupán maguknak, de legtöbb esetben nekik kiszolgáltatott gyermekeiknek, családjuknak is. Egy esély a megélhetésre. A másik oldalon viszont szerintem kénytelen az olvasó belegondolni, hogyan is hívjuk azt, mikor valaki a testi szolgáltatásokat kínál pénzért cserébe. És miért lenne ez az eset más?

És itt akadok el a filozofálásban, ugyanis az érme két oldalának ellentétét látszólag nem lehet feloldani. Egyrészt mélységesen elszomorító, hogy a nők egyenlőségéért, az objektifikálásának megszüntetéséért folytatott harc ellenére a 21. században még mindig ott tartunk, hogy vannak nők, akik efféle lealacsonyító munkát végeznek, vállalva ezzel hogy nap mint nap megfosszák őket személyes értéküktől. Másrészt viszont talán bele se gondoljunk, hányan volnának képtelenek megélhetést teremteni maguknak, amennyiben nem lenne adott számukra a pénzkeresetnek ez a formája.

Persze durvának tűnhet, ahogy a béranyaság rendszerét a prostitúcióhoz mérem – bár béranyai szempontból szerintem van ráció a párhuzamban, természetesen érdemes a témát sokkal körültekintőbben kezelni, így nem is vinném tovább ezt a hasonlatot. Elvégre megvan a lehetőségnek a pozitív oldala is, mondjuk a béranyát fogadó szülők szempontjából. Vetélések sorozata után, különféle nőgyógyászati komplikációk esetén, vagy amennyiben az anya biológiailag képtelen lenne maga kihordani egy gyermeket, egy ilyen esély lehet a legszebb ajándék például – igazi családra vágyó, de ebben valamely fenti módon akadályozott szülők esetében csodálatos, hogy lehet találni efféle alternatívát, és igazán, nem is lenne fair dolog megtagadni tőlük ezt az örömöt. Az már más kérdés, hányan teszik le voksukat egy béranya mellett, pusztán mert tartanak a terhesség alatt felszaladt plusz kilóktól (????), vagy éppen nem illeszthető be életük sodró lendületébe ez a kilenc hónap – ezek az indokok jellemzőek A Farm ügyfeleire is, ezért is éreztem fontosnak kitérni rájuk egy kicsit. Nem annyira, hogy igazán felbosszantsam magam… de annyit megjegyeznék mindenesetre, hogy ha túl elfoglalt vagy kihordani egy babát, akkor valószínűleg ahhoz is túl elfoglalt leszel, hogy felneveld. A gyerek pedig nem dísznek van, nem egy tartozék, amit beszerzel életed bizonyos szakaszában, mert miért ne, legfeljebb porosodik majd kicsit egy halványkék tapétájú kisszobában. A gyermek egy felelősség, egy szüleire bízott, kiszolgáltatott kis élet, akinek igényei vannak. Ha annyi időt, és törődést nem akarsz – tehát tényleg nem arról van szó, hogy biológiai értelemben képtelen vagy, hanem valóban, komolyan nem akarsz – áldozni rá, hogy végigcsináld vele azt a kilenc hónapot, akkor hogyan, kérdem én, hogyan lehetne számítani rá, hogy a születése után biztosítani fogod a szükségletei kielégítését – és nem csak a fizikait, anyagit, hanem az érzelmi igényeinek is eleget teszel? Nem, nem akartam ideges lenni. De azért… egy kicsit mégis sikerült azzá válni.

Egy szó mint száz, a farm, a Golden Oaks mint intézmény nálam tehát picit elbukott mindkét oldalról, a béranyákat tenyészállatokként tartják, az ügyfelek meg a legtöbb esetben csillagászati összegeket zsebből kipengetnének, csak hogy ne zavarja meg életüket a reggeli hányinger… és engem ez taszít egy kissé. Ennek ellenére a megjelenő ötleteket, ezt az egész témát mindenképpen a regény értékei között tartom számon, elvégre feszegesse akármennyire is az ember morális tűrésküszöbét, annyit muszáj elismerni, hogy rendkívül gondolatébresztő hatású, egy percig sem tudja hidegen hagyni az olvasót, és ez szerintem minden könyv kapcsán csakis pozitívum lehet. Elvégre nincs is rosszabb, mint közömbösen érni egy történet végére.

A téma tehát csillagos ötös, de ami magát az eseményfolyamot illeti… annak adtam volna még időt kiforrni a publikálás előtt. Joanne Ramos kiváló alapot teremtett, tökéletesen választotta meg a központi karaktereket is, viszont mintha mindezek után megtorpant volna kicsit, nem tudva mit kezdjen velük. Így a cselekmény igencsak lassúra sikeredett, sokszor elég nagyok voltak az időbeli ugrások, és végül sokkal nagyobb hangsúlyt kaptak a szereplők közti viszonyok, a karakterek motivációinak, belső világuknak feltérképezése (a jellemfejlődésük mondjuk nem, amit kicsit sajnálok) – miközben a cselekmény tyúklépésben araszolt csak előre. Nem mondom, hogy ez feltétlen a regény rovására ment, elvégre így is élvezhető volt és informatív, mi több, magával ragadó – átmenetileg kihúzott az olvasási válságból is, képtelen voltam letenni –, de az így is kétségtelen, hogy ki lehetett volna többet hozni az írónő ötleteiből, ha még ül fölötte egy kicsit. Vagy nem is tudom… felfoghatjuk úgy is, hogy ez kellett az ára legyen annak, hogy Ramos annyi értékes témát felvetett – hiszen meg ne feledkezzünk arról, hogy a béranyaság mellett milyen fontos szerepet kapott a bevándorlók helyzete, a szülőkkel való viszonyok jelentősége, a célok eléréséért való kemény küzdelem, a gazdagok és szegények közti szakadék… és még sorolhatnám. Noha ezek inkább afféle felvetések csak, ösztönöznek a további gondolkodásra, de nem kerülnek olyan mély kibontásra, mint feltétlen érdemelnék.

Akárhogy is, debütregényként A Farm azért mindenképpen hozott egy szintet, ami után kíváncsiak várnám az írónő többi irományát is – nem volt tökéletes, voltak pillanatai mikor megharagított, Jane-t pedig néha nagyon szerettem volna megcsapkodni az élhetetlen viselkedése miatt… de mindezek ellenére örülök, hogy nem maradt ki ez sem az életemből.

Kedvenc karakterek:

Nehéz feladat elé állítana a „kedvenc karakterek” pódiumára állítani bárkit, de akár egy finomabb rangsor kialakítása is bőven több lehet ezúttal, mint amire jó szívvel vállalkozhatnék. A Farm központi szereplőgárdája rendkívül változatos, képviselteti magát benne számos különböző származású, anyagi vagy társadalmi helyzetű, életfelfogású nő, és ha ez még önmagában nem lenne elég dícséretes húzás az írónő részéről, Joanne Ramos még arról is gondoskodott, hogy egyikük se legyen még véletlenül sem egyoldalúan pozitív vagy negatív karakter. Maenek, Jane-nek, Ate-nek és Reagannek is megvoltak a maguk előnyös és hátrányos tulajdonságai, a rokonszenves és taszító gondolatmeneteik, a jó lépéseik és az elítélendők… és bár emberivé ez tette őket, ugyanúgy ez lehetetleníti most el azt is, hogy mérlegre helyezhessük a személyiségüket. Fogjuk fel ezt úgy mint előnyt a hitelesség szempontjából – elvégre a való világban sem mérhetjük ki patikamérlegen az emberek belső értékeit, kuszább az élet ennél.

Kedvenc részek:

A könyv közepe. Tudom, marha konkrét vagyok. De a regény első fejezetei még… nos, langyosan lengedeztek szerteszét, így az ember meg sem érezte igazán a jelentőségüket. Ezzel szemben a végső szakasz a könyv korábbi nyugisan haladó cselekménye után túl hirtelen akart túl sok meglepetést okozni – és míg a fordulatok, a sokkhatások legtöbbször pozitívumai egy történetnek, ha van, amihez mégsem illenek, akkor az A Farm. Engem sokkal jobban magával ragadott a Golden Oaks rendszerének részletezése, a hátsó, manipulatív mozzanatok összekötése, valamint a karaktermélységek kibontása.  

Kedvenc idézetek:

„A petesejt csak azért növekszik benned, hogy minden hónapban kilökődjön, ez olyan, mint a levágott lábujjköröm vagy a lenyesett haj a fodrászüzlet padlóján. Minek hagyni pocsékba menni, ha más fel tudja használni?”

***

„Jó kislány, de nagyon erős akaratú.”

Az óvónő ezt fejcsóválva mondta, mintha szégyellni való dolog lenne. Mintha a jó kislány és az erős akaratú ellentmondásban állna egymással.”

***

„Ő még sosem araszolt el a szakadék széléig, nem nézett farkasszemet a halállal. Ő nem érzékeli, hogy az élet, az élet élésének aktusa vakítóan, szemkápráztatóan bátor tett - és törékeny is. Elég ha egyetlen gally elroppan az erdőben. Egyetlen mutáns sejt is elég.”

Borító: 5/5

Tudjátok, hogy van ez… az ember első látáskor még megáll gyönyörködni kicsit, hiszen mutatós borítóról beszélünk: kellően minimalista hatással, harmonikus színvilággal, lényegretörő kifejezőerővel és így tovább. Aztán a könyvet olvasva beindul az agyalás, és a lenyűgözött tűnődésünk másodperceibe beszivárog valami sokk-féle, felismerve azt, hogy ezek a színes-díszes-különleges méhek talán azért ilyen nagyon színes-díszes-különlegesek, mert így kelendő a jó árucikk – ugyanis most igenis arról beszélünk, hogy miként fest elénk A Farm egy olyan képet, melyben a nők teste árucikk csupán.

Pontozás: 5/4

Blogturné és nyereményjáték

Joanne Ramos debütáló regénye a Park Kiadó gondozásában jelent meg. A történet középpontjában olyan nők állnak, akik egy jobb élet reményében vállalják, hogy teherbe esnek és gyermeket szülnek a minden kényelemmel és luxussal felszerelt létesítményben- csak éppen nem saját maguk, hanem gazdag és befolyásos emberek számára. A könyv érdekes társadalmi és erkölcsi kérdéseket vet fel, melyekre ha ti is kíváncsiak vagytok, tartsatok kilenc bloggerünkkel, és nyerjétek meg a kiadó által felajánlott három példány egyikét!

A béranyaság intézménye nem ismeretlen a valóságban sem, sokan élnek ezzel a lehetőséggel, akiknek más körülmények között nem születhetne saját gyermeke. Mostani nyereményjátékunkban minden állomáson találtok egy fotót egy olyan hírességről, akinek gyermeke béranya segítségével született meg, a ti feladatotok pedig, hogy az illető nevét beírjátok a rafflecopter doboz megfelelő helyére.

(Figyelem! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.)

a Rafflecopter giveaway

Állomáslista

03.15. Könyv és más

03.17. A Szofisztikált Macska

03.19. Flora the Sweaterist

03.21. Utószó

03.23. Csak olvass!

03.25. Booktastic Boglinc

03.27. Zakkant olvas

03.29. Spirit Bliss Sárga könyves út

03.31. Never let me go

Kevin Lynch - Steve Jobs: Egy zseni életrajza

„Aki elég őrült ahhoz, hogy elhiggye, hogy meg tudja változtatni a világot, az meg is teszi.”

Eredeti cím: Steve Jobs: A Biographic Portrait

Oldalszám: 272

Megjelenés: 2019

Kiadó: Kossuth

Ár: 5990 –

Egy öntörvényű zseni, aki átírt minden szabályt. Steve Jobs megváltoztatta a világunkat.

A lebilincselően érdekes kötet a huszonegyedik század egyik legnagyobb hatású újítójának életét és korszakalkotó újításokban bővelkedő munkásságát mutatja be. Az információkban gazdag életrajz szemléletes grafikákkal kísérve kalauzol végig a zseniális és céltudatos Steve Jobs életútján és karrierjén.

Hogyan alapozta meg leleményes üzletemberként elképesztő sikereit? Hogyan rivalizált éveken át Bill Gatesszel? Hogyan hajtotta őt mindvégig az újítás vágya? A műszaki fejlesztések megszállottja izgalmas és tragikusan rövid élete során gyökeresen átalakította a telekommunikációt – és sok szempontból a mindennapi életünket is.

Ahogy egy barátnőm felhívta rá a figyelmem, meglenne a humoros oldala annak, ha egy iPhone-on pötyögve kezdenénk el szidni Steve Jobst – de én azt mondom megvan abban is a szépség, ahogy az életrajzáról szóló értékelést az Acer laptopomon gépelem, Samsung mobillal lőtt képeket szúrva közbe. Amúgy semmi reklám, eskü – ez csak a helyzet iróniája, meg ilyesmi. Mint például az, hogy gyakorlatilag egy iPhone vagy MacBook kezelésére is képtelen digitális bennszülöttnek csúfolt, de valójában abszolút mértékben technikai analfabétaként szándékozom ma a fenti készülékek megálmodójáról szónokolni. Itt megjegyzem, ilyen mértékben még nem kellett egyszerre, töményen szembesülnöm az informatikai hozzá nem értésemmel – keményen visszajöttek az infóérettségis flashbackjeim az Inteltől, AMD-től, processzoroktól, flopiktól és portoktól, amiket fogalmam sincs, hogy tudtam egykor a fejembe passzírozni, de annyi fix, hogy mostanra nem emlékszem róluk valami sokra. Szóval Steve Jobs vs. Virág, 1:0.

Egy szó mint száz, igazából Apple és Steve Jobs téren teljesen tudatlan emberként vágtam bele ebbe a könyvbe – mert igen, mint az elég hamar tudatosult bennem, néhány termékcsoport összekötése egy személlyel még nem számít tudásnak, különösen, hogy rosszabb napjaimon szerintem lazán megeshetett hogy Steve Jobst Bill Gatesszel kevertem, de psszt, erről egy szót se senkinek! A lényeg, hogy így aztán elég bő újdonságértékkel szolgált a könyv számomra – de ki merem jelenteni, hogy olyan kötetről beszélünk, ami mindenki számára hordoz új információt, garantáltan többet is, mint amit hirtelenjében képes az ember befogadni. Ez természetesen nagy pozitívum, magával von azonban egy apró tanácsot részemről: érdemes az életrajzot inkább kisebb porciókra osztva olvasni, letenni olykor, hagyni ülepedni, ugyanis együltőben pörgetni végig előidézhet… valami csömör félét. Mikor már nehéz követni a számtalan termék nevét és számát, mikor annyi az új név, hogy meg sem kíséreli az ember beazonosítani őket és mikor beüt a felismerés, hogy néhány óra leforgása alatt akár harminc évet felölelő szakaszt olvastál át.

Az információgazdagság tehát mindenképpen a kötet előnye, valóban segített okosabban csukni be a könyvet mint ahogy kinyitottam, és némi technikai „tudás” félén túl rengeteg – számomra – fun facttel is gazdagodott a lelkem általa, amit tudhatjátok, hogy mindig értékelek. Ki ne találná például érdekesnek, hogy az Apple megalkotója úgy tartotta, hogy kizárólag joghurton és gyümölcsön élve nem szükséges fürdenie, mert nem fog izzadni ilyen étrendhez tartva magát? Na és azt, hogy a munkatársai erre tett panaszai miatt a főnöke az Atarinál kénytelen volt áthelyezni éjszakai műszakba? Na ugye. (Azért nem csak Jobs testszagáról sikerült információt gyűjtenem ez alatt a 270 oldal alatt, megnyugtatnék mindenkit.)

Amit tartalmi szempontból kiemelnék, még ha csak röviden is, az Jobs magánember oldala és ennek a könyv által való kissé tüzetesebb megismerése – miután elsősorban üzletemberként beszélünk róla, nevét gyakorlatilag egy márkával azonosítjuk, s összességében is hajlamosak vagyunk munkásságát helyezni előtérbe magával az életével szemben, mindenképpen hasznosnak tartom, hogy ezúttal beleláthattunk kicsit mindennapjaiba, különös szokásaiba, gondolatmeneteibe, emberi kapcsolataiba. Még ha mindez nem is feltétlen egy rokonszenves, szerethető képet eredményezett végül. Számomra legalábbis egyáltalán nem – elmondható, hogy a szemlélő Jobs karizmája, üzleti sikerei, forradalmi újításai által kialakított jó véleményét könnyedén ellensúlyozhatják a férfi nevelőszüleivel, legközelebbi barátaival, vagy akár Chrisann Brennantól született lányával szembeni megnyilvánulásai.

A kötet vissza-visszatér az ilyen jellegű életrajzi elemekre – közben viszont természetesen időrendben haladva szépen sorra veszi Jobs karrierjének alakulását, kezdve alkalmi, inkább csak létfenntartás vagy hasonló célból végzett munkáival egészen a komolyabbak felé haladva, állomásról állomásra követve az Apple születését, nehézségeit, virágzását, újításait is. Mindez persze, megemlíteném ismét, rendkívül részletgazdagon van ismertetve, szerteágazó területeket is magába foglalva, így a különböző készülékek paramétereitől kezdve Jobs stílusának alakulásán át az üzletember legfontosabb alapelveiig mindent sikerült összeszedni ez alatt a közel 300 oldal alatt, amit érdemes – ennek pedig a minőségét sem nevezném mellékesnek. Valamennyi tudnivaló egy roppant igényes, színes-szagos (nem, nem annyira szagos, mint Jobs) kiadásban összpontosult: egy olyan igazán nívós, nehézlapú, színes, fotókkal, ábrákkal, grafikonokkal és hasonlókkal teli kötetben, amit konkrétan jó érzés kézbefogni, mert érzi az ember, hogy megéri az árát.

Viszont ha már tartalmon és megjelenésen túl járunk, nem mulasztanám el megemlíteni a könyv egyetlen – szerintem – jelentősebb hátulütőjét sem, mely a szerkesztésben rejlik, és épp amekkora áldásnak tűnik elsőre, épp annyira képes zavaróvá, s kifejezetten hátráltatóvá válni néhány fejezet után. Ugyebár életrajzunknak adott egy törzsszövege – ezekbe pedig olykor egy-egy információgazdagabb kiegészítő lap ékelődik közbe, változatos témákkal: érdekes adatokat olvashatunk ezeken az Apple I prototípusáról, Jobs előadói technikáiról, a NeXT Computerről, az úgynevezett „kék dobozokról”, Jobs különféle szabadalmairól és így tovább. Ami alapvetően nagyszerű dolog, hiszen egyrészt informatív, mutatós, és kiküszöböli azt is, hogy a főszöveg monotonná, esetleg unalmassá váljon, DE! Nagyon fontos lett volna ezeknek a kis kiegészítéseknek a tüzetesebb megválogatása, és az elhelyezésük mérlegelése, ugyanis feltűnt egy idő után, hogy elég kaotikus sorrendben tűnnek fel, jellemzően egyáltalán oda nem illő környezetben, így nem segítve bármi megértését, inkább csak akadályozva az életrajz szövegének értelmes olvasását. Egyik pillanatban még Jobs gimnáziumi szakköreiről olvashatunk, majd lapozunk, és megjelenik egy kétoldalas színes grafika az Atari Pong és Breakout játékairól – amelyekről mellesleg bő 30 oldallal odébb lesz csak szó – amit átfutva visszaugrunk a gimnáziumba és az üzletember akkori kedvenc zenéire. Nem sokkal később megjelenik egy információs lap az Apple I paramétereiről – noha az 50. oldalról nézve az Apple I még elvész a messzi-messzi távolban. Ez a kuszaság végül elveszi a szerkezeti változatosság értelmét és izgalmasságát – bevallom, én felfedezve ezt a következetlenséget, elkezdtem automatikusan átugrani azokat a lapokat, amelyek észrevettem, hogy nem kapcsolódnak az aktuális témához. Aztán tudjátok, hogy működik ez… az ember vagy visszaugrik rájuk, mikor aktuálissá válnak, vagy nem. Ahogy emlékszik. Mindenesetre amilyen apró részlet ez, épp annyira bosszantó is tudott lenni számomra.

De hogy mindent összevetve mit mondanék Jobs legújabb életrajzáról? Ha rapid ajánlást kérnétek tőlem, a szerkezeti gubanc lenne az utolsó dolog, ami eszembe jutna. Először is ajánlanám mindenki szíves figyelmébe… szimplán mert egy életrajz. És életrajzot olvasni azt hiszem hihetetlenül szuper dolog: összefüggésekben, konkrét, mindenre kiterjedő egészében látni és ismerni meg valakit; olyan tudással, olyan érdekességekkel gazdagodni, amiket nem olvashat el mindenki a Wikipédián… mindez szerintem többé tesz minket, ugyanakkor a specifikusan az adott témában érdeklődőknek a tudásvágyát is kielégíti valószínűleg. Úgyhogy nagyvilág technikai-analfabétái és Apple-szüzei, világegyetem Jobs-rajongói és iPhone-függői, gyülekezzetek és olvassátok!

Idézetek:

„Mindent megtettek azért, hogy ott tanulhassak, de egyszerűen nem akartam, hogy ott legyenek velem. Nem akartam, hogy tudják, hogy vannak szüleim. Azt akartam, hogy árvának tűnjek, aki egy hátizsákkal, vonaton járja be az országot, és a semmiből érkezett, nincsenek gyökerei, kapcsolatai, háttere.””

***

„[…] arra kell törekednünk, hogy képesek legyünk ösztönösen megválaszolni a bennünket egy adott pillanatban foglalkoztató kérdéseket […]”

***

„Sikere egyik kulcsa az volt, hogy az elérhető termékekkel kapcsolatos problémákra fűzte fel történeteit, így az Apple új terméke lehetett a hős, amely megmenti a közönséget a jól ismert kellemetlenségektől vagy súlyos hibáktól.”

***

„Két mérnököt csábítottak át a Hewlett-Packardtól a gép fejlesztésére, amelynek Jobs sokakat meglepve a Lisa nevet adta. Mivel Jobs akkoriban még nem ismerte el teljesen, hogy a lány valóban az övé, a cégnél sokan kényelmetlenül érezték magukat az elnevezés miatt. Regis McKenna egy teljesen hamis mozaikszót alkotott (Local Integrated Systems Architecture – helyi integrált rendszerarchitechtúra) a sajtó és a kiskereskedők számára. Házon belül a gúnyos „Lisa: invented stupid acronym” (Lisa: kitalált kamu mozaikszó) változat kezdett terjedni.”

Borító: 5/5

Nehéz az egyszerűséget még jobban értékelni, mint azt Steve Jobs teszi – de én tudjátok jól, hogy közel állok hozzá. Épp ezért tartom nagyra ennek a kötetnek a fedelét is: abszolút nem bonyolítja túl a dolgokat, sőt, konkrétan a legegyszerűbbre veszi a figurát a minimalista tipográfiájával és árnyékszerű profillal, mégis messziről magára vonzza a tekintetet, ezzel gyakorlatilag eladva magát. Jobs is imádná, ebben biztos vagyok.

Pontozás: 5/4

Blogturné és nyereményjáték

Ki ne ismerné Steve Jobs nevét? A 2011-ben elhunyt üzletember az informatika egyik legjelentősebb úttörője volt, az Apple egyik társalapítója, karazmatikus és felkészült előadó - a modern kor egyik zsenije. A Kossuth Kiadó jóvoltából most mi is kézbe vehetjük Kevin Lynch Jobsról írott életrajzát, melyben a szerző nemcsak a nyilvánosság által ismert figurát, hanem a magánember is bemutatja.

Ez alkalommal mindegyikünk blogján egy-egy képet találhattok egy olyan személyről, aki valamilyen módon fontos szerepet játszott Steve Jobs életében. A feladatotok annyi lenne, hogy a rafflecopter doboz megfelelő helyére beírjátok a képet szereplő ember nevét. A helyesen válaszolók közül egy szerencsés a könyv egy példányával lehet majd gazdagabb.

(Figyelem! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.)

a Rafflecopter giveaway

 

Állomáslista

02.24. Never Let Me Go

02.26. Flora the Sweaterist

02.28. Readinspo

Ezt hallgattam | 2020. január

Hát halihó! Eltelt már némi idő, mióta érdemben sikerült alkotnom itt valamit, de annyiról természetesen még időben tájékoztatnálak titeket, hogy szuperhős azóta sem lettem, így lehetséges az, hogy ezt az egyértelműen januári felütésű posztot így február végére időzítettem találó módon. Ne is törődjetek vele. Ugyanakkor ezzel az apró kezdeti bakival együtt is az a feltett szándékom, hogy a jövőben állandó rovatként tartsam fent ezt a havi lejátszási listát, miután sikerült rájönnöm, hogy talán semmiről sem írok olyan szívesen, mint zenékről – persze ezekről is tudok a legkevésbé értelmesen írni, de mit számít ez, a lényeg a lelkesedés! Első körben tehát a januárban szarrá hallgatott számaimat szedtem egy playlist formájú csokorba – ez kicsit… nos, eklektikus lett, nagyjából olyan, mint egybekötni egy napraforgót a vörös rózsával, de talán épp ennek köszönhetően találhat majd benne mindenki olyan darabot, amivel maga is bővítheti kedvenceinek listáját. (A képekre kattintva hallgathatjátok is ezeket a csodákat) Enjoy!

Shaunta Coburn – Grateful

Nem gondoltam volna, hogy a véget nem érő személyiséglélektan tételek tanulása alá bekapcsolt random instrumentális spotify playlist lehet egyéb is, mint elviselhető háttérzaj mielőtt az ötperces studybreakben benyomom a Dancing in the Darkot, hogy aztán vállalhatatlan táncmozdulatokkal adjam ki minden felgyűlt feszültségem, de… de mégis. Lehet több. Például természetes lelőhelye ennek a Grateful c. csodának, aminek a megszületéséért bizony én is határtalanul grateful vagyok. Most nem mondom, hogy minden éjjel erre alszom el… de minden másodikon, talán. Valami hihetetlen mód megnyugtató, elringató dallam – egyedül a hosszával kapcsolatban vannak kifogásolnivalóim, de hát valamit valamiért.

The Crew Cuts – Sh-Boom (Life Could Be A Dream)

Roy Orbison – Ooby Dooby

Kisebb időutazást kell végrehajtani, hogy elérkezzünk a fenti két szám keletkezési időpontjához, és ez bizony még csak a jéghegy csúcsa, már ami a januári 50-es évek hangulatomat illeti. Elvistől kezdve Gene Vincenten és Dean Martinon át Roy Orbisonig akadt mindenki a repertoáromban, de a vizsgaidőszak által megterhelt agyam a Sh-Boom és az Ooby Dooby c. remekműveket találta legalkalmasabbnak arra, hogy az utolsó két agysejtem kiélhesse magát valamire. Ezúton is elnézést az alsó szomszédoktól a dübögésért, az oldalsóktól pedig azért, hogy a vágyottnál többször hallhatták felcsendülni megtört hangomon, hogy ubidubi. Elnézést kérek.

Gilbert O’Sullivan – Nothing Rhymed

Még nővérem mutatta néhány hónapja, és akkor is elismerőn bólogattam rá, de mostanában érett be egészen ez a szám, kezdve azzal a különleges és számomra kifejezetten otthonosan meg szeretetteljesen csengő hanggal, amit ez a fiatalember produkál, folytatva a sodró lendületű, mégis nyugodt dallammal, bezárólag a szöveggel, amit természetesen már kívülről tudok, és aminek minden sorának őszinte rajongója vagyok.

„This feeling inside me could never deny me the right to be wrong if I choose

And this pleasure I get from say winning a bet is to lose”

Eric Clapton – Cocaine

Eric Clapton – Layla

Bár utólag szégyellem kissé, hogy nekem ez a név eddig ilyen maximális mértékben kimaradt az életemből, de Eric Claptonnak Eszti barátnőm mutatott be (sajnos nem személyesen, eh) az életmentő utazós playlistjeivel, amiért puszi és köszönet továbbra is! A Layla már az első akkordjaival teljesen a rabjává tett, ha nem hallgattam meg már az első két-három nap leforgása alatt is minimum harmincszor, akkor egyszer sem… aztán jött idővel a Cocaine – a szám, csak a szám –, de ahhoz ki kellett várni egy bizonyos idegi állapotot, ami a többnapos feszített tempójú biosztanulás hatására érte el a kritikus szintet.

„Like a fool, I fell in love with you, you turned my whole world upside down, Layla, you've got me on my knees, Layla, I'm begging, darling please, Layla, darling won't you ease my worried mind”

KALEO – Vor í vaglaskógi

Cigarettes After Sex – K.

Komplett lejátszási listát hozhatnék azokból a számokból, amiket a barátom mutatott és szerettetett meg velem az elmúlt két hónapban. Mintha nem lenne már alapból is elég csodálatos, még a zenei ízlésével is folyton levesz a lábamról – és mikor azt írom, folyton, azt úgy is értem, hogy folyton. Ha azonban szeretnék csak néhányat emelni ki a kiváló zeneválasztásainak bizonyítékai közül, akkor biztosan a Kaleo izlandi dalára, és a Cigarettes After Sex K. c. számára esne a választásom – egyszerűen ezredik hallgatásra is teljes testemben beleborzongok mindkettőbe, igaz, más-más okokból. Milliószor hallgatósak.

Oasis – Whatever

Találjátok ki, kik tértek vissza véletlen és abszolút nem akaratlagos, közel hétévnyi száműzetésükből a lejátszási listáimra! Ha az Oasisra gondoltatok, akkor sikerült beletrafálni, ugyanis minden számuk, amelyeknek a hajnali üvölttetésével anno az őrületbe kergettem a nővéremet újra előtérbe kerültek, hozva magukkal egy adag nosztalgiát, meg egy adagnál valamivel több önostorozást, amiért éveken keresztül hanyagoltam egy ilyen szuper együttest. A Whatever nem tartozott annyira a nagy kedvenceim közé régebben, idővel azonban beérett, és ezért is emeltem most ki elsősorban ezt a számot, de persze meg ne feledkezzünk a Don’t Look Back In Angerről, a Stand By Me-ről vagy a Live Foreverről… a Wonderwallról már nem is beszélve. Csapkodjatok már meg legközelebb, ha azon kapnátok, hogy nem hallgatok Oasist.

Chris de Burgh – In A Country Churchyard

Úristen, hát erről a számról annyit, hogy szintén a Spotify randomkodásának az eredménye, és röviden-tömören… nos, ez kell legyen az esküvői zeném ha egyszer mégis megházasodnék, és ebben nem nyitok vitát.

„Dressed in simple white and wearing flowers in her hair, music as she walks slowly to the altar, and picking up his bible then the preacher turns towards her, "Will you take this man to be your wedded husband?””

Alice Cooper – Poison

Bruce Springsteen – Dancing In The Dark

Újabb két gyöngyszem az Eszti által kreált lejátszási listáimról, és egyben januári dallamtapadásaim 98 %-ának okozói: a Poison és a Dancing in the Dark. Már néhány hallgatás után teljesen beették magukat a bőröm alá: a dalszövegeket a magaménak éreztem – érzem –, a ritmus pedig a legklisésebb kifejezéssel élve az ereimben lüktet… áh, inkább egyszerűen csak beismerem, hogy képtelen vagyok erről a két számról úgy írni, hogy az méltó legyen hozzájuk. Idegenek, komfortzónából kilépősek, mégis az év első hónapjának fénypontjai nálam, és egyben hűséges társaim a kemény tanulások közbe iktatott ötperces szüneteimben, mikor nagyjából másfél dal leforgása alatt kellett rendbetennem a lelkem a következő környi tételre.

„I wanna love you but I better not touch (don't touch)

I wanna hold you, but my senses tell me to stop

I wanna kiss you but I want it too much (too much)

I wanna taste you but your lips are venomous poison”

John Mark Nelson – Boy

Na, ez még egy olyan teljesen véletlen húzás, ami miatt áldom a Spotify-t – eskü, nem támogatnak ezért a posztért, bár lassan azt hiszem megérdemelném –, ugyanis az egyik napi válogatásomba lett bedoba így ismeretlenül… de szerintem tíz másodperc sem kellett ahhoz, hogy elkezdjem hegyezni a fülem. Olyan gyermeki ártatlanság sugárzik ebből a dalból, hogy azonnal belopta magát a szívembe, és egyben beindította a képzelőerőmet is, ami mindig hatalmas pluszpont egy szám javára. Ha becsuktam a szemem, úgy éreztem mintha nem lennék több nyolc évesnél, és plafonra ragasztott sötétben világítós csillagokat bámulva ábrándoznék arról, milyen lehet űrhajóval utazni. Nem tudom honnét származnak az ilyen benyomásaim, de tény, hogy sokkal maradandóbb élménnyé tudnak varázsolni amúgy egészen egyszerű dallamokat is.

„Dreams never take me far away, hide me from your love, wake to call your name; And when you slow down you’ll surely say: I know blowing in the wind there’s a voice that calls my name; “Don’t fear your life boy, grow and change.”.”

Bon Jovi – No Apologies

Kezdem azt érezni, hogy lehangolóan gyakran emlegetem a vizsgaidőszakot – mint látjátok, csak kicsit vagyok traumatizált, tényleg –, de muszáj megemlítsem, hogy bárminemű nyomás, megmérettetés, vizsgahelyzet, idegkimerültség és hasonló legfőbb gyógyítója, vagy legalábbis enyhítóje Bon Jovi, és ez egy tény. Szerintem nincs még valami, ami olyan szinten jót tenne ilyenkor a léleknek, mint kitárt karokkal üvölteni a Livin’ On a Prayert, vagy az It’s My Life-ra headbangelni, neadjisten beszállni a You Give Love a Bad Name refrénjébe… de a célra nyilván számos egyéb Bon Jovi szám is kiválóan megfelel. Így jutunk el a No Apologies c. szerzeményig, ami a zenei ízlésem legközepébe talált a váltakozó lágyságával és dinamikájával.

„Push your luck, say your prayers, make believe you don't care, take a chance, sometimes it's all you need”

Elton John – I Guess That’s Why They Call It The Blues

Bőven volna mit mondanom. Például kész regéim vannak arról, hogyan találok rá egyre több és több olyan gyöngyszemre Elton Jonhtól, amiről el sem akarom hinni, hogy nem volt korábban az életem része. Konkrétan fáj belegondolni, hogy a Candle in the Wind vagy az I’ve Seen That Movie Too nélkül éltem le tizenkilenc nyomorúságos évet. Ahogy azt is elmesélném, hogy az eddig toronymagasan vezető Billie Joe Armstrongot letaszította rakétaemberünk a trónjáról, elnyerve ezzel a „legmegnyugtatóbb énekhang”-nak járó fődíjamat, amit pedig nem osztogatok olyan iszonyat nagylelkűen. Egy szó mint száz, Elton hatalmas kedvencem lett az elmúlt közel fél évben, de ez a dala… ez még így is többet jelent. Legalább ezerszer meghallgattam úgy, hogy nem sikerült ráunnom egy percre sem, de ha ez önmagában még nem volna elég, nagyon szép emlékeket is kötök hozzá.

Gyermekeim az úrban, így festett 2020 első hónapja dallamokba és szövegekbe öntve az én szemszögemből – most viszont rajtatok a sor, várom kommentben a Ti epic dallamtapadás-okozó csodadallamaitokat!