Ezt hallgattam | 2020. január

Hát halihó! Eltelt már némi idő, mióta érdemben sikerült alkotnom itt valamit, de annyiról természetesen még időben tájékoztatnálak titeket, hogy szuperhős azóta sem lettem, így lehetséges az, hogy ezt az egyértelműen januári felütésű posztot így február végére időzítettem találó módon. Ne is törődjetek vele. Ugyanakkor ezzel az apró kezdeti bakival együtt is az a feltett szándékom, hogy a jövőben állandó rovatként tartsam fent ezt a havi lejátszási listát, miután sikerült rájönnöm, hogy talán semmiről sem írok olyan szívesen, mint zenékről – persze ezekről is tudok a legkevésbé értelmesen írni, de mit számít ez, a lényeg a lelkesedés! Első körben tehát a januárban szarrá hallgatott számaimat szedtem egy playlist formájú csokorba – ez kicsit… nos, eklektikus lett, nagyjából olyan, mint egybekötni egy napraforgót a vörös rózsával, de talán épp ennek köszönhetően találhat majd benne mindenki olyan darabot, amivel maga is bővítheti kedvenceinek listáját. (A képekre kattintva hallgathatjátok is ezeket a csodákat) Enjoy!

Shaunta Coburn – Grateful

Nem gondoltam volna, hogy a véget nem érő személyiséglélektan tételek tanulása alá bekapcsolt random instrumentális spotify playlist lehet egyéb is, mint elviselhető háttérzaj mielőtt az ötperces studybreakben benyomom a Dancing in the Darkot, hogy aztán vállalhatatlan táncmozdulatokkal adjam ki minden felgyűlt feszültségem, de… de mégis. Lehet több. Például természetes lelőhelye ennek a Grateful c. csodának, aminek a megszületéséért bizony én is határtalanul grateful vagyok. Most nem mondom, hogy minden éjjel erre alszom el… de minden másodikon, talán. Valami hihetetlen mód megnyugtató, elringató dallam – egyedül a hosszával kapcsolatban vannak kifogásolnivalóim, de hát valamit valamiért.

The Crew Cuts – Sh-Boom (Life Could Be A Dream)

Roy Orbison – Ooby Dooby

Kisebb időutazást kell végrehajtani, hogy elérkezzünk a fenti két szám keletkezési időpontjához, és ez bizony még csak a jéghegy csúcsa, már ami a januári 50-es évek hangulatomat illeti. Elvistől kezdve Gene Vincenten és Dean Martinon át Roy Orbisonig akadt mindenki a repertoáromban, de a vizsgaidőszak által megterhelt agyam a Sh-Boom és az Ooby Dooby c. remekműveket találta legalkalmasabbnak arra, hogy az utolsó két agysejtem kiélhesse magát valamire. Ezúton is elnézést az alsó szomszédoktól a dübögésért, az oldalsóktól pedig azért, hogy a vágyottnál többször hallhatták felcsendülni megtört hangomon, hogy ubidubi. Elnézést kérek.

Gilbert O’Sullivan – Nothing Rhymed

Még nővérem mutatta néhány hónapja, és akkor is elismerőn bólogattam rá, de mostanában érett be egészen ez a szám, kezdve azzal a különleges és számomra kifejezetten otthonosan meg szeretetteljesen csengő hanggal, amit ez a fiatalember produkál, folytatva a sodró lendületű, mégis nyugodt dallammal, bezárólag a szöveggel, amit természetesen már kívülről tudok, és aminek minden sorának őszinte rajongója vagyok.

„This feeling inside me could never deny me the right to be wrong if I choose

And this pleasure I get from say winning a bet is to lose”

Eric Clapton – Cocaine

Eric Clapton – Layla

Bár utólag szégyellem kissé, hogy nekem ez a név eddig ilyen maximális mértékben kimaradt az életemből, de Eric Claptonnak Eszti barátnőm mutatott be (sajnos nem személyesen, eh) az életmentő utazós playlistjeivel, amiért puszi és köszönet továbbra is! A Layla már az első akkordjaival teljesen a rabjává tett, ha nem hallgattam meg már az első két-három nap leforgása alatt is minimum harmincszor, akkor egyszer sem… aztán jött idővel a Cocaine – a szám, csak a szám –, de ahhoz ki kellett várni egy bizonyos idegi állapotot, ami a többnapos feszített tempójú biosztanulás hatására érte el a kritikus szintet.

„Like a fool, I fell in love with you, you turned my whole world upside down, Layla, you've got me on my knees, Layla, I'm begging, darling please, Layla, darling won't you ease my worried mind”

KALEO – Vor í vaglaskógi

Cigarettes After Sex – K.

Komplett lejátszási listát hozhatnék azokból a számokból, amiket a barátom mutatott és szerettetett meg velem az elmúlt két hónapban. Mintha nem lenne már alapból is elég csodálatos, még a zenei ízlésével is folyton levesz a lábamról – és mikor azt írom, folyton, azt úgy is értem, hogy folyton. Ha azonban szeretnék csak néhányat emelni ki a kiváló zeneválasztásainak bizonyítékai közül, akkor biztosan a Kaleo izlandi dalára, és a Cigarettes After Sex K. c. számára esne a választásom – egyszerűen ezredik hallgatásra is teljes testemben beleborzongok mindkettőbe, igaz, más-más okokból. Milliószor hallgatósak.

Oasis – Whatever

Találjátok ki, kik tértek vissza véletlen és abszolút nem akaratlagos, közel hétévnyi száműzetésükből a lejátszási listáimra! Ha az Oasisra gondoltatok, akkor sikerült beletrafálni, ugyanis minden számuk, amelyeknek a hajnali üvölttetésével anno az őrületbe kergettem a nővéremet újra előtérbe kerültek, hozva magukkal egy adag nosztalgiát, meg egy adagnál valamivel több önostorozást, amiért éveken keresztül hanyagoltam egy ilyen szuper együttest. A Whatever nem tartozott annyira a nagy kedvenceim közé régebben, idővel azonban beérett, és ezért is emeltem most ki elsősorban ezt a számot, de persze meg ne feledkezzünk a Don’t Look Back In Angerről, a Stand By Me-ről vagy a Live Foreverről… a Wonderwallról már nem is beszélve. Csapkodjatok már meg legközelebb, ha azon kapnátok, hogy nem hallgatok Oasist.

Chris de Burgh – In A Country Churchyard

Úristen, hát erről a számról annyit, hogy szintén a Spotify randomkodásának az eredménye, és röviden-tömören… nos, ez kell legyen az esküvői zeném ha egyszer mégis megházasodnék, és ebben nem nyitok vitát.

„Dressed in simple white and wearing flowers in her hair, music as she walks slowly to the altar, and picking up his bible then the preacher turns towards her, "Will you take this man to be your wedded husband?””

Alice Cooper – Poison

Bruce Springsteen – Dancing In The Dark

Újabb két gyöngyszem az Eszti által kreált lejátszási listáimról, és egyben januári dallamtapadásaim 98 %-ának okozói: a Poison és a Dancing in the Dark. Már néhány hallgatás után teljesen beették magukat a bőröm alá: a dalszövegeket a magaménak éreztem – érzem –, a ritmus pedig a legklisésebb kifejezéssel élve az ereimben lüktet… áh, inkább egyszerűen csak beismerem, hogy képtelen vagyok erről a két számról úgy írni, hogy az méltó legyen hozzájuk. Idegenek, komfortzónából kilépősek, mégis az év első hónapjának fénypontjai nálam, és egyben hűséges társaim a kemény tanulások közbe iktatott ötperces szüneteimben, mikor nagyjából másfél dal leforgása alatt kellett rendbetennem a lelkem a következő környi tételre.

„I wanna love you but I better not touch (don't touch)

I wanna hold you, but my senses tell me to stop

I wanna kiss you but I want it too much (too much)

I wanna taste you but your lips are venomous poison”

John Mark Nelson – Boy

Na, ez még egy olyan teljesen véletlen húzás, ami miatt áldom a Spotify-t – eskü, nem támogatnak ezért a posztért, bár lassan azt hiszem megérdemelném –, ugyanis az egyik napi válogatásomba lett bedoba így ismeretlenül… de szerintem tíz másodperc sem kellett ahhoz, hogy elkezdjem hegyezni a fülem. Olyan gyermeki ártatlanság sugárzik ebből a dalból, hogy azonnal belopta magát a szívembe, és egyben beindította a képzelőerőmet is, ami mindig hatalmas pluszpont egy szám javára. Ha becsuktam a szemem, úgy éreztem mintha nem lennék több nyolc évesnél, és plafonra ragasztott sötétben világítós csillagokat bámulva ábrándoznék arról, milyen lehet űrhajóval utazni. Nem tudom honnét származnak az ilyen benyomásaim, de tény, hogy sokkal maradandóbb élménnyé tudnak varázsolni amúgy egészen egyszerű dallamokat is.

„Dreams never take me far away, hide me from your love, wake to call your name; And when you slow down you’ll surely say: I know blowing in the wind there’s a voice that calls my name; “Don’t fear your life boy, grow and change.”.”

Bon Jovi – No Apologies

Kezdem azt érezni, hogy lehangolóan gyakran emlegetem a vizsgaidőszakot – mint látjátok, csak kicsit vagyok traumatizált, tényleg –, de muszáj megemlítsem, hogy bárminemű nyomás, megmérettetés, vizsgahelyzet, idegkimerültség és hasonló legfőbb gyógyítója, vagy legalábbis enyhítóje Bon Jovi, és ez egy tény. Szerintem nincs még valami, ami olyan szinten jót tenne ilyenkor a léleknek, mint kitárt karokkal üvölteni a Livin’ On a Prayert, vagy az It’s My Life-ra headbangelni, neadjisten beszállni a You Give Love a Bad Name refrénjébe… de a célra nyilván számos egyéb Bon Jovi szám is kiválóan megfelel. Így jutunk el a No Apologies c. szerzeményig, ami a zenei ízlésem legközepébe talált a váltakozó lágyságával és dinamikájával.

„Push your luck, say your prayers, make believe you don't care, take a chance, sometimes it's all you need”

Elton John – I Guess That’s Why They Call It The Blues

Bőven volna mit mondanom. Például kész regéim vannak arról, hogyan találok rá egyre több és több olyan gyöngyszemre Elton Jonhtól, amiről el sem akarom hinni, hogy nem volt korábban az életem része. Konkrétan fáj belegondolni, hogy a Candle in the Wind vagy az I’ve Seen That Movie Too nélkül éltem le tizenkilenc nyomorúságos évet. Ahogy azt is elmesélném, hogy az eddig toronymagasan vezető Billie Joe Armstrongot letaszította rakétaemberünk a trónjáról, elnyerve ezzel a „legmegnyugtatóbb énekhang”-nak járó fődíjamat, amit pedig nem osztogatok olyan iszonyat nagylelkűen. Egy szó mint száz, Elton hatalmas kedvencem lett az elmúlt közel fél évben, de ez a dala… ez még így is többet jelent. Legalább ezerszer meghallgattam úgy, hogy nem sikerült ráunnom egy percre sem, de ha ez önmagában még nem volna elég, nagyon szép emlékeket is kötök hozzá.

Gyermekeim az úrban, így festett 2020 első hónapja dallamokba és szövegekbe öntve az én szemszögemből – most viszont rajtatok a sor, várom kommentben a Ti epic dallamtapadás-okozó csodadallamaitokat!