„Mennyit hajlandó az ember feladni
azért, hogy legyőzze a magányt?”
Eredeti cím: Where the
Crawdads Sing
Oldalszám: 426
Megjelenés: 2019
Kiadó: Libir
Ár: 3999 –
Delia Owens regénye
Észak-Karolina ritkán lakott, mocsaras partvidékén játszódik az 1950-es és
60-as években. A történet főhőse a lápvidéken sorsára hagyott kislány, Kya
Clark, aki az évek során elszigeteltségében önállátásra rendezkedik be, s alig
érintkezik a környékbeliekkel.
Az első szerelem
azonban Kya életét is felforgatja: a közeli kisvárosban élő Tate megtanítja
olvasni, és ő az, akivel a lány osztozni tud a természet és a költészet
szeretetében is. Ám nem Tate az egyetlen, aki érdeklődik a különleges, magának
való lány iránt…
Egy rejtélyes
gyilkosságot követően a helyi közösség felbolydul, és a gyanú hamarosan a
mocsárban magányosan élő „Lápi lányra” terelődik.
A biológus Owens első
regénye egyszerre fordulatos krimi, érzékeny fejlődésregény, valamint a vadon és
az emberi lélek lenyűgöző természetrajza. Nem véletlenül került a New York
Times bestsellerlistájának első helyére, s vezeti az Amazon sikerlistáját is.
Bár csak tavaly ősszel jelent meg, már több, mint 1 millió példány kelt el
belőle, Reese Witherspoon is beválogatta könyvklubjának ajánlott olvasmányai
közé, sőt: a színésznő produkciós cége filmet forgat a regényből.
Mit mondhatnék… Delia Owens, a soraiból áradó szívfacsaró
magány, a sirályok, szitakötők, lápi páfrányok meg én másfél hónapon át
küzdöttünk egymással. Küzdelmet mondok, de az utazás, amin együtt túlvagyunk
igazából mellőzte a „küzdelem” szó negatív jelentésrétegeit: talán a megfelelő
az lenne ha azt mondanám, szükség volt időre hogy beérjen a történet, hogy
megemésszek minden újat amivel szembekerültem. Főszereplőnk, Kya életében a
változások egyik napról a másikra következtek be, magány és család, élet és
halál, nyugalom és fenyegetettség, szerelem és elhagyatottság valamennyi
alkalommal jeges hirtelenséggel váltották egymást az életében, ezekhez kellett
alkalmazkodjon. Az olvasó szerencséje annyiban áll ezzel szemben, hogy e lassú
folyású, erőteljesen magával ragadó, mégis nyugodt hangulatvilágú regény elég
teret enged apránként dolgozni fel mindazt a szörnyűséget, amivel a
főszereplőnek kislánykora óta egyedül kellett megbirkóznia. És ha valami, akkor
ez a küszködés. A küzdelem. Kyáé elsősorban – az írónő érzékletessége, az
emberi érzelemvilág kristálytiszta feltérképezése nyomán pedig már a mienk is.
Az enyém biztosan – de a regény sikere arra enged következtetni, hogy hozzám
hasonlóan rengetegen érezték át az írónő minden mondanivalóját.
Elcsépelt fordulat, de az Ahol a folyami rákok énekelnek rendkívül különleges történet. Egy
ezerszázalékosan megélt életút minden fájdalommal és szenvedéssel együtt ami
hozzá tartozik: különleges a szereplői által, az egymásba fonódó szálai által,
a rejtélyességének köszönhetően, különleges a lélektanisága, a mélysége, az
érzelmi és tudományos telítettsége. Az a fajta olvasmány, aminek a végére érve
megállapíthatja az olvasó, hogy ez a 400 oldal bizony magába foglalt mindent.
Mindent – és mégsem lett túlzsúfolt, vagy efféle. Csak tartalmas, minden
szempontból. Megpróbálhatjuk felcímkézni a történetet, de az a helyzet, hogy
Delia Owens bemutatkozó kötete nem egy valami: az Ahol a folyami rákok énekelnek egyszerre operál a krimik sejtelmes
és kíváncsiságot generáló légkörével és a szerelmi történetek akadályokkal teli
ugyanakkor magával ragadó természetével, miközben egy elmondhatatlanul érzékeny
és finom fejlődéstörténetet bont ki a szemünk láttára, s ezen váltakozásában
végig vezet minket az előítéletekkel teli kisvárostól kezdve az eldugott kunyhón
és a lápvidéken keresztül, lepukkant motelszobákon, száz éve fennálló mólókon
és egy életveszélyes tornyot át egészen a börtönig, tárgyalóteremig, félelemmel
telített szívekig s végül a megnyugvásig. Amolyan igazi érzelmi hullámvasút
módjára.
Ilyen tekintetben a regényt leginkább Jodi Picoult
köteteivel állítanám párhuzamba, s ebből kifolyólag az írónő rajongóinak
mindenképpen figyelmébe ajánlanám – sőt, mondjuk ki bátran, úgy érzem Delia
Owensre érdemes lesz a jövőben mindenkinek
sokkal nagyobb figyelmet fordítani, mert eszméletlen tudás van a kezében. Lélektani
szempontból éppúgy, ahogy természettudományok tekintetében. Előbbinek hála
kimunkált, tudatosan épített és életszerűen alakított karaktereket – s
különösen főszereplőt – kaptunk, utóbbi pedig arról gondoskodott, hogy olvasás
közben megelevenedjen mindannyiunk szeme előtt Észak-Karolina lápvidéke, annak minden
különleges sajátosságával együtt, kezdve a növényzettől, a helyi levegő zamatán
át egészen a legkülönfélébb madárfajokig. Hát… bevallom, az én szívemet nem ez
vette meg, koránt sem állok olyan közel a természethez, mint szeretnék, így
engem kiszámítható módon sokkal inkább a regényben lévő pszichológiai mélység
fogott meg, de az nagyon. Az elhagyatottság, magány, kitaszítottság ábrázolása
olyan pontos, szinte hasbavágja az embert, de legalábbis arra kényszerít, hogy
próbáld magad Kya helyébe képzelni. Az pedig… nos, fáj. Nagyon.
Történetünk vezérfonala lényegében a lápi kunyhóban élő Kya
küzdelme és rendületlen helytállása; az a folyamat, ahogy egy hatéves
kislányból lassan felnőtt nő lesz, miközben nap mint nap saját maga kell
megküzdjön a túléléséért. Akár egészében, akár részleteiben nézzük ezt, elég
szürreálisnak tűnik elsőre, elvégre mennyi sikert jósolnánk annak, hogy egy
kislány, akit elhagyott az anyja, a testvérei, az apja is, képes megélni
egyáltalán a következő évet? Mégis, az írónő olyan okosan, logikusan építi ezt
fel, s ezzel együtt olyan talpraesett, életrevaló főszereplőt alkot, hogy az
egész hihetővé válik. Ennél fogva pedig torokszorítóbbá is. Jó sokat
gondolkodtam olvasás közben meg-megállva, és egészen biztosan látom, hogy én
képtelen lennék azt tenni, amit Kya. Egy rémisztő. kietlen és magányos helyen
mindig megtalálni azokat az apró reménysugarakat, amelyek táplálják az embert
testileg, de lelkileg is… ez hatalmas kihívás, és teljes nyugalomra van hozzá
szükség. Kya pedig hideg fejjel nézett szembe az akadályokkal mindvégig. Jézusom, hát gondoljatok csak bele, hogy egy
hatéves kislányt még a sarki boltba sem szívesen engednénk el egyedül, Kya
pedig ennyi idősen egyedül sütötte a kukoricatócsnit hogy ne haljon éhen, s nap
mint nap rákot gyűjtött, hogy eladja, a pénzből pedig enni vehessen. Az
istenit, én barbiztam mikor hat voltam. Fogadok, hogy ti is. Vagy legóztatok.
Kisautókat tologattatok. Dínókkal játszottatok. Kyának nem volt gyerekkora,
lényegében már akkor fel kellett nőjön, mikor a földből is alig nőtt ki, s nem
elég, hogy a megélhetéséről önmaga kellett gondoskodjon, kemény kérdéssel
kellett szembenéznie: hogy mégis miért hagyja őt el mindenki. Pontosabban, miért
nem viszi őt senki magával.
Kya részeges és erőszakos apja lassan de biztosan a teljes
családot szétzilálta: egyik testvér a másik után szivárog el az apró lápi viskóból,
míg a történet kezdetén az édesanya is követi a példájukat, és hátrahagyja
gyermekeit. Ez volt talán az első igazán komoly töréspont Kya Clark életében, s
hosszú éveken át a legnagyobb kérdőjel. Ezt kutatja mindenhol, keresi a
példákat és magyarázatokat, ha máshol nem tudja, akkor hát a mocsárvidék állatvilágában.
Miért hagyja el egy anya a kicsinyeit? Ez egy korrekt kérdés. De hiába kapunk
rá magyarázatot a későbbiek folyamán… azt már koránt sem érzem korrektnek. Sem
elfogadhatónak. Körülményektől függetlenül. Értem én, hogy valamiféle
tanulságot akart a szerző átadni azzal, ahogy Kya szerelmi életének buktatóit
párhuzamba állítja az édesanyja életével, ezáltal segít a lánynak megérteni a
múltját… de akkor is. Elismerem, hogy a megoldás érdekes és bravúros, általában
szeretem is az ilyet, de az én szememben nem segített elfogadhatóvá tenni azt,
hogy egy anya otthagyja a két legkisebb gyermekét egy olyan apával, aki őt
magát is majdnem halálra vert.
Egy szó mint száz – megfogadtam, hogy nem tartok majd nagy
kitérőket és szűkszavúra fogom az értékelést, de azt hiszem ezt elbuktam –,
Kya, a bátyja Jodie, és az apjuk hárman maradnak, majd a szám tovább csökken,
míg a kislány teljesen magára utalva kell boldoguljon. Tanítójává és igazi családjává
eközben a természet válik, teljes harmóniába kerül az őt körülvevő vidékkel,
majd miután egy közelben halászó fiatal fiú, Tate megtanítja olvasni, tágítani
kezdi tudását, míg a városi népség szerint ostoba, analfabéta „lápi proliból”
egy hatalmas tudású biológusnő válik.
Tate ha úgy tetszik, a
tudást képviseli a történetben és Kya életében is – épp úgy, ahogy neki
köszönhetően tanul meg a lány írni, olvasni, ő lesz az is, ki a lány szeretetre
éhes fiatalságában a legerősebb érzelmeket mutatja meg neki. A köztük
kibontakozó barátság és az első szerelem bája és tisztasága is gyönyörűen
jelenik meg előttünk a lapokon, mely után talán a kelleténél is fájdalmasabb a
szükségszerű csalódás. Meg persze az újabb „szerelem”, mely első perceitől
nyugtalan kíváncsiságot és kétkedést csempész az olvasó szívébe – az enyémbe
legalábbis biztosan. A történet halvány romantikus vonulatának következő
kulcskaraktere, Chase Andrews ugyanis egy ízig-vérig klisés, túl jól ismert
karaktertípus megszemélyesítője: az észak-karolinai kisváros üdvöskéje,
fényesen ragyogó csillaga – fene tudja amúgy, hogy mire fel –, aki mindenkit
elbűvöl, aki után bomlanak a helyi kis csitrik, és akinek a szava persze
mindenkié fölött áll. És persze az, aki ennek tudatában maximálisan vissza is
él méltatlan népszerűségével. A „Lápi Lánnyal” való kapcsolata számomra éppen
emiatt már a kezdetektől baljósnak tűnt, hiszen egyértelműen érződött, hogy
egyik félt sem a megfelelő motiváció hajtja.
Ezzel elérkeztünk a kapcsolódási pontra, ugyanis az eddig
ismertetett szállal párhuzamosan egy gyilkossági nyomozás folyik: mégpedig
Chase Andrews halálának ügyében. A történet során ritkábban közbeékelt
fejezetek újabb és újabb nyomokat tárnak fel, újabb és újabb vallomásokat
ismertetnek, melyek segíthetnek eljutni a tetteshez, mindez pedig Kya előzetes
letartóztatásával és egy Picoult-ot is megszégyenítő bírósági jelenetfolyammal
csúcsosodik ki. A kivitelezése csodás. A tanúk kihallgatása, a körmönfont
taktikák, a keresztkérdések, az esküdtekhez intézett záróbeszédek feltöltenek
adrenalinnal, s bár mindezek után a lezárás már elég rövidre lett fogva – ha engem
kérdeztek, kicsit talán el is lett kapkodva –, Delia Owens tett róla, hogy az
utolsó oldalakon is okozzon meglepetést. Gondolkodásra serkentett, beindította
az olvasó fantáziáját, hogy aztán még nagyobbat üssön a nemvárt fordulataival.
Hát, sikerrel járt. Ütött. A legjobb értelemben ütött az egész történetével, az
első fejezetktől egészen az utolsó oldalakig. Kezdhetnék még oldalakon át tartó
további litániákba, de a mondanivalóm így a végére letisztult, és elég rövid
meg tömör: OLVASD EL. Ennyi.
Kedvenc
karakterek:
Nehéz volt egy darabig dűlőre jutni az érzelmeimmel, a
szimpátiám többnyire jött és ment több karakter irányában is, és ennek
köszönhető például az, hogy bár voltak percek, mikor Tate-et az egyik
legszeretnivalóbb teremtménynek éreztem, végül én is fenntartásokkal kezdtem
viseltetni iránta, épp mint Kya. Igen, sokáig ő tűnt befutónak, kedvelem őt – a
történet végén kiderült egy s más miatt megkockáztatom, hogy még szeretem is –.
de a bizalomvesztés nem játék. Így került végül a kedvenceim listájának élére
Jumpin’ és Mabel. Emberek jöttek és mentek Kya életében, voltak köztük jók,
kevésbé jók és semlegesek is, de egyedül ők voltak, akik végig kitartottak
mellette kiszolgáltatott kislánykorától kezdve egészen addig, míg felnőtt nővé
érett. Egy egyszerű és őszintén jószándékú házaspár, akik származásukból
adódóan minden bizonnyal könnyedén átérezték a lány kitaszítottságát és negatív
megkülönböztetés terheit melyek egyaránt voltak jelen az ő életükben, s más
okból ugyan, de Kyáéban is. Apropó… néha nehezen vettem fel a fonalát, de attól
még úgy érzem, nem léphetek túl a kedvenc karaktereken anélkül, hogy
megemlíteném a regény valódi hősét: Kyát. Újabb litániákba nem kezdek róla, mert
már megtettem, de figyelemre méltó, roppant erős karakter, akiről minden
szörnyűség ellenére amin átment, jó volt olvasni.
Kedvenc
részek:
A történet többnyire csak vitt előre, sodort mint a
tengeráramlatok Kya motorcsónakját, így legtöbbször meg sem álltam úgy igazán
átszellemülni – talán épp ezért mond sokat az az egy jelenet, aminél úgy
éreztem, na most jönnek a könnyek. Kicsit megölt belül, mikor még a könyv
kezdetén magára hagyja Kyát a bátyja, Jodie, és végül épp ilyen hevesen
reagáltam arra is, mikor visszatért: gyanakodtam, gyanakodtam, végül mégis
teljesen átszellemültem a testvéri szeretet lapokon átszivárgó fényétől. Bele
sem gondoltam addig, de nem lett volna tökéletes a történet enélkül a gyönyörű
reunion nélkül.
Kedvenc
idézetek:
„– Azt hiszem vannak dolgok, amiket nem
lehet megmagyarázni, csak vagy megbocsátani, vagy nem.”
***
„Ahogy ott feküdtek, a mama megszólalt:
– Jól figyeljetek, mert ez egy életre szóló tanulság. Igén, zátonyra
futottunk, de mit tettünk, mi lányok? Viccet csináltunk belőle, nevettünk
rajta. A lánytestvérek, a barátnők már csak ilyenek. Összetartanak, még a
sárban is, a sárban főleg.”
***
„– Az apja sokszor elmondta már Tate-nek, hogy az igazi férfi az, aki
nem szégyell sírni, aki szívvel olvas verset, a lelkében érzi az operát, és
mindent megtesz, ha meg kell védeni egy nőt.”
***
„Miért a sérülteknek, a még mindig vérzőknek kell magukra vállalni a
megbocsátás terhét?”
***
„Ezt nem érti meg
senki velem kapcsolatban. – Kya felemelte a hangját. – Én sosem gyűlöltem az
embereket. Ők gyűlöltek engem. Ők nevettek ki engem. Ők hagytak el engem, Ők
zaklattak engem. Ők támadtak meg engem. És igen, megtanultam nélkülük élni.
Nélküled. A mama nélkül. Mindenki nélkül.”
Borító: 5/5
Tudjátok mikor láttam meg ezt a szépséget? Az érettségi
szóbelik előtti felkészülés kellők közepén. Elvileg könyvekre nagyon gondolnom
sem kellett volna, sem olyanra ami megvan már, olyanra meg aztán pláne nem, ami
még nincs. És mégis… úgy rabul ejtett első látásra, hogy ki nem hagyhattam, de
nem is hibáztathattok érte, hiszen elég ránézni. A kép sejtelmes, gyönyörű, és
finoman sugall valamit a témáról és hangulatról, ami a történet 400 oldalát
jellemzi: elhozza a természetet, a krimi-szál homályát, az apró fényes
pöttyökként tetsző szentjánosbogarakkal még némi romantikus felhangot is
kölcsönöz az összképnek. Mindehhez a visszafogott beszédességhez pedig
nagyszerű kiegészítés az egyszerű tipográfia. És mellesleg… most még csak a
külső fedélről beszélünk… fontosnak érzem ezt megemlíteni, ugyanis egyik
ámulatból a másikba estem, mikor meglestem mi lapul a védőborító alatt. A Libri
minden erejével odatette magát azt hiszem, mert egy tetőtől-talpig igényes,
álomszép kötetet kreáltak.
Pontozás: 5/4.5
Képzeljétek el azt, ahogy összefonódik egy természettudós
szakmai pontossága, Jodi Picoult fordulatokkal teli, kiszámíthatatlan és
szívhez szóló történetvezetése egy érzékletes, pszichológiailag hű
fejlődéstörténet keretei közt… képzeljétek el, és megkaptok egy regényt, amiről
a 2018-as megjelenése óta mindenki beszél, amit harmincakárhány nyelvre
lefordítottak, amivel dugig tömve már minden könyves csoport: mégpedig
egyáltalán nem ok nélkül. Delia Owens jól kimunkált karaktereivel, tehetséggel
csűrt-csavart történetével és az amerikai lápvidék szinte megelevenedően pontos
leírásaival rendkívüli erőt kölcsönzött debütáló kötetének. Hiába egy-két
tökéletlenség néhol… én azok ellenére is úgy érzem, vétek lenne nem figyelni
oda a nőre a továbbiakban.
Blogturné és
nyereményjáték
Delia Owens biológusnő első regényében, az Ahol a folyami
rákok énekelnekben szívszorító s egyben izgalommal teli módon jelenik meg az
ember és természet egysége; a lápi növényzet és a madarak szárnyának csapkodása
közt pedig egy krimi és egy szerelmi történet szálai fonódnak össze. Nem csoda,
hogy a mű rohamosan bestsellerré vált - ahogy az sem, hogy a Libri Kiadó
jóvoltából végre megérkezett a magyar olvasókhoz, köztük a Blogturné Klub
tagjaihoz is, akik most egy hat állomásos turné keretein belül számolnak majd
be a tapasztalataikról. Tartsatok velünk, hogy ti is megismerjétek Kya Clark, a
“Lápi Lány” magával ragadó életét, s végül gazdagabbak lehessetek a regény egy
példányával!
A szerző, Delia Owens természettudományos érdeklődésének és
jártasságának a regényében is teret enged, ebből ered a főszereplő, Kya egyik
hobbija is: a lány a lápi területen talált madártollakat gyűjti és rendszerezi.
Nyereményjátékunk épp ehhez fog kapcsolódni: a turné valamennyi állomásán
elbújtak egy-egy könyvben feltűnő madárfaj nevének betűi: a ti feladatotok az
lesz, hogy megtaláljátok és helyes sorrendbe rendezzétek a betűket, az így
kapott madárnevet pedig beírjátok a Rafflecopter doboz megfelelő sorába! A
helyes megfejtők közt gazdára lel majd a regény egy meseszép példánya, sok
sikert!
Ne feledjétek, a beírt válaszokon már nem áll módunkban
javítani. A kiadó csak Magyarország területére postáz. A nyerteseket e-mailben
értesítjük. Amennyiben 72 órán belül nem jelentkezik a szerencsés, újabb
nyertest sorsolunk.
Állomáslista
07.17. Kelly és Lupiolvas
07.19. Nem félünk a könyvektől
07.21. Könyv és Más
07.23. ASzofisztikált Macska
07.25. Never Let Me
Go
07.27. Ambivalentina
Ha érdekel a
könyv, rendeld meg ITT!