Delia Owens - Ahol a folyami rákok énekelnek | Blogturné


„Mennyit hajlandó az ember feladni azért, hogy legyőzze a magányt?”

Eredeti cím: Where the Crawdads Sing
Oldalszám: 426
Megjelenés: 2019
Kiadó: Libir
Ár: 3999 –

Delia Owens regénye Észak-Karolina ritkán lakott, mocsaras partvidékén játszódik az 1950-es és 60-as években. A történet főhőse a lápvidéken sorsára hagyott kislány, Kya Clark, aki az évek során elszigeteltségében önállátásra rendezkedik be, s alig érintkezik a környékbeliekkel.
Az első szerelem azonban Kya életét is felforgatja: a közeli kisvárosban élő Tate megtanítja olvasni, és ő az, akivel a lány osztozni tud a természet és a költészet szeretetében is. Ám nem Tate az egyetlen, aki érdeklődik a különleges, magának való lány iránt…
Egy rejtélyes gyilkosságot követően a helyi közösség felbolydul, és a gyanú hamarosan a mocsárban magányosan élő „Lápi lányra” terelődik.
A biológus Owens első regénye egyszerre fordulatos krimi, érzékeny fejlődésregény, valamint a vadon és az emberi lélek lenyűgöző természetrajza. Nem véletlenül került a New York Times bestsellerlistájának első helyére, s vezeti az Amazon sikerlistáját is. Bár csak tavaly ősszel jelent meg, már több, mint 1 millió példány kelt el belőle, Reese Witherspoon is beválogatta könyvklubjának ajánlott olvasmányai közé, sőt: a színésznő produkciós cége filmet forgat a regényből. 

Mit mondhatnék… Delia Owens, a soraiból áradó szívfacsaró magány, a sirályok, szitakötők, lápi páfrányok meg én másfél hónapon át küzdöttünk egymással. Küzdelmet mondok, de az utazás, amin együtt túlvagyunk igazából mellőzte a „küzdelem” szó negatív jelentésrétegeit: talán a megfelelő az lenne ha azt mondanám, szükség volt időre hogy beérjen a történet, hogy megemésszek minden újat amivel szembekerültem. Főszereplőnk, Kya életében a változások egyik napról a másikra következtek be, magány és család, élet és halál, nyugalom és fenyegetettség, szerelem és elhagyatottság valamennyi alkalommal jeges hirtelenséggel váltották egymást az életében, ezekhez kellett alkalmazkodjon. Az olvasó szerencséje annyiban áll ezzel szemben, hogy e lassú folyású, erőteljesen magával ragadó, mégis nyugodt hangulatvilágú regény elég teret enged apránként dolgozni fel mindazt a szörnyűséget, amivel a főszereplőnek kislánykora óta egyedül kellett megbirkóznia. És ha valami, akkor ez a küszködés. A küzdelem. Kyáé elsősorban – az írónő érzékletessége, az emberi érzelemvilág kristálytiszta feltérképezése nyomán pedig már a mienk is. Az enyém biztosan – de a regény sikere arra enged következtetni, hogy hozzám hasonlóan rengetegen érezték át az írónő minden mondanivalóját.

Elcsépelt fordulat, de az Ahol a folyami rákok énekelnek rendkívül különleges történet. Egy ezerszázalékosan megélt életút minden fájdalommal és szenvedéssel együtt ami hozzá tartozik: különleges a szereplői által, az egymásba fonódó szálai által, a rejtélyességének köszönhetően, különleges a lélektanisága, a mélysége, az érzelmi és tudományos telítettsége. Az a fajta olvasmány, aminek a végére érve megállapíthatja az olvasó, hogy ez a 400 oldal bizony magába foglalt mindent. Mindent – és mégsem lett túlzsúfolt, vagy efféle. Csak tartalmas, minden szempontból. Megpróbálhatjuk felcímkézni a történetet, de az a helyzet, hogy Delia Owens bemutatkozó kötete nem egy valami: az Ahol a folyami rákok énekelnek egyszerre operál a krimik sejtelmes és kíváncsiságot generáló légkörével és a szerelmi történetek akadályokkal teli ugyanakkor magával ragadó természetével, miközben egy elmondhatatlanul érzékeny és finom fejlődéstörténetet bont ki a szemünk láttára, s ezen váltakozásában végig vezet minket az előítéletekkel teli kisvárostól kezdve az eldugott kunyhón és a lápvidéken keresztül, lepukkant motelszobákon, száz éve fennálló mólókon és egy életveszélyes tornyot át egészen a börtönig, tárgyalóteremig, félelemmel telített szívekig s végül a megnyugvásig. Amolyan igazi érzelmi hullámvasút módjára.


Ilyen tekintetben a regényt leginkább Jodi Picoult köteteivel állítanám párhuzamba, s ebből kifolyólag az írónő rajongóinak mindenképpen figyelmébe ajánlanám – sőt, mondjuk ki bátran, úgy érzem Delia Owensre érdemes lesz a jövőben mindenkinek sokkal nagyobb figyelmet fordítani, mert eszméletlen tudás van a kezében. Lélektani szempontból éppúgy, ahogy természettudományok tekintetében. Előbbinek hála kimunkált, tudatosan épített és életszerűen alakított karaktereket – s különösen főszereplőt – kaptunk, utóbbi pedig arról gondoskodott, hogy olvasás közben megelevenedjen mindannyiunk szeme előtt Észak-Karolina lápvidéke, annak minden különleges sajátosságával együtt, kezdve a növényzettől, a helyi levegő zamatán át egészen a legkülönfélébb madárfajokig. Hát… bevallom, az én szívemet nem ez vette meg, koránt sem állok olyan közel a természethez, mint szeretnék, így engem kiszámítható módon sokkal inkább a regényben lévő pszichológiai mélység fogott meg, de az nagyon. Az elhagyatottság, magány, kitaszítottság ábrázolása olyan pontos, szinte hasbavágja az embert, de legalábbis arra kényszerít, hogy próbáld magad Kya helyébe képzelni. Az pedig… nos, fáj. Nagyon.

Történetünk vezérfonala lényegében a lápi kunyhóban élő Kya küzdelme és rendületlen helytállása; az a folyamat, ahogy egy hatéves kislányból lassan felnőtt nő lesz, miközben nap mint nap saját maga kell megküzdjön a túléléséért. Akár egészében, akár részleteiben nézzük ezt, elég szürreálisnak tűnik elsőre, elvégre mennyi sikert jósolnánk annak, hogy egy kislány, akit elhagyott az anyja, a testvérei, az apja is, képes megélni egyáltalán a következő évet? Mégis, az írónő olyan okosan, logikusan építi ezt fel, s ezzel együtt olyan talpraesett, életrevaló főszereplőt alkot, hogy az egész hihetővé válik. Ennél fogva pedig torokszorítóbbá is. Jó sokat gondolkodtam olvasás közben meg-megállva, és egészen biztosan látom, hogy én képtelen lennék azt tenni, amit Kya. Egy rémisztő. kietlen és magányos helyen mindig megtalálni azokat az apró reménysugarakat, amelyek táplálják az embert testileg, de lelkileg is… ez hatalmas kihívás, és teljes nyugalomra van hozzá szükség. Kya pedig hideg fejjel nézett szembe az akadályokkal mindvégig.  Jézusom, hát gondoljatok csak bele, hogy egy hatéves kislányt még a sarki boltba sem szívesen engednénk el egyedül, Kya pedig ennyi idősen egyedül sütötte a kukoricatócsnit hogy ne haljon éhen, s nap mint nap rákot gyűjtött, hogy eladja, a pénzből pedig enni vehessen. Az istenit, én barbiztam mikor hat voltam. Fogadok, hogy ti is. Vagy legóztatok. Kisautókat tologattatok. Dínókkal játszottatok. Kyának nem volt gyerekkora, lényegében már akkor fel kellett nőjön, mikor a földből is alig nőtt ki, s nem elég, hogy a megélhetéséről önmaga kellett gondoskodjon, kemény kérdéssel kellett szembenéznie: hogy mégis miért hagyja őt el mindenki. Pontosabban, miért nem viszi őt senki magával.

Kya részeges és erőszakos apja lassan de biztosan a teljes családot szétzilálta: egyik testvér a másik után szivárog el az apró lápi viskóból, míg a történet kezdetén az édesanya is követi a példájukat, és hátrahagyja gyermekeit. Ez volt talán az első igazán komoly töréspont Kya Clark életében, s hosszú éveken át a legnagyobb kérdőjel. Ezt kutatja mindenhol, keresi a példákat és magyarázatokat, ha máshol nem tudja, akkor hát a mocsárvidék állatvilágában. Miért hagyja el egy anya a kicsinyeit? Ez egy korrekt kérdés. De hiába kapunk rá magyarázatot a későbbiek folyamán… azt már koránt sem érzem korrektnek. Sem elfogadhatónak. Körülményektől függetlenül. Értem én, hogy valamiféle tanulságot akart a szerző átadni azzal, ahogy Kya szerelmi életének buktatóit párhuzamba állítja az édesanyja életével, ezáltal segít a lánynak megérteni a múltját… de akkor is. Elismerem, hogy a megoldás érdekes és bravúros, általában szeretem is az ilyet, de az én szememben nem segített elfogadhatóvá tenni azt, hogy egy anya otthagyja a két legkisebb gyermekét egy olyan apával, aki őt magát is majdnem halálra vert.

Egy szó mint száz – megfogadtam, hogy nem tartok majd nagy kitérőket és szűkszavúra fogom az értékelést, de azt hiszem ezt elbuktam –, Kya, a bátyja Jodie, és az apjuk hárman maradnak, majd a szám tovább csökken, míg a kislány teljesen magára utalva kell boldoguljon. Tanítójává és igazi családjává eközben a természet válik, teljes harmóniába kerül az őt körülvevő vidékkel, majd miután egy közelben halászó fiatal fiú, Tate megtanítja olvasni, tágítani kezdi tudását, míg a városi népség szerint ostoba, analfabéta „lápi proliból” egy hatalmas tudású biológusnő válik.

Tate ha úgy tetszik, a  tudást képviseli a történetben és Kya életében is – épp úgy, ahogy neki köszönhetően tanul meg a lány írni, olvasni, ő lesz az is, ki a lány szeretetre éhes fiatalságában a legerősebb érzelmeket mutatja meg neki. A köztük kibontakozó barátság és az első szerelem bája és tisztasága is gyönyörűen jelenik meg előttünk a lapokon, mely után talán a kelleténél is fájdalmasabb a szükségszerű csalódás. Meg persze az újabb „szerelem”, mely első perceitől nyugtalan kíváncsiságot és kétkedést csempész az olvasó szívébe – az enyémbe legalábbis biztosan. A történet halvány romantikus vonulatának következő kulcskaraktere, Chase Andrews ugyanis egy ízig-vérig klisés, túl jól ismert karaktertípus megszemélyesítője: az észak-karolinai kisváros üdvöskéje, fényesen ragyogó csillaga – fene tudja amúgy, hogy mire fel –, aki mindenkit elbűvöl, aki után bomlanak a helyi kis csitrik, és akinek a szava persze mindenkié fölött áll. És persze az, aki ennek tudatában maximálisan vissza is él méltatlan népszerűségével. A „Lápi Lánnyal” való kapcsolata számomra éppen emiatt már a kezdetektől baljósnak tűnt, hiszen egyértelműen érződött, hogy egyik félt sem a megfelelő motiváció hajtja.


Ezzel elérkeztünk a kapcsolódási pontra, ugyanis az eddig ismertetett szállal párhuzamosan egy gyilkossági nyomozás folyik: mégpedig Chase Andrews halálának ügyében. A történet során ritkábban közbeékelt fejezetek újabb és újabb nyomokat tárnak fel, újabb és újabb vallomásokat ismertetnek, melyek segíthetnek eljutni a tetteshez, mindez pedig Kya előzetes letartóztatásával és egy Picoult-ot is megszégyenítő bírósági jelenetfolyammal csúcsosodik ki. A kivitelezése csodás. A tanúk kihallgatása, a körmönfont taktikák, a keresztkérdések, az esküdtekhez intézett záróbeszédek feltöltenek adrenalinnal, s bár mindezek után a lezárás már elég rövidre lett fogva – ha engem kérdeztek, kicsit talán el is lett kapkodva –, Delia Owens tett róla, hogy az utolsó oldalakon is okozzon meglepetést. Gondolkodásra serkentett, beindította az olvasó fantáziáját, hogy aztán még nagyobbat üssön a nemvárt fordulataival. Hát, sikerrel járt. Ütött. A legjobb értelemben ütött az egész történetével, az első fejezetktől egészen az utolsó oldalakig. Kezdhetnék még oldalakon át tartó további litániákba, de a mondanivalóm így a végére letisztult, és elég rövid meg tömör: OLVASD EL. Ennyi.


Kedvenc karakterek:

Nehéz volt egy darabig dűlőre jutni az érzelmeimmel, a szimpátiám többnyire jött és ment több karakter irányában is, és ennek köszönhető például az, hogy bár voltak percek, mikor Tate-et az egyik legszeretnivalóbb teremtménynek éreztem, végül én is fenntartásokkal kezdtem viseltetni iránta, épp mint Kya. Igen, sokáig ő tűnt befutónak, kedvelem őt – a történet végén kiderült egy s más miatt megkockáztatom, hogy még szeretem is –. de a bizalomvesztés nem játék. Így került végül a kedvenceim listájának élére Jumpin’ és Mabel. Emberek jöttek és mentek Kya életében, voltak köztük jók, kevésbé jók és semlegesek is, de egyedül ők voltak, akik végig kitartottak mellette kiszolgáltatott kislánykorától kezdve egészen addig, míg felnőtt nővé érett. Egy egyszerű és őszintén jószándékú házaspár, akik származásukból adódóan minden bizonnyal könnyedén átérezték a lány kitaszítottságát és negatív megkülönböztetés terheit melyek egyaránt voltak jelen az ő életükben, s más okból ugyan, de Kyáéban is. Apropó… néha nehezen vettem fel a fonalát, de attól még úgy érzem, nem léphetek túl a kedvenc karaktereken anélkül, hogy megemlíteném a regény valódi hősét: Kyát. Újabb litániákba nem kezdek róla, mert már megtettem, de figyelemre méltó, roppant erős karakter, akiről minden szörnyűség ellenére amin átment, jó volt olvasni.

Kedvenc részek:

A történet többnyire csak vitt előre, sodort mint a tengeráramlatok Kya motorcsónakját, így legtöbbször meg sem álltam úgy igazán átszellemülni – talán épp ezért mond sokat az az egy jelenet, aminél úgy éreztem, na most jönnek a könnyek. Kicsit megölt belül, mikor még a könyv kezdetén magára hagyja Kyát a bátyja, Jodie, és végül épp ilyen hevesen reagáltam arra is, mikor visszatért: gyanakodtam, gyanakodtam, végül mégis teljesen átszellemültem a testvéri szeretet lapokon átszivárgó fényétől. Bele sem gondoltam addig, de nem lett volna tökéletes a történet enélkül a gyönyörű reunion nélkül.

Kedvenc idézetek:

„– Azt hiszem vannak dolgok, amiket nem lehet megmagyarázni, csak vagy megbocsátani, vagy nem.”

***

Ahogy ott feküdtek, a mama megszólalt:

– Jól figyeljetek, mert ez egy életre szóló tanulság. Igén, zátonyra futottunk, de mit tettünk, mi lányok? Viccet csináltunk belőle, nevettünk rajta. A lánytestvérek, a barátnők már csak ilyenek. Összetartanak, még a sárban is, a sárban főleg.”

***

„– Az apja sokszor elmondta már Tate-nek, hogy az igazi férfi az, aki nem szégyell sírni, aki szívvel olvas verset, a lelkében érzi az operát, és mindent megtesz, ha meg kell védeni egy nőt.”

***

„Miért a sérülteknek, a még mindig vérzőknek kell magukra vállalni a megbocsátás terhét?”

***

„Ezt nem érti meg senki velem kapcsolatban. – Kya felemelte a hangját. – Én sosem gyűlöltem az embereket. Ők gyűlöltek engem. Ők nevettek ki engem. Ők hagytak el engem, Ők zaklattak engem. Ők támadtak meg engem. És igen, megtanultam nélkülük élni. Nélküled. A mama nélkül. Mindenki nélkül.”

Borító: 5/5

Tudjátok mikor láttam meg ezt a szépséget? Az érettségi szóbelik előtti felkészülés kellők közepén. Elvileg könyvekre nagyon gondolnom sem kellett volna, sem olyanra ami megvan már, olyanra meg aztán pláne nem, ami még nincs. És mégis… úgy rabul ejtett első látásra, hogy ki nem hagyhattam, de nem is hibáztathattok érte, hiszen elég ránézni. A kép sejtelmes, gyönyörű, és finoman sugall valamit a témáról és hangulatról, ami a történet 400 oldalát jellemzi: elhozza a természetet, a krimi-szál homályát, az apró fényes pöttyökként tetsző szentjánosbogarakkal még némi romantikus felhangot is kölcsönöz az összképnek. Mindehhez a visszafogott beszédességhez pedig nagyszerű kiegészítés az egyszerű tipográfia. És mellesleg… most még csak a külső fedélről beszélünk… fontosnak érzem ezt megemlíteni, ugyanis egyik ámulatból a másikba estem, mikor meglestem mi lapul a védőborító alatt. A Libri minden erejével odatette magát azt hiszem, mert egy tetőtől-talpig igényes, álomszép kötetet kreáltak.


Pontozás: 5/4.5


Képzeljétek el azt, ahogy összefonódik egy természettudós szakmai pontossága, Jodi Picoult fordulatokkal teli, kiszámíthatatlan és szívhez szóló történetvezetése egy érzékletes, pszichológiailag hű fejlődéstörténet keretei közt… képzeljétek el, és megkaptok egy regényt, amiről a 2018-as megjelenése óta mindenki beszél, amit harmincakárhány nyelvre lefordítottak, amivel dugig tömve már minden könyves csoport: mégpedig egyáltalán nem ok nélkül. Delia Owens jól kimunkált karaktereivel, tehetséggel csűrt-csavart történetével és az amerikai lápvidék szinte megelevenedően pontos leírásaival rendkívüli erőt kölcsönzött debütáló kötetének. Hiába egy-két tökéletlenség néhol… én azok ellenére is úgy érzem, vétek lenne nem figyelni oda a nőre a továbbiakban.

Blogturné és nyereményjáték


Delia Owens biológusnő első regényében, az Ahol a folyami rákok énekelnekben szívszorító s egyben izgalommal teli módon jelenik meg az ember és természet egysége; a lápi növényzet és a madarak szárnyának csapkodása közt pedig egy krimi és egy szerelmi történet szálai fonódnak össze. Nem csoda, hogy a mű rohamosan bestsellerré vált - ahogy az sem, hogy a Libri Kiadó jóvoltából végre megérkezett a magyar olvasókhoz, köztük a Blogturné Klub tagjaihoz is, akik most egy hat állomásos turné keretein belül számolnak majd be a tapasztalataikról. Tartsatok velünk, hogy ti is megismerjétek Kya Clark, a “Lápi Lány” magával ragadó életét, s végül gazdagabbak lehessetek a regény egy példányával!

A szerző, Delia Owens természettudományos érdeklődésének és jártasságának a regényében is teret enged, ebből ered a főszereplő, Kya egyik hobbija is: a lány a lápi területen talált madártollakat gyűjti és rendszerezi. Nyereményjátékunk épp ehhez fog kapcsolódni: a turné valamennyi állomásán elbújtak egy-egy könyvben feltűnő madárfaj nevének betűi: a ti feladatotok az lesz, hogy megtaláljátok és helyes sorrendbe rendezzétek a betűket, az így kapott madárnevet pedig beírjátok a Rafflecopter doboz megfelelő sorába! A helyes megfejtők közt gazdára lel majd a regény egy meseszép példánya, sok sikert!

Ne feledjétek, a beírt válaszokon már nem áll módunkban javítani. A kiadó csak Magyarország területére postáz. A nyerteseket e-mailben értesítjük. Amennyiben 72 órán belül nem jelentkezik a szerencsés, újabb nyertest sorsolunk.

Állomáslista

07.25. Never Let Me Go
07.27. Ambivalentina


Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

3 megjegyzés:

  1. Olyanok az értékeléseid, mintha könyvet írnál, iszonyú tehetséges vagy! :3

    VálaszTörlés
  2. Szia! :)

    Nagyon örültem, amikor megláttam, hogy te is olvastad ezt a könyvet! Mondom, de jó, még valaki rajtam kívül, aki szintén ismeri a történetet! :) Engem is elvarázsolt Kya története, a szívembe zártam minden egyes sorát. Kedvenceim egyikévé vált, amiről nem volt egyszerű ajánlót írni, mert túl sok mindent tudtam volna írni és mégsem akartam sok mindent elárulni, mert ezt a könyvet ismerni kell.
    Nagyon tetszett az ajánlód, szívesen olvastam és köszönöm az élményt, hogy felidézted számomra a könyv lényegét! :)

    Szatti

    VálaszTörlés