Én és a Csillag születik

„A világ hemzseg a tehetségektől. Mindenki tehetséges valamiben. De ha valakinek van mondanivalója, és azt át tudja adni az embereknek úgy, hogy azok oda is figyeljenek rá, az egészen más történet.”

Eredeti cím: A Star is Born

Megjelenés éve: 2018

Műfaj: romantikus, zenés dráma

Korhatár: 16

Rendező: Bradley Cooper

Forgatókönyvíró: Bradley Cooper, Will Fetters, Eric Roth

Producer: Bradley Cooper, Clint Eastwood, Bill Gerber, Lynette Howell Taylor, Jon Peters, Todd Philips

Zene: Lady Gaga, Bradley Cooper

Főszerepben: Bradley Cooper (Jackson Maine); Lady Gaga (Ally)

A show business kegyetlen és kiszámíthatatlan: de mennie kell. Jackson Maine valaha híres volt, de az ital és az örök turnézás kiszívta minden erejét. Leáldozóban van a csillaga. Ám megismerkedik egy fiatal, naiv és ismeretlen énekesnővel, akiben meglátja a zsenit. A férfi támogatja felfedezettjét, és közben beleszeret. Egyre szenvedélyesebb viszonyuk közben egyre jobban el is távolodnak egymástól, mert az ismeretlen lány pályája fantasztikus ütemben ível felfelé.

Az igazat megvallva egész életemben elvoltam a magam kis világában, ez pedig alapjaiban határozta meg az orientációmat filmes téren is – amennyire emlékszem sosem voltam nagy filmnéző, de ha mégis kedvem szottyant leülni a tévé elé, jobbára előszedtem valami régi jóbarátként funkcionáló DVD-t, amit minimum húszszor láttam már, mégsem untam meg. Nemrég viszont elhatároztam, hogy ezen változtatok, hagyom hogy kinyíljon előttem a világ, és lépésenként megismerkedek mindazzal a régi s új filmcsodával, amivel érdemes. Bár elmondhatnám, hogy tényleg csak ilyenekhez volt szerencsém az elmúlt hónapokban. Ilyen alapon elkezdtem böngészni az Oscar-díjas filmek listáját – mégiscsak rangos elismerésről beszélünk, amit feltételeztem, nem osztogatnak két kézzel csak úgy bármiért, így jó eséllyel indultam, hogy ténylegesen színvonalas alkotásokhoz legyen szerencsém. Az idei nyertesek közül ugyebár a Bohém Rapszódiával indítottam – a nálam aratott sikeréről ITT meg is győződhettek –, médiaórán elkezdtük a Zöld könyvet, ami szintén egészen tetszik, és a kezdő triómba mindenképpen a Csillag születik c. történetet szántam harmadiknak.

Az alapjáraton mindig haldoklófélben leledző optimizmusom itt rekordsebességgel aktivizálta magát: bár elég sok romantikus film van már a hátam mögött, nem a várható újabb szerelmi történet pörgetett fel, ennél sokkal erősebben koncentráltam minden pozitív előítéletem a film zenei részére, ugyanis érdemes tudni rólam, hogy jellemzően élek-halok mind a musicalekért, mind a szimpla zenés filmekért – már amennyiben igényes hanganyaggal dolgoznak. A legnagyobb showman, Mamma Mia, Bohém rapszódia, Egy nehéz nap éjszakája, a Nyomorultak meg Az Operaház fantomja musicalek, Hair… engem tényleg meg lehet így venni, úgyhogy talán nem is csoda, hogy ennél nem vártam kevesebbet Lady Gaga és Bradley Cooper új filmjétől sem.

Ez egyrészt jól jött ki, elvégre a Csillag születik zenei oldala engem is levett kicsit a lábamról. Rendben… nem is kicsit. Ráadásul kétfelől is hatalmas meglepetés ért. Sosem hallgattam Lady Gagát, számomra rettentő sokáig ellenszenves volt, s éppen ebből kifolyólag nem vonzott a zenéje sem – s bár pár éve a ’Till It Happens To You c. számával egy kifinomult és gyönyörű oldalát is megmutatta, aminek hála megismertem a tehetségét, még így sem kezdtem mélyebben érdeklődni a művészete iránt. Most viszont… hát, ki tudja, hosszú távra talán most sem, mindenesetre a két órás film során számtalanszor hallhattam énekelni, és őszintén lenyűgözött az a finom és erőteljes hangkeverék, amit megcsillogtatott ez idő alatt. Tehát, bár világhírű énekesnőként magától értetődő volt, hogy lesz hangja, rám azért ez is az újdonság erejével hatott, de ami szinte még inkább meglepett, az Bradley Cooper.

Fogalmam sincs, eddig lehetett-e tudni, hogy a pasi éneklésben is ilyen tehetséges, de az fix, hogy én még sosem hallottam őt így, pedig… pedig wow. Pedig nincs benne igazából semmi különleges, a hangja még csak nem is tűnik valami képzettnek, inkább átlagosnak mondanám… mégis, annyira passzoltak hozzá az előadott számok, s azok stílusa, hogy naphosszat el tudnám hallgatni. Valljuk be, olyan hangot ütött meg, amitől mi, nők nagyrészt elolvadnánk, ha valaki a fülünkbe duruzsolná őket. Én legalábbis biztosan.

Egy szó mint száz, csodás hangokat sikerült összegyűjteni, ezek viszont szerintem a filmhez írt számoknak köszönhetően szóltak végül különösképp elragadóan. Egy percig sem jutna eszembe vitatni azt a legjobb eredeti filmzene Oscart.

Ha már így benne vagyok ebben a dicsérős fázisban, akkor zenei munkájuk után folytatnám a sort Cooper és Gaga színészi alakításával – és elöljáróban megsúgnám, hogy ezzel végére is érek a filmmel kapcsolatos pozitívumok igen rövid listájának. Mindenesetre Gaga szerintem roppant érzékletesen hozta a szerepét, imádtam, hogy úgy adta elő Ally zavarát, feldúltságát, örömét és fájdalmát is, hogy el tudjam hinni itt a képernyő túloldalán is. Bradley Cooperről meg szerintem már beszélnem sem kell… bár nem nagy kedvencem amúgy, láttam már párszor, hogy nagyon tud ha akar – ezt a Csillag születik dolgot pedig láthatóan nagyon akarta. Maga a szerepe csupa ellentétes érzést keltett bennem, Jackson Maine ugyanis egyszerre volt egy rettentő szeretnivaló karakter a maga módján, s ugyanakkor egy szánalmas alkoholista, akit nem tudok nem megvetni – így tehát nem tudtam vele kapcsolatban szilárd véleményt formálni, kedveltem is, meg nem is, annyi viszont ezer százalék, hogy Cooper nagyszerűen passzolt a szerepbe.

És sajnálattal mondom, de ennyi volt, itt kifújt minden jó, amit mondani tudok. Tény, hogy az ütős zene és megfelelő színészi játék fontos eleme egy jó filmnek, de csakis ennyire alapozni mondhatni lehetetlen, e kettő önmagában még kevés ahhoz, hogy elvigyen a hátán egy akármilyen történetet. Mármint… a film sikere talán éppen azt bizonyítja, hogy de, igenis elég ennyi, én viszont túllépve a Shallow nagyszerűségén és a többin, hatalmas csalódottságot érzek. Kisebb ürességet azon a helyen, ami jó esetben a különleges filmélmény bódító hatása kéne kitöltsön. Most ha van is még bennem valami a Csillag születik nyomán, az csak valami undorító állagú elegy sietségből, klisékből és bazmegelésből. Úgyhogy nézzük is, mi pontosan az én problémám.

Olvastam én itt-ott értékelésekben olyasmit, hogy milyen jó humor itatja át a történetet, nem is beszélve a szellemes párbeszédekről… nos, bárki is írta ezeket a méltatásokat, úgy érzem, nem is ugyanazt a filmet néztük. Készséggel elismerem, volt egy-két frappáns megszólalás, ahogy néhány elgondolkodtató  felvetés is, de ha összességében nézem a forgatókönyvünk szövegezését, elsőre egy szó jut eszembe róla: primitív. Meglátszik rajta az írók nyilvánvaló próbálkozása arra, hogy élőbeszéd-szerűvé tegyék a karakterek megszólalásait, de még ennél is jobban süt róla az, hogy ezt a feladatot elbukták.

Alapvetően elég ennyi, hogy fogjam a fejem, de ezúttal még félig-meddig szemet is hunynék afölött, hogy a normalitás ily módón nevetségességbe csapott át, HA nem lenne itt még egy hatalmas probléma. Tudjátok, bár nem vagyok rá büszke, ha ideges vagy zaklatott vagyok, akkor rondán káromkodok, mint egy kocsis. Szóval igen, van olyan, hogy ez-az kiszalad az ember száján, ami nem jó, nem szép, de előfordul. Viszont amit ebben a filmben csináltak az átlépett egy bizonyos határt, amit marhára nem kellett volna. Nem sok túlzás van abban, ha azt mondom, szereplőink minden harmadik mondatának végére oda volt biggyesztve vagy egy „baszod” vagy egy „faszom” vagy egy elegáns „gecc”, ez pedig összességében olyan összhatást keltett, mintha csak a Mónika Show, vagy más hasonlóan színvonalas magyar valóságshow egyik epizódját néznénk. Ki is vagyok én, hogy megmondjam a tutit, de ez egészen biztos nem való igényes, Oscar-díjas filmbe. Persze nem megbocsáthatatlan, ha nem egy Kölcsey szintű szöveget hallunk vissza a szórakoztatóiparból, de ennyire alpári szintre nem kéne lesüllyedni, és csak hogy ezt valamiképp szemléltessem, jöjjön egy rövid idézet (amihez hasonlóból van még jópár, de aki bántani akarja magát, az inkább nézze meg maga, ahelyett hogy ezt olvasgatja):

„ – Mit gondoltál, hogy őriztem volna a kibaszott sírját mikor a kurva világot járom veled és a dajkádat játszom?

– Igen, milyen jó kibúvó, hogy istápolsz, hogy ne kelljen szembenézned azzal, hogy egy lúzer vagy bazdmeg.

– Ha egy lúzer vagyok, miért nyúltad le a hangom, baszki?”

Szóval… hadd ne ragozzam tovább, mit kifogásolok annyira. Most veszek egy nagy levegőt, feldolgozom, hogy kétszer is újra kellett hallgatnom ezt a részt, hogy ki tudjam idézni, és úgy teszek, mintha mi sem történt volna… javaslom ezt nektek is.

Ugorjunk egyet akkor: ugyan még mindig a forgatókönyvet bántom, szakadjunk el holmi szókészlettől, mert akad még probléma, amit megbeszélhetnénk. Ugyanis meggyőződésem, hogy én ezt a történetet már láttam. Jézusom, fogadnék, hogy nem is egyszer. És te is láttad már, ezt le merném fogadni, mert ami ennek a filmnek masszívan az alapját és igazából a részleteit is adja, azt úgy hívják: klisé. Híresség? Átlagos de titokban tehetséges lány? Semmiből jött hirtelen és irreális felemelkedés? Instant szerelem? Egy „gonosz” aki manipulál? Tragédia? Jajj, annyira a helyén van itt minden, de bár ne lenne.

Esküszöm, az egyetlen számomra értékelhető lépés a – SPOILER – happy end megkerülése volt, ugyanis bevallom, arra aztán számítani sem mertem volna egy efféle romantikus filmben, hogy kinyírják az egyik kulcsszereplőt. Amit persze egy szinten sajnáltam is, ugyanakkor annál a jelenetnél azt éreztem, hogy na végre, ebben van bátorság.

Aztán persze megkaptam a tragédiám és rájöttem, hogy valami továbbra sem stimmel, és íme, ez lenne az utolsó kritika, amivel illetném a filmet mielőtt befejezem. Volt benne potenciál, hogy több legyen egy szimpla szerelmi sztorinál, adva volt nem egy, de nem is kettő lehetőség arra, hogy kapjon a film egy komolyabb színezetet is, erős háttérrel és valódi problémákkal. Felvetődött az alkoholizmus, a drogfüggőség témája, még egy rohadt öngyilkosságot is bedobtak, de arra már nem fordítottak elég figyelmet, hogy a témákat méltó módon kidolgozzák. Ennek híján valamennyi szál csak úgy lógott a levegőben, a készítők éppen azt csinálták, amit én is mindennel, belevágtak, aztán hagyták a francba mikor nem tudtak vele mit kezdeni, és e fölött szemet hunyhatunk, ha egy bolond 18 éves lány csinálja, de akkor nem, ha egy komplett filmes csapat.

Na de ennyi volt, összességében elmondhatom, hogy ami miatt a filmet elsősorban méltatják – a zenéje, és a főszereplők alakítása –, azt helytállónak és maximálisan jogosnak tartom, mi több, beállhatok én is azok sorába, akik rongyosra hallgatják majd a Csillag születik megragadó filmzenéit, de ez minden, amit a filmről jó szívvel elmondhatok. Mindenesetre az utolsó jelenetnek hála pozitív kicsengéssel értem ennek a két órának a végére, még ha közben meg is szenvedtem, úgyhogy bennetek is inkább hagynék valami kellemes nyomot… szóval alább megtaláljátok a filmzenék lejátszási listáját. ;)

Kedvenc karakterek:

Nem mondom, hogy bárki maradandó helyet harcolt volna ki magának a szívemben, ez hazugság is lenne, de Ally-t egészen megkedveltem. Persze ez a hozzáállás hullámzott, volt, hogy úgy éreztem messzire megy, de alapvetően erős karakternek ismertem meg: a film leírásával ellentétben nem tartottam naivnak, inkább talpraesettnek, keménynek, tetszett, hogy éles nyelve van, és persze varázslatos hangja. Sosem hallgattam Lady Gagát, igazából elég sokáig ellenszenvesnek találtam a nőt, de most legalább azt megtudtam, hogy hangja az nagyon van, nem is akármilyen.

Kedvenc részek:

Kit lepek meg, ha azt mondom, a Shallow főjelenete engem is levett a lábamról kicsit? Persze a jelenet maga ismét egy közkedvelt klisén alapul, elvégre ennek a „híres zenész felhív egy ismeretlen csajt a színpadra” dolognak annyira semmi köze az élethez, hogy szinte tényleg csak a közhelyekben él tovább, de a zene átjárt annyira, hogy az adott pillanatban ne elemezgessek, csak kinyissam a szemem, fülem, és élvezzem amit kapok. Ilyen alapon pedig a legtöbb zenés jelenetet szerettem – már mikor értékelhető számokat játszottak, mert Ally befutása után akadtak azért „wtf, hogy lett ez belőled” pillanataim is –, továbbá megemlíteném a lezárást… ami mint fent már írtam, nem volt tökéletes, de én díjazom az ötletet, miszerint nem a milliomodik romantikus film milliomodik happy endjével zártunk.

Kedvenc dalaim a filmből:

Lady Gaga & Bradley Cooper – Shallow

Lady Gaga – Always Remember Us This Way

Bradley Cooper – Maybe It’s Time

Lady Gaga & Bradley Cooper – I’ll Never Love Again

Pontozás: 10/5

Én változatlanul azt mondom, hiába csillog egy-egy darabka arany a szarkupac közepében… én köszönöm, nem fogok értenyúlni. Tehát aláírom, hogy a színészek odatették magukat, Bradley Cooper meg Gaga is szerethető alakítást nyújtottak, akad a film során érdekes ötlet meg értékes üzenet néhol, a zenék pedig valóban kellemesek, ám velem ezek nem feledtették a tucatszám egymásra halmozott sablonokat, a kidolgozatlanságot, és azt a tényt, hogy valahányszor megszólalt valaki, több mocsok hullott ki a száján, mint a Mónika Show egy résztvevőjének. Mondhatni k*rvára felb*szta az agyam. F*szom. Ja, szóval a tanulság, hogy ezt így ne. Én is rondán beszélek sajnos mikor ideges vagyok, de minden mondat végére odahányni, hogy „baszod!” túlmegy egy határon.

Ti láttátok már a Csillag születiket? Hogy tetszett?