Én és a Csillag születik

„A világ hemzseg a tehetségektől. Mindenki tehetséges valamiben. De ha valakinek van mondanivalója, és azt át tudja adni az embereknek úgy, hogy azok oda is figyeljenek rá, az egészen más történet.”

Eredeti cím: A Star is Born

Megjelenés éve: 2018

Műfaj: romantikus, zenés dráma

Korhatár: 16

Rendező: Bradley Cooper

Forgatókönyvíró: Bradley Cooper, Will Fetters, Eric Roth

Producer: Bradley Cooper, Clint Eastwood, Bill Gerber, Lynette Howell Taylor, Jon Peters, Todd Philips

Zene: Lady Gaga, Bradley Cooper

Főszerepben: Bradley Cooper (Jackson Maine); Lady Gaga (Ally)

A show business kegyetlen és kiszámíthatatlan: de mennie kell. Jackson Maine valaha híres volt, de az ital és az örök turnézás kiszívta minden erejét. Leáldozóban van a csillaga. Ám megismerkedik egy fiatal, naiv és ismeretlen énekesnővel, akiben meglátja a zsenit. A férfi támogatja felfedezettjét, és közben beleszeret. Egyre szenvedélyesebb viszonyuk közben egyre jobban el is távolodnak egymástól, mert az ismeretlen lány pályája fantasztikus ütemben ível felfelé.

Az igazat megvallva egész életemben elvoltam a magam kis világában, ez pedig alapjaiban határozta meg az orientációmat filmes téren is – amennyire emlékszem sosem voltam nagy filmnéző, de ha mégis kedvem szottyant leülni a tévé elé, jobbára előszedtem valami régi jóbarátként funkcionáló DVD-t, amit minimum húszszor láttam már, mégsem untam meg. Nemrég viszont elhatároztam, hogy ezen változtatok, hagyom hogy kinyíljon előttem a világ, és lépésenként megismerkedek mindazzal a régi s új filmcsodával, amivel érdemes. Bár elmondhatnám, hogy tényleg csak ilyenekhez volt szerencsém az elmúlt hónapokban. Ilyen alapon elkezdtem böngészni az Oscar-díjas filmek listáját – mégiscsak rangos elismerésről beszélünk, amit feltételeztem, nem osztogatnak két kézzel csak úgy bármiért, így jó eséllyel indultam, hogy ténylegesen színvonalas alkotásokhoz legyen szerencsém. Az idei nyertesek közül ugyebár a Bohém Rapszódiával indítottam – a nálam aratott sikeréről ITT meg is győződhettek –, médiaórán elkezdtük a Zöld könyvet, ami szintén egészen tetszik, és a kezdő triómba mindenképpen a Csillag születik c. történetet szántam harmadiknak.

Az alapjáraton mindig haldoklófélben leledző optimizmusom itt rekordsebességgel aktivizálta magát: bár elég sok romantikus film van már a hátam mögött, nem a várható újabb szerelmi történet pörgetett fel, ennél sokkal erősebben koncentráltam minden pozitív előítéletem a film zenei részére, ugyanis érdemes tudni rólam, hogy jellemzően élek-halok mind a musicalekért, mind a szimpla zenés filmekért – már amennyiben igényes hanganyaggal dolgoznak. A legnagyobb showman, Mamma Mia, Bohém rapszódia, Egy nehéz nap éjszakája, a Nyomorultak meg Az Operaház fantomja musicalek, Hair… engem tényleg meg lehet így venni, úgyhogy talán nem is csoda, hogy ennél nem vártam kevesebbet Lady Gaga és Bradley Cooper új filmjétől sem.

Ez egyrészt jól jött ki, elvégre a Csillag születik zenei oldala engem is levett kicsit a lábamról. Rendben… nem is kicsit. Ráadásul kétfelől is hatalmas meglepetés ért. Sosem hallgattam Lady Gagát, számomra rettentő sokáig ellenszenves volt, s éppen ebből kifolyólag nem vonzott a zenéje sem – s bár pár éve a ’Till It Happens To You c. számával egy kifinomult és gyönyörű oldalát is megmutatta, aminek hála megismertem a tehetségét, még így sem kezdtem mélyebben érdeklődni a művészete iránt. Most viszont… hát, ki tudja, hosszú távra talán most sem, mindenesetre a két órás film során számtalanszor hallhattam énekelni, és őszintén lenyűgözött az a finom és erőteljes hangkeverék, amit megcsillogtatott ez idő alatt. Tehát, bár világhírű énekesnőként magától értetődő volt, hogy lesz hangja, rám azért ez is az újdonság erejével hatott, de ami szinte még inkább meglepett, az Bradley Cooper.

Fogalmam sincs, eddig lehetett-e tudni, hogy a pasi éneklésben is ilyen tehetséges, de az fix, hogy én még sosem hallottam őt így, pedig… pedig wow. Pedig nincs benne igazából semmi különleges, a hangja még csak nem is tűnik valami képzettnek, inkább átlagosnak mondanám… mégis, annyira passzoltak hozzá az előadott számok, s azok stílusa, hogy naphosszat el tudnám hallgatni. Valljuk be, olyan hangot ütött meg, amitől mi, nők nagyrészt elolvadnánk, ha valaki a fülünkbe duruzsolná őket. Én legalábbis biztosan.

Egy szó mint száz, csodás hangokat sikerült összegyűjteni, ezek viszont szerintem a filmhez írt számoknak köszönhetően szóltak végül különösképp elragadóan. Egy percig sem jutna eszembe vitatni azt a legjobb eredeti filmzene Oscart.

Ha már így benne vagyok ebben a dicsérős fázisban, akkor zenei munkájuk után folytatnám a sort Cooper és Gaga színészi alakításával – és elöljáróban megsúgnám, hogy ezzel végére is érek a filmmel kapcsolatos pozitívumok igen rövid listájának. Mindenesetre Gaga szerintem roppant érzékletesen hozta a szerepét, imádtam, hogy úgy adta elő Ally zavarát, feldúltságát, örömét és fájdalmát is, hogy el tudjam hinni itt a képernyő túloldalán is. Bradley Cooperről meg szerintem már beszélnem sem kell… bár nem nagy kedvencem amúgy, láttam már párszor, hogy nagyon tud ha akar – ezt a Csillag születik dolgot pedig láthatóan nagyon akarta. Maga a szerepe csupa ellentétes érzést keltett bennem, Jackson Maine ugyanis egyszerre volt egy rettentő szeretnivaló karakter a maga módján, s ugyanakkor egy szánalmas alkoholista, akit nem tudok nem megvetni – így tehát nem tudtam vele kapcsolatban szilárd véleményt formálni, kedveltem is, meg nem is, annyi viszont ezer százalék, hogy Cooper nagyszerűen passzolt a szerepbe.

És sajnálattal mondom, de ennyi volt, itt kifújt minden jó, amit mondani tudok. Tény, hogy az ütős zene és megfelelő színészi játék fontos eleme egy jó filmnek, de csakis ennyire alapozni mondhatni lehetetlen, e kettő önmagában még kevés ahhoz, hogy elvigyen a hátán egy akármilyen történetet. Mármint… a film sikere talán éppen azt bizonyítja, hogy de, igenis elég ennyi, én viszont túllépve a Shallow nagyszerűségén és a többin, hatalmas csalódottságot érzek. Kisebb ürességet azon a helyen, ami jó esetben a különleges filmélmény bódító hatása kéne kitöltsön. Most ha van is még bennem valami a Csillag születik nyomán, az csak valami undorító állagú elegy sietségből, klisékből és bazmegelésből. Úgyhogy nézzük is, mi pontosan az én problémám.

Olvastam én itt-ott értékelésekben olyasmit, hogy milyen jó humor itatja át a történetet, nem is beszélve a szellemes párbeszédekről… nos, bárki is írta ezeket a méltatásokat, úgy érzem, nem is ugyanazt a filmet néztük. Készséggel elismerem, volt egy-két frappáns megszólalás, ahogy néhány elgondolkodtató  felvetés is, de ha összességében nézem a forgatókönyvünk szövegezését, elsőre egy szó jut eszembe róla: primitív. Meglátszik rajta az írók nyilvánvaló próbálkozása arra, hogy élőbeszéd-szerűvé tegyék a karakterek megszólalásait, de még ennél is jobban süt róla az, hogy ezt a feladatot elbukták.

Alapvetően elég ennyi, hogy fogjam a fejem, de ezúttal még félig-meddig szemet is hunynék afölött, hogy a normalitás ily módón nevetségességbe csapott át, HA nem lenne itt még egy hatalmas probléma. Tudjátok, bár nem vagyok rá büszke, ha ideges vagy zaklatott vagyok, akkor rondán káromkodok, mint egy kocsis. Szóval igen, van olyan, hogy ez-az kiszalad az ember száján, ami nem jó, nem szép, de előfordul. Viszont amit ebben a filmben csináltak az átlépett egy bizonyos határt, amit marhára nem kellett volna. Nem sok túlzás van abban, ha azt mondom, szereplőink minden harmadik mondatának végére oda volt biggyesztve vagy egy „baszod” vagy egy „faszom” vagy egy elegáns „gecc”, ez pedig összességében olyan összhatást keltett, mintha csak a Mónika Show, vagy más hasonlóan színvonalas magyar valóságshow egyik epizódját néznénk. Ki is vagyok én, hogy megmondjam a tutit, de ez egészen biztos nem való igényes, Oscar-díjas filmbe. Persze nem megbocsáthatatlan, ha nem egy Kölcsey szintű szöveget hallunk vissza a szórakoztatóiparból, de ennyire alpári szintre nem kéne lesüllyedni, és csak hogy ezt valamiképp szemléltessem, jöjjön egy rövid idézet (amihez hasonlóból van még jópár, de aki bántani akarja magát, az inkább nézze meg maga, ahelyett hogy ezt olvasgatja):

„ – Mit gondoltál, hogy őriztem volna a kibaszott sírját mikor a kurva világot járom veled és a dajkádat játszom?

– Igen, milyen jó kibúvó, hogy istápolsz, hogy ne kelljen szembenézned azzal, hogy egy lúzer vagy bazdmeg.

– Ha egy lúzer vagyok, miért nyúltad le a hangom, baszki?”

Szóval… hadd ne ragozzam tovább, mit kifogásolok annyira. Most veszek egy nagy levegőt, feldolgozom, hogy kétszer is újra kellett hallgatnom ezt a részt, hogy ki tudjam idézni, és úgy teszek, mintha mi sem történt volna… javaslom ezt nektek is.

Ugorjunk egyet akkor: ugyan még mindig a forgatókönyvet bántom, szakadjunk el holmi szókészlettől, mert akad még probléma, amit megbeszélhetnénk. Ugyanis meggyőződésem, hogy én ezt a történetet már láttam. Jézusom, fogadnék, hogy nem is egyszer. És te is láttad már, ezt le merném fogadni, mert ami ennek a filmnek masszívan az alapját és igazából a részleteit is adja, azt úgy hívják: klisé. Híresség? Átlagos de titokban tehetséges lány? Semmiből jött hirtelen és irreális felemelkedés? Instant szerelem? Egy „gonosz” aki manipulál? Tragédia? Jajj, annyira a helyén van itt minden, de bár ne lenne.

Esküszöm, az egyetlen számomra értékelhető lépés a – SPOILER – happy end megkerülése volt, ugyanis bevallom, arra aztán számítani sem mertem volna egy efféle romantikus filmben, hogy kinyírják az egyik kulcsszereplőt. Amit persze egy szinten sajnáltam is, ugyanakkor annál a jelenetnél azt éreztem, hogy na végre, ebben van bátorság.

Aztán persze megkaptam a tragédiám és rájöttem, hogy valami továbbra sem stimmel, és íme, ez lenne az utolsó kritika, amivel illetném a filmet mielőtt befejezem. Volt benne potenciál, hogy több legyen egy szimpla szerelmi sztorinál, adva volt nem egy, de nem is kettő lehetőség arra, hogy kapjon a film egy komolyabb színezetet is, erős háttérrel és valódi problémákkal. Felvetődött az alkoholizmus, a drogfüggőség témája, még egy rohadt öngyilkosságot is bedobtak, de arra már nem fordítottak elég figyelmet, hogy a témákat méltó módon kidolgozzák. Ennek híján valamennyi szál csak úgy lógott a levegőben, a készítők éppen azt csinálták, amit én is mindennel, belevágtak, aztán hagyták a francba mikor nem tudtak vele mit kezdeni, és e fölött szemet hunyhatunk, ha egy bolond 18 éves lány csinálja, de akkor nem, ha egy komplett filmes csapat.

Na de ennyi volt, összességében elmondhatom, hogy ami miatt a filmet elsősorban méltatják – a zenéje, és a főszereplők alakítása –, azt helytállónak és maximálisan jogosnak tartom, mi több, beállhatok én is azok sorába, akik rongyosra hallgatják majd a Csillag születik megragadó filmzenéit, de ez minden, amit a filmről jó szívvel elmondhatok. Mindenesetre az utolsó jelenetnek hála pozitív kicsengéssel értem ennek a két órának a végére, még ha közben meg is szenvedtem, úgyhogy bennetek is inkább hagynék valami kellemes nyomot… szóval alább megtaláljátok a filmzenék lejátszási listáját. ;)

Kedvenc karakterek:

Nem mondom, hogy bárki maradandó helyet harcolt volna ki magának a szívemben, ez hazugság is lenne, de Ally-t egészen megkedveltem. Persze ez a hozzáállás hullámzott, volt, hogy úgy éreztem messzire megy, de alapvetően erős karakternek ismertem meg: a film leírásával ellentétben nem tartottam naivnak, inkább talpraesettnek, keménynek, tetszett, hogy éles nyelve van, és persze varázslatos hangja. Sosem hallgattam Lady Gagát, igazából elég sokáig ellenszenvesnek találtam a nőt, de most legalább azt megtudtam, hogy hangja az nagyon van, nem is akármilyen.

Kedvenc részek:

Kit lepek meg, ha azt mondom, a Shallow főjelenete engem is levett a lábamról kicsit? Persze a jelenet maga ismét egy közkedvelt klisén alapul, elvégre ennek a „híres zenész felhív egy ismeretlen csajt a színpadra” dolognak annyira semmi köze az élethez, hogy szinte tényleg csak a közhelyekben él tovább, de a zene átjárt annyira, hogy az adott pillanatban ne elemezgessek, csak kinyissam a szemem, fülem, és élvezzem amit kapok. Ilyen alapon pedig a legtöbb zenés jelenetet szerettem – már mikor értékelhető számokat játszottak, mert Ally befutása után akadtak azért „wtf, hogy lett ez belőled” pillanataim is –, továbbá megemlíteném a lezárást… ami mint fent már írtam, nem volt tökéletes, de én díjazom az ötletet, miszerint nem a milliomodik romantikus film milliomodik happy endjével zártunk.

Kedvenc dalaim a filmből:

Lady Gaga & Bradley Cooper – Shallow

Lady Gaga – Always Remember Us This Way

Bradley Cooper – Maybe It’s Time

Lady Gaga & Bradley Cooper – I’ll Never Love Again

Pontozás: 10/5

Én változatlanul azt mondom, hiába csillog egy-egy darabka arany a szarkupac közepében… én köszönöm, nem fogok értenyúlni. Tehát aláírom, hogy a színészek odatették magukat, Bradley Cooper meg Gaga is szerethető alakítást nyújtottak, akad a film során érdekes ötlet meg értékes üzenet néhol, a zenék pedig valóban kellemesek, ám velem ezek nem feledtették a tucatszám egymásra halmozott sablonokat, a kidolgozatlanságot, és azt a tényt, hogy valahányszor megszólalt valaki, több mocsok hullott ki a száján, mint a Mónika Show egy résztvevőjének. Mondhatni k*rvára felb*szta az agyam. F*szom. Ja, szóval a tanulság, hogy ezt így ne. Én is rondán beszélek sajnos mikor ideges vagyok, de minden mondat végére odahányni, hogy „baszod!” túlmegy egy határon.

Ti láttátok már a Csillag születiket? Hogy tetszett?

Én és a Bohemian Rhapsody jelenség

„Nincs időm arra, hogy az áldozatuk legyek, az AIDS-es poszterarcuk, az intő példájuk. Nem, én döntöm el, hogy ki vagyok, és én úgy döntöttem, hogy az leszek, akinek születtem: egy előadó. Aki megadja a közönségnek, amit akar: a mennyei érintést. Freddie kicseszett Mercury!”

Eredeti cím: Bohemian Rhapsody

Megjelenés éve: 2018

Nemzetiség: angol

Műfaj: zenés életrajzi dráma

Korhatár: 12+

Rendező: Bryan Singer, Dexter Fletcher

Forgatókönyv: Anthony McCarten, Justin Haythe

Operatőr: Newton Thomas Sigel

Producer: Graham King, Jim Beach, Denis O'Sullivan, Robert De Niro, Richard Hewitt, Brian May, Arnon Milchan, Jane Rosenthal, Bryan Sing

Zene: Queen

Cast: Rami Malek (Freddie Mercury), Ben Hardy (Roger Taylor), Gwilym Lee (Brian May), Joseph Mazzello (John Deacon)

A Bohém rapszódia a Queen zenéjének és a banda rendkívüli énekesének kirobbanó története. Freddie Mercury fittyet hányt a sztereotípiákra és ellenszegült a konvencióknak, így vált belőle a világ egyik legkedveltebb zenésze. Tanúi lehetünk a zenekar üstökösszerű felemelkedésének meghatározó dalaik és forradalmi hangzásuk révén, Mercury féktelen életvitelének a bandára gyakorolt hatásainak, és dicső visszatérésüknek a Live Aiden, ahol a már súlyos betegséggel küzdő Mercuryval az élen a rocktörténelem egyik legnagyszerűbb koncertjét adják. A Queen nem csupán zenekar, hanem egy család is volt, s máig megihletik a kívülállókat, az álmodozókat és a zene szerelmeseit.

Szóval azután, hogy egy hónap leforgása alatt nyolcszor megnéztem ugyanazzal a töretlen lelkesedéssel és teljes elragadtatottsággal, úgy gondoltam, megérettem arra, hogy megpróbáljak írni egy posztot is az új Queen-filmről, a Bohém Rapszódiáról. Hogy úgy is érzem-e, hogy készen állok… nos, ebben nem vagyok biztos. Mint írtam, még mindig el vagyok bűvölve – hatása alá vont nem csak a film, de napról napra egyre jobban az együttes, a tagok, a zenéjük, a személyük… igazából az egész Queen jelenség, és ez némileg nehezíti hogy objektív, tisztánlátó véleményt osszak meg veletek. Mindenesetre úgy örültem Rami- és a film valamennyi Oscarjának, mintha csak tősgyökeres Queen-fan lennék, a szembejövő ilyen témájú videók néhány nap alatt lenullázták a mobilnetem, két héttel a film első megnézése után pedig már ott lapult az együttes valamennyi albuma a telefonomon. Lépten nyomon hasonló történetekbe botlottam az interneten görgetve, tehát nagyon nem vagyok egyedül. Egyértelmű, hogy az együttesnek ereje van: valamennyi tagjából és az általuk alkotott egységből is sugárzik valami rendkívüli erő. A Queen egy legenda. A legendák pedig picit felemelik az embert a földről – nekem éppen erre volt szükségem, s talán éppen ezért vált Freddie, Brian, John és Roger rövid idő leforgása alatt olyan fontossá számomra.

Persze mikor valaki egy életrajzi film hatására egy hónap „ismeretség” után ilyen kijelentésekre ragadtatja magát, mint tudjuk, számíthat bizonyos rosszalló visszhangra. Szinte várja az ember, hogy észosztás lehetőségére várva felbukkanjanak a középkorú rajongók, akiknek a fiatalságuk egybeesett anno a Queen virágkorával, meg persze jöjjenek azok, akiket a szüleik már pár hónaposan is a We Will Rock You-ra ringattak a bölcsőjükben és ezért azt hiszik, ettől rajongóbb rajongók mindenki másnál. Higgyétek el, sírva tombolnék a Live Aid koncerten a Queen fellépése alatt, ha annyi napot utazhatnék vissza az időben, ahány rossz szájízű internetes megszólalásba botlottam az elmúlt hetekben arról, hogy „a picsába mindenkivel, aki most kezdett Queent hallgatni, mert nem most kell elkezdeni, hogy megint felkapottak lettek valami miatt”.  Imádom ezt az önkéntes igazságosztást. Imádom, hogy az interneten mindig akad, aki megmondja a tutit, aki megmondja, mit lehet és mit nem. Imádom, hogy ezek szerint komoly szabályrendszer vonatkozik arra, kinek mit lehet szeretni, mikor lehet szeretni, és mikor lehet valaki rajongója vagy őszinte tisztelője bárminek. És imádom, hogy ismertek, és tudjátok, hogy mindez a nem enyhe dühömet palástoló szarkazmus akart lenni.

Igen, az internet akárcsak sok esetben korábban is, most is felnyomta a vérnyomásom rendesen, de egyúttal el is gondolkodtam, mert valahol azért van igazság… nekem csak a jelenség tálalása üti ki a biztosítékot. Tweeteltem egyet a hetekben, idézem mit: „Ti is vagytok úgy vele, hogy ha valamit szerettek akkor idegesít, ha egy traktorszomorító átok gyökér is szereti? Mintha megszentségtelenítené a kedvenc zenéimet, könyveimet, filmjeimet, stb… legszívesebben superstrong jelszóval védeném őket, hogy eldönthessem ki férhet hozzájuk”. Egyik barátnőm – hatalmas Queen és retro zene rajongó – válaszolta erre, hogy képzelhetem akkor, hogy mit érez most, hogy minden idióta elkezdett Queent hallgatni. És amúgy igaza van, értem is… de szerintem egyáltalán nem az a lényeg, mikor kezd el az ember érdeklődni valami iránt, sokkal inkább, hogy miért.

Mert most bevallom teljes szívnyugalommal, hogy mindig is megvetettem azokat, akik csak azért „szeretnek” valamit, mert éppen az a divat. Rosszul vagyok azoktól az emberektől, akik csak azért vesznek meg egy könyvet, mert éppen nagy dolognak számít, vagy semmi mást nem hallgatnak, csak amit az aktuális zenei toplisták a fülükbe nyomnak, mert egyszerűen nincs saját ízlésük és stílusuk, és ezt – akár tetszik, akár nem – nevetségesnek találom a magam részéről. Persze mindenkinek szíve joga, hogy mit néz, olvas, hallgat, de emellett nekem is szívem joga, hogy véleményem legyen róla, még ha ezzel a véleménnyel nem is leszek népszerű. Szerintem az embernek keresnie kéne kicsit önmagát, meg kéne próbálja feltérképezni, mi jellemzi őt, mi illik hozzá, mit szeret igazán. Ha mindig csak azt, amit elé tesznek… akkor attól tartok, nem keres igazából, hanem megelégszik azzal, hogy felüljön az alsószintű tömegkultúra láthatatlan futószalagjára, amin minden ember nem csupán egyforma, de egyformán befolyásolható is. Ha pedig egész messzemenő következtetéseket akarnék levonni, egészen odáig elmennék, hogy aki ilyen, az korrekt értékrend és gondolkodásmód kialakítására is képtelenné válik, ugyanis automatikusan azt fogadja el, amit egy nála nagyobb erő azt akarja, hogy elfogadjon és szeressen – ennélfogva nem szelektál, nem hoz önálló döntéseket… értitek mit mondok. És igen, ilyen szempontból vannak, akiknek a fellángolásszerű Queen-korszaka nekem is szúrja a szemem, mert tudom, hogy most a film miatt újra felélénkült az együttes népszerűsége már a fiatalság körében is, de tudom azt is, hogy akik azért töltötték le pár híresebb daluk, mert most „menő”, azok két hét múlva, mikor kijön egy agyonhype-olt Ariana Grande vagy Kanye West szám, akkor kukába fogják hajítani a Bohemian Rhapsody-t és társait, hogy tartsák az ütemet a tömeggel.

Szóval én kérek elnézést, de tökmindegy, hogy a hetvenes évek óta hallgatsz Queent, a születésed óta – legyen az bármikor is –, november óta, vagy egy hónapja. A lényeg a hozzáállás, az, hogy őszintén tetszik, szereted és megérted, vagy csak beállsz egy sorba, amiből még azelőtt átállsz egy másikba, mielőtt rájönnél, hova is vezetett volna. Szóval akadjunk le azokról, akik most hallgatnak Queent, próbáljuk meg nem kollektíve cseszegetni őket, amiért nem igazi rajongók, vagy mi a halál, már komolyan nem is tudom, milyen vádak röpködnek rájuk leggyakrabban. Vagy aki régebb óta hallgatja, az valamitől jobb? Mi a szar ez a hozzáállás? Egyszer mindenki volt ott, hogy csak éppen elkezdte hallgatni a Queen – de amúgy minden együttesre ugyanúgy igaz – szembejövő számait, egyszer az összes vérben forgó szemű rajongó csak ismerkedett azzal a valamivel, amiért később élt-halt, mert igen, valahol el kell kezdődjön egy folyamat. Senki sem úgy születik, hogy automatikusan a Bohemian Rhapsody sorait büfizi fel szoptatás után.

Szóval igen. Mikor eldöntöttem, hogy poszt formájába öntöm a filmmel és zenéjével kapcsolatos gondolataimat, nem tudtam, hogy ennyi feszültséget szított bennem az emberek jelenlegi tébolyult hozzáállása, ahogy arra se gondoltam, hogy ez lesz az a pillanat, mikor végül kifejezem általános ellenszenvem azok iránt, akik homogén hangsorként tekintenek a zenére, s képtelenek megélni és megérteni azt igazából, úgy, ahogy érdemes. Ahogy a filmben Freddie mondta, „Az igaz költészet az értőknek szól”, és nem is érthetnék egyet jobban. És ha már kitomboltam magam, és levezettem majdnem minden indulatom, szerintem itt az ideje megpróbálnom rátérni magára a filmünkre, ugyanis a Bohém rapszódia megérdemelné ám, hogy az eddigi szájtépésem 3 darab A/4-es oldala is inkább a zsenialitásáról szóljon. Nem lesz ez filmértékelés vagy ilyesmi, inkább csak afféle összefoglaló a véleményemből, meg némi áradozás és őszinte csodálat és tisztelet részemről a Queen, s mindenki iránt, aki részt vett a film létrejöttében. Let’s see.

♫ Hadd kezdjek a castnál, ugyanis a film elsöprő sikere részben természetesen a főszereplőnégyesünk pontos megválasztásának, és az ő későbbi teljesítményüknek köszönhető. Jól esett látni a szereplőgárdán, hogy a készítők nem a hasukra ütve vettek fel egy jelentkezőt, hanem körültekintően, valóban a karakterükhöz illő színészeket választottak. Így történt az, hogy a valódi banda tagjaival nem Brian ikonikus hajkoronája és Freddie szokatlan fogállománya teremtette az össz hasonlóságot – bár tény, azok is stimmeltek. Ugyan nem ismertek tudtommal a Queen tagjainak 21. századi klónjai, én úgy érzem, sikerült megtalálni az ahhoz legközelebb álló srácokat: Gwilym Lee és Ben Hardy aztán tényleg zavarbaejtő módon hozzák Briant és Rogert első látásra, és bár Rami Malek és Joe Mazzello nem kiköpött másai azért Freddie-nek és Johnnak, valamiért a karakterük mégis nagyon passzol. A jellegzetes, korszakonként eltérő megjelenésük kiválóan lett megjelenítve – megjegyzem, akkora hajevolúció volt ez a négy férfi, hogy valami hihetetlen :D –, és a belső kisugárzás is ugyanolyan szépen átjött a képernyőn keresztül. Deacy visszafogottabb, szerényebb jelleme szinte már Mazzello szemeiből is csak úgy sütött, Gwilym iszonyat szerethetően közvetítette Brian „a csapat józan esze” szerepkörét, ahogy a Roger Taylor féle dinamika is nagyon szépen megszületett Hardy munkája nyomán.

És hogy miért kerülgetem kínosan, hogy Rami Malek munkáját méltassam…? Nos, leginkább azért, mert he fucking deserves his own paragraph. Úgy érzem, az egyetlen hiba amit bárki a számlájára írhat, hogy nem ő az igazi Mercury – erről viszont sajnos nem tehet, s ezt orvosolván úgy érzem minden tehetségét és elhivatottságát belefektette abba, hogy a lehető legvalósághűbben reprodukálja a rockzene történetének legjelentősebb figuráját. Malek egy meghatározó korszakot és egy örökké élő legendát vitt el a hátán, egy ekkora szerep nyilvánvalóan hatalmas nyomást helyezett rá, de ő ahelyett, hogy összeroppant volna alatta… nos, inkább valamiféle csodát művelt. Tény, nem nézhetett Freddie meleg, barna szemeivel a kamerába, helyette viszont életre keltette a mozdulatait, az akcentusát, a gesztusait, és valljuk be, hűen tükrözte azt a túlcsorduló, csodálatos és lendülettel teli lelket, ami benne lakozott. Ha kellett énekelt, zongorázott, igazi Freddie-s színpadi táncra perdült… és egyszerűen beletett minden érzelmet, amit kellett. Mindvégig. Tudom, nem sokat számít már az én elismerésem, mikor Rami kezében a megérdemelt Oscarja, de azért hatalmas respect az én részemről is. Milliószor.

♫ Eszembe jutott egyetlen apróság: a film során egyáltalán nem zavart, azonban máskor elgondolkodva kicsit mindig fájlalom, hogy Freddie-nek leginkább csak az extravagáns előadó oldalát prezentálja a Bohém rapszódia. Nem vagyok nagy szakértő, félre ne értsetek, de az eddig látott dokumentumfilmjeim egyértelműen megmutatták azt, hogy igen, Mercury valóban egy ilyen különleges, végtelenül karizmatikus és hangos figura volt, DE, ezt inkább csak a nyilvánosság felé mutatta. Mindenki, aki jól ismerte Freddie-t, azt nyilatkozta, hogy privátban egy sokkal zárkózottabb, visszahúzódóbb személyiség volt, s szinte félelmetes kontrasztban állt egymással e két jelleme. Ezt a második féle alakot hiányoltam picit a filmből – na nem mintha a látottakat nem értékeltem volna nagyra, mert kétségtelen, hogy a filmes Freddie-t minden pökhendiségével együtt is nagyon kedveltem.

♫ Ha már a szereplőknél tartunk, akkor helyretenném, a kémia kérdést az egész színészgárdán belül, ugyanis olyan összhangot éreztem végig, amilyen nem terem akármelyik fán. Akár Freddie és Mary kapcsolatát nézem, akár Freddie és Jim szerelmét, akár az együttes tagjai közti baráti-családi kémiát, vagy Farrokh és a családja viszonyát, egyszerűen minden a helyén van, látszik ezeken az embereken, hogy nem csupán egy letudandó feladatként működtek együtt, hanem ténylegesen jól érezték magukat egymással, és ütős csapattá alakultak a forgatások alatt. S ugyanígy nem csupán a közösségbe, de a saját szerepükbe is sikerült olyan otthonosan belehelyezkedniük, hogy élettel tudják feltölteni a jeleneteket, így lett első perctől az utolsóig csupa szív és érzelem a Bohém rapszódia. A néző érezhette a filmvásznon keresztül átáramló izgalmat és adrenalint, de ugyanúgy átjött boldogság, bánat, magány, kétségbeesettség, szeretet és a többi. Könyörgöm, még mindig nem vagyok az a mindenen meghatódós fajta, de ez a film minden alkalommal előcsalja a könnyeim örömömben-bánatomban egyaránt.

♫ Videók és cikkel szólnak arról, miben ferdíti filmünk a valós eseményeket, s olykor nekem is feltűntek apróságok – a Fat Bottomed Girls nem szólhatott akkor, amikor, hiszen évekkel később írták, meg hasonlók –, ezek azonban nem érzem úgy, hogy negatívan befolyásolták volna az alkotást. Talán ha több idő áll rendelkezésre, könnyebb lett volna pontosan követni a valós történtek fonalát, azonban ha a készítők nézhető filmhossznál akartak maradni, tudjuk sajnos, hogy tömöríteni voltak kénytelenek, így az események olykor máshogy pörögtek, mint igazából. Freddie például a Live Aid koncert előtt nemhogy nem beszélt senkinek betegségéről, még ő maga sem volt annak tudatában… és így tovább, ha valaki listára kíváncsi, akkor talál a neten bőven. Én csak említés szinten hoztam a jelenséget, ugyanis tény, hogy akadnak különbségek, de szerintem a film ettől még maximálisan élvezhető és értékes maradt – akit pedig pontos infók érdekelnek, az hozzám hasonlóan fogja magát, és belemerül egy kicsit a dokumentumfilmek világába, ugyanis készült az együttesről nem egy, amelyek között ráadásul kifejezetten jó és informatív darabok is akadnak. Érdemes időt szánni azokra is, ha valakit igazán foglalkoztat a Queen története.

♫ Nem halogatnám tovább, hogy mint a film egyik legnagyobb ütőerejéről, úgy a zenéiről is ejtsek pár szót… „párat”, de tényleg. Ezen belül is kezdenék gyorsan a felvételek minőségével és megoldásaival, ugyanis szerintem bravúrosan sikerült megoldani minden zenei helyzetet. Értelemszerűen elég sokszor szólaltak meg a banda eredeti felvételei, azonban akadtak jelenetek a film során, mikor egyszerűen nem lehetett ezeket elővenni, mert nem állta volna meg ott a helyét egy stúdió-féle hanganyag. És ilyenkor jött a magic: izzították Ramit, keverték az eredetiket, és tökéletessé tették az összhatást egy titkos összetevővel: az ő neve pedig Marc Martel. Fogalmam sincs, feltűnik-e a neve a stáblistában – akárhányszor láttam, nem tudtam olvasgatni, miközben éppen magával ragadott a zene –, de nem semmi a srác. Egyesek az interneten „hanghasonmásként” emlegetik, és amúgy egyáltalán nem alaptalanul, ugyanis kísértetiesen hasonló énekhanggal büszkélkedhet, mint maga Mercury, ennek köszönhetően pedig ő vált az újabb hangfelvételek titkos fegyverévé: az ő énekét keverték az eredetikkel és Rami előadásával, így született annyi ütős és hiteles érzetet nyújtó alakítás akkor is, mikor nem originálban vették át a készítők a Queen zenéjét.

Erről ennyit, most már isteníthetem egyenesben magát az együttest és a számaikat… meg persze azt a válogatást belőlük, amit a filmben hallhatunk. Ez egyaránt talál be rajongóknál, és azoknál, akik még nem igazán ismerik a Queent: természetesen a legsikeresebb és legfülbemászóbb dalaik kerültek a Bohemian Rhapsody soundtrackjére, ami kezdőlépésnek tökéletes. Az már más ügy, hogy annyi csodálatos daluk van még, amit szívesen hallottam volna a film során… a Liar, a ’39, a One Vision, a Flick of the Wrist, a Lily of The Valley… de nem lehetek telhetetlen, hiszen így is fenomenális hangulatot sikerült varázsolni az összeválogatott számokkal.

Betekintést engedtek a Queen stílusevolúciójába, adtak egy-egy szeletet mindenből, amiért mélyen tisztelem az együttes alkotói munkásságát. Sokszínűséget mutattak, a kísérletezés bátorságát, olyan tökéletesre kiforrott hangzásokat, amelyektől libabőrös lesz a karom, és dalszövegeket, amelyek soronként az agyamba égtek… jézusom, gyerekek, ez az áradozás mégsem fog úgy működni, ahogy gondoltam, mert konkrétan szavakat sem találok arra a zsenialitásra, ami a Queent jellemzi. Ez a négy ember egyszerűen egy csoda – és szinte minden lélegzetvételükkel további csodát hoztak létre erre a világra.

♫ Ami hatalmas pluszpont a készítőknek, az – a már felsorolt sok egyéb mellett – mindenképp az a részletesség, finomság, amivel próbálták helyenként a hitelességet emelni. A színészekkel rekonstruált Bohemian Rhapsody klip. A lépésről lépésre újraalkotott Live Aid. Freddie fellépőruhái. 

♫ És bár le merném fogadni, hogy bőven akadna még kiveséznivaló – talán a film minden perce megérné, hogy külön beszéljek róla, de azért nekem is vannak határaim –, azzal a hatással szeretnék zárni, amit a film összességében vált ki, belőlem legalábbis. A Bohém Rapszódia sokmindent elmond, amit érdemes tudni a Queenről, valamint Freddie Mercury-ról… de mégsem annyit, amennyit az ember tudni akar. Nyújt valamit, de az a valami inkább csak egy kisujj, mintsem egy kar, vagy a hozzá tartozó test; és ugyan az a kisujj is tele van vérrel, lélekkel, energiával, azért otthagyja a hiányzó részek ürességét az emberben. Ennél fogva miután lecseng a Live Aid, s a néző végighallgatja a stáblista dalait is, a film, és Freddie, és az egész Queen jelenség ott motoszkál tovább az ember fejében. Kibontakozásra vár minden életút, válaszra minden kérdés. Mert ez egy különleges történet, különleges emberekről… és azt hiszem ez nézeti meg velem a filmet újra és újra és újra. A csodával nehéz ugyanis betelni.

Kedvenc karakterek:

Freddie egy igazi divatteremtő különc, egy olyan bátor harcosa az életnek, aki két kitaposott ösvényt látva bátran indult el egy harmadik, addig járatlan úton… és ezzel a hihetetlen erőtsugárzó lelkével, a mentalitásával, a tehetségével, minden meg nem értettségével, hóbortjával és darlingjával elbűvölt. Nem is csoda. Mellette még Brian tett rám elsőre is nagy benyomást, mint már említettem, szerintem ő volt a józan ész hangja a csapatban, afféle tűzoltó, aki elcsitította általában a felcsapó indulatokat, és ezt nagyon kedveltem. Meg persze a beszólásait. És a haját. És hogy átevezzek picit a mellékszereplők tengerére is, muszáj megemlítsem röviden Jim Beacht – akarom mondani Miamit –, aki a maga kissé kínos és visszahúzódó természetével nem egy mosolyomért volt felelős. Fun fact, meg kellett nézzem vagy háromszor a filmet, hogy feltűnjön, hogy Tom Hollander játssza, addig teljesen elkerülte a figyelmem… de ezt a vénségem számlájára írom. Amúgy hatalmas a pasas. És nem akarom kihagyni John sem... drágám a filmben nem sok teret kapott, de az eredeti együttes tagjai közül is az egyik kedvencem, nyugis, csendes figura, de annál ütősebb mindig, mikor megnyilvánul. Imádom. 

Kedvenc részek:

Hogy kronológiai sorrendben haladjak a kedvenc jeleneteimmel, az első telitalálat nálam Freddie felvétele volt a bandába, illetve az első stódiófelvételük, tehát a Keep Yourself Alive és a Seven Seas of Rhy jelenetek – nagyszerűen átjött a képernyőn az új kezdet izgalma, és ez magával ragadott engem is. Aztán ki ne felejtsem az ikonikus címadó dal születését: minden percét élveztem ezeknek a jeleneteknek, belekönnyeztem Freddie énekébe, odáig voltam Bri gitárszólójáig – amúgy tényleg képtelen vagyok felfogni, hogyan lehet egy gitárszóló ennyire tökéletes az első hangtól az utolsóig, de tényleg, ilyet hogy lehet –, és fogtam a fejem Roger minden Galileo-jánál. „Egyáltalán ki ez a Galileo?” A jó dalok adta boldogságlöketből a következő kedvenc jelenetem már az összetört szívek világába kalauzol át: Freddie coming outja Mary-nek végig próbára tett, vajon megállom-e könnyek nélkül, de bevallom, nem ment… úgy érzem tökéletes volt a kémia Malek és Lucy Boynton közt, így rettenet őszinte és érzelmes jelenetet hoztak össze. És végül ugorjunk egyet a film vége felé… vagyis kettőt, ugyanis egyaránt felejthetetlenné vált számomra a perc, mikor Fred bevallja a többieknek, hogy beteg, és az is, mikor ellopta a showt a Live Aiden.

Kedvenc dalok a filmből:

Keep Yourself Alive

Killer Queen

Bohemian Rhapsody

Love of My Life

Under Pressure

Hammer To Fall

Don’t Stop Me Now

Radio Ga Ga

We Are The Champions

Pontozás: 10/10*

Sokféleképpen nézheted a Bohém rapszódiát. Nézheted hatalmas Queen rajongóként, de a tudatlanság újdonságával is, nézheted nosztalgiából, nézheted a mély, emberi oldaláért, a felülmúlhatatlan zenéi miatt, de nézheted azért is, mert most „menő”, meg mert éppen adja a mozi, és amúgy is, ha mindenki látta már, neked is kell... de igazából akármelyik kategóriából nézzük is, egy 10/10-es filmről beszélünk. Zseniális színészi játékokkal, amelyekről lehetetlen megfeledkezni, precíz és kellemes kivitelezéssel, olyan zenékkel, amelyek millió tűzijátékot gyújtanak az ember lelkében, és nem utolsó sorban rendkívüli emberek életével a képkockákon, melyek a zenetörténelem egyik legmaradandóbb legendáját keltették új életre: a Queent. Ez nem hinném, hogy helyet adna vitának.

Ti láttátok már a Bohém rapszódiát?

Hadd halljam kommentben, kinek melyik a kedvenc Queen száma! ;)

Hidasi Judit - Gondolatmappa

„Én még mindig hiszek benne, hogy van valaki, aki rám vár, akit szerethetek úgy, ahogy ÉN szeretek. Aki elfogadja az érzéseimet olyannak, amilyenek. Akitől nem kell bocsánatot kérnem azért, aki vagyok.”

Eredeti cím: Gondolatmappa

Oldaszám: 240

Megjelenés: 2017

Kiadó: Álomgyár

Ár: 3499 –

Le lehet lassítani ekkora zajban? Meg tudjuk hallani a gondolatainkat, amelyek tisztán szólnak hozzánk? Képesek vagyunk megtalálni az utat az igazi énünkhöz?

Ebben a könyvben ezzel próbálkozunk meg.

Mappákba rendezzük az érzéseinket, hogy jobban átlássuk, kik is vagyunk, merre is tartunk. Gondolatokat olvashatsz a szerelemről, inspirálódhatsz minden nap, erőt meríthetsz a szavakból, amelyek benned visszhangzanak tovább.

Ebben a könyvben új barátra lelsz, akihez mindig fordulhatsz, ha egyedül érzed magad, ha csalódott vagy, vagy éppen támogatásra van szükséged.

Nyisd ki a mappát, lehet, hogy válaszra lelsz!

Nehéz menet következik: egy agresszív, „kipördülsz az ülésről, ha nem vigyázol” féle lejtő a hullámvasúton, egy fénysebességgel való száguldás a magasból valahová százhúsz méterrel a talajszint alá. Halálhörgés és siralom, a női öntudat fájdalmas sikolyaival kísérve. Sőt, valami olyasmi, egy baráti ölelés, ami után kiegyenesedve kés mered ki a hátadból. Persze talán bennem keresendő a probléma, talán egyszerűen csak túl magasra tettem a lécet, mert olvastam előzetesen pár igazán pozitív értékelést a könyvről, és meggyőzött a különleges, olvasóbarát felépítése. Egy darabig minden rendben volt. Egy igen rövid ideig… aztán azon kaptam magam, hogy már nem ízlelgetem egyenként a szavakat – nem volt ugyanis mit emésztgetni rajtuk –, mi több, vészes unalmam mértékét olykor azzal enyhítettem, hogy lopva duplát lapoztam, biztos tudatában persze annak, hogy így sem maradok le semmi világmegváltóról. Ez azonban már csak a végjáték. Kezdjük az elejéről, és vizsgáljuk meg, mégis honnan jutottunk idáig.

Mint írtam már, nem egy pozitív hangvételű véleményt olvastam – de emellett természetesen futottam bele olyan emberek értékeléseibe is, akik nem voltak elragadtatva, ennek pedig többnyire ugyanaz volt az oka: kifogásolták a felépítést. Pontosabban annak a kuszaságát. Azt a gondolatrohanást, ami sok olvasóban összecsapottság érzetét keltheti. Nos, csak hogy újfent kilógjak a sorból, engem elsőre éppen ez ragadott meg a kötetben, igazából már az első egy-két rövid iromány által. Úgy éreztem pontosan azt kapom, amit egy kinyitott mappától várnék, tele lapokkal rajtuk különböző gondolatmenetekkel, egyikre ez írva, a másikra az, ami éppen jön, cenzúra nélkül, backspace és delete nélkül, mert tudjátok milyen ez, ha az ember egy fecnire firkant le valamit, nem futja át húszszor újra, hogy ugyanennyiszer átírja, mint egy Word dokumentumot. Éppen ezt éreztem az első nagyfejezet alatt. Ennek a hirtelen jegyzetelésnek az őszinteségét, azt, hogy „nyomja valami a lelkem, hát leírom ide gyorsan, hátha megkönnyebbülök tőle kissé”. Ennek pedig nem az irodalmi érték a lényege – olyanja számomra nincs is a kötetnek –, hanem az érzések, amelyek táplálták, minden, amit az ember akkor lát, ha úgy igazán mögé néz a leírtaknak, és megpróbálja látni az embert, akinek a fejében megszülettek az adott gondolatok.

Én pedig szerencsémre erre képes voltam, ugyanis magam is éltem a módszerrel: szívfájdalmamban képes voltam hatvan oldalt teleírni a hülye gondolataimmal, amelyeket nem akartam megosztani mással, de annyira zsongott már tőlük a fejem, hogy le kellett tennem a terhüket valahogy. Tudom, hogy e mögött mekkora érzelmi viharok álnak, megértem a magányt, a megnemértettség érzését, a kétségbeesett szabadulni akarást, mikor olyan, mintha a saját gondolatainak börtönében élne az ember – és éppen ezért tudtam egy darabig annyira rezonálni a Gondolatmappával. Mert értékelni tudtam a nőt, aki mögötte van. Az első nagyobb gondolatai egysége, mely a szerelem köré szerveződött, számos olyan szösszenetet tartalmazott, mely engem is megérintett, sőt, egyszerűen csak érintett. Hogy a sérülések hogyan befolyásolják a kapcsolataink, sőt, szimplán már a kapcsolati lehetőségeinket is, hogy miért van az, hogy ha valaki őszintén kimutatja az érzéseit, egyszerűen csak sok lesz másoknak, ahogy beszél arról is, mekkora félelem él a legtöbb emberben, hogy nem lesz úgy szerethető, ahogy van – noha mindenki legbelül önmaga akar lenni és vágyik az elfogadásra. Lényeg a lényeg, jó gondolatokkal találkoztam, olyanokkal, melyekből sütött az őszinteség és az érzelem, amelyekkel csak az töltheti fel a sorokat, aki átélte őket. Egy szó mint száz, úgy éreztem, engem sikerült megvenni. Aztán kicsúszott a lábam alól a talaj lassacskán.

Már a #szerelem témakör vége felé is egyre inkább sántított a dolog, aztán átléptünk a párkapcsolatok, az inspiráció, a női lét fejezeteibe, és hirtelen azt vettem észre, hogy ami némi léleksimogatásként és vigaszként indult, abból lassan de biztosan teljesen kiveszett a real női öntudat, a helyét pedig átvették az általánosítások, de olyan formában, hogy csak olvastam felszaladt szemöldökkel, és kérdezgettem, hogy „tényleg? most komolyan?”. Az írónő olykor még megpróbálkozott valami feminista „erősfüggetlennő” dumával, de mindig elég gyorsan felülírták a gondolatok, melyek egyértelműen kapcsolatfüggésről tesznek tanúbizonyságot, egészen pontosan arról, hogy a nő nem igazán lehet boldog magában. Ahhoz minimum kell egy férfi, vagy egy tucat barát. Szóval mindenképpen kell egy környezet állandó pozitív visszacsatolással, máskülönben komoly a depi. Hát jó.

És miközben a feminista női olvasó szíve már így is egy kicsit megszakad, egyre sötétebb vizekre evezünk, ugyanis elkezdenek záporozni a csodás gondolatok arról, mégis milyenek a nők, mit akarnak,, hogyan boldogok… mindez viszont szerintem a szerző akaratán kívül, de annyira degradálóan jött át, hogy az ember lánya el sem hinné, hogy egy nő írta. Mert hát ez egy ilyen nem, nekünk csak az a jó, ha minden úgy alakul, ahogy mi akarjuk, de közben el lehet intézni az egyszerű lelkünket úgy is, ha megfogod a kezünk, dobsz egy üzit a villamosról, vagy hozol egy szelet csokit, netalán elvégzel helyettünk minden feladatot, mert hiszem nem maradunk szépek és kisimultak, ha nincs időnk egy nagy délutáni szunyára. Nem azért mondom, de egy háziállat is többet érdemel annál, minthogy dobj egy jutalomfalatot, megsimogasd a buksiját és ránézz egyszer napközben, hogy él-e még. Könyörgöm. S a gondolatok ezen mappája lapról lapra egyre egyszerűbb lényekként festette le a nemünket – közben persze megállt olykor hangoztatni, mennyire bonyolult lelkek vagyunk, de mit ér a szó, ha közben végig mást mutat be ugyebár.

Igen, ami személyes, az megfogott, Abban láttam az értéket. Viszont az azt követő efféle sztereotip szónoklatok olcsó tömegsajtós termékre hajaztak, mintha csak valami roppant tartalmas női magazin került volna a kezembe – amit amúgy legfeljebb akkor látok, mikor kuponfüzetet adnak mellé. Sosem tudtam megérteni a létjogosultságát az önjelölt életvezetési szakértők Coelhot megszégyenítő, közhelyben tocsogó önsegítő cikkeinek. Hadd legyek én, aki elmondja, de szerintem még senki világfájdalmát nem mulasztotta el egy ilyen iromány: aki szimplán kiégett picit, az úgyis vesz egy levegőt, relaxál egy napot és megtalálja a belső békéjét efféle – amúgy mindenki számára egyértelmű – világméretű okosságok nélkül is, aki pedig igazán depressziós, az úgysem fog pár lepötyögött varázsszó hatására kivetkőzni ebből. Vagy milyen gondolat él az emberek fejében? Depressziós virágszál elolvas egy önsegítő cikket, aztán a homlokára csap és felkiált, hogy „úristen, ha tudtam volna, hogy csak ennyit kell tenni…! Na jó, akkor most már boldog lehetek!”. Abszurdum. Tehát újra kérdem: létjogosultság… az honnan van. Egy szó mint száz, ez a Joyos-Glamouros stílus nagyon nem talált be nálam, egyszerűen úgy érzem, ez nem könyvbe való, hadd fokozzam, nem fair elkérni érte 3500 kemény magyar forintot, mikor az újság… nos, franc tudja mennyibe fáj, de ennél lényegesen kevesebbe. Hatszáz forint? Hét? Passz.

És hadd tegyem fel történetünkre a koronát. Mert ez az untatás nem volt elég egyszer, de még mennyire, hogy nem… Úgy éreztem, mintha Hidasi Coelho Judit nonstop önmagát ismételné, nem voltak új szavak, nem voltak új gondolatok, semmi új mondanivaló, de hoppá, kellene még hatvan oldal, amit fel kéne tölteni további roppant mélyenszántó gondolatokkal. Vagy már leírtam volna mindet? Oda se neki, úgyse emlékszik már rá senki, vagy ha igen, hát egy kis ismétlés kell a népnek, így jegyzik csak meg, hogy légy önmagad, szeresd az életed, reménykedj és szeress határok nélkül, mert az aztán mindent kurvára megold. Köszönöm, most már sokkal okosabb vagyok. Oh, és a slusszpoén, a végső kedvencem. Az üzenet. Miszerint mutasd ki az érzéseid, ne fojtsd el őket, inkább beszélj róluk, vitasd meg a fájdalmaid a barátaiddal, de azért jobb ha tudod, hogy ha szomorú vagy, senki sem fog hosszútávon sem elviselni, sem szeretni, szóval lényegében go an fuck yourself.

Szóval a végeredmény: ezután a 240 oldal után most elég masszívan elegem van az érzelmekből, a picsogásból, mindenki kurva szerelmi szenvedéseiből – mármint, tesóim, nem gáz szenvedni amúgy, mindenki kínlódik, de lehet ezt poénra is venni, és nem úgy adni elő, mint a hattyú halálát –, és most vegyük úgy, hogy ezt nem egy leendő pszichológus mondta. Most pedig inkább rohanok vissza Twitterre, ott legalább tudnak az emberek röhögni lélekölő nyomorukon is.

(Amúgy zárójelben: nem vagyok amúgy érzéketlen tuskó, tökéletesen tudom, hogy a szenvedésre nem a nevetés az egészséges reakció, és hogy bizony van olyan, hogy minden szomorú, fájdalmas és kilátástalan… de csak a szerelem miatt ennyit drámázni nekem már fájdalmas és túlzó is némileg. Amolyan szappanopera szerű. „Jahjjj megcsaltál, AleHandró, mit kezdjek magammal hátralevő életemben, ha nem azt hogy élve belefojtom magam a könnyeimbe? Julio egész nap nem küldött üzenetet, biztos nem is gondol rám soha és megöl ezzel a bizonytalansággal! Sanyi pedig nem hozott csokit, úgyhogy biztos nem szeret. L De nem baj, erős független nő vagyok, úgyhogy kibőgöm a szemeim, elpanaszolom minden barátomnak, hogy nagy bánatom van, aztán írok egy könyvet, amit egyszerre itat át a drámai kiábrándultság és a naiv örök remény orrfacsaró bűze, meg persze annyi izzadságszagú selflove kísérlet, amennyi csak a Glamour olvasók torkán fér le. Hell yeah”. Bocsássatok meg, egy cinikus szemétláda vagyok, mindenki azt kezd ezzel a könyvvel, amit akar, de hogy nekem drasztikusan bántalmazta az agysejtjeimet, az látszik. Talán aki következőleg kézbeveszi, egyetért majd velem. De az is megeshet, hogy a kedvenc könyvére talál rá a Gondolatmappában. Ahogy látom, elég ambivalens visszajelzések származnak az olvasóközönségből, lehet e kötetet utálni, lehet szeretni… hogy nektek megéri-e a próbálkozás, azt ezer százalékig rátok bízom.)

Kedvenc részek:

Mint írtam, a hozzáállásom olvasás közben drasztikus változásokon ment keresztül, de egy vékony keretben igenis találtam érdekes részeket a könyvben, így megfogott pár személyes szösszenet az első, #szerelem c. részből, majd az utolsó  #anyavagyok szekcióból – noha anya az nem vagyok szerencsére. Elmagyarázni és körülírni, mik ragadtak meg, és miről szóltak az egyes részletek igen hosszadalmas művelet lenne, így alább inkább csak összegyűjtök pár címet, és ha esetleg kezetekbe kerülne a kötet a jövőbe, vethettek egy pillantást rájuk.

#szerelem 4. Én, a sérült lány, akire vigyázni kell…

#szerelem 7. Jön az ősz, és félek, megint egyedül leszek

#szerelem 20. Amíg Vele nem találkozol, ne bánd, hogy egyedül vagy

#szerelem 25. Megkérdezném a régi szerelmeimet…

#inspirációkell 16. Te is X generációs vagy? Akkor mi félszavakból is megértjük egymást

#anyavagyok 5.Mentsváram, a fiam

Kedvenc idézetek:

„Egy pszichológus szerint a szakításban az a legnehezebb, hogy nem csak egy veszteséget hoz fel, hanem az életünk több kudarcát egyszerre. Olyanokat is, amelyek egyébként nem is viselnének meg.”

***

„Logikusan gondolkodunk, logikusan érvelünk kapcsolataink mellett és ellen. Nem hozunk döntéseket őrült ötletekből, nem utazunk át országokat, hogy lássunk valakit, nem esünk szerelembe csak azért, hogy szerelembe essünk. Mindig a következő lépést nézzük. A logikát. Azt, hogy megéri-e szeretni. Picsába a logikával!”

***

„Gyakran mondják, hogy a mai fiatalok […] mindent rögtön és azonnal akarnak. Meg azt is, hogy ha gondok vannak, akkor lelépnek. Én ennek pont az ellenkezőjét látom: inkább egyre magányosabbak a nemzedékek. A digitális világban egyre jobban kell(ene) a jó szó, az érintés, az ölelés. Azok, akik párra lelnek, és leteszik a voksukat valaki mellett, nehezen mozdulnak. Még akkor is, ha kellene.”

***

„Az igazság az, hogy ha nem kapjuk meg a lezárást, ahhoz sajnos nem sok közünk van. Ugyanis az valaki másnak a döntése, valaki másnak a választása. Ő dönt úgy, hogy nem oldoz fel, hogy nem ad válaszokat, hogy szerinte nem vagy méltó arra, hogy tisztán láss.

Borító: 5/5

Hogy mennyiszer csuktam be a könyvet, hogy csak gyönyörködjek pár percig a borítójában, mikor a tartalmától  már túlforrt már az agyvizem… Ilyen tekintetben úgy érzem, ez a kötet él a tökéletes megtévesztés módszerével. Ami belül van, az nem valami sok, azt viszont olyan elkápráztatóan sikerült becsomagolni, hogy az ember képtelen ellenállni neki. Az egyszerű tipográfia, a harmonikus színvilág, a virágok, mind-mind szofisztikált külsőt alkotnak így összeadva, egy olyan borítót, amire szó szerint jó ránézni.

Pontozás: 5/2

Mit mondhatnék? A kezdeti „keblemre drága Juditom!” hozzáállásomat elég hamar követte a gondolat, hogy a könyvben leírtak valószínűleg még a Wordnek is komoly traumát és végtelennek tűnő unalmat okoztak.

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!