27. Egy kevesebb, mint száz oldalas könyv.

Eredeti cím: The Whitechapel Fiend

Sorozat: Történetek az Árnyvadász Akadémiáról 3. (Tales from the Shadowhunter Academy)

Oldalszám: 71

Megjelenés: 2014

Kiadó: Könyvmolyképző (Vörös Pöttyös)

Ár: 999 –

Hasfelmetsző Jack London utcáin garázdálkodik, és csak az árnyvadászok tudják megállítani. Az Árnyvadász Akadémián játszódó harmadik történetben Simon megtudja, mi az igazság a XIX. századi Londont rettegésben tartó sorozatgyilkossal kapcsolatban: Hasfelmetsző Jacket Will Herondale és Viktória korabeli árnyvadász társai állították meg.

Még csak most fejeztem be nemrég a Pokoli szerkezeteket… de elmondhatatlanul jólesett ez a kis nosztalgia. Újra látni Willt és Tessát, meg Jemet, aztán Gabrielt és ne feledkezzünk meg a kis Jamesről, aki annyira hasonlít az apjára, hogy lehetetlen lenne nem imádni. Megjegyzem, bájos a Herondale család tradicionális viszonyulása a kacsákhoz – Willnek három részen át hallgattam a kacsákkal kapcsolatos megjegyzéseit, de az apja sem volt különb, és a fia is továbbvitte a hagyományt.

– Én szeretem a kacsákat – szúrta közbe diplomatikusan Jem. – Főleg a Hyde Parkban lévőket. – A szeme sarkából Willre pillantott; mindkét fiú az asztal lapján ült, lábukat a levegőben lóbálták. – Emlékszel, amikor megpróbáltál rávenni, hogy etessek meg velük egy kacsapástétomot, mert szerettél volna kitenyészteni egy új kannibál kacsafajt? – Be is falták – emlékezett vissza Will. – A vérszomjas kis dögök. Sose bízzatok egy kacsában!

A könyv elején kicsit megilletődtem, de hamar rájöttem, hogy én voltam figyelmetlen, ugyanis attól, hogy ebben a novellában szerepel Tessa meg a többiek, ez lényegében ugyanúgy az Árnyvadász Akadémián játszódik, a jelenben, Simonnal, ugyanis elviekben itt ő a főszereplő. Hát, aztán csak leesett a dolog.

Nincs bajom Simonnal, de sosem kedveltem különösebben. Olyan szerencsétlen nekem, olyan mondén… nem is tudom… a történet elején tehát kicsit unatkoztam, bár ez lehet csak azért volt így, mert már Willéket vártam. Mindenesetre nem kötött le, ahogy Simon majdnem kitöri a nyakát, de még Jace vicces megjegyzései sem… Will, Will, Will, Jem, Jem, Jem…

Aztán végre áttértünk az igazán érdekes részre, mikor Tessa előadást tart az árnyvadász növendékeknek, és elkezdődik egy 1888-as visszaemlékezés. A fülszövegből kiderül, hogy ezúttal kikkel kell a nephilimeknek megküzdeni, és ez csak még érdekesebbé teszi az egészet, hiszen egy ismert történetet hallhatunk teljesen már megvilágításban. Elvégre, ki nem hallott még Hasfelmetsző Jack-ről? Ezúttal ő a rosszfiú, történetesen egy gyermeteg „lelkű” démon Csak nekem abszurd a „démon” és a „lélek” szót egy mondatban használni??, aki prostikat kap el és belez ki. Bájos mulatság. De az árnyvadászok elintézik, visszaküldik a saját sötét dimenziójába és megmentik Londont, aztán mindenki örül… és baromira vége a történetnek, sokkal hamarabb, mint kellene. Kérek még Willt és Jemet, meg Tessát, Jamest és Gabrielt…! Apropó; azért hatalmas plusz pontot adok, hogy Clare nem követte el a már sokszor látott, és számomra roppant idegesítő hibát: attól, hogy kicsit eltelt az idő, nem változtatta meg a karakterei személyiségét. Tessa, Will és Gabriel is éppen olyan, mint anno volt, kicsit talán nyugodtabbak, és a két fiú sem gyűlöli már egymást, de azért megmaradtak annak, akik. Ezt köszönöm, nem tudom, hogy dolgoztam volna föl valami olcsó Will utánzatot. Tudtam én, hogy tud az írónő, de még mennyire, hogy tud! 

Kedvenc karakterek: Will, Tessa, James

Kedvenc részek: Tényleg, nehogy félreértsetek, de a jelen jelenleg nem nyűgözött le, akármennyire is szeretem Jace-t meg a Végzet ereklyéit – igazából az egész rész értelme az volt, hogy újra találkozzak a Pokoli szerkezetek szereplőivel, mert hihetetlen, de csak nemrég fejeztem be a trilógiát, már szörnyen hiányzik. Igaz, már az olvasása közben is hiányoztak, előre is, a végén pedig elviselhetetlenül szomorú voltam. Na, a lényeg, hogy a visszaemlékezéseket szerettem legjobban.

Kedvenc idézetek:

„A kétéves James Herondale valóban ügyesen tartotta a tőrt. Aztán beledöfte a kanapén heverő párnákba, tollakkal terítve be a szobát.

- Kacsák! – mondta a tollakra mutatva.”

***

„Kanál – kiáltotta James, majd Gabriel bácsihoz szaladt, és combon döfte vele. Gabriel szeretettel túrt bele támadója hajába.

- Olyan jó fiú vagy – mondta. – Időnként elgondolkodom rajta, hogyan lehet Will az apád.

- Kanál – szólt James, és Gabriel combjának dőlt.

- Ne, Jamie! – tiltakozott Will. – Nagy tekintélyű édesapád méltóságára törtek! Támadj, támadj!”

***

"Sebhelyes kezével gyengéden simította végig James apró hátát.

- Kanál – jelentette büszlén a kisfiú.

- Látom, James, bach – felelte Will, akit Tessa már többször is rajtakapott, hogy walesi nyelven énekel altatódalokat a gyerekeknek az álmatlan éjszakáikon. A gyerekeit Will ugyanazzal a tüzes, megingathatatlan szeretettel szerette, mint őt is. És ugyanúgy védelmezte őket, mint rajtuk kívül csak egyetlen másik embert valaha: azt, akiről Jamest elnevezték. Will parabataiát, Jemet."

Borító: 5/5 – nagyon tetszik a séma, amivel a sorozat borítói készülnek, végtére is olyan, mint egy puzzle, amiből a végén kijön egy árnyvadász. A gerincen itt is, akárcsak a Bane krónikák borítóin, kiolvasható egy szó – árnyvadász -, ha egymás mellé tesszük a részeket, és az előzővel ellentétben itt jól jönnek ki a betűk a sorozatrészek számával. Nagy bánatom, hogy a Bane krónikák 11. részét nem adták ki magyarul, szerintem azért, mert tíz részből állt össze a „Magnus Bane”, és az már megbontotta volna a formát. Mindegy, a lényeg, hogy nekem tetszik ez a borító.

Pontozás: 5/5* - elmondhatatlanul jólesett, ez egy olyan világ, olyan szereplők, akik közé bármikor szívesen visszamegyek.

Julianne Donaldson - Edenbrooke

Eredeti cím: Edenbrooke

Sorozat: A Proper Romance

Oldalszám: 320

Megjelenés: 2015

Kiadó: Könyvmolyképző (Arany Pöttyös)

Ár: 2999 –

Marianne Daventry bármit megtenne, hogy elszökhessen a rémesen unalmas Bathból és udvarlója egyre terhesebbé váló ostromai elől. Nem csoda hát, hogy amikor ikertestvére, Cecily, meghívja őt Edenbrooke-ba, a pazar vidéki birtokra, kapva kap az ajánlaton. Marianne arra számít, hogy végre kipihenheti magát és kedvére gyönyörködhet a szeretett angol tájban, miközben testvére Edenbrooke jóképű örökösét igyekszik becserkészni. Ám idővel rájön, hiába a leggondosabb tervezés, bármikor porszem csúszhat a gépezetbe.

Marianne, aki először egy útonállóval keveredik ijesztő összetűzésbe, majd látszólag ártalmatlan flörtbe bonyolódik, képtelen kalandok egész sorát éli át, míg a gyengéd érzelmek és az intrikák végleg átveszik az uralmat az élete fölött.

Vajon sikerül megzaboláznia csalfa szívét, vagy hagyja, hogy egy titokzatos idegen levegye a lábáról? Annyi bizonyos, hogy a sors nem egy kellemes nyári vakáció reményében vezeti Marianne-t Edenbrooke-ba.

Becserkészés

Jó ideje ez volt a legegyszerűbb könyvvásárlásom és olvasásom: a héten feltettem a kívánságlistámra, a könyvesboltban éppen belebotlottam, nem agyaltam túl a dolgot, mint szoktam, hanem megvettem, és egy-két napon belül el is olvastam.

Szereplők

Nem valami bonyolultak, sőt, a mellékszereplők egészen kidolgozatlanok, de aki kell, az eléggé ki van fejtve, és ha egy érzést át kell adni, hát azt megteszik. Philipre nem találok megfelelő szavakat, nagyon szerettem, felavattam az álompasis toplistámra is, szóval nyilvánvaló, hogy róla rosszat nem is mondhatnék. Marianne olykor idegesítő olykor nevetséges, minden bizonnyal sokat szerencsétlenkedik, de legalább jószándékú, kedves és becsületes. Mint minden egyébben, úgy jellemében is teljesen különbözik az ikertestvérétől, Cecily-től. Ő ugyanis a lehető legnegatívabb benyomást tette rám, amit még a könyv végi „megtérése” sem kárpótolt. Nem értem egy testvér hogy lehet ilyen gonosz, ilyen figyelmetlen és tapintatlan. Hogyan lehet, hogy nem veszi észre a húga – hét perccel fiatalabb húga… - szenvedését, azaz, hogy folyton ő okoz neki fájdalmat azzal, hogy csak a maga boldogágára gondol, és mindent elvesz tőle? Először azt a hajas babát, aztán a tehetséges, szépséget, elismerést, végül a lovát, Philipet és a boldogságot. Úgy viselkedik, mintha egy testvéri kapcsolatban is az juttatná előjogokhoz, hogy többet fordult meg az elegáns londoni társaságban, mint Marianne.

Amíg Cecily szélhámosok csókjait élvezi, Marianne
éppen a költői karrierjén dolgozik... :D

Klisé-faktor?

Talán ha valaki nem figyel annyira, akkor fel sem tűnik, de nekem úgy tűnt, hogy lényegében az egész kompozíció klisékre van alapozva. Az első számú maga Marianne személyisége. Ott van Elizabeth Bennett, vagy Emma Woodhouse Austen regényeiből, náluk is éppen ez a helyzet áll fenn: az írónő olyan főszereplőt akart teremteni, aki nagyban különbözik a korabeli átlagtól, valamiben mindenképpen elüt, ha kell, megbotránkoztat. Marianne épp ilyen, ugyanis minden vágya, álma, mondata, cselekedete, megnyilvánulása ellenkezik az átlaggal, vagy mondjuk úgy, az akkoriban „normálissal”. Bár a sok furcsasága teszi különlegessé, ő mégis semmilyennek, egyszerűnek és csúnyácskának látja magát a nővére mellett. Innen egyenes az út a második kliséhez. Jó nagy. Adott két testvér, hogy fokozzuk a helyzetet, legyen ikertestvér, kiknek egyforma megjelenése teljesen eltérő személyiséget takar, pontosan fogalmazva szöges ellentétei a másiknak. Hogy visszautaljak kicsit, Marianne viselkedését és lényét lényegében a Cecily-től való különbözés vágya alakítja olyanná, amilyen, és itt megint csak azt tudom elmondani, hogy Cecily egyszerűen borzasztó testvér.

Apróbb részlet, de ide tartozik szerintem a sztereotip nagymama – „öreg néni” – és az elragadónak tűnő, de gonosz udvarló, nem is beszélve arról a bizonyos „utálat, barátság vagy szerelem” dologról, ami elég közkedvelt elem, és bizony itt is játszik.

Határvonal szerelem, barátság, és egyszerű illetlenség között

Nos, elég vékony, és sajnos azt sem tudjuk biztosan, hogy hol van Philip és Marianne esetében. Abban elég biztos vagyok, hogy az illetlenség mezsgyéjét már átléptük, szinte az első közös jelenetükben és ez a továbbiakban sem változik – a korhűség hiányáról beszélve nagyon élesen játszódnak le a fejemben a beszélgetéseik, amelyek többnyire túlságosan közvetlenek hozzá, hogy megengedhetőek legyenek abban a korban. De legyinthetnénk rá, végtére is barátok. Legalábbis ezt bizonygatják egyfolytában, holott minden cselekedetükből tisztán látszik, hogy belebolondultak egymásba, csak nem látnak a szemüktől, nem látják a másik teljesen egyértelmű érzéseit, és ezért folyton szenvednek. Szóval összegezzünk: nagyon illetlenek, és nagyon szerelmesek egymásba. Különben mire fel lenne Philip olyan dühös, mikor az anyja mindenféle más úriemberrel akarja összeboronálni Marianne-t? Miért aggódna érte olyan nagyon szenvedélyesen, mikor egyedül lovagolt ki pár órára? Miért forogna folyton ott körülötte, miért avatná be olyan dolgokba, amikbe mást nem? Vagy talán nem volt egyértelmű az a szerelmes levél? De, nagyon is. És Marianne mindig olyan szomorú, ha nem lehet vele.. vagy mikor a görény nővérével van… Minden annyira egyértelmű, nem értem, hogy húzzák az időt annyi ideig ahelyett, hogy Philip rögtön megkérné Marianne kezét, az igent mondana és boldogan élnének az idők végeztéig. Azzal sok gondot spóroltak volna meg. 

Nem várt akció - SPOILER

A könyv nagy részét ki lehetett számítani, de azt nem mondhatom, hogy nem lepődtem meg annál a bizonyos résznél, mikor Mr. Beauford elrabolja Marianne-t. Őszintén, én nem is vártam semmi akciófélét, csak hogy folyik tovább a szerelmi szenvedés a maga medrében, amíg mindenki rátalál arra, akire kell, és everybody’s happy… De itt jól sikerült meglepni. Egyrészt magával azzal, hogy történik valami, másrészt jókora fordulat volt, ha azt vesszük, hogy Mr. Beauford nyugodt, barátságos természetű úrnak tűnt, és az adott percig sehogy sem hozhattam összefüggésbe az útonállós incidenssel. Csak azt sajnálom, hogy Philip végül nem ölte meg…

Kedvenc karakterek: Philip, Lady Caroline, Marianne nagyanyja :D

Kedvenc jelenetek: Én úgy teljes egészében „szeretem” nem akartam, ez elég gonoszul vette ki magát ezt a szenvedést Marianne és Philip között, de a kedvencem az a rész, mikor Marianne kilovagol, és mikor visszatér, Philip várja feldúltan, mert aggódott érte… na, ez egy nagyon jó rész.

Kedvenc idézetek:

"– Mi alapján rendszerezték a könyveket?
– Nincsenek rendszerezve.
– Akkor hogyan találják meg, amit keresnek? – fordultam hátra. – Több ezer könyv van itt.
– Szeretek keresgélni. Olyan, mintha a régi barátaimat látogatnám meg."

Alkotóértékelés: 5/4 – Nagyon élveztem a könyvet, de úgy érzem, ebbe a tág megfogalmazásba az alkotói stílust nem tudom belevenni. Magát a cselekményt nagyra értékelem, és valóban jól kitalálta az egészet az írónő, de a stílusát egyelőre kiforratlannak éreztem, túlságosan lazának, és így a korhűségnek sem sikerült megfelelni. Ha történetbeli részletek nem mondják el, akkor az egész megfogalmazásából nem esne le, hogy a XIX. században járunk, a szereplők ugyanis nem úgy beszélnek, nem úgy viselkednek, mint az akkoriban szokás volt. Elég sok korabeli regényt olvastam ahhoz, hogy legyen mihez viszonyítanom, és még a kortárs könyvekben (khm, Cassandra Clare, Pokoli szerkezetek) is van, ami tökéletesen helytáll ezen a téren. Ez nem. A könyv elején még szenvedtem ettől, de lassan kárpótolt maga a cselekmény, az érdekes szereplők, és mihelyt belemélyedtem az olvasásába, már nem zavart annyira, de azért végig ott volt ez a hiba.

Borító: 5/5* - Nem mondom, hogy nem volt nagy befolyása a vásárláskor… Ez a gyönyörű, fekete ruha, a régi udvarház, még a betűtípus is csodaszép.

Most komolyan, ki nem akarna ilyen szép helyen élni?

Pontozás: 5/5* - Voltak hibái, el is mondtam, mik azok, de nem is vártam el, nem is várhatom el, hogy valami teljesen tökéletes legyen. Az Edenbrooke minden tökéletlenségével együtt a kedvencem lett. 

22. Egy novelláskötet | Kiera Cass - Párválasztó történetek 1.

Azt követően, hogy a Koronahercegnő kicsit lelombozott, a Párválasztó történetek volt a megmentőm: ott volt a polcon – az előzővel ellentétben nem darabjaira esve… -, és várta, hogy visszarepíthessen egy sokkal jobb korszakba, mikor a kedvenceim még nem voltak nyuggerek, és nem egy hisztis pukkancs akarta irányítani az országot. És a célt elértük, ez most tényleg teljesen levett a lábamról.

Eredeti cím: The Selection Stories: The Prince and the Guard

Oldalszám: 255

Megjelenés:2014

Kiadó: GABO

Ár: 2490 –

Mielőtt America Singert beválasztották a Párválasztóba… Szerelmesek voltak egymásba Aspen Legerrel, a Hatossal… Maxon hercegnek pedig egy másik lány volt a választottja… Ismerd meg a Párválasztó-trilógia előzmény történeteit és a főszereplők családfáját, valamint olvasd el a szerzővel készült interjút, és még sok minden mást!

A Párválasztó történetek a trilógia sorozat kiegészítő kötete: az első novellában a Párválasztó elé, és annak a kezdetére ugrunk magával a herceggel, a másodikban pedig az Elit egy részét követhetjük végig, ezúttal Aspen szemével. Ezen kívül hasznos kis könyv ez azoknak, akik jobban meg kívánják ismerni főszereplőinket, Illéát, vagy az írónőt, erre ugyanis bőven nyílik lehetőség, közel negyven oldalon keresztül.

The Prince – A Herceg 

Mint mondtam, ez Maxon szemével mutatja be a Párválasztójára való készülődést, első találkozását a lányokkal, és a velük kapcsolatos első benyomásait, érzéseit. A két novella közül ez talán árnyalatnyival kevésbé kötött le, főleg az előzmények, de mikor végre megérkeztek a kiválasztottak, érdekesebb lett a történet számomra is. Eddig csak America által és persze saját véleményemre hagyatkozva ítéltem meg őket, Maxon ellenben sokszor egész máshogy gondolkodott – elvégre férfiből van -. De sajnos nagyon leragadtunk itt az elején; túl sok volt a felesleges időhúzás, aztán mire ténylegesen elindult valami cselekmény is, az egészet elvágták. Mivel én imádom a herceget, többet vártam volna ettől a résztől… Nekem ez így kevés volt kicsit, elvégre attól eltekintve, hogy 100 oldal erejéig belemászhattunk Maxon fejébe, nem kaptunk túl sokat, olyat, amit eddig ne tudtunk volna. A fülszövegen hirdetett „másik kiválasztott” sem volt igazán „másik kiválasztott”, szerintem a könyv hátuljára is valamiféle figyelemfelkeltő céllal került fel…

Ettől függetlenül tetszett, eszem ágában sincs azt mondani, hogy nem, csupán az elvárásokat nem ugrotta meg, de ettől függetlenül élvezhető. Én mondjuk írtam volna tovább… annyi, de annyi jelenet van, ami ezeknél még szívesebben olvastam volna Maxon szemszögéből, például az első csókjuk Americával, vagy... bármelyik kedvenc részem. (:

Pontozás: 5/4

Kedvenc szereplők: Maxon, America mintha ez nem lenne nyilvánvaló, miután a trilógia minden értékelőjében őket írtam be elsősorban…

Kedvenc részek: America és Maxon találkozásai

Kedvenc idézetek:

„– Van-e bármi esély arra, hogy bármiféle… bármiféle érzelmet tápláljon irántam? (…)
– Felség, ön nagyon kedves. – Igen. – És vonzó. – Igen! – És tapintatos. – IGEN!”

The Guard - A palotaőr

Megőrülök. Megőrültem.

Én, aki világ életében utáltam Aspent, a bűnnél is jobban… nos, igen, szerettem ezt a novellát. Lassacskán megérjük, hogy ő még pozitív figurává nője ki magát. Mármint nálam – másoknál talán már eddig is az volt, én ellenben viszolyogtam tőle egészen az első résztől kezdve.

És értelmet nyert a mondás, amit a volt magyartanárom mondogatott sokat: „Ne ítélj meg senkit, amíg nem jártál a cipőjében”. Vagy nem jártál a fejében – teszem hozzá. A kis kiruccanás Aspen fejébe jót tett kettőnk kapcsolatának, végre megértettem őt is, és nem csak azt néztem, hogy mit miért csinál rosszul. Az indítékait és valódi, ki nem mondott gondolatait látva átértékelődik, ki is ő. 

Hogy végre a konkrét tárgyról szóljak: igen, ez a történet egyértelműen többet adott az első novellánál: izgalmasabb is volt, és sokkal több, eddig ismeretlen dolgot olvashattunk, például a palotában szolgálók életéből. Élveztem a többi palotaőr társaságát – és hogy most máshogy láttam a lázadók támadását is -, és a komornákét is. SPOILER Én már most éreztem valamit abból, ami kiderül az Igazi végén… bár egyértelmű, hogy Aspen még szerelmes Americába, azért több, mint jól kijön a komornákkal, Lucy-val pedig különösen egy hullámhosszon vannak. Aminek csak örülök. Ott tartok, hogy már Aspennek is a legjobbakat kívánom, ami nyilvánvalóan nem az örökké tartó America utáni epekedés, hanem az, ha beleszeret szépen másba, akivel van jövőjük. Lucy pedig mindvégig olyan kedves és aranyos volt, és tudom, hogy az is marad, szóval… éljenek boldogan sose fogom már tudni úgy kimondani ezt a mondatot, hogy ne a Dancsó-féle Lázadó kritika jusson eszembe…! SPOILER VÉGE

Pontozás: 5/5 – összességében jó volt, érdekes volt, már ha eltekintek azoktól az oldalaktól, ahol felszínre tört Aspen Maxon utálata, mert azt még mindig nem tűröm meg.

Kedvenc szereplők: Avery (btw  ez nem egy női név…? Vagy én vagyok félreinformálva?), Lucy, és igen. *sóhaj* Igen, Aspen is.

Kedvenc részek: Meglepő, de annyira tetszett, hogy nehéz lenne bármit is kiemelni… de talán azt szerettem legjobban, mikor Aspen a komornákkal volt, különösen a vége felé, mikor a lázadótámadás következett.

„Takarítunk, szolgálunk, kézitusában jeleskedünk”

Aspen és Lucy

Kedvenc idézetek:

„- Felség, az Elit két tagja, Lady Newsome és Lady Singer összekülönbözött.- (…) Már megint vernyákolnak, akár a macskák? – sóhajtott nagyot a király”

Utáljam akármennyire is a királyt… ezt muszáj volt betennem. Mégis ki mond olyat egy könyvben, hogy „vernyákol”? :D

„Az emberek megkínzása külön művészet. Úgy tűnt azonban, a palotában ezt sikeresen elsajátították.”

„Nők. De mennyi nő!
Részben persze biztatónak találtam a hírt. A palotába látogató hölgyek fizikailag nem voltak túl fenyegetőek. Szavaikkal azonban képesek voltak akár egy háborút is kirobbantani, attól függően, hogy milyen hangsúllyal mondták ki őket.” 

 Haha, de milyen igaz is. :)

„– Olyan hülyének érzem magam.
– Nem vagy hülye – tiltakoztam.
– Dehogynem.
Muszáj volt felderítenem.
– Mer, szerinted én okos vagyok?
– Hát persze – vágta rá könnyeden.
– Ez így is van. Túl okos vagyok ahhoz, hogy valami butuska lányba szeressek bele. Úgyhogy hagyd is abba ezt az egészet.” 

És engem mióta nem idegesít, ha valaki egoista…? Mindegy, nem zavar.

Kasztok

Extrák

Szerintem hasznos és méltó kiegészítő ez a sorozathoz – többek között tartalmazza az összes kiválasztott névsorát és kasztját, ha már itt tartunk, akkor ad egy kis felvilágosítást magáról a kasztrendszerről is, családfákkal illusztrálva beszámol Maxon, Aspen és America családi helyzetéről, és lejátszási listát is fűz az első két részhez. Örömmel tapasztaltam, hogy Kiera is szereti a Paramore-t és más pontokon is egyezik az ízlésünk. És akkor már az utolsó – első – bónuszt se hagyjuk ki: egy interjú-féleség az írónővel, melyben természetesen főleg a sorozattal kapcsolatos kérdésekre válaszol.

Ajánlom a Párválasztó történeteket mindannak, aki olvasta a sorozatnak minimum az első két részét – ugyanis ez azokhoz kapcsolódik elsősorban –, és szerette is a történetet. Továbbá mindenkinek – mert elég jó. (: 

Összpontozás: 5/5

Borító: 5/5 – nem mondom, hogy kicsit sem hiányoltam egy szép estélyi ruhát, de ez így is gyönyörű – azt kell hinnem, ha Párválasztóról van szó, borító dolgában nem is lehet mellélőni. Mondjuk nagyon máshogy sem… szégyenemre, akárhogy szidtam is olykor a Koronahercegnőt, megőrülök, hogy olvashassam végre a következő részét. 

Let's do this!Csak várjunk és várjunk és várjunk...
Várjunk! Mi az, hogy befejező rész...? Hát nem lesz Eadlyn története is három kötetes, mint
Americáé...? Ne botránkoztassanak már meg... Ezt nem kellett volna így este látnom... :/
Az persze mindegy, mennyire lehúztam ezt a kötetet is... én hülye még a folytatásokat hiányolom...

Időutazás: Kiera Cass - Az Elit (tavalyi olvasás)

Figyelem! Durva spoiler-veszély!

Eredeti cím: The Elite

Oldalszám: 354 (puhakötésű)

Megjelenés: 2013

Kiadó: GABO

Ár: 2990 - 

A PALOTÁBA 35 LÁNY ÉRKEZETT. CSAK HATAN MARADTAK. 

A Párválasztót 35 lány kezdte meg. Mostanra azonban már csak az Elitnek nevezett csoport maradt versenyben Maxon herceg szerelméért, s a harc ádázabb, mint valaha. Minél közelebb kerül America a koronához, annál jobban meg kell szenvednie azért, hogy végre megtudja, kihez húz valójában a szíve. Minden Maxonnal töltött pillanat olyan, akár egy tündérmese, csupa lélegzetelállító, csillogó romantikus kaland. De ha a palotában meglátja őrt állni első szerelmét, Aspent, újra hatalmába keríti a vágyakozás az élet után, amit még közösen terveztek el. Americának rettentően szüksége lenne egy kis időre. Míg azonban ő a kétféle jövő lehetősége között vergődik, az Elit tagjai pontosan tudják, hogy mit is akarnak – s egyre valószínűtlenebbnek tűnik, hogy Americának lehetősége nyílik választani… 

Mikor befejeztem a Párválasztót, nem hittem el, hogy nem tarthatom a folytatást rögtön a kezemben. De az, amit most érzek… az olyan szinten felülmúlja az összes eddigi egyszerű várakozásomat egy könyv következő részére, hogy új kifejezést kéne rá kitalálni. És egyben ez volt az első alkalom, mikor egy könyv annyira a hatása alá vont, akkora ürességet hagyott bennem, hogy képes voltam utána leülni tanulni is, hogy elvonjam róla a figyelmem. Közlöm: nem jártam sikerrel. Ha az első részt szerettem, akkor az Elitet egyenesen imádtam, és attól tartok, ha így folytatjuk az Igazira nem is lesznek szavak. *Azóta olvastam azt is, és valóban nincsenek rá szavak... de azért majd keresek párat nektek* Alig várom, hogy a kezemben tudhassam a következő részt (és a következőt, majd a következőt… ami még meg sem jelent…)… De addig is ejtenék pár (sok) szót ennek az elképesztő sorozatnak a második részéről, amit most fejeztem be, és… imádom! (Sokadjára emelem ki, mennyire nagyszerű volt, de valahogy minden mondat végéből ez kerekedik ki… tényleg lenyűgöző volt, legszívesebben leülnék, és újraolvasnám most rögtön… habár valószínűleg ez többé-kevésbé így is lesz, miközben megnézem az összes jelölést, amivel teleraktam a lapokat minden érdekes  vagy számomra érdekes résznél.)

Nos, ha éreztem valami olyat a Párválasztó közben, hogy „ez még csak a kezdet”, akkor nagyon igazam volt. Az első részt a maga fergeteges módján „csak” egy felvezetés volt, ahol megismertük a szereplőket, Illéát, magát a helyzetet és azt a világot, amelybe pottyantunk a magunk huszonegyedik századi létéből. Az Elit viszont már jóval több izgalmat és akciót rejt, kiéleződik a kedvezőtlen kül,- és belpolitikai helyzet is, a háborúk, lázadók támadásai, emellett megpillanthatjuk a királyság árnyékos oldalát, és azt a sok szörnyűséget, ami ott történik, és történt sok-sok évvel korábban is. 

A történet kezdetén kapásból America és Maxon idilli együtt töltött perceibe kukkanthatunk be; az én lelkem már sokkal boldogabb, mióta America elfogadja, hogy szereti a herceget, de ez sokkal bonyolultabb annál, mint ahogy hangzik. Konkrétan milliószor változott a véleménye vele kapcsolatban, olykor logikusan, néha szimplán női szeszélyből, vagy, mert Aspen szerintem minden erejével azon volt, hogy elbizonytalanítsa… de erről majd később.

Szóval, America érezhetően egyre közelebb került Maxonhoz: a barátság, ami eleinte összefűzte őket már egyértelmű, hogy mindkettőjük részéről szerelemmé alakult. Ezt náluk persze, persze a bizalom követi (ami szerintem hülyeség kicsit, de nem baj), ami… hát, majdnem a vesztüket okozza. De ezt is később. Hát nem vagyok képes úgy kerekíteni ki egy mondatot, hogy ne egy olyan témára lyukadjak ki, amiről csak később akarok beszélni???

Igazából valamennyire izgalmasnak, vagy inkább érdekesnek mondható a mindenszentek és halloween ünnepének felélesztése, és a családok látogatása is, de az igazi sokkot és megdöbbenést szerintem csak utána érjük el. Rögtön a halloween utáni reggelen.

„Woodwork palotaőrt vonszolták elő bilincsbe verve. Ajka vérzett, ruhája pedig olyan mocskos volt, mintha egész éjjel sárban hempergett volna. Mögötte Marlee jött, szintén megláncolva – csodás angyalkosztümjéről hiányoztak a szárnyak, és ő is csupa kosz volt. Görnyedt vállára valaki egy zakót terített, hunyorgott a fényben. Szeme végigfutott a hatalmas tömegen, a pillanat törtrészéig megállt rajtam, aztán már hurcolták is tovább. De a tekintete tovább kutatott, s tudtam, kit keres. Tőlem balra ott álltak a szülei, csak bámultak rá és görcsösen szorították egymást. Látszott rajtuk, hogy teljesen össze vannak törve, mintha az élet is eltávozott volna belőlük”

Őszintén: nekem ez durva volt. Tudom, már korábban is esett róla szó, hogy ez egy olyan társadalom, ahol az ilyen előfordul (emlékezzünk Aspen öccsére, akit megvesszőztek a téren) de kemény volt ezt olyan közeli példán látni, mint Marlee, ráadásul olyan jószándékú, kedves emberen, mint ő. Szeressem akármennyire is Maxon karakterét, és tudjam előre, hogy ő nem akarta ezt tenni sem Marlee-val, sem Carterrel, akkor America helyében én is gyűlöltem volna. Ha nem lennék tisztában a történtek hátterével, akkor a tétlenséget Maxon számlájára írnám, de America ezúttal kicsit jobban megzavart. Csak mert szerintem nem normális az, hogy látja, amit a legjobb barátnőjét, és annak szerelmét (aki ugye palotaőr) megvesszőzik, mert kiderült a kapcsolatuk, és ő ezután még nagyobb lelki nyugalommal, mint eddig, két vasat tart a tűzben. Mert egyrészt rájön persze, hogy a herceget is szereti, de Aspen még mindig képben van, és a hülye esti találkáival még mindig kettejük életét kockáztatja. Ez idegesített az előző részben, és nem változott most sem. Na jó, Aspen úgy ahogy van, alles zusammen az őrületbe kerget minden lélegzetvételével, szóval ja, őt tőlem fel is akaszthatják, az sem hat meg különösebben. 

Kedvenc mellékszereplőmre, Marlee-ra visszatérve: örülök, hogy végre minden rendben lett vele (leszámítva, hogy a kezét egy ideig szerintem nem tudja használni, és mellesleg nyolcas is lett…), hogy megházasodhatott és munkát kapott, az egész feszült hangulatú kötetből az egyik legüdítőbb pillanat volt számomra, mikor kiderült, hogy mi lett vele, és találkozhatott Americával. Ó, és határozottan élveztem azt is, mikor America végre megverte Celeste-et miatta. Itt volt az ideje.

Röviden ennyit akartam csak a Marlee-Carter ügyről, elég lehangoló, szomorú is, de egyértelműen az első akció a könyv során – de korántsem az utolsó. Amíg eddig csak tényleg ismertetőnek kaptunk lájtos kis lázadós jeleneteket, most már ez a téma is jobban kiéleződik. A lázadók egyre közelebb jutnak, sőt, betörnek a palotába, olykor az Északiak, olykor a Déliek: ilyen volt az utolsó támadás is, ami rengeteg palotaőr és személyzeti életét követelte, és így ez lett a legdurvább az e részben lévő betörések közül. Itt visszaköszönnek ugyanazok a motívumok, melyek az első Déli támadáskor: a falra írt rengeteg „JÖVÜNK”. Ha az előzőhöz hasonlóan ez itt is Északi lázadókat fog jelenteni, akkor nem lenne meglepő, ha az IGAZI csatajelenettel kezdődne… Amúgy csak nekem volt komikus America erdőbe kiszaladós jelenete? Minden rossz szándék nélkül, lehetett akármilyen komoly is a helyzet, én pokoli jól szórakoztam.

De kicsi lazítás képpen, ha már Marlee-ról ejtettünk szót, akkor gyorsan végignyargalnék a többi Elitben maradt lányon is, egyelőre kihagyva Americát, vele a végén foglalkoznék a többi fontosabb szereplővel együtt.

Milyen találó :)

Az Elit:

Natalie: talán a legjelentéktelenebb mindközül, nekem legalábbis komolyan gondolkodnom kellett a nevén, mert még az sem jutott eszembe. Amennyit szerepel, tényleg csak annyit jön le, amennyit az írónő át akar adni: szörnyen naiv és tudatlan, emellett, mint mondtam, semmi olyan érdekes nincs benne, amiért megérné egyáltalán megjegyezni. Neki kivételesen semmi rosszat nem írhatok a számlájára, mégsem mondanám, hogy megérintett, mikor elküldték.

Elise: tény, hogy teljesen máshogy képzelem magam elé, mint ahogy kellene a leírása alapján, de így is, úgy is megmarad a lényeg. Az is lehet, hogy egyszer sem szólalt meg 350 oldal alatt, de akárhányszor szóba került, a „hölgy”, „elegáns”, és „fenséges” jelzők kísérték a nevét, így őszintén szólva nem futotta többre az én fantáziámnak egy gyönyörű, ámde kissé karótnyelt, szűkszavú és unalmas hercegnőjelöltnél.

Celeste: Imádnivaló, mint mindig. *irónia* Már mondtam, de mondom még egyszer: imádtam, ahogy America leterítette. Én még megtettem volna párszor, de az egy is több a semminél.

Viszont az a jelenet a vége felé Maxonnal… huh, az nekem fájt. Előtte végig úgy gondoltam, értem miért randevúzik Maxon más lányokkal, és gyakran miért hanyagolja Americát. Az én logikus magyarázatom szerint ez azért volt, mert Mer biztos pont volt, a többieket viszont meg kellett ismernie ahhoz, hogy eldönthesse, kit küldjön el legközelebb. Tiszta sor. De Celeste valami gyomorforgató… Á. Osztoztam és még mindig osztozok America reakciójában: hát nem nyilvánvaló, hogy ha egy férfi azt mondja, meg akarja kérni a kezem, akkor elvárom tőle, hogy ne csókolózzon mással? Pláne ne Celeste-tel… Pfuj. Mindegy.

„America, ne nevezz gyereknek. És ne lökdöss.”

Kriss: na, róla aztán nem tudom, mit gondoljak. Egyelőre úgy áll a helyzet, hogy Americához még ő áll a legközelebb a versenyben maradt lányok közül. Kedvesnek, szerénynek, visszafogottnak, barátságosnak tűnik. Nyilván az is. De szinte biztos vagyok benne, hogy ha ketten maradnának csak Americával, egymás ellen, akkor bekeményítene, és már nem is lenne olyan bájos. Ez csak megérzés persze, egyelőre semmi komolyan nem mondhatok ellene, hacsak nem azt, hogy Maxon egészen kedveli. Pedig nem kellene.

Főszereplők:

Tudom, a király annyira mégsem főszereplő, elvégre alig látjuk, vagy halljuk, de a történet alakulásában elég nagy szerepe van – és elég negatív szerepe is, ami érdekes, hogy így kiderült, ugyanis már az első részben is kellemetlen érzés fogott el tőle, és a kezdetektől kezdve nem kedvelem. Most már legalább tudom, miért. A nehezebb témával kezdve, és egyben egy mondattal letudva: nem egészen értem, egy öregedő király hogyan bánik el simán egy erős, fiatal férfival (a fiával…) annak akaratán kívül, vagy ha nem ellenkezik, akkor miért? Nyilván nem tudok erről sokat, biztos lehetséges, nekem ez furcsa volt, másrészt viszont felháborító és szörnyű: újabb ok gyűlölni a királyt, és még egy szeretni Maxont. Szegénynek nem csak a gyerekkora lehetett nehéz.

Aztán… az olykor elejtett megjegyzésekből, vagy szituációkból az is világosan kiderül, hogy a király utálja Americát. Például, mikor mindenkivel beszélget, de rá „véletlenül” nem jut ideje. De az a kismonológ, amit lenyom a könyv végén… hát, az megéri, hogy idézzem. Annyira kemény, hogy már-már ez is komédiába csap át.

"- Eléggé átlagosan fest. Vörös a haja, kissé talán sápadt, s bár azt hiszem, nem rosszaz alakja, azért egy napon sem lehet emlegetni Celeste-ével. Ami pedig a vérmérsékletétilleti... - Nagy levegőt vett. - Ön modortalan, komolytalan, s amikor egyetlenegyszer mégiserőt vesz magán, akkor beletépni készül nemzetünk testébe. Teljességgel meggondolatlan.És akkor a tartását és a mozgását még nem is említettem. Kriss jóval szebb és sokkalkellemesebb társaság.Összeszorítottam az ajkamat, és arra kényszerítettem magam, hogy ne bőgjek. Emlékeztettem magam arra, hogy mindezzel már tisztában voltam korábban is.- Emellett pedig a világon semmi politikai előny nem származik abból, ha bekerül acsaládba. A kasztja nem elég alacsony ahhoz, hogy lelkesítse a népet, kapcsolatai pediggyakorlatilag nincsenek. [...] Nos, akkor meg mit is keres itt még mindig?"

Á… végig szurkoltam, mikor hal már meg a király. Még nem jött össze, de nem adtam fel. A következő résznek boldog befejezést várok, és az csak úgy teljesülhet, ha ő kinyiffan. Majd a lázadók teszik a dolguk, remélem. #Muhahaha

Aspen: mit mondhatnék, amit eddig még kihagytam… még mindig halálosan idegesített, továbbra is utálom, és kitartóan reménykedek, hogy a lázadók vele is végeznek. A mellett, hogy egész végig a saját (azért nem kár) és America (az övéért igen) életét kockáztatta az esti találkáival, és hülyén viselkedett, amikor csak jelen volt, ezúttal más is feltűnt: hogy milyen mocsok módon próbálja kihasználni America iránta való szeretetét arra, hogy manipulálja. Azzal, hogy előássa a királyság minden szennyesét, Maxon előnytelen tulajdonságairól beszél, és azt hajtogatja, Mer nem lenne megfelelő királyné… á, nem átlátszó. Minden második szavával el akarja ijeszteni vagy borzasztani a lányt attól az élettől, jövőtől, amit Aspen nélkül már kész lenne választani… Nem csoda, hogy America a végére már nem kap tőle levegőt. Kiadja az útját, de attól tartok ez nem tart majd elég sokáig… 

Maxon: 

Szeretem. De most azt hiszem kicsit sokszor kiverte a biztosítékot. Celeste. Kriss. Először még Marlee is. Ő is sokszor viselkedett hülyén. De mindennek végig volt magyarázata. Az ő esete ennyivel jobb, meg persze azért, mert már az előző rész során is az én jóindulatomat élvezte, szóval akármit tegyen is, utálni nem tudom érte. Viszont néha én is furán néztem. Mi volt az, hogy ultimátumot ad Americának? És a végén… jó, értem. Nyilván nehéz lesz újra bíznia benne, mikor akkora bajt okozott mind magának, mind neki a kasztrendszer eltörléséről szóló bemutatójával, meg a Gregory Illéa naplóval… De akkor is. Rosszul esett, hogy megrengett a kapcsolatuk. Nem szeretem a bizonytalanságot.

America: felállította a szenvedés, töprengés és vélemény változtatás rekordját, mindezt egy rész alatt, s mégis ő eddig az egyik kedvenc női főszereplőm az összes eddigi olvasmányomból. Meglehet, a magánélet terén még mindig nem profi – kifinomultabb ízléssel Aspen már lapáton lenne -, emberileg még mindig fel lehet rá nézni – csak többnyire, mert a prezentációs incidens kicsit erős megtorlás Maxon ominózus Celeste pillanataira. Nem? Bátor, és áldozatkész, és intelligens, és jó barát is egyben.

Kedvenc karakterek: Carter, Marlee, America apja, és Maxon meg America továbbra is

Kedvenc részeim: bár többnyire nem estek jól, azért tetszettek Maxon és America veszekedései, valamint meghitt és nyugodt perceik szintén nevezzük nevén a dolgot: minden Maxon-America jelenetet szerettem… amúgy ez most elég nehéz kérdés. Az egész könyvet imádtam.

Idézetek:

"Úgy festesz, mint valami hercegnő." - No comment, ezzel ki fogom plakátolni a szobámat. 

Borító: 5/5 – gyönyörű; úgy látom a borítók csak egyre szebbek és szebbek, ahogy haladunk előre, így a csillagot az Igazinak tartogatom.

Pontozás: 5/5* - nem marad el az előző mögött, az biztos. (: