Too Much Information Book Tag

Hey! Tudjátok hogy van ez… szerintem azóta kerülgetjük egymást ezzel a kellemes kis kilométeres book taggel, mióta blogolok, és valahogy mindig könnyűszívvel halasztottam későbbre valami átlátszó kifogással, mint hogy „túl sok tag volt mostanában”, „először a kihívásaimat kell teljesítenem…”, de ne legyenek velem kapcsolatban illúzióitok: szimplán lusta voltam. Mindenesetre most megkaptam: nemrég Alexa – kecsegtető másfél óra alatt, szép remények :D – kitöltötte ezt a röpke 50 tételes kérdéssort, és többek között rám esett a választása, mint kihívottra, úgyhogy befejeztem a halogatást. Élek, virulok, blogolok, meg fogom csinálni, még ha beledöglök is. Gyerekek, mégiscsak 50 kérdésről van szó. Viszlát 2018-ban, addigra végzek!

1. Melyik szereplőnek van a legjobb stílusa?

Ez kérdés volt? Mindenki tudja… mindenki, hogy Magnus Bane stílusa utánozhatatlan és egyedülálló, és… és kétségkívül a legjobb a világon! Ne vicceljünk már, emberek. Remélem azért a többi kérdés nem ennyire kispályás.

2. Könyves szerelmeid?

Ennyire nem kéne komolyan venni, amit mondok O.o.O Figyeljetek, én elkezdhetem felsorolni őket, nem bánom… de azt garantálom, hogy akkor ti nem maradtok itt a végéig xD Csak hogy adjak némi ízelítőt – már csak persze ha nincs kedvetek velem tölteni az éjszakát és a holnapi napot, hogy szépen végigvegyük az összes háremtagomat –, ott vannak kedvenc árnyvadászaim, Jace, Will, Jem; Fuentesék, Eikko Koskinen, Henry Delafield, Augustus Waters, Brian Oliver… na jó, komolyan nem fogom végigmondani xD.

3. Valaha szeretett szereplő, akit megutáltál?

Hát… be kell vallanom valamit… *sóhaj*… már nem alszok el úgy, hogy a párnámat megölelve azt képzelem, hogy az Cortez. Bah, pfuj. Sőt, tudjátok mit? Ha már itt a vallomások ideje, itt az alkalom, hogy eláruljam, már Mr. Darcy-ba sem vagyok szerelmes. Ha ilyen emberrel találkoznék, az első kezem ügyébe eső tompa és kemény tárggyal verném ki a fejéből a felsőbbrendűséget.

4. Legnagyobb/leghosszabb könyv a polcodon?

Bár felületre kisebb, mint az átlag könyvek, a leghosszabb a Tűz és jég dala sorozat első része, a Trónok harca. Igen, most nagyokat hüppögök, mert még mindig nem haladtam vele, pedig nagyon megfogott, mikor nekiálltam. Egyszer… egyszer sikerülni fog. Vegyük poénosra: mire George R. R. Martin megírja a 6. részt, én is befejezem az elsőt.

5. Legnehezebb könyv a polcodon?

David Suchet könyve, a Poirot és én, amit szégyen-szemre még mindig nem olvastam el… nem véletlenül kaptam, ugyanis egész kiskoromtól Poirot filmeken nevelkedtem – ezért is háborít fel többek között annyira, mikor azt vagyok kénytelen hallani, hogy valaki nincs tisztában Agatha Christie kilétével… – és mindig is rajongtam a kis bajszos belgáért. Pár éve pedig kifejezetten rámjött az életrajz olvasás, úgyhogy idén talán nekiállok és folytatom e jó szokást.

6. Vannak könyves posztereid?

Bánatomra nincsenek, de örökérvényű tervem egyszer ilyenekkel tapétázni ki a szobám. Az ágyam melletti falon ezer százalék, hogy Beavatott-poszer lenne – Theo Jamest nézhetném elalvás előtt. :D

7. Vannak könyves ékszereid?

Igeen *-* Életem büszkesége, és a legeslegjobb ajándék amit valaha kaptam, a gyönyörűséges Clockwork Angel nyakláncom, a Pokoli szerkezetekből. Komolyan, le szem veszem. És ha minden igaz, lesz egy Rettenthetetlen Rúnás (Végzet ereklyéi) üvegbubis nyakláncom is, Lexa nyereményjátékán nyertem <3

8. OTP?

God, hiszen ezen a kérdésen gondolkozni kell… de én például nagyon shippeltem volna együtt Magnust és Tessát – örökérvényű szabály, ha nem tudsz dönteni két pasi között, válassz egy harmadikat –, és ha így is ér a felállás, akkor szinte a kezdetekből Team Jacobos vagyok, úgyhogy az Alkonyat szériában is végig inkább őt képzeltem Bella mellé. Bár annál a csajnál ő jobbat érdemel… mondjuk engem.

9. Kedvenc könyvsorozatod?

Seriously? Mik ezek a kérdések? Van egy pár, ugyanis…

10. Kedvenc filmadaptáció betétdalod?

Nos, elég nehéz kérdés, tekintve, hogy a telefonomon lévő dalok nagy részét filmek és sorozatok által találtam meg… már azok érdemelnének egy külön posztot fognak is, amiket a Vámpírnaplók által ismertem és imádtam meg, de ott van a Heart by Heart Demi Lovato-tól és a When The Darkness Comes Colbie Caillattól – mindkettő a Csontváros film betétdala –, Ruelle-től az Invincible  és a Monsters – Shadowhunters –, mind az öt Alkonyat rész soundtrackjének kábé a fele, nem is beszélve a Fuck You-ról, a Littlest Thingsről Lily Allentől és az örök kedvencemről, a Kodaline High Hopes c. daláról – Ahol a szivárvány véget ér. Mindezt a teljesség igénye nélkül. Gyengém a jó filmzene. Sokszor ezen múlik nálam egy film/sorozat sikere.

11. Egy könyv/történet, aminél azt kívánod, hogy bárcsak folytatódna?

Bár szépen lezárt történetek, én azt mondom, Cassandra Clare-ből sosem elég, neki bármelyik könyvét szívesen olvasnám tovább, plusz a Párválasztó széria is túl rövid… pedig szerintem Eadlyn gyerekinek is bizonyára lehetne írni egy érdekes történetet… xD, de én úgy általában elég kíváncsi vagyok a happy enddel végződő könyvek esetében, hogy mi történik a „boldogan éltek, míg meg nem haltak” rész után. Igazából egy történet ott kéne kezdődjön, nem pedig végződjön.

12.Kedvenc egykötetes könyv?

Meggyőződésem volt, hogy ez könnyebb kérdés lesz, mint hogy mi a kedvenc könysorozatom, de benéztem. Újfent nem tudok egyet mondani – tudjátok, az egyszerűen olyan lenne, mintha a többit elárulnám, úgyhogy jöjjön egy lista.

Alessandra Torre – Sötét hazugságok

Amy Harmon – Arctalan szerelem

Kelly Oram – Cinder és Ella

Kelly Oram – Szívzűrterápia strébereknek

Elizabeth Gilbert – Big Magic

Penelope Douglas – Szívatás

Julianne Donaldson – Blackmoore

Jane Austen – Értelem és érzelem

Baráth Viktória – Első tánc

13. Mióta olvasol?

Nos… mióta csak tudok. Még oviban megtanultam, hat évesen már könyvvel a táskámban keltem útra reggel, és míg a többiek az udvaron marháskodtak, addig én leültem a Janikovszky Éva könyvemmel, és a szórakozásnak egy kulturáltabb formája mellett tettem le a voksom. Korán megmutatkozott, milyen antiszoc leszek, de egyúttal az is, hogy könyvkukac, majd később könyvmoly lesz becses sokadik nevem. Istenem, visszatekintek a hatéves énemre, és elönt a büszkeség. Bájos gyerek voltam. És mi lett belőlem…

14. Melyik Roxforti házba tartozol?

Egyértelműen Mardekár – a Pottermore-os teszt is megmutatta, de én már előtte is holtbiztos voltam benne. Oda járnak a „gonoszok” legalábbis a gyengék annak hívják őket, tehát ott az én helyem is. Mindenki elfelejtené Voldemortot, mikor szembesülne az én végtelen gonoszságommal, muhhahha!

15. Mit keresel egy könyvben?

Leginkább két dolgot: egy menekülőutat a valóságból és azt, hogy képes legyen érzelmeket váltani ki belőlem. Előbbi kényelmi intézkedés, és igazából egyik nyomós oka annak, hogy egyáltalán olvasok, a második pedig a mércém. Amennyi érzelmet kivált belőlem egy történet, annyival tartom jobbnak, úgy kerül közel a „kedvenc” státuszhoz. Ha nem bírom abbahagyni a nevetést, vagy netalán kicsordulnak a könnyeim, biztos jó úton járunk.

16. Kedvenc idézeted?

„Sok kedvenc közül miért büntessem magam azzal, hogy kiválasztok egyet, ezzel egyaránt szomorítva el magam, és azokat, amelyek kimaradtak?” /by Virág/

17. Kedvenc író(nő)d?

Nos, ebből sem csak egy van, de ezúttal egy fokkal nyugodtabban emelek ki mégis csak egyet a sok közül, méghozzá Cassandra Clare-t. Tőle olvastam eddig a legtöbbet, és eddig minden könyvével elégedett voltam, mi több, imádom őket, mert egyszerűen ötvöz bennük mindent, amire vágyok. Fantasy, romantika, izgalom, pörgés, érzelmek, kaszabolások, humor… i-má-dom. Együtt szenvedni a szereplőkkel az élet nagy döntésein, és látni, ahogy esőként hull a démonvér… ó, felülmúlhatatlan.

18. Kedvenc borítód?

19. Akciódús vs. romantikus?

Hikarihoz hasonlóan én is az 50-50 %-ra voksolnék, de én hiszem is, hogy ez létezik, példának okáért Cassandra Clare könyveiben. Nem véletlenül nagy kedvencem a Pokoli szerkezetek meg a Végzet ereklyéi. Éppen megfelelő arányban van a romantikus szál, és az, mikor mindenki élete veszélyben forog.

20. Hova mész, ha valami szomorú történik az egyik könyvedben?

Öhm, oké… érdekes kérdés…. Hát, akkor baromira nem állok fel, hanem ülök tovább az ágyamon, és a semmibe meredek. Vagy olvasok tovább és szép csendben szenvedek, megsiratva a sanyarú sorsú szereplőket, vagy éppen magam, amiért az író kiszúrt velem.

21. Mennyi ideig tart elolvasnod egy könyvet?

Az attól is függ, az adott könyv mennyire tetszik – ha nagyon, akkor egy nap is túl sok, ha nem… nos, képes vagyok hónapokig elhúzni –, meg persze attól, időm mennyire engedi, hogy foglalkozzam vele. Suliidőben akár a számomra siralmas egy hét is normál időnek számíthat.

22. Mennyi ideig gyászolsz egy könyvet?

Könyve válogatja, addig, amíg úgy érzem, készen állok kézbevenni valami mást. De az is gyakori, ha nagyon megvisel valami vége, hogy egyszerűen újrakezdem az elejéről, az mindig segít.

23. Legkevésbé kedvenc könyved?

Mi van, finomkodunk? Nem szokásom. A kérdés tehát: egy könyv, amit utálok, mint a pestist… fogós kérdés, el kell gondolkozzak, komolyan… ja, nem. Fejből nyomom. Szűcs Vanda – Egy ikerpár titkos naplója. Tűzre vele.

24. Pozitív dolgok egy szereplőben?

Sok egyéb mellett… komálom, ha hasonlítanak rám. Tudom, hogy alapjáraton nincs a világon hozzám fogható, de mikor valakinek sikerült akár kitalálni egy ilyen rokonlelket… az mindig feldob. Apropó, a gonosz karakterekhez is vonzódok, az a gyerek voltam, aki annak ellenére, hogy félt a Karib tenger kalózaitól, beleszeretett a poliparcú Jonesba, és aki képes molyon vitát folytatni arról, hogy milyen lenne Voldemorttal csókolózni. Ez utóbbi ügyben továbbra is kiállok álláspontom mellett – az orr hiánya mindenképpen a javára írható.

25. Negatív dolgok egy szereplőben?

Ha nyavalyog, mint Rentai Renáta, és úgy általában, baromságokat csinál. Plusz pasikban falramászok a birtoklási problémás barmoktól, női karakterekben meg felidegesít, mikor valaki megjátssza az erős, független nőt, miközben gyenge, mint egy virágszál. És ha valakinek nincsen büszkesége… meg önbizalma... meg esze.

26. Miért kezdtél el blogolni?

Mert a veszélyes alteregóm átvette elmém felett az irányítást, és úgy gondolta, ezzel tudom leginkább riogatni a jónépet… na jó, nem, azért mert nekem is kellett már valami hobbi. Meg mert kedvem volt hozzá… meg azért, mert miért is ne? Most mindenesetre azért csinálom még mindig, mert egyszerűen csak jólesik a kis lelkemnek, és jobban élvezem, mint mást.

27. Félelmetes könyv?

Bram Stoker – Drakula. Megbocsássatok a kifejezésért, de összeszartam magam rajta. Bár meglehet, nem 12 évesen kellett volna olvasni.

28. Legutóbbi könyv, ami megsiratott?

Nem sírtam, csak bekönnyeztem… na jó, bőgtem, és nem tagadom. Baráth Viktória könyve, az Első tánc volt a bűnös. Túl mélyen azonosultam a főszereplővel, konkrétan engem jobban megviseltek dolgok, amik vele történtek, mint őt.

29. Legutóbbi könyv, amit 5 csillagra értékeltél?

Dettó ugyanaz, az Első tánc. Nem csak hogy öt csillagot, de sok-sok külön dicséretet és egy „Év Könyve, 2017” díjat is bezsebelt általam. Tökély *-* Csak az értékeléssel gyűlik meg a bajom, nem bírom szavakba önteni, amit érzek… de összekapom magam.

30. Kedvenc könyvcímed?

Coelho – A Piedra folyó partján ültem és sírtam. Ez ugrott be elsőnek, nyilván okkal. Igen, a címe miatt olvastam el, és igen, számomra teljesen pozitív könyvélményt nyújtott.

31. Legutóbbi könyv, amit olvastál?

Legutóbb Tarryn Fisher – Kihasznált alkalom c. könyvét fejeztem be, de ha a kérdés az, mi volt utoljára a kezemben, akkor az a Twilight Saga első része.

32. Mit olvasol éppen?

Mármint miket… nálam ez többnyire már csak így megy, egyszerre jópár könyvet olvasok, így kedvtől függően mindig van hová nyúlnom. Jelenleg az Angyal, az Alkonyat, A Menedék és egy Byron-Shelley-Keats verseskötet van terítéken – de amúgy úgyis láttok mindent az oldalmenüben.

33. A legutóbbi filmadaptáció, amit láttál?

Ó, passz. Mostanában nem sok adaptációt néztem, inkább csak sorozatozok…

34. Egy szereplő, akivel mindig is beszélni akartál?

Penelope Douglas – Szívatás c. könyvéből Tate, mert kölcsönösen megértenénk egymás problémáit, és persze ugyanezen regényből Jared, mert muszáj tudnom, mi jár egy ilyen barom fejében. Istenem… egész végig reméltem, legalább az derüljön már ki, hogy jószándékból tette, amit tett, vagy azért, mert meleg… de mivel nem, ezért megbocsáthatatlan a viselkedése, és miután meghallgatnám, szívesen elküldeném a pokol fenekére, amiért képes volt tönkretenni Tate életét. Meg az enyém.

35. Egy író, akivel mindig is beszélni akartál?

A „mindig is” rész nem oké, mivel csak kábé két hónapja olvastam tőle először, de Elizabeth Gilberttel szívesen leülnék pár órára, a Big Magic számomra a hatalmasnál is hatalmasabb élményt nyújtott, és úgy érzem ez alapján, hogy Liz bőven tudna még mit mesélni. Hoppsz… és még Cassandra Clare-től is megérdeklődném, miért érezte szükségét megölni két kedvenc karakteremet is SPOILER Jemet, és Valentine-t SPOILER VÉGE.

36. Kedvenc olvasós nasi?

Figyeljetek… csak kaja legyen és szeressem. Nincs külön olyanom, hogy olvasós nasi, mert ha éhes vagyok, akkor eszek. Csak olykor közben olvasok. És nem fordítva.

37. Egy könyves világ, amiben szívesen élnél?

A Silber nyomán szívesen mászkálnék bele mások álmaiba – édes istenem, hogy beszarnának páran xD –, hogy ott kísértsem őket, de vonz a jövőbeli Illéa és a királyi kastély is – noha én nem oda érkező párválaszós lány lennék, hanem valószínűleg a királynő –, nem is beszélve egész egyszerűen a viktoriánus korról, mikor az udvariasság, kultúra, művészet, és rengeteg erény még ismert és elfogadott, de annál inkább normális része volt a mindennapoknak. Egy emelkedettebb szellemi szintre vágyok. Ó, ilyen alapon az Időtlen szerelem trilógia világa is igazán nekem való, elvégre csak egy kronográfra van szükségem, amivel megléphetek.

38. Egy könyves világ, amiben NEM szívesen élnél?

Panem. No way, never. Elvinne az évenkénti stressz afelett, hogy talán beválasztanak az Éhezők viadalába, de ha meg is élném azt a napot, én lennék az első, akinek a csini hulláját mutogatnák élő közvetítésben.

39. A legutóbbi alkalom, amikor megszagoltál egy könyvet?

Komolyan… sosem fogom megérteni a molyok nagy szerelmét a könyvillat iránt, én egyszerűen nem találok benne semmi vonzót. Nem szagolgatom őket, hanem olvasom.

40. Furcsa veszekedések a könyvekben?

Hát… amennyire emlékszem még, a Szent Johanna Gimiben Cortez és Reni megállás nélkül baromságokon veszekedtek, többnyire kreált és nevetséges indokokkal, teljesen gyermetegen, úgyhogy a válaszom egyértelmű.

41. Kedvenc romantikus könyv?

Ilyen aljas kérdésekre többé nem válaszolok. Engem nem lehet ilyen erőszakosan kifaggatni.

42. Írsz?

Ezek szerint nem elég feltűnő… de most azért csendben megsúgom, hogy én, igen, bármilyen meglepő is, én vagyok eme blog szerzője, én, egymagam. De ezt csak zárójelben, tovább ne adjátok valakinek. És mellesleg egy könyvet is ki kéne már adni.

43. Kedvenc varázstárgy?

Kronográf, mert szeretnék időutazni, továbbá Tessa mechanikus angyala, ami immár nekem is van, hogy vigyázzon az életemre.

44. Quidditch posztod?

Néző.

45. Egy zene, amiről egy könyv jut eszedbe?

A The Veronicas Cold c. számáról – mint azt anno a posztfejléc mutatta – nekem mindig a Szívatás jut eszembe, annyira egybeesik a szöveg és a történet.

46. Kedvenc könyves közösségi oldal?

Moly, of course, ott töltöm a fél életem.

47. Használod?

Két perc múlva kinn lesz ott is ez a poszt, majd eldicsekszek azzal, hogy túlélteeem! Egyértelműen :P

48. Kedvenc Fandom?

He?

49. Hány könyved van?

Több, mint amennyi rendben elfér a polcomon… de jelenleg olyan 140 körül.

50. Kit hívsz meg?

Barby-t muhhahahaa, szenvedj, Malec szisztör, szenvedj, ezúttal a kénköves alvilágba invitállak – mert ezt teszik a jó barátok xD,

Na, azt hiszem, mostanra jóformán mindent tudtok könyvmoly létemről… nem maradtak titkaim, nektek pedig valószínűleg türelmetek – ebben az érzésben kétségtelen, hogy osztozunk –, de remélem annak ellenére, hogy nem hangzott el külön felszólítás, bekészítettetek valami nasit, amivel átvészeltétek a poszt teljes terjedelmét. Bár… nektek, kik az én értékeléseimhez vagytok szokva, ez talán nem is kéne kihívás legyen xD Mindenesetre örülök, hogy itt voltatok – igen, azoknak is köszönöm, hogy itt voltak egy darabig, akik közben feladták és elmenekültek valahová, ahol nincs net – ha tetszett a poszt, akkor helye van lent a kommenteknek, amiket örömmel olvasgatok, továbbá ha nem tettétek még meg, oldalt fel is lehet ám iratkozni, a Facebook lájkokról nem is beszélve… megérdemlem 50 kérdés után, na! xD Csak viccelek, csak viccelek. Puszi nektek, hamarosan jövök! 

Amikor megkísért a szerelem | Gombos Tünde - Szerelemtánc

"Csodálatos szerelemtánc! Bárcsak soha, de soha ne érne véget!"

Eredeti cím: Szerelemtánc

Oldalszám: 224

Megjelenés: 2016

Kiadó: Álomgyár Kiadó

Ár: 3299 –

Mit tennél, ha találkoznál a szerelemmel? És vajon mit tesz Dávid, aki Budapest szívében önként vállalt magányban él?

Képes ledönteni a saját maga által hosszú éveken át felépített falakat, vagy mindörökre szomorú múltja rabja lesz? Van-e elég bátorsága, hogy kockáztasson, és felvállalja akár a csalódás lehetőségét is, a boldogság váratlanul megcsillanó reményében?

Mi helyes és helytelen, mi tisztességes és tisztességtelen, mi lehetséges és mi lehetetlen?

Miközben végighaladunk Dáviddal a válaszkeresés és döntés nehéz útján, észrevétlenül beszippant bennünket ez a szívet melengető történet.

Gombos Tünde megindító regényében egy huszonhét éves, végtelenül szomorú fiú bőrébe bújhatunk, aki egy angyali találkozás után lassacskán megbizonyosodik róla, hogy neki is jár a boldogság.

Miután az Álomgyár Kiadó felajánlotta, hogy nyugodtan válasszak többet is könyveik közül… hát, őszintén azt sem tudtam először, hogy hova nyúljak. Böngésztem a könyveik listáját, és bár nem mondom, hogy nem hatott rám egy szinten mások véleménye, még azokkal együtt sem bírtam elhatározásra jutni, olyan sok jót találtam, így annyit mondtam csupán, olvasnék valami könnyed romantikust, azon túl legyen meglepi. Hát ez az is lett a javából – a fülszöveg, az értékelések, amiket olvastam, egyaránt azt erősítették bennem, hogy a Szerelemtánc egy végletekig megható és szomorú lélektani regény – így először pislogtam egy nagyot, aztán gyorsan neki is kezdtem, hogy meglássam, mi hibádzik.

És amúgy semmi – hacsak nem velem. Ez utóbbi elég valószínű… nem lévén  - Barbival ellentétben :D – egy túlzottan romantikus lélek, még mindig attól félek, hogy velem van a probléma, és egyszerűen nem úgy fogtam fel a könyvet, ahogy kellett volna. Mert jó, én megértem, hogy  aki sírni akart bármikor is a történet alatt, az miért és min tette… de én jól szórakoztam. Mármint… nee, kérlek ne nézzetek teljesen érzéketlen szörnyetegnek, jó? Elmagyarázom.

Az egész történetet végigkísérte egyfajta negatív légkör: a gyász rothadó szaga, a magány érzése, a társadalomból való egyfajta kivetettség, sőt, hogy milyen, mikor nem csak másokat, de önmagunkat veszítjük el. Miután Dávid szemszögén keresztül lehetünk részesei ennek a rövid kis történetnek, így a fentiek nagyon is ismerősek kell legyenek, mert egyszerűen lehetetlen elmenni mellettük. Ennek a kiábrándult, magába zárkózott, önkéntes száműzetésben élő férfinak ezek mindennapos problémát jelentenek, így a könyv nagy részében előkerülnek, mikor visszaemlékezések formájában, mikor jelen idejű monológként – de szerintem az a csoda, hogy ennek ellenére sem éreztem a várt depresszív atmoszférát. Úgy volt képes elgondolkodtatni, hogy közben nem nyomott le lelkileg, nem ríkatott meg, ellenben mindig tudtam mosolyogni egy jót a karakterek humorán, kedves kis évődésén, vagy Dávid olykor kaotikus gondolatain. Hogy ettől érzéketlennek számítok-e? Döntsétek el… de szerintem a válasz nem.

Ez csak… egyfajta sajátossága a lelkivilágom beállítottságának, azt hiszem. A könyvet bár végigkísérik a problémák, a múlt tragikus eseményei folyton ott lappanganak a sorok között… igazából nem éljük őket át konkrétan. Éppen azok, amik: mint mikor valakit megkérdeznek, mi történt, és kénytelen adni egy választ, de tényekre szorítkozik, mert többet mondani túlontúl felkavaró lenne számára. A visszaemlékezések tények, én pedig az a fajta ember vagyok, aki keveset sír, de akkor bizonyára egy érzelem hatása érte utol. Mert tudjátok, vannak nők, akik elsírják magukat, mikor meglátnak egy kisbabát, vagy csak elmesélnek egy filmet a barátnőiknek… de nekem ez nem így működik. Egy könyv, vagy film – vagy zene, bár az úgy általában is többször csal könnyet a szemembe – egyedül akkor ríkat meg, ha nagyon erőteljesen ír le érzelmeket, és az emberek reakcióit. Ez néha jó, néha viszont nem – itt pedig szerintem nem is volt helye. A módszer jelen idejű cselekménykor eredményes, itt pedig, mivel a tragédiák mind a visszaemlékezésekből derültek ki, nélküle lehetett valósághűen adni vissza a folyamatot, amit fenn leírtam. Egy alapból is megtört ember nem fog önként és dalolva merülni el a szomorú múltjában. És ha téged megkérdeznének ennyi minden után, hogy az egész hogy történt, kétlem, hogy költőien fogalmazva drámai elemekkel mutatnád be, adnád elő a történetet – nem, a fogad között szűrnél ki két tőmondatot, és imádkoznál, hogy ne kérdezzen erről többet. A lényege annak a sok blablának amit összehordok itt, hogy hatalmas gratulációm Gombos Tündének, amiért nem hagyta magát csapdába esni, nem hagyta, hogy megvezesse a téma, amit választott. Két lábbal megállt a valóság talaján.

És igazából az egész regényben ezt szerettem a legjobban: a hitelességét. Hogy egyszerű volt, de nagyszerű, nem bonyolította túl a dolgokat, és éppen úgy mutatott be élethelyzeteket, a főszereplő gondolatait, mint amilyen a valóságban. Mindenféle díszítés vagy flancolás nélkül, életszerűen. Úgy, hogy elhiggyem, hogy ilyen van – márpedig ez elég ritka manapság a könyvekben. Megpróbálnak mindenkit tökéletessé, kívánatossá, szimpatikussá faragni, pedig az emberek nem ilyenek. Imádtam, hogy Dávid olyan élethű volt, hogy szinte hallottam a légzését a szobában. Emberből volt. Nem beszélt előre megtervezett, színpadias körmondatokban, nem kellett lehámozni a mondanivalójáról a mázt, hogy megtaláljam az értelmét, és nem kellett azt olvasnom, ahogy Lilien szépségét virágokhoz, egy évszakhoz vagy tájhoz hasonlítja odafigyelve minden apró részletre, mint például a pipacspiros orcák, a bársonyos bőr, mely olyan, akár a nyuszifül… szóval értitek. Emberi gondolatai voltak, emberien fogalmazta meg őket – emberi helyzetekbe került, és emberien reagált. Kicsit béna tudott lenni – meglátva Lilient nem jött ki hang a torkán, vagy azon parázott megállás nélkül, hogy a lány el fog szaladni, ha meglátja a véleménye szerint „kriplijárását”, de értitek a lényeget… az emberek nem tökéletesek. Nem véletlenül használtam ennyiszer az „ember” szót az elmúlt két mondatban, értsétek meg.

Utóbbi bennem meglehetősen sok gondolatot ébresztett, visszahívott érzéseket és pillanatokat Amy Harmon Arctalan szerelem c. könyvéből. Valljuk csak be, mi, lányok túl sokat panaszkodunk arról, hogy nem vagyunk szépek – de végső soron kisminkeljük magunkat, sok mást nem tehetünk, mint hogy úgy véljük, tudatában vagyunk valaminek, ami talán reméljük nem is igaz, és minden nap elsírjuk a barátainknak ha vannak. De az Arctalan szerelem és a Szerelemtánc is férfi esettel közelít a témához, ami szerintem sokkal érdekesebb. Mindkét könyvben izmos, jóképű sportolókról van szó, akiket a lányok megbámultak, akit titokban mindenki akart. Aztán egy balesettel az egésznek vége szakadt. Míg a lányoknál a szépség-kérdés elég idegesítő témakör, addig a fiúknál érzelmi hullám; úgy tűnik, bár a lányok a hisztisek, akiknél pl. nincs jó válasz a klasszikus „nem túl nagy az orrom?” De. / „Nem kövérít ez a ruha?” De. kérdésre, a fiúk sokkal érzékenyebbek a hiúságukat tekintve. A balesete után Dávid ugyanaz a jó és szeretnivaló ember maradt, mégis úgy érezte, elvesztette önmagát. Egyrészt sajnáltam, másrészt határtalanul bosszantott, ahogy ezek után tekintett magára. Ahogy ócsárolta önmagát, a járását, a kinézetét, ahogy folyamatosan besorolta magát azok közé a férfiak közé, akiknek semmi esélyük sem lehet a szép lányoknál, ahogy úgy érezte, ő már nem érdemli meg a boldogságot.

Tudjátok… az a szomorú, hogy ez megtörténik. Hogy mindennapos probléma, emberek milliói érzik így magukat, és a valóságban nem vár mindenkire egy happy end, hanem egyedül marad, vagy kénytelen megalkuszni… de a könyv boldog befejezése, a szereplők egymásra találása  ha nem is ad reményt, megmutat annyit, hogy minden a többi embertől függ. Nem szabad az embernek magát hibáztatni, úgy érezni, mint Dávid, mert a társadalom a gonosz, az hitet el velünk szörnyű dolgokat. De ha nem is mindenki életében bukkan fel valaki, aki megváltja a negatív gondolatok rabságából, jó arra gondolni, hogy még van ilyen. Vannak olyanok, mint Lilien, akik megmutatják az embernek, hogy értékes.

„De mi menti meg a lelkemet? Mi tartja életben ezután?”

Emellett a szál mellett én még kivételesen értékeltem a sporttal kapcsolatosat is. Nap mint nap elmélkedem azon, hogy akik hivatásos sportolók akarnak lenni, mi a jó eget képzelnek… mert én továbbgondolom. Hogy akkor lesérül, mondjuk eltöri a lábát, vagy valami rosszabb, és vége a karrierjének. Olyan bizonytalan egy szakma ez, és ezt is megmutatta kicsit a könyv.

Összességében: kellemes volt, különleges, és fontos témákkal hozakodott elő, mindezt emberközeli módon valósítva meg. Ajánlom azoknak, akik valami igazán gyöngyéd, finom szerelmi történetre vágynak; azoknak, akik hiányolják a kortárs könyvekből a hitelességet, az élethű szereplőket – ezt bizonyára élvezni fogják.

                                                                                                                                       

Kedvenc karakterek:

Mint írtam, engem néha fel tudott kissé bosszantani Dávid gondolkodása, ezért Lilien lett a kedvencem, aki – hehe, majdnem szó szerint :D – beszambázott az életébe, és hipp-hopp, jobbá is tette. Jó, első körben megőrjítette, de lényegében színt, vidámságot hozott az életébe, és kicsit engem elárasztott még könyvön keresztül is a pozitivitás, ahogy a lány csilingelő nevetéséről, vagy kisugárzásáról volt szó.

Kedvenc részek:

Mint szinte mindig, minden könyvben, itt is imádtam a visszaemlékezéseket, mert egyszerűen szeretem látni kibontakozni az okát egy-egy karakter mostani viselkedésének, annak, mi formálta azzá, aki lett, és ennek itt különösen nagy szerepe is van. És azt már ne is mondjam, mennyire édes volt a vége felé – sőt, úgy összességében mindig – mikor Dávid és Lilien találkozgattak… rém cukik voltak együtt, bár sejtettem, hogy össze fognak jönni a végére, nagyon szurkoltam nekik.

Kedvenc idézet:

„Most még nem láthatom, hogy miért történt úgy, ahogyan, most még túl közel van, most még túlságosan fáj. De majd egy nap, amikor már kellően messze leszek, és kellően rálátok, egyszer csak össze fog állni a kép, mint egy hatalmas kirakó.”

Borító: 5/5

Erre… erre egyszerűen nem tudok mit mondani. Külső megfog, belső megtart eset áll fenn, egyszerűen el sem tudom képzelni, hogy valaki ránézzen erre a borítóra, és ne essen azonnal szerelembe. Olyan, akár maga a történet: egyszerű, de nagyszerű, igényes, finom, és nyomot hagy maga után. Külön értékelem, hogy magyar könyvre igazi magyar képet kaptunk, gyönyörű a Lánchíd a háttérben.

Pontozás: 5/4*

Több értelemben is nagy meglepetést okozott számomra Gombos Tünde bemutatkozó regénye – de örömmel mondhatom, hogy mindenképpen csak pozitív értelemben. Imádtam, hogy képes volt könnyeden és élvezhetően dolgozni fel súlyos témákat, a komolyságukat sem palástolva, és mégis kellemes humorral, ha úgy hozta a helyzet. Fontos dolgokat mutatott meg, az igazi értékeket – ami miatt az Arctalan szerelemhez tudnám hasonlítani, és ha olvastátok az arról írt értékelésemet is, tudjátok, hogy ez elképesztő nagy szó nálam – és bár én még kicsit éreztem, hogy ez volt az írónő szárnybontogatása, szerintem mindenki boldog lehetne, ha elsőre ilyet tehetne le az asztalra. Pompás könyv egy kellemes kis délutáni pihenéshez, aranyos, könnyed és pattogós – akár egy tánc ;) – kellő romantikát, humort és komoly mondanivalót - például sérülések, nagy korkülönbség, gyász, önmagunk elvesztése - ötvözve. Mi más kellene még ezek után?

Köszönöm a könyvélményt Gombos Tünde írónőnek, a recenziós példányt pedig, mi által a történet részese lehettem, az Álomgyár Kiadónak!

Ha megtetszett a könyv, rendeld meg ITT!

Amy Harmon - Arctalan szerelem

„Bizony, a ti gondolataitok nem az én gondolataim, és a ti utaitok nem az én utaim, így szól az Úr. Mert amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak az én utaim a ti utaitoknál, és az én gondolataim a ti gondolataitoknál.”

Eredeti cím: Making Faces

Oldalszám: 368

Megjelenés: 2016

Kiadó: Twister Media Kiadó

Ár: 3290 –

Ambrose ​​Young nagyon szép volt – olyan szép, mint a romantikus regények borítóin látható férfiak. Ezt Fern Taylor is tudta, hiszen tizenhárom éves kora óta falta ezeket a könyveket. És mivel Ambrose Young ennyire szép volt, Fernnek meg sem fordult a fejében, hogy valaha is övé lehet a férfi… egészen addig, amíg Ambrose Young már nem volt szép többé.

Az Arctalan szerelem egy kisváros története, ahonnan öt fiatalember indul el a háborúba, de közülük csak egy tér vissza. Az Arctalan szerelem a gyász története: a közös gyászé, az egyéni gyászé, a szépség, az élet és az önazonosság elvesztése fölötti gyászé. Az Arctalan szerelem egy lány szerelmének a története, amit egy megtört fiú iránt érez, és egy sebesült harcosé, akit ez az érzés egy hétköznapi lányhoz fűz. Az Arctalan szerelem a vigasztaló barátság története, a rendkívüli hősiességé, és egy olyan, modern A szépség és a szörnyeteg-mese, amely megmutatja, hogy mindannyiunkban megtalálható egy kicsi a szépségből, és egy kicsi a szörnyetegből is.

És most kicsit olyan, mintha kitépték volna a szívem. Mintha kitépték volna, aztán most megpróbálnák visszatuszkolni a helyére, pedig már késő, nem lehet helyrehozni. Amy Harmon kicsit kitépte a szívem – és épp ahogy nem sikerül visszarakni a helyére, úgy a könnyeket sem sikerül csak úgy visszaszorítani oda, ahová valók.

Ahogy sok moly és blogger értékelését olvasgattam a könyvről, egyszerre furdalt a kíváncsiság, és töltött el félelemmel az a sok fájdalomról és sírásról olvasott sor. Érdekelt, mi a titok, mivel varázsolt el annyi embert, de tartottam is tőle. Féltem, hogy amit mindenki szeret, nekem csalódást okoz. Féltem a hatásvadászattól. De utólag tudom, hogy tévedtem. Szó sincs hatásvadászatról – az írónő nem játszott rá a szomorú jelenetekre, nem akarta őket még jobban megkeseríteni könnyekkel. Minden olyan volt, amilyen, a maga egyszerű valójában, mégis volt az egészben valami, amitől teljesen véletlenszerű soroknál buggyantak ki a könnyeim, egyszerűen arra késztetve, hogy olvassam újra a mondatot, egészen addig, míg megnyugszom, és tovább tudok haladni. És szerintem ebben lehet a csoda.

Azért álltam neki végső soron, mert bíztam egy kellemes romantikus történetben. De a kedvenceim közé már azért került fel, mert szeretem a mély értelmű könyveket,  amelyek nem unalomig ismételt frázisokra építkeznek, újat mondanak – valami olyat, ami képes szívig-lélekig érni el, és visszavonhatatlanul beenni magát az ember gondolatai közé. Az Arctalan szerelem nem egyszerűen egy szerelem története – szól hazafiasságról, barátságról, önzetlenségről, elfogadásról, győzelemről, veszteségről, feltétel nélküli szeretetről, kitartásról, lélekről, gyászról. Élni tanít, de nem rágja a szánkba. Hagyja, hogy a gondolat magától érlelődjön meg a fejünkben: „Igen, ma tanultam valami fontosat.”.

Minden szereplőnek megvan a saját története: a maga keresztje és tragédiája. Sosem merül ki egy érzésben, messze túlmutat a felszínen. Mindannyiójuknak megvolt a maga átlagos, legalábbis majdnem mindennapi élete, azok a problémái, amik miatt bosszankodhatott, vagy épp szomorkodhatott. Fern talán nem volt szép. Nem is volt népszerű. És nem szerette viszont a fiú, akibe kislány kora óta szerelmes. Ambrose szép is volt, népszerű is, sikeres is  - viszont majd beleőrült a nyomásba, a maximalizmusba, hogy nem okozhat csalódást. És akkor tudjátok, mi történt? A sors közbeszólt. Elhozta azokat a mérföldköveket, fordulópontokat, amelyek örökre átírják a történelmet – a világét, az egyénét egyaránt.

És Isten mégis jelen volt. Lenyúlt, és megmutatta, mi is az élet. Hogy megtanuljuk becsülni. Használni. Élni.

A történet valódi kezdete, egy szeptemberi nap – látszólag átlagos, valójában viszont pár óra leforgása alatt pecsétet nyomott az emberek sorsára, mint egy elkészült levélre. Ambrose Young. Fern Taylor. „Beans” O’Toole. Paulie Kimball. Grant Nielson. Jesse Jordan. Szülők. Testvérek. Feleségek. Gyerekek. A jövőjük elkészült, a levél kézbesítve a végrehajtónak.

Minden azon a napon kezdődött. Egy mára már történelmi dátumon: 2001. szeptember 11-én. Mikor a terrortámadás következtében a gépek becsapódtak az ikertornyokba. Mikor a lányok sírtak, a fiúk megrendültek, az emberek összeomlottak, akár a tornyok, Ambrose Young pedig végtelennek tűnő órákon át szorongatta a mobilját, ami csak nem mutatta, amit látni akart, az anyja életéért imádkozva. Ez a nap volt a megfelelő rá, hogy felkeltse az emberekben a hazaszeretetet.

Pár hónap múlva pedig öt barát bevonult a seregbe.

Gyakorlatilag ennek a könyvnek minden lapját és sorát szerettem és a szívembe zártam, mégis utáltam eljutni ide. A fülszöveg ezen a pontot már elárult valamit, amit nem akartam tudni. Vagy inkább tudomásul venni.

Ettől a ponttól kezdve már nem tudtam igazán, kit sajnáljak. Jesse, Grant, Beans és Pauli nem szerepeltek valami sokat, mégis gyorsan megszerettették magukat – velem biztosan – és így természetes, hogy a szívem egy része megszakadt értük. De őszintén? Ambrose-t jobban tudom sajnálni. Mert a tanárának, Mr. Hildy-nek igaza volt, tényleg az a szerencsés, aki nem tér vissza. Egyetértek vele abban, hogy igenis van helyzet, mikor akkor vagy szerencsés, ha meghalsz. Az áldás. Megváltás. Nyugalom. Kétségkívül tragédia is – de igazából inkább a hozzátartozóknak. És annak, aki életben maradt ahelyett, hogy a többiekkel halt volna.

Gondoljatok bele egy percre, ne tovább, hogy mikor kocsikázol a családdal, balesetet szenvedtek, és egyedül te éled túl. Akarnál úgy élni egyáltalán? Mert én azt hiszem, nem.

„Meghalni könnyű. Az élet az, ami nehéz.”

Szóval igen, úgy tartom, Ambrose Young helyzete sokkal rosszabb a bajtársaiénál. Mégis, azt hiszem, akármilyen szörnyű, és akármilyen kegyetlen is kimondani, a tragédia végső soron a javára vált. Ő a változást végig csak a negatív oldaláról tudta felfogni, ami érthető: elvesztette a barátait, ráadásul magát okolhatta érte. Bár úgy érzi, megérdemli, sőt az a minimum, amiért ő életben maradt, míg a többiek nem, gyűlöli az, új, számára is ismeretlen arcát, a kopasz fejét, amire többé nem nőhet vissza a haja, az összes heget, ahol nem sikerült kiszedni a bőre alá fúródott repeszeket. De szerintem sokkal mélyebb, sokkal összetettebb a változás, ami végbement – nem csak rajta, hanem benne is.  Túlmutat azon, hogy valaki elveszti a legjobb barátait. Valahogy minden, ami történt vele, kicsit jobb emberré tette – Ambrose Young-ból egyszerűen csak Ambrose-zá, egy elérhetetlen, álomszerű fogalomból emberszintre emelte a nevét, és őt magát is. Történnie kellett valaminek, amitől Herkules leszáll a földre, amitől megtudja, hogy ő sem legyőzhetetlen, ugyanolyan sérülékeny, mint más. Ugyanúgy csak egy ember.

De annak viszont jó. És én úgy éreztem, hogy Fern tette azzá, nélküle a fiút maga alá temette volna a gyász, a bűntudat, a szégyen. Azon a végzetes napon Irakban Ambrose is meghalt kicsit, lélekben, és szerintem a lány hozta őt vissza az életbe, mikor éjszaka elkezdett átjárni hozzá a pékségbe. Nem hagyta magát eltántorítani, és ezzel mindkettejüket megmentette, hiszen mindenkinek szüksége van valakire, akiben bízhat, akire támaszkodhat, főleg, ha az élete ennyire nehéz, és agyonnyomná a súlya, ha egyedül kéne vele megbirkózzon.

Imádtam a kissé évődős részeket, mikor azokkal a választós kérdésekkel játszottak, és próbálták egymást megismerni a válaszok által. Engem is mindig elgondolkodtatott, és velük együtt én is mindig választottam, aztán megpróbáltam rájönni, mit is mond ez el rólam. Valóban jó módszer, ha valakiről sokat akarsz megtudni.

A könyvben leginkább azt hozta ki, a két főszereplő mennyire is különbözik egymástól. Rendszerint éppen az ellentétes válaszokat adták, máshogy vélekedtek a dolgokról, de úgy vélem, ez jó dolog: megmutatták, hogy két ember nem csak akkor passzolhat össze tökéletesen, ha hasonlóak. Összehozhatják őket a körülmények, az élet, egy tragédia, a közös gyász, de persze elsősorban a szív is. Nem csak a könyvet nevezném ki kedvencnek, hanem magát a főszereplő párt, Fernt és Abrose-t is. Valahogy ez a szerelmi szál nem lett olyan masszív, nem volt tömény – nyilván, mert a könyv egyszerre sok más témára is komoly hangsúlyt fektetett –, de annál szebben sikerült ábrázolni a karakterek egymáshoz fűződő érzelmeit, a belső motivációjukat, és egyszerűen mindent. Még jobb is volt így, mintha egyszerűen „csak” szerelmes regény lenne – így nem volt idő felesleges körök futására, nem volt hely elcsépelt frázisoknak, sem időhúzásnak, minden szépen folyt a maga medrében, és nem tolták a képünkbe a szerelmet, mint azt sok más könyvben tapasztalom. Talán azért is, mert Fern és Brosey nem csak egymás szerelmei lettek – bajtársak, barátok, végül pedig család is. Az ő sorsukat minden létező szál összefűzi, és egyszerűen imádtam, hogy átláthattam, hogyan, és miért.

Összességében? Az egész könyvvel így voltam. Minden sorral, minden betűvel. Szerettem a gondolatokat, amelyek megbújnak a sorok mögött, hogy bár azok is a történet részét képezik, a karakterekkel, a cselekménnyel ellentétben azok valóban ott vannak a mindennapjainkban. Szerettem beépítve a központi gondolatmenetbe a szépséget, szerettem, ahogy végigkíséri ez a rövid, de annál nagyobb hatású szó az egész történetet, és megmutatja, mennyire felszínesek is vagyunk mi, emberek. Hogy mit tönkre nem teszünk magunk körül, másokban emiatt. Szerettem a vallást is. Nem hiszem, hogy sokan tudnátok rólam, de nálam sokat elmond egy íróról, ha a könyvében erre is nagy hangsúlyt fektet, örömet okoz, mikor Bibliai részletekkel találom szemben magam. Így, hogy Fern apja lelkész volt, ez szerves részévé vált a főszereplőnknek is, bennem pedig azon túl, hogy alapból is kedvelem a témát, és most is értékeltem, felkeltette a nosztalgiát az egyik kedvenc sorozatom, a Hetedik mennyország iránt, amely egy pap családjának története, és bármikor szívesen ülök le megnézni pár részét, egyszerűen a kellemes hangulata, és mégis fontos erkölcsi tanulságai miatt.

Szerettem, hogy az írónő kiterjesztette a szárnyait, hogy nem szűkítette egytételessé a témát, hanem kész palettát alkotott, teret adott a szerelemnek, a családnak, a barátoknak, a gyásznak, háborúnak, a végefelé még maroknyi akciónak, borzongásnak is – rajtam legalábbis végigfutott a hideg minden egyes jelenetnél, mikor Becker felütötte a fejét. A sok szörnyűség mellé ő még éppen annyira hiányzott a szereplők életébe, mint a pestis.

És itt vagyunk. Hogy a szereplőkről hajlamos vagyok úgy hinni, élnek, képes vagyok annyira belemerülni a történetbe, hogy megfeledkezzek arról, hogy az egészet csak kitalálta valaki, akinek az elméjére, kreativitására és tehetségére muszáj felnéznem. Mert tudom, hogy Amy Harmon most olyat mutatott nekem, amit még sokáig nem fogok elfelejteni.  

Alkotóértékelés: 5/5*

Elsőre lenyűgözött. Nem kellett megvárasson, új esélyeket kérnie, bizonyítania. elég volt pár oldal, hogy biztosra tudjam azt az öt csillagot. Tetszettek a témák, amiket megragadott, és ahogy összeválogatta, kombinálta őket egymással. Tetszett a fantáziája. Tetszett, hogy egyediségre törekedett, és ez nála nem maradt csupán próbálkozás szintjén. Tetszettek a gondolatai. Tetszett amit írt – és az is, ahogy. Ízesen, finoman kerekítette a mondatokat, öröm volt olvasni a sorait. Azzal az űrrel pedig, amit a könyve, az Arctalan szerelem hagyott bennem maga után, rögtön, első könyvesként is felküzdötte magát a kedvenc íróim közé.

Kedvenc karakterek:

Úgy érzem, ennek a könyvnek szigorúan véve csak hősei vannak. Mindenki, aki egyáltalán említésre érdemes, hordozza a maga sebeit, a maga traumáját, megéli és túléli – vagy nem – azt, így mindenkire fel kell nézzek, de talán legjobban Bailey karaktere vett le a lábamról. Róla direkt nem szóltam feljebb, most jött el az ideje, hogy tényleg csak neki szenteljük a figyelmet, mert megérdemli.

Az ilyen emberektől mindig padlóra kerülök kicsit. Teljesen le tud nyűgözni, mikor valakinek ennyivel nehezebb életet, ennyivel használhatatlanabb lapokat osztott a sors, mégis megőrzik önmagukat. Bailey a jelenlétének minden percével fényt csempészett a komor lapok közé, megmutatta, hogy az ember akkor is lehet vidám és pozitív, akkor is lehet boldog, ha éppen a legrosszabb vár rá. Nehéz lehet az embernek már gyerekkorától azzal a tudattal élni, hogy számára a vég közelibb, és elkerülhetetlenebb, mint mindenki másnak, hogy lassan felemészti egy betegség, elhatalmasodik rajta valami, amit nem érdemel, mégis el kell fogadnia, mert egyszerűen semmit sem tehet érte. Sokan – köztük én is – túl gyengék lennénk ahhoz, hogy ezzel képesek legyünk szembenézni, éppen ezért tisztelem Bailey-t ennyire. Az ő sorsa is legalább annyira traumatikus volt, mint a többieké, ha nem rosszabb, mégis, képes volt még a betegségéről, a halálával is olyan nyugalommal és lazasággal kommunikálni, mintha csak a vacsoramenüről lenne szó. A humorával, beszólásaival sokat segített abban, hogy ne csak sírni legyen okom olvasás közben – bár ez utóbbiért is felelt olykor. Nem merek belegondolni, hogy milyen lehet egy ilyen embert gyászolni…

Kedvenc részek:

Mint korábban már írtam, a klasszikus eset áll fenn, melynek értelmében minden oldala, minden sora, minden szava imádott ennek a könyvnek – csak ez úgy hiszem, már egy sokkal „teljes szívvel, lélekkel” jellegűbb eset a többinél, mikor ezt mondtam. Szerettem az elejét, a maga lassabb medrében, mikor még ismerkedtem az írónő stílusával, a szereplők életével. Aztán azt is, mikor az események a fejük tetejére fordultak – ebben a könyvben a szomorúságot is tudtam szeretni, a tragédiát és a gyászt. A jelent és múltat – ez utóbbi külön élvezetet is okozott, imádom ugyanis a visszaemlékezéseket. Nekem ez az egész tökéletes volt.

Kedvenc idézetek:

„Eltévedni vagy egyedül lenni? Ambrose azt választotta, hogy egyedül lenni, mire Fern így válaszolt: „Inkább tévednék el veled, mint lennék egyedül nélküled, úgyhogy az >>eltévedni<<-t választom, de csak ha együtt csinálhatjuk”. „Nem lehet feltételeket szabni” – írta erre Ambrose. A lány ezt válaszolta: „Akkor is legyen az, mert az >>egyedül lenni<< kicsit olyan, mintha örökre szólna, viszont aki eltévedt, az még hazatalálhat.””

***

„Ha minden ember arcát Isten alkotta,

vajon nevetett, amikor az enyém került sorra?”

***

„Sokszor érzem úgy, hogy a szépség akadályokat gördít a szerelem útjába.”

***

„Ezt mondja Ézsaiás 53:2: „Mint vesszőszál, sarjadt ki előttünk, mint gyökér a szikkadt földből. Nem volt neki szép alakja, amiben gyönyörködhettünk volna, sem olyan külseje, amiért kedvelhettük volna.”

- Ismerem ezt a rész – mondta halkan Elliott. – Mindig meglepődöm, hogy Jézus nem volt jóképű. Isten miért nem teremtett neki olyan külsőt, ami illett a belső értékeihez?

- Ugyanazért, amiért hitvány jászolban született, egy elnyomott nép gyermekeként. Ha szép vagy hatalmas lett volna, az emberek a szépsége és a hatalma miatt kezdték volna követni – ami nagy-nagy hiba lett volna.”

***

„Bizony, a ti gondolataitok nem az én gondolataim, és a ti utaitok nem az én utaim, így szól az Úr. Mert amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak az én utaim a ti utaitoknál, és az én gondolataim a ti gondolataitoknál.”

- És ez mégis mit jelent, Fern? – sóhajtott fel Ambrose, de az indulat, ami néhány perce még olyan hevesen tombolt benne, mintha elpárolgott volna.

- Szerintem azt jelenti, hogy nem értünk mindent, és nem is fogunk érteni. Lehet, hogy nem fogunk válaszokat kapni a miértekre. Nem azért, mert nem léteznek válaszok, hanem mert nem értenénk meg őket.”

Borító: 5/5*

Szóljatok, ha már fárasztó az áradozásom, de nem tudom abbahagyni. Ez a könyv épp ahogy belül, úgy kívül is lélegzetelállítóan szép. A borítómodell, a színek, a betűtípusok… minden teljesen harmonikus, egyszerűen öröm ránézni is.

Pontozás: 5/5*

Tudjátok mit? Talán én lepődtem meg ezúttal legjobban. Voltam olyan szerencsés, hogy ebben az évben elég sok jó könyv akadt az utamba, több közülük emlékezetes is maradt, beírta magát a kedvenceim közé. Mégis azt érzem, 2016. Number One-ját csak most, decemberben sikerült megtalálnom, most került utamba az, amit az Év Könyveként emlegethetek. Így, nagy betűkkel. Az Arctalan szerelemtől egyszerűen elállt a lélegzetem. Megbabonázott, először a gyönyörűséges borítóval, aztán az írói stílussal, a történettel, témákkal, szereplőkkel. Gondolkoztam kerestem a beugratót, de nem volt – egyszerűen nem találtam hibáját, minden porcikája úgy tökéletes, ahogy van. És nem feltétlenül azért, mert szép. Néhol kifejezetten azért, mert szörnyűséges – szomorú dolgok garmadája képviseltette magát a történet során, de még azokban is megvolt a szépség. És az igazán jó dolgokban is ott volt a szomorúság. Az egész egy hatalmas, összetett kirakósjáték, amiben minden összefügg, minden kapcsolódik - a végeredmény pedig szebb, mint a legszebb álmainkban. Ajánlom a könyvet azoknak, aki valami igazira vágynak, valamire, ami nem kertel, nem fél megmutatni azokat a dolgokat, amiről jobb lenne tudomást sem venni, pedig emberéleteket változtat meg. Ajánlom a könyvet azoknak, akik érzelmeket akarnak - nem erőltetetteket, nem olyanokat, amelyeket az ember arcába kell nyomni, hogy felvegye a fonalukat, hanem olyanokat, amelyek a csendes valóságukkal babonáznak meg, és eszik be magukat a szívedbe. Ajánlom a könyvet azoknak, akik többre vágynak a romantikánál, mélységre, tartalomra, sok életre egyszerre. Végül pedig ajánlom a könyvet mindenkinek - mert azt hiszem, ezt bárkinek szívesen a kezébe adnám, aki úgy gondolom, képes megérteni a leírtakat. 

Végül pedig köszönöm a recenziós példányt a Twister Media Kiadónak – nélkülük valószínűleg még sokáig nem tarthattam volna kezemben ezt a gyönyörűséget. Köszönöm <3

Megtetszett a könyv? Rendelt meg ITT!