Amikor megkísért a szerelem | Gombos Tünde - Szerelemtánc

"Csodálatos szerelemtánc! Bárcsak soha, de soha ne érne véget!"

Eredeti cím: Szerelemtánc

Oldalszám: 224

Megjelenés: 2016

Kiadó: Álomgyár Kiadó

Ár: 3299 –

Mit tennél, ha találkoznál a szerelemmel? És vajon mit tesz Dávid, aki Budapest szívében önként vállalt magányban él?

Képes ledönteni a saját maga által hosszú éveken át felépített falakat, vagy mindörökre szomorú múltja rabja lesz? Van-e elég bátorsága, hogy kockáztasson, és felvállalja akár a csalódás lehetőségét is, a boldogság váratlanul megcsillanó reményében?

Mi helyes és helytelen, mi tisztességes és tisztességtelen, mi lehetséges és mi lehetetlen?

Miközben végighaladunk Dáviddal a válaszkeresés és döntés nehéz útján, észrevétlenül beszippant bennünket ez a szívet melengető történet.

Gombos Tünde megindító regényében egy huszonhét éves, végtelenül szomorú fiú bőrébe bújhatunk, aki egy angyali találkozás után lassacskán megbizonyosodik róla, hogy neki is jár a boldogság.

Miután az Álomgyár Kiadó felajánlotta, hogy nyugodtan válasszak többet is könyveik közül… hát, őszintén azt sem tudtam először, hogy hova nyúljak. Böngésztem a könyveik listáját, és bár nem mondom, hogy nem hatott rám egy szinten mások véleménye, még azokkal együtt sem bírtam elhatározásra jutni, olyan sok jót találtam, így annyit mondtam csupán, olvasnék valami könnyed romantikust, azon túl legyen meglepi. Hát ez az is lett a javából – a fülszöveg, az értékelések, amiket olvastam, egyaránt azt erősítették bennem, hogy a Szerelemtánc egy végletekig megható és szomorú lélektani regény – így először pislogtam egy nagyot, aztán gyorsan neki is kezdtem, hogy meglássam, mi hibádzik.

És amúgy semmi – hacsak nem velem. Ez utóbbi elég valószínű… nem lévén  - Barbival ellentétben :D – egy túlzottan romantikus lélek, még mindig attól félek, hogy velem van a probléma, és egyszerűen nem úgy fogtam fel a könyvet, ahogy kellett volna. Mert jó, én megértem, hogy  aki sírni akart bármikor is a történet alatt, az miért és min tette… de én jól szórakoztam. Mármint… nee, kérlek ne nézzetek teljesen érzéketlen szörnyetegnek, jó? Elmagyarázom.

Az egész történetet végigkísérte egyfajta negatív légkör: a gyász rothadó szaga, a magány érzése, a társadalomból való egyfajta kivetettség, sőt, hogy milyen, mikor nem csak másokat, de önmagunkat veszítjük el. Miután Dávid szemszögén keresztül lehetünk részesei ennek a rövid kis történetnek, így a fentiek nagyon is ismerősek kell legyenek, mert egyszerűen lehetetlen elmenni mellettük. Ennek a kiábrándult, magába zárkózott, önkéntes száműzetésben élő férfinak ezek mindennapos problémát jelentenek, így a könyv nagy részében előkerülnek, mikor visszaemlékezések formájában, mikor jelen idejű monológként – de szerintem az a csoda, hogy ennek ellenére sem éreztem a várt depresszív atmoszférát. Úgy volt képes elgondolkodtatni, hogy közben nem nyomott le lelkileg, nem ríkatott meg, ellenben mindig tudtam mosolyogni egy jót a karakterek humorán, kedves kis évődésén, vagy Dávid olykor kaotikus gondolatain. Hogy ettől érzéketlennek számítok-e? Döntsétek el… de szerintem a válasz nem.

Ez csak… egyfajta sajátossága a lelkivilágom beállítottságának, azt hiszem. A könyvet bár végigkísérik a problémák, a múlt tragikus eseményei folyton ott lappanganak a sorok között… igazából nem éljük őket át konkrétan. Éppen azok, amik: mint mikor valakit megkérdeznek, mi történt, és kénytelen adni egy választ, de tényekre szorítkozik, mert többet mondani túlontúl felkavaró lenne számára. A visszaemlékezések tények, én pedig az a fajta ember vagyok, aki keveset sír, de akkor bizonyára egy érzelem hatása érte utol. Mert tudjátok, vannak nők, akik elsírják magukat, mikor meglátnak egy kisbabát, vagy csak elmesélnek egy filmet a barátnőiknek… de nekem ez nem így működik. Egy könyv, vagy film – vagy zene, bár az úgy általában is többször csal könnyet a szemembe – egyedül akkor ríkat meg, ha nagyon erőteljesen ír le érzelmeket, és az emberek reakcióit. Ez néha jó, néha viszont nem – itt pedig szerintem nem is volt helye. A módszer jelen idejű cselekménykor eredményes, itt pedig, mivel a tragédiák mind a visszaemlékezésekből derültek ki, nélküle lehetett valósághűen adni vissza a folyamatot, amit fenn leírtam. Egy alapból is megtört ember nem fog önként és dalolva merülni el a szomorú múltjában. És ha téged megkérdeznének ennyi minden után, hogy az egész hogy történt, kétlem, hogy költőien fogalmazva drámai elemekkel mutatnád be, adnád elő a történetet – nem, a fogad között szűrnél ki két tőmondatot, és imádkoznál, hogy ne kérdezzen erről többet. A lényege annak a sok blablának amit összehordok itt, hogy hatalmas gratulációm Gombos Tündének, amiért nem hagyta magát csapdába esni, nem hagyta, hogy megvezesse a téma, amit választott. Két lábbal megállt a valóság talaján.

És igazából az egész regényben ezt szerettem a legjobban: a hitelességét. Hogy egyszerű volt, de nagyszerű, nem bonyolította túl a dolgokat, és éppen úgy mutatott be élethelyzeteket, a főszereplő gondolatait, mint amilyen a valóságban. Mindenféle díszítés vagy flancolás nélkül, életszerűen. Úgy, hogy elhiggyem, hogy ilyen van – márpedig ez elég ritka manapság a könyvekben. Megpróbálnak mindenkit tökéletessé, kívánatossá, szimpatikussá faragni, pedig az emberek nem ilyenek. Imádtam, hogy Dávid olyan élethű volt, hogy szinte hallottam a légzését a szobában. Emberből volt. Nem beszélt előre megtervezett, színpadias körmondatokban, nem kellett lehámozni a mondanivalójáról a mázt, hogy megtaláljam az értelmét, és nem kellett azt olvasnom, ahogy Lilien szépségét virágokhoz, egy évszakhoz vagy tájhoz hasonlítja odafigyelve minden apró részletre, mint például a pipacspiros orcák, a bársonyos bőr, mely olyan, akár a nyuszifül… szóval értitek. Emberi gondolatai voltak, emberien fogalmazta meg őket – emberi helyzetekbe került, és emberien reagált. Kicsit béna tudott lenni – meglátva Lilient nem jött ki hang a torkán, vagy azon parázott megállás nélkül, hogy a lány el fog szaladni, ha meglátja a véleménye szerint „kriplijárását”, de értitek a lényeget… az emberek nem tökéletesek. Nem véletlenül használtam ennyiszer az „ember” szót az elmúlt két mondatban, értsétek meg.

Utóbbi bennem meglehetősen sok gondolatot ébresztett, visszahívott érzéseket és pillanatokat Amy Harmon Arctalan szerelem c. könyvéből. Valljuk csak be, mi, lányok túl sokat panaszkodunk arról, hogy nem vagyunk szépek – de végső soron kisminkeljük magunkat, sok mást nem tehetünk, mint hogy úgy véljük, tudatában vagyunk valaminek, ami talán reméljük nem is igaz, és minden nap elsírjuk a barátainknak ha vannak. De az Arctalan szerelem és a Szerelemtánc is férfi esettel közelít a témához, ami szerintem sokkal érdekesebb. Mindkét könyvben izmos, jóképű sportolókról van szó, akiket a lányok megbámultak, akit titokban mindenki akart. Aztán egy balesettel az egésznek vége szakadt. Míg a lányoknál a szépség-kérdés elég idegesítő témakör, addig a fiúknál érzelmi hullám; úgy tűnik, bár a lányok a hisztisek, akiknél pl. nincs jó válasz a klasszikus „nem túl nagy az orrom?” De. / „Nem kövérít ez a ruha?” De. kérdésre, a fiúk sokkal érzékenyebbek a hiúságukat tekintve. A balesete után Dávid ugyanaz a jó és szeretnivaló ember maradt, mégis úgy érezte, elvesztette önmagát. Egyrészt sajnáltam, másrészt határtalanul bosszantott, ahogy ezek után tekintett magára. Ahogy ócsárolta önmagát, a járását, a kinézetét, ahogy folyamatosan besorolta magát azok közé a férfiak közé, akiknek semmi esélyük sem lehet a szép lányoknál, ahogy úgy érezte, ő már nem érdemli meg a boldogságot.

Tudjátok… az a szomorú, hogy ez megtörténik. Hogy mindennapos probléma, emberek milliói érzik így magukat, és a valóságban nem vár mindenkire egy happy end, hanem egyedül marad, vagy kénytelen megalkuszni… de a könyv boldog befejezése, a szereplők egymásra találása  ha nem is ad reményt, megmutat annyit, hogy minden a többi embertől függ. Nem szabad az embernek magát hibáztatni, úgy érezni, mint Dávid, mert a társadalom a gonosz, az hitet el velünk szörnyű dolgokat. De ha nem is mindenki életében bukkan fel valaki, aki megváltja a negatív gondolatok rabságából, jó arra gondolni, hogy még van ilyen. Vannak olyanok, mint Lilien, akik megmutatják az embernek, hogy értékes.

„De mi menti meg a lelkemet? Mi tartja életben ezután?”

Emellett a szál mellett én még kivételesen értékeltem a sporttal kapcsolatosat is. Nap mint nap elmélkedem azon, hogy akik hivatásos sportolók akarnak lenni, mi a jó eget képzelnek… mert én továbbgondolom. Hogy akkor lesérül, mondjuk eltöri a lábát, vagy valami rosszabb, és vége a karrierjének. Olyan bizonytalan egy szakma ez, és ezt is megmutatta kicsit a könyv.

Összességében: kellemes volt, különleges, és fontos témákkal hozakodott elő, mindezt emberközeli módon valósítva meg. Ajánlom azoknak, akik valami igazán gyöngyéd, finom szerelmi történetre vágynak; azoknak, akik hiányolják a kortárs könyvekből a hitelességet, az élethű szereplőket – ezt bizonyára élvezni fogják.

                                                                                                                                       

Kedvenc karakterek:

Mint írtam, engem néha fel tudott kissé bosszantani Dávid gondolkodása, ezért Lilien lett a kedvencem, aki – hehe, majdnem szó szerint :D – beszambázott az életébe, és hipp-hopp, jobbá is tette. Jó, első körben megőrjítette, de lényegében színt, vidámságot hozott az életébe, és kicsit engem elárasztott még könyvön keresztül is a pozitivitás, ahogy a lány csilingelő nevetéséről, vagy kisugárzásáról volt szó.

Kedvenc részek:

Mint szinte mindig, minden könyvben, itt is imádtam a visszaemlékezéseket, mert egyszerűen szeretem látni kibontakozni az okát egy-egy karakter mostani viselkedésének, annak, mi formálta azzá, aki lett, és ennek itt különösen nagy szerepe is van. És azt már ne is mondjam, mennyire édes volt a vége felé – sőt, úgy összességében mindig – mikor Dávid és Lilien találkozgattak… rém cukik voltak együtt, bár sejtettem, hogy össze fognak jönni a végére, nagyon szurkoltam nekik.

Kedvenc idézet:

„Most még nem láthatom, hogy miért történt úgy, ahogyan, most még túl közel van, most még túlságosan fáj. De majd egy nap, amikor már kellően messze leszek, és kellően rálátok, egyszer csak össze fog állni a kép, mint egy hatalmas kirakó.”

Borító: 5/5

Erre… erre egyszerűen nem tudok mit mondani. Külső megfog, belső megtart eset áll fenn, egyszerűen el sem tudom képzelni, hogy valaki ránézzen erre a borítóra, és ne essen azonnal szerelembe. Olyan, akár maga a történet: egyszerű, de nagyszerű, igényes, finom, és nyomot hagy maga után. Külön értékelem, hogy magyar könyvre igazi magyar képet kaptunk, gyönyörű a Lánchíd a háttérben.

Pontozás: 5/4*

Több értelemben is nagy meglepetést okozott számomra Gombos Tünde bemutatkozó regénye – de örömmel mondhatom, hogy mindenképpen csak pozitív értelemben. Imádtam, hogy képes volt könnyeden és élvezhetően dolgozni fel súlyos témákat, a komolyságukat sem palástolva, és mégis kellemes humorral, ha úgy hozta a helyzet. Fontos dolgokat mutatott meg, az igazi értékeket – ami miatt az Arctalan szerelemhez tudnám hasonlítani, és ha olvastátok az arról írt értékelésemet is, tudjátok, hogy ez elképesztő nagy szó nálam – és bár én még kicsit éreztem, hogy ez volt az írónő szárnybontogatása, szerintem mindenki boldog lehetne, ha elsőre ilyet tehetne le az asztalra. Pompás könyv egy kellemes kis délutáni pihenéshez, aranyos, könnyed és pattogós – akár egy tánc ;) – kellő romantikát, humort és komoly mondanivalót - például sérülések, nagy korkülönbség, gyász, önmagunk elvesztése - ötvözve. Mi más kellene még ezek után?

Köszönöm a könyvélményt Gombos Tünde írónőnek, a recenziós példányt pedig, mi által a történet részese lehettem, az Álomgyár Kiadónak!

Ha megtetszett a könyv, rendeld meg ITT!