Sally Rooney - Normális emberek

„Nem tudom, miért nem lehetek olyan, mint a normális emberek.”

Eredeti cím: Normal People

Oldalszám: 302

Megjelenés: 2019

Kiadó: XXI. Század

Ár: 3990 –

Bámulatos ​és bölcs fejlődésregény, egy magasfeszültséggel lesújtó első szerelem története.

Az iskolában Connell és Marianne szinte kerülik egymást. Conell igazi közösségi ember, az iskolai focicsapat sztárja, Marianne magányos, büszke és visszahúzódó lány. Amikor Connell elmegy a Marianne-ék házában dolgozó édesanyjáért, különös, megmásíthatatlan kapcsolat jön létre a két tinédzser között, amelyet eltökélten titkolnak.

Érettségi után mindketten az ország legjobb egyetemére, a dublini Trinity College-ba kerülnek ösztöndíjasként. Az egyetemi évek alatt sem sodródnak el egymástól, összetett kapcsolatukban ellentmondásos helyzeteket szül a vonzalmaik és a lehetőségeik közt feszülő különbség.

Sally Rooney szűkszavú, visszafogott prózájában briliáns pszichológiai érzékkel, olykor kegyetlen, máskor gyengédebb jelenetekben mutatja be a vidéki kisvárosból származó, eltérő vagyoni helyzetű két fiatal társadalmi beágyazottságát, családi hátterét és baráti körét.

A normalitás, mint kifejezés létjogosultsága az én fejemben egy hatalmas kérdőjel; a jelentése, a hajszálpontos definíciója egy bosszantó talány, amin minél többet töri az emberi a fejét, annál messzebb kerül az igazságtól. Már ha van olyan. Unalmas óráimban – és ó igen, olyanból mindig akad – el-elgondolkodok ezen, de sosem jutok sokra. A normalitás képlékeny fogalom, és akárhányszor azt hinném, na most megvan, mindig kicsusszan a kezeim közül, mint a nedves szappan. Sally Rooney regénye pedig bár látszólag egy civódásokkal és félreértésekkel teli szerelmi történet, igazából a normális és normális közti különbséget kutatja, a társadalmi normák hatását szemlélteti, miközben a szereplők életén keresztül alternatívákat keres a „normális” jelentésére kisebb, egyéni szinteken. Nem csoda tehát, hogy ismét belemerültem a filozofálgatásba… de talán éppen ezt nevezném meg a könyv egyik fő erényeként: hogy gondolkodásra serkenti a nyitott olvasót. Igazi aranybányát talál az, aki a sorok egyszerű dimenziójából át tud lépni a mögöttük húzódó színesebb, és tartalmasabb világba.

Itt tartva szerintem igen beszédes információ, hogy a jól megszokott, idézetek jelölgetésére használt cetlik mellett ezúttal használatban vettem egy nagyobb jegyzettömböt is, az így lefirkantott jegyzeteim pedig úgy lógtak ki néhány laponként a könyvből, mint salátalevelek egy megpakolt hamburgerből. Mindig akadt megfejtenivalóm, na. Ehhez viszont, mint már írtam, szükség van a történet alapvető rétegeinek felismerésére; arra, hogy mindig mélyebbre lássunk a soroknál.

Az első, s mondhatni alapvető réteg az a konkrét, írott szöveg amit magunk előtt látunk: a történet tagolása, cselekménye és az ezek közvetítésére használt megfogalmazás. Ebben valóban nincs semmi túlkomplikált, a történetszál egy állandó hullámzást követ a két főszereplő kapcsolatának minősége szerint, az ehhez tartozó szerzői stílus pedig végletesen minimalista, ezáltal pedig sokkal életközelibb, mint a regények nyelvezete általánosságban, hiszen nem próbálja túlírni a jeleneteket. Ezt egyrészt értékelem, másrészt ha a regény kapcsán bármi negatívumot akarnék kiemelni, azt ezen a téren tenném, mégpedig egy okból: a tördelés miatt. A párbeszédeket kissé rendhagyó módon sikerült kezelni, aminek bizonyára volt valami oka, ami nekem nem tűnt fel… vagy lehet nem is volt, ki tudja, mindenesetre számomra jódarabig megnehezítette a gördülékeny haladást a függő beszéd szerű megoldás, amit Sally Rooney alkalmazott. De összességében ezt nem mondanám a könyv hibájának, sokkal inkább az én gyengeségemnek.

Amit a cselekmény keretének megismerése után szükséges feltérképeznünk, az maga az érintettek köre, pontosabban mondva a főszereplők, s nekik is leginkább alaptermészetünk, valamint egymással, s a világgal való viszonyuk, a társadalomban elfoglalt státuszuk. Ezek alapján könnyedén párhuzamot vonhatunk Connell s Marianne élete és személye közt azok különbözőségét tekintve, elvégre az első benyomások alapján mintegy fekete-fehérben ábrázolt szöges ellentétei egymásnak – a skála végtelen színeit csak a későbbiekben kapják meg, de erről egy kicsit később. Most nézzük inkább bemutatásuk fő szervező elemét, azaz a köztük feszülő ellentéteket.

Mint tudjuk, az egyén életét és személyiségét befolyásoló legalapvetőbb tényező a családi környezet, melyben felnőtt, s amelyben él. Connell és Marianne háttere ilyen tekintetben szinte toposz-szerű felállást konstruál azzal, hogy elgondolkodtat a szegénység és gazdagság különböző jelentésrétegeiről, s alkalmazza a már ismert „gazdag, de szomorú” és „szegény, de boldog” sémákat. Megjegyzem – elkerülendő a negatív felhangot, ami esetleg akaratomon kívül is kihallatszódhatott az előbbi mondatból –, hogy ezekkel amúgy egyáltalán nem volt probléma, hála az írónő finom ábrázolásmódjának. Lényeg a lényeg, családi szempontból két egészen eltérő pólust jelenítettek meg főhőseink: Connell apja réges-rég elhagyta a feleségét és gyermekét, így a fiú egyedül él az anyjával egy nem éppen bizalomgerjesztő környéken. Nem veti fel őket a pénz, egyáltalán nem, de szeretik egymást, és ez akármilyen rosszra is forduljon a helyzetük, különösen Connellé, egy bizonyos fokú boldogságot és biztonságot mindig biztosít számukra.

Ahhoz viszonyítva, hogy a fiú kinőtt melegítőnadrágban jár iskolába, úgy tűnik Marianne-nak megadatott minden: a hatalmas ház, a csodás környék, a nívós egyetem, a bejárónő, egy olyan élet, amelyben nem emészt fel egyetlen percet sem, hogy a pénzt kelljen számolgatni. Nincs szorzás-osztás, hogy kijövünk-e vajon a hónap végéig valahogy. Mégis, a lány látszólag teljeskörű elégedettséget biztosító körülményei mellékesek, ahogy történetének kibontakozásával rájövünk, nem társul melléjük semmiféle családi érték. A fizikai bántalmazás és a lelki terror képezik Marianne otthonának légkörét; a szeretet, támogatás és effélék szócikkét a készítős kihagyták a Sheridan családi lexikonból.

Az otthon megtapasztalt érzések a fiatalok társas életének alakulásában is hatalmas szerepet játszanak, így válik a szeretetben nevelt Connellből egy közkedveltségnek örvendő, központi szerepet betöltő srác, miközben Marianne-t elzárkózott és független – olykor bizony lenéző – jelleme inkább kiutált és megvetett karakterré tette. Bevallom, ekkor kedveltem a lányt leginkább. Lehet nem az a személyiség, aki megveszi az embereket kilóra a közvetlenségével, de legalább van benne tartás, és én ezt nagyra értékeltem. Egyedülálló volt, nem félt az lenni, még ha különösnek is tartották miatta. Volt benne egy cseppnyi lázadás; nem az a vérlázító, polgárpukkasztásba hajló fajta, inkább csak afféle jelzésértékű ellenszegülés mindennel szemben, ami általánosan véve „normális” – ez adta szabadszellemű gondolkodásának alapját, ami rengetegszer segített neki túlélni abban a világban, ami a vele ellentétben mélyen konvencionális kötődésű Connellt földhözvágta megannyi alkalommal.

A külső környezet befolyásoló körülményein túllépve az igazi ínycsiklandozó és érdekes tartalmakat úgy érzem a karakterek belső világának feltárulása hozza el – és ha már az ellentéteken lovagoltunk, íme még egy: Connell és Marianne eltérő hozzáállása saját abnormalitásukhoz. Már ha kijelenthetjük, hogy nem normálisak, amit nem szeretnék megtenni, elvégre egy normalitás fogalmáról elmélkedő filozófiai kisesszé szerintem egyikőtöknek sem – és bevallom, nekem sem – hiányozna így estére, de az egyszerűség kedvéért tegyük föl balga módon, hogy a normalitás megegyezik az általános fogalmával. Tegyük föl. Még ha fáj is. És térjünk vissza a kérdésre, hogyan viszonyul ehhez két főhősünk.

Marianne kijelenthetjük, hogy egészen tisztában van különcségével – s bár később kiderül, hogy neki is vannak kételyei önmagával kapcsolatban, összességében egy elégedettebb ember képét jeleníti meg, aki képes elfogadni és felértékelni önmagát azon lekicsinylő és negatív külső vélemények ellenére, amelyek legtöbbször érik fiatal korában. Ugyanekkor Connell félszeg személyéből csak úgy sugárzik, mennyire szégyelli a tömegtől való különbözését: örökké változtatni akar helyzetén, ezzel azonban saját maga ellenségévé válik, ugyanis a saját személye ellen folytatott néma harcban nem csupán a környezetével való közvetlen kapcsolatát veszítette el, hanem önmagát is. Na meg persze Marianne-t is, időről időre, de ez már egy külön történet.

Tudjátok, létezik az az elcsépelt, és szerintem mellesleg semmiféle létjogosultságot nem élvező klisé, hogy „ez a két ember egymásnak teremtetett”. Igen, ez tömény nyál. Ennek ellenére nem tudnám jobban kifejezni azt,  miféle kapocs köti össze ezt a két fiatalt. Ritka az olyan megértés és összhang, mint ami köztük alakul ki az évek folyamán, ezzel egyidőben mégis azt érzékelteti a regény, mintha láthatatlan fal húzódnak közöttük, amely bár olykor mintha ott sem lenne, végül, mikor igazán elérne egymáshoz a két karakter, mégis mindig nekiütköznek, és ezzel oda a varázs. Egyszerűen megütik az orrukat, ha túl messzire mennek, és bár ez csak a személyes véleményem, én biztosra venném, hogy ezen nem változtat az utolsó oldalak feelingje sem. Van ami nem változik – bár szeretném azt hinni, hogy a rossz berögződések legyőzhetők.

A lényeghez most közeledünk – lassan eljutunk a szerzői stílustól és fogalmazástól, a cselekményen és a külső befolyásoló ingereken át, a normalitáson keresztül egészen Connell és Marianne belső világának központjába. Kellett ugyan idő, hogy ez beérjen, és értelmet adjon minden korábbi oldalnak, sornak is, de végül ez emelte ki a regényt a temérdek „se veled, se nélküled” romantikus történet közül. A fiatalkori események, a családi háttérből érkező benyomások lecsapódását lelki felületen szemlélni igencsak fájdalmas volt olykor, ahogy röviden ugyan, de mentális rendellenességekkel is szembesülhettünk, amelyeket már igazán nem érzem úgy, hogy ki kéne fejtsek bővebben – egyrészt, mert muszáj maradnia valami új felfedeznivalónak a kötet jövendőbeli olvasói számára, másrészt pedig azért, mert koránt sem vagyok abban biztos, hogy meg lehet fogni pusztán szavakkal mindazt az érzést és gondolatot, ami átfonta szereplőink belső világát. Rettentő érdekes embereknek találtam őket: állandóan arra sarkalltak, hogy kielemezzem viselkedésük, reakcióik és érzéseik eredetét, de őszintén, én ettől éreztem jól magam. Azt hiszem a Normális emberek legnagyobb ütőereje, hogy ellátja az olvasóját gondolkodnivalóval: életutakat, problémákat, örökös fogalomzavarokat csempész a fejünkbe, amelyeken még bőven a kötet becsukása után is elrágódhatunk.

Zárásként Rami Malek karakterét, Elliot Andersont idézném a Mr. Robot c. tévésorozat első epizódjából: „fuck society”. Elemezgethetek és köríthetek akármeddig, a lényeg ennyi marad, és bár ez számomra eddig sem számított ismeretlen felfogásnak, ez a könyv tudatosította bennem az eddigieknél is erősebben a lényeget: hogy míg mind arra koncentrálunk, hogy egy-egy egyén hogyan teszi tönkre a társadalmat meg a világot, addig a társadalom még annál is inkább elbassza az egyént magát. Fuck society, fuck normalitás, fuck társadalmi elvárások és a nyomás, hogy eggyé kell válnunk a homogén tömeggel ahhoz, megerősítést nyerjünk abban, velünk ugyan minden rendben van.

„A kérdés, ami néha elbizonytalanít: én vagyok őrült, vagy mindenki más?” /Albert Einstein/

Kedvenc karakterek:

Connell nálam már a kezdetektől negatív helyzetből indult, sem a viselkedését, sem a gondolkodásmódját nagyon sokáig nem tudtam magaménak érezni (bár olykor meg épp az okozta az ellenszenvet, hogy magamra ismertem benne… de szerencsére ez volt a ritkábbik eset), ellenben Marianne-ével. A lányra az ereje és tartása miatt figyeltem fel, emiatt kedveltem meg a karakterét elég hamar: a büszke és enyhén felsőbbrendű izolációja, a szabadelvűsége rendkívül megnyerő hatást kölcsönzött számára. Persze a későbbiekben magával a szereplővel együtt elbizonytalanodtam én is: feltárult az igenis emberi módon sebezhető oldala, a gyengeségei, melyek az erős első benyomás ellenére ott lapultak benne, s ezek… nem mondom, hogy elidegenítették tőlem, de… na jó, kicsit talán elidegenítették. Nem váltottak ki ellenszenvet, hiszen komplikált okok formálták őt olyanná, amilyen lett, és ezt átlátom, megértem, talán csak a vele kapcsolatos érzéseim terén átvette a vezetést a sajnálat a rokonszenv helyett.

Kedvenc részek:

Hogy mit nevezhetek a könyvből kedvencemnek, azt sokkal inkább a regény aspektusainak elkülönítésével, mintsem epizódok kiemelésével tudnám meghatározni. Például a két főszereplő hosszú éveken átívelő se veled se nélküled kapcsolata (ami, megjegyezném, szerintem nem ér véget a könyv befejezésével sem, hanem spirálként folytatódik tovább) igazából minimálisan sem hatott meg, ellenben a pszichológiai érzékenység és a karakterek személyiségének rétegei, az ezek megfejtését segítő részletek megfogtak és teljes agykapacitásomban lekötöttek. Igen, a kedvencem egyértelműen az a folyamat volt, mely során feltérképezhettem Marianne és Connell belső dinamikáját, motivációit.

Kedvenc idézetek:

„Marianne alig néhány hét múlva másokkal fog lakni, más élete lesz. Ő maga azonban nem lesz más. Ugyanaz az ember lesz, saját testébe zárva. Akárhová megy, ettől nem szabadul. Más hely, más emberek, mit számít az?”

***

„Marianne-t annyira nem érdekelte, mit gondolnak róla, annyira szélsőségesen biztos volt a saját önértékelésében, hogy nehéz volt elképzelni, hogy akár így, akár úgy azzal foglalkozna, ki figyel rá. Amennyire Connell meg tudta ítélni, nem szerette magát teljes mértékben, de mások dicsérete ugyanolyan irrelevánsnak tűnt számára, mint amilyen félvállról vette mások rosszallását a gimiben.”

***

„Tegnap este másfél órán át feküdt a padlón a szobájában, mert túl fáradt volt ahhoz, hogy megtegye az utat a tusolótól az ágyig. Mögötte volt a tusoló, előtte meg az ágy, mindkettőt jól látta, de valahogy képtelen volt akár előre, akár hátra menni, csak lefelé, a padló felé tudott mozogni, míg a teste végül mozdulatlanul feküdt a szőnyegen. Na, most padlón vagyok, gondolta.”

***

„Tudja, az egyetemen sok irodalmár számára a könyv elsősorban eszköz ahhoz, hogy műveltnek mutatkozzanak. […] Nem bizonyult tévedésnek, ahogyan Connell elsőre értékelte a felolvasást. Osztályperformance-ként előadott kultúra, irodalom, amelyet azért fetisizálnak, mert képest hamis érzelmi élményt adni művelt embereknek, hogy aztán felsőbbrendűnek érezhessék magukat azoknál a műveletleneknél, akiknek az érzelmi élményeiről annyira szívesen olvasnak.”

***

„Történtek vele a dolgok, például sírógörcsök, pánikrohamok, de úgy érezte, mintha ezek kívülről telepedtek volna rá, nem pedig a bensőjéből eredtek volna. Belül nem érzett semmit. Olyan volt, mint a túl gyorsan kiengedett mirelit, ami mindent összevizez, miközben belül kőkeményre fagyott marad. Több érzelmet élt meg, mint korábban bármikor az életében, ugyanakkor kevesebbet is érzett, semmit sem.”

Borító: 5/5

A nagy vallomások ideje következik: csomó ideig nem is tudtam, hogy mi van ezen a borítón. De tényleg. Ennek ellenére nagyjából az első alkalomtól, hogy megláttam a kiadónál, imádom, de szerintem csak akkor sikerült felfognom, hogy egy konzervbezárt szerelmespár látható rajta, mikor először valódi, nem hús-vér, mondjuk inkább, hogy papír-tinta valójában a kezembe fogtam a kötetet. Mondjuk ez csak a mese-mese-mátka része a mondanivalómnak, a lényeg az, hogy a Normális emberek fedele újabb ékessége az „egyszerű de nagyszerű” klubnak: nagyon minimál, mégis találó, és megfogja az embert. Nekem bejön.

Pontozás: 5/4.5

Milyenek a normális emberek? Kik a normálisak? Mi az, hogy normális – s létezik-e egyáltalán, vagy csak egy szebb köntös, melybe a negatívabb kicsengésű „átlagos” szó jelentéseit tömörítettük? Egyetlen rövid szóról beszélünk, a hozzá kapcsolódó kérdések száma mégis végtelen, ezekből pedig mi is megannyin végigrághatjuk magunkat ha követjük Marianne és Connell történetét Sally Rooney díjnyertes regényében. A minimalista stílus és az egyszerű, már-már bagatellnek nevezhető cselekmény mögött az emberi természet hihetetlen mélységei tárulnak fel pszichológiai érzékenységgel ábrázolva, hogy a családi kapcsolatok, barátságok, szerelmek, megfelelési kényszer, lázadás, beletörődés, depresszió és szorongás összefüggéseiben bizony lépten-nyomon újra fel kelljen tegyük magunknak a kérdést: mi nevezhető normálisnak egyik ilyen koránt sem normális világban?

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!